Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Bóldog gyönyörködéssel írom e’ soraimat; mert azt hirdetik, hogy engem Bárótzy esmért; – szeretetére méltóztatott; – Barátom vót!

A’ kik Bárótzyt úgy tisztelik mint én tisztelem, érzeni fogják mértékét gyönyörködésemnek; – érzeni fogják mint kevélykedem!

Tizen-három esztendeje már hogy Mármontel magyarúl szóll; – ’s van é az-ólta is vala’ ki, a’ ki úgy szólljon mint ő?

Még gyermek vóltam, – még nem metélte szakállamat a’ kés, midőn a’ hervadó Luciliának, ’s az édesen enyelgő Korálinak könnyeket hullattam. Nem magának Luciliának, nem magának a’ kis Korálinak hullottak azok, ’s talám nem hullottak sikertelenűl. – Ímé a’ példa Bárótzy most már Barátom; ’s nem állítja meg-bántásnak, hogy őtet, egynél több tekintetben is, Barátomnak nevezem.

Meg-lehet hogy én Mármontelnek el-hevítése nélkül nem nyúltam vólna tollhoz. Hogy írtam és írok tehát – ha mit ér írásom –, hogy nevemet nem látott Hazafiak is esmérik, – Bárótzy míve.

Bóldog, a’ ki Bárótzyval – a’ selypítő – frantziává váltt Bárótzyval – futni mer! – Nékem nyomdokait tsókolni, Őtet távolról követni, – köz-helyen Barátomnak nevezni, – ez el-értt tárgy! – nyertt ditsősség!

Ez a’ magyarrá tett Román eggy falun-töltött kedvetlen Novembernek köszönheti lételét, hol a’ szobába záró essös öszi napok munkára szorítottak, és a’ hol Werther helyjett, kire már az-elött régen ki-tettem a’ tzélt, az Adolf levelei akadtak kezembe. Ha Werther kezemnél lett vólna, Adolf, vagy inkább Bácsmegyey nem feslett vólna ki soha a’ Nem-létel’ méhéböl. Nem azért mondom ezt, mintha sajnállanám rajta tett munkámat, hanem hogy azoknak eggy része, a’ kiknek ez a’ Román valaha szemek eleibe fog akadni, ne vádoljon, hogy festeni akarván, a’ Copiát, és nem az Originált copíroztam. Az Ötsém, kit a’ vérségen felül, tsak-nem ugyan-azon-eggy-kor, ’s az eggyütt nevekedés szoros barátommá tett, nem szűnt-meg addig unszolni, míg magamat rá nem adtam. Vizsgálóba vettem a’ Költeményt, az Elrendelést, a’ Szín-adást, (mert én valamint minden egyéb fordításimban, úgy itt is, egyedül Artistának kívánok tekintetni; a’ ki a’ Táblán nem a’ Sujettet, hanem a’ Festő’ munkáját, etsetjét, ’s tüzét nézi) ’s Adolfot a’ Werther nagy Modelje szerint találván, azonnal hozzá fogtam copírozásához, ’s még abban a’ hónapban tsak-nem végéig hajtottam. Véletlenül akadt ez tsak kevéssel ez-előtt egyéb régi papirosaim közt kezembe, ’s meg-látása elevenebben emlékeztetett bimbókra fakadó ifjú koromra ’s kedves Dienesemmel való eggyütt nevelkedésemre, kitöl hívatalba lépésünk ’s házunk’ tekintetei talám örökre el-szakasztottak. Körül-néztem, és nem találván egészen rosznak, ámbár tömött hivatali munkáim miatt azzal a’ szorgalommal, a’ mellyel kívántam vólt, rajta végig menni nem érkeztem, el-tökéllettem ki-botsátását; a’ Szerentse’ tetszésére bízván egészen, akár javallást ’s örömöt hoz rám érette, akár bánatot.

Bánatot? – – Valóban úgy látszik, hogy ettöl nem tarthatok ok nélkül; mert akármelly különösnek lássék is ez az előre való remegés: még is tudom, hogy az itt olly gyakran elö-fordúló idegen szók miatt, sok Iróink litterátori eretnekséggel fognak vádolni. Ha ugyan a’ Henriást vagy Zayre-t fordítottam vólna, nem éltem vólna a’ Heróval ’s Successióval; mind azért, mert azt a’ Bajnok vagy Vitéz és Örökség alkalmasint ki-teszi; mind kívált azért, mert a’ Poésis’ fentebb neme, az-az az Epopea és a’ Melpomene sarus játéka, az egészen el-nem készültt díszt meg-nem-szenyvedik. De ellenkezőképpen van a’ dolog az alatsonyabb rendű írásokkal, ’s nevezetesen az én Románommal. Ebben nem a’ Történetet-költő, hanem maga Bácsmegyey szóll, még pedig levelekben és barátjaihoz, kik olly szerentsés nevelést nyervén mint ő maga, barátjoknak idegen ugyan, de a’ nagy-világban mindenek előtt esmeretes szavait értették. Ezeknek meg-tartása kedves negligéet ád Románomnak, ’s szinté el-hiteti az Olvasót, hogy levelei nem vala’ melly Belletristának, hanem magának a’ meg-vetett Szerelem’ gyötrelmei közt fetrengő Bácsmegyeynek tollából follytak. – Igaz, hogy még most kevés Olvasóim értik azokat magyarázat nélkül: de kedvekért a’ munka’ lapjait perpetua nótákkal bé-motskolni, vagy, a’ mi még bóldogtalanabb gondolat lett vólna, szófaragásra vetemedni nem akartam.

Mintha tsak álmodnám, édes Mantzim, hogy el-jöttem tőlled. El nem tudom hitetni magammal hogy el-váltunk egymástól; pedig minden pertzentésben – minden pillantásban érzem hogy nem vagy itt, – hogy én nem vagyok melletted. Lyánykák! Lyánykák! mivé nem tesztek ti minket! – ti szívünkkel eggyütt veszitek által azt az erőt is, melly a’ lelket tartja bennünk; – akkor osztán ti éltettek egyedül; lehelletetek enyhülés, pillantástok eledel. Ha el-gondolom, édes Mantzim, mint sétáltunk estvénként eggyütt, mikor a’ hóld a’ lassan zúgó Duna’ habjain reszketve tsillámlott, ’s vala’ melly hárfa eggy ablakban meg-szóllalt, sírt, nyögdétselt, panaszkodott; de egyszer vígabb hangokra fakadt, ’s utóljára örvendező tsattogásokkal szaladozott húrjain fel ’s alá, – mint hajtottam-fel akkor azt az öröm-poharat, mellyet nékem a’ Végezés adott, ’s mint mentem édes szenderedésben melletted, ’s te miként ébresztettél-fel eggy édes tsókod által álmomból, ’s angyal-tekinteted mint ragadott úgy el, hogy róllad, magamról, a’ Világról egyszerre el-felejtkeztem; – Ha ezt el-gondolom, Mantzi, ’s azt vetem hozzá, hogy nemsokára majd megint olly szerentsés lehetek, megint olly szerentsés leszek, – nem bírok magammal, ki-megyek a’ mezőre, ’s néki eresztem szívemet, hadd érezze a’ szép téli nap’ kellemetességét, hogy az az üresség, mellyet a’ te emlékezeted támasztott szívemben, ezzel teljen-meg. Ha így osztán két három órát a’ hidegen töltök, míg végre az’ alkonyodás a’ szerelmes Álmodozót a’ Városba kergeti, ’s az ablakomról le-nézek, ’s látom mint megy, itt is, amott is, eggy szerelmes pár, ’s eggyütt-létek’ édessége mint melegíti őket, mint a’ tavaszi nap’ melege, hogy nem gondolnak a’ hideg’ tsípősségével; ha el-nézem ezeket a’ bóldogokat, ’s el-gondolom szerelmek’ édességét, – Mantzi! akkor egyszerre előttem terem angyal-képed, ’s szent tsókokra hív karjaid közzé. Fel-ugrom, által akarlak ölelni, ki-terjesztem karjaimat utánnad – akkor el-enyészik árnyékod, ’s reszkető karjaim el-esnek, ’s – én magamat ölelem-által. Eggy nagy könny tseppen akkor ki káprázó szemeimből, ’s vígasztatás nélkül sírok. – Ó Mantzi, már egynehány ízben jöttem-el tőled, de még sem emlékszem rá, hogy illyen nyughatatlan lett vólna szívem. Isten! ha ez a’ hánykódás valahogy szerentsétlenségemet jövendőlné! Minden tetemem reszket ebben a’ gondolatban. El kell végeznem levelemet, – nem írhatok tovább, pedig teli – ollyan igen teli van még szívem! Isten hozzád, édes Mantzim! édes Mindenem! Szeress továbbra is, ollyan ki-mondhatatlanúl, mint én téged’!

Mantzi, én tsak róllad gondolkozhatom. Napról napra jobban érzem hogy el nem lehetek nállad nélkül. Minden kitsinység rád emlékeztet. Ha dolgaimhoz látok is, ha egész erőszakkal néki fekszem is írásaimnak, egyszerre a’ papiroson terem képed; ha pedig sétálni mengyek, ollyankor Vezetőmmé, Kalaúzommá lessz; előttem mégyen, mint – ha nem vétek hozzá hasonlítani – a’ Világosság’ felhője az Izráel fiai előtt. Tegnap eggy patak’ partján mentem le-felé, ’s veled eggyütt töltött bóldog óráimról emlékeztem; ’s el-gondoltam, miként jönnek azok ismét vissza; ’s sokára ez a’ mérges gondolat ötlött elmémbe: hát ha Mantzit még más’ karjai közt kell látnod; ’s egész életedet a’ szerint töltöd-el nálla nélkül, mint ezeket a’ napjaidat? – Vallyon ki-állhatnám é? kérdém magamat; ’s abban a’ pillantásban eggy fiatal gyertyán akadt a’ patak’ túlsó óldalán szemembe. A’ patak meg-áradt vólt, ’s eggyik hab után a’ másik tsapdosta a’ fát ide ’s tova. El-el-hajlott a’ szegény fiatal, ’s ha eggy kevéssé el-tsendesedett a’ víz, új erőt gyűjtött. Míg még velő van a’ törsöködben, míg még erőssen állassz gyökereden, mondám magamban, nem tarthatsz a’ veszteden igyekező habtól; de ha gyökereid közzül el-hordja a’ főldet, ha éltető nedvességedet vala’ melly féreg szívja-ki, ’s akkor áll megint néked, haszontalan bízakodol gyökeredben; ki-fordít, ’s el-viszen. – Minden az emberek’ sorsát mutatja, Mantzi! – Isten hozzád, írj hamar, minél hamarább! Az Isten óltalmazó szeme legyen rajtad!

Ne vedd rossz neven, édes Marosim! hogy levelemet még eddig se vetted, noha már egynehány napja hogy itt múlatok. Annyi felé kellett kapnom, hogy rá nem értem eddig. Magad tudod mint jár az ember, ha ollyan helyre megyen, a’ hol barátjai, vagy attyafiai vannak. Eggyszerre akarja minden látni Vendég Uramat; ’s a’ sok evés, ivás, compliment miatt alig tudja az ember mit tsináljon. – ’S ezen felül eggy más oka is van a’ dolognak; – Szegény! el-jött a’ Lyánykájától, ’s mindég a’ van az eszében, ’s szája többnyire pityergő formán áll.

Már magam is szégyenlem, hogy íly rövid el-válás miatt annyit fityogok: – de ha a’ Mantzi portraitja véletlenül szemem elibe akad, egyszerre oda vagyok; el-fakadok sírva, ’s úgy teszek mint az a’ gyermek, a’ kinek új ruháját el-zárta az anyja, ’s a’ ki a’ Vasárnapot úgy nézi, mint az utolsó ítélet’ napját.

Ma eggy Bállban vóltam, a’ Báll elött pedig eggyütt szánkáztam másokkal. Ha itt lettél vólna, ez a’ napom eggy lett vólna leg-bóldogabb napjaim közzül; de – lehetek é én nállad nélkűl bóldog? lehet é az lélek nélkűl a’ test? Nézd, a’ róllad való gondolat mint olvasztja-fel el-fagyott szívemet, melly ma zárva vólt minden gyönyörűség eránt. Tsak a’ Bátyám tizenhárom esztendös Lyánya fatsart-ki eggy-két víg el-mosolyodást, édes enyelgése ’s eleven tréfái által, belőllem. Még most is síró formán vagyok, ’s nem akarom ki-fzakasztani fájdalmamat; és így tsak eggy kis anecdotumotskát az én Boriskám felől, hogy szívét közelebbről esmérhesd, – ’s azzal jó éjtszakát, édes Mantzim!

Ez a’ gyermek az én szánkámban űlt. A’ mint a’ faluba értünk, egyről másról kezdtem beszélleni véle, hogy sok nép tódúlt-ki nézésünkre ’s a’ t. Sokára mondám, hogy a’ sok köszönés miatt nem is vólt nyugta. Mit tesz az? felele: inkább szenyvedem-el a’ köszöngetés’ alkalmatlanságait, mint-sem hogy azt gondoltassam magam felől, hogy most szégyenlem esmérettségeket, holott egyébkor nem szégyenlek beszéllni vélek. Ez a’ gyönyörű felelet könnyeket fakasztott-ki szemeimből. Ha útálni akarnám, édes Mantzim, az embereket, azokat a’ ki fajúlttakat útálnám, a’ kik születések, néha társaságok, gyakran tsak ostoba gazdag ruhájok miatt nem akarnak nyilván helyeken azokra esmérni, a’ kiknek négy szem közt barátjoknak vallották magokat. Eggynehány könnyet láttam már én e’ miatt follyni ’s – az India kintséért se vállalnám-fel az illyen könnyek’ terhét magamra.

Mint tagadhatja-meg az ember annyira magát, ’s mint mehet arra, hogy szíve’ érzékenységeit, a’ haszonért ’s gyalázatos bolond praejudiciumokért meg-öldökölje? Emlékezel, Édesem, mitsoda gyönyörködéssel néztük tavaly, hogy Halasy és Veszprémy Maris egymást a’ szerelem’ forró tüzével szerették. Nem esküdt vólna é meg harmad része a’ Városnak, hogy öszve fognak kelni? nem úgy tartották é már sokan, mintha ki lett vólna a’ dolog tsinálva? ’s nézd – azt a’ szegény Lyánykát ma Consiliárius Büttnerrel eskették-meg. Mint vetkezhetik-le az emberek emberiségeket! Imhol most sül-ki, hogy Veszprémy meg Veszprémyné soha se akarták öszve-kelését Halasyval ezért a’ mindent le-nyomó okért, hogy Halasy nem gazdag. Hogy egymást szerették, azt el-nézték; mert annak azonkivűl is vége lessz mondának, ha Maris máshoz megyen. – Én öszve-tsikorgattam fogamat, mikor ezt meg hallottam; mert semmi se tud ollyan hirtelen tűzbe ejteni, mint mikor látom, hogy ollyan reménységeket táplálnak az emberek, mellyet bé-teljesíteni nem tudnak, vagy nem akarnak. Nem elég szerentsétlen végű reménység van é azon-kivűl is? ’s ti nyomorúlt emberek, még szaporítjátok azt. Bár tsak még gyermek-korunkban adnák azt Tanítóink eleinkbe, hadd tanúlnánk ezekből a’ példákból, mint kellessék ennek néki készülni; ’s mind magunkat, mind mást mentenénk-meg annyi keserves óráktól.

De térjünk vissza a’ dologhoz. – Halasy a’ Maris szerelmében minden kéttségeskedés és félelem nélkül él; nem tart semmitől; azonban Consiliárius Büttner, eggy minden érzékenység és értelem nélkül való gazdag Bolond, elő-áll, ’s meg-kéri a’ Lyányt. Eggy Consiliáriusnévá! – még pedig eggy gazdag Consiliáriusnévá! – ez a’ szerentse nagyobb vólt, mintsem hogy tsak eggy szempillantásig is kellett vólna rajta gondolkozni Veszprémy Úrnak. ’S mi lessz belőlle? Az okos ’s gyermekek’ bóldogságán örülő Szülék nyereségeknek állítják, hogy illyen érdemes Vejek akadt, ’s odaígérik a’ Lyányokat. Hogy eggy illyen dologhoz, melly tulajdon bóldog- vagy bóldogtalanságát illeti, a’ Lyánynak is vólna szóllója, az nem jutott eszekbe; mert azt még a’ szegény Atyjok Uroktól, ’s édes Asszony Anyjoktól meg-tanúlták, hogy a’ Gyermekeknek nem szabad akarni. Elő-hívják Marist, ’s az Atyja atyai hatalmat éreztető tekintettel vezeti őtet jövendőbéli kedves Férjéhez. Consiliárius Úr maga se múlatja-el alázatos hajtogatásai alatt, vérrel bé-futott ábrázattal jelenteni, hogy ő az eggyes életet el akarja hagyni. A’ szegény Lyány el-íjed rajta, nem tudja, mit szólljon, reszketnek minden tetemei. – Halasy eszébe jut, ekkor véle a’ Szearelem azt a’ vétket követteti-el, hogy Szüléivel ellenkezzen. Sír, jajgat, kéri őket, meg-vallja; hogy ő a’ Consiliáriushoz nem mehet, mert Halasyt szereti, és rajta kivűl senkivel se lehet bóldog, – de haszontalan! Az Atyja, a’ ki a’ Lyány’ engedetlensége által meg-sértettnek állította magát, élt hatalmával, ’s szörnyű szitkokkal kezdette-el atyai intését; ’s útoljára ahhoz a’ bóldogtalan módhoz kap, a’ melly már annyi gyermeket tett szerentsétlenné, az az : atyai átkával fenyegeti. Maris magán kivűl vólt, ’s eggyűgyűségből mindenre rá-álla, tsak-hogy Atyja’ átkát el-kerülhesse. Én semmit se tudtam a’ dologban, míg azt maga Halasy el-nem beszéllte, a’ ki, mihelyt a’ Falukról haza érkezett ’s itt létemet meg-értette, egyenesen hozzám szaladt. Én önként ajánlottam néki hogy eránta beszéllek Veszprémyvel. A’ Consiliáriust könnyűnek állítottam le-venni lábáról, tsak Szűléjeknél érhessek jó véget; de már késő vólt ajánlásom. Keservesen adta tudtomra, hogy öszve-kelések hólnap-utánra rendeltetett; ’s tsak azon kért, hogy ha hívni fognak a’ Lakadalomra, ne vonjam-ki magamat, mert néki el-múlhatatlanúl ott kell lenni. Ekként szemmel-látó-tanúja vóltam eggy ollyan lépésnek, melly két ember’ életét örökké tartó nyomorúsággá tette. Hideg borzadás szaladt végig rajtam, mikor Maris a’ meg-fojtott szerelem’ kínjaival lépett a’ Pap elibe; – de mikor a’ Pap már az esketést el-kezdte, ’s ez alatt a’ kérdés alatt: Szereted é? az ajtó meg-nyílt, ’s a’ szegény Halasy bé-lépett, Maris őtet meg-látta, el-halványodott, ’s szíve a’ Szerelem’ egész tüzével támadt a’ Szeretem ki-mondása ellen; ’s kegyetlen Atyja által-ellenben állván véle, értette hallgatását, ’s haragos szemmel tsikarta-ki belőlle azt a’ szerentsétlen szót, ’s ő szegény a’ kétségbe-esés’ siralmas hangjával ejtette azt ki, – úgy állottam ott magamon kivűl, mintha ég-föld rajtam feküdt vólna. – Ó Marosy! mitsoda hang vólt az! – még most is hallom! irtóztató! – a’ meg-fojtott ’s haldokló természet’ hergése vólt az egészen! – Ez a’ hangja szerentsétlenségre taszított Lyányodnak, kegyetlen kő-szívű Atya! mellyet te most tsábúlásodban nem hallottál, ez a’ hang, majd akkor, mikor meg-világosíttatott szemmel tekintessz vissza el-tőltött napjaidra, – tekintessz azokra az órákra, mellyek készen fognak várni, ismét zúgni fog füleidben, – ’s jaj néked! – Halasy meg győzte fájdalmát; de vége lévén az esketésnek, el-szökött, ’s azzal mentette-ki magát eggy barátja által, hogy a’ Vice-Ispánytól siető parantsolati érkeztek. Láttad vólna Marist, mikor azt hallotta. Eggyszerre meg-mondta néki szíve, mi okozta el-távozását; ’s minden tekintete mutatta, hogy szörnyen bóldogtalan. Miért adnak a’ Törvények, söt maga a’ Vallás is, annyi hatalom’ színét néktek gyermekeitek felett, Szűlék! mellyel ti ollyan kegyetlenűl éltek-vissza? Gyermekeitekbe ütni a’ kést véteknek tartjátok, – de a’ gyermeki engedelmesség’ palástja alatt öldökleni őket, ’s mindennapi halálokat látni, ezt meg-indúlás nélkül nézitek. Millyen sok jót tehet az egész emberi társaságra nézve a’ víg kedv és egésséges test! ’s millyen sok rosszat a’ beteges! Gyermekeitek, kiket ti taszítottatok a’ nyomorúságba, lassan és betegeskedve vonják eggy napról más napra szánakozást érdemlő életeket. Minden óra öregbíti és neveli kínjokat, ’s használatlanabbá teszi őket a’ köz-jó’ szolgálatjára. Még szegény gyermekek is szenyvedik kegyetlenségteknek következéseit. Betegesen ’s rakva mindenféle fekélyjel jönnek a’ Világra. Vérek öszve van azzal a’ méreggel egyvelítve, melly szerentsétlen Anyjok’ életét emészti, és azért a’ sok kínért, azért a’ sok betegen tőltött napokért, kegyetlen Atyák! ti fogtok felelni. – Isten! nintsenek e’ elég tövisek életünk’ ösvényein? emberi formába kell e’ hát ördögöknek öltözni, hogy minden lépésünket pokolbéli kínná tegyék?

Tegnapi rettenetes napomat, rettenetes éjtszaka követte. Ismét eggy áldozatot láttam az óltár előtt. Arról másszor; – szóval beszéllem-el. Mantzi az Istenért! ha bé-találna tellyesedni a’ mit álmodtam! Azt álmodtam, mintha más tsókolt vólna meg, te pedig édesen mosollyogtál reá, én eggy hosszú fejér ruhában vóltam, ’s messze állottam tőlled. Midőn másodikszor ölelt-meg, ’s te őtet meg-simogattad, hozzád szaladtam, ki akartalak ragadni karjai közzűl; de, ah! én tsak árnyék vóltam melly körűlted el-folyt, ’s nem vált erőm tőlle el-szakasztani. – Kiáltani akartam rád, de nem vólt szavam, ebben a’ rettenetes el-tsüggedésben lábadhoz borúltam ’s fel-ébredtem. Mantzi! ha ez igaz lenne. – Ezer gondolatok tolják magokat előmbe, ’s nem tudom, mit írjak. Vedd-elő kérlek képemet, nézz rá, – ’s emlékezz meg róllam, hogy téged’ ollyan híven, ollyan igazán, ollyan forróan senki sem szerethet. Nem látod é el-múltt óráinkból, hogy mi egymásért vagyunk teremtve? nem érzed é magadban, hogy érted azt senki sem teheti, a’ mit én? – hogy néked az enyímnek kell lenned, ha bóldog akarsz lenni? Ne szakaszd-el, ah! ne szakaszd-el tsábulásodban azt a’ kötelet, melly lelkeinket, még mikelőtte testünkbe szállottak, már öszve-kaptsolva tartotta. Ha te engem’ el-hagynál, Mantzi! – magánosan sohajtoznám utánnad, el-fonnyadnék, ’s ideje előtt lépnék a’ sírba; mert nékem tsak eggy szívem van, ’s az a’ tiéd; tsak eggy életem, ’s az néked van szentelve. Néked áldoztam azon az estvén minden indúlatjait szívemnek, ’s nem akarom meg-szegni hitemet. – Már nem állhatom tovább hallgatásodat. Ha el-hagytál, – add tudtomra. Ne hidd, hogy azért meg-változzon erántad indúlatom. Én eddig bóldog vóltam szerelmed birtokában. A’ te szerelmed fel-ébresztette indúlatomat, érzékennyé tette szívemet mind az eránt a’ mi Szép, a’ mi Nagy, a’ mi Nemes. – Néked köszönöm ezt, és néked fogom örökké köszönni, ’s néked köszönném ha szívemben nem égne is erántad való szerelem, forró, ki-beszéllhetetlen szerelem. Ideje előtt kóstoltam-meg azt a’ bóldogságot, a’ mellyet ember kóstolhat; ’s ideje előtt szerettél engemet, ’s mindazzal éltem; a’ mit az ártatlanság nem tilalmaz. Teli vólt az örömöm’ mértéke; – hadd teljen-meg poharam már keserűséggel is! Kevés napok is megérlelnek engemet a’ halálra! – Halál? Mantzi! Halál? – nem ragad é ez ki-bennünket az emberi társaság közzűl, mellyet azért szerettem annyira, mert téged’ benne találtalak? ’s nem veti é eggy keskeny sírba azt a’ szívet, a’ melly szerelemmel akarná az egész világot által-fogni? Halál? Mantzi! – hadd szakasszam félbe ezt a’ gondolatot. Meg-hűl ezalatt az érzékenység, ’s minden el-hal szemem előtt.

Fogadd-el ezt a’ levelet, Mantzi! Ezer könnyek követik ezt ’s név nélkül való érzés. Olvasd-el ezt, olvasd-el kétszer-háromszor, ’s választ, – választ hamar!

Ma is Posta nap van, ’s még se vettem leveledet. Ó Mantzi! Mantzi! mint kínzott tegnap a’ várakozás! Nem kívánnék néked, ha hitedet meg-szegnéd is, ollyan szempillantást. Hitedet meg-szegnéd? – lehet é azt meg-szegni Mantzi? lehet é azt olly szívnek meg-szegni, mint a’ miénk? Nem; – de hiszen a’ te képed megint ollyan kedvesen jelent-meg előttem. Ha azokat az édes tekinteteket el-nézem, mellyeket szemeid gyakran véletlenül vetettek rám, mellyek szívedből gyakran szemeiden keresztűl lövődtek-fel, ha azt az édes hangot hallom, mellyel a’ kertben vissza-kiáltottál, mikor phantáziáimat flautraveremen öntöttem-ki, ’s el akartam menni, mert a’ szerelem’ forró hevét többé nem fojthattam-meg, ’s még sem vólt annyi bátorságom, hogy meg-valljam hogy szeretlek; ha mind azokra a’ bóldogságokra emlékezem, – az a’ rettenetes gondolat, hogy el-hagysz, melly mint eggy magas hegy állott szemem előtt, eggy semmivé tűnik-el, ’s élő szerelmed’ el-képzelése ismét fel-vídítja el-szomorodott elmémet, ’s a’ világ megint Elysiummá válik előttem. Sokáig tsak-ugyan nem tart édes álmom, ’s megint üldöz hit-szegésed. – Ma még két órakor küldöttem a’ Postára meg-tudni ha vannak é leveleim? Már a’ Levél-hordó’ kezében vannak; ezzel a’ felelettel tért-vissza Legényem. Öszve-tsikorgattam fogamat, hogy hamarább nem küldtem érettek; ’s hogy már most addig kell várakoznom, míg a’ szállásomra jön a’ sor. Millyen indulatossá tesz bennünket a’ Szerelem! – Nem állottam-el az ablaktól mind addig, míg a’ sárga kaputrokot meg nem láttam. Kevésbe’ múlt, hogy mikor bé-lépett hozzám, által nem öleltem örömömben. Két levél, Mantzi! fel-bontom, – ’s eggyik sem a’ tiéd. – Igy áll az, a’ kinek órra elibe tsap a’ mennykő. Sokat törtem magam’, ha lehetséges é az, hogy te nékem nem írtál; nem akartam el-hinni, de végre el-kellett. Elő-kaptam a’ tollat, hogy mindazt, a’ mit szívem mond, meg-írom néked; de lehetetlen vólt; ’s el-fakadtam sírva. Bé-zártam magam’, senkit se eresztettem szobámba, ’s eszembe juttattam, millyen szentül fogadtad bútsúzásomkor, hogy nem sokára írni fogsz. Beteg nem vagy, mert azt eddig meg-írta vólna Endrédy. Ó Mantzi! valld-meg, miért nem írsz? holott tudod millyen mohón kapom mind azt, a’ mi tőlled jön. Te az én leveleimet vetted. Endrédy azt maga adta kezedbe. Nem olvastad e el? Nem láttad hát azokat a’ tseppeket, mellyek betűimet el-futották. Ha olvastad vólna, eddig irtál vólna, vagy – – – – már nem vólnál Mantzi. Álld-meg azt a’ kötést, mellyet az Úr színe előtt kötöttünk. Emlékezel é azon a’ szent estvén mint bújt a’ hóld mindég a’ felhők mellé, mint jött-ki ismét egész fényjében, ’s mint mosollygott reánk, midőn örökös hívséget esküdtünk? Emlékezz meg rá, arra a’ szent estvére, ’s légy enyím, – örökké enyím! Ezren sem szeretik úgy Kedveseket, mint én téged’, ’s – azért is szeretsz te engem. Más több kintset, nagyobb tekintetet adhat: de nem adhat ollyan szívet mint az enyím, melly tsak érted ver; mellynek tsak eggy akaratja van, – a’ te akaratod. Miért nem mehetek én magam hozzád? Még egynehány napot itt kell tőltenem, ’s úgy kell tettetnem magam, mintha örömest maradnék. Mikor szívem tsak nem meg-hasad bánatjában, hogy még sem vagyok nállad, sületlen ’s nyomorúltt lotsogást kell ollyan társaságokban hallgatnom, a’ mellyeket útállok. Itt ugyan minden érdemem felett tekint reám, de – mit tesz nékem az egész világ’ betsüllése nállad nélkűl? Bár tsak véled lehetnék megint, hadd sírnám ki kebeledben bánatomat! – Tsókold-fel ezt a’ tseppet! drágább az, mintha teli zsák aranyat küldenék! mert ez a’ leg-forróbb szerelem’, a’ leg-hívebb epedés’ tsepje.

Nem tudom, Édesem, mit írjak, ollyan kínok, ollyan hánykodások közt fetrengek, mellynek nints mássa. Sokat írnék néked, mert ezer indúlatok támadnak-fel bennem; de nem találok szót, mellyel azt ki-adjam. – Mantzi már ötödik levelemre nem felel, ’s éppen most veszem az Endrédy levelét, mellyben tudósít, hogy Mantzival valaminek kell esni, mert mindenütt kerűli a’ véle való öszve-akadást, ’s házokban valami készületet sejdít. Marosy! mi lessz ebből? – én őtet senkinek sem engedem. Úgy térek vissza Budára, mint eggy Oroszlány, a’ kinek el-szedték kölykeit; ’s jaj annak, a’ ki el nem áll tőlle, ha kívánságom’ igasságát elibe adom.

Alig küldtem-el tegnapi levelemet, midőn a’ második Postán eggy tsomó levelet kaptam. Fel-bontom azt, ’s a’ többek közt az Endrédyjére akadok. Szent-Pétery az én közben-járásom által Secretáriussá^* lett a’ Consiliumnál^*, ’s meg-kérette Mantzit. Meg-kérette, ’s a’ Szüléi declárálták^*, hogy nem ellenzik, ’s – meg eggy ést: – ’s Mantzi hozzáment. – Nem jó vólna e’ ez eggy Románnak? Marosy nem nevetsz? – Én nevetek! – A’ Posta megyen. – Isten hozzád!

Utolsó leveled ólta történtt újságúl jelenthetem, hogy Secretárius Szent-Pétery már itt van. – Bácsmegyey! készítsd magadat eggy kedvetlen újság’ hallásához; az Mantzidat illeti. – Tegnap magához hívatott. Én, monda, ezeket a’ leveleket az Úr barátjától, Bácsmegyeytől kaptam; ’s válasz nélkül kell vissza-adnom. Jelentse néki az Úr tiszteletemet ! – – Én meg nem foghattam mit akart véle, ’s tudakoztam mi adott arra okot? Hát nem tudja az Úr, felele, hogy jegyben vagyok? – Jegyben? ’s kivel? – Szent-Péteryvel. – Az Istenért! mondám, mit tsinált Nagysád? – Az Atyja bé-lépett a’ Szobába, ’s Mantzi, míg magam körülnéztem, el-tűnt. Én minden tartalék nélkül hoztam-elő a’ dólgot, ’s világosan ki-mondtam néki, hogy nem győzök rajta eléggé bámúlni, hogy ő Mantzit Szent-Péteryhez adta, holott szándékodat tudta; ’s akár-mint tekintsünk mind kettőtöket, az elsöség mindenképpen a’ tiéd. Ő vállat vonított, ’s hidegen azt felelte, hogy azt ugyan szerentséjének tartotta vólna, ha Bácsmegyey Vejévé lett vólna: de a’ bizonytalanért nem tanátsos a’ bizonyost el-ereszteni; Bácsmegyey még tsak reményli Successióját a’ Bátyja után; az pedig, eggy vén és talám tsudálatos ember; ’s még az ő öröksége nem egészen bizonyos. Ezen kivűl még ő meg nem határozta magát valamelly élet’ neme választásában, ’s tsak néha vállalt magára valamelly aprólékos szolgálatot, ’s az még nehezíteni fogja hívatalba-jövését. Én békével hallgattam-ki; de forrott vérem, hogy eggy okos ember illyen gyermekséget akar okúl színlelni valaminek. Arról felelek, mondám, hogy ha ma akar valami hivatalt el-nyerni, azt el-éri; a’ mi pedig Successióját illeti, mondhatom az Úrnak, hogy az ugyan kérdést sem szenyved: de ha pénz nélkül lépne is valamelly Familiába, azt tartom, hogy azt mindenik szerentsének tarthatja. – Ezen el-szégyenűlt. Már e’ mind késő, úgy-mond; a’ lépés meg van téve! – Jól van, felelék; ’s illő, hogy az Úr szavát állja, bár rövidségére légyen is Lyányának. – Ezzel bútsúztam, ’s bosszankodva jöttem-el tölle.

