Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

[2] Olly dolgok, mellyek a’ mai renddel ellenkeznek, de nem mentek rosszabbúl mint a’ mostaniak. Bossányi Censor volt.

[6] A’ mi pantalonos ifjaink, szeretvén az archaismust is, melly őket a’ múlt század’ embereivé változtatja, hihetőleg örvendeni fognak, ha hallják a’ mit ezen fátyol-nyakkendő^* ’s felkötése felől beszéllettem; ’s az neki-bátorít elmondani, egyéb öltözete is, néki és Baranyinak, millyen volt. [7] – Mentéje nadrága mindég azon-eggy színből; búzavirág szín, arannyal, ifjabb esztendejiben, később vas vagy dohány színű, selyemmel, de mindég rojtosan. A’ Gyűlések’ napján ’s a’ Debreczeni sokadalmakban lebegő^* mente, dolmány, veres selyem^* sinórból vert őv, kard és nádpálcza; így, mondom, a’ vásárlók’ tolongásiban is, mintha az is paráde’ helye volna; a’ háznál az ingre öltött, és nyakától fogva a’ gyomrán végig^* begombolt, csak czombjáig érő nyusztos mente; lajbli az ő testén soha sem volt. Csizmája mindég fekete kordovány, ’s mindég arany sinórral és sarkantyúval, ’s egészen térdig érő. Télben nyárban fejét eggy sinkónak csúfolt alacsony kalpag, csak a’ legforróbb napokon háromszögü kalap, mellynek hátúlsó karimája a’ kupak felé horpadott. – [8] Baranyinak öltözetére csak a’ Váradi Gyűlésen emlékezem: világos-kék lebegő mente, dolmány és nadrág, veres őv, veres kordovány csizma. Így űle a’ kopasz, ősz bajuszú, veres bibircsós arczú, kisded kövér öreg a’ Vice-Ispányi székben.^* – [9] A’ nagyatyám’^* termete szálas, karcsu; sasorrú; haja eggykor szög, most utolsó szálig fejér, szemei kékek; hangja igen éles, tiszta. [10] Sem Bossányi, sem Baranyi nem nevettek soha; ’s az elsőbb peczkesen álla mindég, ’s erőltetés nélkül, teljes nyugalomban.

[12] A’ nagyatyámnak születése is portentósus vala. Anyja, közelítvén a’ szűléshez, magát 1703. Ér-Semlyénből^* Pest Vármegyei jószágába Tápio-Györgyére^* kísérteté testvérével Péchy Mihállyal. Az valamelly tó körűl kacsákat láta meg, ’s az asszony a’ kocsiban a’ puskaszóra megszűlé gyermekét. Felvetvén szemeit, meglátá a’ kacsát, ’s eljajdúla hogy kacsát szűlt. – Iskolájit^* a’ Debreczeni Collégiumban végezte, ’s igen nagy reménységek alatt. Onnan Pozsonyba ment, német nyelvet tanúlni, ’s tapasztalván hogy magyarok közt a’ német nyelv rá nem ragad, Bécsbe. Rokonunk Personális Száraz, eggyet értve Protestáns vallású anyjával, az ifjat arra bírák,^* hogy atyai vallását hagyja el, melly a’ Szent-István’ templomában méne véghez. – Megholt gutaütésben 1786. Ér-Semlyénben, Június’ 13d., életének^* nyolczvankettedik esztendejében.

Baranyi Gábornak eggy csomó levelei vagynak kezemben, mellyek mutatják lelkét ’s érzéseit, ’s az akkori időknek szép képei. Minthogy azok nem nyomtatás alá valók, álljon itt helyettek eggy nevezetes, és maig is emlegetett szava: – Vádoltatván, menté magát, ’s írva: Accusatores meos revereri didici; virilem tamen aetatem adsecutus, ministerio, quod illi postulant, subesse nec possum, nec volo. Votorum libertatem non impedio; confiteor tamen me muta daemonia ejiciendi potestate non pollere. – Eggy munkájában azt beszélé,^* hogy midőn az a’ seregecske, mellyben ő is szolgált, eggy váracska alá juta, ’s látták hogy azt ők meg nem fogják vehetni, eggy huszár, a’ híréért, a’ várra sütötte pisztolyát, ’s oda hagyták. Ita factum, mond Baranyi, ut et castellum illaesum manserit, et nos incolumes discederemus.

[22] Atyám úgy hitte, ’s igen igazán, hogy gyermeki korban legjobb nyelveket tanultatni, mert az kolcs^* minden tanúláshoz, ’s nyelv a’ kisdedkorúságban tanultatik legtöbb sikerrel. A’ több holmit könnyü utána pótlani: nem ezt, ha ekkor múlatjuk el; ’s ezt a’ lelketlen embertől is vehetjük.

[23] Mind az atyám, rossz német, mind a’ tót Deák, legjobbnak láták kézi-könyvül Luthránus vallású nagyanyámnak eggy sok rossz rajzolatu Bibliáját tenni előnkbe, ’s én, ki inkább szeretém a’ képet mint a’ könyvet, a’ képek mellé megolvasám a’ felidézett textust is, hogy tudjam, mit jelent a’ kép. Szerettem ugyan a’ hisztoriákat is, kivált a’ Zsidók’ történeteiből, de mint ragadtatám el midőn a’ Proféták’ poetai szépségű könyveivel ismérkedém meg! Nem értvén a’ német beszédet a’ mint kellett volna, kivittem az atyám’ magyar Bibliaját, ’s addig olvasám, míg a’ németet is érthettem.

[29] Ha más emberre volt volna bízva nevelésünk, ’s ha Subrectorunk Hellner Illyés, később Eperjesi Predikátor, gonddal volt volna házi-nevelésünkre^* is, ’s megismertetett volna a’ Gellert’ ’s Rábener’ írásival, mivé nem lehetett volna emelkednünk.

[44] A’ ki a’ Classicusok’ olvasásába belé szeretett, hogyan találhatná az örömet az olly leczkézésekbe mint a’ millyenek akkor valának a’ Patakiak? Irtóztató! irtóztató! A’ Theol. Professor öt eszt. alatt ment végig a’ maga tudományán, ’s minden fél esztendő mulva új tanítványok jövének keze alá. Mi gondja volt neki arra, hogy a’ tanítvány tanúlhatja e ’s tudhatja e a’ mit ő tanít? A’ Histor.^* Professora örökké beteg vala, ’s nem volt Supplense. A’ Philos. Professor volt az az eggy a’ kitől tanulni lehete, de az a’ cathedrán^* tudós ember volt, ’s csak a’ cathedrán kivül volt az eszes; a’ negyediket nyersesége miatt senki nem hallgathatá. [45] Így Patak, ’s ezt nem én magam mondom, hanem mind azok a’ kik eggy időben valának ott velem, csak annak használt, a’ ki nem a’ köz leczkéken, hanem szobájában tanúlt, ’s nem a’ mi parancsoltatott, hanem a’ mire hajlandósága ’s czéljai vonszották.

[47] Némelly társaim, de a’ kik négy öt esztendővel idősebbek voltak ’s égtek lyánykájikért, nagy gyönyörűségeiket lelék a’ Mészáros Ignátz’ Kartigámjában, ’s gyakorta a’ mi szobánkban ’s a’ velünk lakó Kézsmárki Deákkal olvasgaták a’ fesz’ és pöf’ czifrájitól dagadozó könyvet. Nem volt szebben írt magyar könyv, nem volt lelkesebb, nem volt inkább gyönyörködtető Román széles e’ világon! De én, ki^* már akkor ismerém a’ Róma’ Költőjit, és a’ ki önmagam’ indításából ’s mester nélkül görögűl is annyira megtanúltam hogy olvashatám ’s érthetém Anákreont, ebben az ő gyönyörködéseikben nem találhaték semmi múlatságot; sőt kimondtam nekik hogy Kartigámot sem alkotása, sem dagályai ’s a’ haszontalan czifra miatt szépnek nem ismerhetem. Szántak tompaságomért, de sem ők^* nem térítgetének engem, sem én nem őket, ’s míg ők a’ Tuszanói Herczeget kísérgeték a’ szép rableányhoz, ’s declamálgaták szerelmes lángolásait, én eggy udvarházat rajzolgaték, mellynek épűleteire az udvar’ közepén álló lámpa világosságot és setét foltokat olly igazán terjeszte el.

Ez a’ Kartigám’ olvasása támasztá fel legelsőben lelkemben azt a’ gondolatot hogy lessem, mennyiben alkalmas már a’ magyar nyelv azt adni a’ mit más nyelvek adhatnak, ’s mentem Szathmáry Mózeshez, hogy vigyen be a’ Bibliothecába, ’s láttassa velem a’ magyar Költőket. Az Gyöngyösit adá kezembe.

