XIV.
MITSODA AZ EMBERI ÉLET.
ÁRTATLAN Tsetsemő! kis alak Magzatom!
Mit érzek, ha látlak, jól ki nem mondhatom.
Két ollyan indúlat, melly eggyütt nem lakhat,
Érzékeny szívemig majd eggy erővel hat.
Bánat ’s öröm rendre körűlöttem vagynak,
De, mellyik erőssebb, kételkedve hagynak.
Örűlök, ha nézem tsetsemő korodat,
Sírok, meg-gondolván jövendő sorsodat.
Most ollyan bóldog vagy, a’ mint ember lehet,
Még finnyás szívem-is itt gántsot nem lelhet.
Még az egészségnek nem érzed hibájit;
Még úgy-sem az erkőlts’ szörnyű nyavalyájit.
Felebarátodat nem tudod gyűlölni,
Hírében nevében, mint mí egymást, ölni.
A’ szeretetlenség, a’ melly kettőt kínoz,
’S a’ nem-szeretőnek még nagyobb kínt okoz;
Eggyűgyű szívedben szállást nem verhetett,
’S maszlagos mérgével még meg nem étetett.
Nints még semmi bajod a’ nagyra-vágyással,
Oda-futó pállyán nem versengesz mással;
Nem kínoz a’ pénznek alatson szerelme,
1
A’ pénznek szerelme. Ez, a’ mí itéletünk szerént, hibásan van mondva; mivel-hogy a’
szerelem és
szeretet között külömbség vagyon. A’ szerelem, tulajdon-képpen, nemi hajlandóságot ’s indúlatot jelent. Azért nem mondatik, ’s nem-is mondattathatik:
felebaráti szeretet helyett,
felebaráti szerelem; vagy
Hazának szeretete helyett
Hazának szerelme (a’ mint a’ mí
Bé-vezetésünkben is, a’ XVII. óld. 10. sor. helytelenűl van téve.) ’s a’ t. – Továbbá: valamint az
Amor-t* a’ Régiek két értelemben vették: úgy meg-külömböztethettyük mí-is a’ Szeretetet a’ Szerelemtől, ime’ szép versek szerént; mellyeket ama’
jó szívből kőltt, noha nem elég egyenes itélettel készűltt, isméretes
Szatirában olvashatni:
„A’ Szeretet vala; Fébusnak
* mennybéli követtye,
Húgainak szeretője, tsalárd Szerelemnek az öttse.”
**A lábjegyzetben idézett vers 1791-ben jelent meg önálló füzetben, névtelenül, s Verseghy Ferenctől való (Eggy jó szívből kőltt Szatira, l. Verseghy 79–87., az idézett két sor a 188–189., l. Verseghy 85.).
Ezt a’ jegyzést senki sem fogja szükségtelennek itélni, ha meg-gondollya, melly gondos figyelmetességgel kellessék lennünk, hogy-ha nemzeti nyelvünket ki-mivelni, ’s arra a’ tökélletességre vinni akarjuk, hogy meg-határozott-értelmű szavaink légyenek; a’ mellyek nélkűl a’ tudományokban (fő-képp’ a’ Filozofiában) kevés elő-menetelt tehetendünk.
Jegyzése a’ K i - a d ó k n a k.
*A lábjegyzet Batsányitól való (l. BJÖM. II. 249.). Erre reagálhatott Ráday Gedeon, a lapszám 1792. február eleji kézhezvételét követően, amint az Batsányi április 2-i leveléből kiderül: „A’ mi a’ Szeretet és Szerelem iránt tett jegyzést illeti: azt rossz néven senki sem veheti; valamint szintén a’ többi jegyzéseket-is. Ha-kinek azokban valami nem tetszik, ne sajnállya okait elő-adni ellene; mi örömest bé-teendgyük. A’ Publikum légyen osztán közöttünk biró. A’ Museumban el-múlhatatlanúl szükségesek az afféle jegyzések, sok okokra nézve. Egyedűl arra kell figyelmetesen vigyáznunk, hogy helytelenek ne légyenek. A’ Szeretet és Szerelem között való külömbséget illető jegyzésünkben pedig nyilván ki-tettük: a’ mi itéletünk-szerént. Ez sints tehát decisivč mondva. Azonban felette nagyon sajnállanámk, ha Mt. G. Teleki Úr valójában kedvetlenűl találná fogadni! Ő Nagyságának még nem kűldöttünk Museumot, nem tudván, hol légyen bizonyos lakása. Nem méltóztatnék-e Nagysád bennünket ez iránt tudósíttani?” (BLev. Molnár 213.) Ráday egyébként egy Orpheusban korábban közölt versében és az ahhoz fűzött jegyzetben a Batsányiéhoz hasonló véleményt fejtett ki (Orpheus 293–294., a lapszám csak 1792 augusztusában jelent meg, de a verset legkésőbb 1791. január 26-án elküldte Kazinczynak, KazLev. II. 144.).
