Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Tegnap kaptam meg február 14-én kelt, igen becses levelét, amelyben azt írja, hogy biztosan a legédesebb örömök elé néz. Minél kevésbé remélhette megízlelni első házasságában, annál édesebb lehet most ez az öröm. Teljes szívemből osztozva azt kívánom, hogy a hitvese fiút szüljön, akibe majd aztán Ön leheli leheletét.

A levelével egyszerre érkezett meg Koczok úr válasza is arra a levélre, aminek másolatát bizonyára kézhez kapta már mostanra. Hogy ő mily kevéssé értett meg engem, azt kikövetkeztetheti abból, hogy ezt írja nekem: Nem érem-fel, miképpen vétkezhetett volna az író a’ nemzet és ennek dísze ellen, vagy hogy akarna a’ magyarból törököt csinálni? Nos, hogyan vitatkozzam egy olyan emberrel, aki ily kevés figyelmet szentel a szavaimnak?

Egy szó sincs az úriszéket stb. illető fontosabb pontról. Amit Önnek már megírtam, azt nem lehet tagadni; az az utolsó betűig igaz. Ha nem tagadható, úgy nem is bocsátható meg a legpocsékabb latinsággal írt mű szerzőjének − ami még huszár-latinként is rossz −, a nem tudom, hogyan nevezzem, mi. Koczok nem mond nekem ellent; igen, úgy tűnt, hogy szándékosan nem reagált a szavaimra. Cserébe megelégszik azzal, hogy archi-arisztokratának nevez. – (Ha 1795-ben annak tartottak volna a Jóisten akaratából, úgy nem szenvedtem volna 2387 napot és most 2/3-dal módosabb lennék!) – És azt kérdi, vajon a parasztjainak ajándékozza-e a tizedet Mariásy István, mindamellett, hogy a szépen csengő beszédet megtartotta. És vajon nem Ragályi István-e az, aki a szónoklata ellenére azok vérével védi meg a tulajdonát, akiknek semmijük nincsen. Rendkívül figyelemre méltó efféle beszédet hallani egy igen tisztességes férfitól, mint Koczok. Megírtam neki, hogy nem tudom, mit tesz Mariásy, de érzésem szerint gyaníthatóan jóságosan bánik az övéivel; és Ragályi arra bízza a tulajdonának megvédését, akinek különleges joga van erről rendelkezni. Erre azt kérdeztem tőle, hogy vajon a parasztok védelmezője felmentette-e a telepeseit a gyarmati terhektől? Különös, hogy Koczok azt képzeli, haragszom a szerző szándékára és nem akarom értékelni az írásban a jót, mert érdemei szerint véleményeztem ebben az írásban az eltúlzottat, a félig igazat és az egészen valótlant és az eredeti mérleget. A holnap elküldendő válaszról nem készítettem másolatot. – Most pedig térjünk át az Ön levelének ugyane szövegről szóló bekezdésére.

