Széphalom, 1808. november 23-án.
Nagyon drága Barátom!
Mostanára már új hitvese karjaiban él. Így nem csoda, hogy csak őérte létezik, nem pedig barátaiért. Hallgatása miatt azzal a reménnyel vígasztalom magam, hogy ránk is sor kerül majd, és boldogan várom azt a pillanatot, amikor újra tud és akar is majd barát lenni.
Kézy engem kérdez egy ma kézhez kapott levélben, hogyan lehet, hogy a pataki iskola története még mindig nem jelent meg az Annalen Intelligenzblattjában. – Könnyen találok rá magyarázatot. Bárcsak liberálisabban gondolkodnának a lipcseiek!
Prónay október 28-án meghalt. Ön át tudja érezni, hogy szenvedtem a hírt olvasva. 12 nappal azután szenderült jobblétre, hogy nála voltam. Nemzetem sokáig nem fog ilyen tiszteletreméltó aggastyánt látni.
Ugyanazon a napon halt meg Tertina is Gyulán – emiatt nagy a fájdalmam. Perecsényi Nagy László, a jólelkű poligráfus írta meg ezt, aki még kevesebb tiszteletnek örvend a könyvcsinálók között, mint a vármegyéjében – pedig úgy kívánnám neki! Vígasz a világ számára, hogy Tertina már nem ír több rossz verset, és hogy már nem bosszanthatja a világot a tudós társaságok testületeibe való befurakodásával, valamint az állatias iszákosságával és a sok gazemberségével.
Fiatalabb éveiben minden tiszteletet megérdemelt. Megöregedett. Kár a fejéért, vagy sokkal inkább a memóriájáért, és kár ismeret- és könyvszerző tehetségéért.
Berzeviczy művének olvasásakor borzongató érzés szállt meg. Ily sok tehetség, ily sok kultúra, ily sok szorgalom és – ÍGY gondolkodni! Vannak, akik megütköznek az Ön egy bizonyos műben olvasható jegyzetén, és ezt is oktalansága számlájára írják. – Nos, hagyjuk meg az okosoknak az okosságukat. Mennyire ellentétes Berzeviczy kijelentése az Ön oktalanságával és az enyémmel! Adná nemzetem védőszelleme, hogy Berzeviczy hamis prófétának találtassék! –
A pályaművem még mindig a késlekedő könyvkötőnél van.
November 13-a óta nálam van anyósom bátyja, gróf Roggendorff Cajetan. Idős napjait nálunk akarja eltölteni, mivel a nagy kázméri épületben úgy osztották fel a szobákat, hogy ott nem tud kényelemesen lakni. Tetszik neki Sophie-nál és nálam, és mi is nagyon elégedettek vagyunk az ilyen vendéggel: nem feszélyez minket és ő sem feszélyezi magát; nagyon kulturált, sok nyelven beszél, angolul is; és a legszebb hangú férfi. Guberniumi tanácsos volt Milánóban 30 éven át, és 6 évig Velencében. Belefáradva a sorsüldözött létbe, ami neki és főhercegének jutott, 60 évesen lelkész lett, az unokafivére, Salm hercege, a gurki érsek szentelte fel. Képzelheti, milyen kellemes vele tölteni az estéimet, különösen, mivel nem kártyázik, és így a hitvesem sem kártyázik, azt ugyanis ki nem állhatom. A zajos örömökkel már nem él, s olyan elgyengült, hogy megkönnyez minden megindító jelenetet vagy elbeszélést. A tudományokban nagyon jártas, kellemesebb nem történhetett volna velem, mint hogy hozzám menekült.
Legutóbb a magyar újságokból elmeséltem neki, hogyan ajándékozta meg gróf Festetics Ignác a Colonial-session ad dies vitae szabad élvezetével az alattvalóját, a költő Kis édesapját egy ilyen fiú felneveléséért. Elmondtam, hogy Kis oly nemes és nem szégyelli botor módon az alkalmazását. Ezt az eseményt Kis október 12-én mesélte el nekem az asztalánál, szeretetreméltó hitvese jelenlétében. Emiatt köszönettel dicsértem a számomra teljesen ismeretlen Festetics Ignác grófot levélben. Amikor mindezt elmeséltem [Roggendorfnak], könnyek futottak végig az arcán. – Az a férfi nem rossz ember, aki ilyesmi miatt sír.
A két hordó bort lerakattam az az unokafivérénél Kassán, november 17-én. Hogy jók-e, azt nem tudom. Az 1807-es borok nem jók. Remélem, azért asztali boroknak nem lesznek rosszak.
Maradok minden nagyrabecsülésemmel
az Ön
Kazinczy Ferenc.