Széphalom, 1823. november 3.
Megilletődve mondok köszönetet Önnek, Méltóságos Gróf, felbecsülhetetlen figyelmességének újabb bizonyítékáért és az autográf küldeményekért. Levele egyidőben érkezett a Hébe ívével, amelyben láttam, hogy a Bosszú kardjának (Schwerdt der Rache) Ön a szerzője. Amikor nyolc nappal korábban az ívet megkaptam, amelyben e kedves költemény eleje található, s én a feltételezésemmel csak Szent Miklósynál puhatolództam, de láttam, hogy nem ő írhatta, egyszer csak felkiáltottam: Micsoda csillag születik irodalmunkban! Örülök szép sikerének; de irigységgel.
Türelmetlenül várom Magyar Verseinek megjelenését. Mint fog róla ítélni a külföldi németség? – Sajnos újbóli szégyenkezéssel kell Önnek bevallanom, hogy a Dachs-ot (Borz? Verscím?) sem az Ön leveleinek kötegében, sem papírjaim között nem találom, pedig a lapot mindenütt kerestem, ahova tehettem. Mindenféle foglalatosságaim összekuszálták papírjaimat.
Sallustiusomról kérdez. – Mellékelem Önnek a két előszót, mint olyannak, akinek ízlésében a legnagyobb bizodalmam van, és teljes szívemből kérem Önt, Gróf Uram, hogy mondjon ítéletet róla. Aggódom, hogy Sallustiusnak és Ciceronak e játékos, sziporkázó [szellemes] szembeállítása nem túl hangsúlyos-e, és azt mutatja, hogy két előképemet elég jól értelmeztem; talán nagyon is szükséges, hogy az olvasókat a két naggyal megismertessük, akiknek a műveit én tolmácsolom; de inkább álljanak egy új, mint egy régi mű előtt. – De ítélje meg maga szabadon. Kritikai véleménye még kedvesebb lesz számomra, mint tetszésének elnyerése. – A befejezés erőtlennek tűnik nekem, és ha Ön ezt a befejezést átdolgozná, az számomra végtelenül jóleső és kívánatos volna. (A végét ma éjszaka fordítottam.) Annyit bibelődtem rajta, hogy egészen összezavart, s igy más segédjére szorultam.
A Sallustius példánya, amelyet a nyomtatásra szántam, már le volt tisztázva, amikor Sztáray Vince gróf, Migazzi cardinális unokaöccse, október 10-én elhozta nekem Bournouf szépen nyomott Sallustius-kiadását (Lemaire, Paris 1821. 8.). Most pedig Döbrenteitől várom Dussault tanulmányát Sallustiusról és Alfieri olasz fordítását, amelyből néhány gondolatot az előszavamban megemlítek, amit Burnoufból ismerek. S így Sallustiusom néhány hónap múlva a cenzúra elé kerül. – Nagyon kérem Önt, hogy Igaz barátomat értesítse, és az előszót adja át neki. Talán módot talál rá, hogy a művet kinyomtassa, anélkül, hogy a költségeit kifizetném, mivel ez nehezemre esne még mindig le nem zárult perem miatt.
Lábadozóként ágyban fekszem, körülöttem legkisebb gyermekeim játszanak, ugrálnak, kiabálnak, újjonganak, ami igazi atyai öröm. Nem csoda, ha a levelemen meglátszik. – Feleségem, atyjától örökölt orvosi jártasságával, egy idegláztól és a fájdalmas tüdőgyulladástól mentett meg. – Nyolc nappal ezelőtt (október 27-én) léptem 65. évembe. Sallustiushoz írott vitatkozó [antitetisch] előszavam azt sugallhatná az olvasónak, aki nem lát engem, hogy 25 éves vagyok. Bárcsak szellemem elevensége lenne a biztosíték arra, hogy sokáig fogok élni. Szegény gyermekeimnek szükségük van rám. Szörnyű, amit feleségem fivére velünk tesz.
Éljen egészségben, Méltóságos Gróf, és tartson meg engem jóságos emlékezetében. Türelmetlenül várom véleményét a két előszóról.
Mivel nem tudom, hogy az Ősz fordítását kézhez kapta-e (több hónapja küldtem el Önnek), azt is mellékelem. Distichonba nem tudtam tenni. És a benne megnyilvánuló érzelmesség is jobban illik ehhez a formához. Az elégiák siralmasak, de mégis szökellnek.