Drága Barátom, Ön azt mondja, hogy nem is tudta, hogy más nemes emberek is liberális elveket vallanak Magyarországon a magyar parasztságról. Ez esetben Szepes vármegyében igen rosszul mehetnek a dolgok. Annál jobban örülök tehát annak, hogy elküldtem Önnek a Berzeviczynek írt levelemet, és hogy ismertettem a Marjásiról és a Ragályi Istvánról, az Orczy Józsefről és a Palocsay báróról szóló anekdotákat. Mindenhol vannak kegyetlen emberek, és az én országomban, ahol nem virágoznak a tudományok, bizonyosan többen vannak, mint ott, mint ott, ahol fellendült a kultúra. Az emberi érzés mégis jelen van mindenhol. Egy ápolatlan szakállú, fiatal, nyers, bihar vármegyei földesúr csákánnyal járkál spanyolnád helyett, és vajmi kevés fogalma van a szépelgésről, hogy megjátsza magát. – Egy ilyen nyers, de jó fiatalember alig is ért egy propozíció kidolgozásához, – mégis azt mondta: meg kell kímélni a’ parasztot! Sok teher van azon! Osztán az is ember! Meg kell vallanom, ettől sokkal jobban meghatódtam, mint amikor a Göttingeni Tudományos Társaság egy tagja tanulmányt ír erről a tárgyról. Berzeviczy úr számomra mindig tiszteletreméltó férfi volt, és az is marad, bizonyosan nem csekély mértékben: de a vétek az vétek, és akkor is, ha őt érte volna. Lelkesítette őt e tárgy, sértett hiúság elegyedett észrevétlenül a játékba. Érzése szerint többet ér azoknál, akik őt mellőzték, személyesen II. József és azután Budán, és most még a Szepességben is. Tudja jól, milyen kilátást nyitott számára az édesanyja, a nagybátyja, a nevelője, Podkoniczky, és a lutheránusok egész klérusa; és ez elégedetlenné teszi őt azzal a hellyel, ahová a véletlen sodorta stb. Legalábbis így magyarázom, hogy mi az, ami őt, tőlünk, többiektől oly nagyon megkülönbözteti. Sokat voltam Nérén, Lomnicon; az édesanyja, a nővére és nagynénje sokat mesélt nekem. Emlékszem, majdnem könnyekben tört ki a császár színe előtt, amikor József megtapogatta a frakkja gombját és megkérdezte tőle, hogy vajon Londonból (vagy Párizsból) hozattatta-e. Tudom, hogy mit válaszolt nekem a nővére és a nagynénje (H. Boldizsárné) arra a kérdésre, hogy Gergely megházasodik-e nemsokára: „Bolond volna, ha most tenné; majd csak, ha tanácsnok lesz, akkor tehet szert fényes partira.” – Berzeviczy úr és az övéi azt hitték, hogy a tehetségével, a tanulmányaival, a tapasztalataival, a szerencse által, hogy mindig Zichy Károly környezetében lehet stb., egyik fokról a másikra száll majd, és aztán látták, hogy még egy – még! mondom – Podmaniczky Sándor is maga mögött hagyta. Be kell valljam, hogy soha életemben nem reméltem voltam ettől a reményteljes partitól […].^*

De hogyan fog sikerülni az Ön recenziója erről a latin írásról, ha ily keveset tud a magyar földesurak illiberális gondolkodásmódjáról, és ez az írás úgy félrevezette, hogy a magyar parasztra lengyelként tekintett! Igazságtalannak lenni mindig bűn, történjék ez egy személy ellen, vagy egy egész közösség ellen. De annyit tapasztalatból én is tudok, hogy a termőbb vidékeken (Bihar stb.) nem oly barbári szigorral kényszerítik ki a járandóságaikat a földesurak, mint a terméketleneken (Sáros stb.). – Könnyű belátni a különbség okát. – A földesúr bizonyosan megvédi az alattvalóját, legyen ez pusztán amiatt, mert tulajdonának tekinti, ahogy Spittler mondja Józsefről Magyarországra nézve. Prónay László igen nemes férfi volt, és bár nem tudom, de remélem, liberális földesúr is. Mégis úgy hitte, hogy a magyar paraszt nem a gyarmati terheknek van alávetve, hanem a köztisztviselők fosztogatásának (ez egyedül Zemplénben van így), neki kell alimentálnia a vármegyei robotot és a hadsereg nagy terhét. Ő mesélte nekem, hogyan kellett utat építenie a pesti parasztnak (1808 októberében) Hatvan felé, és egy másikat, a pesti megyeházát, és még a komáromi fellegvárat; ráadásul mindezeket akkor, amikor intéznie kellett volna a téli vetést is.

Egy nemsokára érkező következő levélben beszélek majd arról a humánus és okos recenzensről, aki okosságra inti a Magazin kiadóját a hallei Allgemeine Literatur Zeitungban. Amit ez az ember mesél Kisfaludy Regékjéről! És most tartsuk delphoi jóslatoknak a recenziókat!

Nagyon megnyugtatott, hogy megismertette velem valaki máshoz fűződő viszonyát. Kérem, legyen oly okos is, mint a recenzens. Az ember nem lehet eléggé az bizonyos emberekkel szemben. De most éljen igen boldogul!