Annak végére jártam, hogy Mantzi elejéntén ellenkezett; de az édes Szűléi, arany hegyek’ ígérésével ’s holmi ajándékokkal, annyira vitték a’ dólgot, hogy Szent-Péteryt már szenyvedheti. – Szánakozom, édes Bácsmegyeym, szomorú eseteden, ’s bosszankodom magamra, hogy ezt illyen hidegen jelentem néked. – Azon még most sem tudom meg-nyugtatni elmémet, mint esett az meg, hogy Szent-Pétery a’ te szerelmed felől még ekkoráig is semmit sem tud.

Hidd-el, hogy rám bízandó parantsolatidban híven el-járok, és szerentsétlenségedben senki nagyobb részt nem vész, mint – –

Én mégis itt vagyok kedves Marosym, ’s Isten tudja, mikor mengyek el. Eggyszer már egésszen útnak készültem, de nem eresztettek. A’ jó Angyalok súgallották azt nékik. – Marosy! ha első tüzemben mentem vólna el, most talám gyilkosa vólnék Szent-Péterynek – ’s Isten! mitsoda rettenetes gondolat! – Eggy esztelen lépést tsak-ugyan tettem, ’s majd meg-bolondúlok belé ha eszembe jut. Nézd, Marosy, mire nem vihet bennünket a’ Szerelem! A’ papiros is el-veressedik ábrázatomtól, úgy el-pirúlok ha meg-gondolom! Eggy levelet írtam a’ Bátyámnak, ’s kértem, küldjön két ezer forintot. Most se tudom még, mint juthattam arra a’ gondolatra. – Szent-Péterytől akartam rajta meg-venni Mantzit. El-hihetted vólna é hogy erre vetemedhessem? Nem szánnám falba verni fejem’, hogy azt fel-tettem Szent-Pétery felől. Tudom azt, hogy ha tsak két szót szóllottam vólna is néki, el-állott vólna Mantzitól minden pénz nélkűl, erántam való szeretetből ’s háládatosságból; de szegény néki adta vólna magát a’ bánatnak, magába fojtogatta vólna gyötrelmét, ’s ideje előtt szállott vólna a’ koporsóba. Hála Istennek, hogy míg tovább léptem, meg-fontolhattam tselekedetemet. A’ bánatjában el-fogyó Szent-Pétery’ képe még a’ Mantzi’ karjai közt se hagyott vólna nyúgodalomban. A’ Szerelem’ leg-tökélletesebb bóldogságát ez a’ mardosó gondolat mérgesítette vólna meg, hogy meg-öltem őtet. – E’ hát még szenyvedhető vólna – de a’ Bátyám, a’ Bátyám! – ő engem útálni fog szemtelenségemért; – pedig az útálat nehéz; mint a’ szegénység.

Köszönöm, hogy gondolatlan tselekedetemet vétkűl nem vészed; hogy annak okát valóságos forrásában, a’ szerelem tüzességében keresed. Édesem, te szánsz, hogy hevességem kínoz. Még egyszer köszönöm, hogy azt temperamentumom’ következéseinek veszed, ’s nem vádolsz magamat. Bár mások is követnék példádat; így sok szeretetlen ítéllés maradna-el, ’s tselekedeteink valóságos színekben jelennének-meg mások előtt. – Az emberek mindnyájan a’ magok szívek ’s indúlatjok szerint ítélnek, ’s mindég önnön hidegségekkel mérséklik a’ más tántorodásait.

Az én tiszteletre méltó Bátyám nékem többet küldött, mint kértem; ’s eggy ollyan levelet zárt mellé, eggy ollyan levelet, Marosy! a’ millyet az Atyám’ Testvérének illik írni. Már alíg tudom el-olvasni, annyiszor áztattam-meg könnyeimmel. Mit gondolsz, mit írt kérésemre. Olvasd tulajdon szavait:

„Ollyan kéréssel jöttél előmbe, kedves Ötsém, a’ mellyen talám minden meg-ütközött vólna, tsak én nem. Én azt igen kedvesen vettem; mert meg-győzött a’ felől, a’ mit régen reménylettem és óhajtottam, hogy tökélletesen szeretsz, és bennem tökélletes bízodalmad van. Imé küldöm a’ kívántt summát, és még azon felül valami keveset egyéb szükségidre. Eggy illyen érdemes fia a’ meg-hólt Bátyámnak, kinek minden tselekedetiből nemes indúlat tündöklött, lehetetlen, hogy helytelenül adja-ki azt; ’s ezen okból éppen nem kívánom tudni, mire fordította.”

Annyira meg-alázott engem’ ez a’ levél, és annyira éreztette velem tselekedetem’ alatsonyságát, a’ mint azt tsak lehet érezni; de tsak-ugyan Ura vóltam magamnak; ’s válaszomban meg-vallottam, hogy szeretetére ’s kegyes ítéletére érdemetlen vagyok; mert ifjúságom’ tüze, kevésben múlt, hogy vélem azt a’ summát, mellyet nékem olly nemesen ajándékozott, a’ leg-alább való móddal el nem költette. Kértem őtet, mégpedig szívesen, – hogy azért engem ne vessen-meg, ’s ne vonja el-tőllem szeretetét, minthogy azon kivűl is eléggé szerentsétlen vagyok. – Most megint nyughatatlanúl várom válaszát.

Minden szomorú körülöttem. – Ha valamelly el-fonnyadtt ábrázatot látok-meg, azt hiszem, hogy azt a’ szerentsétlen szerelem fonnyasztja; ’s gyakran jajgatva kesergem az emberek’ nyomorúságát. Puszta előttem a’ Világ, miólta el-vesztettem Mantzit. Bé-járom a’ sok kertet, tsak-hogy felejtsem bajomat, ’s oda futok a’ hol embereket lelek; de ha teli van is szívem magánosságomban, ismét bé-záródik mihelyt embert látok. Haszontalan keresek barátot, kinek szerentsétlenségemet el-beszélhessem, kinek karjai közt sírjam-ki bánatomat – mert itt egyre sem találok. Egynehány jó embert esmerek ugyan itt is; de ők nem nékem valók; nem éreznek semmit, hanemha meg-buknak-belé. Szívek nem érzi a’ szerentsétlen szerelem’ kínjait. Marosy és Endrédy, ti pótoljátok azt mind ki nékem, a’ mit el-vesztettem, – az egész Világot – Mantzit! – Irj, kérlek megint, ne halaszd sokára leveled’. Én úgy vagyok, mintha térdig érő homokon kellene keresztűl vergődnöm. Úgy szomjúhozom a’ vígasztatást, mint az el-fáradtt Vándorló a’ hideg vizet. Irj megint, édes Marosym! tudod mitsoda jutalom van annak ígérve, a’ ki az epedőnek eggy pohár vizet nyújt.

Már tsak el-nézem, mi lessz ebből. Most veszem a’ Szent-Pétery levelét. Az Szerelem szóll belőlle. Édessége őtet most egészen meg-részegítette ’s nékem Marosy, – az ő leveléből kell olvasnom, mint vesztegeti rá Mantzi nyájaskodásait, ’s mint tesz mást, és nem engem, szerelme által bóldoggá. De semmi! Szent-Pétery azon kér, hogy minthogy Budán semmi esmerősei nintsenek, én legyek Vőféje. Mintha a’ menny’ köve tsapott vólna belém, mikor ezt a’ kérését olvastam. Hogy a’ Román jól sűljön^*-el, rá kellene állanom. Nem tudom, mit feleljek néki; – fontold-meg azt te, és írd-meg mit tsináljak, – addig válasz nélkül fog állani levele. – Szerentsétlen, bóldogtalan Szent-Pétery! az, a’ ki most téged szerelmes mosollygásival, édes kék szemeivel az Elysiumba ígéz. – az ez-előtt egynehány hónappal nékem, tsak nékem esküdt állandó bonthatatlan hűséget. Jaj néked, ha a’ hit-szegés’ büntetése te reád is száll miatta. – Én már fekvő beteg vóltam. Marosymon és Endrédymen kivűl van még eggy barátom; az segíthetne rajtam; az bóldoggá tehetne! – az orvosa, a’ szabadítója, a’ barátja a’ szerentsétleneknek! az, mind azoktól a’ kínoktól, mellyeket most szenyvedek, és a’ mellyek bújdosásom’ útjában készen várnak, egyszerre meg-menthetne! – Ó bár itt vólna a’ Szánakozó! – utána nyújtom most ki karjaimat, mint egynehány nappal ez-előtt, Mantzi után.

A’ Judex-Curiae azt parantsolja, hogy siessek haza felé; hólnap tehát indúlok, de más útat veszek, hogy leg-alább az esméretlen, még nem látott vidékek foglaljanak-el. Ó Marosy, millyen nehézzé tette indúlásomat eggy szempillantás! Eggy hónappal ez-előtt még kívánkoztam Budára; de most – miólta Mantzi nem enyím, – bár soha se lépnék belé! Szóllj, hogy állom-ki a’ Mantzi tekintetét? Akárhogy kerűljem a’ véle lételt, egyszer tsak még is öszve-akadunk, ’s akkor – – nem írhatok többet.

Köszönöm, Édesem, baráttságos leveledet; ’s fogadom, hogy engedek tanátsodnak. Azok az okok, mellyeket a’ Szent-Pétery kérésének tellyesítésére hordassz-elő, meg-eggyeznek önnön végezésemmel.

Én ide ez-előtt harmad nappal érkeztem. A’ Judex-Curiae igen kegyesen fogadott, ’s meg-kínált a’ Nagy-Szombati Tábla’ Assessorságával; de nem vállalhattam-fel, mert most alkalmatlannak érzem magamat a’ szólgálatra. Azt az időmet, mellyet a’ Judex-Curiae házán kívűl tőlthettem, haszontalan udvarlásokra kellett vesztegetnem; ’s tsak tegnap estem által rajtok, ’s fáradtan szaladtam a’ szőllők alá, hogy a’ leg-első tavaszi estvét szabadon ’s meg-könnyebbedve tőlthessem – ah, de engem’ mindenütt kerget, mindenütt kínoz, még akaratján kivűl is, Mantzi!

El-merűlve feküdtem hanyatt’ a’ fűben, midőn hozzám közel valami meg-zördült. Ijedve néztem-vissza, ’s a’ Mantzi kutyátskáját láttam-meg. Azt látni, el-gondolni hogy maga is majd itt lessz, fel-ugrani, ’s szaladni, eggy vólt. Mintha eggy nagy kő feküdt vólna rajtam, úgy dobogott szívem; ’s nehezen vettem lélegzetet. Szégyenlem magam is, hogy nem bírok magammal. Nints ember a’ kinek szemébe ne-merjek nézni, ’s eggy Lyánka előtt reszketve szaladok! De ha bátortalanságom’ okát visgálom, látom, hogy az nem félénkség; bízvást léphetek én néki szeme elibe; mert nem az én ügyem é az igaz ügy? – hanem Delicatesse; e’ pedig Marosy, ollyan Istenség, a’ mellynek önként áldozik minden, a’ kinek a’ természet érző szívet adott. Bár által-eshetnék rajta, vagy egyként, vagy másként; de – – nem látok semmi menedék-helyet magam előtt; únalommal rakott hosszú futás van előttem, ’s kegyetlen késérők vettek körül, a’ kik ezer gyötrelmekkel fognak célomig korbátsolni.

Akarom, nem akarom, a’ Bátyámhoz kell mennem. Eggy általjában parantsolja azt. Az a’ commája levelemnek, hogy úgy is eléggé szerentsétlen vagyok, szemébe tűnt, ’s hozzá kell mennem, el kell beszélnem, szerentsétlenségem miben áll, ’s ő minden ki-telhetőkben segítségemre lessz. Millyen forrón szeret engem az az ember! mint érzi azt mind úgy, a’ mi rajtam történt, mintha rajta történt vólna! – Be derék portéka az emberi szív, Marosy, ha a’ sok egyengetéssel el nem rontják. De ha erőltetni akarod, úgy jársz vele, mint az érleltt gyümőltsel. A’ Teremtő azt, a’ mi érlelésére szükséges, már belé rejtette abba a’ földbe, a’ mellybe ülteted; ’s hidd-el, annál jobb ízű, annál tökéletesebb a’ gyümőlts, mennél kevesebbet erőlteted. Nézz-el eggy falusi lyánykát, a’ ki távol minden sokaságtól, magában nő-fel, – mitsoda édes ártatlanság, mitsoda szent feddhetetlen tisztaság mosollyog szemeiből! mitsoda természeti kellemetesség van minden tselekedetiben!

Szívünk’ piperés formálása igen gyakran vál hernyóvá, melly a’ leg-szebb virágot is meg-eszi, ’s a’ nevekedő gyümöltsbe is bé-rágta magát.

Óh Marosy! már láttam Mantzit – már által-estem azon a’ szempillantáson, a’ mellytől előre reszkettem. Mit nem szenyvedtem tsak eddig is! hát még annyit szenyvedni, előre látni annyi gyötrelmet! – egész pokol ez a’ gondolat! – – Tegnap estve megint a’ szőllők alá mentem. A’ Nap melegen sütött, ’s kedves tavaszi szellők lengedeztek. A’ természet’ fel-serkenése örömmel töltötte-meg szívemet. El-merűltem az Örökkévalóság képzelésében, ’s a’ bóldog élet’ reménysége édesen tsepegett mérges sebemre. Hirtelen a’ Mantzi szavát hallám-meg. Szaladni akartam, de nem lehetett. Őtet látni! – nem vólt elég erőm hogy magamat ettől a’ rövíd bóldogságtól meg-fosszam. Eggy sűrű, ’s már zöldelni kezdő bokor mellé feküdtem, noha lehetett tartanom, hogy rám akad. Közelébb jött felém; a’ Szent-Pétery karján jött felém, ’s – ó Marosy! ollyan víg mosollygással jött felém, mint Flóra, mikor a’ telelő hóltt vidéket nyájas Elysiummá varásolja. Hallgatva mentek egymás mellett; ’s Mantzi le-hajlott, ’s egynehány szál kék violátskát tépett, ’s a’ leg-édesebb tekintettel adta Szent-Péterynek. – Képzeld-el, hogy néztem azt; mint taszított valami hogy keljek-fel, szaladjak hozzá, ragadjam-ki karjai közül, ’s szorítsam erre az erőssen dobogó szívre! – Erő nélkűl dűltem vissza a’ száraz harasztra, ’s kértem az Istent – tudom látta kínomat – kértem, hogy öljön-meg. Az a’ szellő, a’ melly körűl lebegte őtet, az az édes levegő, a’ mellyet bé-szítt és ismét ki-eresztett, az mind el-hatott szívemre, ’s azt a’ tüzet a’ melly ott ég, lobogó lánggá gerjesztette. Nem látok semmi módot, mellyel azt el-ólthassam, mellyel magamon segíthessek, nem semmi egyéb módot, tsak – tsak – ó Isten! szánj-meg, adj könynyet hogy sírhassak, – ’s erőt hogy el-viselhessem!

Hólnap, jó Marosy, látnom kell őtet, ’s beszélnem véle. Az öregebbik Surányi Bállba hítt magához, mellyet valami Idegen’ kedvéért tart: ’s kért, hogy jókor jelenjek-meg. El-mengyek hozzá, mert nints semmi, a’ mit érte meg ne tselekedjek. Míg még Mantzi szeretett, míg még azzal az édes gondolattal hízelkedhettem, hogy enyím lessz, – minden Atyjafiait szerettem, ’s úgy néztem őket mint tulajdon Véreimet; mert azt gondoltam, hogy az a’ szempillantás, a’ mellyben fel-találtuk egymást, örökké tartó kötésünk’ órája vólt; ’s most – mikor azt hittem, hogy Mantzi enyím, és az is marad, minden Vérét Véremnek tartottam; ’s kivált ezt a’ tiszteletre méltó Öreget igazán szerettem. Ő is szeretett engem’, ’s örűlt vólna annak, ha enyím lett vólna Mantzi. El nem tudom gondolni mit akar velem, hogy ollyan igen kért, hogy el ne maradjak. Jó! – a’ ki Kedvesét vesztette-el, kit ollyan tüzesen, ollyan igazán szeretett, mint én Mantzit, az mindent hidegen fog-nézni, ’s jobb életre kívánkozik, az hol enyhűlést és nyúgodalmat találhasson szivének, mint-hogy azt itt fel nem találhatja. Bár tsak te vólnál itt, édes Marosym, ez a’ leg-főbb kívánsága szívemnek. Minden, valamit tsak látok, keserűségemet neveli; örömest sírnék, – örömest sírnám ki magam’ barátságos karjaid közt! – – – A’ hóld kedvetlenül süt fejér falomra; asztalomon tsendesen és szomorúan ég viassz-gyertyám, ’s szerelmében beteg Húgom könnyes szemmel veri a’ setét szobában a’ fortépiánót, ’s utánad sohajtozik, – el-távozott Kedvese után! Ó Marosy, be bóldog vagy te! ’s be bóldog leszel még tökélletes bírtokában, majd ha az én Klárim tökélletesen a’ tiéd lessz! Víg elméje ’s hív szíve, – mostani szépsége majd el-hervad, – elméje mondom és szíve ki-meríthetetlen forrása lessz gyönyörűségidnek, ’s – millyen forrón szeret ő téged’! Fejétől fogva talpig tsupa szerelem, ’s ég éretted! Látnád tsak, mint várja szív-szakadva a’ levél-hordót, mint veszi-el maga tőlle leveleidet, mint hozza hozzám, hogy annál hamarább tudhassa, írtál é néki; ’s ha nem írtál, ’s én a’ te nevedben őtet meg tsókolom, ’s azt mondom hogy azt te kűldöd, ’s hogy ezerszer tsókolod – mitsoda természeti ártatlan öröm mosollyog ábrázatján, mitsoda érzékeny könny gyűl-meg szép szemeiben – ha azt látnád, Marosy, térdre buknál, ’s fáradhatatlanúl áldanád azt a’ napot, a’ melly őtet néked szülte.

Marosy, ma sokat, ki-mondhatatlanúl sokat szenyvedtem. Tegnap jókor mentem a’ Mantzi Bátyjához, eggy részről azért, mert, a’ mint tudod, nem szenyvedhetem azt, mikor az ember teli szobába lép, ’s a’ sok szem az ajtó felé repűl, ’s a’ bé-lépőt fejétől talpig egyszerre végig nézi. – A’ szegeny Surányi szokott baráttságos tekintettel jött felém, ’s meg-köszönte hogy kérésének engedtem, ha Sógora nem leszek-is. Én oka nem vagyok, felelék néki; ’s méljen érzettem ezt a’ szomorú igasságot. – Hogy-hogy? kérdé; Mantzi állott vólna-el az Úrtól? Az a’ Lyány… El-ijedtem, mert még soha se láttam így; szeme tsupa tűz vólt. – Nem, mondám hirtelen, annyiban mondottam hogy nem vagyok oka, hogy nem vagyok hívatalban, ’s Character nélkül nem akartam meg-házasodni, ’s azt gondoltam, hogy nem léssz késő magamat akkor jelenteni a’ Mantzi Szűleinél, ha Hivatalban leszek. Hogy ide haza nem létemben Szent-Pétery meg előzött, az történet; hogy pedig a’ Mantzi Szülei őtet néki oda adták, az nem a’ Mantzi vétke; ő azt tselekedte, a’ mit néki a’ gyermeki engedelmesség parantsolt. Értem jól, felele meg-nedvesült^* szemmel, el-fordúlván tőllem, értem, mit mondassz, édes jó Bácsmegyeym! – Ha el nézem Marosy, mint igyekezett minden bóldogságomon; mint örült vólna ez a’ jó öreg öszve-kelésünkön, ’s öröme mint lett vólna újabb forrása gyönyörűségemnek; ha ezt el-gondolom Marosy, ’s eszembe jut, hányszor beszéltem Mantzival a’ felől, hogy két Bátyáink, – az enyim, és az övé, – mint fognak bóldogságunkon öröm könnyeket húllatni, kész vólnék mindent el-követni, tsak ezt a’ keserves gondolatot, ezeket az üldöző képeket verhetném ki fejemből. – A’ Vendégek már inkábbára mind öszve-gyűltek; meg-nyílik a’ Palota’ ajtaja, ’s Mantzi, szépségének tőkéletességében, Kedvese’ karján lép-bé. Illyen felségesen jő-fel, ó Marosy, a’ hajnal’ karjain a’ Nap a’ hegyek mellől. Jelenléte ’s elevenítő tekintete életet adott mindennek a’ Palotában. Tódulva tolta magát az egész Társasság hozzá, ’s a’ sok ki-pomádézott majmok jó szagú atmosphaerát^* terjesztettek körülette; – ha nem lettem vólna annyira interessálva, meg nem fojthattam vólna katzagásomat ezeknek a’ fattyúknak a’ capriolain. Én eggy ablakban vontam meg magamat Endrédyvel, ’s félig bé-húnyt szemmel néztem őket. – Surányi, a’ ki mikor Vendégei vannak, mindenütt sürög forog, kevés idő múlva megint nékem jött. Mantzi a’ Bátyjára nézett, ’s így esett, hogy eggy úttal engem’ is meg-látott. De hogy is láthatott vólna meg másképpen? kívánhatni é azt eggy ollyan Lyántól, a’ ki valamerre tekint, minden-felé szíveket hódoltat, hogy eggy ollyant vegyen tekintetbe, a’ ki meg-vonja magát, ’s hidegen néz mindent a’ ház’ szegletiből? Ott hagyta ki-nyaltt Úrfiait, mihelyt meg-látott, ’s felém jött. A’ mint gondolhatod elibe mentem. Az Úr igen baráttságtalan – monda bátortalan mosollygással, ha történetből nem akadnánk öszve, most se láthatnám. Miólta el-ment egészen el-felejtkezett rólunk. – Marosy! mit nem szenyvedtem mikor először vóltam illyen közel hozzá; mikor szava hangját hallottam, mellynek ollyan ki-beszélhetetlen édességet tud adni? – kevésbe múlt, hogy lábaihoz nem borúltam. Merően néztem szemébe, ’s vígyáztam, ha láthatnám é benne valami jelét a’ szerelemnek sok jelét láttam, de ah? – más eránt. El-borzadt szívem ezalatt a’ kémlelés alatt, ’s egyszerre hidegedett-meg. Miólta vissza jöttem Budára felelék, nem jól érzem magam’. Gyengélkedő egésségem gyakran szenyvedhetetlenné tesz mások előtt, ’s ezen kivűl nem örömest mengyek el-fonnyadtt ábrázattal Bóldogok közzé. A’ beteg ábrázat’ látása másokat is szomorúvá tesz; ’s nem szenyvedhetem azt a’ ki a’ mások’ rövíd őrömét a’ maga gyönyörűségének áldozza-fel. Az öreg Surányi míg az én mentegető Predikátziomnak vége lett, hallgatott; azután pedig így szóllott Mantzihoz: Lyány! azt gondoltam, hogy valaha Bácsmegyeyné leszel; ’s a’ vólt öregségemnek minden kívánsága! Az Úr téged szeretett, – talám még^* most is szeret, – eddig mindég biztattad, ’s most el-állassz tőle. Ez a’ tselekedeted bűntetést érdemelne de minthogy ollyan nemesen mentett-ki maga, én hallgatok; elég bűntetés a’ néked, hogy felesége nem leszel. – Bácsmegyey! Ekkor felém fordúlt, – ezt én Mantzi előtt akartam az Úrnak tudtára adni; – én soha se eggyeztem-meg benne, ’s most se eggyezem, hogy máshoz menjen. Hírem nélkűl adtak másnak, tudni való hogy bőlts okokra nézve. Már most mehet a’ kihez akar; de Szűléinek meg-tiltottam, hogy házamba ne lépjenek. – – – – Ha láttad vólna, Marosy, mint állottam elötte, – eggynehányszor már el-akartam szaladni. Mantzi nem tudta hol áll, egészen magán kivűl vólt, ’s talám el-dűlt vólna, de szerentséjére Szent-Pétery bé-lépett, ’s Surányinak jelentette, hogy a’ Vendégek már mind jelen vannak, ’s a’ táncot el-lehetne kezdeni. Eggyszersmind kért, hogy Mantzival kezdjem el, mert néki dolga van.

Ki kell pihennem magamat, szemem fáj a’ sírásban. – – – Mantzi meg-értette azt a’ tekintetet, a’ mellyet rá a’ tántz’ kezdése alatt vetettem, ’s vissza-esett abba a’ tsábulásba, a’ mellyből még nem eszmélkedett vólt fel egészen. Kevélyen fogtam-meg kezét, ’s a’ Tántzosok közzé állottam véle. A’ meg-bántott, meg-vetett szerelem le-vonta szememről a’ köteléket. Az az Angyal, a’ kit még ennek előtte eggynehány héttel imádtam, most igaz valóságában állott mint eggy hit-szegett Lyány, előttem. Annak el-képzelése, mint szerettem ezt az álhatatlant, mint áldoztam-fel néki mindenemet, – életemet – nyúgodalmamat, – elő-menetelemet, felyűl emelt rajta, sőt, önnön-magamon. Elsőségemnek érzése fel-bátorított; vette ő észre tüzessedésemet; ’s minden mozdúlásom, minden reá vetett tekintetem vádolója vólt, ’s bosszú-állóm. Sokáig nem bírt magával^*, tétovázva tett minden lépést, ’s utóljára kéntelen vólt abba’ hagyni. Láttam el-szégyenülését, ’s elejentén örültem győzödelmemnek: – de mi lett a’ vége? kevés ideig Ura lehetsz magadnak; de a’ természetet nem fojthatod-meg. Ő által-eszi azt a’ tőltést, mellyet gerjedezési ellen raksz, ’s még nagyobb erővel zúdúl-fel, ’s minden gondolatidat minden fel-tételidet el-hordja. Talám szeret még? meg lehet, hogy lehetetlen vólt egyebet tselekedni? – ez a’ gyenge ellenvetés – nem kellett több álnok szívemnek, hogy a’ kevéssel az előtt kárhoztatott Lyánykának indúlatos mentegetőjévé légyen. A’ hite-szegett Lyány’ képe, míg magamat észre vettem, az annyira szeretett ’s eggykor még híven szerető Lyány’ képévé változott-által; ’s azok az útállatos színek, mellyekkel előttem a’ meg-bántott kevélység a’ hite-szegettett festette, úgy tüntek-el lelkem előtt, mint a’ szivárvány’ gyenge szinei, midőn a’ hórizonon a’ tűzes súgárú Nap emelkedik. El-aludt az a’ méts, mellyel nékem az ész eggy két pertzentésig világított. Karomra vettem Mantzit, ’s eggy Kanapéra vezettem; hol, mellette, szint’ abba a’ tsábulásba estem, a’ mellyben ő vólt. A’ Musika örömre gerjesztő tsengése, annyi víg ábrázat’ látása, ’s az a’ sok szerelemmel meg-tőlt pillantás, a’ mellyel, itt még amott, a’ szeretett Lyány bóldog kedvesének szemibe tekintett; ’s azoknak a’ sok bóldog óráknak emlékezete, mellyeket én ebben a’ Palotában tőltöttem, és a’ mellyek most minden örömökkel, és kínjokkal úgy rohantak rám, mint valamelly gyilkos – mind ez, még jobban el-tüzesítette már azon kivűl is meg-hevesedett érzékenységemet. Én a’ Palota közepén állottam, ’s szemem nyughatatlanúl járt mindenfelé. Véletlenűl eggy nagy tűkörbe találtam tekinteni. Istenem! mint nem ijedtem-el! Tovább tekintettem, ’s minden tűkőrben az én képemet – az el-hagyott, meg-útáltt kedves képet, – el-sárgúltt ortzámat, ’s szemem’ kétségbe esett pillantását láttam, – ’s most megint egyszerre – egészen egyszerre annak emlékezete, hogy még ez előtt kevés héttel, itt ezek előtt a’ tűkrök előtt, Mantzival el-repűltem; ’s ezek képeinket, – az egymást szerető két kedves képeit, – olly híven mutatták; azután, mikor fel ’s alá sétálván, véletlenül eggyik előtt meg-állottunk, ő engem tsókolt-meg, én meg őtet, ’s mi a’ tűkörbe egymást tekintettük^* ’s én akkor a’ ki-beszélhetetlen bóldogság’ édességétől meg-részegedve, mint dűltem-el Mantzinak karjai közt, mint tsókoltam-meg újra, ’s mint néztem az-alatt a’ tűkörbe, ő pedig mint mosollygott rám mint eggy Angyal, ’s mind a’ ketten mint gyönyörködtünk a’ képen, tanúján^* szerelmünknek – ó Marosy, az emlékezete ennek a’ bóldogságnak, melly most lelkem előtt olly újjan, olly elevenen lebegett, – el-ragadott egészen, ’s ollyan hideg tompaságra taszított, mellyben nem érzettem semmit. Botorkázva mentem eggy Kanapéhoz a’ Palota’ aljába, ’s körűlöttem mindent valami köd fogta-bé. Mantzi meg-látta ezt, hozzám szaladott, ’s mellém ült. Én észre nem vettem hogy mellettem ül, ’s kezemet kezébe tartja, mind addig, míg nevemen nem szóllított. Az a’ kedves hang, mellyel azt ki-mondta, – lassan lassan magamhoz hozott. Először azt gondoltam, hogy vala’ melly Angyal’ szava, a’ ki engemet jobb életre hív-által. Fel-nyitottam szememet, ’s Mantzit – magam mellett, karjaim közt – láttam! – Nagysád van itt? ’s már régen? kérdém; mitsoda hatalma van engemet így kínozni, így űldözni? – Észre vettem magamat, ’s el-hallgattam. – Bácsmegyey! felel szokott édes szavával, az azokon való részvétel, a’ mi az Úron történík, az adja nékem ezt a’ hatalmat. Az Úr rosszúl van? mi baja? – E’ sok vólt, édes Marosym; nem tudtam mit mondjak rá. Miért mondta ő ezt? Ezer meg^* ezer gondolatok ötlődtek-fel egyszerre elmémben. Nem azért kérdezte é ezt, hogy a’ detailba szálljak? – vagy miért másért? Az el-keseredés utóljára meg-nyitotta számat. Ha a’ szerelem Nagysádat rövid-látásúvá nem tenné, mondanám, eggy tekintet az el-múlttakra meg-felelne erre a’ kérdésre. Ekkor merőn kellett vólna szemébe néznem. Ez a’ felelet bizonyosan ollyan változást okozott ábrázatján, melly meg-magyarázta vólna előttem maga’ viseletét; de el-akartam tőlle titkolni azokat a’ könnyeimet, mellyek szememet el-futották; fel-ugrottam, ’s az oldal szobába szaladtam-által. Az el-keseredést nyomban követte a’ kétségbe-esés. Éppen keringeni kezdettek. Én le-törlöttem könnyeimet, ki-szaladtam, ’s úgy tántzoltam mint az esze-veszett. Egészen meg-könnyebbedtem, hogy ebben az őrvény-táncban fel ’s alá kerenghettem. Három tántzosnét fárasztottam vólt ki, ’s már a’ negyedikhez kaptam, de Mantzi karjaim közzé vetette magát. Az Isten nevében, Bácsmegyey! el-rontja magát; nem engedem tántzolni! kedvezzen egésségének! ez a’ nagy meg-hevűlés még halált-is okozhat. – Halált? mondám, pedig nem tudtam mit mondok; halált? – annál jobb, annál kedvesebb! nem vesztettem é el mindenemet? Nem akartam meg-adni magam, ’s ki-fejtőztem karjai közzűl. Nem, kiálta ő; én nem eresztem-el, nem engedem tovább tántzolni! Meg-siketűlve fel-háborodott indúlataimban, probát tettem, ha ki-szabadúlhatok é? – Esztelen! monda a’ meg-bosszankodott Angyal, ’s el-tolt magától, ha magadért nem kémélled életedet, leg-alább jussanak eszedbe Atyádfiai, Barátíd. – El-szégyenűltem, ’s nem tudtam mit mondjak. – Mantzi! hogy lehet ez a’ jó szív hite-szegett? Ez vólt az, a’ mit mondhattam. Könnyeim el-fojtották szavamat. Le-mentem a’ gráditson, ’s bé-ugrottam eggy kotsiba. Most az én kedves kis szobámban űlök, ’s körűllöttem éjféli tsendes setétség van. Még ez-előtt tsak kevéssel eggy világokkal ragyogó Palotában vóltam, annyi sok szerentsés víg zsibongás közt; körűltem minden vígadott, győnyörködött; most pedig egyedűl, mindentől el-hagyva, kis rejtekembe rekesztve, hol körűltem minden néma, meg-hólt, hideg! – A’ képe eggy koporsóban nyugvónak, a’ ki ez előtt egynehány nappal Barátjainak víg lármája közt vólt, vetek eggyűtt múlatott, most pedig – ki-szakasztván a’ kedves társaságból, eggy keskeny setét sírba zárattatik.