A’ birtt ’s nem-birtt jóknak eggyenlő gyötrelme;
A’ mellytől sok eszes, lett és lészen bolond,
Nem bánt a’ sorsodnál fellyebb vágyódó gond.
Nem isméred még, melly nagy kín az irígység,
Melly szüntelen-kínzó kegyetlen ellenség.
Nem isméred még a’ lélek’ furdalásit,
E’ belső bírónak kegyetlen kínzásit.
Nem tudod még, Kisded! mi a’ két-színűség,
A’ melly nélkűl lenni, már ma eggyűgyűség.
Nem tudod, hogy ez egy vétek többet használ
A’ Világtól-tsudáltt Kátó’* virtussánál;
Ő tsak halni tudott; azok élni tudnak,
A’ kik magok mellett jó móddal hazudnak.
Ha igaz szükséged nints, mondva nem tsinálsz,
’S, mint mí gyötrelmünkre, módokat nem találsz;
Leg-nagyobb szükséged vagyon az emlőre,
Azt pedig a’ dajkád nyújtya már előre.
Néked még a’ Világ Paraditsomi kert,
Nem az annak, a’ ki esméri az embert.
Most vagy életednek arany-idejében,
Az az, annak éppen első kezdetében.
De mennyivel hosszabb a’ nap a’ hajnalnál,
Annyival tovább tart, ’s több a’ rossz a’ jónál.
Most örűlök; de, ha tovább gondolkozom,
Rajtad sokkal méltóbb okból siránkozom.
Még ki nem nőheted koránt-is bőltsődet,
Még el sem végezed első esztendődet,
Már kezdesz kívánni tilalmas dolgokat,
Már sírsz, ha előlled el-rejtik azokat;
’S a’ mit a’ Természet fájdalom’ jelének
Tett, te már azt tészed tzélod’ eszközének.
Hogy-ha sirásodért apád, anyád meg-szán,
’S azért, hogy te rossz vagy, ő kedvezni kíván:
Már az uralkodás’ tsúfos szeretete
Meg-van, ’s vele minden rossznak a’ kezdete;
Már kívánságiddal nő nyomorúságod,
’S enyészik aprónként első bóldogságod.
Ha sár van, játszani kívánsz az udvaron,
Nem járhatsz, még-is sírsz, ha hordoznak karon.
Le-tesznek a’ főldre, előre botorkázsz;
Meg-ütöd magadat, és még inkább lármázsz.
Majd, ha járni már tudsz, futkározni kívánsz,
’S néha veszedelmes bárány-butzkokat hán’sz;
’S, mint-ha az nem vólna elég, meg-is vernek;
Így tészünk erővel két-színű embernek:
Másszor, ha el-esel, már fillenteni tudsz,
’S, hogy kitsiny hibádat kissebbé tedd, hazudsz.
Addig hallsz tselédtől zsémbet ’s vádoskodást,
Hogy azonn kezdi-el selyp nyelved a’ szóllást.
Majd eggyik, majd másik tselédet vádolod,
’S, hogy erőssebb légyen a’ vád, ki-pótolod.
Akár-hogy’ dorgállyon apád’, anyád’ szája,
Hathatósb lessz nálad a’ tseléd’ példája.
Azonban érkezik a’ tanúló idő,
Az ötödik újjabb bút hozó esztendő.
