XI.
ÁLOM.
1785.
A’ PATI szálasban, dellest, egy Tőlgynek alatta
Mélly álom’ puha karjai köztt nyugszom vala. – Hozzám
Jő, régenn-heverő hárfámat ölembe le-tévén,
Melpomene,* ’s így ejti szavát: Árvádra nem ismérsz?
Ez, melly néked örök nevet és hírt szerze, tehát tsak
Számkivetést szenved? – Kelly; fogd; pótold-ki, tekerd-fel
Húrjait, és pengesd-meg. Ezen zőld partokat-űlő
Vissz’-hangnak daraboltt szózattyai vissza-felelnek;
Meg-felel a’ madarak’ tsevegésivel e’ liget. – Hallám,
’S nagy-szomorúnn így válaszolék: Oh bóldog időkből
Vég-képpen ki-szorúltt Múzsám! engedgy-meg, ha telni
Nem fog ezen vágyásod: előbb komor éjbe borúlánk,
Hogy-sem az hajnal utánn az határzó kögre* fel-hágni
Tudna Napunk. Nem látod ezen szélvészeket? e’ tűz-
Nyílaknak gyakor omlásit? Menny félre; nem illik
A’ keserű jajhoz lant’ zengedezése. Le-szoktam
Én-is az húr-pendíttésről; ő sem fog ezen-túl
Tetszeni Honnyában. Meg-szüntek az hajdani hangok:
Másként szóll a’ nyelv; másként hall a’ fül. Az el-nyírtt
Erdőnkbenn idegen madarak fészkelnek: urokba*
Hajtódott az előbbi lakos! ’s a’ régi Szabadság’
El-temetésével nyelvét-is el-hagyta. Patsirtát
Hallassz már egyedűl: egyedűl ez imádtatik: ennek
Tudgya minő tollával akar ki-ki tetszeni. Már a’
Kedv-keresés, ’s főld-színtt-mászkáló félelem, a’ vóltt,
Szemre leges-leg-szebb, ’s természeti testi fedezményt
El-temeték: a’ Strutz-, Kóltsog-tollaknak az hírek
Sints-fenn: a’ Keretseny-szárnyak tsúfságra jutottak. –
Nem-de tehát, kegyes Ösztönözőm! hallgatni tanátsosb,
Mint-sem vesztire-tértt hanggal szégyenre vetődni? –
Ő visszála* megint: Ugyan az Nap, melly le-hanyatlik
A’ tengerbe, ’s az Éj kormos fátyollal utánna
Bé-von Eget; mondám, ugyan az Nap nem-de leg-ottan,
A’ bértzek’ tetejét aranyos súgárival hímző
Hajnal’ hasadtával, bizonyos jelt nyújtogat újra
Égre hamar ki-kelése felől? Szemléllyed az Hóldat:
El-fogy; szarvat emel, ’s teli képet vészen idővel.
Sokkal tisztábban mosolyognak az Égnek ezüstös
Öblei zápor-utánn: a’ Tél’ vadsága midőn már
Leg-felsőbb gráditsra jutott, mezeinkre közelget
A’ vídám Ki-kelet, melly új életre segélyti
Mind azt, a’ mit el-ölt amaz. Az búsúllyon halálra,
A’ ki reményt már életihez nem várhat. Ha jóhoz
Fenn-maradott a’ bízodalom; vídúlni parányit,
’S húrt pengetni, szabad. Másoknak tetszeni nem fogsz?