Valahányszor tegnap pennához nyúltam, hogy néked írjak, ugyan annyiszor vetettem azt el. Isten tudja mint járok még! A’ miben egyébkor gyönyörűségemet találtam, a’ most gyötrelmemre válik. Bártsak te vólnál itt, mindent könnyebben, mindent nagyobb békességgel viselnék. Míg még magamat karjaid közé vethettem, mikor a’ szomorúság, ’s a’ bánat el-nyomott, be-könnyen viseltem addig terhemet. Könnyed, valóságos enyhítő tsepp vólt égő sebemben. De ez a’ sorsa a’ szegény halandóknak – mikor fel-találják egymást, mikor lelkek annyira meg-eggyez egymással, hogy tsak eggy lélekké, ’s eggy akarattá válnak, kegyetlenűl szakasztja-el őket a’ történet – el-tépi, el-szakasztja^* a’ leg-édessebb lántzot; útjok most már – ollyan messze mégy-el a’ másikáétól – ollyan messze, hogy többé alíg találkoznak öszve, alíg akadnak egymásra. Öszve ölelkezve mentünk mi is eggy darabig. Baráttság, viszont-szeretet, ártatlanság, ’s a’ természet ösztöne vólt vezetőnk: de most el-vagyunk szakasztva egymástól – ah talám örökké! – El-ijedek ettől a’ gondolattól, de még-is azokon a’ tsendes estvéken, a’ hol az el-múltt idők emlékezete szívemet öszve-szorítja, ’s én rettegő tekintettel, ’s jövendőlő borzadással életemnek következő napjaira nézek. – még is ollyan igazán, ’s ollyan bizonyosan lebeg lelkem előtt ez a’ gondolat; nem fogjuk egymást látni soha többet. – – Hálá Istennek most mégis szakadnak könnyeim; eddig ollyan szorongatást érzett szívem, talám könnyebben leszek. Ó Marosy, tsak te tudod azt, mit szenyvedek én. Ezer meg ezer embert látok magam körül, hogy ők munkás botorkázással szédelegnek körűltem, egyedűl állok e’ közt az ezer meg ezer közt, ’s haszontalan tekintgetek körűl, ha nem látok é eggyet, a’ ki nékem, úgy mint te, kezet nyújtson, ’s a’ koporsóhoz késérjen, mellytől már úgy se vagyok távól. Mantzi! Mantzi! ha nékem akkor, mikor először láttalak, mikor úgy tetszett hogy fel-találtuk egymást, te el-pirúltál, én pedig mindjárt akkor ki-beszéllhetetlen szerelemmel szerettelek, ’s te azután azon az estvén, eggy ollyan tekintettel, a’ melly belső részeimen is keresztűl-hatott, nékem a’ szerelem’ leg-első tüzes tsókját adtad, úgy hogy nékem eszem és mindenem el-veszett; – ha nékem akkor Mantzi! valami jó Lélek meg-súgta vólna, hogy te ezzel a’ tsókkal szívembe el-ólthatatlan tüzet öntessz, a’ melly éltem’ virágját el-tépi, ’s mínden kívánságaimat utánnad való örökké tartó szomjúsággá változtatja, – borzadással fejtettem vólna ki magamat karjaid közzűl, mintha a’ halál’ hideg karjai öleltek vólna-meg, ’s szaladtam vólna – szaladtam vólna. – – – – – Most a’ tessz nyomorúlttá, a’ kit én bóldoggá akartam tenni.

El-akarom verni bánatomat, de haszontalan. Akárhová megyek, mindenütt ott találom Mantzit; az ő jelen-léte úgy űldöz engem’, mint valami gonosz lélek. Ha valamelly Bállba mengyek, ott találom; ha a’ Theátrumon a’ leg-homályosabb szegeletbe húzom-meg magamat, – még akkor is, ha a’ játszott darabban el-merűlök, ’s a’ kárpit le-botsátása után a’ musika el-szenderít, míg észre veszem magamat, meg-szokott tekintetem a’ Lozsiba repűl-fel, ott találja Mantzit, ’s úgy tetszik mintha le-nézne, ’s rám mosollyogna. Mikor így álmodozom, ’s az az idő jut eszembe, a’ hol véle a’ Lozsiban űltem, ’s keze kezemben nyúgodott, ’s kedves tekintete – ó! az a’ kedves tekintet, a’ mellyel az emberre tudott nézni! – jobban el-ragadott, mint a’ Dittelmáyerné (¹ ) igaz actiója! – – mikor így ez, mind szemem előtt lebeg, ollyan elevenen, ollyan tsábító formán, mintha most is úgy vólna, – tovább mengyek, ’s egynehány tsendes könny-tseppek jegyzik-meg azt a’ hellyet, a’ hol a’ Szerentsétlen állott.

Haszontalan vonogattam magamat; el-kelle Megyeryhez mennem, a’ ki tegnap, nem tudom miért, miért nem? Bállt adott. Szalaynál nem hagytak nyugtot, el-kellett mennem. Ezek a’ jó emberek látják mennyit szenyvedek, ’s nem tudják, mint nevelik enyhítésekkel gyötrelmemet. Az Ángyom Spanyol Donna figurát vett magára; én pedig Matróz ruhába őltöztem; ’s mi ketten együtt mentünk. Én azt gondoltam, hogy senki sem fog rám esmerni; pedig minden meg-esmert, a’ ki látott. Haszontalan minden igyekezeted! – azt, a’ ki szerentsétlenűl szeret, minden figúrában ki-lehet a’ többi közzül esmerni. A’ szenyvedő lélek minden mozdúlásaiban ki-adja magát. Szavának hangja, lépése, állása, minden, minden el-árúlja a’ belső fájdalmat. Én ki-kötöttem az Ángyomnál, hogy szabad légyen ne tántzolnom. Reá állott, ’s alíg léptünk-bé a’ Palotába, ’s már az egész Bállra engagírozva vólt. Tsak az-után vettem én azt észre, hogy annak ki-tsináltt dolognak kellett lenni. – Én örűltem hogy meg-menekedhettem tőlle, ’s eggy szegletben vonúltam-meg, hol néki botsáthattam magamat emésztő keserűségemnek. Minden Mantzira emlékeztetett, – minden ki-hólt öröm-érzés meg-elevenedett bennem. Nem vólt az egész Palotában ollyan helly, hol véle nem állottam, nem ültem, nem sétáltam, vagy nem tántzoltam vólna. Amott nyújtotta nékem szép kezét, midőn mellette mélj édes andalgásban ültem; ott törte két felé édes mosollygással a’ piskótát, mellyet néki én adtam, ’s maga tette felét számba, hogy néha forró könnyeim számtól el-kapott kezére tseppentek. Forrók, monda egykor, a’ te könnyeid! – én felé fordúltam, ’s szép karjain sírtam-ki bóldogságomnak tellyességét. Amott fel-ugrott mellőlem, midőn gondolatokba merűltem-el, rám vetette keszkenőjét, hogy nem tudtam, mi lel, ’s ezt kiáltván: Haragszom rád, azt a’ Tántzost, a’ kit elébb ért, kézen kapta, hogy el-nem érhettem, ’s mikor látta hogy én tántzának vége után várakozom, addig tántzolt, hogy utóljára el-unván a’ várakozást, magamban tántzoltam; ’s mikor osztán mind a’ ketten abba hagytuk, ’s ismét öszve-akadtunk, ó mennyit tudtunk egymásnak mondani, mint tetszett úgy, mintha száz esztendők ólta nem láttuk vólna egymást. – Igy lész, édes jó Marosym, ezer-meg-ezer kitsínység valóságos okává az örömnek! a’ leg-indulatosabb örömnek a’ szerelmes Ifjú előtt, mellyet a’ hideg vérű Öreg meg-nevet; pedig az illyen öröm bennünket bizony igazán bóldogokká teszen, ’s meg-engedi, hogy még pályánk’ végén is, ki-derültt kedvel tekintsünk azokra az órákra vissza, a’ mellyeken ezekkel éltünk. Nevezzétek bár gyermeki örömnek, bábózásnak ezeket, Philosophusok! ti, a’ kik azt, a’ mit bennetek a’ mértékletlenség, a’ tsömör, vagy a’ temperamentum’ hidegsége szül, magatokkal való küszködés’ munkájának, ’s az okoskodás’ szüleményjének akarjátok tartatni: – mutassatok eggyet, a’ ti gyönyörűségtek közzűl, melly illyen tiszta forrásból veszi eredetét, mellynek kevesebb haszon-vadászat, ’s kevesebb alatsonyság az anyja; úgy én is részetekre állok, ’s szánni foglak. Azok a’ szerentsétlenek, a’ kik, meg-vakúlva a’ nem igaz gyönyörűségtől, kedves tsalódásban botorkáznak tovább! – De ez bé-vett szokás, édes Marosym! minthogy az illyen öröm már nem illik az ősz-hajú Böltsekhez, mert ki-szabott gyönyörűsége van minden időnek, tehát mind azok, a’ kik az öregek’ seregébe lépnek-által, az ifjak szerelmes ártatlan örömöknek állanak; ’s tudakozd-meg bár ezeket a’ bőlts Uraságokat, ’s tisztes Asszonyságokat, mellyik esztendőjöket tartják leg-édessebbnek? bízonyosan, nőtelen ’s hajadonságok’ esztendeit fogják említeni. Menj méljebben vélek a’ dolog’ velejére, – mi tette ollyan édessé ezeket az esztendőket? – majd meg-látod, hogy ezek a’ gyönyörködések, a’ mellyeket most úgy útálnak, úgy gyaláznak, úgy tíltanak, ugyan ezek a’ gyönyörködések azok, a’ mellyek életeknek leg-szebb részekben nékik leg-főbb bóldogságok vólt. – Félben kell szakasztanom Levelemet. A’ Mantzi’ portraitjára vetett tekintetem bé-zárja azt a’ szívet, a’ melly egész rész-vétellel nyílt vólt meg erántad.

Nagy indiscretio az én bennem, látom én azt magam is, édes Marosym, hogy én néked, bóldog Szeretőnek, panaszlom azokat a’ kínokat, mellyek szegény szívemet martzangolják. Ha szíved érzéketlenebb vólna, kevesebb indiscretio vólna ez. De ládd, mikor még a’ fel-jövő nap nékem mindég kedves reggelt, kedves estvét ígért, ’s az esthajnal horizonomra tsendes szép éjtszakát vont, akkor – ha szívem nem foghatta-bé nagy mértékét a’ bóldogságnak, te ki szoktad vólt terjeszteni karjaidat, ’s meg-engedted, hogy én öledbe hullassam bóldogságom’ édes könnyeit. Marosy, mondám gyakran ollyankor, édes Marosym! nyitva tartod é te nékem ezeket a’ karjaidat, ha bóldogtalan találok lenni? Szent szívre-szorúlással esküdted te azt nékem, – ’s ímé most midőn szerelmem’ gyötrelmeit magam többé nem hordhatom, ímé eszembe jut esküvésed, ’s ez nyugtatja-meg szívemet, ha miattad engemet vádol. Érzem, hogy kevés idő múlva ki-sírom, ki-panaszlom panaszimat, hadd-meg a’ küszködő, viaskodó természetnek, a’ melly enyhűlést talál a’ panasz’ ki-fakasztásában, még kevés időre tulajdon jussait.

Még valamit a’ Báll felől. – Az a’ Palota engem sok ezer dolgokra emlékeztet, ’s – ó bár soha se kellene többet belé lépnem. Mindjárt a’ mint bé-léptem az ajtón, annyi sok holmi rohant lelkemre, hogy nehezen tudtam eggy Kanapéig vántzorgani. Ó mint ijedtem-el, mikor engemet andalgásomból eggy kedves asszonyi szózat ezzel a’ kérdéssel ébreszte-fel, miért nem táncolok? ’s el-gondolhatod, mint borzadtam-meg, mikor ruhájáról rá esmértem, hogy az áll-ortza alatt Mantzi van el-rejtve. Az a’ Török őltözet vólt rajta, mellyet én küldöttem néki, mikor leg-először mentünk eggyütt Bállba, ’s én mint rabja utánna rózsa-lántzokkal mentem. Igy játszik a’ Szerelem; így igyekeztem én holmi kitsinységek által bizonyítani néki szerelmem’ nagyságát, mellyet annál kevesebbé tudtam ki-nyomni, mennél nagyobbra nevekedett. Nem tudtam mit feleljek rá; végtére azzal kezdtem magamat törtetve menteni, hogy nem tántzolhatok. Ő szinte a’ szemtelenségig vitte tolakodását, ’s nem elégedett-meg mentségemmel. Ez még inkább ki-forgatott sarkamból. Tudja é Nagysád, kérdém, kivel szóll? ’s öszve tsikorgattam fogaimat; – Kivel? kérdé; – a’ Sklávommal! – Mantzi! már e’ sok! mondám. – Ebben is Bácsmegyeyt követem; felele. – Én magamon kivűl vóltam, ő pedig kedveltető nyájassággal vetette hátra fátyolát. – Ó mint érzettem akkor! Ezt érzi az a’ szerelmes Ifjú, a’ ki Kedvesét tsak estvénként láthatja, és a’ ki egynehány setét felleges estvéje után tellyes karimában látja fel-emelkedni a’ fényes hóldat. Illyen ki-beszéllhetetlen érzés tőltötte-bé ekkor szívemet. Által akartam ölelni, meg-botsátottam vólna hitszegését, ’s – ah! ezzel a’ forró szívre-szorítással mondtam vólna meg néki, hogy őtet véghetetlenűl szeretem. ’S hidd-el édes Marosym, ha ki-mondhattam vólna azt, a’ mit szívem akkor érzett, Mantzi ismét szeretett vólna, el-szakaszthatatlanúl szeretett vólna! Eggy egészen resignáltt kivánság az ő birtoka után! eggy tsak eggy szempillantásig tartó utánna való kivánkozás! ő utánna! egyedűl tsak ő utána! – birtoka után! – szíves oda engedésével, meg-útálásával mindennek egyébnek, a’ Világ’ minden ragyogó bóldogságának! ó nem mondhatom-ki, mit érzettem. – Ha Nagyságod kevély, ha igasságtalan nem vólna, mondám az el-keseredés’ leg-keservesebb hangjával, – most én nem vólnék nyomorúltt, ’s nem nevetné inségemet! – El-fogyott minden erőm; nem maradhattam tovább a’ Bálban. Meg-hajtottam magamat előtte, ’s kezem magam sem tudom, miképpen, erőssen dobogó szívemhez ért, ’s eggy meg-lelkesedett szerelmes tekintetet vetvén rá, ott hagytam ’s haza jöttem. – El-lágyúltt szívembe tsak hamar az el-keseredés szállott. – Nyomorúságom’ mélj érzése alatt értem haza, ’s hánykodásom dühösködő bosszankodássá vált. Ki-kerestem rab-lántzomat, mellyet egykor ollyan gyönyörködve, ollyan kevélyen hordtam, ’s rá akadtam igen könnyen. Ó millyen jól esett ízről ízre tépni, ’s ki-szórni ablakomon. Sokáig néztem-ki utánok. A’ szél egyenesen vitte őket a’ Dunának, ’s óh millyen erőssen tolta-fel ennek nézése alatt szívembe magát az a’ kívánság – bár minden örömöd’ emlékezetét – ’s bár tulajdon magadat szórhatna-el úgy a’ szél; hogy semmi maradványja ne maradna-meg lételednek, mint ezeknek a’ rózsáknak.

Bezzeg – ha a’ rab-lántz széllyel-tépése a’ dolgot hellyrehozhatná, úgy jól vólna, ’s én többé nem nyögnék – de a’ Szerelem ollyan rab-lántzot tett én rám, mellyet tsak a’ halál téphet-el. Nem látok semmi menekedést – semmi nyúgodalmat. Még eggy mód van hátra – el-távozásom; de még most nem távozhatok-el – nem lehet el-távoznom.

Én, mint-eggy tizennégy napra, eggy előttem egészen esméretlen Vidékre mengyek, ’s meg-probálom, ha az új életet vevő Természet nem nyugtathatja e’ meg-szívemet. Talám ha azt nem teheti-is, nyúgodalmas kedves bánatba szunnyaszt-el; mert ezek a’ hánykódásai, ez a’ szélvésze határt nem esmerő indúlatomnak, meg-emészt, ’s óriási lépéssel von a’ sírhoz. Talám jól űt-ki, édes Marosym! talám el-tsendesedik hevességem vagy két napra, ’s akkor majd ollyan magam’ meg-győzésével, ollyan el-tsendesedéssel vezetem Mantzit az Óltárhoz, a’ mellyen magad is tsudálkozni fogsz. – Gróff K… ez-előtt egynehány nappal ide érkezett, meg-hallotta mitsoda Románt élek, fel-hajhásztatott, ’s addig kért, addig rimánykodott, hogy lehetetlen kérésének nem engednem. Én véle Tornára mengyek; vagy inkább ő Tornára viszen engemet, mert én már nem akarhatok, egész machinává lettem, a’ kit akárki is fel-vonhat, és a’ ki minden igazítás szerint, önnön ítélete nélkűl vaktában enged.

Ez a’ vidék gyönyörű; éppen ollyan, a’ millyet a’ beteg szív ’s a’ békételenkedő szerelem kívánhat. Maga a’ Város kitsíny; ollyan, mint eggy jó falu. Tsak a’ Kastély ád néki valamelly betset régi formájával, melly egészen ehhez a’ vidékhez illik. E’ felett igen közel, a’ le-omlott Vár’ fal-darabjai állanak eggy gömbölyű hegy’ tetején, ’s túl rajta meredek sor-hegy nyúlik Gömör felé. Nem lehet le-írni azt, a’ mit itt a’ Néző lelke érez. Iszonyú vén kőszirt darabok állanak tornyozva egymás felett, ’s úgy tetszik, mintha mohos fejek le akarna szakadni. Alattok mélj és tágas barlangok vannak, hol a’ stalactites szörnyű figúrákra tsepeg. Itt minden tsendes, mintha meg-hólt vólna a’ Természet; tsak a’ kőből fakadó források’ omlását hallhatod néhol. – Most Petrarcha az én kedves Poétám; ő mindég velem van. Az ő panasszai el-olvasztják szívemet. Kesergő Sonnetjeivel kalandozom-bé a’ mezőket és a’ tserét, meg-mászom a’ leg-meredekebb kőszirt repedéseket is, ’s mikor osztán ki-fáradva valami kőre dűlök, ’s a’ Világ előttem el-alkonyodik, ’s öszveszorúltt teli szivemből a’ Mantzi’ neve ki-szalad, – a’ kő-darabok is utánnam jajdúlnak. – – Ő nékem mindenem vólt – mindenem! – a’ határa minden kívánságaimnak, ’s minden reménységeimnek! – ő engem’ annyira szeretett! – ha szemébe néztem, ’s ő rám mosollygott, mindent rá mertem vólna tenni, mindent! hogy ő mást nem szerethet tsak engem’, ’s mégis most –

Tegnap a’ Húgomtól levelet kaptam; teli van az szerelemmel. Irj néki minél elébb; a’ te leveleid deríthetik-fel őtet abból a’ bánatból, a’ mellyben miattam él.

Te tudhadd édes Seumikóm, azt mondja Petrárcha, mint bán velem a’ szerelem, ’s millyen életet élek most. Még sem kissebbedik kivánságom, még mindég szokott tüzében olvad szívem. – Úgy van édes Marosym! te, az én Seumikóm! ’s te, Mantzi lelke! a’ ki engemet, mint Petrárchát a’ Laura lelke, mindenütt késérsz – néktek panaszlom ezt a’ vég nélkül való szenyvedést, ezeket a’ meg-számlálhatatlan könnyeket, a’ mellyek el nem tudnak fogyni, a’ mellyeket újabb újabb emlékezet fakaszt. – Azt írod, hogy meg-van az a’ jegy-váltás, az a’ fel-bonthatatlan kötés, a’ melly Mantzit tőllem örökre el-szakasztja, ’s nem sokára – nem sokára minden utánna való kivánságomat kárhoztatott vétekké teszi. – Nem Marosy vagy é te? ’s még is ezt írod? Tartóztass-meg eggy omló patakot karoddal, ha meg-tudod tartóztatni.

Az ifjú Gróff K… testvére, Theréz, eggy gyönyörű Teremtés; lelke rakva van a’ leg-kedvesebb tulajdonságokkal, ’s jó szíve igen érzékeny. Ő tudja okát szenyvedéseimnek, ’s gyakorta siratja nyomorúságomat. Ez gyakran jutalma a’ leg-nemesebb érzésnek: de az ő könnyei szánakozásnak könnyei; ’s annak a’ fájdalomnak, a’ melly ezeket fakasztja, édesnek kell lenni az ollyan léleknél, mint a’ Theréz lelke. – Az ő társasága valóságos ír sebeimre. – Ha a’ hóld néha a’ vatsora felett a’ gyertyák közt lopva rám süt, ’s epedő nevetése engemet úgy tsalogat, mint a’ baráttság’ ki-terjesztett karjai, hogy abban fájdalmamat ki-sírjam; – mikor illyenkor el-keseredem, ’s az asztaltól az ablakba vonom magam’, Theréz mellém áll, minden szó nélkűl karomba őlti kezét, ’s így járunk eggyütt a’ kert’ sétáló útain fel ’s alá, míg az éjjeli őr’ borzasztó ordításával messziről ránk nem kiáltja, hogy már a’ tizenkettőt el-ütötte.

Itt gyönyörű idő van, ’s éjjel igen tisztán fénylik a’ hóld. Én egésszen Ura vagyok magamnak, kedvem szerént élek mindenben, ’s ez néha ollyan tiszta, ’s ollyan minden homály nélkűl való szempillantásokat tsinál nékem, hogy egészen meg-nyugtatott resignátióval nézhetek-le erre az életre, az-alatt míg más részről, el-ragadott szent érzéseim a’ koporsókon túl jobb élettel biztatnak. De ó be tündér ez az illyen nyúgodalmas szempillantás! el-múlik előllem mint az árnyék, mikor tartóztatni akarom. Mikor éjfélkor Therézt fel-vezetem a’ Kastélyba, ’s megint ki-szököm a’ kapun, ’s le-megyek a’ tóhoz, el-óldom a’ tsónakomat, ’s a’ Kastély alatt lévő szép kis tengeren fel ’s alá evedzem; – mikor illyenkor körűltem minden tsendes, ’s fülem semmit sem hall egyebet evedzőm’ lottsanásainál, melly eggy tsapással ezer szikrákat ejt, mellyek a’ hóld fényében ezüst tseppek gyanánt ragyognak; – mikor illyenkor hosszas kerengéseim után el-fáradva valami virágos bokor alatt ki-kötök, a’ tsónakban végig fekszem, ’s el-nézem hogy a’ hóld és a’ tsillagok mint kerengnek felettem, ’s a’ kedves tavaszi szellő mindenfelől mint hozza rám a’ leg-kedvesebb illatot – ó mint óhajtom ollyankor, hogy egyszer már esne-le szememről az a’ fátyol, melly szemeink előtt fityeg, mikor ostromló nyomorúságainkban tévelygünk, ’s tsak egyszer merünk a’ távol lévő Jövendőre félve tekinteni.

A’ Bátyám megint nevezetes summájú pénzt kűldött kőltségemre. Azt parantsolja, hogy nem sokára látogassam-meg; én pedig – a’ kit a’ szerelem, mint az árboc ’s vitorla nélkül való hajót a’ szél, ide ’s tova ver, magam is hozzá akarok menni; de ezer szélvész ’s nyughatatlanság eggy hellyről más hellyre kergetnek. A’ Mantzi lakadalma után mindjárt hozzá mengyek, ’s ennek a’ tiszteletre méltó Embernek társaságában keresem-fel nyúgodalmamat, mellyet Mantzihoz közel fel nem találok – fel nem találhatok. Azonban az ő ajándéka nékem igen édes szempillantásokat tsinál. El-beszéltem a’ minap Theréznek, hogy egynehány szegény Háznépet, ha itt ollyanok vannak, valamivel fel-akarok segíteni. – Síró szemmel köszönte-meg azt; ’s most együtt járunk fel ’s alá, ’s valóságos örömmel osztogatjuk-el tsekély adományinkat. Azt nézni, édes Marosim, hogy Theréz millyen szeretetre méltó le-ereszkedéssel bátorítja-fel a’ félénk Lakosokat, mitsoda nyájassággal simogatja ’s tsókolgatja gyermekeiket, mitsoda rendességgel adja nékik kevésből álló ajándékinkat, ’s hogy ejti azt úgy, hogy a’ Lakosok azt, meg-köszönni nem tudják, hanem a’ köszönés hellyett szemekből hirtelen könny-patak omlik-ki, – ezt nézni, édes Marosym, mennyi bóldogság! ’s ha van valami, a’ mi nékem erőt adhat, úgy az, bizony azok a’ szempillantások, mellyekben az én jó Therézemmel nyomorgó ember-társaim terheken könnyebbíthetek.

A’ te kedves leveleden igen nagy örömöm, igen igen nagy örömöm vólt! Adjon Isten sok szerentsét a’ Fő-Notáriussághoz! Örűlök rajta hogy ezt az újságot én vihetem-meg a’ Húgomnak, ’s köszönöm hogy ezt nékem engedted. Egyenesen szaladtam a’ Grófhoz, ’s kértem hogy kűldjön Miskóltzra. Tsak azt kötötte-ki, hogy harmadnapnál tovább ne-múlassak, mellyet meg is fogadtam, mert hólnap reggel már ismét Tornára mengyek. – – – A’ Gróf a’ maga lovait adta alám, ’s igen jókor bé-értem. Klári az ablakon állott, ’s már karjaim közé vetette magát, mikor a’ kotsiból ki-léptem. – Isten hozott, édes Bátyám! mi hoz illyen váratlanúl? Kedves újságot hozok, felelék; ’s által-öleltem. – Tám Mantzi el-áll… – – Úgy oda lettem ettől a’ névtől, mint a’ gyilkos a’ Meg-öltt’ nevétől. Ollyan hang ez, a’ melly, ha meg-hallom, minden érzékenységemet fel-tüzessíti. Nem szóllottam rá semmit. Ő értette hallgatásomat, karomba fűzte karját, ’s fel-vezetett a’ szobába. Nyelvem le vólt kötve, nem tudtam szóllani, ’s keservesen sírtam. Ez a’ jó gyermek még mindég karomon fityegett, le-törlötte könnyeimet, ’s szép nagy kék szemeiből egynehány nagy tsepp tseppent orcámra, midőn meg-tsókolt. szegény Bátyám! ’s még is szerentsétlen vagy! Ez a’ forró szíves expressió, ’s az a’ hang, a’ mellyel ezt ejtette, fel-óldotta némaságomat. Tsendesítsd-meg magadat édes Klárim, mondám, nem vagyok én ollyan szerentsétlen, legalább nem egészen ollyan szerentsétlen, mint gondolod; – én általad, és a’ te Marosyd által vagyok szerentsés. A’ te neved’ hallása édesebb érzést támasztott-fel szívében. – Szerentsés, édes Bátyám? felele kérdező tekintettel, ’s gyönyörű el-pirulással, melly ortzáját mindég el-borítja valamikor a’ te nevedet említem, vagy felőlled szóllok. – Az, édes Húgom, szerentsés! tovább már nem tartóztathattam-meg magam’; mindent ki-mondtam egyszerre, – Te szerentsés vagy – Marosy Fő-Notárius, semmi sints egyéb hátra, hogy tégedet, és általatok engemet, bóldoggá tégy; hanem önnön meg-egyezésed. A’ Bátyám meg-eggyezéséért innen írok, ’s a’ felől nem kételkedhetsz. – Ne, – olvasd ezt a’ levelet. Ő annyira magán kívűl vólt örömében, hogy mindég tsak a’ petsétet és az addresst forgatta, ’s nem tudta mint szakassza-fel. Én azt láttam, fel-bontottam néki, ’s el-olvastam előtte. Minden sor több-több kedvet terített ortzájára. A’ mint meg-szűntem olvasni, ki-beszéllhetetlen kedvességgel emelte-fel nedves szemeit az Égre. – Ámen! mondám; – ’s ez vólt az, a’ mit mondhata nyelvünk, mert szemünkből sűrű zápor omlott. Ó, Marosy! ha idvezültt Szűléink le-nézhettek vólna ránk, ’s láthatták vólna, hogy állottunk, mint valamelly egymást szerető pár, öszve-ölelkezett karral ott, mint törőlgettük egymás’ könnyeit, ’s én az ő bóldogságán, ’s ő az én bóldogtalanságomon millyen érzékenyen vettünk részt. Ó édes Anyám, ’s te Igaz! a’ kit én kevélykedve nevezek Atyámnak! édes jó Szűléim, ti, a’ kiket mi nem sírathatunk-meg eléggé, ó be igaz az, a’ mit előttünk annyiszor mondtatok, hogy sok bóldogságot foglal az magában, ha a’ Testvérek egymást szívesen szeretik! Be kedves gyönyörűség a’ ti intésteket tellyesíteni!

A’ tiéd Klári édes Marosym! A’ tiéd volt ő azon szempillantás ólta, mellyben leg-először látott-meg, ’s ha a’ Mennynek minden bóldogságát, melly ezekben a’ szókban fekszik, nem egészen érzenéd, nem vólnál Marosy, nem vólnál az én Barátom, nem vólnál a’ Húgom’ Kedvese. – Sokszor el-olvasta már leveledet, ’s az a’ titkos érzés, mellyet tsak a’ szerelmesek esmérnek, annyira el-foglalta, hogy minden gondolatja tsak te vagy. Nem szóll semmit; sír, de ollyan édesen, ollyan édesen, hogy minden ki-találhatná hogy örömében sír; ’s nékem jő, ’s öszve-tsókol. – Nem hiszem, hogy illyenkor bennem nem Marosyt tsókolja. A’ mi engem’ illet, az az öröm, hogy őtet nem sokára bóldognak láthatom, hogy téged’ nem sokára a’ leg-hívebb szerető Feleség’ ölelgetési közt láthatlak, fel-deríti kedvemet. Ma a’ te felőlled való gondolkozás késér ágyamba, ’s e’ szerint reménylem, hogy valahára megint nyugodalmasan alhatom.

Alíg érkezem ide Miskoltzról, ’s ímé Kassáról eggy Staféta eggy tsomó levelet hoz. A’ Bátyámét ide zárom; éppen ollyan az, a’ millyet tőle várhattam; meg-előzi kivánságomat tiszteletet érdemlő jóságával. Eggyütt vettem ezzel a’ tiédet is, a’ mellyben írod, hogy a’ Fő-Ispány a’ Vármegye részéről téged’ kűld Bétsbe. Ezen örűlök, mert bizonyos vagyok benne, hogy te tökélletesen meg-felelsz annak a’ reménynek, a’ mellyet felőlled vetett; – de bezzeg mit mond a’ Húgom, a’ ki Kedvesét, Mátkáját olly nyughatatlanúl várja, ha meg-fogja hallani, hogy még sok ideig nem jőhetsz. – Te most ollyan pályába lépsz, mellynek betsűlet van tzélján; légy szerentsés futásodban. Ha Mantzit nem esmértem vólna, eddig meg-futottam vólna felét ennek, ’s most ki nyújthatnám feléd kezemet ’s meg-mutathatnám útadat minden veszedelmeivel. Az-alatt a’ Húgom’ emlékezete könnyebbitsen-meg előtted minden terhet; így térj-meg osztán a’ borostyánnal az én kedves Klárim’ karjai közé, ki azt kevély örömmel fogja utánad ki-terjeszteni.

A’ te Notáriusságodon, ’s közelgető öszve-keléseden támadtt öröm is oda kezd lenni! El-fogy az, mint a’ le-szálló Nap’ utólsó súgárai, midőn rajtok erőt veszen a’ sűrű köd. Vissza-esvén előbbeni kedvetlenségembe, fájdalmim is vissza-térnek. Az a’ szerelem, a’ melly engemet az előtt öldöklött, nem sokára – előre érzem azt! – kettőztetve rohan rám, ’s tartok tőlle édes Marosym! hogy egészen le-ver.

Ez a’ szív’ tellyessége, mellyel ezt a’ szép vidéket ’s ebben a’ szempillantásban az egész világot által-fogom, – ez a’ teli szív, hóhérom nékem. Ha én ebben a’ nagy Mindenben, ebben a’ véghetetlen Mindenben, a’ mi előttem itt el-nyúlt, széllyel-tekintek, ’s szemem addig mered, míg el-gyengűl, reszketni kezd, ’s el-vakúl, hogy végtére meg-dobbanok a’ Mindenható, Meg-foghatatlan előtt; – mikor illyenkor karjaimat vala’ ki után ki-terjesztem, hogy azt a’ vég nélkül való, ki-mondhatatlan, meg-magyarázhatatlan belső érzést az ő kebelébe sírhatnám-ki, – ha illyenkor a’ Mantzi képe előttem lebeg, ’s én haszontalan futok-ellenébe, látom, hogy haszontalan viaskodom magammal; mikor osztán az a’ gondolat hogy őtet el-vesztettem, – el-vesztettem minden reménység nélkűl! – ! – örökre! – – mikor ez a’ gondolat, mint a’ mindent-öszve-tördelő mennykő belém tsap, el-dűlök, mintha minden erőmet, minden velőmet – meg-emésztette vólna – Isten! te látod mint nyögök terhem’ súllja alatt; mint fetrengek a’ főldön mint a’ széljel-taposott féreg, ’s mint kiáltok-fel hozzád a’ halálért!

