HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Kazinczy Ferenc – Mailáth Jánosnak
Széphalom, 1820. január 10.
Széphalom, 1820. január 10.

Nagyméltóságú Gróf Úr,
Megküldöm Önnek Ungvár-Németi Tóth László nagyszerű ódáját, melyet lefordítottam németre. Még nincs kinyomtatva, egyenesen tőle kaptam. Egy borsod megyei református lelkész fia, 1816. október 16-án az esztergomi püspöki kápolnában katolizált és jelenleg Bécsben orvoshallgató. Már kiadott egy kötet magyar verset és egy másikat görögül és magyarul. Márciusban avatják orvosdoktorrá.
AZ ISTENŰLÉS DICSŐSÉGE.*
[A magyar vers és német fordítása párhuzamosan, két hasábban áll egymás mellett a kéziratban.]

1. Stropha.
Tövis-bokrok alatt terme ibolyám,
Darázs donga nárcisszom felett,
Mellyből Hunniának
Tiszteletes koszorút kötözék,
Ah gyermeke hajdan.
Szúrt a’ fúlánk, karczolt a’ tövis,
’S elreppentek a’ bájos Sylphídek,
Mellyeket Zephyr virágimon ringatott;
De hervadhatatlan lőn a’ koszorú,
’S ékesíti ma is Ganüméd’ kezében
Olymp’ vendégeinél a’ nektárkelyhet,
Örömöm nekem, ’s gőge századomnak.

I. Antistrophe.
Csekélység ugyan a’ Szép sokak előtt,
Ha nincs avval érdemlett haszon;
’S nem gondol virággal
A’ ki gyümölcsöt akar zavaros
Őszére takarni.
A’ Kegyszűzek’ kedveltjök pedig,
Bár Psüchének édes bánatjait
Kelljen is szívében eltűrnie,
Reményli; nem vénűl-meg soha sem!
Őt csak a’ szerelem’ tüze lelkesíti,
’S virágokról virágokra szállong ő,
Hogy az Isteneknek csinálna kedvet.

I. Epód.
Be kellett járnom a’ parlagokat
Attika’ téreiben,
’S körűl bolygottam a’ sírhalmot
Az elhunyt Vezúv’ szent vidékin,
Hogy az erdő’ fanyar cserlevelit,
’S a’ bákor’ nyers venyigéjét,
Elegyítve az ámbra-lehellő
Cziprus’ illatjával,
Ajánlhassam hív emlékezetűl
Az Olümp’ kegyes Isteninek.

2. Stropha.
Segítette nemes czélomat az ég,
’S adott ennekem gyors szárnyakat,
Hogy fennyen repűlnék,
Ott, hol egy isteni kéz Helicont
Fénnyel koszorúzza.
Nőtt szűntelen, nem lankadt erőm;
Hozzá szoktam a’ nap’ sugárihoz,
’S borzadom, nem átkozom, hazám’ fellegét.
Böcsűletet nem koldúl az Igaz.
Nyer, ha nyer; de ha szinte gyalázat érné,
Dicsőségét nevelnék az Irígyek
Valamint az éj a’ gyémánt világát.

2. Antistropha.
Setét köd lepi-be Tátra’ derekát,
Nagy éjfélt huhog sok száz bagoly
A’ hegynek tövéből;
Zeusz madarát pedig a’ tetején
Fénytenger övedzi.
Jó szem kiállhat minden sugárt,
’S bár hátat vet ollykor a’ nap reánk,
Új meg új vidékre adni áldásait:
Nem alszik-el szent fáklyája neki,
’S megtalálni, hogy isteni fényt közöljön,
Csak olly bátran, repülj mint Promét hozzá,
Csak örök tüzét szent kezekkel őrizzd.

2. Epód.
Boldog lélek, kit a’ Múza-sereg
Isteni karba emelt,
’S körűl öntött Olümpnek fénye
Igaz Bölcseség’ aetherével!
Magasan jár az ő képzelete,
Feljebb a’ Saskeselyűnél,
’S örömet hoz az emberi nemnek
Ha leszáll a’ földre;
’S hálával tér innen vissza megint
Valahányszor az égbe repűl.

3. Stropha.
Halandó teszi a’ jót jutalomért;
Megérdemlik a’ fáradt kezek
Hogy a’ szent Barátság
Hű kebelében az édes öröm
Nyugtassa-meg őket.
’S méltó hogy illendő bért vegyen
Minden munka, mellyet törvény kíván,
Mellyet alkuval teszen a’ föld’ fija.
Csak Isteneknek nem kell jutalom,
Kiknek a’ Szeretet’ szava ön Bírájok;
Nem ismér karjok a’ Szentnél több törvényt,
Hogy az égnek áldásit osztogassa.

3. Antistropha.
Eső váltja-fel a’ rekkenő aszályt;
’S akár kérj, akár ne kérj esőt,
Várnod kell az égből.
Isteni kéz ragyog a’ haragos
Villámon is által.
A’ rét’ virágát, mellyet tapodsz,
’S a’ menny’ sok tüzét, a’ bámúlatos –
Két szemét az ég’ lánczának – ott fenn szövék.
Hazám, Hazám, tiszteld Istenidet,
’S a’ velek rokon embereket böcsűljed.
Az Eggység’ lelke fő-isten ő közttök,
’S ez az Isten, a’ kit követned illik.

3. Epód.
Nem mindég tapsol a’ győzedelem:
A’ Szeretet Szeretet,
Leszáll még is szívünk’ mélyére
’S nem ád néha fényt tiszta fénye,
Nem ad a’ gyöngy sem tenger’ fenekén.
Nem kell többségre tekintni,
Ha az égi erőket ítéled;
Nem is a’ Nagy jelesbb.
Plútónak száztulkos áldozat
Helikonnak ez a’ koszorú.