Az a’ sok fecsegés, azok a’ sok haszontalan czifrák, az a’ sok tudós lom, mellyet Gyöngyösi a’ maga Ovidiusából, nem gondolván vele, kell e, nem e, halmozva horda fel, elgyilkolt; de az olly strophák mint a’ mellyen Palinodiáját kezdi, vétkeit nem csak elfeledteték velem, hanem beszédét nagyon meg is szeretteték. Ollyan, mondám, mint eggy rossz rajzolatú, de szépen festéklett kép. ’S minél tovább olvasám, annál inkább győződtem meg az felől,^* hogy magyarúl is csak az írhat szépen, a’ kinek írásán az idegenek’ szépségei áltsugárlanak. Mert nem ez teszi e széppé a’ Palinódia’ említett négy sorában azt a’ latín szépségek után ejtett beszédet? ’s mi teszi tehát hogy a’ melly strophájin ennek nem látjuk nyomait, az Olvasót meg nem ragadhatják? De hogy magyar Íróvá tégyem magamat, az a’ gondolat engem meg nem szállott. Nem hihettem hogy valaki azt szerencsével merhesse.

[53] A’ Bibliothecárius Szathmáry’ barátsága, ’s az a’ neveletlenségem, hogy^* a’ hol könyvet találtam, végig-forgatám az egész rakást, engem a’ könyvek’ isméretében derekasan meggazdagíta; ’s ezt ollyankor sem múlatám el soha, midőn Regmeczról a’ vacatiókban Semlyénbe lemenvén, olly helyeken szállánk meg, a’ hol vala Predikátor. Mihelyt megszállánk, én azonnal mentem a’ Paphoz, végig hányám könyveit, ’s tőllök a’ Római és Görög Classicusokat, mellyekre Papnak úgy sincs osztán szüksége, megvásárlottam.^* Ha a’ Pap látta a’ külföldet, elbeszélltetém vele, hol járt, mit látott, kit hallgata, ’s némellyikétől ajándékban kaptam az ismeretesbb nevü Tudósok’ autographonját a’ Kötetek előtt álló tiszta papirosokon. Meg nem tudák fogni, mi becse lehet eggy papiroskának mellyen ez áll: Ex libris Sam. Pitisci, ’s örömmel tépék ki azt könyveikből. De engem ez vive oda, hogy most Autographonokból gazdag Gyüjteményt bírok, ’s a’ Luther’ kézírását is egyebek között.

[54] Ezen utazásim, Regmeczről Semlyénbe és Semlyénből Regmeczre, juttatják eszembe eggy vadász hős tettemet, mellyhez hasonlót a’ két rokon hazának, Magyar-országnak és Erdélynek, számtalan vadászai közzül eggyetlen eggy sem fog maga felől mondhatni. A’ dicső tett ebben áll; álljon itt annak nevezetes napja is, a’ dolog’ örök emlékezetéűl,^* mert érdemli:

Nyír-Adony és Acsád közt hajtván el kocsisom, 1783. Májusnak 14dikén, cselédink elkiálták magokat, hogy eggy nyúl felénk szalad az úton. Kaptam a’ puskát, ’s midőn a’ nyúl félre ugrott az útból, úgy lőttem rá, ’s szekeremből, hogy az mingyárt felfordúlt. – Még^* eggyszer kérdem vadászinktól, ki az az egész két rokon hazában a’ ki azzal dicsekedhessék, hogy az első és utolsó nyúlat mellyet lőtt, illy mesteri virtuozitással lőtte le? Mert én ennél többet, egész hosszú életemben, le nem lőttem.

Ez mellett dicsekedve említhetem azt is, hogy mint kell elfogni a’ pagátot, nem tudom, ’s a’ tarokkártyát nem ismerem; mint azt, ’s azt nem kissebb gyönyörűséggel, hogy ügyesen lovagoltam, ’s nagy örömmel a’ tüzes lovon. Midőn Lovagmesterem, Bécsben, eggy szökést tétete velem kengyel nélkül, ’s még sem estem földre, maga is csudálá ügyességemet.

Ezen dicsekedésim mellett hadd említsem még azt, hogy részeg^* soha nem voltam, mert bort csak öreg napjaimban kezdettem inni, ’s a’ pípa’ büdös gyönyörűségét nem ismerem. – Minél több a’ szükség, annál több bajunk van, ’s minek magunkat arra szoktatni, a’ mi a’ bajok’ számát neveli? Van az, még ha kerűljök is. – De eléggé messze tértem ki utamból.

[66] Bessenyei György már ekkor nem vala a’ Testőrök közt. Beleznay’ nevében a’ Protestánsok’ dolgait vitte az Udvarnál, minekutána neki Therézia előtt eggy Udvari-Dáma (Grátzné) szerze kedvességet, ’s reménységet nyújta a’ Császárnénak, hogy vallását meg fogja változtatni. [67] Az meg is lett később a’ Boroméus Szent Károly’ templomában. Bessenyei a’ professiót a’ Salzburgi Érsek’ kezébe tette le,^* ’s lovas cseléd vitte ki a’ hírt, mingyárt a’ tett’ végével, Szépkútra. Ugyan-azt tette Barcsay Ábrahám.

[68] Kerestem őtet, de nem lelém. Cselédje megnyitá szobáját, ’s dolgozó asztalán írtam meg neki levelemet, pastellben festett képe előtt, melly dolgozója felett függe. [69] Személyes ismeretségébe később jutottam. Eggyölnyi magasságú húsos, szép arczu barnahajú férfi; komoly, de sok és elmés beszédű; kifogyhatatlan a’ hasonlóságok’ öntögetésében: – mint mikor a’ lúdak; mint mikor a’ farkas…

[70] Ezen útam alatt a’ Báróczi’ neve előttem még soha nem hallott név vala.

[71] Nem sok idő mulva azután hogy Patakra visszatértem, a’ Bibliothecárius megszóllíta, hogy kezéhez, eladás végett, valamelly magyar könyv téteték le; nyelve érthetetlen; az elébe írt vers gonosz; de tele van gyönyörű rézmetszetekkel. – Báróczinak Erkölcsi Meséji, Marmontelből. – Én azt szeretém meg a’ mit^*

[72] külsőjében visszatoló. Tiszteltem érdemeit ’s szent érzését, de magam csupa tűz, a’ hideg emberhez ritkábban mentem el. Nem tudott egyéb nyelvet mint magyarúl és deákúl, ’s örült neki hogy nem tudott. Nem látá mint kelljen szeretni Gessnert. Az vala jó a’ mi rímetlen vers volt, ha rosszúl volt is.

[89] Nagyobbakra készűlőnek illy bekötött Könyvet kellene mindég tartani, hova valamit lát és hall, feljegyezhesse, feltévén, a’ hol szabad, azt kitől hallá, hogy a’ jegyzések másoknak is használhassanak.

[92] Tiszteletemet ’s szeretetemet érdemlő lelkek; de a’ Teleki’ gondolkozása ’s ízlése nem eggyezék az enyémekkel, ’s én, a’ Grófnak minden megbecsűlhetetlen kegyességei mellett is, feléje soha sem közelítheték igazán. A’ Gróf nagy barátja, kedvelője, követője a’ réginek, én inkább az újnak, ’s a’ Gróf koránál is öregebb.

[101] Szilágyit gyermekségem olta ismerém.^*

[107] Emlékezék anyai nagyatyámról, ’s emlegette mint lovaglának eggyütt, hihetőleg eggy időben patvaristáskodtak mind ketten Grasalkoviccsal, ki a’ nagyatyámat már Personális korában is eggykori pajtásának ismerte.

[113] Ő vala eggyike azoknak, a’ kiktől^* ifjabb esztendeimben legtöbbet tanúltam.

Vice-Ispánjaim Consil. Kelcz Antal és Zombory Zsigmond Urak voltak; Fő Notáriusom^* Comáromy György, a’ két elsőbb Vice-Notárius Kende János és Tiszta Ferencz; [117] a’ nevezetesbb Fő Szolgabírák Fáy Abrahám és Puky László, ez később Helytartói Tanácsos; Vice-Szolgabíróvá most leve Szent-Imrey Gábor, most Consil. Első Al-Ispán, ’s honorárius Fiscális Lánczy József, most Septemvir és Békési Fő-Ispán, ’s Szent-István’ Keresztese.

[176] Bátyja Márk nőtelen öregségben hala meg, öccse Boldizsár két leányt hagya, maga késő napjaiban megházasodék, de nem úgy hogy gyermeket remélhessen.