Magamon kivűl vagyok egészen, ha el-képzelem mitsoda nyughatatlansággal, millyen szív-szakadva számlál most Mantzi minden órát, minden pertzentést, a’ melly még lakadalmát késlelteti. Nem szánok mindent öszve-tépni, öszve-törni, a’ mi kezem’ elibe akad, ’s ha öszve-téptem, öszve-törtem, meg-bánom tselekedetemet, ’s el-fakadok sírva. Pirúlok Theréz előtt, sőt mindenek előtt; de nem eresztenek-el; ’s alig ha őrt nem állítottak utánnam; ’s Theréz ma sírt, midőn el-beszéllettem, hogy az ölyv eggy nőstény galambnak el-kapta hímjét. Miért sír Nagyságod? kérdém; – tartsa továbbra könnyeit! én is szerentsétlen vagyok; Mantzi el-vette az életemet; pedig én minden gyanú, minden fegyver nélkül mentem hozzá; el-vette mindenem’, ’s most nyomorúságom felett katzag. Úgy tartom, érzette mit akartam mondani, – mert – ah mitsoda nyilallás! – mitsoda szív-szorúlás! – ’s a’ fejem! – egészen által-hevűl tőlle hideg kezem, mihelyt hozzá tartom. – – Mantzi, mindez… ó Marosy, be bóldogtalan – be nyomorúltt vagyok én.

Az a’ szomorú éjtszaka, a’ melly körűl veve, odavan, ’s véle tűntek-el azok a’ káprázatok is, a’ mellyek annyira kínzottak. Azt mondják, hogy tegnap magamon kivűl vóltam! – szegények, nem akarják azt mondani, hogy nem vóltam eszemen. – Ez nehéz édes Marosym! mindent elkövettek körülöttem gondoskodásokkal. Eret vágtak rajtam, nem tudom, hányszor; ’s Theréz, míg az illendőség engedte, nem távozott-el ágyamtól. Az én nyomorúságom, mondám néki, érdekli Nagyságodat. – Majd amott azonn a’ jobb világon köszönöm azt meg, az emberek nyelve nem mondhatja-ki, a’ mit akarnék. Könnyeim öszve-egyveledtek azzal a’ tsókkal, mellyet gyenge reszkető ajakom szép kezére nyomott. Ő sírt. Tartok tőlle, hogy szíve igen érzékeny, ’s az a’ ki-fordíthatatlan belé-tapadás, a’ mellyel holmit fel-fog, még szerentsétlenné tészi. De nem érdemlek é én minden nyomorúságom mellett is valósággal irígységet, hogy ennyit találtam, a’ kik előtt sírhatok, holott sok jó lélek kéntelen, kínjait szívében zárva tartani.

Ne törődj rajtam, az én egésségem tökélletesen helyreállott, tsakhogy még erőtelen vagyok. Ne írj a’ Húgomnak semmit változásom felől; ne tudja azt senki. Eggy két nap múlva el-indulok a’ Lakadalomra, ’s akkor osztán jó Buda, Isten hozzád örökösen!

A’ tegnapi estve félelmes, rettenetes estve vólt. A’ mint setétedni kezdett, nagy szélvész támadt, ’s bé-tsapdosta ablakainkat. Theréz maga vólt a’ szobámban; a’ Bátyja, az ifjú Gróff, egynehány nap ólta nints itt-honn; az Öreg pedig Nádaskára ment Gróff Gy…hoz. Eggy darabig egymás mellett űltünk, ő a’ Fortepiánón játszott ’s éneklett; én pedig Flautraveren accompagníroztam. A’ fergeteg engemet bússá, rettegővé tett; ebből láthadd, mennyit szenyvedtek szívem’ betegsége alatt ín-szövevényeim. – Ő vette észre bajomat, noha azt el-akartam titkolni, ’s tudakozta, ha nem megyek é le a’ kertbe? Ez a’ gondoskodás, ez az utánam való járás el-lágyított. Én Nagyságoddal maradok, felelék, magamat meg-hajtván. Igen, monda, de hiszen én is megyek. Haszontalan vólt minden ellenzésem, hogy néki abban a’ nagy szélben alkalmatlan lessz sétálni; erővel le-késért. A’ szokott sétáló sikátoron sétáltunk le-felé a’ tó’ partjára. Meg-borzadtunk, a’ mint ennek végire jutván, a’ gyümőltsös fák virágjoktól meg-koppasztva akadtak szemünk’ elibe. Úgy állottunk ott, mint a’ bálványok. – Theréz szakasztá félben néma bámulásunkat. Bácsmegyey! nints é az vala’ hol meg-írva, hogy a’ leg-több virágzás tsak ollyan, mint az álom-kép? kérdé tőllem. Igen, mondám; ’s az Isten tudja, hogy az! – Eggy sohajtás szaladt ki meljén, nem szóllott semmit, hanem intett, hogy menjünk tovább. Eggy helyt a’ tó’ partján meg-állapodtunk, sokáig néztük, hogy a’ nagy szél dühösködő zajjal mitsoda tajtékos habokat tsapdos-ki a’ partra, mellyekben a’ Hóld, öszve-rongyollott felhőji közzűl, tsak néha tekintett reánk. El-ragadtatva állottunk így sokáig. A’ Theréz’ szemeiből eggy könny tseppent-le a’ kezemre. – Miért sír Nagysád? kérdém, – Miért? felele. Nem látja é, mint tépte-le a’ szél azokat a’ szép virágokat fáinkról, mellyek még tegnap ollyan édesen illatoztak, olly bőv termést ígértek? nem látja é, mint fújja-el a’ tóba? mint nyilnak itt meg a’ habok? mint nyelik-el, ’s nem hagyják semmi jeleket léteknek? – nem látja é ezt? ’s ha látja, nem sír é? – Az Istenért, mit mond Nagysád! felelék; ez az a’ gondolat, a’ melly ollyan homályosan lebegett, mint valami nehéz álom, lelkem előtt; a’ mi engem így fojtogatott; Nagysád ébreszti-fel azt bennem; ’s fel-ébredése rettenetes. – Én eggy le-vágott fa’ törzsökére űltem, Theréz pedig a’ tóhoz állott, ’s merően nézett az egymást toló habokra. Gyermekségem ’víg reggele terjedt-el előttem láttam víg virágzásomat, – láttam; hogy érő gyümőltseimnek minden ragyogó reménnyét eggy szempillantás egyszerre le-rázta, ’s el-hólt tompaságban űltem ott, mint az a’ férj, kinek felesége véletlenűl dűlt-el óldala mellől! – a’ ki mindenét el-vesztette, ’s ebbe kereste minden vígasztatását. Theréz látta, mint küszködöm ezzel a’ gondolattal, ’s fel-vitt a’ Kastélyba; de semmi sem állíthatta helyre kedvemet. Sokára magamban hagyott, ’s én tsaknem minden érzéstől meg-fosztatva dűltem-el ágyamon. A’ sok nyughatatlan rettenetes álmok, mellyeket néha fél-ébren álmodtam, ezt az éjtszakámat a’ leg-félelmesebb éjtszakájává tették életemnek. Tsak virradta felé alhattam-el, mikor a’ fergeteg után nagy esső esett, ’s nézd – millyen szép most a’ reggel! Vége a’ fergetegnek, ’s az eget a’ leg-szebb kék szín borítja-el. Ablakomon úgy hat-fel a’ tavaszi virágok’ illatja, mint a’ ki-öntött balsamom; ’s ez a’ gyönyörű tekíntet a’ kertre és a’ tóra, új erőt, új életet tőlt ereimbe.

Oda vagyok, édes Marosym! oda vagyok! – Theréz – – – ah! el-gondolhatod é, ’s nem dűlsz é hátra ijedtedben ettől a’ gondolattól? – – – Theréz belém szeretett! – Belém! belém szeretett, ’s ennek tudásában mennyei bóldogság ’s a’ pokloknak minden kínja van el-rejtve. Nem kínzott é eddig is mindég a’ leg-iszonyúbb aggódás, hogy szívem le-roskadt nagy kínjai alatt? ’s ennek is rám kell é még tódúlni? – – Eggy szeretetre méltó Leány’ nyúgodalmát kelle é fel-forgatnom, eggy tiszteletre méltó ősz atyán kelle é erántam mutatott kegyességéért, szíves vendégléséért, éppen ott ejtenem sebet, a’ hol leg-méljebben hat-bé, a’ hol leg-inkább érzi? Kedves gyermeke’ szívébe kellett é halál, ’s meg-emésztő gyötrelem’ magvát hintenem? ’s mind ezt mivel? – egy szerentsétlen szerelemmel, melly leg-inkább az érzékeny jó szíveket hatja-meg. – Marosy, ez a’ gondolat, – nézd, kérlek, mint hembereg szívemben, érről érre, mint eggy égő tűz-patak; mint égeti-meg minden ütköző tsemetéjit a’ nyúgodalom’ reménylésének!

Már ma bővebben írhatok néked, ’s azt beszéllem-el, mint vettem bútsút Theréztől. Ő ki-ment vólt valahová, midőn Lévai a’ Bátyám’ levelét négy posta-lóval Kassáról ki-kűldötte, mellyeken nékem késedelem nélkűl Buda felé kell indúlnom. El-bútsúztam az öreg Grófftól, ’s a’ kertbe akartam le-menni, míg Theréz haza jön, ’s egyszerre hallám, hogy az udvaron az eránt tudakozódik, kié, ’s mit akar az a’ kotsi? Szaladva jött-fel a’ gráditson, midőn meg-tudta, hogy késedelem nélkűl akarok, mint-hogy a’ Bátyám Budára érkezett, indulni. – Az Istenért Bácsmegyey! monda el-halványodott képpel, mellyen én szánakozást, a’ leg-szívesebb barátságot, ’s az el-szakadás rettegését láttam, – mit tsinál? – nem vólt annyi erőm, hogy rá feleljek. Az a’ gondolat, hogy talám szeret, úgy lobbant-fel előttem, mint valami láng a’ setétben, ’s megint el-tűnt. De mindég igazabbá, mindég bizonyosabbá, egyszersmind pedig mindég kínzóbbá, gyötrőbbé is lett, midőn a’ Palotába mentünk-fel; ő a’ Fortepiánó mellé ült, ’s phantasiájának szárnyain az érzés’ méllységeibe hatott. Nem állhattam-ki tovább, ’s azon szín alatt, hogy még holmimet kell el-rakatnom, ki-mentem a’ szobából. Ott űlt még akkor is, mikor eggy darab idő múlva vissza-jöttem. Helyben maradt; én pedig fel ’s alá jártam a’ szobában. Az ő hajlandósága, sőt maga az ő szerelme, akármillyen kitsínynek gondoltam-is azt, nagyon meg-illetett, ’s ekkor képzeltem-el, millyen nehezen fogom őtet el-hagyhatni. Rövídeden akartam bútsúzni, ’s már mentem feléje; de ő elimbe jött, ’s az ablakhoz vitt. Minden vonogatózás nélkűl követtem őtet oda. A’ Nap éppen hanyatlani kezdett, ’s gyönyörű estve kezdte el-borítani az eget. Minekutána sokáig majd rám, majd ismét a’ szép estvére nézett, mosollyogva így szóllított-meg: Bácsmegyey! illyen szép lessz é a’ mi életünk’ estvéje? – Hidjük azt Theréz! felelék. ’S hát azt hiszi é, hogy még el-nyeri a’ Mantzi’ kezét? kérdé hírtelen. – Valami titkos vígasztaló erő el-futotta szívemet. – Jó Theréz! – mondám, ’s szívemhez szorítottam kezét, – ha az estve nem illyen tiszta, nem illyen víg, – úgy – úgy a’ következő reggel lessz az; ’s eggy lehellete annak az életnek ’s eggy súgára annak az ott éltető Napnak el-fogja törleni azt a’ nyomorúságot. – El-hallgattunk, ’s én láttam, mint küszködött magával. – Jöjjön, édes Bácsmegyeim, mi mind a’ ketten el-vagyunk keseredve; hadd verjek még eggy darabot. A’ Fortepiánó mellé vezetett, egynéhány hangot ejtett rajta, öszve-futotta kúltsait, úgy tettette magát, mintha gondolkozna, mit verjen, ’s egyszerre esett-le az epedés’ szívet-olvasztó mennyei hangjaira, midőn ezt kezdette verni és énekelni: Utánnad folynak könnyeim, ’s a’ t. Egyszer sem énekelt ollyan indúlattal, ollyan hajló, hízelkedő édes hanggal. Az utolsó Stróphában: Méllyen érzem szívemben kitsapott, ’s ollyan kedves enyelgésben vesztette-el magát, hogy Fortepiánója énekével eggyütt látszatott el-halni. El-végezvén az éneket, meg-fogta kezem’. Én még nem tértem-vissza abból a’ mélly álomból, a’ mellybe kedves éneke szenderített vólt. – Bácsmegyey! monda, ímé itt hágy engem’, – mikor látjuk ismét egymást? ’s mit hágy nékem emlékezetűl? – Theréz! forró igaz barátságomat! – A’ barátság’ neve alatt el-fordította fejét, ’s egynehány könnyet törlött-ki szemiből, ’s ismét így szólla: Nékem ugyan semmire sints szükségem, hogy az Úrra emlékeztessen; de még is – ne tagadjon-meg tőllem eggy kérést, mellynek bé-tellyesítésétől nékem olly sok függ, – küldje-meg nékem a’ képét. – El-ijedtem, mert tudom, hogy az illyen emlékeztető mennyit árt; – de ki állhatott vólna ellent annak a’ tekintetnek, a’ mellyel azt tőllem kérte? – ki-kerestem azt a’ Portraitemet, mellyet számodra festettem, és a’ mellyel téged lakadalmad’ napján akartalak meg-ajándékozni. – Igy tsókolja a’ jámbor Szarándok az elibe tartott ereklyéjét valamelly Mártyrnak, mint Theréz az én Portraitemet; de ezt tsak néked mondom; tsak néked szabad mondanom. Tsak nem éppen abban a’ szempillantásban lépett-bé a’ tseléd a’ szobába, jelenteni, hogy minden készen van. Theréz egész erejét öszve-szedte. – Menj, monda, ’s jusson eszedbe néha, hogy Tornán eggy Lyányt hagytál-el, a’ ki magánosságában kevély gyönyörűséggel fog utánad sírni. – Theréz, mondám, – Nagysád, én utánnam? – Isten! ’s ezenn tsudálkozik? felele; ennyi édes-bánatú szem-pillantás után nem kellett é néked szívem előtt kedvesnek, sokkal kedvesebbnek lenned, mint minden, a’ mit esmerek. El-akadtak szavaink. Egymás mellé űltünk a’ kanapéra. Ki nem mondhatom, millyen teli vólt szívem; nem mertem szememet fel-vetni. Bácsmegyey! monda az el-tsüggedő szerelem’ lassú gyenge hangjával, Bácsmegyey! – Rá tekintettem, ’s – ah gyönyörű kék szemeinek mennyei pillantása egyszerre nyitotta-meg szívemet, hogy sírhattam. Ő elő-vette keszkenőjét, ’s le-törlötte könnyeimet. Édes Bácsmegyeym, ennyi könnyek közt nintsen é vagy eggy értem sírva? Theréz, felelék, – mind! mind! ’s egyszerre rohantam karjai közé – – – Jól van; szívemen fogom tehát hordozni ezt a’ kedves keszkenőt, mellybe könnyeid húllottak, valamikor magam leszek, ’s rólad gondolkozom; ’s óh be sokszor lessz az! – Azokat a’ könnyeket, a’ mellyeket utánnad fogok húllatni, ebbe szedem-fel, – mindenike találja sírját, – mert te a’ tiéddel szentelted-meg. – szívem teli vólt, ’s még sem találhattam semmi expressiót, semmi gondolatot, a’ melly azt ki-tehette vólna. Meg-szorítottam kezét. Már hallottuk a’ Gróff’ kopogását. Az el-szakadás’ rettentése el-foglalt egészen. Nem bírtam magammal, ’s által-öleltem őtet. El-tüzesedett ajaki tsókolva szorúltak ajakimhoz. – Menj, monda, menj most; ez a’ szempillantás örökre öszve-köt veled. El-eresztettem őtet, ’s a’ Kanapéra dűlt-vissza. Az öszve-tódultt fájdalmak’ leg-indúlatosabb hevével rohantam atyjának karjai közzé, a’ mint a’ szobába lépett, ’s eggy néma ölelés után, melly bizony mind ki-nyomta azt a’ háládatosságot, a’ mellyet ez eránt a’ jó Öreg eránt szívemben viseltem, lélekzet nélkűl szaladtam a’ kotsi felé. Magamon kivűl vóltam, nem érzettem, nem láttam, nem hallottam semmit. Már a’ mezőn vóltam, mikor annyira tértem magamhoz, hogy a’ Kastély felé nézhettem. Theréz az Altánán könyöklött, én fejér keszkenőmmel jelt adtam néki, ’s még egynehány tsókot akartam vetni feléje, midőn szemem előtt ő, a’ Kastély, ’s az egész Város el-tűnt, ’s a’ lovak eggy dombról le-felé szaladtak.

Nem írok néked semmit arról az örömről, mellyel a’ Bátyámat meg-láttam, ’s a’ mellyel egymást öszve-öleltük. Az öröm előttem most ollyan búborék, a’ melly abban a’ szempillantásban múlik-el, a’ mellyben támadott.

A’ Bátyám jó ember, tsak azt nem szeretem benne, hogy minden-féle-képpen akarja enyhíteni fájdalmimat, ’s ezzel már illyen rövid idő ólta is, felette sokszor meg-rontott, azt gondolván, hogy úgy ér végéhez. Mindjárt, hogy ide érkeztem, Visitekre hordott magával; tudod pedig, hogy az soha sem vólt kedves dolog előttem. Én szaladni akarnék a’ világ elől, ő pedig azt akarja, hogy keressem azt; mert külömben, azt mondja, nem békélhetek-meg e’ világgal, sem a’ világ velem. Én esmérem jó szándékát, ’s alája vetem magamat akaratjának. De, ah! a’ ti öszve-gyűléstek, a’ ti együtt-lételtek’ látása nem tsendesítheti-le annak a’ meg-tsaltt Ifjúnak hánykódásait, a’ ki eggy ollyan ember’ meg-látásától, a’ ki barátságos szeretet helyett, néki minden kínt, minden gyötrelmet töltött, a’ barátság’ kedves színe alatt, szívébe, el-retten. Hányjátok-ki assembleétokból az elsőségen kapdosást, azokat az alatsony indúlatokat, a’ mellyek nem engedik el-titkolhatni magokat, ha selyembe, aranyba öltöztetik is; – ha nem, – úgy haszontalan igyekezetetek, ’s annyit nyertek véle, mintha eggy vakon-szülöttnek, a’ ki előtt az emberi test’ alkotványának szépsége felől sokáig prédikálgattatok, eggy két szempillantásig meg-nyithatnátok szemét, ’s oda vezetnétek, hol a’ sok sánták, bénák, ormós hátúak, együvé-gyülekezve eggy tsoporton ülnének. Azzal a’ sok gyönggyel, gyémánttal, azokkal a’ sok tsillogó arany-szemekkel, azzal az erőltetett nevetéssel nem tsaljátok ti meg soha annak szemét, a’ kit már vígyázóvá tett álnokságtok; hagyjatok inkább békét szegénynek, hadd igya ő a’ jól-tévő egyenes természet’ szemlélése alatt az új erőt adó öröm-poharat, – ha ez nem adja őtet vissza a’ világnak, ha ez nem nyitja-meg szívét, ó! úgy zárva marad örökösen! – haszontalan lessz a’ ti gyönyörködtetéstek; tsömör és ásítás lessz ezeknek a’ gyümöltse.

Endrédy most sokat útaz, ’s ha ide haza van is, úgy el-van foglalva, hogy alig marad huszon-négy órából eggy fertállya, mellyet velem tőlthessen. Én nem lehetek-el panaszolkodás nélkül; ’s innen van, hogy téged még akkor is, mikor fejed Bétsben, Isten tudja, mitsoda nagy dolgokban fő, panaszim’ hallgattatásával kínozlak, hogy szívem’ leg-kissebb szenyvedéseit is elidbe terjesztem. A’ te szíved Marosy, a’ te engemet-szerető érzékeny szíved bíztat, hogy kész szánakozással bontod-fel leveleimet. Nem magad írtad é azt nékem, hogy leveleim olvasztják-fel szívedet megint fagyos hidegségéből, az érzékenység szokott lágyságára, mikor izzadva tőltött napjaidnak estvéjén bosszankodva nézed azt, hogy igyekezetidnek egész épűletit mint düjtögeti-fel másoknak áskálódása, ’s hogy most újonnan kell azt a’ régi útat kezdened, a’ mellynek már régen lettél vólna végén, ha némelly mások’ romlásával bóldogúlni akarók’ gonoszsága nem kőlt vólna fel ellened, a’ kik azonn leskelődnek mindég, mit tsíphessenek-el ártatlan színnel az idegen keresményből? – Tartalék nélkül írok tehát néked, ’s bezzeg ezekben a’ napokban lessz mit olvasnod, ’s lessz min sírj. El-felejtettem néked valamit meg-írni, melly rajtam nagy sebet ejtett. Még alíg pihentem-ki magamat, midőn a’ Bátyám félre vont. Édes Ötsém, te beteg vagy, monda. A’ te betegséged valami titkos betegség lehet; már leveleidből kezdettem azt gyanítani, ’s imé most színed, fonnyadásod mutatja, hogy nem vólt ok nélkűl gyanakodásom. Felejtsd-el eggy-kevéssé, hogy az Atyád’ testvére vagyok; gondold azt, hogy leg-belsőbb barátoddal szóllasz, ’s öntsd-ki szívedet egésszen előttem. – Hogy felelhettem vólna ennek a’ jó embernek egyébként, ha nem síró szemmel, ’s indúlatos által-szorításommal. – Édes Uram Bátyám! felelék néki síró hanggal; nékem Uram Bátyám előtt nints titkom, ’s hogy eddig el-titkoltam, az onnan esett, mert nem akartam tsendes napjait meg-mérgesíteni. – Esméri Uram Bátyám Surányi Mantzit? – Tegnap mutatta vala’ ki a’ Theátrumon, felele meg-ütközve. – Ezt a’ Mantzit, édes Uram Bátyám, én négy esztendő ólta esmérem, belé-szerettem leg-első látásommal, ’s ha szája’ vallásának, tekintetinek, ’s annyi biztatásának hitelt lehet adnom, tőlle vissza is szerettettem. – Az alatt, míg én az el-múltt télben Sopronyban mulattam, Szent-Pétery Secretáriussá lessz a’ Consiliumnál, vele meg-esmerkedik, ’s nem tudván semmit szerelmem felől, Szűléitől meg-kéri, ’s Mantzi eggy kevés vonogatózás után hozzá megyen; ezekben a’ napokban feleségévé lész, ’s engemet ekként a’ leg-iszonyatosabb inségbe taszít. Már most mindent tud Uram Bátyám! – Ezt nékem desperatus hanggal kellett mondanom, mert a’ Bátyám nagyon el-ijedt. Azt akarta, hogy mindjárt hagyjam-el Budát. Én elibe terjesztettem, hogy azt olly hirtelen nem tselekedhetem; ’s ő reá állott, de meg-ígértette velem, hogy a’ Lakadalom után mindjárt megyek. Hová? sem ő nem tudja, sem én! –

Ezer ember közt sints eggy, a’ kinek egész életében illyen estvéje lett vólna, mint nékem ez a’ mai. Hadd fogjak elő-beszélléséhez. – Tudod, mennyire szeretem a’ Muzsikát; ’s szívem mint olvad a’ leg-édesebb könnytseppekké, mikor eggy Andante vagy eggy Adagio, vagy eggy szerelmesen panaszolkodó Aria hatja-meg lelkemet; ’s mint forr, mint szikrázik minden bennem, mikor valami harsogó Symfonia zúdúl-meg, mint a’ kősziklákról szakadó patak. Igy jártam én ma a’ Vice-Praeses Grof…nál a’ Concertben. Majd szerentsétlenségemet átkoztam, majd meg’ Mantzit, majd meg’ magamat; szemére hánytam egész elkeseredéssel állhatatlanságát: de egyszerre – egyszerre lágyúltam-el megint a’ Muzsikával; el-lágyúltam, ’s megint Bácsmegyeyvé lettem, ismét szerettem a’ világot, meg’ Mantzit; – meg-botsátottam néki egészen, ’s úgy néztem őtet, mint az engemet-szerető kedves Leányt; – által-öleltem árnyékát, meg’ mindent, mindent, a’ mi elimbe jött, ki-mondhatatlan szerelemmel! – Illyen édes el-keseredésem alatt nyíla-meg az ajtó, ’s Mantzi bé-lépett. Mi lelt, azt magam sem tudhatom, tsak arra emlékezem, hogy mind a’ két kezemmel el-takartam a’ képemet, ’s abban a’ szempillantásban tökélletesen azt hittem, hogy engemet, ha kezemmel fedem-el ortzámat, meg-nem lát. Eggy Violin-Concert hozott megínt magamhoz. A’ mint annak vége vólt, eszébe jutott a’ Bátyámnak, hogy én Flautravert fúhatnék; ’s meg-súgta azt a’ Vice-Praesesnek; ’s ezzel eggyütt az egész Sereg rám tódúlt, ’s addig kért, addig rimánykodott, hogy lehetetlen vólt tőllök meg-menekednem. Hogy annál hamarább toljam-el nyakamról, mindjárt elő-vettem a’ Flautravert, noha meg-kell vallanom, hogy soha se vettem azt kelletlenebbűl kezembe. A’ Mantzi’ jelen-léte nékem mindent szentté tészen; ’s óh hányszor accompagniroztam én néki a’ Flügelnél, hányszor énekelt ő az én Flautraverem mellett. Víg könny tseppent gyakran az előttem ki-nyiltt nótára, mikor szerentsés expressióm eggy lassú édes könnyet fatsart-ki elasticus érzéséből, ’s ehen a’ Mantzi’ jelen-létében kelle ismét azt fújnom, a’ kit még most is olly hevesen szerettem; és a’ ki felől tudtam, hogy hólnap-után másnak nyújtja kezét. Reszketve állottam a’ Pulthoz, ’s mint hogy Mantzi, mikor éppen a’ nótámat a’ Pultra akartam tenni, előttem el-ment, kétszer ejtettem-ki az egész tsomót kezemből, úgy hogy minden rám bámúlt. – Én a’ mesterséges darabokat únni kezdtem, mert mentől simplább a’ compositio, annál erősebben hat a’ szívre, ’s ugyan ezért odahaza már eggy illyen darabot kerestem-ki, hogy ha valamiképpen kivánni fogják hogy valamit fújjak, készen találjam. Ez a’ Z… compositiója vólt. Marie Clavigo után kesereg benne. A’ Vocale ollyan könnyű, ollyan gyengén foly, a’ hol ez a’ szegény szerentsétlen Lyányka azokat a’ szerentsés órákat emlegeti, a’ mellyeket Clavigóval tőltött; azután pedig, a’ hol támadó haragjában azt a’ szempillantást átkozza, a’ mellyben őtet először látta, ollyan teli van energiával, ollyan teli! hogy sírva köszönnéd-meg azt Z…nek, ha hallanád. Ő ezt nékem componálta, ’s ugyan azért az accompagnementot hozzám alkalmaztatta, ’s engemet benne ollyan szerentsésen copírozott, hogy úgy tetszik magamnak is, mintha a’ kesergő hang akkor szívárogna-fel kesergő szívemből. Ő tudja, hogy én a’ Flautravert tsak szerelemre ’s szerelmes panaszokra tartom; ’s egész erejét ki-öntötte benne. A’ Textust Klári énekelte, mégpedig ollyan jól, hogy rajta minden tsudálkozott. A’ Declamatiója gyönyörű vólt, ’s az Ariát ollyan kedvességgel, ollyan ártatlansággal énekelte, hogy minden szív meg vólt ígézve általa. A’ mi engem’ illet, én közönséges helyben-hagyást nyertem. A’ Recitatív’ végén a’ leg-dühössebb bosszankodásból megyen a’ Muzsika az Áriára által, a’ mellyből az olvadó szerelem láttatik szóllani. Z… ezt az által-menetelt a’ Flautravernek, ’s az én phantasiámnak hagyta; ’s ekkor igen szerentsésen találtam expressióját, mint olvad ennek a’ jó-szívű Leánynak egész mérge az el-hagyott szerelem’ epedő keservére. Éjféli tsendesség terjedt-el a’ palotában a’ Recitativ alatt, kivált mikor én a’ Cadenzben vóltam. Figyelmező fülekkel hallgatta minden Flautraverem’ epedő Leánykáját; ’s mikor az Áriára az egyéb instrumentumok is meg szóllaltak, siketítő tapsolás támadt, ’s minden brávót! brávót! kiáltott. Örűlhettem vólna ugyan rajta, hogy ennyi Dilettantok’ dítséretét nyertem-el, de ez az egész dítséret semmi sem vólt eggyhez képest; az az eggy pár könny, a’ mellyet a’ Mantzi’ ortzáján le-gördűlni láttam, édesebb jutalom vólt nékem, mint az a’ sok tapsoló kéz, az a’ sok brávó-kiáltás. A’ Bátyám nem győzte végét várni ’s sokan attól féltek, a’ mint beszéllik, hogy nékünk szalad, ’s félbeszakasztja. A’ mint a’ darabot el-végeztük, Klárinak ment, által-ölelte, ’s úgy öszve-tsókolta, hogy képe egészen égett. Nékem kedves szemekkel hajtotta-meg magát. Én vettem észre el-lágyúlását, – ’s az óldal-szobába mentem által. Ez bizonyosan kedves vólt Mantzinak, mert ő Klári mellé állott, ’s úgy olvasta a’ textust, mellyet eggy keservesen tőltött estvén magam componáltam, és a’ melly egészen szívemből folyt; minthogy minden felém tódúlt, ő is kíntelen lett vólna a’ többiekkel játékomért eggy complimentet tenni. Én az óldal-szobába eggy kevéssé ki-pihentem magam’, ’s mikor megint a’ palotába jöttem, eggy homályos szegletbe vonúltam-meg. Még egynéhány jó darabokat játszottak, a’ mellyeket lehetetlen vólt meg-indúlás nélkül hallani. Illyen vólt kivált eggy Áriája Anfosszi-nak, a’ mellyet a’ Personális Kis-Asszonya énekelt. Vanhallnak eggy Sinfoniáját hagyták utóljára. Ó Marosy, be bóldognak tartanám én magamat, ha azt az embert valaha által-ölelhetném! ha nedves szemekkel köszönhetném-meg néki, hogy szomorú kedvetelen óráimat, ollyan tsuda-tévő kézzel vídította-fel. Gluck után senki sem hatja-meg úgy szívemet, mint ő, ’s Isten tudja mit nem adnék érte, ha eggy két passageát én tsinálhattam vólna.

A’ Concertnek vége lévén, egyenesen haza jöttünk; ’s most ollyan tsendesen, ollyan magammal meg-elégedve űlök magánosságomban, a’ mint igen ritkán vóltam.

A’ te Klárid gyönyörű gyermek! Noha nagyon kért, hogy a’ mai esetéről néked eggy szót se írjak, még sem állhatom-meg, hogy el-ne árúljam. Sokkal szebb tselekedet az, hogy sem el-hallgathassam. – Mikor még nem vóltál hivatalban, sőt mikor még vetélkedő Társaid miatt igen kevés reményed lehetett a’ mostaninak el-nyeréséhez, ugyanakkor eggy gazdag, szép és nagy-születésű Kérőnek adott kosarat, a’ nélkűl, hogy azt te, én, vagy valaki más tudta vólna, az ifjú Báró…nak. – Én ezt ma véletlenül tudtam-meg; bé-lépek a’ szobájába, ’s látom, hogy asztalkája mellett eggy levelet gyertyája felibe tart. El-ijedt, a’ mint meg-látta, hogy jövök. Tám bizony mondám, titkos correspondentziáid is vannak? vígyázz, hogy azt meg-ne tudja Marosy; mert az tilalmazott portéka. – Nem édes Bátsim, felele dadogva, de hogy gyanúságod ne légyen, mindent el-beszéllek; ’s ekkor meg-vallotta, hogy Báró … néki írt, ’s ő azt válaszolta, hogy ő már szívével nem szabad, és hogy az, a’ mit most égetett, a’ Levélnek töredéke. Én ki-találtam okát miért tartotta ő ezt titokban ekkoráig; de ollyan kedvességgel kezdte elő-beszélleni, hogy egyenesen szájából akartam hallani. Minden affectatio nélkül, ’s a’ leg-kedveltetőbb magában való kevélységgel vallotta-meg előttem okait; ’s a’ te szíved nem érzene eléggé nemesen, ha ezeket nem érzené a’ nélkűl, hogy én elidbe adjam.

Soha sem szenyvedek többet, mint estvénként. El-képzelem illyenkor, millyen kedvesen pihen-meg Szent-Pétery nappali írkálása után Mantzi mellett; ’s Kedvese’ nyájaskodásai únalmas fáradságát mennyivel édesebben jutalmazzák-meg Elől-Járóinak meg-külömböztetéseinél. Illyenkor szaladok magam előtt, mert nem állhatom-ki ezt a’ kínzó gondolatot; de akárhová szaladok, tsak-ugyan fel-lelem magamat; ’s mit nyertem minden szaladásommal? Ha tűz támad a’ házadnál ’s mindened hamuvá lessz; ha szántó-főldeidet iszap lepi-meg, ha jószágodat az ellenség rabolja-el, még gazdag lehetsz, mert tágas előtted a’ világ, ’s leg-alább nem vagy szív nélkűl: – de ha ez van oda, ha szíved nints, ha aranyba őltözöl is, ha nemzetségek bukknak is térdre előtted, ha kedvese vagy is Fejedelmeknek, vagy ha Királlyá lészel is: – nints semmid, szegény vagy! szegényebb az éhhel-haló kóldúsnál.

