Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

A’ Tunísiás’ és Habsburgi Rudolf’ Éneklője a’ Szent Hajdan’ Gyöngyeiben úgy jelen meg mint magas gondolkozású, szent érzésű Ember, isteneitől ihletett Költő, nagy czéljainak teljesen neki–készűlt Tudós és Művészetek’ Avatottja. Hexameterei gyönyörködtető hullámzásokban csapkodják a’ fület, ’s tanúlt, igen gazdag, virágos beszédét, mellyen báj és méltóság vetélkedve áradoznak, a’ magyar születésűben, magyar ajakúban azok is, kiknek nyelveken munkájit dolgozá, irígyelve csudálják. ’S ennyi tulajdon itt a’ legteljesb eggyhangzásban olvad össze, ’s eggyike másikát nem elhomályosítja, hanem kölcsönösen emeli, ragyogtatja.

Mint levének e’ szent Énekek, a’ nagy Író maga adja előnkbe hymnusi lángolású Előszavában, a’ Hárfához. Mély romlottságban látá korunkat, hova azt esztelenségink ’s vétkeink buktaták. Kivergődve a’ közép századok’ borzasztó éjéből, gígási vakmerőséggel akaránk berontani az istenek’ lakjaiba, hogy megfoghassuk a’ megfoghatatlant, ’s megcsalva gondolatlan reményünkben, ’s elvakítva az emberi szemnek elviselhetetlen fénytől, tagadánk a’ mit szemünk nem látott világosan, bár szívünk érzett. Elhidegedve így mind az eránt a’ mi szent, ’s nem ismerve semmit, a’ mi tiszteltetni érdemel, önmagunkat tevénk tárgyává imádásunknak, ’s nem arra leve gondunk a’ mi felemeljen, hanem a mi alá vonjon, még szorosabban földhöz köthessen. Nem vala külömbség a’ szent és nem szent között; eggyik hatalom a’ másikat ravaszkodás ’s erőszakok által igyekezék megfosztani igazaitól, ’s a’ gonosz elárada minden karban. Az leve minden vágyunk, hogy pilloghassunk, bár ál fényben és lopottban, ’s örömeket élhessünk, bár mocskosokat. Így rontá el gondolkozásunkat az erkölcs, ’s erkölcsünket a’ gondolkozás.

A’ lelkes Költő, felmelegűlve az eláradott métely’ látásában, hatalmas karral kapkodott húrjai közzé, hogy a’ megcsábúltakat halálos álomkórságokból, mint eggy második Orpheus, felverje, ’s a’ földi örömektől a’ lelkiek felé vezérelje. Bízakodást, hitet, hűséget taníta Istenhez, megnyugvást a’ legfőbb bölcseség’ végezésiben, még mikor ez bennünket szenvedni, gyötrődni, veszni hágy is, magunk’ megtagadását magzati hűségben, szeretetben; és hogy, mint az a’ hét hős fiú’^* hős anyja, legyünk készebbek veszni mint tisztünk mellől eltántorodni, Istenünktől, atyáinkról ránk maradt és igaznak ismert vallásunktól, hazánk’ hűségétől, gyáva rettegés vagy gyalázatos haszon miatt elállani, azokat megtagadni, elárúlni.

De e’ fenntebb vallási ’s erkölcsi czél itt subordinálva van az alantabbnak, a’ poetainak, mert poetai műben poetai tökély a’ fő czél; ama’ kettőnek ez alól csak kicsillámlani szabad, de minél nagyobb fényben. ’S a’ szent Költő ezt cselekszi, midőn Mózest adja, a’ minden tekintetekben hasonlíthatatlant, azt a’ jobb Romulust és Númát eggyszersmind, és Sámuelt, a’ tűzlelkű Illyést, ’s ennek tanítványát Elizéust, ’s azon fegyvertelen népecskét, melly az undok, lelkeken uralkodni akarót megalázta, magát szabaddá tette, nem fegyveres hadai’ sokaságával, hanem csüggedhetetlen lélekkel, honja’ szent szeretetével, férfias elszánásával, mellyet Istenbe vetett hite, bizodalma hatalmasan nevelt, nagyobbított. E’ szent, e’ minden tekintetekben tiszteletes czél ömlött el az egész munkán, de az Olvasót különösen a’ mindenik Ének mellett álló függelékben ragadja meg ájtatosság’ lángjával. És ha az imádság nem egyéb mint lelkünk’ felemelkedése Istenhez a’ tisztelet’, hála’, bízakodás’ és engedelmesség’ érzésiben, úgy a Szent Hajdan’ Gyöngyeit nem kéteskedhetünk Imádságos-Könyvnek hirdetni, mert a’ lelkes Olvasó’ kezében az, még pedig eggyike a’ legjobbaknak, miket a’ nem jók’ számtalan sokaságában bírunk. A’ melly érzéseket a’ mi Éneklőnk lelkeinkben gyúlaszt, nem betegeskedő pietismus, hanem ép érzés, egésséges, erős, és magas, ’s azok előtt is tiszteletes, kik érzeni nem akarnak, hanem csak látni. – De tekintsük a’ Munka’ becsét poetai tekintetekben, és a’ melly ragyogást arra Nyelv és Mesterség árasztanak.

Epopoea nincs isteni sugalások, segédek nélkül, mert az Épósz’ Múzsája^* csuda nagyságú tettek által akar hatni, mint a’ Drámáé szívnek kedves borzasztások és rettegtetések, ’s a’ Lyráé tüzes bátor szárnyalgások által. De a’ Görög Mythologiának ma már senki nem hiszen, ’s midőn az istenek’ és emberek’ atyja barna szemöldöke’ hunyorításával eget földet hoz rengésbe, mi nyugalomban maradunk; az allegoriai istenségek pedig igen világosan árúlják el a’ megszorúlt Művész’ szerencsétlen küszködésit. A’ mi Költőnk tehát nagy bölcsességgel bánt, midőn tárgyat énekeihez azon világból választa, hol Jehova elhagyá egeit, leszálla az első emberekhez, őket maga oktatá a’ maga isméretére, maga vala a’ választott népnek mind Istene mind Királya, őket kormányozá, ’s harczolgata érettek és általok. A’ Szent Hajdan’ Énekei így nyerék azt a’ nagyság’, fennség’ characterét, mellyet semmi más tárgyban nem találtak volna. Eggyütt reszketünk Mózessel a’ lángoló bokor előtt, eggyütt reng keblünk a’ néppel, midőn Jehova villámlások és mennydörgések közt adja ki parancsait a’ hegyen, nagyobbaknak érzük magunkat azok’ csudáltában kiket a’ magas érzésű Költő szentség’ nimbusában láttat velünk, ’s irtózás és szent bosszú tölti el mellyünket azon fenevadak ellen, kik az emberi jusokkal játszanak, ’s hóhéri csigázásokkal parancsolják a’ mit fogadni nem szabad.

De ha a’ nagy bölcsességel választott tárgy segélé az Éneklőt eggyik részről, a’ másikról árta neki, mert azon Könyvekből vétetvén, mellyek nekünk is szentek, az ezeknek tartozott tisztelet eltilta minden változtatást, minden toldalékot, a’ mi profánus tárgynál szabados, sőt szinte kötelesség volt volna. Innen, és egyedül innen van, hogy Sámuel, Illyés, Elíza nem teljes nagyságú Épószok, hanem csak Épószi festések. Maga Mózes is, és az Épószi előadásra Mózesnél még alkalmatosb Makkabéusok, nem adnak elég bőv tárgyat olly nagyságú Hőskölteményhez, melly a’ Tunisiással és Rudolphiással megmérkezhessék. Annál inkább kell tehát csudálnunk a’ nagy Éneklő’ teremtő lelkét, melly a’ szűk határú mezőn erejét annyi bölcsességgel, annyi szerencsével fejté ki, hogy itt felejthetjük a’ tárgy’ soványságát. Mindenik Éneke eggy eggy oltártábla, mesterisen alkotva, mesterisen rajzolva, erővel és bájjal festve, világítva. Azt érezzük olvasások alatt, a’ mit egy lélekkel dolgozott oltártábla előtt, hol térdeink, lángot adván érzésinknek a’ Művész, önként hajlanak meg Isten előtt; ’s itt ez vala az eggyik czél.

Valljuk meg, ’s örvendve szerencsénknek, hogy ezt vallhatjuk, e’ szent Énekeknek az adja eggyik érdemét, hogy a’ nagy Költő fel van avatva a’ Mesterség’ titkaiba, ’s nem keresve azt, sőt hogy azt teszi ollykor talán meg sem sejtve, az eggyik Mesterség’ mezejéből a’ másikba csap által, ’s szóval fest. Mert haki ismeri a’ Raphael’ sajátságait ’s azon arczokat, mellyeket a’ Mesterségnek ez a’ hőse nem a’ természet, nem az iskolák, hanem forró képzelésének sugalatai után teremte; haki tudja, hogy ez a’ senki által utól nem ért melly kényességgel bána festékeivel, és hogy azokat nem felkente táblájira, hanem zómánczként összeolvasztotta; haki tudja, melly szerelemmel festé Guídó a’ maga Angyalait, ’s itt a’ Patriarcha-Érsekéit látja, ’s Mirjámot és Idort látja, nem fogja e itt a’ Guídó’, nem e a’ Raphael’ neveiket fel fel sikoltani? Mirjám és Idor úgy nem természet és iskola után festett arczok mint a’ miket Raphaelnél találunk, ’s a’ Szent Hajdan’ Angyalainak testek is aetheri, áltlátszó testek, ezeknek öltözetek is szivárványból vannak szőve. (Lássd azt, a’ ki Saul előtt mennyei nyugalomban szövi koszorúját.) – Apollon, eggyik vezére Antiochusnak, diadali szekerén megyen csatába, ’s a’ szekérke fut a’ lovak után; ’s íme előttünk a’ Victória’ cameója, mellyen az elmés Művész eltére a’ vastag igaztól, ’s a’ lovakat fék, hám, kötelek nélkül hagyá, nehogy karcsú derekok ’s vékony lábszáraik’ szépsége feldaraboltassanak, összeszeldeltessenek. – A’ bús anya lomhára’ hátán megyen a’ Kármelre; szolgája előtte lépdel, ’s kantáránál fogva vezeti a’ rest állatot; ’s íme előttünk eggy új Szaladás Egyptusba, csakhogy nem értjük, hova leve a’ gyermek Jézus a’ szent Szűz’ öléből. – Saullal a’ varázs’ barlangjába lépünk; látjuk a’ hegy’ belsőjébe mélyen benyúló üreget; a’ lámpa’ vas horgát, az árnyék’ fekete foltjait a’ falon, a’ rőt tündérfényt, ’s a’ százesztendős, kiszáradott karú vént, rongyai közt, szűkszalmájú almán, ’s azt hisszük, eggy kedves úgynevezett Éjidarab van előttünk; azt hisszük, a’ Steinwyckek’ templomaiba lépünk, mellyeknek goth-ízlésű oszlopfalai közt úgy vész el habozva a’ szemnek a’ világ, mint a’ fülnek a’ hang. – ’S ki láthatja a’ lég’ sok és soknemű scénájit, a’ veres lángolásban kelő reggeleket, a’ nyár’ olvasztó delét, a’ szürkülő alkonyt, ’s azt a’ megmarkolható setétet Egyptusban; ki a’ már már ránk szakadó fellegeket, ki az elementumokat irtózatos harczaikban egymással, és osztán azt a’ nyugalom’ tábláját, azt a’ zivatar után még fenntebb szépségben ragyogó természetet, hogy mind arra örömmel ne emlékezzék, mit a’ Vernétek, Lutterburgok, Poussinek, Claudok, Wutkyak lopdostak el a’ természettől. Hisszük hogy a’ mi Költőnk, teremtő phantasiájának nagy gazdagságával, szerencsésen fogta volna adni a’mit adott, ha az olasz földet nem lakta, ha a’ Mesterség’ fenntartóját, ébresztőjét, ápolóját, az örök Rómát nem látta, ha Canóvát nem ismerte volna is; de azt is hisszük, hogy nem e’ szerencsével, ha ez a’ teremtő lélek a’ Mesterség’ nagy mívei által nem élesítetett volna ki. Ott Phídiás tanúla Homértól: itt a’ nagy Költő a’ régi és új idők’ nagy Művészeitől; ők eggy anya’ szerető gyermekei.