Der Glanz der Vergötterung.


Unter Dornen keimten meine Veilchen,
Wespen summten um meine Narcisse,
Aus denen ich der Hunnia
Ehrende Kränze flocht,
Einst ihr getreuer Sohn.
Der Stachel stach, die Dornen ritzten,
Es flohen die Zauber, Sylphiden,
Die Zephyr auf meinen Blumen wiegte.
Doch unverwelkbar ward der Kranz,
Und ziert auch heute noch in Ganymeds Händen
Zwischen den Gästen des Olymps den Nektarkelch,
Meine Freude, und der Stolz meines Jahrhunderts.


Zwar ist das Schöne vor Vielen gering,
Wenn damit nicht auch verdienter Nutzen kömmt
Und der achtet nicht der Blumen
Der Früchte für seinen düstern Herbst
Sparen möchte.
Aber der Liebling der Charitinnen,
Sollte er gleich Psyches süsse Schmerzen
In seinem Herzen ertragen,
Hofft, er werde niemals altern.
Ihn belebt nur das Feuer der Liebe,
Er fliegt von Blume zu Blume,
Daß er den Göttern Freude reiche.


Ich habe die Brachfelder (Steppen) bewandern
müssen in Attikas Gefilden,
Ich glitt an den Gräbern
Des erloschenen Vezuvs herum,
daß ich die herben Eichenblätter des Waldes,
daß ich die frischen Zweige des Weinstocks
Vermählt mit dem ambraduftenden
Geruch des Cyprus
Zum Andenken reichen könne
Den holden Göttern des Olymps.


Der Himmel begünstigte mein edles Bestreben,
Und gab mir schnelle Fittige,
Daß ich hoch fliegen könne,
Dort wo eine unsterbliche Hand den Helicon
Mit Glanz umkränzet.
Sie wuchs stets, nahm nie ab, meine Kraft;
Ich gewöhnte mich zu die Strahlen der Sonne,
Und ich schaudre sie, fluche sie nicht die Wolken
meiner Heimath.
Ehre bettelt der Biedre nicht.
Er gewinnt, wenn er gewinnt; doch träfe ihn Spott,
So würden die Neiderseinen Galnz nur vermehren,
Wie die Nacht den Glanz des Diamants.

Dunkler Nebel hüllt die Seiten Tatras,
Tiefe Nacht heulen hundert Eulen
Aus den Höhlen des Berges.
Aber den Vogel des Zeus an seiner Spitze
Umfast ein Glanzmeer.
Ein starkes Aug hältjeden Strahl aus
Und kehrt uns gleich die Sonne den Rücken
Um seinen Segen neuen u[nd] wieder neuen
Gegenden zu spenden;
So erlischt ihm seine heilige Fackel nie;
Und man trifft sie, daß sie göttl[icher] Glanz
mittheile,
Wandle du nur muthig ihr zu, wie Prometheus,
Hüte nur mit heil[igen] Händen ihr ewiges Feuer.

Selig den das Musen-Chor
In die Reihe der Götter erhob,
Und den der Glanz des Olympus
Mit dem Aether der wahren Weisheit umgegossen.
Hoch schwebt sine Phantasie,
Höher als das Aar schwebt,
U[nd] bringt Freude dem Menschengeschlecht
Steigt er zur Erde herab;
Und kehrt von da wieder mit Dank
So oft er zum Himmel sich hebt.

Der Sterbliche thut das Gute wegen Lohn;
Die ermatteten Arme sind werth,
Daß in dem Schooße der heil[gen] Freundschaft
Die süsse Freude sie
Auszuruhen mache.
U[nd] es ist billig, das jede Arbeit,
Welche das Gesetz gebietet,
Und welche der Sohn der Erde nur gegen einen
Vertrag thut, ihren Lohn empfahl.
Nur Götter bedürfen keines Lohnes;
Denen das Wort der Liebe ihr eigener Richter ist;
Ihr Chor kennt kein Gesetz ausser dem Heiligen,
Daß es den Segen des Himmels spende.

Regen löst die erstickende Dürre ab,
Du magst bitten, oder nicht bitten um Regen,
So mußt du ihn vom Himmel erwarten.
Göttliche Hand glänzt selbst durch den
Zürnenden Donner.
Die Blume der Wiese, die du tritst,
Und die unzähligen Blitze des Himmels, die Be-
wundernswerthen –
Zwey Ringe in der himmlischen Kette, – webte
man dort oben.
Vaterland, Vaterland, ehre deine Götter.
Achte die mit ihnen verwandten Sterbliche.
Unter ihnen ist der Geist der Einigk[ei]t der Höchste,
Und dies ist der Gott, den dir folgen ziemt.

Nicht immer klatscht uns der Sieg:
Liebe ist Liebe,
Sie steigt doch in die Tiefen unsrer Herzen,
Ihr Glanz giebt manchmal keinen Glanz,
Auch die Perle nicht im Abgrund des Meers.
Man sehe nicht auf Mehrheit,
Wenn man auf himml[ische] Kräfte sieht.
Auch ist nicht stets das Große edel.
Dem Pluto hundert Farren zum Opfer,
Dem Helicon diesen Kranz.

–––
Ha úgy találja Gróf Úr, hogy a nemes tudós ifjú méltó figyelmére, akkor javítsa ki ezt és küldjön neki egy másolatot belőle, s nekem egy másikat. Ismerem Pindarust, és sose hittem volna, hogy utánozni lehetne. Most látom, hogy igen.
Örökös tisztelője Kazinczy.
Sennyei báró él. Schmidegg gróf terjesztette el a hamis hírt.