[198] Nem kell elfelejtenünk említeni, hogy midőn a’ nemzet’ Nagyjai Pesten 1790. azt tudakozák, ha lesz e elég darabunk, hogy Színjátszóink folyvást játszhassanak, Horváth ígéretet teve, hogy ő minden héten ád eggy Comoediát vagy Tragoediat, még pedig eredetit, és a’ magyar életből. Nyilván úgy hitte, hogy ha^* eggy Predikátor adhat minden héten eggy predikátziót, lehet adni eggy Színi darabot is.

[204] De kiköté hogy őtet a’ harczba bé ne vigyem, ’s nevét meg ne nevezzem, mert a’ csatázás bizonyosan igen véres lesz. – Úgy annál hamarább lesz megnyerve a’ győzedelem! mondám neki. – Igen, felele az^* öreg Úr; de én nem szeretnék sebet kapni.

Dicsekszem sok kegyességeivel, [214] mert csudáltam a’ nagy characterű férfit, [215] ’s az ő dicsérete az én számból annál kevésbbé lehet gyanús, mert gondolkozásom a’ Püspökével egészen ellenkezett. Képét adván itt, nem az bajom hogy nem tudok mit mondani, hanem hogy a’ mit mondani akarnék, nem tűri az elmondást.

[227] Fizetésem ezen esztendőben^* ezerötszáz forintra emeltetett fel, ’s négy segédtisztet kaptam Fő-Szolgabírói rangban, mellyre ugyan nagy szükség vala; mert azok a’ sok hívatalos utazások minden időmet elfoglalták, ’s lehetetlen volt úgy vinnem dolgaimat hogy a’ rendetlenséget elkerűlhessem. Bécsbe menék ismét, megtenni köszönetemet, ’s Swietennel és Pászthoryval szóllani, ’s megtekinteni, a’ Bécsi iskola melly példákat ád. ’S a’ nagy várost minél gyakrabban látni nekem öröm volt; meggazdagodva jöttem haza minden oda tett útammal isméretekben, képekben, könyvekben.

[228] Ezen útam alatt is láttam Rádayt, ’s ekkor Pesten. Itt fogom adni vele^* ekkor és elébb töltött óráim’ képeit, hogy a’ mit felőle mondhatok, eggyütt álljon.

Eggy Professorommal és eggy ügyes Festővel, kit Kassára lehozattam volt, Bécsbe tévén útat 1788. Gödölőről^* Péczelre tértem ki. Ráday várt; megírtam hogy látni fogom.

Az öreg és a’ nagy szépségű asszony nem éltek tartós kedvetlenségben; [232] de az öreg epigrammákat csinált: Festi magát Dorilis; pedig úgy is színes eléggé – ’s azt a’ szép asszony nagyon nehezen vette; [233] ’s midőn az öreg tudakolá, minek az a’ sok czifra? ez viszont: minek az a’ sok könyv? […]

[239] Sonnenfels el vala foglalva, midőn Komornyikja nála béjelente. Ein ungrischer Herr; ich kann aber seinen Namen nicht aussprechen, mondá ez. – Das ist gewiss Herr v. K – mondá Sonnenfels asztalkája mellől, melly eggyablakú szobája’ ajtaja mellett állott. – Megengedj, monda; holnap referádám van Swieten alatt; sietek; voltál már nála? – Béjelentelek. Kérlek, jelenj meg nálam ötkör délután; magamban leszek; sok beszéllni valónk lesz.

[242] Thereziának nagyságát előttem különösen az^* bizonyítja, hogy őt a’ József’ uralkodása alatt is tisztelék a’ kik ismerék.

[251] Fordításim, verseim nekem eggy kis nevet csináltak, ’s a’ derék ifjak ömlének látásomra; azt kívánák hogy mondjak el nekik valamit verseimből. Gonoszúl^* Secundusnak eggyik Csókját mondám el nekik, elébb latínúl, azután magyarúl; ’s el valának ragadtatva, a’ tüzes festés által tudnillik, nem a’ dolog által. Eggyszersmind jelentém, hogy e’ napokban eggy Prágai Zsidó fogja meglátogatni, ki inkább szereti Spinózát, Mendelsohnt és Lessinget mint Thalmudját. Döme más nap eggy versezetét küldé le hozzám a’ Rózsa fogadóba, melly baráti indúlatjára mutatott.

[253] Ezek a’ gazságok két történetre emlékeztetnek, mellyeket nincs erőm elhallgatni. Jó az ollyat tudatnunk; az ifju szív lángba gyúlad hallásokra.

[255] A’ Gróf engem soha sem talála rossznak, soha sem hidegnek maga eránt, ’s felteszem, hiszem a’ nemes-lelkű férfiról, hogy néha^* rá-riaszta azokra a’ kik^* ellenem törekedtek. De a’ barátságban kerűlni kell minden ingatást; a’ megszakadt szeretet ritkán forr jól eggyüvé.

[268] Dayka ekkor a’ Pesti Semináriumban neveltetett. Látni akartam a’ kedvelt barátot. Vezetőm eggy tágas szobába vive, hol a’ Nevendékek csoportra-osztva múlatának.^* Rá ismertem volna én Daykára megnevező nélkül is. Ámor álla itt, talárisba öltözve, az Anyaszenteggyház’ fijai között. Termete alacsony, de karcsu, és, a’ mi nagyon tűnt szembe, olly erőltetés nélkül egyenes, mintha egész életét Tánczmester’ kezei alatt töltötte volna. Lobogó sötétszög haja saját dísz vala alakján. Horgas igen szép orra, a’ legszebb metszésű ajak, a’ legszelídebb, domborodás nélkül lefolyó áll, hosszan elvonult szemöldöke, nem épen sima, de tisztabőrű arcza, csontos magas homloka, a’ legjátékosbb kék szem, a’ leglelkesbb kép festették a’ Múzák’ és Grátziák’ kedveltjét. Beszéde kevés. Némelly hangja félig selyp, ’s az nevelte kecseit. A’ jelenvalók szellyelfoszlának csoportjaikból, ’s tömött koszorút fontak a’ vendég körül. Baróti leve a’ beszéd’ tárgya, minthogy eggy városban lakám vele, ’s újabb és régibb Költőink, Verselőink.

Ráday Pál azon volt hogy magyar Játékszínt állíthasson.^*

[276] Stundernek az a’ szerencsétlensége volt, hogy színekkel^* adá meg a’ képnek a’ hasonlítást, nem rajzolat^* által; fejei ollyanok voltak mint a’ rosszúl összeforrasztott büszt. Hibásan k e z d e t t ’s jól v é g z e t t , holott az a’ kép jó, melly kezdve van jól, nem jól végezve. Melly fő az péld. a’ melly a’ Pest Várm. Gyűlési-palotájában függ Stundertől? ’s nem azért e nem jó, mert a’ rajzolást nem tette jól?

[281] Még három más találá ki ki vagyok, mert képemet látta.

[285] Én szebb utazást nem ismerek; sokszor tettem már azt, nem minden alkalmatlanság nélkül, de mindég igen szép örömekkel.

[290] A’ maga érdemét érző nem nézi hol áll, hanem hogy ő az a’ ki áll; a’ francziák úgy hiszik, hogy mivel állani^* valahol kell, jobb elől állani, mint hátúl; ’s mind ezeknek van igazságok mind annak. De^* amaz úgy nevetséges, ha kevélységből nézi az utolsó helyet maga által megtisztelve, mint ezek, ha azt hiszik hogy tiszteltetnek, mert előlállanak.

[294] Nyitrának, Lévának, Selymecznek vevém útamat, ’s Radványban Consiliárius Radvánszky János Úrnál és hitvesénél Báró Prónay Évánál, a’ László Csanádi, és Gábor Gömöri Fő-Ispánok’ testvérénél, harmad napot múlattam, hogy lássam a’ helyt, melly két leányában az életemnek két Vezércsillagot ada. A’ mi nékem Swieten vala az eggyik pályán, az vala nékem Theréz és Polyxén, és a’ Theréz’ méltó kedveltje Süsie! az ez utolsó, még midőn már nincs is.