A’ Szent Hajdan’, a’ Tunísiás’ és a’ Rudolf’ Éneklője’ érdemeinek nincs szükségek magyarázóra azoknál, a’ kiknek természet és tanúlás adtak erőt kiismerni, mi szép; de örvendve mondjuk el, mit ítél e’ dolgozásokról a’ külföld, ’s ezeknek nyelvén, nehogy az Olvasót gyanú szállhassa meg, hogy fordításunkban a’ szó nem tisztán adatott.

Sophronízon, von Prof. Paulus, zu Heidelberg. 1825. VII. Band, 2. Heft. – „Pyrker selbst hat an Voss seine Rudolphiade geschickt; – „in dankbarer Anerkennung dessen hoher Verdienste um die deutsche Literatur. Ein richtiges Selbstgefühl sagte dem Schöpfer dieses in unserer Zeit sich sehr auszeichnenden Epos, dass Voss der Mann sey, der seinen Werth rein und ganz anerkennen werde. Mit einer Theilnahme und Freude, wie sie die jetzigen Stimmgeber auf dem deutschen Pindus nur gar zu selten veranlassen, bietet unser Homeride dem Geistesverwandten die Rechte.”

„Wie sicher des classischen Lorbeers Dieser seyn darf, beweist die sinnvolle Anlage des Ganzen sowohl, als die sachgemässeste Ausführung fast aller einzelnen Theile der vielgewandten, lebendigen Einheit. Vortrefflich ist das Ebenmass des Ganzen geordnet, um immer durch den Wechsel von Gegensätzen das Geschehene anschaulicher zu machen, auch durch unerwartete, aber wohl vorbereitete, und in das Ganze miteinwürkende Nebenerfolge den Lauf der Hauptbegebenheit lebendig fortzubewegen.”

„Jede Saite des Gemüths wird abwechselnd angeregt, aber nicht durch stürmende Heftigkeit, wie so oft die moderne Genialität ertobt, wenn durch krampfhaft verzerrende Überspannungen die Begeisterung errungen scheinen soll. Genau trifft das Gedicht bey jeder Darstellung einer Leidenschaft das Maass, welches zur Theilnahme anzieht, und die Mitempfindung einflösst, ohne sie aufzwingen zu wollen. Gerade dadurch erweist sich das wahre Talent, dass Personen und Begebenheiten nicht durch Beschreibungen, sondern durch sich selbst, wie der Dichter ihr Handeln und Reden äusserst natürlich einzuführen versteht, geschildert vor uns stehen. Dieser poetisch wahren Erfindsamkeit wird sich die entsprechende Stimmung gewiss in jedem Gemüth, ohne dass es der Kunst bewusst wird, wie eine freywillige Begleiterin zugesellen.” –

Allgemeiner Religions- und Kirchenfreund. Von Dr. Benkert. Würzburg, 1828. I. Band. 2. Heft. – „Was Johannes von Müller (Werke I. Th. S. 121.) von Sophocles sagt: „Es ist nicht möglich die schönste Sprache der Menschen edler zu benützen als Sophokles, oder Würde und Anmuth herrlicher zu vereinigen,” – das möchten wir auch aus tiefer Überzeugung von dem Dichter dieser Gesänge behaupten. – – Gerne möchten wir unsern Lesern den Reichthum und die hehre Pracht dieser Perlen ausführlich darlegen, venn eine solche Mittheilung die Gränze einer Anzeige nicht überschreiten würde. Doch wir wollen die Kron- und Schlus-perle des ganzen Geflechtes hervorheben” – – – (a’ Szent Hajdan’ Gyöngyei előtt álló megszóllítást a’ Hárfához.) –

„Was die Tiefe des Gemüthes, die aus diesen Perlen spricht, und die Zartheit der Darstellung betrifft, so ist Recensent mit sich einig, den Dichter über alle neueren zu erheben, und ihm einen ruhmvollen Platz an der Seite des Sophokles zu geben. Man vergleiche zum Beweise dessen jene herrliche Stelle im Oedip. Colon. Des Sophokles v. 1536., wo er den Hingang und die Verklärung des Oedipus beschreibt, mit dem III. Ges. des Helias, und zunächst mit jener Stelle, in welcher unser Dichter die Theophanie und den Gottesruf an Helias schildert, so wie dessen Hingang in’s Land der Vollendung.”

Ugyan-az. 1829. Május – „Stets weiss Pyrker den Helden seines Epos so vor das schauende, stauende Auge zu führen, dass alle andere Personen in lebendiger Umkreisung – immer in Unterordungs – Verhältniss sich um ihn als ihren Mittelpunkt bewegen. Man glaubt ein historisches Meistergemälde stets zu schauen, wo alles auf die Hauptperson, die als des Gemäldes leuchtender Mittelpunkt überall hervorstrahlt, hinstrebt, wo sich Ausdruck, Bewegung, Haltung, Theilnahme des Einzelnen genau auf die Hauptperson bezieht.”

„Die Episoden schimmern nicht als leerer Schmuck; nein, sie stehen mit dem Ganzen in einer so engen Verbindung, in einem so innigen Zusammenhange, dass, würde man sie herausnehmen, das Ganze in seiner Verkettung zerrissen und zerstört würde. Die Episoden der Tunisias sind nicht von der Art, dass sie losgerissen an jedem andern Orte eben so gut stehen könnten, was Friedrich v. Schlegel an dem Sänger des befreiten Jerusalem tadelt.”

Überall schwebt dem Sänger der Tunisias unverrückt das Ganze vor: nicht einzelne Stellen, nicht einzelne Schilderungen und Beschreibungen sind es daher, die den Leser so unwiderstehlich ergreifen, fesseln, ihn begeistern und entzücken; die Tunisias steht als ein in allen seinen einzelnen Theilen vollendetes Ganze da; und eben dadurch wird ihr das Gepräge eines wahren Kunstwerkes aufgedrückt. – – –

So steht die Tunisias in Beziehung auf des Stoffes und des Helden Auswahl, in Beziehung auf die Episoden und das Wunderbare kunstgerecht und meisterhaft vor uns. Doch was sie erst zu einem classischen Nationalepos stempelt, was ihr erst Unsterblichkeit sichern wird, ist die Vollendung der Sprache und Darstellung, die uns in ihr entgegen tritt. Die Sprache ist die Seele aller Nationalität, und zugleich die bestimmteste und lebendigste Offenbarung derselben nach Aussen, ihre bestimmteste Objectivirung; die Sprache ist es, welche den Nationalen Character, die Individualität einer Nation, gleichsam krystallisirt für Jahrtausende in klarster Anschauung dem Blicke vorführt; sie also nur, in ihrer höchsten Entwickelung und Vollendung, in der vollständigen Entfaltung ihrer Nationalität und Individualität, vermag, als lebendige Trägerin eines wahren, nationalheroischen Stoffes, einer Nationalepopöe, diese der Zerstörung der Jahrhunderte, und der dunklen Nacht der Vergessenheit zu entführen.”

„Germaniens herrliche Sprache feiert in der Tunisias ihren schönsten Triumph. Sie hat in diesem Kunstwerke ihrer Vollendung höchste Stuffe erklommen, ist vollendet wie Hellas Sprache in Sophokles Meisterwerken, vollendet wie Latiums Sprache in Virgil’s Gesängen, vollendet wie Italiens Sprache in Tasso’s Jerusalem, vollendet wie Spaniens Sprache in Calderon’s unsterblichen Schöpfungen; vollendet wie Portugals Sprache in Camoen’s Lusiade, vollendet wie Albions Sprache in Milton’s verlornem Paradies. Die deutsche Sprache erscheint in der Tunisias in einer Kraft und Fülle, erstrahlt in einer Majestät, Herrlichkeit, in einem Vollglanz, in welchem nur je eine Sprache von Sterblichen erscheinen kann; die deutsche Sprache kann sich, wie sie in ihrer Vollendung Schönheit in der Tunisias glänzt, ohne umdunkelt zu werden, der vollendeten Sprache Hellas und Latiums an die schimmernde Seite stellen. Der Sänger der Tunisias zeigt dem staunenden Deutschen, welcher Ausbildung, welcher Entwickelung, welcher Vollendung seine Sprache fähig war, zu welcher Höhe sie sich erschwingen konnte.”

Die Darstellung selbst, lebend und webend in dieser vollendeten Sprachhülle ist eben so vollendet, ist die einzig wahre Darstellung einer Epopöe im antiken Charakter, nach dem Muster aller Muster, das die Mutter Natur selbst geschaffen zu haben scheint – durch die Hand des ihr getreuen, sinnigen Griechen – der Iliade und Odyssee.”

„Überall prägen sich in ihr die höchste Objectivität und Plastik, die ungezwungenste Naivität, die reinste und vollendetste Correctheit, und die lichteste Klarheit, die schőnen Eigenschaften des antiken Epos, aus. Die Heldengestalten der Tunisias stehen ganz, wie die der Homerischen Heldenwelt, in sich abgeschlossen, vor unsern Augen; sie scheinen, möchte ich sagen, Statuen zu seyn, denen aber durch irgend einen Zauber Lebens-Odem eingehaucht wurde. Die verschiedenen Beschreibungen und Schilderungen von verschiedenen Gegenständen sind die herrlichsten, objectiven, plastischen Gebilde. Überall zeigt es sich, dass der Sänger der Tunisias stets des epischen Dichters höchste Aufgabe unverrückt im Auge hatte.”

„Pyrker gehört nicht zu jenen epischen Dichtern, die nur lieber sich selbst und ihr schönstes Gefühl darstellen, als eine ganze Welt in ihrem Geiste klar auffassen, und sich selbst darin verlieren und vergessen. Nein! überall taucht die Subjectivität des Sängers der Tunisias in den Strom des Objectiven, und geht in seinen Tiefen unter. Der Sänger der Tunisias tritt, ganz wie der Sänger der Ilias und Odyssee, von seinem geschaffenen Kunstgebilde losgetrennt, hinter dasselbe zurück, so dass nur dieses sich dem Schauenden darstellt; so wie uns nur die Werke der schaffenden Gottheit entgegentreten, aber ihr Antlitz sich unserem irdischen Auge birgt.”