Eggy visszás történet ma egészen ki-forgatott sarkamból. A’ Bátyám tegnap azt tudakoztatta tőllem, ha nem akarnék é vele ma reggel ki-lovagolni? Rá állottam. Ő nem törte azonn magát, mellyik úttzán ki lakik? én pedig méljebben vóltam el-merűlve, mint sem hogy az eszembe juthatott vólna, ’s e’ szerint míg körűl-néztük magunkat, a’ Mantzi’ lakása előtt termettünk. Én ezenn el-ijedtem, kivált azt látván, hogy Mantzi lovaink’ kopogására ablakot nyitott, ’s ki-nézett. Abban az el-ijedésemben nem tudtam ha fel-tekintsek e’, avagy nem? szívem intézte-el kétségemet, fel-tekintettem, ’s azt gondoltam hogy el-süllyedek, mikor láttam, hogy az ablakból vissza-ugrott. – Ah Marosy! miért fél ő én tőllem? Igazán ijesztő-é az én látásom? – jaj néki! – de jaj nékem is! – Jaj néki! ha lelki-esmérete vádolja, – ’s jaj nékem, hogy azt a’ szeretett Lyánykát szenyvedni látom, ’s karjai közt nem sírhatom ki szíves botsánatomat! – Annak-előtte kerestem őtet, ’s gyakorta ő-is engem; ’s ha tsak eggy fertályig múlathattam-is körűlte, be bóldog vóltam! ollyankor, mikor tudtuk, hogy soká nem lehetünk együtt, ollyan busongva űltünk, ollyan szent vólt minden pertzentés; ’s ha el-jött az idő, ’s mennem kellett, ’s ha még azon felül a’ szerelem még eggy ’s két minútummal tovább tartóztatott körülte, ha tsak ugyan el-kelle mennem, el-vittem tőlle valamit, eggy virágot, vagy valamit egyebet; azt elébb véle meg-tsókoltattam, meljemhez szúrtam, vagy ’zebembe tettem, ’s magammal hordtam, ’s már könnyebb szívvel mentem-el, hogy valamit vihettem a’ mihez hozzáért, a’ mit kedves lélekzetével meg-szentelt. – Be minden el van most változva, édes Marosym! Mikor ennek-előtte nap’ fel-kőltekor lovat nyergeltettem, ’s által-mentem Pestre, ’s Endrédyvel a’ kertekre vettük magunkat, ’s olvasgattunk; ’s mikor osztán a’ nyóltzat el-ütötte, ’s tudtam, hogy Mantzi már fel-költ, ’s az ablakon utánnam várakozik; – ah mint nyargaltam végig Pesten! mint rengett a’ híd alattam! ’s mint boszankodtam, hogy a’ Vár-dombon lovam nyargalva nem mehetett! ’s mikor osztán arra az úttzára értem, a’ hol Mantzi lakik, ’s ő meg-hallotta, hogy jövök, ablakot nyitott, ’s kedveltető negligéejében ki-nézett, mint ágaskodott, mint ugrált meg-sarkantyúzott kevély paripám, hogy minden az ablakra szaladt; ’s mint lepte-el homlokomat a’ férfiúi kevélység! ’s mikor így a’ tajtékos lóról néki eggy jó reggelt kiáltottam-fel, ’s ő azt eggy édes mosolygással fogadta-el – óh mint felejtettem-el akkor mindent! millyen nagy vóltam magam előtt! sem a’ ló, sem az Ura nem tudta sokszor, hogy menjen-el előlle.

Borzadás járja-keresztűl minden részemet, valamikor óra-ütést hallok, mert minden új negyed közelebb visz ahhoz a’ rettenetes szempillantáshoz, mellyben őtet el-vesztem, – el kell vesztenem. Így számlál-el-tsüggedtt bús rettegéssel minden szempillantást a’ halálra itélt szerentsétlen Fogolly. Maga előtt látja az élet’ utolsó pertzentését, a’ hohér-színt, és a’ ki-rántott pallost. Reszket benne az élet szeretete, ’s küszkődik azzal a’ természet ellen fel-zúdúltt kívánsággal, hogy nyomorúságának valaha már légyen vége. Isten! miként álljam én ezt ki! Gyakorta fel-tészem magamban, hogy hozzá szaladok, lábához vetem magamat, ’s mindenre, a’ mi szent kénszeríteni, az Isten’ nevében kérni fogom, hogy ne tegye-meg azt a’ rettenetes lépést. Mikor így az a’ kín elő-kap, ’s az ő bírtoka után való vágyás minden eremben annyira forr, hogy majd meg-pattanok; majd meg öszve-szorít, hogy alíg vehetek lélekzetet; ’s úgy vagyok, mintha az Aetna kén-köves füstibe kellene fúlnom, – ollyankor engem’ is meg-száll ez a’ kívánság, hogy bár itt vólna már az a’ szerentsétlen pertzentés: de ha megínt meg-könnyebbedem, ’s az Óltár terjed-el szemem előtt, ’s a’ szerelem bóldog ideje úgy lebeg előttem, mint eggy hosszan el-nyúlt kedves Vidék – ollyankor el-tsüggedten űlők megint, úgy, hogy öszve-öszve-rogyok, ha a’ leg-gyengébb szellő ér is, ha tsak eggy mottzanást hallok-is.

Istenem, millyen estve vólt ez! A’ Bátyám eggy Assambleéba vitt, mert fel-tette, hogy nem hágy magamban, ’s e’ szerint eggy hosszú óránál tovább kellett a’ leg-kínzóbb lotsogást hallgatnom a’ Mantzi lakadalmi öltözetéről, termetéről, szokásairól. Végtére itt van az a’ régen óhajtott estvéli tsendes magánosság! de ah eggy tsepp enyhűlés sem szállott még rám belőlle. – Az estve szép meleg; be tisztán ragyognak felettem a’ tsillagok, be tsendesen tsörög a’^* szökő-kút, mintha tudná, hogy szükségem van a’ nyúgodalomra. – Nyúgodalomra? Mi ez? Ha nyúgodalomnak hívod a’ nem érzést, a’ meg-fagyott érzékenységet – úgy nem mondhatom, hogy ma nyúgodalmam nem vólt, ’s most is nintsen. – Muzsikát hallok az uttzán!

Tsak ennek vóltam még híjjával. A’ muzsika a’ Mantzi ablaka alatt vólt, Ő az ablakon nézett-ki, félig vetkezve, ’s figyelmezve hallgatta Szent-Péteryjének szerelemre olvadott Oboáját. El-ragadtatva a’ gyönyörűség’ eleven érzése által nem értette sohajtásaimat, mellyek eggy panaszolkodó Flautraver’ Solóját^* accompagnírozták; nem hallotta könnyeim’ tseppenését, mellyek az úttza köveire húllottak. Te esméretlen Barátom azzal a’ panaszlós furulyával! Te is szeretted őtet? Ó úgy testvérem vagy! vagy talám az én Geniusom sugdosta füledbe az el-hagyott, kesergő, sohajtozó Szerelem’ expressiójit, hogy még egyszer ébressze-fel szívében hajdani epedése’ ki-hóltt érzését?

A’ tsendes Soló után harsogva zúdúlt-meg eggy lármás Tutti. Azt gondoltam, hogy el-nyel a’ főld; ’s mikor mindennek vége vólt, ’s a’ Muzsikusok oszlottak, ’s Mantzi az ablakról egy: Köszönöm édes Szent-Péterym!-et kiáltott-le, ’s ez az éj’ tsendességében úgy hangzott, mint eggy Angyal’ szava; – meg-nem tudtam mozdúlni helyemből, mintha oda lettem vólna szegezve. Ő még az ablakon állott, fel-nézett az égre, ’s nékem úgy tetszett, mintha most tisztábban ragyogtak vólna a’ tsillagok, nem ollyan hidegen, mint mikor én magamban tekingettem. – Vígyáztam, mellyik tsillagot nézi, ’s láttam, hogy éppen azt, a’ mellyet velem együtt nézett, mikor estvénként egymás mellett az ablakban állottunk. Istenem! mint tsalja-meg az embert a’ képzelés. Úgy tetszett, mintha tekinteteink öszve-akadtak vólna, mindenike teli szerelemmel, mint régenten. – A’ tiéd szegény Bácsmegyey ! – még ugyanaz ! – az övé – egészen el-változott! – El-szaladtam onnan. Még egyszer vissza tekintettem, ’s már nem vólt az ablaknál.

Most Marosy! azzal a’ kedves gondolattal feküdt eggyes ágyába: utóljára! – – Hólnap, – minő bóldogságot foglal ez a’ szó magában néki. Hát nékem? Marosy! hát nékem? – – Isten! mi lessz belőlem. Nem! nem! ő enyím! egyedül enyím! ’s még is kéntelen vagyok el-nézni, hogy el-ragadják karjaim közül! ki az, a’ ki azt tselekedheti? ’s mihez fogjak? Isten, mutass útat! – Bár tsak eggy Disciplinám vólna! Ezer, meg ezer sebet vagdalnék magamon, hogy a’ fájdalom nagy vólta alatt veszítsem-el azt a’ kevés érzést, a’ mit nyomorúságom meg-hagyott, hogy el-dűljek ’s ki-vérzem szívem’ végét nem esmérő szerelmét. –

– – – – – – –

– – – – – – –

– – – – – – –

Vírad, ’s én könnyebben érzem magam’. Mint emelkednek a’ felhők, mintha a’ Mindenható maga vonná-fel! Jobban-jobban világosodik. Az én patsirtám már egynehányszor hallatta kedves szavát. Most már énekel, mert érzi, hogy a’ természetre világosság és élet száll. Hát galambjaim? másszor a’ Mantzi ablaka körűl repdestek, mintha érzették vólna, hogy az övéi, azért hogy enyímek. Mantzi értette nyögdétseléseket, ’s búza szemet hintett nékik, de most – óh ne repűljetek ablakához; szárnyatok tsattogása őtet Szent-Pétery’ karjai közűl fel-rettenthetné, ’s rám emlékeztethetné, – el-taszított Kedvesére. – Jóltévő Reggel! hányan óhajtották vélem eggyütt fel-jöttedet; most itt vagy, ’s nékem, ’s soknak másnak tám könnyebbűlést hozol. – Már ollyan világos van, hogy ki-láthatom azt a’ hellyet, a’ hol Mantzit először láttam. Mennyi esméretlen érzés érte azólta szívemet! mennyi nem esmért, nem érzett érzést esmér ő, érez ő most!

Mantzi már Aszszony! nézz-körűl az egész Teremtésben és ha valami rettenetesebbet mondhatsz, mondjad, kérlek az Istenért! hogy oda ne legyek! De haszontalan kérésem! Nem mondhatsz semmit, a’ mi rettenetesebb vólna annál a’ mit érzek. Nem vesztettem é el mindent? az élet szeretetét? vigasságomat? nyugodalmamat? egésségemet? – Nem vesztettem é el Mantzit?

Itt Marosy, itt ebben a’ kerti szobában, a’ hol annyiszor ültem véle, a’ hol te velem annyiszor vóltál, ’s vélem a’ Hóld-fényében, mikor a’ titkos eleve érzés bennünket szent borzadással lepett-meg, velem annyiszor sírtál, itt írok-meg néked mindent tegnapról, most mikor már alkalmasint el-tsendesedve érzem magam’.

El-tüzessedett indúlatimnak gyötrési alatt mázgoltt soraim fessék-le néked, mit szenyvedtem. Még minden eremben ég a’ tűz, ’s velőm minden tsontomban öszve van rontsolva. Ennyit szenyvedtem Mantzi miatt! – ’s mi a’ jutalom érte? mitsoda jutalmat reménylhetek szenyvedésimért? Minden kivánságom a’ halál!

Tegnap, mikor érzéketlen ájulások között ágyba rogytam, a’ vólt a’ leg-szívesebb kívánságom, hogy bár sohase ébrednék-fel! Az halál által-szorítását ollyan kedvesnek tartottam vólna, mint a’ Mantzi öleléseit; ollyan óhajtott lett vólna az nékem, mint az állhatatos hív Szerelmesnek a’ visszatérő Leány’ ki-nyújtott keze, – ’s ez a’ kívánságom is haszontalan vólt. Szenyvedéseimnek mértéke még nintsen teli; ma, mikor fel-ébredtem, ’s jövendőm’ képe hirtelen, mint a’ fel-lobbant villám előttem el-suhant, érzettem hogy még nem tőlt, ’s – Isten, jó Isten, láttad, mint szakadtak könnyeim!

A’ Természettel együtt derült-fel Lelkem is. Mihelyt gyertya-világ nélkül látni lehetett, fel-őltöztem, ’s meg-másztam a’ Szent Gellér hegyét, hogy onnan a’ fel-kelő Napot láthassam. Még jókor jutottam tetejére, ’s el-dűltem a’ harmatos fűvön. Gyönyörködve néztem, mint nyúlt végig a’ Dunán eggy fátyol-forma köd, ’s mint borította Pestet,^* hogy tsak a’ Tornyok láttszottak-ki belőlle. Millyen tsendesség lepte-meg az egész Természetet! mint nem mozdúlt-meg semmi eggy lassú lágy szellőtskén kivűl, melly a’ szőllők felől susogva jött felém! ’s minekutána a’ pompásan fel-költ Napnak első súgári mindenre életet öntöttek, mint fogott a’ sok madár a’ szőllő kerítéseken, ’s a’ sok fetske, az alattam való kősziklák’ repedési közzűl szárnyra kelvén, víg tsirippoláshoz, ’s minden fű-szál, minden termés, mint kőlt új színre! A’ kegyes Természet’ tsudálása két óráig tartott szerentsés andalgásban. Meg-könnyebbűltem egészen, ’s el-felejtkeztem szenyvedésimről, de kéntelen vóltam félben szakasztani el-tsendesedésemet, mert a’ Bátyámnak meg-igértem vólt, hogy a’ reggeli Kávét nála iszom-meg. Nehezen esett azt látnom, hogy miattam annyit törődik; ’s hidd-el, tsak-nem haragra hozott mikor meg-tudtam, hogy reggeli ki-menetelemből azt kezdte gyanítani, hogy szenyvedésimnek erőszakos halál által akarok véget vetni. Nem, édes Marosym, mig tsontaimban meg-lessz annyi erő, hogy a’ rám rakott teher alatt darabos útamon elébb tovább vánszoroghatok, – mig még ebben a’ koponyában eggy kevés velő marad, addig ettől nem félthettek. Esméred gondolkozásom’ módját; de azt-is tudod, hogy én azt a’ Bóldogtalant, a’ ki élete’ terhe alatt le-roskadván, vashoz kapott, nem kárhoztatom. „Ne itéljetek, úgy nem itéltettek.” Bár tsak arany betükkel tarthatnánk ezt mindég azoknak szemek előtt, a’ kik az illyen szánakozást érdemlő szerentsétleneket kárhoztatják, átkozzák, ’s talám hasonló nyomorúság alatt ugyanazt tselekedték vólna. – Klári, a’ Bátyámnál vólt mikor bé-léptem, ’s rám nem mert tekinteni, mert félt attól, hogy ki-látván szemeimből mit szenyvedek, nem fogja meg-fojthatni könnyeit. Én néki készűlve léptem a’ szobába, ’s a’ Bátyámnak arra a’ kérdésére, ha nem vólna é kedvem véle ebédre Gyömröre menni? készen feleltem. Klári más kotsin jött eggy barátnéjával, ’s jól esett, hogy együtt nem vólt velünk, mert ezáltal eggy rettenetes tekintet látásától menekedett-meg. El-képzelheted, hogy abban a’ Situatióban, a’ mellyben vóltam, mint érdeklett-meg, midőn az-alatt, míg eggy darabig, Pesten a’ Hatvani kapuhoz közel meg-állottunk, ’s a’ Bátyám a’ kertésznével eggy tisztes ősz Anyóval édesdeden beszéllgetett, én pedig könnyel meg-tőltt szemekkel eggy szegletben szomorkodtam, eggy tépett hajú Lyánka bé-botlik, ’s halálos hanggal, oda van Apám Uram! oda van Apám Uram-at kiált! Én fel-pattantam űlő-helyemből; a’ kertészné pedig el-fakadt sírva. Ki az Apád? kérdem a’ gyerektől; ’s helyette, mert féltében szóllni sem tudott, a’ kertészné azt felelte, hogy eggy szegény napi-munkás, a’ ki az átsok mellől le-esvén, úgy öszve-törte magát, hogy egynehány óra alatt meg-hólt. Eggy Özvegyet hagyott maga után, ’s hat neveletlen gyermeket, a’ kiknek annyijok sints, a’ mit egyszer tegyenek szájokba. – Az Apád odavan, édes Lyányom! mondám, nem fojthatván el könnyeimet, de Jól tévőid élnek! Vezess az anyádhoz. – Meg-fogtam az eggyik kezét, ő a’ másikkal könnyeit törlögette, – ’s minekutána a’ kertészné néki biztatta, bátran ment velem oda, a’ hol az anyja vólt. A’ Bátyám utánnam jött. Nem kelle messze mennünk. A’ második házhoz tértünk-bé, ’s eggy öszve-hányt deszkából álló gráditson mentünk-fel eggy ház’ padjára. Magán kivűl feküdt a’ szegény Asszony férjének meg-merevedett tetemi felett, ’s parányi gyerekei lábain fetrengettek, meg nem tudván fogni, mi lessz mind ebből; a’ nagyobbak térden állva imádkoztak vatzkok körűl, a’ leg-kissebbike pedig a’ bőltsőben keservesen visított. Ez az érdeklő képe a’ leg-szomorúbb nyomorúságnak, és az a’ gőz, a’ melly a’ meg-repedezett kürtőkről jött erre, tsak-nem meg-fojtott bennünket. A’ Bátyám hamarább tért magához, ’s embereket kiáltott-elő. Emberek vóltak, a’ kik elő-jöttek: de az emberiség’ gyalázatjára kell meg-vallanom, hogy segítség nélkűl mentek vólna el ismét, ha áldomás, ’s egyéb ígéretek által nem indítottuk vólna szánakozásra. Kétszer^* jött ájulásából magához ez a’ szegény Aszszony, de mind a’ kétszer újra dűlt-el, férje meg-hidegedett tetemére. Még akkor is magán kivűl vólt, mikor őtet gyermekestűl eggyütt vitettük a’ kertésznéhez, ’s szobát fogadtunk-ki számára. Félben nem hagyott igyekezetünk által tsak-ugyan életre hoztuk; de mikor szemeit fel-vetette, ’s magát idegen helyt látta, tsak-nem újra dűlt-el megint. A’ kertészné meg-magyarázott néki mindent, ’s ő szegény nem tudta miként és kinek köszönje azt; de láttam én hogy szíve teli vólt, ’s ki-szöktem az ajtón. A’ Bátyám meg-ígérte, hogy el nem felejtkezik rólla, ’s utánnam jött, fel-ült a’ szekérre, ’s minthogy el-késődtünk sebessen hajtatott.

Nem tulajdon nyomorúságom, hanem az a’ nyomorúság, a’ melly mindenikünkre ki van öntve, az a’ sors, az a’ végezés, a’ melly mindenikünkkel közös, a’ mellyel mindenikünk küszködik, izzad; – az, hogy eggy szempillantás gyakorta mindenünktől meg-foszt, minden gyönyörűségünket, mind azt, a’ mi előttünk kedves, el-rabolja; – az, hogy eggy pertzentés a’ Világot, a’ melly az elébbi pertzentésben előttünk még Menny vólt, pokollá tészi; ’s az életet benne pokol-kínlódássá változtatja; – ez vólt, a’ mi engemet kínzott, és – Isten! te meg-botsátol nékem, ha zúgolódtam, panaszra fakadtam! Óh ha én kevesebbé érzeném Barátim’ nyomorúságát! ha te nékem ezt a’ szívet nem adtad vólna, én is el-mentem vólna, mint ezek az érzéketlenek, a’ meg-hólt mellett, ’s nem gondoltam vólna egyebet, hanem hogy meg-hólt. Isten! mondám, meg-tsapkodtam lovaimat, ’s ollyan elmélkedésekbe merűltem-el, a’ mellytől most vissza-ugrom. Repűlve értünk Gyömrőre. Klári nyughatatlankodva várt, mert meg nem tudta fogni mi okozhatta el-késődésünket. El-beszéllettük, mi történt rajtunk, ’s jutalmul az ő és a’ Barátnéja könnyeit láttuk tsorgani. Én végig feküdtem eggy ágyon, ’s nem űltem asztalhoz. El-esett minden erőm, ’s ollyan mélj álom lepett meg, hogy a’ Bátyámnak kellett fel-kőlteni belőlle; külömben el-múlattuk volna az esketést. Klári megint a’ Barátnéjával ment, én pedig a’ Bátyámmal. Sietnünk kellett, mert soká múlattunk, ’s én el-ijedtem, midőn a’ Mantzi útzájára érvén, a’ sok kotsit, ’s a’ sok átsorgó Népet tolongva találtam a’ ház előtt, úgy hogy miattam egynehány lett vólna el-taposva, ha a’ Bátyám a’ gyeplőt ki nem kapta vólna kezemből. Jusson eszedbe, monda midőn le-szállottunk a’ szekérből, hogy örökösöm, eggyetlen vígasztalásom, ’s öregségem’ gyámola vagy! Meg-igértem azt néki, ’s hirtelen forrón tsókoltam-meg kezeit. – – – Erántam való kegyességének eggy új jele könnyeket fakasztott szememből mikor a’ szobámba léptem.

Az-alatt, míg Gyömrőre jártunk, Canapémra eggy gazdagon ki-tőzött új ruhát tétetett. Egyébkor kevés illetődést tsinál nálam a’ ruha: de most szokatlanúl leltem magam’! A’ beteg gyakorta ollyan ételt kíván, a’ mellyhez egészséges korában hozzá nem nyúlt vólna. Így bántam én is; beteg szívem gyönyörűségét találta az aranytól ragyogó öltözetben, mint a’ kis gyermek a’ bábjában. Sem a’ Bátyámat, sem Klárit nem láttam addig, míg az esketésre mentem, ’s örültem rajta, hogy elimbe nem akadtak. Szent-Pétery engemet a’ gráditson várt. Ki-terjesztett karral jött felém, ’s a’ leg-elevenebb örvendezés’ tüze, melly minden erében égett, ’s ábrázatját el-lepte, által-hatott rám. Én el-borzadtam, meg-öleltem őtet, egynehány gratulatio forma hangot dadogtam, ’s az ő karján mentem a’ palota’ ajtaja felé, mellyet egyszerre rántottak két részre. – Marosy! Miért nem nyelt-el engem’ a’ föld, mikor bé-lépvén, Mantzit a’ palota közepén, fejér öltözetben, viola-szín bodrotskákkal, ’s hosszú fekete haját virág és gyöngy-kötelékekben, ’s háta megett az eskető-óltárt fel-bodrozva, fel-ékesítve láttam. Szerentsémre előttem kevéssel egynehányan jöttek hozzá, ’s még beszéllettek véle. Én eszerint időt nyertem magamhoz térni, ’s most már megint egyedűl maradván, meg-szokott szemmel nézhettem szemébe ennek az angyal-lyánynak. Az én idvezlésem eggyügyű vólt; de szíves. Isten! hála légyen tenéked, hogy azt hamisság nélkűl mondottam; hogy annyi szenyvedés mellett is, a’ mellyel kínzott, valóságos érzékenységgel nézhettem szerentséjét. Szűléi, kikkel Tornai mulatásom ólta nem vóltam, nem tudták miképpen álljanak-meg előttem. Látták képemen azt a’ bánatot, a’ mellyet gyalázatos tselekedeteknek köszönhetek; ’s a’ mint a’ vádas lelki-esméret félénkséggé, ’s a’ meg-bántott eránt alatsony hunyászkodássá szokott válni mindenkor, úgy vólt most nékem is alkalmatosságom észre venni, hogy ők erőltetett mosollygásokkal, haszontalan, semmit sem jelentő complimentekkel mint akarták el-rejteni azokat a’ szemre-hányásokat, a’ mellyel őket a’ meg-bántott lelki-esméret pirította. Így örvendeztek azon, hogy egészséges, eleven színben láthatnak, pedig soha sem vólt penyészesebb coloritom mint ekkor. El-únván ezt a’ haszontalan szó-vesztegetést, éppen meg akartam hajtani magamat előttök, mikor az Anyjának az a’ szerentsétlen gondolat jutott eszébe, hogy ruhámat dítsérje. Az Ura nagyon örült ennek, mert jelen-létem ollyan kitsinnyé tette, hogy alig tudta, mit mondjon. Láttad vólna, mint forgattak eggy óldalról más óldalra, ’s darabról darabra mint recenseálták minden részét öltözetemnek. Szerentsémre új Gratulánsok jöttek, ’s ki-szabadítottak kínzóim kezek alól. Unalmomban, sőt bosszankodásomban abba a’ kis szobába mentem-által, a’ mellyben Mantzival annyiszor múlattam. Ez a’ szerentsés helye annyi bóldog óráimnak elevenen emlékeztetett mindenikére. Most már nem úgy néztem őtet, mint a’ Szent-Pétery Jegyesét, hanem úgy, mint azt a’ szerelmes Lyányt, a’ ki izzadásom’ tseppjeit homlokomról játékosan törőlgette; engemet meg-meg-tsókolt; én pedig ölelései alatt a’ Világot minden kintsével, bóldogságával, semminek állítottam. Nem álom vólt é az? kérdém magamtól, ’s mentől bizonyosabbá tettem magamat a’ felől, hogy az valóság vólt, nem álom, annál méljebben sűljedtem-el el-múltt bóldogságom’ szemlélésében. Az-alatt minden hivatalosok egybe gyülekeztek; senki sem vólt hátra, tsak a’ Vőfély, a’ ki a’ Meny-Asszonyt az Óltárhoz vezesse. Mindenütt kerestek, ’s Szent-Pétery maga akadt rám a’ vég-szobában. Jer, édes Bácsmegyeym! monda ollyan esdekelve, hogy meg-borzadtam belé; jer! minden készen van, tégy a’ leg-bóldogabbá. A’ mint a’ Palotába értem, ’s láttam, hogy ott nem-létem miatt minden rám tátja a’ száját, úgy meg-ijedtem, hogy meg nem tudtam mozdulni helyemből, valamíg Endrédy, hogy győzzem-meg magam’ meg nem szóllított. Gyakorta a’ nyúl-szívű is meg-bátorodik ha véletlenül valakit lát maga körül, – a’ ki néki barátja. Tudtam ugyan én azt, hogy rajtam Endrédy nem segíthet; de tekintete ’s meg-szóllítása annyira meg-bátorított még-is, hogy egyszerre magamhoz térvén, meg-határozott lépésekkel mentem Mantzi felé, meg-fogtam kezét, ’s az óltár elibe állitottam. Nékem véle éppen által-ellenébe adtak helyet. Szívem dobogott. Endrédy eggy kis orgonán accompagnírozott annak az éneknek, a’ mellyet éneklettek. A’ Chorál előtt eggy szép Praeludiumot vert; elejentén ollyan lassan, ollyan epedve, azután pedig ollyan erősen, ollyan harsogóan, olly igaz expressióval, hogy én magam is egészen néki keményedtem. Néki köszönöm egyedűl, hogy az egész esketés tzeremoniáját ollyan tsendesen állottam-ki. Mantzi az utolsó Strópha alatt sírni kezdett. Könnyei engem’ nagyon meg-illettek, noha távol vóltam attól a’ gondolattól, mintha azok érettem folytak vólna. De még is erőt vettem magamon, ’s tsak két vagy három ízben kaptam-vissza magamat az el-dűléstől, midőn az eskető Pap ezt a’ szót mondotta ki: a’ mit az Isten öszve-kötött, az ember azt el-ne szakassza. A’ mint ez meg-vólt, ’s minden az új Pár felé tolta magát, én is Mantzi felé mentem, örülvén azon hogy végre keresztül-estem ezen a’ rettentő tzeremónián. Éppen szép könnyeit törlötte-fel. Bár ezek lennének azok az utolsó könnyek, mondám nem éppen szembe tűnő meg-háborodással, a’ mellyeket kedvetlenségében húllatott Nagyságod. – El-hevűltt képzelődésem tsalt é meg – vagy valósággal úgy volt? – nem tudom, nem is akarom szorossan visgálni; – tsak azt tudom, hogy rám eggy tekintet szállott szemeiről, – ’s abban a’ tekintetben mi vólt, néked meg nem mondhatom. Elég az, hogy abban a’ szempillantásban szívemből minden tsendesség, minden nyúgodalom el-reppent, ’s az-ólta annyit szenyvedtem édes Marosym, annyit, hogy magam is tsudálkozom rajta, hogy tudtam azt mind ki-állani: –

A’ vatsoránál Endrédy mellett fogtam széket, Mantzitól alkalmas messzeségre. Fel-tettem magamban, hogy részegségig iszom, de Endrédy észre vette szándékom ’s nem engedett innya. A’ vatsora után, midőn tántzot akarának kezdeni, el-bújtam, de haszontalan vólt, mert Szent-Pétery fel-keresett, ’s kért, hogy a’ Menuettet kezdjem Mantzival; ő a’ Napájával fog tántzolni. Mennyire vólt ez a’ kívánság kedvem ellen, azt nints szükségem néked mondanom, de mit hozhattam-elő mentségemre? ha valóban ki-mentekezhettem vólna is máskor, most szóllani sem tudtam. Botorkázva mentem Mantzi felé. A’ compliment alatt már alíg bírtam magamat; mikor pedig el-váltunk, ’s a’ Mantzi ujján a’ jegy-gyűrűt meg-láttam, annyira öszve-keveredtem, hogy eggy tactust sem tudtam tenni, sőt azt sem tudtam, ha fel-felé induljak é, vagy le-felé? Őgyelgő lépéseim suttogást indítottak a’ nézők között; ’s nékem azt kelle hazudnom, hogy rosszúl vagyok, ’s íly színlelés alatt félben szakasztottam tántzomat. Mint törődtem ezen, a’ szegény Endrédy leg-jobban tudja. Még soha sem bántam ollyan kéméllés nélkül Barátommal, azt kéntelen vagyok gyalázatomra meg-vallani. Alkalmatlan lévén mindenre, a’ vég szobában fogtam helyet, honnan a’ palotába nézhettem, ’s által-adtam magamat az el-taposott szerelem, ’s meg-tsalt remény’ fel-ötlődött ki-fakadásinak. Eggynehányszor kedvem támadt végetvetni szenyvedésimnek, de Endrédy el nem hagyott; és a’ millyen ellenemre vólt akkor jelen-léte, annyira köszönöm most alkalmatlan barátságát, ’s köszönni fogják azok, a’ kinek életem kedves.

Minteggy éjfélíg ebben a’ gyötrelmes állapotban vóltam; akkor Endrédy rávett, hogy eggy két pohár puntsot igyam, melly nékem új erőt ’s kedvet adott. Fel-derültt elmével kezdtem újra tántzolni, ’s a’ Muzsika’ tsengése alatt el-felejtettem minden bánatomat, míg a’ báll vége előtt kevéssel eggy contredanze alatt a’ Mantzi keze kezembe akad, ’s ez a’ tour engem el-múltt bóldog múlatásomra emlékeztetett. ’S óh mint tántzolt ő! – Öröm, víg kedv, – víg, bé-nem borúltt kedv – terjedt-el szép ortzáján! Millyen könnyűséggel, millyen kedves síklással repűlt-keresztűl a’ Tántzosok között. Marosy! azt tartottam, hogy le-rogyok. Eggykor, midőn véle alólról fel-szaladtam, ’s ott kétfelé kelle térnünk, olly szorossan tartottam kezét, hogy el-nem mehetett. Mikor ismét öszve-jöttünk, merően nézett rám. Botsánatot! mondám, ’s a’ könny el-futotta szememet. Ő meg-ütközve látszott lenni, ’s szerentsémre megint el-kelle térnünk egymástól. Úgy örűltem mikor a’ Tántznak vége lett, olly igen örűltem, mintha minden kínomon keresztül estem vólna. Négy óra felé el-széledtek a’ Vendégek. Szent-Pétery is meg-tette a’ rendeléseket, hogy szekere álljon-elő. Minden pertzentésben jobban-jobban érzettem kínom’ nagyságát. El-akadt lélegzetem; ’s mikor Mantzi felém jött, ’s jó éjtszakát kívánt, reszketni kezdett minden tagom, ’s nem láttam semmit. Az Istenért! mondám, még erre emlékezem; – de hogy Mantzi is sikóltott, hogy én lábaihoz rogytam, ’s engemet eggy szobába vontak, ’s Mantzi maga nagy gondoskodással, szagló vizekkel élesztgetett, ’s vak-szememet kenegette, ’s szemeiben könnyek gyűltek, ’s engem minden sajnált, a’ ki látott, azt Endrédy nékem tsak ma beszélte; ’s jó hogy tegnap nem tudtam. El-réműltem, mikor fel-ébredvén ájúlásomból, magamat az Endrédy karjai közt leltem, ’s Mantzit, ’s másokat körűltem állani láttam. Az a’ szánakozás, a’ mellyet nevezetesen az Endrédy és Szent-Pétery szemében láttam, nagyon meg-illetett, ’s ollyan könnyeket gyűjtött szemembe, mellyek gyötrelmimet meg-könnyebbítették. Kevés szóval, de igen szívesen köszöntem-meg barátságokat. Kértem, hogy légyenek nyúgott elmével, ’s el-hitettem őket, hogy egészen helyre állottam, ’s örültem rajta, hogy el-hitetésem által meg-engedték magokat tsalni, ’s haza mentek. Endrédyre támaszkodván Szent-Pétery után vántzorogtam, a’ ki kedves zsákmányát szekerébe űltette, ’s véle repűlve ment. Én is haza jöttem; de mint értem haza, ’s mint feküdtem-le, tsak a’ Mindenható tudja, meg’ Endrédy, nem én. Mélj, nehéz álom szállt rám; – ’s adta vólna Isten, hogy végképpen szállott vólna rám. Ott jobb élet van! Ott bennünket bóldogabb lakás vár. Mint szélesedik ezzel az oda-vágyással szívem! mint olvadnak minden kívánságaim, törekedéseim, mellyeknek tárgya egykor Mantzi vólt, most, minekutána-el van véve előllem, azzá az eggy szíves nyughatatlan kívánsággá! – te utánad Halál! Meg-szabadító, Fel-oldó! – Ó Mantzi! Mantzi! – – – –

Vannak szempillantások, mellyben a’ leg-gondosabb vigyázás nélkűl nem lehetsz Ura magadnak. Ha pedig még ollyan környűl-állások jőnnek-elő, mellyek abba a’ pontba ütődnek-öszve, mellybe esni fogsz, – tsak eggy haj-szálat hágj-által – oda vagy! Illyen szempillantást adott, ó Marosy, nékem próbáúl az Isten; ’s meg-buktam. El-ragadtatva a’ leg-tüzesebb indulattól, buzdúlásom’ hevében el-vesztettem az ő hozzá való bízodalmat, ’s azt gondoltam, hogy minekutána egyszer-kétszer magam is segítettem magamon, ellent-állhatok minden tsapkodó árnak. Ezzel a’ magam el-hivésével, ezzel az erőmhöz való kevély bízakodással fogadtam-el a’ Mantzi Szüléinek hívatásokat eggy bállra. El-mentem, ’s ez az el-menetel gyilkosommá leve. Nem tudtam azt a’ le-tsendesített tüzet, azt a’ meg-szentelt gyönyörűség’ le-tsendesített tüzét, melly a’ Mantzi szemében minteggy epedve és titkosan lángolt, azt a’ – nem tudom minek nevezzem – azt a’ Lyányok’ magok-viselését, a’ melly nékik Menyasszonyi első éjtszakájok után ollyan különös kedveltetést ád –nem tudtam azt ki-állani. Azt a’ ki-sugárzást azoknak az heves érzéseknek, melly minden kellemetességeiből rám hatott. Le akartam roskadni nagy terhem alatt: akkor minden erő elő-állott a’ roskadó természet’ élesztgetésére, támogatására. Erőltetése minden indulatomat zavarba hozta. Nem bírván magammal a’ meg-őrűlésig tántzoltam. Szent-Péteryné Asszonyom most már nem tselekedte azt, a’ mit Mantzi korában ez előtt még kevéssel tselekedni nem átallott – nem tartóztatta az esztelen Ifjat. Endrédy nem vólt jelen, és így minden tartalék nélkűl tántzolt, ’s – nézd ezt a’ köpés vért, ez annak következése.