[298] Vádlának, és vádlanak most is, hogy feledém kötelességimet, midőn azon nyelv’ tanúlását sürgetém, melly elölni készűle a’ miénket. – [299] Tiszteletes vádlók; de ámbár^* a’ szerénység azt parancsolja hogy az illy esetekben némúljunk el, meg fogják engedni hogy kimondjam: talán nem igazságosak. ’S parancsolják e a’ Rendelések hogy az idegen mellett az anyai ne tanítassék? ’s én az idegen’ szíves tanúltatása mellett, nem tanúltatám e szívesen az anyait? [300] Vagy talán azt az atyát is fogják vadlani, a’ ki most, a’ ki akkor, az idegent fijaival tanúltatá ’s tanúltatja? Nem hiszem hogy vádlóim annak nézhessenek a’ ki lelkemnek fő szerelme eránt valaha elhidegűlhettem;^* megbizonyítottam hűségemet azon ötöd alatt is; és ha talán azt gyanítanák hogy én is azon alacsonyok közzé számláltathatom, a’ kik mindenre készek, mihelyt fizetik; emlékezzenek, hogy én a’ Vay’ való előterjesztésére, hogy ezen a’ pályán^* bevágom az útat emelkedésemre melly az országlásin és törvénykezésin nyitva áll, elnémúltam, ’s nem azt választám a’ mi többet ígért, hanem a’ hova szívem vonszott.

„Ki minél jobban tud görögül, annál semmire-valóbb!” – azt mondák vala eggykor Rómában, ’s ennek ma is látjuk példájit; de mint ott Cicero és Atticus, úgy itt Mednyánszky és Mailáth nem a’ mondás alá tartoznak. Tudni a’ jónak mindent hasznos, ’s a’ ki rossz akar lenni rossz lesz, ha görögül nem tud is. Hogy illyek is, ollyak is vannak, látjuk. [301] Én gyönyörködve nézek vissza szolgálatom’ szakára; akkor is terjesztém a’ szent tüzet.

[302] Bácsmegyei’ Leveleit 1790. adám ki. Előbeszédében elmondám, mi indíta hogy azt fordítsam; az eredeti Adolfs Briefe czím alatt jelene meg. Annyira nem ígérék a’ munkának szerencsét, hogy kieresztésére csak igen hosszas bátorítások után beszélltetém rá magamat. [303] Feledhetetlen vala előttem Pászthorynak két intése: hogy a’ munka csak akkor jó, midőn jobbá semmi igyekezetünk nem teheti; és: hogy nem a’ könnyűt kell keresnünk, mert úgy a’ nehéz soha sem lesz erőnknek könnyüvé, hanem mindég a’ nehezet; – ’s^* láttam hogy dolgozásomon mindég lelek helyeket, hol törlenem kell, ’s még sokáig nyomtatlanúl hagytam volna. [304] Barátim erőszakkal éltek, ’s szerencsével bíztattak. Siegwartomat is kívánák. Elégetém, hogy tőlem ki ne csikarhassák.

[305] A’ kisded munka nyomtatva vala félig, ’s Batsányi azt tanácslá^* hogy a’ kirakott ívek’ árát fizessem ki, ’s égessem el, kézíratommal eggyütt. Dolgozásom nem érdemel egyebet, ’s az rontja a’ magyar charactert; büszke magyar^* úgy nem epedez.^*

[306] A’ könyv olly nagy kedvességgel fogadtatott, ’s olly közönségessel,^* mellyre érdemes nem vala. Sokan vannak a’ kik azt szeretik még ma is minden dolgozásim között. Nem kevesen, és nem csak szerelemben epedezők, phraseologiákat csinálának belőle; az Ország’ elsőbb Tisztviselőji összegyűlének Rádaynénál, Budán, ’s felolvastaták a’ könyvet, hogy abból lássák, hova fog emelkedhetni Nyelvünk; Herczeg Batthyáni Lajos pedig levelében köszönte meg hogy^* azt adtam; [307] ’s a’ kik idegen Literatúrák’ productumaihoz szoktaták ízléseket, úgy hitték hogy minden Íróink közt én vagyok az az eggy, a’ kit olvasni tudnak. Ótományi Szabó László (jó okokból vetem ezt az előbbiekhez) azt mondá nekem Váradon, midőn Bácsmegyeim megjelent, hogy ez őtet elboszorkányította – az elbájolta még akkor nem volt forgásba hozva; ’s kell e még több szerencséjének festésére, mintha azt^* mondom, hogy még a’ bajszos ’s csombókos Horváth Ádám is elboszorkányítva érzé magát általa, ’s Manczit eggy dalával tisztelé meg?

Hogy engem ez a’ közönséges javalás, és ez a’ nagy férfiak’ javalása is a’ nem nagyokéval, el nem szédíthete, talán nem szükség mondanom. Akármint örvendjen az Író annak a’ mit csinált, többére mindég békételen vele, ’s sokat változtatna rajta, ha még lehetne. [308] Nyomtatványokat^* többé nem lehete kapni, ’s mindenfelől kértek, adjam ki újra, eggyvalaki fenyegetett is, hogy ha magam nem teszem a’ mit olly sokan kívánnak, ő fogja tenni. [309] Kiadám tehát, ’s eggy levéllel, melly heroinámat zavart fejű szeretője’ vádjaiból kifejtse, úgy kíváná Ráday. Én úgy hiszem, ’s úgy hiszik mások is sokan, hogy ez a’ saját tollamból folyt eggy levél többet ér mint az egész silány Román; [310] de hagyjunk meg kitkit a’ maga ízlése mellett, mert viszont sokan vannak, a’ kik régibb Bácsmegyeimet inkább kedvelik mint az újabbat.

[312] Orpheusom, és Hamletem^* megjelent Kassán 1790., de nem Macbeth is, és Medea Gotter után; azok kézírásban maradtak, ’s el vannak égetve; Heliconi Virágaim, poétai Almanachúl, de szurtosan nyomtatva,^* 1791. Pozsonyban; Diogenesz, Wieland után, Pesten, 1793.; Stella, Gőthe után, és vele A’ Vak Lantos, Veit^* Weber után, Pozsonyban, 1793., Herdernek Paramythjei, az Aszalay által fordított, általam megigazított Lessing’ Meséjivel, Bécsben, 1793. – ’s fordítottam a’ Messiást hexameterekben, jámbusokban, prózában; Emília Galottit, Miss^* Sárát, Barnhelm Minnát, Lessing után; de a’ mellyek többé, kivévén a’ Messiás’ némelly töredékein kivül, prózában és jámbusokban, meg nincsenek. [313] Láttam^* én mind előleg tekintve a’ dolgot, mind azon példákból mellyek megjelentek, hogy még nincs ideje jó eredeti darabokat adni, ’s hogy azt legjobbainktól sem kívánhatjuk; láttam hogy akkor még legokosabb volt, jót fordítani, ’s minél jobban, hogy követésre méltó példáink légyenek mind a’ teremtésben mind a’ szóllásban, ’s ízlésünk a’ kettő által megnemesítessék. De a’ ki mindég fordít, és csak fordít, a’ szerint jár, mint a’ ki mindég mankón jár. Elveszti saját erejét.

–––

[330] Verseghi nagy dolgokat forral: Adelungunkká akarja tenni magát, [331] ’s Grammaticát ad, nagyot, Lexicont, azt is nagyot, ’s Stylisticát és Aestheticát, azt is nagyot. – Az is kell; de a’ Görögnek eggy mondása a’ nagy könyvet nagy rossznak tartja. [332] Nincs philosophusabb Nyelv mint a’ miénk, ezt kiáltozza kevély örömben, ’s örömében én legalább osztozni sem nem tudok, sem nem akarok. Nem azt óhajtom hogy Nyelvünk philosophusi Nyelv legyen, és józan ész’ munkája, hanem hogy minél szebb ’s alkalmatosabb, szép munkákat teremteni rajta. [333] Míg ő mindég a’ Grammaticát magasztalja, én mindég az Ízlést; de az Ízlés a’ Grammaticusnak gyanús portéka, ’s azért gyanús, mert felforgatja kártyavárait. [334] Hogy nyugalomban maradhassunk, kérem, énekelgessen, ’s teljesíti kérésemet. Jó torka van.

[351] Eggy ebédnél Aubert a’ nagy Friedrich’ Anekdotájit beszéllgeté, ’s tudakozá tőlem, ha olvastam e én is azokat, ’s Magyar-ország beszéll e olly sokat a’ nagy Király felől, mint péld. Cseh és Morva-országok. Előhozá ezeknek számokban azt is, midőn eggy csatája után ez a’ nagy Király és nagy Ember, Heinrich testvérével, eggy Franciscánus-klastromban^* sétála ki, ’s franczia nyelven ’s franczia pajkossággal Heinrichnak azt mondá, hogy a’ Gvárdiánnak két m a g y a r ökröt fog küldeni. Az anekdota ismeretesbb mint hogy elmondani szükség legyen. Aubert kedve telve neveté a’ nem legnemesbb tettet; én nem nevettem; az eggy kis mocsok a’ nagy Király’ életében. – Uram, mondám, látál e magyar ökröt, nem is kérdem; a’ seregnél nem látnod^* nem lehete de így azt várom igazság-szeretetedtől, hogy a’ magyar tulok nemesbb munkája a’ természetnek, mint némelly franczia tartományban^* a’ legnemesbb állat – a’ ló. Én azt csak képes-könyveinkből ismerem; de felelek szavamért. Aubert protestált, hogy nem akara sérelmest mondani.