Pyrkernek eggyik Recensense (Morgenblatt. 1826. Nro 28.) nem érti, ugymond, a’ mit viszont Olvasóji nem fognak neki érteni, hogy Munkájihoz miért választá a’ hexametert. A’ gáncs onnan eredhete, mert Schlégel szerint, nemzeti Épószhoz nem illik nem nemzeti forma; sőt elengedhetetlenűl az kívántatik meg, hogy az Olvasó’ füle az illyenben úgy találja fel honja’ zengését mint lelke honja’ tárgyait. De nincs szchéma, melly minden tárgyra úgy illjék mint a’ hexameter; azon éneklé Homér az Achillesz’ haragját és az Odysseus’ bujdosásit, azon Orpheus az Istenek’ dicséreteit, azon Bion és Moszchus a’ szerelmet és a’ csendes kör’ boldogságait, azon Hesiodus és Virgíl a’ mezők’ munkájit, ’s Horátz a’ maga szép leveleit; ’s Klopstock és Heyne megbizonyították, hogy Epopoeára nincs alkalmatosabb forma. Voss Luizt, Gőthe Hermannt és Dorotheát, Baggesen Parthenaist, ámbár ezek nem az antik’, hanem a’ romantik’ osztályára tartoznak, hexameterekben adták; ’s melly versnemben kívánták volna tehát a’ Nemzetiség’ tüzes emlegetőji, hogy a’ mi Éneklőnk a’ Szent Hajdant, ’s Tunísiását ’s Rudolfját éneklette légyen? Mert az Ottava-ríma, mellyet inkább tanácslanának, úgy nem német, mint a’ hexameter nem az. – Így tévesztik meg magokat a’ kik többet hisznek a’ theoriák’ építgetőjinek mint tulajdon érzéseknek, ’s ott keresnek Purizmust és Nemzetiséget, hol annak helye nincs.

De ideje, hogy minekutána Olvasóimmal a’ Munka’ magasztalásait közlöttem, adjam némelly darabjait is, mellyek ezen magasztalásokat igazolhatják. – A’ fenntebb említett Mirjám és Idor a’ Szent Hajdan’ Gyöngyeiben az, a’ mi Cidli és Semída Klopstocknál a’ Messiás’ IV. Énekében. Égnek szentelt szűzet, égi tisztaságú szerelmet fest mind a’ két Költő; de a’ Szent Hajdan’ Éneklője még több szentséggel, még több Virgilíusi bátortalansággal, szerénységgel, mintha ideális szépségű festése’ becsét nem érzené: Klopstock tartaléktalan, szertelen hosszaságban, ’s összeszedve minden erejét, ’s nem minden jele nélkül a’ német hideg metaphysicázásnak.

Az Izrael’ fijai összegyűlnek Mózes és Áron körül, ’s még éjjel indúlnak a’ puszták felé,

És most Idor’ halála. – Eggy csoport láz felkél, ’s Mózesnek ellenkezésével nem gondolván, mégyen, ’s csatára kél.

Illyés Sareptában; Elizéus Súnemben, feltámasztják jóltevőjöknek eggyetlen fijokat. Lássuk, az egymáshoz hasonlító két scéna melly külömbözésekkel adatik:

Lássunk a’ lágy scénák után egy ellenkező neműt. Júda, a’ Mathathiás’ fija, megküzd az ellenséggel.

Némelly helyeit kiírnom tiltja a’ hely’ szűke; légyen elég csak kimutatnom. Illyen a’ zivatar és a’ zivatar’ elmúlásával a’ megfrisűlt mosolygó táj, 1. 4. és 124. 125.; I. 94. és 187. a’ reggel; I. 96. és 34. az estve; I. 24. az Egyptusi sötét; I. 91. 92. a’ nagy szárazság; I. 36. a’ Veres-tenger’ elakasztása; I. 79. Saul Endorban; I. 20. 21. Jethrónak néma búcsúja Mózestől; I. 10. 11. 12. a’ mit Mózes a’ természet’ munkáji, ’s az Egyptusi templomok, sphinxek, obeliscusok, pyramisek felől mond, ’s több egyebek; nevezetesen az a’ pompás beszéd, mellyel Mózes a’ néptől búcsút veszen. Elhagyván ezt, hossza miatt, két más darabra lépek által, melly a’ Munka’ fő dísze:

Jehova megjelen, ’s kiadja Mózesnek a’ Decalogus’ két tábláját. Ezeknek elsőbbjén azon tisztjeink állanak, mellyekkel Istennek tartozunk, ’s a’ parancsok’ száma itt három. A’ nagy Éneklő innen alkalmat vesz az Istenség’ három személyét innepleni:

Erőlködések nélkül, ’s melly felséges előadás! –

És most –

Ki nem érti itt a’ zsidó színt a’ tagok’ parallelismusában? ki nem érti a’ nem Európai fordúlást?

– – – Mein Ruhm ist Jehova,

Meine Stärke, mein Heil! mein Gott! drum preis ich Ihn; – meiner

Väter Gott! erheb ich Ihn. –

és kit nem fog el a’ csudálás, az öröm, ’s a’ legteljesb mértékben, midőn ezeket olvassa:

– – – o Herr, voll Kraft verherrlicht, erwies sich

Deine Rechte. Sie schlug den Feind, Du stürzest die Gegner

Strahlend in Fülle des Ruhms! – Dein Grimm flog hin –

mint a’ villám, melly lobban, ’s repűl, ki a’ mérhetetlenbe, ’s nincs ki tudja meddig, nincs ki tudja hova –

– – – und verzehrte

Sie, wie Feuer die Stoppeln im Feld. Aufthürmte die Fluth sich

Deinem gewaltigen Hauch –

Az illy helyek kétségbe ejthetik a’ fordítót, mert hol a’ Nyelv, melly ezeket adja? Elnémúlva látjuk a’ rettenetes zajt, mellyet az Úrnak eggy gyenge lehelése, de olly hatalmú gyenge lehelése támasztott, hogy a’ tenger’ irtózatos hullámai fekvéseikből kifordúltanak. – Elő sírotokból, Illyés András és Halabori Bertalan¹, vádlott, kárhoztatott, nem ismert hősei Nyelvünknek! elő, ’s adjátok a’ mit Káldi és Rájnis nem adtak, ’s mi elrémítettek nem merünk, míg egy boldogabb idő bátorrá teszen ismét, mernünk a’ mit merni kell!

A’ Szent Hajdan’ Gyöngyei megjelentek Budán 1821., de még ekkor Mózes, Sámuel, és a’ Makkabék’ negyedik Éneke nélkül; másodszor Bécsben 1826. már ezekkel. – Olasz rímetlen sorokban fordította Gróf Gambara, ’s kiadta Bresciában 1824. Perle dell Antico Testamento czím alatt. – Ángolyra, jámbusokban, most fordítatnak.

A’ Tunísiás megjelent először 1819, másodszor 1820., harmadszor 1826. Bécsben. – Olaszra versekben fordította Troilo Malipiero, ’s a’ fordítás kijött Velenczében 1827. A’ két első Éneket nyolczas rímekre szedte Nicolo Tommaséo, ’s kieresztette Milanóban 1826 és 1827. – A’ Mathilde’ episódiumát eggyütt adták ki Vicenzo Monti és Andrea Mafféi, Milánóban 1826. – Mathildnek eggy más olasz fordítása Milanóban jelene meg 1825.

Rudolph von Habsburg megjelent Bécsben 1825., másodszor 1827. – A’ Költemény’ velejét és érdemeit Gróf Mocenigo adta elő eggy Academiai Beszédben, melly mellé felvette a’ Munka’ némelly helyeinek latin és olasz fordításait Prof. Giambatista Svegliatótól; Pádua, 1827. – Hedviget és Wallsteint olaszúl Pier Alessandro Paravia adta, ugyan-ott 1828.

A’ Szent Hajdan’ Gyöngyeinek némelly helyeit eggy Velenczei Szerzetes, P. Paschalis Aucher, ex Congreg. Mechitaristarum in Insula S. Lazari, őrmény nyelvre fordította.

A’ Tunísiás, legnagyobb részében, Tirnitzen készűlt, 1810. és 1811.; – a’ Szent Hajdan’ Gyöngyei Szepesen, 1820. ’s a’ nagy Költő’ Velenczei útjában, ’s Gödöllőn^*, hol, szekerének szerentsétlen felfordúlása után Hatvan és Bag közt, kénytelen vala felgyógyúlásáig több ideig múlatni; – a’ Rudolphiás pedig leginkább azon útjaiban, mellyeket 1822. és 1823. a’ Gasteini feredőbe (Salzburg mellett), Bécsbe, ’s Rómába teve; ’s többére menésben levő szekerén, ólommal. – Megfoghatatlan könnyűség! De a’ dolog megszűnik lenni megfoghatatlan, ha azt nézzük eggyszersmind, mit ada, ’s melly csudálást érdemlő tökélyben.

Az itten annyit szóllaltatott Würzburgi Tudom. Újság (Május, 1829.) Ő Excellentziájának a’ Patriárcha-Érseknek Biográphiáját adá, de némelly hibás vagy csonka hírekkel, úgy hogy azokat eggy később Fűzetében (August. 1829.) meg kelle igazítania. Örvendve közöljük azt Olvasóinkkal, kik előtt e’ tudósítások nem lehetnek igen nagy mértékben nem kedvesek.

Felső-Eőri PYRKER JÁNOS LÁSZLÓ született 1772. Novemb. 2d. Lánghon, Fejér Várm., közel a’ Balaton’ keleti végéhez. – A’ Fejérvári Gymnásiumba küldve, kedvelt tanítványa volt Ányósnak. A’ haldokló eggy imádságos Rákóczyanum – Officiummal ajándékozá meg, és emez verseket, mint eggy búcsúzóúl, irta néki a’ Könyvbe:

Kedvelt tanítványa tovább a’ még akkor Paulínus Virág Benedeknek is, ugyan-ott. Philosophiai pályáját Pécsett végezte el, ’s 1792. Aprílisben Triestben kele hajóra. Lekerűle Velenczébe, ’s az Adria’ habjain ment Manfredonáig, ’s onnan szárazon Nápolyba. Ott ismét hajóra űlt, ’s kiállván eggy rettenetes vészt, Génuánál lépe partra, honnan Graubündtenen és a’ Sváb földön tére honjába. Engede nagy meghívattatásának, ’s még azon eszt. Octoberében Austriának Lilienfeldi Monostorában a’ Cisterciensisek’ Szerzetébe lépe, ’s ott, négy eszt. után, Pappá avattatott. 1798. Oeconomusa vala a’ Szerzetnek, 1800. Kamarása és Erdőmestere, 1807. olta pedig, négy eszt. leforgása alatt, Plébánus Tirnitzben.

Társai ismerék másatlan érdemeit, ’s 1812. Apáturnak választák meg, ’s még azon eszt. August. 8d. a’ Praelátusi infulával ékesítetett fel. – Ugyan-az nap, de hat eszt. múlva, 1818. Szepesi Püspökké neveztetett, ’s a’ követk. év’ Apríl. 18d. a’ Szent István’ Bécsi Székes-Eggyházában, a’ kilenczvenévű Herczegi-Érsek Hohenwart Zsigmond által Püspökké kenetett fel. De Szepes sem bírhatá sokáig, ’s 1820. már Velenczei Patriarchává, Dalmátziai Prímássá, a’ Lombardiai ’s Velenczei Királyság’ Nagy-Dignitáriusává látta magát emelve, ’s a’ Vas-Korona’ Nagy-keresztjével ’s Cs. Kir. Belső Titkok Tanácsosa’ czímjével tiszteltetett meg. E’ méltóságát 1827ig viselte, ’s innen az Egri Érseki Szék’ kormányzására hozatott vissza honjába. Áltvette azt Septemb. 17d.