Én fekszem, gyenge vagyok, ’s ez az oka hogy levelem idegen kéz’ írása. A’ Bátyám nem talál vígasztalást, Klári pedig – látnád tsak, mit szenyved miattam. Vedd őt minél hamarább magadhoz. Most mindég körűllöttem van, a’ pedig árthat néki. Millyen szomorú következései vannak, Édesem, a’ leg-ártatlanabb indúlatoknak is, ha a’ határon túl tsapnak. Az Orvosok nagy eruditióval demonstrálgatják, hogy ez nem éppen halálos; hogy még fel-gyógyúlhatok. Vígasztald hát véle magadat ’s az Isten erősítsen! mert tudom, hogy az én állapotom néked szíveden fekszik. – A’ mi engemet illet, én készen vagyok mindenre.

Én magamhoz kezdek térni, de igen lassan, igen nehezen. Ezt már magam is meg-írhatom néked. Ne tudakozd mint van szívem. Tudakozd meg azt, a’ kinek eggy óra alatt minden öröme, reménysége, bizodalma füstté lessz, mint van? ’s meg fogod tudni mint vagyok.

Áldást rád, édes Marosym! Klárihoz írtt szíves leveledért. Ő nem sokára nállad lessz. Szíve már régen nálad van; most pedig már maga is teli szívvel repül feléd hogy meljére szoríthasson, ’s eggy szótalan ölelés által mondhassa-ki azt az érzést, a’ mellyet emberi nyelv ki-mondani nem tud. Én, Édesem, leveled’ vétele ólta ollyan édes kesergésbe süllyedtem-el; hogy mindent könnyező szemmel nézek, ’s mindent öszve-tsókolok. – Szív! – szegény szív! mennyi esméretlen név nélkűl való érzés támad fel te benned.

Én Klárit nem késérhetem hozzád, mert az ő és a’ Bátyám rimánykodásit el-únván még mindég a’ Doctorok’ tyrannusi járma alatt nyögök. A’ Bátyám maga viszi hozzád; én pedig hív könnyeimmel ’s áldásommal fogom el-késérni. Így hal-ki az Isten veteményes kertében eggy fa, ’s helyette tíz nevekedik-fel, hogy virágra fakadjon ’s gyümöltsöt teremjen.

Klári most ritkán távozik-el ágyamtól; együtt akar velem lenni mindég, azt mondja, mert meg-történhetik, hogy soká nem látjuk egymást. Tudakoztam tőlle, mit gondol, meddig nem? – Ha az egésséged miatt útra nem mégy, könnyen meg-eshetik, hogy esztendeig sem, sőt talám tovább is. – Jobban tudom én meddig, de kegyetlen lettem vólna, ha szóllottam vólna előtte. Mikor soká mellettem űl, ’s szánakozva nézi, hogy a’ betegség mint fonnyasztott, mint sárgított-meg, ’s nem bírván magával mellettem el-dűl, ’s Bátyja’^* nyomorúságán indúltt szánakozását ki-sírja, – ollyankor félek gyakorta, hogy az az előre-érzés, hogy mostani el-szakadásunk után, tsak a’ jobb egek alatt akadunk-öszve, fel-lobban lelkében. Én néki kedvet igyekezem tsinálni, ’s róllad ’s arról a’ bóldog állapotról beszélgetek, melly ötet készen várja. De ezzel a’ beszélgetéssel veszedelmes mérget készítek magamnak; mert ha el-gondolom hogy ezzel a’ bóldogsággal én is élhettem vólna, ’s mitsoda mennyei élet lett vólna az, ha mi a’ feleségeinkkel a’ Bátyám’ jószágában eggyütt-tőltöttük vólna el életűnknek napjait; ha illyenkor hevűlt képzelődésem a’ detailba belé-vezet, ’s az atyafiságos eggyességnek ’s házassági bóldogságunknak kedves képe előttem el-nyúlik, küszködnöm kell magammal, hogy Klári előtt gondolatimat el ne árúljam, ’s sírását az enyim által jóvá ne hagyjam.

Eddig mind kettőjöket öleled, édes Marosym, ’s a’ szerelem’ leg-tisztább forrásából bóldogságot iszol: én pedig bé-zárkozva ülök azon a’ helyen, a’ melly annyi sok emlékeztetéssel kínoz.

Még tsak egyszer mentem ki. Kotsin mentem ki a’ szőlők felé, de olly rettegések közt, hogy ezt le nem írhatom. Ha látna, édes Marosym, ’s látná, hogy én az ő állhatatlanságának maradékát mint hordozom, el-ijedne tőlem; ’s még is sokért nem akarnám, hogy tsak miattam tsak eggy szomorú órája is légyen. Mantzi! Mantzi! még a’ te neved ki-beszélhetetlen szerelemmel tőlti-bé szívem! – Mindent, mindent el-engedek néked e’ miatt.

Ezer áldást öszve-kelésedhez! szent nékem ez a’ nap, rátok és magamra nézve. Ma éjjel, midőn az álom az el-múlttak’ emlékezetébe szenderített, Mantzi angyali szépségében jelent-meg előttem. Nékem nyújtotta kezét, ’s azt fogadta hogy örökké enyím lessz, ’s Édesem! – még egynehány kevés napokat ide alant, hogy a’ földi virág le-szakasztasson, el-fonnyadjon – akkor enyím lessz az a’ szép virág a’ bóldogabb mezőn! Minő bóldog lészek majd, ha mennyei karokkal által-fog, ’s édes lehellete sebeimet bé-gyógyítja, és ez a’ Meg-ditsőített, meg-bánván állhatatlanságát, ’s gyötrésemet, poharát a’ Léthe vizéből meg-meríti, ’s nékem nyújtja.

Klári, szeresd az Uradat, légy hív eránta mindég, és ollyan jó, a’ millyen vóltál! – ki-beszélhetetlen bóldogsággal telik-meg az a’ tekintet, a’ mellyet oda-fel, ide-alatt el-tőltött szép életünkre vetünk; – te pedig, Marosy! – be sokat beszéltünk, midőn a’ víz partján eggyütt sétáltunk-el, ’s sebes folyamatjában az élet’ rövid határát láttuk le-képezve! be sokszor beszélltünk mi a’ halál’ fontos idejéröl, mit kell akkor érzeni, midőn a’ Jövendő előttünk ködben fekszik, hátunk megett pedig eggy egész élet; millyen bátorítónak kell lenni annak, ha látjuk, hogy meg-haladott útunk semmi gyilkosan ki-ontott vérrel, semmi meg-motskoltt, el-hagyott ártatlansággal nints meg-fertéztetve! Az a’ nemes el-hevűlés, a’ mellyel te akkor szóllottál, azok a’ könnyek, a’ mellyek szemeidet el-borították, biztatóim nékem, hogy te tsendes lelki-esmérettel jutsz életed’ végére, – és így maradjon rajtatok áldás, és bőv Isteni kegyelem!

Miólta a’ Bátyám és Klári el-távoztak, azólta minden a’ halálra emlékeztet; szintén hallom a’ koporsószegezést. Puszta minden, akárhova tekintek: de ha azok a’ helyek tünnek szemembe, a’ hol vélek eggyütt űltem, eggyütt suttogtam – ó nem mondhatom-ki azt az ürességet, azt az utánnok való sohajtozást! Én is megyek akármint tartoztatnak Doctor Uraimék – úgy sem segíthetnek rajtam.

A’ Mantzi Bátyja, az idősbb Surányi nállam volt tegnap. Ennek a’ jó Öregnek a’ könnyei és némelly emlékezet, mellyet bennem az ő meg-látása támasztott vala fel, el-rontották éjtszakámat, ’s ma sokkal rosszabbúl vagyok. Ollyan vagyok, mint eggy idegen climába által-vitt ültetés, mellyet minden szellő meg-fonnyaszt, ’s minden fuvallat hervadásra dűjt.

Marosy, ültess virág-magot; öntözzed-meg, ’s apolgasd hogy fel-nevekedjen, ’s virágra fakadjon akkor, mikor én ki-halok. Már nints messze. – Nyílik az én sírom. Az anya-főld meg-nyitja kebelét, hogy el-fogadjon. Ezer Atomus várja már szomjan véremet, hogy belőlle életet, ’s bimbókra-fakadást szívjon. Bár Mantzi tépné-le azokat a’ virágokat, a’ mellyek abból támadnak, millyen szépen illatoznának meljén ’s ha majd tsüggedő fővel függenének-le, ’s hervadnának, ’s a’ kis Tsetsemő parányi kézzel játszodna vélek, ’s mosollyogna, – talám így szóllana hozzá: Mosolyogsz? – Rettegj! ez a’ virág annak vérével hízott, a’ ki engem’ szeretett, ’s miattam meg-hólt. – Óh Édesem, ha látnád, mint viaskodom az illyen képzelődésekkel! A’ Doctor nékem tegnap eggy hosszú papirosat adott teli diaetalis regulákkal, ’s azt mondta, hogy ha azok szerint élek, nem sokára fel-gyógyúlok. Fel-gyógyúlok? kérdém; – az igaz nem sokára – nem sokára nem lessz semmi bajom. El-ment, ’s sírt, mikor el-ment. Igy szalad előllem minden, valakinek tsak meleg vér van még ereiben, hogy szemében, sírásában ne láthassam inségemet. A’ gyermekek, a’ kik egyébkor mindég szerettek, ’s önként jőttek hozzám, most el-ijedve fordúlnak-el tőllem. Ti meg-nem-romlott mennyei lelkek, érzitek talám hogy én meg vagyok érlelve, hogy majd oda visznek-ki közzűletek, hogy el-rothadjak – érzitek talám? Hah! mint szörbölöm-fel ezt a’ gondolatot, mint az élet’ italát, ’s mint mosolygok néki, mintha a’ megint-hív Mantzi nyújtaná kezét! – Ma reggel eggy fiatal szép Lyány’ koporsóját vitték-el ablakom alatt. A’ halotti-szekér szomorú zörgése ébresztett-fel bágyadtt álmomból. Fel-ugrottam ’s le-néztem a’ temetésre. Eggy szép zöld keresztet vittek a’ koporsó előtt. Ideje előtt húllottak-el levelei ennek a’ még tsak fakadni kezdő rósának, nem tépte azt el a’ Hiteszegett’ keze. Te bóldog – bóldog vagy! kiálték! ’s le-hallatszék kiáltásom. Te is utánna mégy. Akkor vissza-ugrottam ágyamba, de ollyan vígan, mintha lakadalmi ágyba feküdtem vólna, ’s – Ó! el-beszéljem é, mit láttam? – Mantzit magános szobájában az el-hervadtt, meg-hóltt Bácsmegyey felett láttam sírni.

El van végezve, el-hagyom Budát! – Mantzit, – ah, nem Mantzit többé, hanem Szent-Péterynét minden nap látni, még pedig nem sokára eggy rakás kis Angyalok közt látni, – képzeld-el, mitsoda kín vólna az nékem. Itt hagyom Budát! Talám az idő és az el-távozás enyhíteni fogják szenyvedésimet.

Még soha sem betsültem annyira a’ házamat, mint most, mikor belőle végképpen kőltözködöm-ki. Ímé néktek adom azt, de ollyan igéret alatt, hogy se el ne adhassátok, se Lakót ne fogadjatok belé. Nem lehetne azt el-néznem, hogy annyi bóldog óráim’ helyjét érdemetlen Szálló profanálja. De leg-inkább még is azt a’ szobát betsűlöm, a’ mellyben leg-először láttam a’ Napot, – a’ mellyben a’ világot nyögdétselő sírással köszöntöttem. Többnyire ebben töltöm most magános óráimat, ’s ollyankor előttem forognak gyermekségemnek ’s ifjú koromnak esztendei. Mindenikében öszve-fonva látom a’ nyomorúságot az örömmel. Ez a’ sorsa a’ szegény Halandók’ rövid életének! – El-gondolom illyenkor, honnan jő az, hogy a’ gyermekek’ esztendeit a’ leg-bóldogabbnak tartják; ’s úgy látom, hogy az semmivel sem bóldogabb a’ több koroknál. Ha Legény korodban vólnának gyermeki gondjaid, könnyen bánhatnál vélek: de másként van a’ dolog magában; a’ gyermeki gondhoz gyermeki erő van adva. Gyermeki korodban szint ollyan örömet, ’s bánatot okozók azok, ha gyermekiek-is, mint az érettebb korok’ nagyobb ’s fontosabb gondjai; ’s mondd-meg most, bóldogabb vagy é gyermekségedben? – Nem; minden kornak ki van szabva bánatja és gondja, valamint öröme is, – ’s ha gyermek vagy, eggy le-omlott kártya-vár szint úgy el-kedvetlenít, mint érettebb esztendeidben meg-tsalatkozott reményed. Ha a’ gyermeki időnek valami elsősége van, úgy azt nevezem annak, hogy még az nem töri magát a’ jövendőkön.

Ma kéntelen vóltam azt tsinálni, a’ mit eddig napról napra halasztottam. – Az alatt, míg betegen feküdtem sokak minden nap méltóztattak egésségem eránt tudakozni. Az Etiqvette, és az a’ sok haszontalanság, a’ mi az embereket Marionetté tsinálja, arra kötelez, hogy ezeknek a’ tudakozó Uraknak udvarlásokra legyek, ’s nállok bútsúzzam. Az Isten tudja tsak, millyen nehezen tsinálom én azt. Édesem! ha vala’ kihez bé-lépek, ’s kezéhez nyúlok, ’s barátságosan meg-szorítom, ’s azt hiszem hogy ettől a’ szíves kéz-szorítástól egészen által-melegedett, ’s szíve erántam azzal a’ tűzzel lobog, a’ mellyel az enyím eránta, ’s ő e’ helyett eggy meg-szokott nevetéssel ’s eggy francia láb-vonással felel, az ajtót keresem – ’s megyek, mintha korbátsolva kergetnének-el.

Engedek az Endrédy hosszas unszolásainak ’s által-láttam, hogy Szent-Péterytől el-kell bútsúznom. Már fogják a’ lovaimat, mert még melegében van el-szánásom; ha szavamon nem fogna Endrédy, könnyen el-múlhatna. Ó Marosy, hogy fogom én ott viselni magamat! Reszketek. Jó, hogy azt betegségem maradványának tarthatják.

Hálá Istennek, meg-jöttem; senkit sem találtam oda haza. Mind az Úr, mind az Asszony ki-ment.

Szent-Pétery nállam vólt, ’s igen kért, hogy véle eggyütt menjek házához. A’ Feleségének hirtelen változása esett azt mondja, külömben ő is el-jött vólna, ’s igen kíván el-menetelem előtt velem szóllani. – Jó hogy el-nem jöttél, mondám magamban; ezek a’ falak pirításodra támadtak vólna fel. Én neki-készűltem, hogy valahogy el ne áruljam magamat, mert egyszerre nagy el-fúlladás szállott-meg, de eggy általjában tsak-ugyan meg-mondtam néki, hogy kívánságát nem tellyesíthetem, mert ki-koptam az időből, ’s minden órám ki van szabva, azon kívűl, a’ mellyen gyengeségem miatt senkivel sem akarok lenni. – Én Mantzit többé nem látom. E’ vólt az az eggy pillantása egész hátra lévő életemnek, a’ mellyben véle az illendőség’ meg-bánása nélkül szóllhattam, ’s bútsúzásom alatt meljén sírhattam vólna – ’s meg-tagadhattam é magamtól ezt a’ bóldogságot? – de kéntelen vóltam! Akár szerelmet, akár meg-hidegűlést láttam vólna szemében, mindenike új fúlánk lett vólna szívemben.

Ma még egyszer mentem a’ Szent Gellér hegyére. Sokáig űltem tetején, ’s el-múltt bóldogságom’ emlékezete új szenderedésbe hozott. A’ vala tehát édes Marosym az én sorsom, hogy ott, a’ hol az élet’ leg-tökélletesebb bóldogságát reménylettem, a’ leg-keserűbb poharat seprőstül hajtsam-fel; – hogy onnan, a’ hol valaha a’ szeretetre leg-méltóbb feleség’ könnyei alatt, háládatos gyermekektől sirattatva, ’s Hazafi-társaim által szívesen emlegetve, Őseimnek szent tetemek között reménylettem fekhetni, ki-kőltözzem, ’s hamvaimat idegen főld nyelje-el. Ezekben a’ Napokban, nevezetesen pedig ma, meg-számlálhatatlan idegen érzések járták-keresztül szívemet. Ó Mantzi, mint változtattál te meg mindent életem ösvényén; mint hintettél oda árnyékot és homályt, hová tiszta és víg nap-fény sütött; mint tépted-ki ösvényem’ szélein a’ virágokat, ’s helyjettek mint hintettél bogáts-kórót, ’s tővisses terméseket, mellyek most minden léptemben vérzenek! De nem, – nem vádollak semmivel. Igasságtalan vagyok, a’ mint egykor magad neveztél; te nem tsináltál egyebet annál, hogy le-tőrted a’ ki-fakadtt virágot, nem várván-bé, hogy még eggy bimbó fakadjon-ki, melly egésszen érted, tsak eggyedűl érted akart virítani. Adja Isten, hogy ollyan idő ne jöjjön, a’ mellyben ezt meg-kellene bánnod.

Én a’ Mantzi képét kitsínyre tsináltattam, ’s eggy szép gyűrűbe foglaltattam. Az a’ szegény Festő, a’ ki azt ma hozzám hozta, ki-meresztette a’ szemét, midőn neki-szaladtam, ki-kaptam a’ kezéből, ’s sírva eggy: Itt vagy édes Hiteszegettem!-et kiáltottam. Szegény, szégyenletében nem tudta, mit tsináljon; ’s sokára én is el-pirúltam. Millyen igazán van találva, azzal a’ szerelemmel meg-tőltt tekintettel, a’ mellyet rám akkor vetett, mikor magát számomra festeni hagyta. – Maradj hát örökösen újomon, édes gyűrűm! ha pedig meg-halok, – légyen néked gondod rá Marosy, hogy nálla nélkül el ne temessenek. – – – Hogy ez a’ kép nékem, minden gyógyuló sebeimet újra fel-szaggatja, az ugyan tagadhatatlan; de, – hát ha a’ te Klárid meg-halna, el-vetnéd é képét azért hogy vala’ ki meg-szóllítna ’s ezt mondaná: Vesd-el ezt! az illyen portéka tsak bánatodat neveli, ’s méreg a’ sebedre. El-vetnéd é a’ Klári képét? ’s nem hólt é meg Mantzi nékem?

Készen vagyok mindennel. Tegnap még az öreg Surányinál kellett vatsorálnom. Nékem az nagy vígasztalásomra van, hogy illyen közönségesen látom magamat szánatni. Egynehány háznál ollyan barátságot mutattak erántam, mellyen tsudálkoztam magam is. A’ leg-érdeklőbb situátióm az öreg Surányitól való bútsú-vétel vólt. Elejéntén semmit sem hoztunk-elő a’ mi Mantzira, vagy el-menetelemre emlékeztetett vólna. Egyről-másról beszélgettünk sokáig. Én féltem a’ bútsúzástól, ’s tovább-tovább halogattam azt. Utoljára fel-kőltem, ’s mind a’ ketten el-fakadtunk sírva. Ötsém, monda síró hanggal, ’s meg-szorította kezemet, – én tőlled nehezen maradok-el. Ha ez nem bíztatna, – ekkor le-vonta süvegét, ’s fejér hajához nyúlt, – ha ez nem bíztatna, hogy majd én is véghez érek, nem nyugtathatnám-meg magamat el-távozásodon! – Ez a’ szíves igaz expressio, az a’ forró kéz-szoritás, a’ mellyel ezt mondta, el-fojtotta szavaimat. Karjai közzé dűltem-el, ott sírtam-ki sűrű könnyeimet, ’s el-szaladtam tőlle. A’ ház’ kapujánál tértem tsak magamhoz. Még egyszer el-akartam tőlle bútsúzni, de édes Marosym! eggy ollyan tekintet, melly még az Angyalokat is tiszteletre ragadta, bé-zárta számat. A’ szoba közepén állott ő le-vett süveggel, öszve-tett kézzel, ’s égre emeltt szemekkel. Bizony érettem imádkozik, – ’s ó, Marosy! minő nagy gondolat az?

A’ vólt bezzeg a’ rettenetes szempillantás, Édesem, mikor a’ ház alatt fel-űltem, ’s a’ Kotsis eggyet tserdített, ’s a’ szekér el-indúlt, ’s én még fel-tekintettem, ’s az ablakokat mind nyitva láttam, ’s el-képzeltem, majd miként fogják bé-zárni, ’s – tsak^* az Isten tudja, ki és mikor nyitja-meg? Nem fogsz te többet benne nyugodni! – pedig erőssen hitted, hogy kedves Mantzid’ karjai közt bóldog órákat tőltessz benne, minekutána hivatalodban módod lessz eggy nyomorúlton könnyebbíteni, eggy el-hagyatottat bóldogítani, ’s a’ vígasztatás nélkül szűkölködő árvák ortzáiról a’ meg-gyűlt könnyeket el-törleni. De így van az! – Mindez a’ remény nem a’ leg-állhatatlanabb phantasia játéka vólt é? úgy ragyogott, mint a’ leg-szebb színe a’ szivárványnak – ’s oda van!

A’ Bátyám el-beszélte néked tudom, hogy Endrédyvel eggyütt az Olasz-Országi fürdőkbe megyek; de az útamban némelly helyt két ’s három napig ’s tovább is akarok múlatni.

Ezer tsókot az én kedves Klárimnak; most nem írhatok néki. Ölellek benneteket a’ leg-indúlatosabb szeretettel.

Hogy hiheted te azt, hogy az én útamnak óhajtott vége lessz? – Én nem hiszem, de engedek. A’ kik körültem forognak nem tudják mit tsináljanak vélem. Többnyire hallgatok, ’s sokszor erőt nem tudok venni magamon, hogy még a’ leg-vígabb társaságban is síró szemmel ne nézzek az Égre. A’ vígasság, a’ gyönyörködés belső nyúgodalom nélkűl annyi mint az árnyék világ nélkül, ’s – édes Marosym! el-érhetsz é te valami tzélt ollyan eszköz által, a’ mi igazán szólván nem eszköz, hanem következése a’ tzélnak. – Azt akarjátok, hogy keressek mulattságot, útazzak, tolongjak, pedig nints erőm; nézzek, álmélkodjam, tsudáljak, ’s a’ nézés alatt, álmélkodás, tsudállás alatt felejtsem-el régi bajaimat. Érzem, – érzem jól, ez a’ szív határozza-meg a’ mi örömünket, ez tőlt-meg bánattal, ’s – parantsolhatod é a’ pataknak hogy ne zuhogjon, ha zuhog.

El-hevűltt phantáziám gyakorta ollyan szövevényekre vezet, a’ mellyekből ki nem tudok fejtőzni. Ha Mantzi hív maradt vólna erántad, így gondolkozom gyakorta, ’s őtet az eggyütt-létel mindég erősebben tsatolta vólna hozzád, ha most feleséged vólna, ’s életedet véle bóldog nyúgodalomban tőltötted vólna el, – mitsoda bóldogság lenne az, ha egyszer születésed’ napján, mind azokat a’ kitsínyeket, a’ kiket szűlt, apolgatott, fel-nevelt, elidbe állította vólna, ’s így szóllított vólna meg: Nézd az én és a’ te Gyermekeidet! én őket anyai kedvezéssel apolgattam; te őket atyai hűséggel táplálgattad – jó hív gyermekek; áldj-meg engemet, és őket, hogy meg-áldva közelíthessünk a’ Mindenható’ székéhez éretted könyörgeni! – Ó Marosy! millyen bóldog nap lett vólna az! – millyen tellyes lett vólna mennyei érzéssel! hasonló annak a’ nyomorúlttnak az érzéséhez, a’ ki az itt meg-futott terhes pállya után a’ nyúgodalom lakó-helyjébe lép.

Sokszor mérgesen fakadok-ki az el-fajúltt emberi Nem ellen; de nem fakadok-ki többé. Még meg-betsülhetetlen lelkeket lehet közötte találni. Minthogy itt Endrédynek Rokoni vannak, ma egész nap itt mulattunk. Estve felé a’ Sétállóba mentem, ’s ott a’ sok esméretlen emberek közt elébb-tovább botorkáztam mind addig, míg a’ le-szálló Nap, mellyet én el-ragadtatás nélkűl soha sem nézhetek, figyelmetessé tett. Eggy keskeny sikátorra tértem, mert azon nem vólt ollyan tömött sokaság. Annyi Lyány ment-el mellettem, mindenik virágzó esztendejében, természeti ártatlanságban. Azt képzeltem-el miként járt valaha ebben a’ Sétálóban még egészen szabad, szerelmet-nem esmerő szívvel Mantzi, míg a’ Helytartó Tanáts innen Budára nem ment-le. Méljebben merűltem-el képzelődésemben, ’s el-fakadtam sírva. – Gondold-meg mint jártam, midőn véletlen tekintetem eggy Lyánykára esett, a’ ki szalma-szín tafotában világos kék bodrotskákkal egészen ollyan vólt, mint Mantzi. El-íjedtem látásától, úgy hogy valósággal reszketett minden tagom; mert azt tartottam, hogy magamban vagyok, ’s könnyeimet senki sem látja. Vissza akartam fordúlni, de valami titkos erő nem eresztett. Rá tekintettem, ’s ő eggy ollyan édesen enyelgő mosolygással előzött-meg, hogy minden rettegésem el-enyészett. Ó Marosy! millyen szépen mosolygott. Így mosolyog a’ Szerelem, mikor a’ Le-roskadttat fel-éleszteni akarja. Szóllani akartam véle: de szívem teli vólt; el vólt fojtva. Ő meg-értette néma tekintetemből, mit akartam mondani, közel ahhoz a’ pázsit-székhez, a’ mellyen ült, eggy fonnyadni kezdő rózsa vólt; fel-vettem azt, mert azt tartottam, azt óhajtottam, hogy azt az a’ szép Lyány vesztette légyen el; ’s a’ szép teli karimájú Hóld Tseklész felől emelkedett, eggy könnyű felhőn, fel. Új könnyek tsorogtak szememből, vissza-tekintettem a’ Lyányka felé, – a’ Hóld szemébe sütött, ’s azokon a’ szép könnyeken ragyogott, mellyekkel fel-jövetelét idvezlette. Mutattam néki az el-vesztett rózsát, az Égre intettem véle, szívemhez szorítottam, ’s el-húllottak levelei. Ő látta ezt, elő-rántotta keszkenőjét, ’s sebes lépéssel szaladt a’ szomszéd^* széken ülő Barátnéihoz. – Ki vóltam forgatva sarkamból, ’s botorkázva mentem haza.

Miként lehet azt kívánni, hogy nyugodalmat leljen az ember? hogy meg-békéljen – magával és a’ világgal? El-nézheted e te azt meg-indúlás nélkűl, hogy a’ leg-nemessebb, leg-érdemesebb embereknek kell mindég a’ leg-szerentsétlenebbeknek lenni? ’s honnan jő inségek – nyomorúságok – bóldogtalanságok? Bosszankodva kell rá felelnem. Az ember az, a’ ki az embert bóldogtalanná tészi. Endrédynek kérésére, a’ ki Csaló-közből bizonyos rokonit várta-bé, eggy nappal tovább múlattam itt, mint elejentén szándékoztam; ’s a’ Bátyja, a’ ki ennek a’ Vármegyének Fő-Perceptora, kedvemért eggy Concertet adott. Számosan gyülekeztek-fel rá, de én kevés részt vettem a’ társaságban, mert mélj melancholia lepett-meg. Nem szóllottam senkivel a’ ház’ Gazdáján kivűl, a’ ki éppen nem látszik pénz-olvasásra születve, mert elevenen érzi a’ szépet. Ő nékem igen tetszett. A’ leg-igazabb expressió terjedett-el ábrázatján minden szép passage alatt; ’s továbbá pedig, midőn eggy igen kedves szavú Leány eggy szomorú Ariát, ollyan érzékenyen énekelt, hogy azt, a’ nagy sirás miatt félben-szakasztotta, a’ Perceptor is sírt, ’s nem szégyenlette le-törleni könnyeit. Ez a’ szép Leány meg-érdeklette szívemet. Tudakoztam ki légyen? ’s azt felelte a’ ház’ Gazdája, hogy eggy Senator’ Leánya, a’ kinek sok gyermeke, ’s kevés értéke van. Ő a’ leg-szebb, leg-jobb szívű Leány az egész Városban, ’s eggy bizonyos Ifjat rég-ólta szeret. ’S mi az oka, kérdém, hogy öszve nem kelnek? – A’ Legény, felele a’ Perceptor, kész vólna el-venni, tsak pénze vólna. Mint indított-meg ez a’ felelet, Édesem, ki nem mondhatom, kértem őtet, hogy véle esmertessen-meg; – képzeld-el mint ütköztem-meg, midőn benne azt a’ kedves Lyánykát találtam-fel, a’ kit a’ minap a’ Sétálóban, a’ pázsit-széken magánosan láttam ülni. – Ő is meg-ütközött midőn rám esmért, ’s hirtelen törlötte-le el-veresedett szemeiből meg-gyűlt könnyeit. – A’ Kis-Asszonynak nem kellene gyakran énekelni, mondám, ’s meg-szorítottam kezét; Egéssége drágán fizeti meg azt a’ gyönyörűséget, a’ mellyet Hallgatóinak azzal tsinál. – Nem tudta mit feleljen. Teli vólt szíve mint az enyím. – Az Isten tegye a’ Kis-Asszonyt bóldoggá! mondám, meg-fordúltam, ’s tsak-hamar haza szöktem. Itt űlök most, ’s ezer ellenkezések, a’ mellyeket az emberben ’s az emberi életben találtam, hosszas szédelgésben keringetnek. Meg nem foghatom, hogy lehet eggy ollyan szeretetre méltó Lyányt szeretni; ’s amellett a’ szerelem mellett mint gondolkozhatni ollyan alatsonyan? Azt tartod talám hogy ez a’ fiatal ember szegény, ’s gazdag házasság által keresi elő-menetelét? Nem jól gondolod; ő eggy a’ leg-gazdagabbak közül az egész Városban. – Mit mondassz most rá? –

Szomorú dolog, Édesem! igen szomorú! de sokszor tapasztaltam, hogy a’ leg-jobb Leányok tsak-nem mindenkor ollyan férjekhez esnek, a’ kik az ő birtokokat meg nem tudják betsülni! Ah érzettem én mit nyerhettem vólna Mantziban, de – nem lett enyím! Ki-beszéllhetetlen vólt szerelmem eránta – ’s ő az én szerelmemet meg nem betsűlte; ki-verte eszéből, a’ mit érette tettem, ollyan könnyen felejtette azt el, mint a’ gyermekek báb-lovokat, ha el-vonhatod szemek elől. – – – Nem kevély magam el-hívése az, hanem belső érzés, ha azt mondom, hogy én őtet bóldoggá tettem vólna. – Imé megint előttem van; kellemetességének tellyességében áll megint előttem! ah! – Isten hozzád!

