Széphalom, 1809. augusztus 10-én.
Legdrágább Barátom!
Török István levelei 1787 óta egy mappában hevertek a régi papírosaim közt, és először tegnap vettem kezembe őket oly sok év után. Átlapoztam és azáltal akarom jóvátenni a következetlen, sőt szinte barátságtalan nemtörődömségemet, hogy beköttetem. Ez a férfi pataki diákként a magántanítóm volt, azután contrascriba és senior. Miután hazatért a tanulmányútjairól (Göttingenen keresztül Svájcba ment, ahol beneficiumot kapott) gróf Wartensleben generális gyermekeinél volt udvarmester Eszéken és Bécsben. Majd prédikátor egy Bács megyei német közösségben – Vácott –, végül Losoncon. Szolgálat nélkül halt meg, mivel a kártyajáték és a szerelmi élvezetek terén tett megbocsáthatatlan kicsapongásai miatt megutálták még a losonci közösség és a consistorium leghumanistább elöljárói is. Most halott, a valaha oly kiváló férfi, és úgy kell ábrázolnom, amilyen valóban volt: – Patakon a legkiválóbb koponyák közé tartozott; legalábbis én nem ismertem ott nála jobbat. De már ott is voltak nem csupán meg nem engedett, hanem ostoba szerelmi viszonyai is. Itt visszatérte után házasságot ígért egy özvegynek, akivel együtt volt. Svájcban két másik nőszemélynek ugyanezt az ígéretet tette. Gróf Wartenslebennél megismerkedett egy volt apácával, aki egy svájci református lelkész leánya volt. Csúnya, mint a halál, egy valóságos csontváz, és olyan alattomos, amilyen egy zavarodott nő lehet. Miután a nő újra kálvinista lett, elvette Vácon, és ez lett a tévelygései miatti büntetése. a sajnálatraméltó férfi eltékozolta összes ifjúkori barátjának a szeretetét s mindezt a legnagyobb tudatossággal. Losoncon december 24-én egész éjjel kártyázott reggel 9-ig; majd elment a templomba, megtartotta a prédikációt, kiosztotta az úrvacsorát, és amint kilépett a templomból, tovább játszott. Egy gyermeket vittek hozzá megkeresztelni. Morcosan állt fel a játékasztaltól, nyargalva megkeresztelte a gyermeket, és újra visszaült a játékhoz. A neje talált az udvarban egy levélkét, ebben egy gombkötőnőt rendelt egy bizonyonyos helyre és kétes dolgokat írt le. Meglesték, együtt találták őket, és a nyakát szegték. Elkergették. Nem sokkal ezután meghalt az asszony, meghalt ő is, gyermek nélkül. – Micsoda emberi sors ez! Még mindig az „Erzittre vor dem ersten Schritte” [ʼReszkessd az első lépéstʼ] stb. jut eszembe Gellert művéből.
_______________________________
Török levelei közt találtam egy saját levelet Eperjesről, ahol patvarista voltam, 1781-ben, március 8-án. – Biztosan nem küldtem el Töröknek, vagy újraírtam, és megtartottam az elsőt, nem tudom, milyen okból. – A Carlovszky rektornál folytatott társalgásról találtakat ki akarom írni Önnek; ki tudja, hogy Ön látta-e valaha ezt az embert. Különleges ember. A külseje rendkívül pedáns volt. Amikor Eperjesen éltem, a következő történt: A vezető tábori kirurgus annál a kapunál találkozott vele, ahol be lehet menni az evangélikus templomba. Carlovszky, téli bundában távolról megemelte a kalapját és üdvözölni kezdte: Áldja meg a legkegyesebb Isten! Figyelmetlenül azt hitte, egy koldust lát, belenyúlt a zsebébe és alamizsnát nyújtott neki. Nekünk, ifjaknak nagy esemény volt. – De hát a látogatás!