Velencze századok múlva is áldani fogja emlékét két igen nagy jótétéért; mellyeknek eggyike az, hogy mint Előlűlője azon Jóltevő Eggyesűletnek, melly a’ koldusok’ számtalan sokasága’ eltörlését tette vala nagy tárgyává, 1825. eggy Bémutatást teve, ’s szerencsés vala a’ legkegyesebb Fejedelmet igazságos kérésének teljesítésére hajtani. A’ városnak e’ végre nagy tőkepénzei voltak, de azok a’ franczia uralkodás’ rövid ideje alatt nagyon összeolvadtak volt, ’s az azt követett idők zavarba hozták a’ dolgot. Megnyervén a’ mit a’ nemes-lelkű Előlűlő a’ maga közbejárása által hathatósan segéle, az Eggyesűlet’ tizenöt tagjai emlékpénzt veretének tiszteletére, az itt következő felűlírásokkal:

A’ másik még nagyobb, még jóltevőbb. – A’ mindent felforgató időkben Velencze, eggykor asszonya Ádriának, megfosztatott révétől, ’s így királyi fénye ’s gazdagsága porba dőlt, palotáji elpusztúltak. Pyrker látá az inséget, ’s megtartó, felélesztő Angyala leve. Előmutatá a’ nyomorgást, ’s könyörgése teljesítetett, bár azután már, hogy Velenczét elhagyta. Réve 1829. vala ismét szabaddá téve.

A’ Mesterségek’ nagy barátja, avatottja, Velenczéből eggy nem épen nagy, de igen nagy becsű Képgyüjteményt hoza honja’ földére, mellynek eggyik fő dísze Titiánnak eggy leányportraitja, eggy bájjal eltölt fej. Látszik hogy a’ Galeriát tudós szem választgatta, mert itt nincs semmi, a’ mit idővel kivetni kelljen. Eggyik lakó-szobájában áll Canovának eggy gyermek Keresztelő-Jánosa, de csak gipszben. A’ nagy Művész a’ Művészség’ nagy barátját márványban akará megajándékozni, de a’ halál elakasztá feltételét.

Eszterházy Károly Egernek utolsó Püspöke (mh. 1799. Martz. 15.d.) áltellenben a’ Püspöki kisded és disztelen templommal, alkotá a’ Lycéumot, királyos költséggel, ’s úgy szándékozván, hogy ha majd ezt elvégzendi, elhordatja a’ disztelen templomot, ’s ollyat állít, melly a’ Lycéum mellett méltólag foghasson helyt. Szándéka meggátoltatott. Azt Pyrker hajtja most végre, ’s úgy a’ hogy azt az ő lelkétől, tudományaitól, ízlésétől várhatni.

Életének nevezetes napjait említvén, miként hallgathatnám el Június’ 9dikét 1828., mellyen Borsodnak Rendei a’ magok szeretett Fő-Ispánjokat, Gróf Reviczky Ádám Udv. Fő-Cancellárius Urat, a’ Patriárcha Egri Érsek által láták kormányszékébe beiktattatni, ’s midőn Annak hallák magyar beszédét, kinek német beszédét a’ külföldiek csudálják. Két nagy férfi eggy munkálatban – melly tekintet az!

A’ Budai Jóltévő Asszonyi-Eggyesűlet, melly a’ Szent Hajdan’ Gyöngyeit nemes czéljainak elősegélésére ajándékban vette a’ nagy Költőtől, ’s Ennek, a’ mint nyomtatott számadásából látom, 8682 frt^* 45 xrt köszönhet, a’ könyv’ Budai kiadását a’ Patriarchának Hőfel János által rajzolt ’s Hőfel Balázs által vonásos munkában metszett képével ékesíté. Azon el vannak találva az arczvonások, de nem a’ lélek is. Melly a’ Rudolphiást, ’s most az én fordításomat ékesíti, sejdíteti a’ Nagyot, a’ Jót, a’ Nemest.

Fordításom felől pirúlva szóllok. Prózában, bár poetai prózában, adom a’ legcsillogóbb nyelvben írt hexametereket! De ismerém erőm’ kevésségét, ’s gondokkal elterhelt öreg napjaim ennél egyebet nem engedtek. Azonban örvendek szerencsémnek, hogy a’ nemzet’ örök disze eránt csudáló tiszteletemnek e’ bizonyságát adhatám, míg majd eggy boldogabb előáll, és igyekezetemet elfelejteti.

Már elhúzódék a’ fekete borúlat, melly ma délben a’ Hóreb’ (1)^* ormain sebesen költ vala, mint eggy nyíl, ’s éjféli sötétet önte a’ völgyek közzé. Villámok lobogának dagadozó kebeléből; csak későn követé dörgés; míg végre az éj’ homályát meg nem szünetkező tüzek világítgaták. Ropogásokkal űzé eggyik mennykő a’ másik mennykövet, ’s a’ szirttetők’ csúcsait legalantabb halmaikig rettegés ingatá, félelmetes és irtóztató! –

De nem rendűle meg a’ férfi, ki az hegy’ oldalán vezette fel behegő nyáját, és immost a’ dúlongó vihar előtt a’ sziklák’ üregébe vonúla. Annak nyilásában ülepedék vala meg, ’s elmerűlten néze ki a’ lobogások közzé. Nyolczvan évet élt vala el, ’s szakála még csak kezde őszűlni. Habozva folyt az alá keblén és redős köntösén, mellyet az öblös pallást, keleti szokás szerint, nagy lövésekben ölelt vala körül. Alakja mutatá a’ hatalmast midőn űlt; ha pedig felemelkedék, ’s lángoló szemei végig tekintének a’ gyülekezet’ hosszú sorain, akkor tisztelet’ borzalmai ragadozák meg a’ legmerészebbeket is.

’S most mindég komolybb süllyedezések közt néze ki a’ viharok’ rettentéseibe. Bús elkeseredés, a’ hogyan az magát irtózatos csapások, csalás, álnok fortély, ’s annak elvesztése után a’ mi legdrágább vala szívünknek, szokta arczba ásni, mélyen húzta le szemöldökit, ’s nyilt ajkai szótlan rebegének. Hah, tűzsúgár repeszté meg amott a’ torlongó felleget, ’s a’ villámot nyomban csattanás követé; omlott a’ zápor, sűrűen, csorogva. Zúgva hömbörögtek a’ hegy’ patakjai, elborítva tajtékjaikkal, ’s az egész természet tengerré lőn. De most elsiketűltek az üvöltő szelek; az ég’ vizei nem omlának többé, ’s a’ megszakadt felhő, terhétől megkönnyedve, vígan úsz vala a’ mennyek’ vídám kék színében, ’s örvendve ragyogtatá fejét az estvély’ arany súgárai közt. Erdő és fenyér elevenebb zöldben ragyogának, ’s az est’ lágy szellőji kövérebb csöppet rázogatának a’ fák’ lombos gallyairól.

Amaz süllyedt elmével űle mindég barlangja’ nyílásában. Szívét, titkosan táplált bánatja közzűl, a’ Mindenható’ ereje, melly felhozá, de el is vivé a’ fergeteget, félelem’, szeretet’, hála’ érzelmire serkentette. Hév könnyek boríták el szemeit; vágyakodva tekingete mindenfelé, ha nem közelít e valaki, ki szíve’ aggasztó kétségit eloszlathatná.

Ipa jőn, Jethró (2), fija Reguelnek. Felriasztva álma’ látványitól, elhagyá fekvését, keresztül-gázolá a’ homokpusztát, ’s utána indúla vejének, ki miatt gondokban vala. Még ép öreg; piros orczájit fejér hajai ’s áltőszűlt szakála a’ szerint fogá körül, mint mikor a’ leányzó’ keze liliomokkal szövi körül, pártája’ virágai közzé, a’ csillogó színében kevélykedő rózsát. Termete kisded; bölcsen rendelé el háza’ gazdagságát, cselédit úntalan nógatta, hogy egymást-váltogató munkájikban járjanak el serény szorgalommal. Tapasztalások által gyakorlott; heves magasztalója a’ múlt időknek; ’s szerete tanácsokat osztogatni beszédes öregségében.

„Mózes!” – hangzék erdőn ligeten végig, „Mózes!” – végig a’ Hóreb’ vápájiban, midőn közelíte az öreg, ’s a’ behegő nyáj tudatá vele, hol fekszik őrzője, a’ mély andalgásokba süllyedett. „Áldott az Úr,” úgy mondá, ki téged és nyájadat épen tarta meg. Utánad jövök, elgyötörve szívem’ aggodalmaitól, mert a’ vész irtózatos vala.”

Mond; ’s amaz hosszú hallgatásban mereszté rá szemeit. De most meghajlék előtte, ’s ezt felelé: „Hála tenéked e’ szíves jóságért! te soha nem felejted a’ tieidet. Innen virúl áldásban minden körűled; innen nevezhetd magadat boldog férjnek, boldog atyának. De engedj meg, bennem gyanú támad, hogy téged e’ rettentő zivatarban ide nem e’ gondok hoztak.” – „Igen tehát, te tiszteletlen, te vakmerő!” mond az öreg; „tettedet jöttem feddeni. Nem tudod e melly tájon legelteted juhaidat (3)? E’ hegyet már eldődink Isten-hegyének hívák, mert az Úr itt jelenté ki nekik magát az ő kegyeiben. Juhörző ide közelíteni még soha nem bátorkodott. Térj magadba, ’s gondold meg, melly tettre vetemedél. Bosszúra ne ingereld Jehovát!”

Mózes nem felele, ’s Jethró megújítá kérdését, de amaz megmarada némaságában. Akkor az öreg, tűzbe lobbanva: „’S te hallgatsz midőn én mentségedet várom? Nem fordúlok el innen, míg megnyitod végre kebledet, a’ mindég-zártat. Ím, negyven évek szállának el fejeink felett, hogy te, idegen köztünk, rettegve, bujdokolva jövél a’ Midián’ földére (4). Nekem hét leányim valának; férfimagzat meg vala tőlem tagadva; ’s kimenének az estvély’ hév alkonyában, megitatni nyájaikat. Pásztorifjai Amaleknek csoportokban futának elő, elűzni a’ kút mellől leánygyermekimet, mert ők találták vala fel, hol állott a’ kút bétemetve. Ezeket rettegés szállá meg; de a’ vadak megfutamlának haragod előtt. Te segélyökre kelél nekik, ’s megtöltéd vállújikat. Megdorgálám őket midőn haza jövének, hogy a’ szíves idegent vacsorámhoz meg nem hívák, ’s később néked adám, én hálás atya, eggyik gyermekemet, a’ kellemekben gazdag Cziporát, ajándék és alkupénz nélkül (5), holott őtet, a’ pap’ leányát, tájunk’ legelső ifjai keresték. Lyányom neked eggy fiumagzatnál nem ada ugyan többet (6); oroszlánnő sem többet hímjének eggy kölyöknél; de virítva nevekedik a’ gyermek, ’s ránk gazdagon száll áldás mezeimben és lakomban, miolta gazdaságom’ terheit te velem, elgyengült öreggel, eggyült viseled. És még is ennyi éveink’ rest elhúzódása alatt a’ szerint búsítja el eggy gond miattad elmémet, a’ hogyan az ősz’ ködje búsítja el a’ legtisztább ég’ boltozatját. Nem érted talán, hova czélzok? Még mostanig sem tudatád velünk, honnan jövél, ’s bujdokolva? melly tájon születél? származásod melly nemből vőd, ’s Egyptus’ termékeny földéről mi hoza Midiánnak hegyei közzé? valamelly gonosztét talán, vagy a’ büntetés mellyet retteghetél! – Vagy talán, oh! hogy azt soha se légyenek kénytelenek hallani füleim! – vagy talán bálványokat imádasz titokban? Mert bár eddig gáncsatlannak leltelek, de íme most a’ szent Hórebre merél fellépni!”