Sokáig gondolkoztam rajta, Édesem, ’s mindég igazabbnak találom, hogy azok közzűlünk a’ leg-szerentsésebbek, a’ kik leg-kevesebb érzést, leg-kevesebb qualificátiót kaptak. Mi az oka, hogy a’ Főld-mivelők’ állapotját tartjuk a’ leg-bóldogabbnak? Kevesen vannak a’ kik azt tudják, hogy a’ Poéták ollyan szép álmokat írtak felőle, ’s hogy kunyhójokba ártatlanságot ’s jámbor eggyességet vittek. Hidd-el mindenütt el-terjedt a’ gonoszság a’ hol emberek laknak; ’s a’ falusi parasztok közt szint úgy vannak Kabalák, mint a’ Fejedelem udvarában. Álmodozást nem írígylek senkitől; de erőssebb ín-szövevényeit írígylem a’ Főld-mivelőnek, ’s azt, hogy néki sok ezer dologról, a’ mellyek bennem kivánságot támasztanak, nékem el-múlhatatlanokká lettek, a’ mellyek életemet kedvesebbé tészik, nem-létek pedig bennem visszás érzést szűlnek, még tsak ideája sints. Nem szint-ollyan tőkélletességig emberek é ők, mint mi? Nékik is van bizonyos mértékű érzések, ’s az a’ grádus a’ mellyel élnek és éreznek, azt tartom, a’ leg-szerentsésebb clíma. – A’ Bátyám jószágában sokszor akadtam én ollyan parasztokkal öszve, a’ kik kérdésemre^*, mint vannak? meg-törlött szemmel felelték ezt: az Isten magához vette a’ szegény Feleségemet! jó eggy Lélek vólt szegény, úgy éltünk mint az Angyalok! – Az a’ könny, a’ mellyet akkor fakadásában láttam el-törlődni, nem vólt kőltsönzött, erőltetett könny; – ’s még is ha esztendő múlva megint meg-látogattam a’ Bátyámat, már újra feleségesen kaptam őket, vígan éltek, nem tartották menyetske feleségek’ pirításának, ha meg-hólt feleségeket jelen-létekben parasztos eggyűgyűséggel ditsérték. Vesd-öszve már most jövendőbéli Urokkal, a’ kinek raffinirozására annyi pénzt vesztegettek, miben vagyok bóldogabb parasztimnál? – miként felejtem Kedvesem el-hajlását? – ők Feleségek’ halálokat?

Mi, a’ kik Városokban neveltettünk, el-vagyunk a’ kényeztető kezek által rontva egészen. Tsak nézd-el Ifjainkat, nem a’ leg-kínzóbb kívánságok alatt múlik é el szép idejek? ’s ha egyben ’s másban férfiúi bátor meg-keményedést látsz is, mennyi környűl-állás vét el-szédítésére tőröket! Tsuda é osztán, ha a’ szegény ifjú, a’ vég nélkűl való küszködésben ’s el nem tsendesített szomjúságban el-hal? – vagy ha valamelly történet, melly ötven közzűl is alíg ér eggyet, ha mondom, valamelly történet abból a’ tsábúlásból, abból a’ feneketlen őrvényből, a’ mellyben kereng, ki-ragadja, hogy magához tér, mint valamelly nehéz álom után – tsuda é osztán, ha – a’ halál’ karjai közé dűl-el, ’s ideje előtt porrá sorvad? Ki-asszott minden erő belőlle; a’ meg tsábúltt természet maga rontsolta-meg magát. Be sok tellyes virágú bimbók vannak így le-verve! – be sok érni kezdő gyümölts leg-szebb zsengéjében!

Édesem! nem magamra nézve keserít ez engem! Eddig vántzorgottam terhem alatt, ’s ha verejtékem tseppjei közé, mellyek homlokomról húllottak, tsak eggy zúgolódó tsepp tseppent is – Isten! úgy bizony nyomorúságom’ el-szenyvedhetetlen terhe fatsarta azt ki; bizony ollyankor tseppent-el, mikor azt gondoltam, hogy le-roskadok. Én a’ határig jutottam: – de azokat szánom, a’ kiket a’ Szerelem azzal a’ kegyetlenséggel támad-meg, a’ mellyel engemet kínzott, ’s mindaddig tart öldöklő karjai közt, míg utolsó tseppjeket is ki nem szívja.

Néha, édes Marosym! világosan látom, mennyire tévedtem légyen el ösvényemről, látom azt a’ meredekséget, ahová hevességem vezetett, ’s el-borzadok belé. Azzal akarom meg-nyugtatni elmémet, hogy nem tehetek eggy ollyan betegség’ következéseiről, a’ mellyet magam vetettem, nem tudván mitsoda. De az a’ kérdés kerül mindég elő, ha nem vóltak é betegségemben ollyan intervallumim, a’ mellyekben az eszközökkel való szíves élés ezeknek elejét vehette vólna; ’s nem kell é róla számolnod, hogy intervallumidban vélek nem éltél? Ez, édesem, ollyan kérdés, a’ mellyre nem merek felelni. Úgy mellőzöm azt el, mint eggy meg-dobbant istentelen a’ Bírót, midőn rá merően néz. Ha erőm vólna nagy terhet emelnék, – de ha minden erőmet öszve-szedem is, meg-nem mozdítva fekszik az el-dűlt ház, ’s lelkem ollyan erőtlenségbe esik-vissza, mellyből ki nem tud fejtődni.

Mikor le-fektemkor eszembe jut, ’s el-képzelem, be bóldog lettem volna ha ő enyím lehetett vólna, ’s új édes álmodozásra szenderedem; – mikor illyenkor azt álmodom, hogy egészséges vagyok, ’s Mantzi enyím, ezen örűlök, ’s örömemben sikóltozva fel-ébredek, ’s akkor látom, hogy az tsak tsalódás vólt, ’s mennyei örömöm álmommal eggyütt el-oszlik, ’s helyébe a’ leg-keservesebb nyomorgás tér ismét elő – ó hallgasd-meg akkor jajgatásomat Isten! könyörülő Isten! – ’s ölj-meg.

Jaj nékem hogy az a’ bóldogság, az az öröm, a’ mellyet nékem ő tsinált, el-ment mint a’ Duna’ le-folytt vize, ’s soha nem tér-vissza. Isten! tsak eggy tseppet, tsak eggy keze-szorítását! De mire való ez a’ véghetetlen kívánság, ez a’ véghetetlen szív-szakadás? ’s ha elő-jönne is, meg-szorítaná is kezedet, ’s meg-szóllítana: Bácsmegyey! látom, millyen nyomorúlttá tettelek! ’s megint a’ Szent-Pétery’ karjai közé szaladna – mit használna ez? Enyhítő balsamom-tsepp vólna az eggy tüzes atzélra. – Miért botorkázunk mi mindég a’ Lehetőség ’s Valóság között? miért hordjuk bóldogságunk’ taposóját mindég önnön-magunkban?

Ma reggel, mintegy tíz óra lehetett, eggy szegény embert találtam-elő. Nagy-tsomó vólt hátán, nehezen vonta alatta elébb-tovább lábát, ’s nagy verejték-tseppek szakadtak-le ábrázatján, ’s minden ere fel-dagadt. Meg-állítottam a’ kotsit, ’s kértem őtet, hogy pihenjen-meg. Le-tette válláról a’ terhet, ’s el-égett kezével törölgetvén izzadtt képét, el-beszéllte, hogy ő minden héten kétszer megyen Hamburgba, ’s pénzért egyet ’s mást hoz és viszen; az-alatt pedig Felesége otthon marad a’ gyermekeivel, ’s fonással keresi élelmét. Nem szóllottam semmit; valamit nyomtam tenyerébe, ’s az inasomnak parantsoltam, hogy segítsen hátára tenni tsomóját. Bitzegve ment hazafelé, ’s én eggy darabig néztem utána. – Bóldog ember! mondám, te egészen az vagy, a’ minek lenned kell! – Az-alatt, míg eggyütt beszéllgettünk, körül-nézett magamat és a’ szekeremet, ’s én el-pirúltam előtte. Hidd-el, nem nézhettem sokáig rá, mert érzettem, mennyivel halad-meg. Ma megint a’ Feleségénél lessz, a’ ki őtet nyughatatlanul várja, ’s le-törli könnyeit. Gyermekei mindég tudakozzák, ha soká lessz é még oda az Apjok? ’s ha majd haza ér, elibe szaladnak, körül ugrándozzák – karjaira veszi őket majd, ’s férji ’s atyai édes érzési alatt el-felejtkezik arról a’ verejtékről, melly most lábaira egymást érve szakad.

Már Bétsben vagyok, ’s óráímat többnyire a’ Bellvederben tőltöm. – Ah, most ez is haszontalan! A’ bóldog Szerelem érzékennyé tészi a’ szívet minden eránt, a’ mi szép, a’ mi gyönyörködtető: – a’ szerentsetlen, meg-tsalt Szerelem pedig örökre meg-tompítja azt. – Most ollyan hidegen állok a’ Corregio Szerelme, vagy a’ Van-Dyck ’s Rimbrandt Portraitjai előtt, mint valamelly falusi óltár, ’s Vendég-fogadókban^* függő Királyné képe előtt. Az öröm, bánat, kedv-gyönyörködés, mind tsak történet’ munkája, ’s – értsd-meg expressióját a’ Festőnek – eggy ölelés’ gyümöltse.

A’ te tanátsod, ’s projectumod jó. – Tisztelem azt, mert jó szivedből folyt, ’s nyomorúltt állapotomon indúltt szánakodásod sugallotta. De engedj-meg, hogy el nem fogadhatom. Meg-könnyebbedésem’ kívánása téged igazságtalanná tész.

Azt mondod, hogy engem Theréz szeret, – ő derék személy, ’s bóldoggá fog tenni. Az igaz, Édesem, hogy néki van erántam hajlandósága, ’s még Mantzin kivűl nem találtam szeretetre méltóbb Leányt, mint ő. A’ mi belső characterét illeti, még felyűl-haladja Mantzit: de ugyan ez a’ két ok tselekszi, hogy birtokát nem keresem. Eggy ollyan derék gyermek mint Theréz, egész szívet érdemel, nem ollyat, a’ melly mással közös. Be hasonlatlan pár lenne mibelőlünk. Ő nekem teli szívet, ifjúságot, ’s a’ szépségnek minden kellemetességeit adná – hát én? – nem semmit egyebet annál a’ bizonytalan reménynél, hogy talám idővel eránta való tiszteletem szerelemmé válhat. El-hallgatom beteg állapotom’ következéseit. – Te férj, ’s Atya vagy. – Tedd még ezekhez az okokhoz, mellyek magokban is elegendők, azt, hogy nékem alíg van eggy ’s két szenyvedhető pillantásom; többnyire únalmas kedvetlenség nyom-el. Nem vagyok az, a’ ki mások eránt lágysággal, engedelmességgel viseltessem: fel-pattanok hamar, ’s gyakorta tsekélység is haragra ragad. Az igaz, hogy mihelyt az első fel-lobbanás el-múlik, mindjárt meg-bánom háborodásomat: de az nem elég. El-képzelem, millyen vóltam valaha, ’s meg-emészt bánatom. – Ha ezekre azt mondod hogy Theréz esmér, tudja millyen vagyok, azt fogom tőlled tudakozni, hogyha látod, hogy eggy gyermek késhez nyúl, a’ mellyel magát öszve-metélheti, meg-elégszel é véle, hogy meg-szóllítod? El-kapod előle úgy é? ’s nem gondolsz pityergésével – ’s mikor közelít inkább eszünk a’ gyermekséghez, mint mikor szeretünk?

Ne únszolj, Édesem! el-múltt az az idő, a’ mellyben gondolatokat tsinálhattam eggy szerelemre méltó Személyre. Rút fergeteg hozta ideje előtt Őszömet elő, – ne únszolj, kérlek – én fonnyadok. Az, a’ ki élni ’s szenyvedni hagyott, meg-hallgatta kiáltásomat. Intésére elő-jött a’ halál, ’s ki-jegyzett azoknak jegyével, a’ kik közel vannak a’ meg-szabadításhoz, ’s el-törlötte képemről az Ifjúság’ egészsége színét.

Eggy szeretetre méltó teremtés leve megint barátommá. Az az ifjú báró R… Szeme mélj érzést, ’s jó szívű lágyságot árúl-el. Egyenes, meg-előző, ment minden affectatiótól. Engemet Theréznek eggy levele tett barátjává. R… szereti őtet; tudja, hogy Theréz erántam hajlandóságot mutatott, ’s éppen ez vonta baráttságomra. Ez a’ nyilvánságos jele jó szívének, engemet valóságos barátjává ’s tisztelőjévé tett; ’s miólta bővebben kezdem esmérni, leg-forróbb kívánságom az, hogy Therézt el-nyerhesse. Egészen rajta lészek bóldogításán. Theréz még virít, ’s mennyit vesztene-el a’ világ, ha ő el-hervadna.

Nap’ est’ig eggyütt-ülünk; együtt fetsegünk, ’s úgy öntjük-ki lelkeinket, mint régi, meg-hitt barátok. De eggy dolgon meg nem tudunk egyezni: te ítéld-el közöttünk a’ pert. Ő azt tartja, hogy az, a’ ki szívesen szeretett Kedvesét el-hagyja, ’s másnak karjai közé repül, nem lehet jó szívű Leány. Én ellenkezőképpen azt tartom, hogy ennek gyakorta meg nem gondoltt könnyűség az igaz oka. Kárhoztathatod é ezt? Nézd-el a’ Lyányok’ közönséges neveléseket ’s úgy vádold azt, a’ ki szerelmében állhatatlan. Mire szoktatják őket gyermeki idejekben? a’ piperéskedésre ’s a’ takarékos kőltségre. De elég é még ez arra, hogy magokat házassági életekben is bóldogokká tudhassák tenni? Az, a’ mi a’ leg-fontosabb, el-mellőztetik. Meg világosodott időnk’ gyalázatjára kell meg-vallanunk, hogy még eretnekségnek tartjuk nékik meg-magyarázni, mi a’ Szerelem; addig pedig, míg azt fiatal esztendejekben, midőn szívek még üress, még minden bé-nyomást el-fogadhat, elikbe nem adjuk, nem lehet őket ítélet alá venni. Igasságtalanság valakit azért vádolni, hogy a’ tudva nem lévő Törvényt által-hágta. Én nem hagyom azt ki-verni fejemből, hogy annak nem tudása miatt, sok hit-szegés, sok szerentsétlen házasság támad. A’ szerelem, az életnek leg-szebb gyönyörüsége, nemsokára tsak tüneménynek fog tartatni, mert alíg van, a’ ki azt egyébként esmérje, hanem állhatatlan repdezéséről vagy baromi ösztönéről. Az igaz szerelem és hűség nevetséges lett. Meg-kellene őket tanítani, hogy tsak az indúlatok’ hasonlatossága az a’ kötés, a’ melly a’ szerelmet állandóvá teheti. De erről haszontalan álmodozom – ollyan kívánság ez, mint minden más kívánságaink, – mint eggy szappan-buborék, melly a’ leg-szebb színekkel kevélykedik, – óh ha állandó vólna! – de minekelőtte félre-tekintessz, már el-pattan!

Sokat vesztenének ezáltal az atyák. Nem áldozhatnák-így fel gyermekeket makats gondolkozásoknak. Igy nem mondhatná Uram Atyám: Én édes Lyányom, nem akarlak erőltetni, de ha szeretsz, tsak eggy keveset szeretsz, úgy hozzá mégy. Forr bennem a’ vér. Ma kéntelen vagyok szememmel nézni azt a’ tőrt. Bosszú, véres bosszú szálljon rád, te, a’ ki ezt a’ szegény, ártatlan, előre nem néző Lyánykát illyen álnokúl buktatod meg.

Ha a’ szegény Lyányban valamelly belső érzés támad-is fel, hogy nem kellene azt el-hagyni, a’ ki őtet szereti, ’s érette él, de ezer ok adhatja megint más óldalról elő magát, melly ezt az érzést el-nyomja. Úgy szóllok, a’ mint gondolkozom, mert szívem teli van. Ifjaink nagy részént magok okai ennek. Menj valamelly gyülekezetbe, ’s nézd-el, nem úgy hízelkednek é, nem biztatják é most ezt, ’s majd megint tsak-nem ugyan abban a’ szempillantásban, amazt, a’ szerelem’ leg-édesebb biztatásival? Az ő hibájok é hát, vagy a’ miénk, ha állhatatlanok?

Ha az emberek’ tselekedeteit ítéletünk alá akarjuk vetni, szükség, hogy fekvéseket, ’s minden környül-állásokat tökélletesen esmérjük. Mentől ritkábban esik ez meg, annál inkább kell attól őrizkednünk. Vannak ollyan órák, ollyan szempillantások, a’ mellyekben egészen emberek vagyunk, ’s mit lehet eggy ollyan szempillantásból ki-hozni. Mantzi engemet szeretett, az igaz; de heves vére érzésének ollyan elasticitást adott, a’ melly mindent hamar el-tolt magától. Ő a’ szerelmet nem gondolkozó, hanem tsak játékos oldaláról esmérte. Az ő hibája vólt é ez? – Én igaz Bíró vagyok, édes Marosym, semmivel sem vádolom. Tudtam azt, hogy nem lehetek állandóúl bóldog, ha őtet a’ Szerelem egész tartományában meg nem hordozom. Nem engedtem magamat azok által el-ijesztetni, mellyeket nékem változandó temperamentuma előmbe vetett. Nyúgodalmam, egész életem’ bóldogsága, igyekezetemnek óhajtott ki-menetelétől függött. Ott vólt, a’ hol kívántam. El-mentem onnan hazúlról. Szent-Pétery Budára jön. Eggy Secretáriusnévá, – Asszonnyá, – eggy szeretetre méltó Férfi feleségévé lenni, a’ kit minden derék embernek tart, – mennyi együvé-jött ösztön az el-tántorodásra! ezen kívűl Szüléinek hízelkedő kérések, fenyegető rimánykodások, ígéretek, mellyek eleven képzelődését fel-hevítették, ’s talám hánytt tőrjeik is, hogy én övé még soká lehetek, mintegy elibe vetve – – – le szállott a’ mérő-serpenyő. Nem, édes Marosym, ha indúlataim fel-zajdúlásában őtet vétkesnek tartottam, vétettem. Nem őtet vádolom én, hanem sorsomat. Nem tudta ő azt, hogy ő engemet ezzel az eggy lépésével szerentsétlenné tessz: Nem akart azzá tenni, ’s nem hitte, hogy azzá teszen. Igy leve Mantzi hite-szegett; így lesznek sokan mások. Legyünk igazságosok, ’s meg-szűnűnk őtet kárhoztatni. A’ mit a’ nevelés, a’ mit a’ példák, a’ mit a’ környül-állások, az idő, ’s ifjúság tsinált, az nem az ő vétke, hanem történet.

Még a’ leg-érettebb elméjű Leányt sem kárhoztatnám egészen hűségtelenségéért, ’s tudok eggy esetet, a’ mellyben ki-lehet menteni. Tedd-fel, hogy fel-nő, ’s szépségének a’ kedves érzés még nagyobb betset ád. Még nem esméri a’ Szerelmet. Eggyszerre tolakodik hozzá az Ifjak’ serege. Közöttök tsak eggy van, a’ ki felé hajlik, ’s további együtt létek alatt sok hasonlatosságot talál a’ maga és az Ifjú’ characterében; még senkiért sem érzette azt a’ mit érette. Az Ifjú eggy bátortalan, de égő tekintettel tudakozza tőlle ha szereti é? ’s eggy lassú kéz-szorítás, felel kérdésére. Nem sokára más Ifjú jő hozzá. Az első semmivel sem utóbb ennél, de a’ Leány még-is a’ másodiknak első látásában eggy titkos borzadást, eggy név nélkűl való kívánságot, érdeklést érez a’ második eránt. Első tekintetekben érzik mindketten, hogy egymásért vannak teremtve. Eggy titkos, egészen esméretlen szózat mondja a’ Leánynak, hogy ez az, a’ ki néki mindene lessz, a’ ki minden kívánságait bé-tellyesíti. Az ő tekintetin függ egészen. Üt az óra; – ’s öszve-szorított ajak, a’ leg-forróbb ölelés köti-meg a’ szövetséget. Nevezheted é állhatatlannak? Nem vólt a’ szerelem a’ mit az elsőért érzett; az tsak character’ hasonlatossága, ’s barátság vólt. Még eggy Ifjú eránt sem érzette vólt azt, ’s onnan gondolta hogy őtet szereti. De most jöve-elő az igazi, a’ kihez őtet meg-győzhetetlen rándítás vonta, a’ ki szívének fele vólt. Rá talált erre, ki-mondhatatlanúl szerette őtet, ’s örökké tartott szerelme. Ha az első őtet későbben kezdette vólna esmerni, barátnéja lett vólna ugyan, a’ mint ezután is az marad: de szerelem, igaz szerelem, – az a’ szerelem, a’ melly mindent meg-halad, az a’ szerelem nem vólt a’ mit érette érzett, ’s érezhetett.

Mikor gyakorta a’ Béts útzáin vagy az Augartenben a’ tolongó sokaságban körűl-tekintem magam’, ’s őltözetekben, ’s magok’ viseletekben azt a’ külömböző tónust nézem, azt kérdem magamtól ha ébren vagyok é? ’s mikor belljebb tekintek, ’s a’ sok melj-tsillag ’s hertzegi bársony alatt az embert keresem, – a’ Mantzi karjai közzé kivánkozom-vissza, el-tsömörlöm a’ Világtól, ’s az esméretlen tsendes otthon-űlés kedvesebb előttem a’ nagy-világ’ ragyogó fényességénél. El-múltak azok az idők, a’ mellyben gyönyörködve néztem vólna a’ pántlikát nyakamon. De a’ nyomorúság tanít-meg bennünket magunkat betsülni; ’s minthogy ez a’ szív egészen el-szokott elmélkedni, arra tanít, hogy a’ pompás Paloták helyjett főld-kalibákba kivánkozzam.

El kell innen mennem. Egésségem igen gyenge, ’s eggy Assembléeból más Assembléeba menni, ’s örökös kerengésben kerengeni, ’s mindenik alatt álmosan ásítani – itt kell hagynom Bétset, édes Marosym, mert ez a’ tsalfa öröm’ özöne nem tőltheti-bé szívem’ hízakját.

Szakassza-félben vádjait, Nagyságod, azért, hogy bútsúzás nélkűl jöttem-el. Életünk, nyugodalmunk kívánta azt. Mind ketten ollyan betegség alatt nyögünk, a’ mellyben a’ hevesebb meg-indúlás méreggé vált vólna. Ez vólt az igazi oka, hogy el-jövetelem előtt Tornára nem mentem. – Higgye-el Nagyságod, egyedűl ez vólt. El-hagyom Budát, el-hagyom kedves Hazámat is, ’s Olasz-ország felé sietek, mert életem soha sem vólt kéttségesebb. Rettegés nélkűl, sőt egészen el-készűlve – egész resignatióval várom ki-menetelét. Esmerem a’ Világot; éltem benne; kostoltam gyönyörűségeit, ’s a’ leg-keservesebb, ’s leg-irtóztatóbb kínjait szenyvedtem. Ha majd le-gördűl a’ kárpit, lessz é okom panaszolkodni, hogy actióm rövid vólt? – Magam választottam é azt? Ne sírjon Nagysád! – meg találnám hallani könnyeinek húllását, ’s én is sírnék. Tsak eggy kívánságom van hátra magamra nézve; – tsendesen kívánnék meg-halni. Ne tagadja-meg tőllem ezt az eggy jótételt Nagysád, mellyet külömben meg-szűnés nélkűl kérek, ’s várok is az Egektől. Nem átkozná é Nagysád azt a’ Fejedelmet, a’ ki eggy szegény ember’ kis vagyonját a’ maga fél óráig tartó kedvének kegyetlenűl áldozná fel? Ha Nagysád magát epesztő bánatjának ereszti továbbat is, ugyan arra az állapotra jut, a’ mellyben én vagyok. Majd ha által-szunnyadok a’ halál’ mezejére, az a’ gondolat, hogy Nagysád még él a’ Világnak, kedves altató-dalom lessz. Én öntöttem mérget a’ Nagysád italába. Tolvaj vagyok, – mert eggy tiszteletet érdemlő Öregnek, a’ kinek olly sokkal tartoztam, leg-betsesebb kintsét rablottam-el; nyugodalmát reménységgel tellyes Leányának. Az Istenért kérem Nagysádat, tsinálja azt, hogy utolsó lehelletem a’ Világot, a’ mellyben Nagyságodat találtam, még áldja. Tsendesedjen Nagysád, hagyja félben bánatját, külömben meg-átkozom azt az órát, a’ mellyben Nagyságodat leg-először láttam; meg-átkozom magamat. Mennyit vesztene a’ Világ a’ Nagysád halálával. Nagysád jól-tévő: – én is a’ vóltam. Nézzen engemet annak eggy darabig Nagysád. Igyekezzen rajta, hogy engemet meg-haladjon. Eggy virágos mező terjed-el Nagyságod előtt. Szedje-le azokat a’ virágokat, a’ mellyek magokat elejébe tolják. Mindég kedvesebbeknek fognak azok tetszeni, ’s idővel meg-látja Nagysád, hogy az életnek még sok esméretlen gyönyörűsége van. – Bukjon térdre Nagysád, ’s adjon hálát irígységet érdemlő állapotjáért. Nagysád még sok örömével élhet az életnek; – az én útam a’ temetőre vezet; az enyímen kóró terem. Eggynehányszor mondta azt nékem Nagysád hogy engem szeret – hogy enyím, egészen enyím. Nem vagyok é hát én azzal szabad, hogy a’ tulajdonomat bóldoggá tegyem? vádolhatni é engem ezért kegyetlenséggel? Nem, édes Therézem, a’ mint az igaz, hogy Mantzi után Nagysád az, a’ kit leg-inkább tisztelek, leg-inkább szeretek: igaz az, hogy a’ Nagysád bóldogságáért való kívánságim nem esmérnek határt. ’S mivel jutalmazza-meg nékem Nagysád ezt a’ szíves kívánságomat? – sírással? epedéssel? el-halással? Én szebb jutalmat érdemlek, ’s Nagysád nékem nem adhat szebbet, mintha magát vissaz-adja a’ Világnak, melly a’ Nagysád életét olly sok okokon kívánhatja. Hidje-el nékem Nagysád, hogy indúlatimnak zabolátlan futamodásokban is sokat küszködtem én ezekkel az okokkal; ’s most, minekutána nem engedvén nékik, enyészetemhez közelgetek, sokszor pirítom, vádolom érte magamat. Keserűvé teszi nékem a’ halál édességét, – homályossá a’ kedvesen el-tőltött életre vetett tekintetet. Érzem, most érzem igazán, hogy nem elég azt kényünkre el-aludni, – kényünkre el-vesztegetni. Sok az, a’ mivel a’ Világnak, az emberiségnek tartozunk, – ’s ezeknek a’ tartozásoknak, kötelességeknek el-mulasztása, láttatlan következéseket von századokra maga után. Eggyike ezeknek a’ kötelességeknek az, hogy Atyákká ’s Anyákká legyünk. Az el-epedésre hajlott Szerelmesekben egész generatio hal ki, – egész generatio Theréz! – ollyan gyermekek, a’ kik áldották vólna emlékezetünket, a’ kik sírunkra virágot hintettek vólna. Az illyen Vigasztalhatatlanok a’ következő Haza’ polgárit ölik-meg. – Érezze Nagyságod ezt az irtóztató igasságot egészen, borzadjon-el az elől a’ veszedelmes méljség elől, mellynek párkányján áll, ’s úgy lessz el-készűlve, a’ mint óhajtom. Báró R… szereti Nagysádat. Az ő szíve Nagyságodat bóldoggá fogja tehetni. Maga vallotta-meg azt Nagysád, hogy ha választani kellene valakit, ő lenne a’ Választott. E’szerint Theréz két három hónappal, melly a’ Nagysád bánatját nem ok nélkűl valónak declárálja, – ’s én Nagyságodra nézve halva leszek.

A’ Nagysád egéssége el-van rontsolva, de még nem kapott halálos sebet. Theréz! az Atyád, a’ ki a’ sírhoz közelget, részemen van. Theréz! halld-meg, mit mondok, – halld meg utolsó kívánságát szédelgő életemnek. – Az Atyád nyugodalma, az én nyugodalmam, ’s a’ szegény báró R… bóldogsága egyedül a’ te el-szánásodtól függ. Tedd őtet bóldoggá jobbodnak bírtoka által, ’s így osztán eggy kedvet találtt öreg’, eggy bóldoggá tett érdemes férj’; eggy meg-mentett ház-nép’ áldása légyen az a’ gyámol, a’ mellyre támaszkodom, mikor bóldogabb életre megyek-által.

Hólnap indulok; de nem a’ paraditsomi Itália felé, hanem arra a’ kősziklás kis határra, mellynek lakosai a’ leg-bóldogabb életet élik. Azt tudakozod, minek? – hogy borzasztó emlékezéssel járhassak azoknak sírhalmain, a’ kik szabadságokért örömmel öntötték-ki véreket, ’s meg akarván menteni Hazájokat, nem gondoltak a’ bilintsekkel. – – Hátha az éles levegő, ’s alkalmatlan útjai még meg-őlnek? Légyen! ha Hazámon kivűl kell meg-halnom, ez az a’ főld maga, mellynek gyomrába örömmel szállok-le.

Báró R… Tornára indúlt. Az ő tőlle való el-szakadás nagyon el-gyengített. Nállam itta-meg a’ reggeli kávét. Lovaink készen vártak. Meg akartuk fojtani könnyeinket, de eggyikünk’ sírása a’ másikáét fakasztgatja. A’ ház előtt némán öleltük-meg egymást, ’s kiki kotsija felé szaladt. Ő az úttzán le, én fel-felé indúltam. Az ő szívében kedves remény kezdett hajnallani; az enyímben setét éjfél vólt.

Az én könnyeim ki-száradtak, de ollyan szívszorulás, ollyan aggodalom szállott helyjébe, melly a’ sírásra fakadtt bánatnál keservesebb. – Isten tudja még mi lessz belőllem – egyszer tsak-ugyan végének kell lenni, ’s az a’ leg-enyhitőbb vigasztalás.

Bezzeg megint vólt eggy tsendes éjtszakám! Még tsupa tűz a’ homlokom! el-ijedek magamtól! Halld tsak álmomat. Azt álmodtam hogy Tornán vagyok a’ kerti-szobában. Theréz a’ menyegzői óltárnál várta kezemet és szívemet. A’ körülöttem állók nyughatatlankodva suttogtak késedelmeskedésemen. Mantzi szépségének tellyességében állott előttem ’s tartóztatott. Én el-merűlve andalodtam-el kedvemre tőltött bóldog óráim’ szemlélgetésiben. Valami sírás, jajgatás vert-ki végre andalodásomból. Fel-vetettem szememet, ’s láttam, hogy Theréz sírva tépte szép hajaiból apró virágjait. El-borzadtam sírásától, ’s sírva vetettem magamat karjai közé. – Jer Theréz! mondám, vedd-el ezt a’ kezet, ’s botsásson áldást ’s bóldog napokat rád az Isten. Az eskető Pap az Óltárhoz lépett, ’s el-kezdtea tzeremóniát. Öszve-tett kézzel emelkedtek-fel mindnyájan az Ég felé. Valami sírás támadt hirtelen oda ki, ’s jobban jobban hallatszott. A’ Pap félben-szakasztotta az esketést. A’ Nézők ki-szaladtak, ’s Mantzi tolakodva jött-bé az ajtón, – sápadtan, tépett hajjal, fekete gyász-öltözetben jött-bé, ’s ki kapta a’ Theréz kezét jobbomból. Állj-félre – mondá – állj félre; Szent-Pétery meg-hólt, ’s ő az enyím. Az öreg Gróff elő-szaladt, által-ölelte Therézt, a’ ki úgy reszketett mint a’ kis bárány a’ hidegen. Mantzi el-lankadva ájult-el. Ki-vitték. Én fel-költem, mintha az Isten sententiázott vólna meg. Az el-tsüggedés úgy leskelődött utánam, mint az úton-járó gyilkos. Theréz megint fel-eszmélkedett, rajtam tartózkodott, ’s fen-szóval sírt. Végezze-el az Úr, mondám a’ magán kívűl lévő Papnak. Theréz néki eresztette magát a’ Szerelem édes érdeklésének, de nékem azok ollyanok vóltak, mint a’ mardosó ír a’ véres sebben. Új lárma vert-fel ölelésünkből. Felé szaladtam. – Mindjárt meg-hal, – mindjárt meg-hal! – kiálta eggy szózat! Én le-rogytam, de megint fel-vántzorogtam, ’s abba a’ szobába mentem, a’ mellybe Mantzit vitték. Az én háló szobám vólt az. Isten! halva találtam őtet. – Irtóztató vólt száj-rándítása. – Utolsó szava: Bácsmegyey! vólt, monda könnyezve ’s méljen sohajtva eggy fiatal Leány. Kegyetlen, mondám, miért mondod te ezt? – Meg-hidegedett Mantzimra vetettem magamat. – Még most is szép vólt ő. – Lassan szivárgottak könnyeim, – mindenikében az ő képe festődött, ’s el-repűlt bóldogságom’ emlékezete, ’s így sírtam jobban-jobban, míg sokára fel-ébredtem.

Isten! oda vagyok! – Eggy Stafétát kaptam, hogy a’ Bátyám veszedelmesen beteg. – Ó Marosy! miért esküdt-öszve ellenem minden nyomorúság? nem elég lett vólna é a’ Mantzi el-hagyása meg-érlelésemre? – Éjjel nappal repűlök hozzá, ’s – bár nálla találhatnálak tégedet és Klárit.