[353] ’S az én cosmopolíta barátom Berzeviczy Gergely, kiben olly sok tiszteletre méltó oldal volt, de össze nem illő eggyezésben, ezt a’ szent érzést nevette volna! [354] Neki mind eggy volt, magyarúl mondatik e a’ dolog vagy németűl, csak a’ magyar vagy német mondás jót mondjon. Ő kész volt volna németekké tenni bennünket, csak e g g y e k legyünk. – Neki van e igaza, vagy a’ természetnek inkább?

[357] A’ nép sokat veszteget hallottainak czifra vas keresztjeikre. Templomaik kerűletét ezek szinte eltöltik, mert a’ temetők a’ szűk földön szűkek, ’s a’ Tyróler csak templom mellett akarja lelni sírját; nyugtot és idvet inkább remél a’ szent helyen. Azt mondják, a’ rossz gőz miatt a’ templomokban sorba ájúlnak a’ hívek. De az a’ sorsa az embereknek, kész veszni, de már gondolkozásra szoktattatni magát nem engedi.

Az útak mellett mindenfelé látszanak a’ gyásztáblák. Le van ütve eggy gerenda, ’s tábláján^* festve látni hogy a’ magas hegyekből ömlő víz mint idvezíté, és melly eszt. melly nap, a’ német embert.

[360] Innsprukból tolakodának sergeink Bavaria felé, mellynek határa hozzám eggynegyed orányira van, ’s mentek zászlójikkal, álgyújikkal. Ugyan-azt tevék kisded csoportjaikban a’ Tyróli felköltek is, Franciscánus-színű kabátjaikban ’s köpenyegeikben, de zöld gallérral;^* nekik az honi színek. Organistájok nekik eggy marsot csinált, ’s azt addig hallám, hogy még most is zeng fülemben. – De a’ sereg most még sebesebben mint jött, vissza tolakodék^* Innspruck felé, ’s a’ hegyek’ oldalai visszadöngék a’ Müncheni álgyúzásokat.

[363] Epigrammám eggy más versezetemre emlékeztet, mellyet itt teszek^* le, mert verseim közt nem fog állani. – Morvában eggy nagy fogadóban szállánk meg, ’s nem volt mit ennünk. – Mit mond az idegen, kérdé Szlávy György tőlem, mikor a’ mi csárdáinkon nem kap egyebet mint kenyeret és szalonát. Én nem szakermentezek mint ők felelém, ’s a’ helyett ezt csinálám neki, hogy bajunkban legalább nevessünk.

[391] Keresztesnél, Borsodban, már látánk a’ Tokaj’ hegyét. Külön áll a’ Hegyalja’ mértföldekre terjedő sorától, mint eggy Vezér’ sátora a’ tőle függő hadétól, et toto vertice supra est. Le nem tudám róla vonni szemeimet valamíg útunk előtt lebege, mint a’ lámpa’ Phárusza azoknak kik^* a’ tengeren hányatnak. Érzésim eggy Ódává gyuladtak fel lelkemben.

[392] Augustus’ 10dikén reggeli 9 és 10 órakor beérénk a’ városba ’s rossz lévén a’ fogadó, legjobbnak nézénk a’ Város-házához szállani. Kevés perczek alatt ablakaink előtt, grádicsainkon, szobáinkban volt a’ sok nép. [393] Eggy ijedni szerető Uraság rosszat jövendőle, ’s akará hogy tüstént menjünk tovább. Bastendorff megnyugtatá; másfél holnap olta lévén velünk, felel^* mindenről; örömet lopdosunk, de abban kinek van kára? meg lehetett volna mondani, melly nap hol legyünk, ’s ott levénk vala.

[394] A’ Bastendorff’ kérésére megszóllítánk vendégeinket hogy most hagynának magunkban; dél után háromkor elvárjuk a’ kinek közzűlök velünk múlatnia tetszik.

Egészen magunkban maradván, hozzá fogatánk az asztalterítéshez, ’s Bastendorff szinte megkönnyebbedett hogy az a’ félni szerető nem félhet többé. De midőn az ebéd’ közepénél űlénk, nyílik az^* ajtó, ’s eggy asszonyság, ki dél^* előtt nem vala itt, jöve kis fijával, kis lyányával, ’s megzavartan álla ott, nem tudván ha jól teszi e, rosszúl teszi e, a’ mit tesz. Senki sem ismerte az asszonyságot. Látván hogy senki sem jő kikapni zavarodásából, még inkább összezavará magát, ’s nem tudá, beljebb jöjjön e, vagy megfordúljon. Kínosbb helyheztetést még most is alig képzelhetek. Az ismeretlen asszonyság úgy hiheté hogy valaki kikapja bajából, ’s azért nem hoza férfi vezetőt; megcsalva látván magát reményében, nem mere szóllani, mi pedig nem akaránk, mert megelőzte a’ három órát.

A’ nem ismert most azon sornak indúlt a’ mellyen én űltem, de én jónak látám nem ügyelni többé reá. ’S íme most hátulról nyakamba esik, ’s zokogva sír.

Felriadva rá pillantok, ’s – Klári! Klári! te vagy? kérdém. Melly változás hogy rád nem ismerheték! – Csercsi leánya, ki nékem a’ klastromból külde apáczafánkokat, már elhagyá iskolájit, Loyzi pedig pergeté declinatiójit.^* – A’ kedves testvérnek Pestről haza siető Abaujiak vivének hírt felőlünk, ’s kiszámlálák melly nap fog velünk Tokajban összetalálkozni.

Ha valakinek, bizony ennek látása volt igen nagy örömömre. De az illy eggyüttlétekben annyi a’ keserű mint az édes.

Ibrányi Károlyné Asszonyság, testvére Kraynik sógoromnak, olly vendégszerető a’ milly igen gazdag, August. 13d. és 14d. láta magánál.

Épen indulni akaránk tőle, midőn kitekintvén az ablakon, eggy lovat láték megkötve az udvarán, mellynek szőre, feje, egész termete, ’s még az orrán végig menő fejér folt is, gyanút támaszthata bennem, hogy az az én Muftim, ha képzelhetém vala, hogy az mint juthatott volna ide. A’ lovat csikókorában anyjostúl vettem volt eggy^* Belgrádból haza tért Tisztünktől. Még azon tűnődém, ha nem csaltak e meg szemeim, midőn a’ Nagyasszony lelép hozzám azon jelentéssel hogy most veszi Bogdányból, hova ebédre szándékozánk, az anyám levelét, mellyben tudakozódik, hogy a’ Nagyasszony nem tud e felőlem valamit. Azt Mufti hozá. Én írám meg a’ választ, hogy még ebédig csókolni fogom kezeit, ’s soha Mufti az anyámnak és nekem kedvesebb szolgálatot még nem tett.

Anyám a’ Debreczeni vásárban hallá hogy menettetünk, ’s előnkbe siete. Bogdányból eggyütt jöve velünk egész Csarodáig, Beregben. [395] Ott az a’ rendes ért, hogy a’ Predikátort csaknem haragra fakasztám hihetlenkedésemmel, mert ő a’ legteljesbb meggyőződésből hitte azt hogy Bónapárté Generális született magyar. Elébb úgy hittem hogy csak dévajkodik^* paradoxus állításával, de ő kész volt volna magát ezen erős hitéért megfeszítetni. Okait akarám hallani, de hamar elakadt; azonban vítatta, ’s keményen, hogy az ő állatása nem szenved kétséget. Békét hagyék tehát a’ hitében boldognak, noha az őt meg nem tarthatta.

[399] A’ te Rousseaud azt beszélli, hogy mindég akkor bána legkevesbb kéméléssel pénzével, mikor az már fogytán volt: mi nem ez okból látjuk szívesen vendéginket, de az bizonyosan fogyna nálunk, ha mindent pénzzé tehetnénk. Kénytelenek lévén megenni a’ mit termesztünk, örűlünk ha mással emészthetjük.

[400] Beregszászt más nap országos vásár vala, ’s már toldulva gyülöngött a’ nép midőn estve felé oda beérénk. [401] Én a’ Predikátort látogatám meg, ’s eggy csomócska Római Classicusaival tértem szállásomra; azok, miolta oda hagyá a’ Collégiumot, örök álmot aludtak theologiai könyvei közt.