Mózes e’ szóra hirtelen szökék fel űléséből, ’s megszaggatá mellyén ruháját (7), szemei a’ szerint szikrázának, mint midőn a’ fergeteg’ sötét éjén villám fut keresztűl, ’s így felele: „Én e bálványokat? Átok rám, és minden inség, ’s csoportosan átok rám, ha az vagyok. – Távozzál el, – mert külömben reád rohanok.”

Jethró ázott szemekkel pillanta most az estvély’ rózsatüze felé, melly szelíd nyugalmat hintvén alá, gyönyörködve tükrözé magát e’ szép könnyekben. A’ haragra-gyúladott azonnal megszelidűle, ’s jobbja után nyúlva az öregnek, így szóllott: „Bocsássad meg fiadnak szíve’ fellobbanását, tiszteletes atyám, ’s emlékezzél hogy bántó név reppene ki a’ te ajkaidról is. Mint tűrhetné a’ bálványozó nevezetet, kinek lelkében az ollyak ellen örök gyűlőlség lakik, és a’ ki veszni szeretné látni őket egyetemben?

Hah! ez a’ szent harag, a’ hogyan kén és gyanta pezsgenek elfojtva a’ föld’ üregében, a’ szerint fogyasztja lelkemben a’ hatalmasan emelkedő erőt, ’s csüggedés rohan rám, midőn elnézem hogy az Úr megvetette népét, mellyet eggykor a’ szerint horda veszélyi közt tenyerén, mint a’ keselyü hordja szeretettel fijait, midőn velek, felrakva őket szárnyaira, a’ naphoz emelkedik.” – ’S itt elszelídűlve bocsátkozván le azon helytt a’ holott álla, – „azt óhajtám, úgymond, hogy jőne valaki, ki előtt keblemnek régolta titkolt aggodalmit felnyithassam, ’s váratlanúl te lépsz előmbe. – Értsed tehát honnan jövék közzétek; melly tartományból, és melly nemből vevém származásomat, mi hoza ki az átok’, oh! és nem az áldás’ tájairól; és valamit eddiglen, elfogva elmém’ sötét borújitól, előtted elhallgaték:”

„Lássd, nékem Amrám vala atyám, anyám Jechabed. Nemzetem Lévit mondja ősének^*, ki Jákób’ fija vala, ’s őtet mondja atyám ’s anyám (8). De ők nem áldhaták a’ napot, mellyen nekik a’ Gózsen’ legelőkben-gazdag földén fiu születék. Azt eggykor annak Faraója (9), kedvelvén a’ hozzá hű Józsefet, a’ boldogtalan népnek adá. De amannak székébe most eggy más Faraó űle fel, ki elmarczongolva tartalékitól, hogy az Izrael’ fijai a’ föld’ lakosinak idővel veszedelmesek lehetnének, parancsolá, hogy minden férfimagzatink, mihelyt meg fognak születni, hányassanak a’ Níl’ árjaiba. Így fekvém már magam is, áldozatja a’ vérengző’ kegyetlenségének, gyékénykosaramban a’ folyam’ szélén, ’s néném, maga is gyermek még, fuldokolva lesé, mint fognak elnyelni a’ habok. De Jehovának irgalma oda küldé ki a’ Faraó’ leányát (10), ’s az illetődve látá meg a’ halálra kitolt kisdedet, száná azt elveszni, ’s áltadá a’ síránkozó leánynak a’ víz’ szélén, ’s meghagyá neki, keresne szoptatót a’ kisdednek, és ha majd nevekedni fog a’ gyermek, hozza fel az udvarba. ’S a’ leánygyermek azt visszavivé örömében feljajdúlt anyjához, ki őt titkon táplálgatá vala, minekelőtte a’ szatyorban vesztére kitéteték, ötven napiglan lakja’ legtávolyabb rejtekei közt.”

„’S a’ serdűlő gyermek, kit Faraónak szelídlelkü leánya így mentett vala meg az haláltól, immost megjelene az udvarban (11). Valamit Egyptus tudomány és mesterség körül kezdet olta tőn magáévá, neki válogatott oktatók fejtegeték; varázsoknak nevezé a’ hiedékeny nép a’ csábúlt csábítókat, kik galád hasznot éhezve, nem gondolának sem valóval sem hamissal, ’s a’ sokaságot ál útakra szédítették. De bátor emelkedésű lelkem rá ismért, mi arany termés és mi polyva. Sokat azon szent tanítások közzül, miket a’ Noe’ bárkájának hív nyolcza fenntartott, ’s a’ vétek által megrontott emberi nem az ártatlanság’ koraiból még bírt; valami az érzékeknek hízelkedő csalódás’ gazos agyagjában gyökereket verhete, összeszedtem, hogy használjam. Az Istentől minden idők előtt alkotott nagy természet’ titkos míveit, hogy az keblében mint nemz és foganz, mint köt és old, mozdít és gátol, halálból mint hoz elő életet és éltet mint változtat halállá; a’ viharok’ dühében mint bőg és ordít, mint leng lágyan az esti szellő’ fuvalmában; a’ villámok’ csatáji közt mint szikrázik és mint ront; miként vonz és tol, a’ világító testek’ számba-vehetetlen sokaságait fejünk felett mint járdaltatja; a’ soha nem nyugvó napokból képzelhetetlen sebességgel fényt mindenszerte mint lövell: mind ezek felől énnekem már iskoláim is sokat mondottanak, lelkem sokat még csak sejdíte, ’s én mind azt keblem’ mélyébe gondosan elrejtettem. Így nevekedém a’ férfikoriglan. De a’ fejedelmi udvar’ vakító csillogási közt is, a’ hízelkedések’ varázsgőzében, szívem Jehovának tiszteletéért mindenkor hév tűzzel loboga, és, bár a’ választott kör’ kebeléből kiszakasztva valék, lelkem annak javát mindég óhajtotta.”

„A’ vérengző, szaporodni látván Izraelnek nemzetségeit, renge gyáva lelkében; udvari csapodárjai pedig még inkább elriasztották. Hogy idővel szabad néppé ne emelkedhessenek, hogy az Egyptus’ fijait idővel örökjökből ki ne tolhassák; csoportokban hajtatá őket vas pálczájával munkára, ’s a’ legterhesbb dolgozgatások által igyekszék megszögni karjaiknak ’s lelkeiknek erejét. Puszták’ lakója, nem képzelhetd te, mi számúak az ő virágzó városaik, mellyeket Izrael’ gyermekei által magoknak vért veréjtékezve építetének. És, láthatnád csak aranytól csillogó templomaikat, hol az oszlopokon nyugvó mennyezet, hosszú sorokban, árnyékos sétálókat fedez ’s ál Isteneket szállásol; látnád, mint elegyíték össze, tanúlt művészek’ rajzolatjai szerint (12), a’ nyugvó oroszlánnő’ derekát és lábait, ’s a’ szemgyönyörködtető asszonyalakot, hogy sorba állítva egymás mellett, őrizeten légyenek a’ templom’ szentsége előtt; tehetlenek a’ nyugtan-rettentő faragványban, mint azon ál Istenek a’ kiket ábrázolnak! Vagy csúcsszobraikat (13), nem képzelt magasságig vonalkodva fel, ’s eggy darabból állítva, hogy törvényeiket, a’ jókat és rosszakat, képbetűkben hirdessék; ’s uralkodójiknak sírboltjaikat (14), az egy pontra négy oldalról szűkűlteket, hogy hihetetlen messzeségig láthassanak el a’ síkpusztákon; csakhogy azok holtjaikat szédítő magasságaik mellett sem óvhaták meg a’ sorvadás ellen! Oh, ha látád vala, mint dagasztaták az Izrael’ fijaival a’ kemény agyagot, ’s tüzes kohaikban mint égetteték kővé, hogy úntalanúl szaporodjanak tornyos városaik; bizony hevült mellyedben meghasadott volna a’ szív, ’s megvetéssel néznéd az életet. Búsúlatom engem irtózatos tettre ragadott. Magányos ösvénye’ szélein, az est’ szelíd szürkületében, hörögve lelék eggy sokmagzatú atyát. Embertelen hóhérja délczegen csattogtatá ostorát felette; vér serkedezék az ütés’ sebeiből, ’s eláztatá a’ port, hol a’ szerencsétlen kínjai közt fetrengett. Ezt mondám magamban: Jehova útálja a’ gyilkost, ’s bosszút áll a’ vérontásért, a’ napok’ legelsőjén kezdve szinte az utolsóiglan. De ezt is mondám magamban: Jehova ura életnek és halálnak; ő adta azt, ő veszi el; ’s Ő kiálta ki keblemből: „öld meg e’ gyilkost!” – Megöltem azt, ’s testét elástam a’ homokban, a’ nyomorgatottat pedig felemelém vállamra, ’s honjába vittem, az övéihez (15). – Hánykódó lelkem mind inkább elkeseredék, ’s emlegetém, mint ígérte meg az Úr Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak, hogy maradékaikat az áldások’ földébe elbéviendi. Hittem az ígéretben^*; hittem hogy eljött a’ nap mellyben az eltaposott nép ki lesz ragadva kegyetlen gyötrőjinek markokból, hahogy bizalmát az Úrba veti ’s kész leszen lerázni lánczait. Lelkemet hév vágy tölté el, hogy annak szabadítója, hogy vezére lehessek. De oh, hogy a’ nyavalyás halandó’ elméjét éjféli sötétek homályosítják el, ’s a’ jónak, igaznak boldogító ösvényéről az ál csillám tévedések’ szövevényei közzé ránthatja! Ha népemet méltónak látám e hogy szabaddá legyen? Ah, annak nyakát legörbíté a’ szolgaság’ kemény járma, ’s megszokott vala fetrengeni a’ megvetés’ porában! Ezt kelle kivált akkor tapasztalnom, midőn megdorgálván eggyikjekét, az fenyegete, hogy beád a’ Faraónál. Elhagyám tehát ama’ földet, ’s ide szöktem által, hol te az isméretlent nyájasan fogadtad sátorod’ lakóji közzé, ’s az Úr áldást bocsáta rád is és reám is szíves eggyességünkben. De mi haszon árada rám ’s az Izrael’ fijaira véres tettemből, melly miatt onnan megfuték? Elaludt a’ fény mit nekem Jehova gyujtott, ’s itt állok, egyedül, elgyötörve kétségim’ homálya közt, hogy népem, élte’ romlottsága által, elveszti az ígért áldás’ teljesűlését. Mert az Úr hallgat énnekem, és immáran negyven évek múltanak el hogy hijába várom e’ puszták’ magányi között válaszát.”

Így Mózes. Jethró pedig álmélkodva ingatá fejét, ’s megszóllala: „Ennyi évek olta hallgatván, eggyszerre szörnyü dolgokat fedezsz fel előttem, ’s keblem el van telve borzongásokkal. Úgy mondád, e’ nagy tettre téged az Úr szóllíta fel. Fogadd szavát, tégyed a’ mit parancsol, ’s bízzál őbenne; légyen ő segéded most és mindenha!” – Így mondá, ’s ment, elsietvén homokösvényén, hogy míg útjára a’ hanyatlásának indúlt nap fényt vetend, az övéihez érhessen. Azoknak sátoraik közzül kékellve gömbölygött a’ füst; a’ nyáj’ őrje szaggatott böffenésekkel hallatá szavát, futott elfogadására, fel fel szökött rá, csapodáran törlőszködék száraihoz, ’s elvégre csendesen követé nyomdokit. Nem messze udvara’ kerítésétől elébe jövének apróji, csoportokra verekedve, kiket derék vejeinek a’ hét leány nevelgetett. A’ vídám sereg édeskedve nyúlongott kezeihez ’s tudakolák, hol hagyá az atyát, sógort, barátot, ki nyájokat őrzi. ’S ő körülölelve a’ kis csoporttól, csendesen közelíte sátora felé.