Nem igen illesz már leányok’ házába,
Azért Taníttónak adnak hatalmába.
Ott a’ tanúlással kezdenek kínzani;
De szükséges kín az, ki kell azt állani.
A’ nélkűl az ember, mikor nagy úr-is már,
Vezeték-nevéűl azt hallya, hogy szamár. –
De nem ollyan könnyen adgyák a’ tanúlást;
Sokszor el kell hagyni azért a’ laptázást.
Huszon-négy betűkön kezdik gyötrelmedet,
Akár mutasd hozzá, akár ne, kedvedet.
Ezeknek neveit míg meg-tanúlhatod,
Úgy lehet, hogy rendre majd mind meg-siratod.
Ha ezeket tudod, majd kettőnként vészik,
Az-utánn elődbe tsoportonként tészik.
Mikor így-is tudod, híjják olvasásnak;
Ez már az eszköze minden tanúlásnak. –
Mihelyt olvasni tudsz, Deák szóra fognak.
Ezt ma sok nem tartya szükséges dolognak.
2Ezen munkátska akkorban készűlt, midőn, közönséges dolgaink Német nyelven folytattatván, sok Magyar Hazafiak (ha ugyan-tsak ezen néven lehet őket nevezni) a’ Deák Nyelvet, az anyaival, ’s egyszer-’s-mind nemzeti erkőltseinkkel eggyetemben, szükségtelennek tartották.
Jegyzése a’ K i - a d ó k n a k.
De valamint, a’ ki ihatik kút-főből,
Nem iszik az onnan ki-folyó fertőből:
Úgy az apád inkább régi Tudósokkal
Ismérkedtet, mint-sem sok mái majmokkal.
Hogy pedig ismérhesd, tudni kell nyelveket,
Mert minden Fordíttó meg-lopja ezeket.
Meg kell azért néked e’ nyelvet tanúlnod,
Ambár szenvedéssel essék hozzá-jutnod.
Hogy abban igen sok időt tőlts, nem mondom;
’S hogy egyszer-’s-mind mást-is tanúlly, lessz r’á gondom.
Külömben-is: a’ ki Deák nyelvet tanúl,
Az más nyelvekhez-is több foganattal nyúl;
Mind azért, hogy itten a’ szóllás’ törvénnyét
Tanúlván, könnyítti más nyelvek’ ösvénnyét,
Mind pedig, hogy nagyobb része a’ nyelveknek
Vagy édes leánya, vagy sógora ennek.
Ebben kell tanúlnod az ékesen-szóllást;
Ez pedig fel-tészi a’ jól-gondolkozást. –
Tanúlsz osztán, kötött lábakonn ugrálni;
Vagy, ha nem termettél arra, sántikálni.
Sokat izzadsz, szenvedsz, ’s magad’ nyomorgatod,
Míg imígy-amúgy-is ezt meg-tanúlhatod. –
Ha már elég időt tőltöttél ezekkel,
Azt fogod tanúlni, okoskodnod hogy’ kell?
Hogy’ kell a’ hamisság’ lesére vígyázni?
Hogy’ kell intselkedő okait meg-rázni?
Szín valóság helyett hogy el ne foglallyon,
Se magad magadat, se más meg ne tsallyon.
Bár ezt a’ tudományt nyomd-bé jól eszedbe,
Ennek veszed leg-több hasznát életedbe’!
Innen osztán visznek más tudományokra;
Nem ereszkedem-ki hosszasan azokra.
A’ lévő ’s lehető dolgok’ visgálása,
’S köz tulajdonsági’ jó fel-találása;
A’ szép Természetnek kedves kémlelése,
’S minden-féle mérték’ jó öszve-vetése:
Mind ollyan tudomány, mellyre lessz szükséged,
Leg-alább azokban lessz gyönyörűséged.
De kivált ama’ fő tudományt, akarom,
Hogy tanúld, melly nélkűl az ember tsak barom:
Istenhez, magadhoz, ’s felebarátodhoz
A’ mit, mint embernek, kötelességed hoz. –
Melly sokat, ’s sok-képpen kell néked szenvedned,
A’ míg mind ezekre módod lessz szert tenned! –
G. TELEKI JÓZSEF