[402] A’ nép megtudá kik vagyunk, ’s az tartá magát szerencsésnek, a’ ki hozzánk eggy két dinnyével, eggy kosárka körtvéllyel, szilvával, kukuriczával közelíthete. – [403] De melly nemzet ez a’ tiétek? kérdé az idegen; hiszen az ember barbarusoknak néz benneteket míg csak hírből ismer, ’s megszeret, ha lát. Mehessek csak haza, majd elmondom én, mit tapasztaltam közöttetek.

[405] Az idegen megmagyaráztatá magának mit teszen ez^* a’ jelenés. – Ebben a’ te nemzetedben^* sok nagyság van, mondá az idegen; belőletek nem volna nehéz valami igen jót csinálni.

[409] Vádolnám magamat hogy a’ tiszteletes férfi’ nevét elfeledhettem, ha a’ feledés’ az akarat’ vétke lehetne, ’s hogy elbeszéllem, ’s hogy örömmel beszéllem el, jele, hogy felejteni nem akartam. – Keserves dolog olly állapotba jutni, akár vak sors’ játéka akár hibánk által, hogy másnak terhökve legyünk, hogy más ránk vesztegesse a’ mit neki vagy a’ történet vagy talán veréjtékes szorgalma is adott: de a’ kit illy pillantatokban is arra emlékeztetheti kevélysége, hogy az illy vételben alázó van, attól az én szívem elfagyva húzódik el. A’ ki örömest ád mikor neki van ’s mást bajban lát, az örömest veszen is mikor ollyan adja a’ ki adhat. Én és az én igen jó feleségem sokat adtunk, de sokat is vettünk azon napjainkban, hol az igazságtalanság bennünket csaknem elölt.

Szívemnek ezen elmelegedésében légyen szabad eggy cselekedetemmel feldicsekednem; más helytt hallgatnék róla, ’s sok példákból tudom hogy az illyen’ elmondása másokat is hasonló tettekre gyulaszthat.

Eggy éltes asszony nagy zavarban marada férje’ halálakor, ’s engem is megszóllíta, hogy adjak^* neki pénzt kölcsön, vagy szerezzek mástól. Hasztalan lévén minden igyekezetünk rajta segíteni, kénytelen volt eladni eggy szőlejét; ’s minthogy az közel vala az enyémhez, megvettem. Az asszony 2000 fntot kért, a’ Tanács 1700ra becsűlte, ’s az asszony megnyugvék a’ leszállított áron. Ha 1700t megér, mondám én, úgy megadok 2000t. Eggy barátom tartóztata, de én megmondám, hogy a’ 300 fntot Istennek adom kamatra, ’s nevették a’ szót. Tudom hogy fogják sokan, a’ kik ezt olvasandják is, de hagyjanak a’ millyen vagyok. Sum paullo infirmior. Az az öröm is pénz, mellyet itt 300 forinton vettem meg.

[411] Melly sok és melly soknemü örvényei az életnek! És oh melly baj, hogy némellyikébe a’ jó szint úgy eshetik mint a’ rossz, a’ szelíd mint a’ gonosz!

Veszedelmes időkben a’ gondolatlanság annyi mint a’ vétek.

–––

Az én életem kérdésbe vehetetlen bizonyság arra hogy a’ Fatalistának igaza van. Mert ha az által, hogy vétkeimet a’ halhatatlan Istenekre toljam, magamon^* könnyíteni kedvem nincsen is: szeretném tudni,^* melly esztelen vagy rossz tettem az nekem a’ mivel a’ szerencsétlenségeknek azt a’ nagy sokaságát magam vontam magamra, ha magam vontam, mellyek úgy fogák körül késő öregségemig menésemet, hogy midőn kimenekedém az eggyik bajból, már készen vára a’ másik. Szeretettel, bizakodással mentem elébe azoknak, a’ kiket hozzám szent kötelékek kötözének, ’s ők az anyám megé rejteztek el hogy ne bánthassam, az eggykor lelkes, de most nagy kora, nagy teste, ’s nagy szenvedései által egészen elgyengített anyám megé,^* ki, hogy nyugta légyen, azt nyomta a’ kit szeretett, ’s akarta a’mit nem akart. A’ hűség’ érzései zárják el ajakomat, de megérintenem ezt azokért kelle, a’ kik a’ történeteket ismerik.

De az én Fatalismusom eggyességben van a’ Theodicaeai szent hittel. Ott, a’ hol a’ prózai^* józanság semmit nem fejt meg, és semmi megnyugvást nem ád, én örömest térek által a’ Poezis’ Istenségekkel meglakosított tájaira, mert inkább járok mosolygó tájékokon mint vastag ködben, gőzben; ’s^* ez lelkemet emeli, nemesíti, nem amaz. Puszta való nem a’ nyomorú halandók’ szemeinek tárgya. Hogy az emberek’ dolgait eggy bölcs Nemezis igazgatja, hogy a’ megkérlelhetetlen Visszafizető a’ rosszért jóval fizet, ’s a’ kevélyt megalázza ’s gonoszságát megbünteti, az én példám is bizonyítja. Mert hol hát a’ Szenvedő, kinek az Istenek annyi kínt adtak, de pótolékúl annyi, és olly szép, és olly nagy örömöket is? Ki hitte volna hogy e’ töredékeny testtel mind azt ki fogom állani? hogy az életerő bennem meggyőzi a’ skorbútot és azt a’ mephiticus pinczegőzt? hogy^* lelkem a’ maga víg kedvét soha el nem vesztette, ’s hogy^* példátlan szenvedésimet illy nyugodt elmével tűröm?

[412] Június’ 30d. Beretőn valék nagybátyámnál Consil. Kazinczy András Úrnál; más nap Regmeczen, az anyámnál, harmadik nap Péter ifjabb^* nagybátyámnál, Szőlőskén, ki ekkor Zemplénynek második Vice-Ispánja volt. – Még két helyre vágytam minél előbb, hogy áltesvén ezen tiszteimen ’s örömeimen is, megnyughassam; mert a’ kit tenger és hosszú út kifárasztának, annak nyugvás kell a’ rég olta óhajtott honban, nem öröm: – Göncz-Ruszkára és Kázmérba. Minthogy ez Regmecztől csak két órányira fekszik, az anyám már Július’ 4d. áltvive Gróf Török Lajoshoz. Ruszkát tőlünk alkalmatlan hegyek és eggynapi járó föld választván el, az anyám oda csak Július’ 10dikén mehete.

Gróf Török csak a’ múlt estve hallá hogy megérkezém; várá hogy meg fogom látni, de úgy hitte hogy nehány napot egészen magamnak élek előbb. Váratlan jelenés vala tehát előtte, midőn közelíteni látá az anyám’ szekerét; még váratlanabb hogy az Lasztócz felől ereszkedék le a’ hegyen, ’s hogy nem dél felől jött. – Ha én szállék e ki a’ szekérből? ezt lesé ablaka’ zsalujánál, ’s Ferencz! Ferencz! kiálta örvendve, ’s rohanva jött le grádicsán, hogy szívére szoríthasson.

[414] De teljesítvén a’ mivel mások eránt tartoztam, most már azt akarám teljesíteni a’ mivel magamnak tartoztam, ’s szóllék anyámmal. Elébe adám hogy annyi esztendők olta nem lévén magamé, semmit nem óhajtok inkább mint hogy minél elébb magaménak láthassam magamat; házam fedél alatt álla, bár vakolás és ablakok ’s ajtók nélkül; arra hogy két szobát lakhatóvá tegyek, nem kell sok; nekem csak függetlenség kell, és olly kevés, a’ mivel magam igen szűken beérhetem. –

[415] Az a’ maschineria, melly az anyám’ nevében igazgata mindent, tudatá velem hogy én anyámmal fogok lakni, Biharban, de mellé adá a’ Jesztrebi birtokot, Zemplényben; ’s a’ maschineria’ eggyik felénél el vala végezve, hogy én házasodni nem fogok, a’ másiknál hogy el fogom venni a’ kit nekem parancsolnak. – Láttam mik fognak az illy kezdet után következni, de csudálom hogy a’ maschineria’ tagjai nem láták, hogy én érzem becsemet, ’s rángattatni magamat, mint a’ drótbáb, nem fogom.

[416] Vártam, a’ történetek nem hoznak e elő valamelly környülményt, melly kedvetlenségek nélkül igazítsa el, mint néha szokta, dolgaimat, ’s készebb valék holmit szenvedni mint ezt a’ jó, de elgyengűlt anyát szenvedtetni. Igazi leánya Bossányi Ferencznek, ’s Rhédey Julianának unokája, kerűlte a’ víg pillantást, ’s az ő öröme a’ nehéz kedv volt reggel olta estig. Így én, kinek minden philosophiája az, hogy keresni kell okot az örűlésre, nem a’ kedvetlenségek’ számát szaporítani, bezárkozám szobámba, ’s dolgozgattam.