Mózes még mindég andalogva űle az Úrnak szentelt hegy’ magányos ormán, ’s úgy látszék neki, mintha szemei előtt láng lobbant volna fel. Nem vala külömben; eggy csipkebokor’ ágaiban tűz lángola. „Talán hogy az eggyik villám oda szálla le,” – mondá Mózes, – „’s az éjszaki szél a’ szikrát lángig gerjesztette.” – De mindég nevekedő álmélással azt is látá, hogy a’ tűz nem fogy, ’s a’ bokor’ ágai ’s levelei hamuvá nem égnek, össze nem roskadnak. Felkele tehát űlőjéből, ’s ment látni, ha nem csalta e meg tekintete. ’S már közelíte a’ csuda látványhoz, ’s íme a’ Jehova’ küldöttje (16) lelket-rázó hangzattal kiálta rá a’ bokorból: „Mózes, ide ne merj közelíteni; vessd le lábaidról saruidat, mert szent, a’ hol állasz, a’ hely. Én szóllok hozzád, az Ábrahám’, Izsák’, Jákób’ Istene, kiktől származol.” – Mózes térdre omlott, ’s lehajtá homlokát a’ földig, az Úr pedig folytatá szavát: „Látom én nyomorgani Izraelt hóhérjainak jármokban; hallom választottim’ kiáltását Egyptus’ tájairól, ’s meg fogom szabadítani népemet, ’s béviszem, a’ mint megígérém, a’ Kanaán’ áldott környékibe (17); te légy vezérök. Menj el Faraójokhoz, ’s mondjad, én küldelek őhozzá, ’s kívánd népem’ eleresztését.”

’S Mózes ezt felelé: „Én menjek e el a’ Fáraóhoz, Uram? ’s én vezessem e a’ te népedet, mellynél rég olta felejtve vagyok?” – Jehova erre: „Felruházlak erővel és hatalommal, hogy mindent véghez vihess; és miként én küldelek ki mostan tégedet, ti nekem olly bizonnyal hálaáldozatot fogtok a’ szent hegy’ bérczein gyujtani.” – ’S mostan amaz: „Uram, századok folytanak le, miolta néped Egyptusban lakozik, ’s itt idegen Isteneket láta tiszteltetni, nem tégedet, az eggyet, örököt. Mit mondjak tehát nekik: „ki külde hozzájok (18)? – ’S felele Isten: „Én küldelek, ki voltam és vagyok és leszek; az Ábrahám, Izsák’, Jákób’ Istene; ’s ezt Jehova izeni nekik; mert nevem innentúl ez lészen, most és minden időben. Vidd meg ezt a’ népnek, ’s akkor te menj a’ Fáraó’ királyi székéhez, ’s kívánd az eleresztést; ’s ha majd harmad napig menendetek, gyújtsatok hálaáldozatot énnekem. Magát és tartományát csapások fogják érni, és tízszeresek, míg benneteket útnak ereszt; de végre még űzni fog, hogy hagyjátok oda tartományát. Ti pedig akkor gazdag adományokat vesztek a’ föld’ lakositól, poltolékként a’ sok sanyargatásokért; Én akarom úgy. Azok tieitek maradnak, ’s legkésőbb maradékitok is örvendezve fogják emlegetni.”

„Ah, ők engem nem ismernek, ’s nem fogják hihetni, hogy Jehova küld!” mondá Mózes rettegve. – Ekkor parancsolá az Úr, vetné el jobbjából pálczáját; ’s íme az ellökött pálcza eggyszerre undok kígyóvá leve. Mózes iszonyodva szökék vissza a’ kígyó elől. De az Úr ismét parancsola, fogná meg azt; ’s az undok állat visszaváltozék pálczává. – Most újabb parancsot veve: rejtené keblébe jobbját, ’s azt eggyszerre ellepé a’ fekély, hogy fejér leve mint a’ hó (19). De az Úr’ parancsára ismét kivoná, ’s a’ fekéllyel elborított jobb éppé leve mint elébb vala. – Ekkor Jehova. „És ki hoz így életre holtat? ki gyógyíthat így bélpoklost? Ki más mint Jehova? Menj tehát, és ha az átalkodottak benned még így sem ismernének az én Küldöttemre, meríts vizet a’ Níl’ medréből, ’s öntözzd meg vele az égő homokot a’ folyam’ szélein, ’s az legottan vérré változik szemeik előtt, ’s hirdetni fogja, hogy Jehova az eggy, a’ mindenható; hogy ő ura a’ szent folyamnak is, mint azt a’ kába nép, mert gondolt Istenei abban laknak, nevezni megszokta, ’s magát a’ folyamot is azonfelűl (20). Menj, ’s tedd a’ mit meghagytam, ’s a’ Faraó meghajlik hatalmomnak, ’s benneteket útnak ereszt.”

„Uram,” – felele Mózes, nevekedő aggodalmában, – „nyájas szóllás’ adománya nekem nem jutott, ’s nyelvem lomha és hebegő; én nem fogok megjelenhetni a’ Faraó előtt, hogy ott szólljak.” – „Balgatag! ’s ki adott nyelvet embernek? ki nyelvnek hatalmat, hogy szavakba öltöztesse a’ gondolatot? Ki nyitja és ki vakítja meg a’ szemeket, ’s ki oldja fel az ajkat, és ki teszi némává? avagy nem Jehova e? Az én szellemem lebegjen ajakidon, ha majd előtte állandasz, ’s rázkodtassa meg hangod az ő füleit; én segélyűl lészek neked.”

Mózes földre süllyesztett arcczal álla ott, ’s azt pirosra festék az égő szent bokor’ vereslő lángjai. Nagy gondolatok támadának lelkében. Szédítő magasságból néze a’ múltra ’s jövendőre alá, ’s így sohajta fel magában: – „Nagy az Úr az ő irgalmazásiban, és már az Éden’ virányain kimutatá a’ megbukott emberi nemnek a’ Szabadítót, ki meg fogja törni a’ kaján kígyó’ fejét, a’ rettenetest (21)! kimutatá a’ máglyán is, mellyre a’ bús atya, tisztelvén a’ parancsot, eggyetlen magzatját már feltevé, ’s már felrántotta kését (22), hogy áltverje, és hogy azt, oh homályos előkép! engesztelő áldozatként mutassa bé az Úrnak. – Ha fogja e kíméleni ama’ később eljövendőt is? – De Ábrahám hallá a’ mennyei vigasztalás’ szavát, hogy az áldás’ sarjadzata, melly megvált bennünket a’ bűn’ rabságából, ’s mindnyájunkra idvet hoz (23), az ő törzsökéből jövend elő.” – Illyetén gondolatok tölték el lelkét, ’s e’ kérelem’ szavaira fakadott: „Azt küldjed, Uram, a’ kit elküldendő vagy (24)!”

’S immost újra fellobbana a’ bokor, ’s mint mennykövek ropognak futásaikban, akképpen zenge az Úr’ szava: „Ki merészlené felrántani a’ kárpitot, melly az idők’ legdicsőbb határait rejti el? Hatalomban fog állani oldalod mellett Áron, úgy a’ Faraónál mint az Izrael’ népe előtt, szívet rázó beszédével, ’s énáltalam hatalomban. Ezen te testvéred vídám tekintettel ’s örvendő ölelések alatt jő immajd elődbe. Tegyétek eggyesűlt erővel hatalmas tetteiteket; te intézzed őt, bátyád pedig mondja a’ mit neki te hagyandasz. Indúlj; fogd a’ pálczát, ’s viseljed Jehova’ dicsőségére!”

Mózes még harmatozó homlokkal fekvék a’ porban, ’s rettegésiben szédelegve. De most lassandan felemelkedék, ’s kezébe vevé pálczáját. Setét feje felett vala világ, ott, hol az ég’ csillagai folytatják némán örök útjaikat. Ollykor visszatekintgete a’ bokor felé, de azt nem látá többé lángolni, ingatva az estvély’ szelid fuvalmitól, kedvesen suhogának épen maradott levelei. Futa Mózes, megragadva titkos borzalmaitól. De most visszavevé lelke’ bátorságát, megállapodék, ’s egeknek emelvén karjait, ekképen szóllott:

„Eggy az Isten, ’s neve Jehova. Oh, hogy e’ boldogító tanítást az én szabaddá tett, az én minden egyéb népektől különválasztott népem el nem tántorodható hűségben tartsa meg! Tisztán fénylik előttem a’ czél mellyre Jehovától szóllítatom, ’s engedek hívattatásomnak.” – Így kiálta harsogó szózattal, ’s ment a’ hol juhai, elnehezítve álmoktól, a’ homokban nyugvának, fel is^* sikolta rájok, ’s tolta is őket előre: ’s elére a’ magáéihoz.

Ott legelébb szunnyadó cselédit verte fel. „Talpra! nyergeljetek nekem tíz lomhárt, megrakva mind azzal, a’ mit hosszú útam kívánhat; gyapjas takarókkal, sátorral, élelemmel, ’s várjatok a’ kapuban; én mégyek, ’s nőmet költöm fel alvásából.” – Azok álmélkodva hallák gazdájok’ váratlan parancsát, ’s gyorsan teljesíték a’mit nekik hagyott. Keresztül méne a’ sátor’ pitvarán (25), hol a’ hidegebb éjszakákon a’ gyengébb bárány is talála szállást; félre rántá a’ rekesz’ függelékét, ’s belépe a’ középső rekeszbe, melly kecskeszőrből bordált pokróczok alatt, rúdakra feszítve, a’ férfinem’ szobáját fedezé; ’s elére a’ teremig, hol Cziporája szunnyadott vala fiastúl, körűlfogva szolgaleányai által. Itt félre voná a’ fityegőt, ’s így kiálta nőjéhez: Hívem, kelj fel tüstént, ’s eggyütt kebled’ magzatjával. Jehovának szózatja elköltöznünk hagy e’ sivatagságok közzül Egyptusnak boldogabb tájaira, hol testvér bátyám Áron és a’ húgom várnak reám, népem pedig ahítva ahítja szabadítóját, ki azt eltűrhetetlen inségei közzül kiragadja.”

Mondá, ’s a’ sátort eggyszerre sírás és zokogások tölték el. Az úrné körül jajongának szolgaleányai; könnyekre fakadozék az maga is, de, mindég némán, mert szánta elhagyni a’ szerető atyát, a’ kedvelt testvéreket. Mózes pedig méne Jethrónak hajléka felé, melly a’ falucska’ közepében állott, fenntebben mint mind a’ többiek és nagyobb tágasságban. Sógorait ’s nője’ hat testvéreit alvásokban nem háborítá fel; ’s belépvén az öreghez, lassúdan illenté meg vállát, ’s e’ rázó szókat mondotta neki: „Atyám, elhagylak, nőmmel, gyermekemmel; úgy akarja az Úr; ’s elmégyek Egyptusnak kövérebb tájaira, hogy meglássam, élnek e rokonim, ’s felkeresni feleimet. Add atya’ áldását reám! Az a’ szerint nyugszik a’ hű gyermekem, mint a’ kiaszott mezőn az ég’ élesztő harmatcsöppjei. Ha majd munkára szóllítand az idő, fiamat és nőmet vissza küldöm hozzád; az ismét termést hoz méhében, és talán hím magzatot most is. Jehova a’ segéd, légyen neve. Viseld gondjaikat!”