Néha saját kénnyénn indúl a’ Kobzos: elég az
Néki, hogy ön’ fülinek kedvét leli. Még van azonban
Nagy tábor részedre: ha korts fog ugatni, ne gondolly
Vélle. – Való, hogy az hajdani víg hangzatnak helyére
Jajdúlat, zokogás, remegés űlt: ám-de tsapásink’
Kékeit hajdani nyelv keseregje-ki hajdani fülbe. –
A’ nyírtt fák új hajtással fellyebbre tetézik
Lombjaikat. Láték egy tellyes zőldit el-érett
Kertet: az Hernyóknak meg-szállá tábora, ’s eggyig
El-rágá levelit. Telet ére tavasznak utóllyánn
A’ le-bitanglott kert. El-vesztek idővel az hízott
Hernyók; újra-fakadt, ’s levelit ki-nevelte kiesbre. –
A’ vendég madarakra miért komorúlsz-el? Ha megfogy
Mind eddig bővön nyújtott élelmek; hazudgyak,
Hogy-ha ki nem tisztúlnak. Ugyan nem látd-e, mi-képpen
Tér ide bé Gólyák’, Darvak’, Vad-lúdak’, ezernyi
Más madarak’ sokasága, midőn tavasz érkezik? és mint
Bútsúzik, mihelyest a’ tsípős télnek el-indúl
Kedvetlen postája? Sokann el-vesznek egünktől;
Étel-ital sokat el-takarítt – Hányattatik a’ tőr,
Meg-vallom; de szemest le nem ejt. Sok, tárgyra-repíttett
Nyílak-is el-vétik gyakrann igaz úttyokat: eztet
Ten’ magad-is vehetéd több ízbenn észre. Ha nintsen
A’ dolog egy nyomban folyvást, azt kell-e tsudára
Venni? Világbann élsz: kerekét forgattya Szerentse:
Ennek az ő fel’ része le-száll, al’ része fel-ugrik.
Jár az örömmel üröm: mézes, ’s fúlánkos-is a’ méh.
Étkeidet nézzed: közlöd savanyóval az édest:
Emberbenn-is az íny illy-képpen változik. – Hogy-ha
Láb-szíjat fűz a’ fene Sors, láttatlan azonbann
A’ kegyesebb, vertt szárnyunknak súgárit ereszti.
Nézdsze, miként rohan öbleiből, és dúllya határink’
A’ gőgös Duna; ’s kőltsön erőt sok-féle folyóktól
Vévén, várasokat, falukat zár, hord-ki takarmányt:
Éhséggel, döggel fenyeget: ’s ím’ mérge, dagállya
E’ közben meg-fúl: majd el fog enyészni Czeresnek,*
’S Pánnak* birtokiról: majd fel-szabadíttya lakossit
A rekedett helységeknek: majd végre kitsinded*
Lészen az orjásból;* ’s bőltsőbe rekesztetik, a’ ki
Széllyében több mértt-főldön fetrenge. Magadról
Végy példát: hány foglyokkal tőlt néha kalitkád?
Már meg-ürűlt; azok a’ levegőt vígadva hasíttyák.
Hangzattyok’ veszténn epedezsz? Hannónak eszedbe
Nem jut tette? Tanúltt madarit szabad égnek aliglan
Índíttá, ’s mindgyárt el-hagyák letzkéjeket. Itten
Szűke Patsirtának bár nem vólt eddig-is; a’ több
Tollas nép maga’ nótájit dúdolta: tovább-is
Úgy-létét szabták az örök Végzések. Alábbra
Szállani nagy Júnó* Pávát, Cziteréa* Galambot,
Nem szenved Keselyűt mennydörgő Júpiter.* – A’ mit
Félre vetél meg-ijedtedben, fel-vészed, ha kedves;
’S már vér-szemre kapál. De ne mondd fellyebbre, barátom
Léténél a’ dolgot: igen fenn-tartatik a’ Strutz,
A’ Kóltsog, Keretseny; ’s bámúlva tekéntik Irígyink:
’S még most, mint-sem előbb’, betsedelmesb árra; mivel-hogy
Gála-napok láttyák egyedűl, és sátoros ünnep. –
Bátrodgyál: a’ Virti mezők, a’ Zsitvai Nimfák
Énekidet várják: éled madarakkal az erdő:
A’ Vissz’-hang múlatni magát kívánnya daloddal. –
Mondta; ’s leg-ott el-tünt szem előll, ’s magam-is fel-otsódtam.
SZABÓ D.