[418] Ragályi Tamás viszont eggy más ritkaságot íra-le számomra a’^*

[420] Első a’ kit megláték, a’ nagyon elnehezedett Horányi vala. Megtámaszkodék azon épűlet’ karfájához, hol a’ Septemvirális és Királyi Tábla tartják most ismét űléseiket, ’s megpihent. De rám ismervén, kiterjesztett karokkal jött, tobákkal és étekfoltokkal undokúl elpiszkolt Piarista-öltözetében, széles karimájú kerek kalapjával.^* Még vele szóllék, midőn Dugonics is jöve, göndör ősz hajaival. [421] Két tiszta lélek; méltók mind ketten hogy a’ maradék áldással emlékezzék felőlök. Hévvel szerették^* a’ jót, hévvel utálák a’ gonoszt. – Koppi 1801. April. 6d. hagyta el az életet, örök dísze szerzetének ’s hazájának.

[422] Révait akarám látni mindenekfelett, és Virágot. – Révait a’ hectica kiszárasztotta, hátát előre-görbítette; teste lelke szenvedett. Melly tűz még Novemb. 1789., midőn őtet és Rájnist Győrben meglátogatám, ’s mind ketten haza kísértek^* a’ városban benn álló Bárány fogadóba, ’s nálam vacsoráltak, éjfélig nálam múlattak. [423] Rájnis hízni kezdő, későbben egészen elhízott, zömök, alacsony ember: Révai vékony testű már akkor is, hajlékony mozgású; ez hallgató, amaz beszédes, a’ harsogásig, ’s gázolója azoknak a’ kiket nem szerete; lelke szabad a’ hol az lehete: a’ hol nem lehete, kész minden színt viselni a’ mi kívántatott, ’s kaczagta a’ kik pajkosságát nem értették. – Révainak levelei hozzám, ’s még a’ legújabbak is, mutatták hogy szeret; ’s én őtet néztem elsőnek köztünk, akár tüzét tekintém, azt a’ Títáni merészségűt, akár gyökeres tudományait, melly felől kivált Magyar Régiségei örök^* bizonyságot tesznek, akár ízlését (lássd Anacreoni dalait a’ Magy. Régis. előtt, ’s Elegiájit 1778. a’ mik mellett a’ Baróti’ és a’ zsíros^* szájú Rájnis’ versei el vagynak homályosítva); de az a’ kiszáradt test, az az örök éjszakázások által a’ halál’ színével elborított arcz, elijesztének tőle; [424] eggy félénk tanácsadó pedig azt az intést adá, hogy őrizkedjem mindentől, ’s leginkább barátimtól; a’ falak eggykor kiáltottak, most veszedelmesebbek, mert hallgatnak. – A’ ki nevet, mondám a’ Yorick’ szavaival, nem veszedelmes, ’s valóban én készebb vagyok veszedelembe esni mint rettegni, ’s magamat egyébnek mutatni mint vagyok. De az én Révaim úgy viselé magát, hogy nem érthetém, különösségei baráti szánásból erednek e, vagy félénkségből, ’s inkább akarám ezentúl levelekben venni^* szeretete’ jeleit, mint az eggyüttlétekben.

Révainak két ifju barátja, Horvát István és Vitkovics Mihály, az ifjúság’ szeretetre méltó tüzével jövének hozzám. Annyira megzavart az a’ boldogtalan tanácsló, hogy nem merék hinni tüzöknek. Láttam melly lélek lobog mind a’ kettőben, de féltem. Vitkovics ezt talán megsejté, ’s elmaradt, de Horvát, eggy vacsoránk után a’ Fejér-Farkasnál, szobámba is felkísért, és ott kimondá hogy nálam hál (Május’ 16d.). [425] Eggyszerre tűnt el minden rettegésem; tartalék nélkül adám által neki magamat, ’s szégyellém hogy az a’ fonák beszéd elijeszthete. Barátságunk tart még maig, ’s nekem ő legfőbb kevélységem.

[426] Virág felől nem szükség szóllanom. Ki nem ismeri az ingani nem tudó lelket? Benne eggyütt a’ férfi erő és a’ szeretetre legméltóbb gyermeki lélek. Soha ember a’ nagyságról igazabban mint ő nem ítélt, ’s ez mutatja az ő tiszta nagyságát.

[428] Az Orczy-kert már akkor álla, ’s Niny azt vélem akará, a’ mint leveleiben mondá, látni. Most tehát a’ Niny’ atyjával ’s Úza Pál barátommal mentem ki oda. – De mit gondola ennek rajzolásával Bernhard Petri, az az elhíresztelt^* Kertész-Archtectus! mondám minden lépten, ’s most szégyenlem a’ kérdést. A’ kert nagy stílusban épűlt, de azt akkor még én nem tudám kilátni. –

Ez a’ kert engem eggy más nagy örömemre emlékeztet. – Fellépvén Orczy Lászlónál, az ebédlőjében két gyönyörű tájdarabot láttam függeni. Pest és Buda ezen kertből tekintve, a’ Duna’ nyári meleg párázásában.^* Sokáig nem tudtam kimozdúlni helyemből, úgy hogy Fő-Ispánom a’ két kép előtt talála. – A’ képet Bécsi Prof. Fischer festette, ki a’ Báró Mednyánszky Aloyz’ munkájához is – Festői Útazás a’ Vág vizén – a’ színekkel nyomtatott darabokat.

[430] Sajátságai közzé tartozott a’ németek’ neveit magyarra fordítani. Így a’ Színjátszó Ziegler, ki hitvesével és szép fijával eve ott, Téglási leve; Fuchs, a’ Festő, Róka; ’s ezt a’ legkomolybb hangon, melly mindent megtéveszthetett volna.

[432] Még a’ Rembrandt’ fejét óhajtám tőle, de elébb a’ Madonnán akarám látni, mint elegíti ki kíványimat.

[448] Előlről tekintvén a’ dolgot úgy hihetnénk hogy azt senki meg nem foghatja: utolról tekintvén látjuk hogy az nem olly nehéz mint előlről gondolánk. Igen sokan tudják.

Hetedfél esztendőm veszvén el örök munkátlanságban, de nem contemplátiók nélkül, meggyőződém^* az eránt, hogy Nyelvünket és Literaturánkat, mostani korában, semmi nem gyarapíthatja inkább, mint ha a’ Régiség’ és a’ Külföld’ classicus Írójit, kiknek érdemök közönségesen el van ismerve, minél nagyobb gonddal fordítgatjuk. Kellenek ugyan grammatikázások és theoriázások is, de a’ sok grammatikázás többére elposhasztja azt, a’ ki azon apróságokkal sokat bíbelődik; azokon keresztűl kell nyargalni, de nem bennek megtespedni. A’ mi itt fő czélnak látszhatnék hogy a’ csudált míveket, lefordítván, magunkévá tégyük, az czél ugyan, de csak másod rendű; a’ fő czél az, hogy a’ dolgozás alatt nyelvünk bővűljön, simúljon, szépűljön. Addig gondolkodni mestermívek’ teremtése felől, míg a’ Nyelv el nincs készűlve, azaz, míg az Írók a’ szükséges teremtéseket ’s változtatásokat a’ Nyelvben megteszik, az Olvasók pedig a’ javalás által elfogadják; azt én mindég fonák igyekezetnek néztem.

Gondolkozásom világos ellenkezésben álla a’ másokéval. Ezek szerint fordítani épen nem kell, mert a’ fordítás épen attól foszt meg bennünket a’ mi legbecsesebb és legféltőbb: a’ nemzeti arcztól. Nekünk nem hasonlítanunk kell másokhoz, hanem külömböznünk másoktól; Nyelvünket nem idegen példák szerint alakolni, hanem annak saját erejét kifejteni. Nekünk nem Görögökké, nem Rómaiakká, nem Francziákká, Olaszokká, Ángolyokká, Németekké kell válnunk: nekünk Magyaroknak kell maradnunk. Korcsot csinálunk Nyelvünkből, melly eredetére és természetében keleti, míg ezek nyugotiak, ha ezeket teszük példányinkká; ezt kiáltozgaták.

De ha fordítani nem kell, úgy olvasni sem kell idegent, mert ez is oda vezet; ’s midőn arra buzdítjuk Íróinkat, hogy azt vegyék által a’ mi szebbé teheti Nyelvünket, távoly vagyunk attól hogy még annak áltvételére is buzdítsuk, a’ mire szükség nincs. ’S az a’ rettegés hogy Nyelvünk egyéb lesz mint volt, épen nem rettenthet bennünket; hiszen épen azt óhajtjuk, ’s a’ Nyelven maga az idő is változtat. Minden kérdés az, hogy a’ Nyelv bővebb és szebb lesz e, mert a’ mi^* szép, mindég jó.