Így Mózes ellágyúlva. Rengve emelé az égre karjait az öreg, ’s áldás’ igéjit könyörgé a’ búcsúzóra. Ekkor megfogá kezeit; de viszont el is eresztette, mintegy neheztelvén hogy megyen; befordúla sátora’ lepléhez, elrejté fejét vánkosai közzé, ’s elfojtott sírással zokoga. Mózes elsiete a’ sátorból; de megindúlt lelke mélyen érzé az elalvás’ szívöldöklő gyötrelmeit.

Mindenható! Eggy! a’ menny’ csillagzatinak minden sokaságai hirdetnek tégedet; tégedet hirdet a’ földön a’ számba-vehetetlen lények’ csodálást érdemlő alakja, természete, sajátsága. De semmi nem inkább mint az ember, kit értelemmel és akarattal ruházál fel, hogy szabadon emelkedjék hozzád, ki örök vagy, és eggy, és csak eggy! Oh gyászos bukta az első párnak, ’s te olly mélyen süllyeszthetéd e el maradékid’ hosszú sorát, hogy már nem ismerik az eggyet, ’s hiu bálványoknak hódolnak, még a’ leginkább mívelt nemzetek közt is? De az Örök, irgalmának telje szerint, magának választja Izraelt, hogy általa tartassék fel az eggy Isten’ hitele a’ Váltság’ nagy napjáig, midőn az Ígért előjövend, ’s a’ mennyből alá-szállott tanításnak győzedelmet szerez, örökre. Hála, o hála őneki, és dicsőség, és magasztalás; mert ő bennünket a’ halál’ sötétéből élet’ világosságába vezérel, ’s eljuttat az eggy, az igaz, az örök ISTEN’ isméretére.

Éj födi Egyptus’ környét, mély, néma, irtózatos. Miként szálla eggyszerre alá, fényes délben, míg a nap szemvakító lángolással lövellé szét sugárait minden más tájak felett, és a’ melly tartományt, a’ Jákób’ fijától vett jótételért, annak Faraója hála’ fejében az Izrael’ maradékinak engedett, szelíd keggyel derítgeté. ’S ki parancsolgat így, eltelve isteni hatalommal, a’ felhőknek? ki változtatja éjszakák’ ijedelmeivé a’ fényes delet? – Mózes az! Mind ezt ő tevé Jehovának csodatevő pálczájával.

’S íme nem messze Hórebtől, elébe jőve neki az ő idősbb testvére Áron, Egyptusnak roppant városába költözvén Arabiának pusztájiból, szíve’ szerelmeseivel. Örvendezések közt ölelék meg egymást a’ rég olta különváltak, ’s Mózes méne elhiresztelni Jehovának parancsát az Izrael’ fijainál, ’s ezeknek eleresztésöket kívánná a’ Királytól; csodatétekben bizonyítván, hogy az Úrtól küldetett.

De az ő kérése híjába volt, mert a’ Faraó’ szíve, elkeményedve csillogó nagysága, ’s a’ dölyf és makacs kéj által, nem hajlék fenyegetés’ ígéjire, ’s hidegen nézé fennszékéről az inséget, melly immár nyolczadik ízben szálla itt tartományaira(1). Boldogtalan! ’s te fásúlva láthatád vérben hömbörgeni kevély folyamod’ hullámait, és hogy abban mind kiveszének a’ halak; hogy abból mind kiszökdellettek a’ békák, ’s a’ város’ lakházai és a’ tartomány eltelének mocsárbűzzel? Vagy a’ szúnyogok’ kifogyhatatlan rajzásaikat, ’s az öldöklő legyek’ gömbölygésit? A’ döghalált, melly birtokidban egész tartományokat kipusztíta, ’s az undok fekély’ beteginek iszonyatos gyötrelmeiket? ’S a’ mennykövek’ és villámok’ szállongásai közt omló jég’ pergését, és a’ mindent felfaldosó sáskák’ képzelhetetlen éh sokaságaikat? Mindég fogadád hogy elereszted Izraelt, ’s az által megszűntetéd a’ szenvedéseket; de a’ mit ígérél, nem teljesítéd, ’s a’ nép’ kiáltásai felhatának az Úrhoz, ’s te hanyatt homlok rohansz azon éj’ vészeibe, melly bosszút hozand reád, még pedig irtózatost!

Jehovának minden újabb ígéret’ megszögése mellett rettentőbb leve haragja. ’S most, midőn Izrael ismét a’ szolgaság’ bilincseiben vala fenn tartóztatva, íme eggyszerre borzasztó vastag sötétség lepte meg a’ tartományt, míg a’ nap Gózsen’ földén vídám arcczal mosolygott. Nem éjek’ homálya volt az a’ sötét, hanem összetömült sűrű feketeség, mint a’ mellyben, a’ hegyek’ aknáji között, lámpa sem önt szívörvendtető világot. Hideg, nedves, tapintható gőz vala az, ’s koporsók’ penészszaga, melly most Egyptusnak tájékin a’ több napok’ és éjek’ számából kivetett hármak’ sorában feküdött. A’ földmíves eggyszerre állapodék meg jármas ökreivel, ’s elakada végig-hasgatni a’ megkezdett barázdát. Eggyszerre szűnt vala meg korogni a’ rabszolga’ kezében a’ malomkő; a’ marhaőr ott vesztegle rémlett nyájával, hol a’ csapás éré vala; a’ vadász előkiáltozá futkosó ebeit, ’s elnyúlt mellettek a’ fűben; a’ zajgó piaczon, hol temérdek sokaság habzott mint a’ hánykódó tengerek’ hullámjai, ’s a’ nép’ öregei megülepedének a’ kapukban, hogy a’ perlekedőknek igazságot mondjanak; ’s a’ fejdelmi csarnokok és a’ szegény viskók’ lakóji közt borzalmak ömlének alá. A’ beszéd elhala a’ Szollnok’ ajakin, megállapodék a’ sietve-menő, ’s az élet’ halotti elsötétedésben némúla el, szemnek fülnek irtóztatólag, igen messzére kiterjedve.

De a’ rettenés kivált annál vala irtóztató, kit lelke’ vádjai marczonglának. Most emlékezék, mint hányatá Izraelnek kisdedit fene örömmel a’ Níl’ habjaiba, eltökélvén, hogy ki fogja halatni az egész fajt. ’S íme most azoknak eggyike állott előtte; és épen az, kit a’ szatyorban húztak Jehovától fennséggel, hatalommal, csudatevő erővel, ’s mint véres bosszúlója a’ szenvedett sok kanyarnak. Most emlékezék, mint tartá ezeket a’ szolgaság’ mindég nehéz béklyójiban; mint tette ki iszonyatos szenvedéseknek, ’s embertelen tisztviselőjivel mint nyomorgattatá, még ha rá ok nem vala is, hogy aléljanak el terhök’ sullya alatt minél előbb; mert most magát őtet is lebilincselve tartá a’ legvastagabb sötét, hogy meg nem tuda mozdúlni. Mint mikor a’ felhőkben fellobbant tűz iszonyatos csattanással száll alá, ’s a’ nyáj’ jámbor őrjét az agg tölgy’ lombos ágai alatt, hol menedéket kerese, halálosan sujtja meg; az még él, még felpillant, ’s hallja összefutott társainak jajongásaikat, mert segéd sohol nincs: akként rémíté el itt a’ Jehovától aláküldött vak homály a’ bűnösöket, ’s Egyptust, az eggyik végén kezdve a’ másikáig, iszonyatos ijedés töltötte el.

Ottan űltenek ők, ’s remegének minden fuvalomra, midőn a’ meggyúladott kénköves gőz lángokat hánya fel, ’s az éjjelbe borúlt tájt hirtelen felvilágította; midőn az éhségűzte kígyók – oh balgatag nép! Isten gyanánt tisztelé az undok állatot(2)! – felsziszegének hozzájok; ’s midőn a’ lombos erdők’ suhogása a’ dühödött szelekben, midőn a’ szakadozó szirtek’ tompa hömbörgése, midőn a’ bérczpatakok’ harsogó omlása, ’s az erdőlakta fenevadak’ siketítő bömbölése, közelről vagy messzünnen, hozzájok elhatott. Akkoron oda hagyá megrázkódott szíveiket minden erő, hogy szunnyalmok nem egyéb vala mint ájúlat; de a’ zavart szunnyalom nekik nem hoza erőt. A’ poklok’ rémalakjai fel fel riaszták nyugtokból, ’s változtatott szárnyallással újabb gyötrelmek közzé süllyesztették.

’S íme mostan a’ fejdelmi csarnokban zengett a’ Faraó’ jajgatása, mert a’ halványarczú ijedség végre csakugyan győzött lelke’ átalkodottságán; ’s szolgájinak és martalékinak számatlan csoportjaik, mindég készek urok előtt, ki őket éteté ’s czifrán ruházá, porba borúlni, messzére elhallatszó sikoltozással kiáltozák urok után: „Mózes! Mózes! jer, könyörülj rajtunk! vess véget valaha inségünknek!” – ’S Mózes jőn, ’s megállott a’ Faraó előtt; rettenetest hangzék ennek füleiben, keresztül a’ mindent elborító éj’ borzalmain, a’ nemlátott’ szózatja: „Mózes előtte áll; miért hangzék nyomorgás’ hangzásával az ő neve a’ fejdelmi lak’ boltozatjaiban?” – Erre amaz: – „Te rám irtózatos inséget vonál, irtózatost tartományaimra. Vétkeztem; add vissza nekünk a’ nap’ világát, ’s vedd valamit kívánandasz!” – Mózes közelíte az ablakhoz; az ég’ örök kegyét előle semmi homály el nem zárá; könyörgő feltekintéssel nyújtá ki az éjfél’ rémítésibe hatalmas pálczáját, ’s megrázó hangon ezt kiáltotta: „Távozzál el, Sötét!” – ’S az eggyszerre eltűnt, ’s az ég’ nyájassága ezer meg ezer szemekből mosolyga ki, hogy a’ látástól elszokottak hirtelen zárák el a’ vakító fény előtt pillájikat, ’s elmerengve űltenek. Víg zajongás ’s örömsikoltozások és végtelen lárma kele mindenfelé a’ tartományban, ’s az úczákat eltölté a’ munkás sieteg.

Felgyúladt pillantásokkal jára fel és alá Faraó a’ hosszú sorban elnyúlt oszlopok’ boltozatja alatt, ’s keblében harag forrt, azt látván itt, ki őreá és az ő népére annyi inséget vont, ’s így szólla hozzá neheztelve: „Ti tehát mentek Hórebnek pusztáji felé, valamennyin vagytok; ifjak, öregek, minden házi cselédjeitekkel; de marháitok itt marad, az országban melly azokat nevelte; úgy kívánja az igazság.” – „Nem!” kiálta Mózes haraggal; marháinkban, a’ mi talpon áll, csak eggy is itt nem marad. Velünk jő az egyetemben; mert még nem tudjuk minemű áldozatokat kívánand az Úr; tűzben égőket e’, vagy véretlent, vagy a’ mit neki a’ hála készűl nyújtani.(3)” – ’S amaz most annál inkább dúlongva: „Te engem csalni akarsz; nem az áldozattétel a’te gondod, hanem hogy uralkodhassál ezeken. Ez indíta téged, fellázítani népemet, ’s idegen földre kivinni. Takarodjál előlem, most és mindenha! ’s tudd meg, hogy ha előmbe bátorkodnál ismét lépni, bizonyos halállal véssz el!”