„Március 4-én elvittem hozzá Koczok urat, aki ezidáig nem ismerte őt. (Koczok egykor pataki tógátus volt.) Koczok minden erővel próbálta, de sehogy sem tudta visszatartani a nevetését a Clementissimus állandó refrénje miatt. Hosszan, szinte erőszakosan kínált minket apponere-vel, considere-vel [ʼmeleggel/étellel és hellyelʼ] stb., mivel hideg volt. Nem tudom, milyen okból (így írtam Töröknek) kezembe adott egy testamentumot, és elkezdtünk beszélgetni az eucharisztiáról. Arra kértem, mondja el, melyik érv tűnik a legfontosabbnak a lutheránusok számára. „János Evangéliumának VI. fejezetéből idézte azt a részt.” tette hozzá, amikor Göttingenben tanult, kidolgozott erről egy értekezést, és hogy nem győz csodálkozni, hogy ezt az érvet lutheránus doktorok figyelmen kívül hagyták. Hozzátette: Göttingenben Heumannusnál lakott, „aki halálában leleplezte magát.”– Én. Miképpen? – Carl. Azt mondta, hogy az eukarisztia dolgában mindig is a reformátusok véleményét osztotta. – Akkor a VI. Jánosról beszélgettünk. Koczok válaszolni akart. Carl. a szavába vágott, és azt mondta neki: Uram, ha ezt nem hiszi, akkor maga capharnaita. És amint kivételeket tesz, bizony nem hiszi. Belefáradtunk a veszekedésbe és hallgattunk. Carl. Református ember az evangéliumi igazság ismeretére el nem juthat. Azt mondtam neki, nekem az tűnik a legjobbnak, ha valaki a teológiában éppúgy eklektikus, mint a filozófiában. Carl. Eklektikus? A legkegyelmesebb Úristen veszejtsen el minden eklektikust; egyetlen igazság van, az ember tehát nem lehet eklektikus.
Március 7-én megjelentem Koczok barátommal a felolvasásán, ahol éppen prológus vita zajlott, Walleithner volt az opponens. A tézis körülbelül ez volt: Pogány ember nem üdvözülhet. Whalleithner így opponált: 1) Sokan a pogányok közül hűbb követői voltak az erénynek, mint a keresztények. Én ennek a tételnek a végén léptem be. – 2.) Isten nem személyválogató. Stb. 3) Cornelius nem volt keresztény, mégis elnyerte Isten tetszését. Carl. „Akkor mi volt?” W. Pogány. Carl. És mégis jobb ember volt, mint te, mivel ő osztott alamizsnád, te meg nem adsz. – Corneliusról beszéltek, és Carlovszky azt mondta, hogy Cornelius már keresztény volt, és az égbe ment, te viszont biztosan nem mész oda, ostoba! 4.) Az összes mai lutheránus teológus megállapítja, hogy a pogányok üdvözülhettek. Carl. Nevezz meg egyet! W. Lessius. Carl. Egy másikat is! W. Zachariae. Carl. Még! W. Mihaelis. Carl. Még! W. Nösseltius. Carl. Még! W. Szerintem ennyi elég. Carl.Ostoba! És ez az összes? Azt mondtad, az összes: akkor ezek szerint ez az összes? Ostoba! Veszejtse el az Isten, aki ilyeneket mond. Ezek nem lutheránusok.
Erről a felolvasásról az újhelyi prédikátorhoz mentünk, akinél éppen ott volt Prelauf tiszteletes. Elmeséltük nekik, mit hallottunk vasárnap Carlovszkynál. Azt kérdezték, vajon ebéd előtt vagy után látogattuk-e meg őt.” – Mindezt a levélből írtam ki Önnek.
________________________________
Előtte vagy utána, szinte egyre megy. Mivégre a tanultság hasznavehetetlensége? Vagyis a teológiaié. Persze most sok minden jobb. De vajon már minden olyan jó, mint amilyennek lennie kellene? A napokban belelapoztam Herder teológiai írásaiba. Mivel a lipcsei recenzens oly nagyon dicsérte a naimi ifjúról szóló homíliáját, így a saját szememmel akartam látni, milyen Herder prédikátorként és teológusként. Herder beszédét jónak találtam.
A Gondviselésbe vetett hit boldogító, szép, poétai hit; nem kérdem, és egyáltalán nem akarom megkérdezni, hogy vajon kibírja-e a tűzpróbát. Mindig is az én hitem volt, most is az és örökké az marad. Lessing Nathanja és Seneca De Providentiája olyan könyvek, amelyeket soha nem tudok letenni a kezemből vallásos megindultság nélkül. Lapozgatás közben rábukkantam két herderi konfirmációs katekizmusra. Egészen csodálatosnak tartottam őket olvasáskor.
______________________________
Potkoniczky rektor úr egyszer elvitt engem Genersich késmárki prédikátor úrhoz. A könyvtára nyitva állt, de ő nem volt a szobában. Ha nem tévedek, éppen ez az a hely, ahol én a tulajdonosnak ugyanazzal bókoltam, mint amivel a mostani derék nagyváradi havasalföldi püspöknek, Vulkán Sámuelnek a volt püspök, Darabant parányi könyvtárát illetően.
[A levél vége hiányzik.]