Tehát haszontalan hízelkedtem magamnak azzal, hogy tégedet itt talállak? Pedig e’ vólt vólna a’ leg kedvesebb jutalma fáradságos vissza-jövetelemnek. Ó Marosy! hát ha soha sem látlak többé – úgy tetszik hogy előre érzem azt.

Ollyan tikkadtan, ollyan el-gyengűlve érkeztem ide, hogy Endrédybe kellett kapaszkodnom, mikor a’ Bátyámhoz bé-léptem. Ő szegény szint úgy ijedt-el rajtam, mint én az ő el-fogyott sápadt képén. Nem lehet ki-beszéllni mitsoda el-gyengüléssel fogadott. Lassanként gyűltek-meg könnyei, meg-fogta kezemet, ’s minden, a’ mit mondhatott ez a’ két sokat jelentő szó vólt: Szegény Ötsém! Én el-fakadtam sírva, ’s látván, hogy ez az el-hevűlés néki ártalmára lehet, olly szín alatt, hogy igen gyenge ’s álmos vagyok, tsak hamar magában hagytam.

Harmadnap ólta megint rosszabbúl van, ’s én attól tartok, hogy hirtelen guta-ütés járúl hozzá. A’ mit emberi segedelemtől kivánni lehet, azt mind én, mind a’ Doctor el-követjük, tudod: de félek még is hogy utánna gyászt hordok.

Meg van! – Értessz Édesem, ’s ne kívánd hogy azt el-mondjam! – Ah, a’ leg-érdemesebb, leg-jobb – ó mitsoda erőtlen expressio annak a’ ki-fejezésére, a’ mit ő érdemel – a’ Testvére az Atyámnak már nem él. Ma sokkal jobban látszott lenni, fel-kőlt, ’s fel ’s alá járt szobájában, – ’s én nem tartván semmitől, a’ szobámba jövök, ’s néked kezdek írni, hát egyszerre sikóltást hallok, fel-ugrom, hozzá szaladok, ’s Isten! – a’ leg-erőssebb guta egyszerre ütötte-meg, ’s abban a’ szempillantásban oda lett. – Én már halva találtam, minden igyekezetünk haszontalan vólt. Kéntelen vóltam érezni, hogy jobb kezéből, mellyet én tartottam, miképpen hűlt-ki az élet’ melege. Ájúlva dűltem-el, ’s magamon kívűl vóltam mikor a’ szobámba vittek.^*

Tsókold az én kedves Klárimat. Maradj mellette, én mindent jó rendbe szedek. Az egész Város sír. Ha engemet a’ kesergés veszen-elő, az embereimre tekintek, ’s mikor látom mint sírnak magokban, egészen meg könnyebbűlök. Ne keseregjetek halálán – leg-alább igyekezzetek rajta, hogy enyhűlést vehessetek. Ne háborítsuk-fel tsendes nyugodalmát meg-hólt Szentünknek indúlatos sírásunkkal!

Már a’ földben van, Édesem! – ’s én egészen meg vagyok könnyebbedve! Keserves vólt temetése. A’ gyermekek leg-elől mentek, a’ Pap pedig nyomban utánnok. A’ Pap után a’ halotti szekér, én és Endrédy, ’s úgy osztán a’ sok parasztok feleségestűl. Az éjtszaka világos vólt. Tellyesen fénylett-le a’ Hóld a’ tiszta Égről. Én mélj bánatban vóltam mind addig, míg az égő fáklyákat a’ sír körűl meg nem láttam, ’s az ott állók’ suttogása magamhoz nem hozott. Mikor így a’ Templom’ kerítésén bé-léptünk, körűltem egyszerre el tsendesedett minden, ’s az egész Természet, mintha várt vólna valamit, el-hallgatott, ’s a’ halotti-harang meg-kondúlt, – ’s minden imádkozni kezdett, ’s a’ körűllöttem állók fel-jajdúlása, ’s szánakozó sohajtások a’ leg-tzifrább halotti orátióknál igazabb dítséretjeivé lettek a’ szegény Bátyámnak, – ’s nyóltz élttes Városi Lakos a’ többi közzűl ki-állott, ’s a’ koporsót a’ Szekérről le-emelte – egészen el-fagyott szívem, ’s eggy közel álló sír-kőre kellett le-űlnöm. De a’ mikor a’ szekérről a’ sírhoz vitték, a’ kötelet rá vetették, koporsója szemem elől lassan lassan el-tűnt, ’s az eddig el-fojtott bánat egyszerre jajgatássá fakadt, ’s az én szívem is el-lágyúlt, ’s könnyeim tsorgani kezdettek. Fel-kőltem, áldást könyörögtem sírjára ennek a’ kegyesnek, ’s tovább botorkáztam. A’ Városi Tanáts mind körűl állotta kotsimat. A’ mint közel vóltam hozzá, ketteje az öregebbeknek felém jött, ’s ezt mondta: Az Isten tartsa-meg már most mindnyájunknak örömére az Urat, ezt kivánjuk szívesen. – Az Isten tartsa-meg! – monda az egész sereg. Szívem meg-tőlt. Meg-szorítottam a’ kezét ennek a’ jó Öregnek, fel-űltem, ’s a’ leg-keservesebb aggódás alatt mentem haza felé.

Ha most enyím lett vólna Mantzi, együtt szenyvedte vólna velem a’ fájdalmat, ’s én tsak félig érzettem vólna terhét. Ha a’ kertben sétálok fel ’s alá, vagy ha a’ közel fekvő erdőben a’ Bátyám’ emlékezete rám rohan, ’s annyira el-nyom, hogy ki kell pihennem magam’; – ha szobáimon végig megyek, ’s ablakomról az alattam fekvő mezőket látom, ’s el-gondolom, hogy ez most enyím, vagy ha a’ Városon keresztűl-megyek, ’s a’ Lakosok szíves bátorsággal süveget vesznek, ’s a’ kitsinyeket hozzám kűldik, ’s vélek kezet tsókoltatnak, – e’ jut mindég eszembe: bezzeg ha karjaid közt vólna most Mantzi! – El-tévedek ebben a’ haszontalan kivánságban. Ezer kedves tekintetek tsalogatják beteg képzelődésemet, el-alszom, ’s ha fel-ébredek álmaimból, újjobban érzem bóldogtalanságomat, ’s bé-fogom szememet, hogy azt a’ sok szépet, a’ mi minden felől körűl-vészen, ne láthassam.

Nékem úgy tetszik Barátom, hogy nemsokára által-esem szenyvedésimen. Itt a’ hideg ősz; ’s ha a’ fáról eggy harasztot látok le-esni, úgy tetszik mintha az életnek eggy erejét veszteném-el, – ’s nem mondhatom ki millyen kedves nékem ez a’ vélekedés. Be új, meg-lepő gondolat ez: a’ szélen állok. – Ha a’ tavasz megint itt lessz, ’s a’ főldre virágot ’s új életet önt, tsendes álmot alszom a’ sírban. Akkor édes Marosym, akkor közelíts a’ Bóldoggá-lett’ tetemihez, ’s jusson eszedbe, hogy én el-keseredésedet előre-érzettem, ’s eggy kedves tavaszi szellőtske fújja-el könny-tseppedet, hogy azt Klári meg ne lássa, ha hozzá vissza-mégy, ’s karjai közzé dűlsz. Te nem sokára Atya lészesz. – Ha fiú lessz az, Marosy, a’ kit néked a’ te Klárid szűl, nevemet add néki. Hadd hordja azt, de ne keresztemet. Ha el-nézem, mennyit kellett szenyvednem míg ide jutottam, azt kell mondanom, nehéz az út a’ halálig. Bár többször vólnának az emberek haldoklók körül, úgy nem lennének ollyan érzéketlenek, ollyan kemény szívűk. Igy magokat tsalják-meg, le-vetkezik az emberi szelídséget, hogy azt az eggy két esztendőt, a’ mellyre még számot tartanak, kényes bővségben tőlthessék-el; ’s akkor látják mikor a’ sírhoz jutnak, hogy szegények. Nints semmijek, a’ mit el-vihessenek magokkal, – nints meleg szívek.

Endrédy azt tanátsolja hogy menjek hozzátok. Itt minden halotti gondolatokkal tőlt-meg. A’ Doctor is nagyon javalja ezt a’ szándékot; ’s már rá vettek, hogy szavokat fogadom.

Engemet semmi sem keserít-el inkább, mint a’ Pápista temetés. Mikor az Osculaminit kezdik-el, ’s a’ koporsó körűl a’ tömjén úgy emelkedik mint valami felhő, egyszerre fogódik-el a’ szív, ’s egészen érzi azt a’ bánatot, a’ melly a’ halotti felekezeten fekszik. Ma a’ Kávé-házból néztem eggy Tanúló’ temetését. Eggynehány Tiszt abban hagyta a’ Biliárdot, ki-tekintett, de tsak hamar megint hozzá fogott a’ játékhoz, ’s nevette a’ Processiót. Semmit sem útálok jobban mint mikor vala’ ki az Isteni-tisztelet’ tzeremoniái felett satyrizál. Nem akartam hallgatni ezt a’ haszontalan hánytatást, ’s éppen ki-felé indúltam, midőn eggy fiatal ember magánossan űlve, könnyeit törölgetve, szemembe tünt. Meg-indúltam látásán. Nem mentem-el, ’s alkalmatosságot kerestem a’ véle való beszélgetésre. Úgy látszik hogy szegény és szenyved. Ebédre hívtam, ’s meg-ígérkezett. Reménylem, hogy tudósíthatlak állapotjáról.

Jászai, ez a’ neve az Ifjúnak, el-beszéllte minden titkát. Ő szeret, még pedig – szerentsétlenűl. Eggy Lyányt szeret, a’ kit Atyja Klastromba zárt. De meg-érdemli é az Úr kedvese, kérdém, ezeket a’ könnyeket? Nem szóllott rá semmit, hanem eggy Levelet vont-ki meljéről, mellyet a’ sokszori el-ázás miatt már alig lehet olvasni. Ide zárom azt, mert le-irattam. Be bóldog volnék ha segíthetnék rajta!

ERZSUS JÁSZAIHOZ.

Ez a’ Levél édes Lajosom! leg-utolsó levelem hozzád. Egynehány nap alatt meg kell tennem azt az esküvést, a’ melly tőlled végképpen el-szakaszt. Édesem! mi egymást ollyan híven, ollyan tisztán szerettük, ’s mégis ímé el van tépve az a’ kötél, a’ mellyel bennünket a’ Szerelem öszve-kötött, – ’s önnön azon kéz által van el-tépve, a’ melly belénk nyomta azt az érzést, melly most olly nyomorúlttakká teszen. – Isten! irgalmas Isten! engedj-meg zúgolódásomnak; a’ természet, a’ viaskodó, magával nem bíró természet szava tolta azt ki. Nemsokára néked lészek szentelve, akkor meg-szűnés nélkűl fogok könyörgeni botsánatért, néked fogom áldozni magam, hogy méltónak tartsál bé-venni abba az Országba, a’ hol az űldözött, el-szaggatott Szerelem nem jajgat. Ott édes Jászaim, ott várlak én majd tégedet, koszorút fűzök néked el nem hervadható virágokból, ’s fel-ékesítlek véle, majd ha bé-jösz az élet kapuján, tégedet szelíd Szenyvedőt, a’ ki a’ halált, a’ meg-szabadítóját, olly békével várta, ’s terhét tsendes nyögéssel viselte. Szenyvedj békével édes Jászaim! Jöjj gyakran Templomunkba, szent Ariákat éneklek majd, ’s örvendezve éneklek, hogy majd vége lessz szenyvedéseinknek. Az a’ vigasztalás, a’ melly engem enyhít, a’ te szívedbe hat-által. Mindjárt el-fogy a’ Papirosom. Mit mondjak néked, Szívem egészen – ah haszontalan mesterkedem. – – Ha el-felejtheted Erzsusodat, felejtsd-el. Az Istennek szentelt Lyányka nem tiéd többet. – De nem vólt é a’ mi szeretetünk mindég szent? mindég tiszta? Tsináld azt, a’ mit a’ Vallás, és az okosság hágy. – Te enyím – örökké enyím vagy. Tekints az Égre, ott – ott meg látjuk, meg-öleljük egymást.

Minden tagom reszketett, mikor Jászai bé-lépett hozzám. Nem hagytam néki nyugtot, valamíg az Erzsus vezeték-nevét meg nem mondotta, ’s mindent elimbe nem adott. Azt vetette hozzá, hogyha jobb fizetése vólna, tudja bizonyosan, hogy Szűléitől meg-nyerhetné; de most mint Cancellista, rá számot nem tarthat. Egyszerre fejtette-ki ekkor magát előttem az a’ Planum, melly eddig homályosan forgott előttem. Bé-fogták Lovaimat; én Jászait a’ kávé-házba küldöttem, hogy akármeddig múlatok, ott várjon-bé, én pedig az Erzsus Szűléihez mentem. Az Apját a’ bóltban találtam, ’s minthogy Jászaitól meg-értettem, hogy ő fösvény ember, azon áron fizettem mindent, pedig sokat vásárlottam, a’ mint tartotta; ’s ekkor alkalmatosságot kerestem az erszényemet, melly teli vólt, szemébe önteni. A’ teli erszény meg-lágyította szívét, ’s tiszteletet támasztott benne erántam. Hosszú vólna elő-beszélleni, miként jutottam oda a’ hová igyekeztem; elég az, hogy Erzsusnak engedelmet adott arra, hogy bizonyos kötések alatt Jászaihoz menjen. Nem hagytam félben a’ dolgot; fel-vettem őtet kotsimra, ’s a’ Klastrom felé vettük az útat. Az Apátzák nem tudták, mit itéljenek váratlan meg-jelenésünkről, de én azalatt, míg a’ Klastromhoz jutottunk, meg-tanítottam az Erzsus Atyját, magát miként viselje. Elő-hívattuk Erzsust. Rosszúl van; felelének az Apátzák. Jöjjön-elő, mondám, ha haldoklik is; mert vettem észre mit akarnak; ha pedig elő nem jő, az Érsekhez megyek mindjárt, hogy küldjön Orvost, ’s nézesse-meg. – Kevés idő múlva elő-jött Erzsus. Ó igazán rosszúl vólt; de nem ollyan nagyon, a’ mint mondották. El-ijedt, mikor meg-látott, mert azt gondolta, hogy az Atyja új Kérőt hoz hozzá. Én azt vettem észre, ’s meg-szóllítottam. Ne féljen, mondám édes Erzsusom; a’ Jászai barátja nem akarja szerentsétlenségét. Én ki-nyertem Atyja Urától, hogy ha magának tetszik itthagyhatja a’ Klastromot. Éljen az alkalmatossággal, ’s bízza az Isteni gondviselésre magát. Mennyei ártatlan öröm mosolygott bágyadtt tekintetéből, ’s eggy székre dűlt-el gyengesége miatt. Az alatt, míg fel-élesztgettük, bé-lépett a’ Fejedelem Asszony. Eleibe-terjesztettem az Erzsi Atyja akaratját, ’s vissza kívántam Erzsit. Az, a’ mit gondoltam bé-teljesedett. Ezer akadályokat hordott-elő kívánságom’ hátráltatására. Meg-bosszankodtam, ’s egyenesen az Érsekhez mentem. Szerentsém vala mindjárt bé-botsáttatni. Kegyesen hallgatta-ki kívánságomat. Szelíd tekintetei egészen fel-bátorítottak. Okát kívánta tudni miért vettem a’ dolgot ollyan nagyon szívemre? Meg-vallottam azt. El-lágyúlva szorította-meg kezemet. Az illyen nemes tselekedet jutalmat érdemel; monda a’ leg-kegyesebb hanggal. Elő-hívatom Szüléit mindjárt, ’s arra veszem őket, hogy a’ Leányt illendőképpen ki-készíttsék. Én tudtára adtam, hogy az Atyja a’ külső szobába’ van. Parantsolt hogy az Anyját is hívják-elő; ’s ha itt lessz, mind kettőjöket botsássák-bé. Nem sokára bé-jött az inas, ’s bé-jelentette mind kettőjöket. Ó be sokszor kivántam nyakába rohanni, midőn ezeknek mennyei szelídséggel terjesztette elikbe az atyják kötelességeit. Az öregek mind ketten sírtak. Nagy summát ajánlottak Lyányoknak eddig szenyvedett meg-bántásokért: de az Érsek gondolatlan igéreteket nem vette-el, hanem tsak azt kívánta, hogy a’ Lyányokat illendően ki-készítsék, és addig míg Jászainak szolgálatot adhat, mind kettőjöknek el-tartások felől gondoskodjanak. Térdre akartak bukni előtte; de nem engedte. Alig tudtam eggy helyben állani. – Meg-engedjen az Úr, hogy ennek a’ párnak bóldogitásában az Úrral osztozom, monda. Tsengetett. A’ Secretárius azzal a’ jelentéssel jött-bé, hogy a’ Fejedelem Asszonynak tudtára van adva, hogy Erzsit haza eressze. Menjen, monda ez a’ tiszteltt Úr, hozza-el Erzsit, a’ rendelések meg-vannak téve, ’s az én áldásom késérje az Urat! – Forró könnyem kezére tseppent. Érzette ő betsét ennek a’ tseppnek; ’s el-váltunk. Erzsi meg-nem tudta magyarázni Szűléinek bé-lépését. Szép contrast vólt azt nézni, hogy az ártatlanságnak belső érzésétől bátoríttatván karjait miként terjesztette Szűlei eránt; – ezek pedig lelki esméretek vádja alatt előtte úgy állottak, mint eggy Szent előtt, ’s Lyányoknak tsókjait meg nem érdemlett kegyelem gyanánt nézték. Felém is közelgetett Erzsi, de én elejét vettem köszöngetésének, ’s siettettem az el-menést.

Azonban Jászait titkon az Erzsi Szűléihez hívattam. Ezek nem tudták mit tsináljanak, ’s az ablakba vonták magokat. Erzsi eggy szegletben sírt. Én eggy asztalkára támaszkodtam. Jászai bé-lép, meg-látja Erzsit, ’s míg észre vettem, lábaimhoz vetette magát. Fizesse-meg az Isten! kiálta, ’s nem szóllhatott többet. Fel-akarom emelni, ’s Erzsi ölembe dűl. Az Isten fizesse-meg ezerszer! monda sírva, sokszor egymás után. – Nem írhatok tovább. Szenttebb ez a’ scena, ez az érzés, mint-sem, hogy ki-mondhassa az ember. Ki-szöktem tőllök, ’s egyenesen az Érsekhez mentem engedelemért, hogy még akkor nap’ lakó-házokban meg-eskettethessenek. Szerentsém vólt ezt is meg-nyerni tőlle, ’s én vóltam az, a’ ki őket a’ Pap elibe vezettem. De mihelyt az esketésnek vége vólt, mindjárt el-szöktem megint, mert hólnap viradatkor indúlok. Hogy hirtelen el-jövetelemet balra ne magyarázzák, eggy kártyára ezt írtam: Engedjetek-meg sietésemnek. Nékem menni kell. A’ mai nap ki-fogyhatatlan forrása légyen örömötöknek. Éljetek szerentsésen. Ehhez eggy kis lakadalmi ajándékot tettem, ’s nem mondhatom ki, millyen örömöm vólt rajta. Álmos vagyok, de nem úgy mint egyébkor; ma bizonyosan jól alszom, mert már régen nem kóstoltam a’ könnyű álom’ édességét. Ó Édesem, be széppé teheti az ember az életét, ha tehettségét nyomorúlt társainak enyhítésekre terjeszti! – Aludj tsendesen Klárid’ karjai közt, – én eggy szép tselekedet’ érzésében alszom-el.

Oda minden reménységünk! Eggy váratlan történet egészen fel-forgatta azt. A’ mi szegény Bácsmegyeynk tegnapi szép tselekedetén annyíra örűlt, ollyan víg vólt, hogy én tökélletes helyre állást reménylettem, ’s ímé a’ leg-szerentsétlenebb vége lett. Tegnap mint-egy tíz óra tájban Dorogra értünk, ’s új lovakat hagytunk fogatni. A’ Posta lovak kinn vóltak, ’s kéntelenek valánk le-szállani, míg a’ mezőről meg-érkeznek. Bácsmegyey ezt a’ várakozást nehezen szenyvedte, ’s víg kedve egészen el-változott. Semmi sem tudta helyre hozni előbbeni kedvét, ’s békételenkedve járt fel ’s alá a’ szobában. Tsak a’ Posta-Mester két gyermekei nevettették-meg néha ártatlan egyűgyűségekkel. A’ kissebbiknek gyermeki ostobaságán nevettünk éppen, midőn a’ ház előtt, eggy Posta lovas kotsi állott-meg: Én az ablakhoz szaladtam, ’s – el-gondolhatod é mint ijedtem-el, midőn a’ kotsiból Szent-Péteryt Feleségestűl láttam ki-szállani. Nem tudtam mit tsináljak. Bácsmegyey azt tudakozta tőllem, ha nem esmérem é, ki-jött? ’s abban a’ pillantásban lépett-bé Szent-Péteryné Férjestűl. Hirtelen öröm, meg-ütközés, ’s ijedség szállott egyszerre képeinkre. Mantzi el-ijedt, ’s vissza-akart térni; a’ mi szegény Barátunk pedig meg nem mozdúlva ült székén. Annyira ki vólt forgatva sarkából, hogy fel nem tudott kelni. Utóljára a’ Szent-Pétery könnyei által el-lágyúlt, ’s ő is sírt. Jer, édes Mantzim! monda Szent-Pétery, köszönd Bácsmegyeynek az én bóldogságomat, – én nem köszönhetem. Köszönd néki, ő engemet alatsonyságomból fényességre hozott; – nálla nélkűl nem vólnál enyím! – Bácsmegyey értette ennek erejét. Kémélj-meg, ah! kémélj-meg, monda; – eleget szenyvedtem, engedj tsendesen meg-halni. – Szent-Pétery el-ijedt hangjától, rá tekintett, ’s látta a’ nagy változást; nem az ép Ifjat többé, hanem a’ bánat ’s epedés’ áldozatját látta benne; ki-száradva, el-fogyva egészen. – El-borzadt látásától. Az Istenért! Bácsmegyey, kiálta el-ijedve, mi bajod? Bácsmegyey le-űlt, ’s nem vette észre, hogy véle által-ellenben, ugyan abban a’ gondolkodó situátióban ül Mantzi is. Nem felele semmit. Lelke nem bírta nehéz terhe’ súlyját.^* Mantzi sírni kezdett. Az ő sírása magához hozta Bácsmegyeyt. Széllyel-nézett, ’s a’ mint közel látta, el-felejtette magát, felé szaladt, ’s által-ölelte. A’ Szerelem erőt adott néki. Mantzi! monda, te sírsz? miattam sírsz? – Ó Mantzi, véremmel érdemlettem én azt! Köszönöm hogy sírsz! hadd öleljelek, hadd tsókoljalak-meg, hadd szorítsalak erre az éretted dobogó szívre! – Mantzi, mármost nem az a’ mindenen el-sikló Leány, (mert hevét a’ házassági élet’ gondjai nagy mértékben el-óltották) – nyugtan feküdt karjai közt, míg végre a’ meg-vetett Szerelem emlékezete ájúlásba ejtette. Szent-Pétery magán kívűl vólt. Homályos sejdítését, hogy Bácsmegyey a’ Feleségével szerelemben vólt, most világosságra látta lépni. Nem állhatott tovább; kéntelen vólt az ablakhoz támaszkodni; Szegény Felesége el-sáppadva dűlt-el a’ Bácsmegyey karjai közt, mintha a’ halálhoz közelgetett vólna. – Ő érzette hideg reszketését, ’s sikóltott. Szent-Pétery nem vólt a’ szobában. Bácsmegyey térdre bukott előtte, ’s úgy tartotta néki a’ szagló vizet. Sokára magához tért. A’ Bácsmegyey szeme örömmel tőlt-meg, – de mikor a’ Mantziéből könnyeket látott folyni, kedve a’ leg-keservesebb bánattá változott. Mantzi! te sírsz? kérdé a’ leg-hevesebb Szerelem’ tekintetével ’s hangjával, – sírsz? Tehát már ebben az életben el vagy tőllem rabolva; de Mantzi, még eggy, még eggy más élet jő, – ’s eggy fel-ébredés nékem vissza-ád! – Sándor, a’ Mantzi időssebb fia, a’ ki egy-szerre vesztette-el minden kedvét, fel-állott a’ szék’ lábára, ’s kis kezével törőlgette Anyja könnyeit. Ez a’ gyermeki szeretet egészen le-verte Bácsmegyeyt. – Érzette nyomorúsága’ nagy vóltát. Isten! így kiálta fel, millyen nyomorúltt vagyok én! ’s új özön szakadt szemeiből. A’ Mantzi ölébe hajtotta-le fejét, ’s fúldokolva sírt. A’ kotsis el-készűlt, ’s meg-fújta a’ kürtöt. Bácsmegyey! mondám, ideje, hogy menjünk. Merően nézett szemembe. Még tsorgottak könnyei. Mantzi keszkenőjébe rejtette ábrázatját. Ki-akarta azt^* venni kezéből, de én rátekintettem, ’s abban hagyta. Belém fogózott, mert lábai nem bírták. – Szent-Pétery! monda el-fojtódva, Szent-Pétery! tedd bóldoggá Mantzit; attól függ életem. – Mantzi meg-hallotta azt, ’s fel-eszmélkedett mint valami mély álomból. Bácsmegyey megint felé akart menni, de én erőssen tartottam, ’s kértem, hogy kémélje-meg magát, ’s menjünk. – Jól mondod, felele, édes Endrédym, menjünk. – Feléjek fordúlt, ’s a’ mint ki-sírtt szemeket meg-látta, az Égre nézett-fel. Úgy tetszett, mintha valamit akart vólna mondani, de nem szóllhatott. Én intettem néki, hogy menjünk. Még egyszer tekintett rájok, ’s eggy ollyan expressióval, a’ mellyet ki nem mondhatok, vett tőllök butsút. Ezzel bé-fogta szemét, hogy semmit se láthasson, ’s ki-jött a’ szobából. – Én ki-beszéllhetetlen félelemben vóltam, ’s nem is ok nélkűl. Az úton nem szóllott semmit, noha egynehányszor szóllottam hozzá; ’s ábrázatja tsupa tűz vólt. Későn értünk-bé Budára, hol nem a’ maga házához, hanem a’ vízi Városon a’ Koronánál szállottunk-meg. Maga akarta ezt. – Mindjárt kűldöttem a’ Doctor után. Nem késett ugyan az, de Bácsmegyeyt, már a’ leg-hevesebb phántásiákban találta. Irtózom mondani, édes Marosym! – annyira jutott, hogy kéntelenek vóltunk meg-kötözni. A’ Doctor újabbi vér-hányástól tartott. – Tekintsünk félre, Édesem! a’ ki ezt nézheti, nem ember.

Most könnyebben érzi magát. Mihelyt magához jött, kért, hogy az egész dolgot néked adjam tudtodra. Kér általam, – eggy Meg-ditsőültt’ hangjával mondta ezt, – hogy miatta ne bánkódj, az ő kínjai majd el-múlnak. Erről magam is bizonyossá tészlek. – Útnak ne indulj miatta, mert ha meg-lát, oda lessz. – Én minden nap túdósítlak, mint van.

Ma éjjel aludt, de keveset, és nagy hánykodással. Reggel igen tsendesen vólt. Szíve még beteg korában is ollyan érzékeny mint egyébkor. Le-hozatta a’ Várból a’ te képedet, és a’ Feleségedét, ’s az ágya elibe tétette. – Írd meg nékik, monda nékem, hogy most meg nem köszönhetem szereteteket; de lessz ollyan idő, a’ mellyben meg-köszönöm.

Rendbe hozta mindenét; egyéb aránt pedig resignálva van egészen, ’s tsendesen várja a’ meg-gyógyúlást, vagy halált.

Ma sokkal rosszabbúl van. Nem szóllhat, de szemei mindég teli vannak könnyel.

Meg van minden, édes Marosym! A’ mi kedves Bácsmegyeynk már nem él. A’ leg-irtóztatóbb phantásiából tért magához. Egészen el-erőtelenedve, de vígan várta az halált. Azt tudakozta minek harangoznak? Valaki haldoklik! felele eggy bóldogtalan tseléd. Isten! kiálta, hát nékem mikor fognak? Édes Endrédym, monda, köszöntsd ezerszer Mantzit, az én Kedves Húgomat, – az Urát, – az Isten áldása légyen rajtok – – mindnyájatokon! – és az enyím! – ’s a’ halál álma tsendesen vitte-által az örökkévalóság’ éjjelébe.

Accompagnirozni, accompagnement, olv. akkompanyirozni, akkompányman. Eggyik insturmentummal a’ másikat késérni.

Artista, Frantziáúl; Né etűl Künstler; Igy neveztetnek azok, a’ kik Poézist, Muzsikát, vagy Festést gyakorlanak.

Assemblée olv. asszamblé; estvéli eggyüvé-gyűlések.

Atmosphaera; gőzölgésből támadtt felhő.

Belletrista; Gyönyörködtető munkák Irója.

Capriol; eggy rendes fel, vagy óldalra ugrás.

Character; mint-eggy hívatalbéli tekintet.

Chéne olv. sén, frantziáúl lántz. Tántz-nevezet.

Chorál. Templomi muzsika.

Concert; azok az estvéli öszve-gyűlekezések, mellyeken muzsika tartatik.

Contrast, szembe tűnő külömbség.

Cosmopolíta; Világ-lakosa.

Delicatesse, az a’ nemes szemérem, midőn valaki készebb valamit el-tűrni, mint-sem hogy mást háborgasson.

Datail olvasd detajl; veleje a’ dolognak.

Dilettant; Festésben, Muzsikában, Poezisban gyönyörködő, és azt valamennyire gyakorló.

Elasticitás, dagasztó, élesztő, vissza-rugó erő.

Elysium; Örök tavasszal virágzó mezeje a’ bóldogságnak a’ Poéták Religiójok szerint.

Episóda; félre-tsapás; midőn valaki az egyenes útból ki-tér.

Epopoea; Vitézi ének, mint a’ Homérus Iliássa és Odüsseája; Virgilius Aeneisse.

Engogirozva, olvasd angazsírozva; előre le-kötelezve az ígéret által a’ tántzra.

Fortepiano, Clavier, Flügel, orgona forma; – flautravers (olvasd flotraver) és Oboa pedig síp és furulya nemű instrumentumok.

Harmonia; eggyüvé váltt kedves zengés.

Horizon; az a’ messziség, a’ meddig szemem el-láthat.

Indiscretio; vissza-élés a’ más jóságával.

Interessál, illet, érdekel, gyönyörködtet, magához vonsz; néha: közöm van hozzá.

Kauffmann Angelica. Eggy életben lévő nevezetes Festő. Ki-beszéllhetetlen lágyság van minden munkában, ’s még Vitézi is olly szelídek, olly gyávák, mint a’ bátortalan Leányok. A’ Bétsi Bellvedére két igen szép munkáját bírja, mellyért 900 aranyat vett.

Matróz; tengeri-hajós.

Marionette; dróton rángatott báb.

Model; az a’ forma, a’ miben valami öntetik.

Melpomene sarus játéka; Tragoedia.

Negligée olv. Neglizsé; pongyolaság, piperétlenség.

Originál; az a’ munka, a’ melly le-másoltatik; Cópia az Originál szerint másoltt kép.

Passage, olv. passzázse frantziáúl, szakassza valamelly muzsikai darabnak.

Piáno, gyengédeden; – forte harsogva.

Pult, az a’ támaszték, a’ mire a’ partiturák, vagy kóták tétetnek.

Raffinírozni; qualificálni, kényesebb ízlésre szoktatni.

Román; kőltött história.

Rondeau olv. rondó; karika. Tántz-nevzet.

Rúbens Péter Pál. Holland Festő, ’s Követje a’ Respublicának. Munkái nagy tűzzel, nagy mérészséggel vannak festve, mellyet sok darabjaiban etsétjének bátor rántogatásai, ’s a’ színeknek egymásba nem-mosott mázolása alkalmasint mutat. A’ Bétsi Bellvederben sok szép darabjai vannak, mellyek közt leg-nevezetesebb az a’ két Tábla, melly oda az Antverpiai Jésuita Szent Ferentz űzi az örödögöket. Tompa annak minden érzékenysége a’ ki abban a’ Rúbens bátor nagy Lelkét nem látja, ha soha sem vólt is Festő Akademiában; azt a’ nagy Lelket, a’ melly Iliásokat ír, ’s tsatákat ver.

Scena; eset; látása valaminek.

Situatió, helyheztetés, fekvés.

Spanyol Donna; Spanyol Fő-Asszonyság.

Skláv; lántzra vertt fogoly.

Sonnet; Ódaforma dal.

Solo olv. szóló; midőn tsak eggy muzsika, – Tutti, midőn mindenik szóll.

Sinfonía; Andante; Adagio olv. Menvetto, muzsikai darabok’ nevezetei. Staféta különös levéllel küldött siető Posta.

Sujet, olvasd Szuzset; frantziáúl tészen subjectumot. Jelenti a’ festés tárgyát.

Tábla; az, a’ mire valami festetik. Igy nevezte azt már a’ Görög Kébesz is Pínáxnak.

Theatrum, az az épület a’ mellyben Comoediak játszhatnak; Lozse pedig folyosói renden lévő űlés.

Tour olv. túr; el-fordúlás a’ tántzban.

Textus; a’ muzsika mellett éneklendő vers.

Vocale, éneki muzsika.