Széphalom, 1809. december 5-én.
Kedves Barátom,
éppen most jött követ Kázmérról, hogy az apósom (akinek egészsége javult) kocsija még ma elmegy Kassára. Sietek hát Goethe kért írásait Önnek megküldeni. Azt a részt is csatoltam, amelyben isteni Iphigéniája található, a művészet legnagyobbika. Ez az Iphigénia bálványimádatom tárgya. De Stella, Egmont, Tasso, Faust is, és minden, minden, amit a hős írt, drágább nekem, mint amit valaha − legalábbis németül − olvastam. Számomra Goethe az egyetlen, még akkor is, ha Schiller, Klopstock stb. magukkal ragadnak.
Ha már e könyveknél tartunk, engedjen meg egy kérést, amit Dessewffy Pipstől rossz néven vettek, ahogy erről baráti bosszankodással értesültem novemberben. Mert épp annyira hajlok erre, mint Pipsem. Egy hölgy kért tőle könyveket olvasásra. Ő elküldte azokat, de mellétett egy néhány soros kérést, hogy a könyvet ne piszkítsa össze, ne adja kölcsön, körömmel vagy a lap behajtásával ne jelölje meg azt a helyet, ahol abbahagyja az olvasást. Ez állítólag pimaszság volt Pips részéről! Bevallottam a történetet elmesélő hölgynek, hogy én is képes vagyok ilyesmit elkövetni, és mindig reszketek, ha Sophie-m vagy az anyósom olvassák a könyveim. Nem nagyon törődőm a rajta esett folttal, ha ez a könyv nem egyike a számomra nagyon kedveseknek. De tőrdöfés a szívembe, ha valaki a velinpapírra nyomtatott Don Carlosomat vagy a Goetheket olvassa, és a könyvet nem becsukva, hanem kinyitva és lefordítva helyezi az asztalra, mikor éppen fel kell állnia. Vay a Don Carlost egy gyertyafolttal küldte vissza. Széttéptem volna, mint egy heringet, ha a közelemben lett volna, amikor a könyvet visszakaptam. – Semmi másra nem kérem, mint arra, hogy ne adja kölcsön a Goetheket még a kebelbarátjának se. Még más könyvek is az Ön rendelkezésére állnak, ahogyan a nem kért Iphigeniát is elküldöm Önnek most.
Küldök még egy brossúrát, ezt nem a piszoktól kell megóvnia – hanem az idegen szemektől. Nem tudom, hogy ki írta. Nagyon lekötelezne, ha lenne szíves vagy meg tudná mondani, hogy ki írhatta. – Egyik adat sem valós benne. –
Barcsay 1806. március 6-án halt meg.
Az Ön lapját, amely az általam írt cikket tartalmazza, félretettem. Szirmay Adamcsó (Ádám fia) ma nálam éjszakázott egy szeretetreméltó fiatalemberrel (Dókus Lászó). Felolvastam neki a Berzeviczy- és a Kisfaludy-recenziót, mindkettővel végtelenül elégedett volt, ahogyan Dókus is (mindkettő Zemplén vármegye fiskálisa). Berzeviczy megállapításait mindketten alapjaiban tévesnek találták, de azt mondták végül, hogy az igazság valahol középen van, mert a szegény paraszt sorsát enyhíteni lehetne, és kellene is. Ez igaz, mégis valami egészen más, mint ez: Kazinczy reflexiói és recenziója nem jogosak és nem igazak. – Szirmay azt mondta, hogy Berzeviczy írását nagyon dicsérően recenzeálták a jénai Literatur Zeitungban, és ezen Szirmay szívből bosszankodott, mert ő is igaztalannak tartotta Berzeviczy írását.
Mindenesetre nagyon elégedett vagyok az Önnek előterjesztett kérdések magyarázataival. Teljességgel alaposak. Végtelenül köszönöm.
A kidolgozás alatt lévő munkájából megküldött kis lapot vissza akarom küldeni az első postával. Ehhez még azt jegyzem meg, hogy a
Herczeg de la Rochefoucauld’ Gnómáji.
Három nyelvben. Magyarra Kazinczy Ferencz Széphalom, 1809. rézkarc címképpel és záróképpel már eladtuk. Geistinger 500 f-ért vásárolta meg tőlem a kiadást. 375-be kerül a nyomtatás, a többit könyvekben adja ide.
Az Amerikai Podocz és Kazimir Keresztyén vallásra térése. Bessenyei György úr német munkájából fordítva, Kassán, 1776. ezt megjegyeztem Önnek ehhez a laphoz. Bessenyei művének címe németül: Die Amerikaner.
______________________________
Kézhez kap egy megkezdett hosszú levelet, szeme könnybe lábad majd tőle. De barátsággal áldani is fog engem a sorsomért. Ne vádoljon engem azzal az oktalansággal, hogy másoknak ilyesmit elmeséltem. Jellemem a nyíltság; ez a nyíltság talán a meggondolatlansággal és a könnyelműséggel határos. Nem teszek magamnak semmilyen szemrehányást, amiért egy baráttal szemben sokkal nyíltabb voltam, akit oly nagyon szeretek, s aki engem oly nagyon szeret, mint ezer más ember az övéivel szemben. De égesse el ezeket a lapokat. Bajt hozhatnak rám. A visszaküldésért cserébe küldök egy rézkarcot is, amelyet Riedele báró (Andreas Nicolaus) küldött nekem − császárunk hajdani nevelője és 1800-ban és 1801-ben közvetlen szomszédom Munkácson − Brünnből, ahol félig fogolyként tartották a minoriták. A rajta lévő Notus nevet ő írta fel (ez az én nevem volt Munkácson, őt ott Julianusnak hívták). 1794-ben ejtették foglyul és (azt hiszem, 1806-ban) jött Brünnbe. A minoriták felügyelete alatt enyhébb lett a sorsa; de soha nem lett egészen szabad. Azt beszélik, meghalt. Képzelheti, mi mindent tanultam tőle, 10 hónapon át szomszédja voltam ennek a figyelemreméltó idős férfinak. Hohenwart a császár és a würzburgi nagyherceg hittan tanára volt; emez [értsd: Riedele] a világi tárgyaké, különösen a matematikáé.
Éljen boldogul, drága kedves Barátom!