HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Kazinczy Ferenc – Rumy Károly Györgynek
Széphalom, 1810. február 11.
Széphalom, 1810. február 11-én.
Legdrágább Barátom!
Már egy teljes hét eltelt azóta, hogy megkaptam az Ön lipcsei Literatur Zeitungjának füzeteit, és késlekedtem kifejezni a legmelegebb hálámat. De éppen akkoriban kaptam a hírt, hogy Kis könyvkereskedő Pesten elhatározta, hogy kinyomtatja Dayka költeményeit, amiket ki akarok adni – és ezt csak én tudom, mert minden hátrahagyott papír a tulajdonomban van. Nos, mindent félretettem, hogy a változatokon dolgozzam, hogy magával vihesse a kéziratot Miklós öcsém (aki éppen ma jött meg Bihar vármegyéből, és néhány napon belül visszautazik Pásztóra és Pestre). Ez az egész időmet elrabolta, úgyhogy mentegetőzöm oly meleg hálám elodázása miatt legalább saját magam előtt, – Öntől még inkább bocsánatot kérek. Fogadja ezt most teljes mértékben. A recenziók jól kidolgozott munkák, és a tamquam aliud agendo-n [ʼmintha csak valami mást csinálnékʼ] petuláns vidámsággal nevettem. A recenzens felnyitotta néhány olvasó szemét azzal, hogy mostantól ügyelni fog a tollamból származók olvasására, és egy borús holland tudóssal, akinek a neve nem jut eszembe, azt mondta magának: az Írásnak annyi értelme van, ahány befogadója. Így tanították ezt nekünk a pataki teológián. Köszönöm a recenzensnek a kedves nagybátyámról mondottakat. Össze lehetne hordani egy gyűjteményt anekdotáiból, ezeket még beszélik a környéken.
Scheverlay nagyon fontos levelet írt nekem Patakról. A dogmatikát állítólag olyan szabadon tanítják ott, mint Jénában. És mégis azt nyilatkozta Patay egy konferencián, hogy csak a tanév végéig akar szolgálni. Talán Kézy lép a helyébe. Mi lesz csak akkor! – Scheverlay levele oly elmét mutat, amelyben a gondolatok villámokként cikáznak. Égek a vágytól, hogy megismerjem, mert még nem ismerem. Fiatal, és a tüze még fékezetlen, azt látom rajta.
Az érsemlyéni − ahol édesanyám lakik − prédikátor édesanyámon keresztül írt nekem. E pillanatban kaptam meg a levelét. Túl fontos debreceni reformokat tartalmaz ahhoz, hogy azt ne közöljem Önnel. Napóleon eltörölte a tandíjat a német iskolákban: Debrecen bevezeti. Én a fizetés mellett vagyok, ha az a professzorokat illeti meg, és nem a kasszát. Swieten ebből ösztöndíjat hozott létre. Ebben az egyetlen pontban soha nem értettem egyet a véleményével, és ezt neki is megmondtam.
A tanuló mostantól annyit fizet minden egyes óráért – (ez hogyan értendő?), ahányadik éves hallgató. Ha hatodikos, akkor hat f-t fizet. Ha három órát hallgat, háromszor hatot fizet. Elhagyják háromszögletű kalapjaikat; mostantól kerek divatos kalapokat kell hordaniuk. – (Péchy meg akarta szüntetni az uniformist; mindenki viseljen, amit akar. Gondolja, hogy el tudja képzelni, hogy Buday ellene volt? A diákok úgy néznének ki akkor, mint a professzorok! – Mit árt ez Jénában? Göttingenben? kérdeztem. Más a’ Jénai, a’ Göttingi Deák. – „Csinálják hát a’ Debreczenit mássá az Urak!” mondtam.
A büszkesége – és Földvárié – elűzte a szegény Lengyelt a professzorságból, – mert ez a diákokkal barátként viselkedett, nyilvánosan sétált velük, és esténként meghívta őket magához, az újabb filozófiáról társalgott velük. Akkor hozták hírbe Kantot, és Buday Ferenc megírta az undok paszkvillust Kant és Lengyel ellen.
Az Ön felbecsülhetetlen ajándékát visszaadom, mert nekem is megvan. Éljen boldogul, legdrágább Barátom. Ölelem a barátság és a legbensőbb nagyrabecsülés minden érzületével. ––