HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Kazinczy Ferenc – Rumy Károly Györgynek
Széphalom, 1809. november 6.
Széphalom, 1809. november 6.
Legdrágább Barátom! Most három csomagot kap a könyveivel együtt a kassai vásárosoktól. A csomagokban lévő leveleimben már köszönetet mondtam a barátságáért, de ezt minden alkalommal megköszönöm, amikor csak ezekre a csomagokra gondolok; oly sok új ötletet adtak, némely dolgokban felvilágosítottak, tanítottak.
Mit szól a békéhez? – Nagyon drágán, s mégis nagyon olcsón vették. Ezt nem vártam volna, és bár nem aggályoskodtunk kimondani a manifesztumban, hogy mi kezdtük a háborút; bár János főherceg proklamációja a tirolaikhoz arra emlékezteti őket, hogy ő már szétválásukkor, 1805-ben azzal vigasztalta őket, hogy nemsokára újra együtt lesznek: ez a béke sem láttatja velem jobban másnál, hogy Napóleon komolyan vette az állításokat, hogy hamisan vádolták hódítási vággyal. Persze a békét drágán vettük meg, és ki tudja, hogy mi állhat még a titkos cikkelyekben: de mondjunk köszönetet Istennek a visszanyert nyugalomért, és a megmaradt tulajdonért, amit elvesztettünk és mégis újra visszakaptunk. Nehéz és megalázó, hogy mi Franciaországon sokat veszítettünk – és Franciaország rajtunk semmit. De Franciaország garantálja a tulajdonunkat, meghagyja a rangunkat, amelynek elvesztése mégis sokkal fájóbb lett volna, és biztosít minket, hogy nem fogunk többet veszíteni. Bárcsak végre valahára bezárulnának a háború kapui.
Érzi, drága Barátom, mi mindennel vagyok adósa, és mily nagyon szívesen teljesítem minden baráti parancsát, ha teljesíthetem: de meg kell vallanom, hogy zavarba hoznak a Regék és Pápay művének recenziója. Ha ez nem volna, úgy már rég megtettem volna, amit kívánt. – Himfy tudja, hogy én recenzeáltam Szerelmeit, tudja azt is, hogy egész másképpen gondolkodom Regéiről, mint Takáts, ő maga, és Eszterházy József gróf. Pápay munkájáról heves vita keletkezett a pápaisták és Boldogréti Vígh László (Horváth István, titkár az országbíró mellett) között. Nehéz lesz megúszni, hogy ne sérüljön a lelkiismerete. – Ennek során látni fogjuk, hogyan tudok dűlőre jutni a saját lelkiismeretemmel. Az igazság arcátlan tagadásával (hisz ez nem mindig objektív, nagyon gyakran szubjektív –) bizonyosan nem, semmit sem akarok dicsérni, mint amit jónak találok: semmit sem megfeddeni, mint ami nekem rossznak tűnik. Hiszen mérsékelhetjük a dicséretet és a feddést anélkül, hogy hűtlenek lennénk az igazsághoz. Még ebben a hónapban mindkettőt meg fogja kapni tőlem.
Felemelik szívemet amit Ön Schlözerről mesélt nekem, kezet csókolnék neki, ha előttem állna. Milyen boldog vagyok, hogy birtoklom e szent kéz egy levelét! A csók most az írást illeti. – Abban a férfiban sok közös volt Révai Miklóssal. Úgy érezte-e volna az egyik s a másik is az igazságtalanságot, ahogy ők érezték, ha nem így lenne? – De a heroizmus persze csak a hősöket illeti. Csak még szerencsétlenebbé teszik magukat, akik nem azok, és mégis hőst akarnak játszani, és ráadásul nevetségessé is nagyon gyakran. Vannak kéznél példák.
Nem egy személyt értettem Sztricsákon, hanem lefestettem vele az egész megvetésre méltó nemet. Amiatt tűnt annak a megnevezett, mert ő is ehhez a nemhez tartozik. Persze ott fent áll. A tiszta népet mindenütt megtalálni. Ön körül is.
Kultsár ironikus lapokat ír, vagy mivel magyarázzam, hogy a’ polgári ékesen szóllás példáji-ként tünteti fel Lónyai és Diószeghy beszédeit Nr. 34., 260–264. o.? – Lónyai nagy tehetséggel bír, sok szerzett ismerettel, sok tapasztalattal. De ez a beszéd úgy tűnt, mint hogyha éppen részeg lett volna, amikor írta; és hát nem iszik. „Ég, föld összveszakad, nem lehet a’ magyar földön csúszó ’s mászó.” – Istenem, Istenem! Miért rabolta el a sok Sztricsák szép hitemet! – mert ez oly idő volt, amikor én is úgy hittem.
Október 29-én kaptam meg a Wesselényihez írt episztolám néhány példányát Pestről. Vitkovics küldte el a saját nevében, és a három másikéban, akik az episztolát kinyomtattatták. – Vitkovics még többet tett: a júliusi számból kiírta marmonteli elbeszéléseim egész hosszú recenzióját, és közölte velem Révai Miklós professzor egy levelét Ürményi országbíróhoz, amelyben emezt arra kéri, hogy Horvát Istvánt adja professzorátusában adjunktusául, és halála után utódjául. Révai beismeri, hogy a Boldogréti Víg László név alatt ez a Horvát István bújik meg. – Az első postával válaszolni fogok Vitkovicsnak. Megköszönöm, és visszaírok majd neki: hogy a recenzió félreismerhetetlen nyomokat visel magán, hogy nem egy egyedüli személy, hanem sokkal inkább többek munkája; hogy némely tanítást megalapozottnak ismerek fel; hogy felettébb megörvendeztet a jók helyeslése, de hogy a recenziókat nem tekintem másnak, mint nyomtatott egyedi ítéleteknek, és hogy a tömjénre oly kevéssé vágyom, hogy sokkal inkább azt kívánnám, hogy ezt a munkát egy másik irodalmi lapban másvalaki recenzeálja, aki nem a barátom. Egy rossz könyv semmit nem nyer a felemelő recenzióval: egy jó könyv keveset veszít az igaztalan recenzióval. Csak a gyermeki tapasztalatlanság vagy a hiúság tud túlságosan örülni az ilyen hízelgő recenziónak.
Ráth levele a vallási ceremóniákról szól (erről többet a csomagban), és számomra rendkívül fontos. – De most éljen boldogul. Ezt a levelet egy nyugtalan órában írtam. Most repülök asszonykámhoz és két leányomhoz, hogy a homlokráncokat kisimítsam. – Ha a családom zavar az írásban, akkor a szemöldökömtől még a nagy Olümposz is remeg, ahogyan Jupiterétől Homérosznál. Könnyebben nem is lehetne engem megsérteni. −