Régi adósság nyom, Méltóságos Gróf: szíves írása, amely büszkeségemnek és szívemnek is hízelgő, még mindig megválaszolatlanul fekszik előttem. Bocsássa meg hosszú hallgatásomat. Éppen utazásomból tértem vissza a még sosem látott Erdélyből, s azzal voltam elfoglalva, hogy az onnan Dessőffy József grófnak írott leveleimet átdolgozzam, amikor az Ön ki nem érdemelt jóindulatának és figyelmességének ezt a zálogát Hormayr bárótól megkaptam. Hormayr felhívta figyelmemet a Merian által készített biográfiájára; megrendeltem tehát a művet és elhalasztottam a válaszokat Önnek Gróf Úr és barátjának, amíg a könyvet megkapom. Azt is óhajtottam, hogy egy tanulmány beküldésével bebizonyíthassam Önnek, Méltóságos Gróf és nemes barátjának, hogy a belém vetett bizalmukra nem vagyok érdemtelen. De ez a szerencse később vár majd rám; eddig semmi sem akart sikerülni. Azok az istenségek, akiknek Hormayr szolgál, az én istenségeim is, s én is a szolgálatukra kötelezem el magam, mint az a nagyszerű ember, akit több éve a barátjaként ismerhetek; de csekély erőimet más istenségeknek szenteltem – olyanoknak, amelyek Hormayréival bizonyára szövetségben állnak.
Közben látom, hogy barátja Archivja, Méltóságos Gróf, mégis kapott tőlem egy tanulmányt, közreműködésem nélkül. Tudósaink egyike írta nekem, hogy ő küldte be Hormayrnak a Berzeviczy De conditione rusticorum in Hung[aria] című művéről írott recenziómat. Ugyanez a tudós küldte meg recenziómat a Wiener Annalen szerkesztőjének, Glatz consistoriumi tanácsos úrnak pár évvel ezelőtt, de ő nem adott neki helyt, mivel Berzeviczy műve a cenzúra engedélye nélkül jelent meg, s így figyelmen kívül kellett hagynia, vagy, mert a szerkesztő számára az írás szerzőjének a személye Berzeviczy megkímélését sugallta. Berzeviczy 33 éve a barátom, s senki sem szereti nálam jobban ezt a nemes, tehetséges férfit, de itt B. sok olyat mondott, ami kétségtelenül nem helytálló, és ami nemzetünket méltánytalan módon kezeli. Egzotikus (?) műveltsége az oka, hogy köztünk nem érzi jól magát, számára a nacionalizmus nem jelent semmit, mert az valami egyoldalú kell, hogy legyen, s mert mi itt Magyarországon ( az ő szavait idézem) nem alkotunk nemzetet. Ő kozmopolita, neki a kereskedelem a legfőbb dolog; ezért mindent odaadna, – olyan gondolkodás, amelyet az ellenségeinknek kívánok. – Berzeviczynek abban a korban kellett volna születnie Karthágóban, amelyet Collin Regulusában ábrázol. Kár ezért a kiváló emberért! Kár, hogy a legszentebb érzületek megfagynak a szívében, és hogy ez a szív a görög és római történelem tanulmányozásakor hideg maradt!
Szemere barátunk írta, hogy boldog volt, hogy Önt, Gróf Úr és a nagy Prónay nemes fiát, aki biztosan nem Berzeviczy módjára gondolkodott, valamint Schedius professzor urat magánál láthatta. Nem ismeretlen hát az Ön számára, ami nyelvünk és irodalmunk berkeiben történik: rontjuk a nyelvet, mivel a közönség nem érti, amit írunk. Ennek a közönségnek a közérthetőség és a nyelvhasználat jelenti a legtöbbet a nyelvben, még a legjobbak sem emelkednek fel a nyelv eszméjéhez és azokhoz a tanokhoz, melyeket Horácius és Cicero állítottak föl. – Büszkeség és irigység furkál, hogy Himfy közszeretetnek örvendő szerelmes dalait nem tartom általánosságban szépnek és minden makula nélkül valónak, s hogy voltam elég bátor és recenzáltam azokat, jóllehet a nagyközönség tetszése többet mond el egy mű értékéről, mint a legalaposabb recenzió. Mivel látom, hogy tekintély és önhittség, éppúgy, mint egyes magyar Adelungok és Gottschedek sértődött hiúsága is szerepet játszik ebben, szívesen alávetem magam a bizonyára nagyon kellemetlen fáradságnak, hogy a Lessing, Klopstock, Göthe, Schiller, Wieland és Voss ellenes véleményekkel a küzdelmet felvegyem. Októberben voltam 58 éves, s ez arra figyelmeztet, ne osszam meg erőimet. Ha honfitársaink belátják igyekezetem nyomán, hogy ezen az úton haladva egykor nekünk is lehet egy Goethénk, egy Schillerünk, különben örökre alacsonyabb nívón fogunk maradni, ahol is egy magyar megérti ugyan, amit Schiller németül írt, de magyarra fordítani sosem lesz képes: úgy nem hiába harcoltam. Ezek a csaták csak akkor becstelenítenek meg, ha becstelen eszközökkel vívják őket. – A győzelem, ha én el is bukom, az én ügyemet koronázza meg. Mi már ezen az úton, amelyet én a sajátomnak nevezek, mert ellenségeim azt az én utamnak nevezik, szedtünk virágokat, melyek a szép Hellaszéival – a régivel és az újjal – bátran mérhetők. Kölcsey az Erdélyi Múzeum 5. füzetében a 141. lapon egy dalt énekelt a képzeletről, amely Schiller vagy Matthison mércéjéhez sem volna méltatlan, s Szemerének és Szent-Miklósynak vannak szonettjei, amelyek arra méltók, hogy Laura megéneklőjének darabjai közt legyenek. Közönségünk, sőt a filológusok és a műbírálók ezeket a darabokat süketen olvassák, nem értik, de egy hölgy Erdélyben, aki műveltségével nem kérkedik, bár van neki, Korniss Ignác gróf felesége megértette az apósomnak szóló episztólát, amely az Erdélyi Múzeum 2. füzetének 93. oldalán olvasható. Nyelvünk az Evangéliumhoz hasonlatos: a tudósoknak érthetetlen, a szív embereinek azonban nem.
Kérem Önt, Gróf Úr, tisztelettel, hogy a mellékletet legyen szíves Hormayr bárónak elküldeni.
Az a figyelem, amelyre engem Ön méltat, Collin és Hormayr ünnepelt barátja, a nagy Majláth fia, unokaöccse egy másik, nem kevésbé nagy Majláthnak és unokatestvére egy harmadik, általam becsült és szeretettel csodált Majláthnak, igazán büszkévé tesz, és továbbra is kérem, részesítsen meg nem érdemelt jóindulatában. Nemzetemnek is hamarosan szebb Nap fog tündökölni, ha íróink nagyjaink által elismerve lesznek. Széphalom, 1817. január 13.
Kazinczy Ferencz.