De valljuk meg, az örök fordításnak, ha azt nem a’ Péczeli’ módja szerint teszük, ki csak a’ munkát hozta által, annak Nyelvbeli szépségeivel nem gondolt, az a’ kedvetlen következése lehet, hogy stílusunkat manirírttá teheti, melly igen is, hibás törekedés volna. Hogy ezt elkerűlhessük, mondám, az szükség, hogy ne mindég eggy Írót fordítsunk, hanem minél többeket és a’ legkülömbözőbb^* nemekben. Mert minden nemnek más meg’ más nyelve lévén, a’ mi Nyelvünk csak akkor emelkedik fel majd a’ fő pontra, mikor minden nemre elkészűl.

Nékem a’ Róma’ Prosaistáji közt legkedvesbb vala mindég Szalluszt, ’s legszebb helyeit már ott kezdém papiros nélkül lefordítani. Most neki állék, ’s papirosra öntém Catilináját ’s Jugurtháját, azon lévén hogy ne én szólljak Szalluszt helyett, hanem hogy ő énáltalam. A’ mint ezzel elkészűltem, lefordítám Ciceróból a’ négy Catilináriát, és a’ mit ez Míló, Dejotarus és Ligárius mellett monda, ’s ezt nem hogy a’ magam stílusomat állapítsam meg, hanem hogy fordításom’ Olvasója a’ Cicero’ olvasása mellett még inkább érezze miben külömbözik tőle Szalluszt, ’s a’ Szalluszt’ Szallusztsága miben áll. Eggyszersmind^* fordítám Marmontelt, Boufflerst, Emília Galottit, Miss Sara Sampsont, Minnát; ’s Emíliát különösen azért, hogy legyen Udvari Nyelvünk és Artistai. Barátim, kik Szallusztot nem is ismerék, és még is Bírák akarának lenni, ha Nyelve jó Nyelv e, felkiáltának hogy istentelen kezeket emelek a’ nemzet’ legszentebb kincsére; ’s mint Klopstock kiáltá kevélyen Basedownak: Sie sollen mich verstehn! úgy én most^* hogy Athént, Rómát, Párizst és Weimart teremtek a’ Magyarnak; ’s midőn azt kérdék hogy hol lesz Csabája? a’ Botcsinálta Doktort (Moliere után: Le Médecin malgré lui) adtam nekik.

[449] Verseghi nyolcz esztendők után 1803. haza jött, eltelve azon gondolattal hogy Adelunggá teszi magát köztünk. Grammaticát ada, vastagot; Stilisticát, vastagot, Aestheticát, azt is vastagot, ’s készítgeté Lexiconát. [450] A’ legtisztátlanabb magyar beszédben mellyet valaha fül hallott, ő hirdeté ki a’ Tiszta Magyarság’ törvényeit; azt, a’ mi, úgy szóllván, egyedül illethetetlen a’ Nyelvben, a’ paradigmákat, összegázolta; új szókat csinált, néha jót is, többére kietleneket; az ádáz és eszmélet szót kitiltá a’ nyelvből, miért azt? ő^* tudja; ezt, mert nem jó formatiójú; mintha a’ nem jó formatiójú, de századok olta tisztelt szókat ki kellene hányni. [451] De az ember, a’ mint hajlandó és alkalmas vala minden színbe öltözni, a’ mi hasznot ígért, ’s minden eszközt szentnek néze, ha segélte az ő czéljait, [452] sullyt tuda adni magának, ’s elhirdeté hogy ő görögűl, deákúl, németűl, francziáúl, olaszúl, ángolyúl, sőt zsidóúl^* is tud, ’s szerencsés vala elhitetni a’ mit akart. A’ kiknek szavok van a’ dologhoz, tudják, mit érnek az ő tanításai, ’s a’ később idők csudálni fogják, mint juthata ő azon gondolatra,^* hogy ragyogni akarjon társai közt. [453] Végre neki álla még a’ lelkes Káldi’ Bibliájának is, és azt a’ maga eretnekségeivel akará eltölteni, de szerencsénkre kiholt a’ gonosz szándékban. Mi ő Káldi mellett! hol áll ő Káldi megett! kinek valóban nem méltó sarujit is feloldozni.

[454] Révai, Professora Nyelvünknek az Universitásnál, azon tekintetben álla a’ Nyelv’ barátjai előtt, mellyet érdemle, [455] ’s Verseghi, a’ magával eltölt, az érzékeny emberrel össze akasztá kerekét. Mi leve a’ nem szép vitából, tudva van.

[456] Révai nékem is panaszkodék, ’s én feleltem, méltó nehezteléssel, ’s mint barát szenvedő barátjának szokott, hogy enyhítse fájdalmát; [457] ’s ez levelemet hírem nélkül kinyomtattatá: Versegi^* Ferentznek megfogyatkozott Okoskodása a’ Tiszta Magyarságban. Irta Boldogréti Víg László. Pesten, 1806. lap 15–19.^* Azt cselekvé a’ mások’ leveleikkel is. Bízakodással írt leveleinket hírünk nélkül kiadva látni, mindég kedvetlen; de valóban azon hamar felvígasztalám elmémet: kedves volt hiuságomnak látni hogy eggy Révai sullyt tulajdonít nekem és hogy erántam szeretetet bizonyít. Nem eléggé szerény a’ ki semmi gáncsot nem tűr, ’s így nem szóllok azokra a’ miket^* némellyek e’ levelem miatt mondának; a’ részre nem hajló Bíró nem fogja felejteni, mi van levelem’ végében. Hogy Verseghivel non pro sortis necessitudine bántam, azt nem szégyenlem; mi ketten ott sem hasonlítánk egymáshoz.

[459] Doctor Szent-Györgyi József Úr, Debreczenben, kit Kis, akkor eggyütt vele a’ külföldön, eggy szép Epistolával tisztele meg, és a’ kit ennek barátsága nekem is barátommá teve, engem eggy gonosz forró hidegből kapa ki, Novemb. 1803. [460] – Sok erő van kis testedben, mondá ez a’ szíve ’s tudományai által tiszteletes ember; nem hittem hogy megtarthassalak. Már ekkor beléptem negyvennegyedik esztendőmbe.

[462] Ebben foglalatoskodánk, midőn Július’ 25dikén Konyáron, a’ keserítések által elgyengűlve, magamat a’ csonkúlásnak eggyik neme által megsujtva érzém. [463] A’ helyben lakó Chirurgus nem meré bajomat nevén nevezni, de kért, fogassak, ’s ló’ halálában repűljek Dr. Szent-Györgyi Úrhoz. Ez elrettene látásomon, ’s míg a’ patikai szerek elkészűltek, Epictétusból kezde gyógyítani. – Nem szeretem Epictétust Orvosomnak, mondám. [464] Vigyázzak egésségemre, ’s kapjam ki magamat bajaimból, bár erőszakkal. Eggy másodszori megsujtás elölhet. [465] E’ tanácsával ereszte el. – Ne kellett volna csak megtévesztett anyámat kémélenem.

[466] A’ mint magamhoz tértem, eggy útat tevék Biharból Zemplénybe.

[470] Kis eggy franczia ízlésű Ódával tisztelé meg összekelésemet. Ki van adva Versei közt, ’s én németre fordítottam ’s mingyárt akkor kiadtam, de álljon itt újra. Szép szála azon koszorúnak mellyel engem barátim megtiszteltek:^*

Feledék mindent, ’s megelőzve másokat, azon valék hogy házunkba visszahozhassam a’ nyugodalmat, az eggyet-értést. Hijába volt minden igyekezetem, hijába azon magam’ megtagadása mellyel megelőző lépésimet tevém. Elvesztvén esztendőmet, oda hagyám Semlyént, ’s az ipamhoz költözém, arra törekedvén mindég, hogy a’ nekem készített ház mutattassék ki nekem lakásúl. [471] 1806. Június’^* 10dikén jöttem által Széphalomra lakni; feleségem ’s lyányom, míg itt nehány szobát lakhatóvá tehetek, Kázmérban maradtak.

[472] Most értem igazán partra, most érzém igazán magaménak magamat. Sophie nekem, és sok esztendőkig, nem feleségem volt, hanem szeretőm, ’s még akkor is nem feleségem hanem szeretőm, midőn gyermekemet tejével táplálá. – Feketébb és kedvesebb színű fonalakból ember’ életét ritkán fonák a’ három lyányok; így még ma is, öregségem’ vég napjaiban. És hogy én ennyi bajt illy lélekkel viselek, az nem hideg bölcseség’ munkája, hanem hála’ érzése.