Mózes monda: „Légyen a’ mint akarod; engem többé meg nem látsz. De előbb hogy mégyek, értsd, mit izen Jehova: „Végig mégyek Egyptusnak széles tartományain, ’s elöldöklöm annak minden elsőszülöttit, gazdagnál, szegénynél, nagyok és kicsinyek közt, elkezdvén a’ faraói szék’ virúlva serdűlő örökösén, le a’ szolga asszonyéig, ki arcza’ veréjtékében forgatja a’ malomkövet(4). Sőt elölöm az Egyptusiak’ marhájinak első ellettjeiket is, hogy az országban sírás lészen és jajgatás, millyen még soha nem hallatszott, ’s akkor el fogsz bocsátani. Népem bízik a maga idvébe.” – Ezt mondá, ’s távozék a’ Faraótól, ki átalkodott szívvel, ’s Istent ingerelve, ’s megvetve Istentől, önként ment a’ szédítő mélységnek, hol a’ legrettenetesbb halál kiterjesztett karokkal várá.

’S íme közelíte a’ szörnyü éj, mellyben magát a’ Jehova’ hatalma, – kegye által Izraelhez, az Egyptus’ fejdelme és lakóji eránt pedig átalkodott gonoszságok’ kemény büntetésében, – kinyilatkoztatá, csodáltára ’s elrettentésére minden koroknak. Mert az Izrael’ fijainak házaiknál meg vala ölve a’ parancsolt esztendei bárány; már bé vala festve annak vérével ajtó és küszöb, jelenségűl, hogy engedének a’ parancsnak, ’s bíznak a’ nagy ígéretbe. Kezébe fogva pálczáját, felsaruzva, felövezve, mint kik útnak indúlnak, asztala mellett álla kiki, ’s ették feldarabolatlanúl sütött bárányokat(5), keserű fűvel és kovásztalan kenyérrel, örömszárnyallta sietésben. Kinek gyermekei nem voltanak, előszóllítá ételéhez barátjait és szomszédit, ’s a’ hulladékokat megemésztette tűz által. Tartassék így e’ néptől ennekutána, magasztalására Jehovának, a’ szabadúlás’ nagy vacsorája, ’s lássa és értse minden, mint szokott ő irgalmazni, ’s itt miként fejtette ki a’ magáéit Faraónak bilincsei közzül azon éjszaka, midőn Egyptus jajgatásokkal siratá a’ maga elsőszülöttjeit, ’s a’ bűnösök keservesen megbánák hogy az Úr’ parancsának nem engedtek.

De íme villámlék az égből, ’s kiküldve Jehovától leszálla az öldöklések’ Angyala, kétélű pallosával jobbjában, tekintetében néma komolysággal, ’s haraggal ajakin. Súgárzó arcczát akként fedé el bús fátyola, mint midőn a’ teljes hold sötét felhők megé rejtezik el; ’s üstöke, az egyébkor mennyeisen fürtözött, mostan összve vala dúlva, ’s haragját látszott festeni. Így lépdelle végig a’ fejdelmi lakon, felfegyverkezve halál’ rémítéseivel; így Egyptus’ völgyeiben és síkföldén, valahol hajlékokat lele. Feje magasan nyúla fel, ’s lábai alatt renge a’ föld, midőn sietve méne el azoknak lakjaik előtt, ’s kardját villogtatva felrántá. ’S a’ Faraó’ elsőszülöttje, mint a’ legutolsó szolgaemberéé a’ tartományban, álmaik közzül riadának fel nyoszolyájokban; ő pedig, és valakik őhozzá tartoztanak, vádlák magokat, hogy ellenkeztek vala az Úr’ parancsával, ’s kétségbe esve láták iszonyú kínok közt halni kedveseiket. Elterjedett a’ sírás és a’ jajongások mindenfelé, ’s azok közzül, kik hamarább láták meg, anyjok’ emlőjin függve, a’ napot mint ifjabb testvéreik, eggy sem kerűlheté el a’ halált. Fojtva vala, végig az egész tartományon, a’ legvirítóbb ifjúság; számlálhatatlan a’ holtak’ sokasága; hogy a’ kik életben maradának, nem győzék temetni kedveseiket, ’s teljesítve volt a’ mivel őket Mózes rettegteté vala.

De az Izrael’ fijai víg sietéssel evék meg a’ szabadúlás’ vacsoráját, mellyet az Úr parancsola. Eggy szájjal és eggy lélekkel fogadának hűséget Jehovához jó és bal szerencséjökben, ’s áldák őtet, míg oda kinn csengett a’ jaj, ’s Egyptusnak kevély reménye a’ porban feküdött.

A’ Faraó még éjjel hívatá Mózest és Áront, ’s ekképen szólla hozzájok: „Menjetek, ti mindnyájan és minden vagyonjaitokkal, ’s hagyjátok itt Egyptust, mire e’ kimondhatatlan inséget hozátok: de előbb nyerjetek irgalmat és könyörűlést nekem.” – Ezt mondá elfordított arcczal ’s titkos elkeseredéssel, mert szíve’ rejtekében bosszút táplála ellenek, de a’ mellyet most, ez inségnek közepette, tartóztatott a’ félelem. De ővele eggyütt a’ lakosok is, hullongani látván az Angyal’ sujtogatásaitól magzatjaikat, az Izrael’ csoportozó fijainak ezt kiáltozák: „Menjetek tőlünk, hova kedvetek tartja, hogy mindnyájan el ne hulljunk.”

’S mint midőn, múlván már az ősz, a’ tavak’ szélein összegyülekeznek a’ darvak; a’ vezér, kit választottanak, eggyszerre száll ’s fellegekig emelkedik; a’ többi csattogó szárnyan kél utána, ’s a’ hőbb tájakra indúlt útmutatót víg sikóltozások közt ’s éles ékű sorban követi: azonként gyülekezének Mózes és Áron mellé, a’ kik Izraeltől eredtenek, elhatározva, hogy a’ melly éj reájok jövend, menésöket kezdik a’ puszták felé.

A’ seregben vala Mirjám is, az istenihlette szűz, magzatja a’ Mózes’ és Áron’ testvérének(6). Mély, forró tisztelet’ érzelmeivel tekinte fel ő Mózesre; szép, mint a’ mezők’ rózsáji és lilioma, midőn elérkezvén a’ kies tavasz, bimbójikból kifejlenek; szeme a’ fenyér’ violájának ártatlan színében ragyogott. Termete, mint a’ bérczek’ czédrusáé; járása, mint midőn a’ könnyü gím szökdelget a’ rengetegek’ sziklájin, ’s szózatja, mint a’ csattogány’ szívolvasztó zengzetei. Elmenvén a’ sokaságban, rá vala függesztve minden szem, minden szájból magasztalás követé lépdelésit, mert lelke a’ Látnokszűznek még szebb; mert még szebb mennyei szíve, melly legfőbb örömét abban találta ha kiöntheté a’ szűkölködőre áldásait.

De a’ bájok által körülölelt szűzön minden mások felett Idor függe szerelemmel, Jaminnak fija, unokája Simeonnak, a’ legszebb, legjobb ifju Izraelben. Mindenben és mindenhol ő egyedül Mirjámot látá; Mirjám vala igen hosszu napjainak és még hosszabb éjeinek nyugtalan egy gondolatja; egyedül a’ lyányért élt, egyedűl a’ lyányért érzett. És még is mindég rettegésben tartá a’ dicső; és még is félénk pirúlás festé orczájit, hamidőn, itt vagy amott a’ hol jára, mintha történetből, pedig akarva mindég, elébe ötölvén, fekete lángszemeit göndör barna hajai közzül reá meresztheté, ’s reszketett, és sóhajtozgata. Mert bár mi hatalmasan ömlöngött mindég egyébkor ajakiról az arany beszéd, de a’ szeretett leány előtt szíve’ édes ígéjit tördelt hangokon sem tudá elrebegni. A’ magas szűz látá a’ szelíd ifjú’ gyötrődésit; eggykor, a’ gyermeki idő’ sebes szárnyallatú éveiben, ’s társaiknak enyelgő körei közt, ők szüntelen egymás felé vonszódtanak, ’s a’ leány még mindég érze húzódást a’ jámbor eránt: de azt most az Úrnak szentelt leánytól temérdek hézag szakasztá el; őt fenntebb czél várá mint az, hogy a’ fejlengő rózsa keblének bájait a’ földi virágzat’ mezején nyissa ki^*, kedves illatozásban ’s az érzékek’ örömeire.

Előlépe most, ’s ezt mondá anyja’ két testvéreihez: „Ti tehát viszitek Izraelnek fijait, kiket a’ szolgálat’ házából kiszabadítátok; úgy hagyja azt Ő, az az Eggy! De a’ sokaság zajg hogy nem viheti annak is árát, mit a’ Gózsen-földén hágy hátra, és hogy veszve van a’ díj, mellyet nekik a’ fukar pallér szűken alkuvék és még szűkebben fizete veréjtékes munkájok’ fejében. De lélekben látom, Egyptus’ lakóji tolják őket, kergetik, ’s ezt kiáltják a’ béreiket kívánóknak: „Vegyétek edényinket, aranyainkat, ’s valamit bírunk, csak takarodjatok, hogy egyetemben el ne vesszünk!” Lélekben látom: minden birtok Jehováé; ő int, ’s a’ nyomorgató’ szíve meglágyúl, ’s ruhát ad nekünk és aranyat, hogy a’ pusztában az oltár’ szükségeire szenteltessék (7). Azonban emlékezzetek, mit hagya József, a’ mi Megtartónk Egyptusban, és mit ígérének esk alatt atyáitok a’ haldoklónak; ’s hozzátok ki az ő tetemeit is e’ földről, hogy Kanaánnak áldott tartományában atyájinak hamvai mellett nyughasson.”

’S meglőn a’ mit a’ magas szűz tanácsol vala. Mózes méne legelől tisztelet’ érzésit támasztó méltóságban. Cair-Raemsesből szinte Sukkóthig (8) vonúla el a’ nép, vezetve az Úr’ követe által. Hatszázezer csak a’ harczolók’ száma, kiket nőjeik, gyermekeik és a’ cselédség kísére az ég’ homályában a’ rég olta várt szabadság’ szent menedéke felé. De lábaik meg nem botlának a’ homályban, nem a’ vakító fényben nappal; mert az Úr’ Angyala – oh ki lássa azt álmélkodás nélkül! – nappal sűrű felleg’ oszlopában éjszaka, ’s vezeté a’ czélnak, elébb Ethám felé, aztán vissza a’ Sástenger’ hegyektől-körülfogott széleihez, Pahachiroth’ és Migdol’ táján, hol forrás bugyog. Úgy akará Jehova, hogy az ő választottjai dicsőítessenek meg a’ Faraó’ vesztében, a’ legkésőbb maradékokig.

A’ kajánnak elméjét most bánkódás marczonglá, hogy elámítva a’ bűbájos Mózestől, útnak eresztette őket, gyalázatjára magának, népének kárára; mert íme nem valának többé munkásaik, kik érettek dolgozzanak. ’S íme kémjei szaladozva hozzák a’ hírt, hogy az útnak-indultak, elhagyva Jehovájoktól, kinek kegyeivel dicsekvének, a’ Sástenger’ szélein őgyelegnek fel és alá, elkínozva éhségökben (9). Azonnal felszóllítá hadait. Lovaik hirtelen fel valának kantározva; a’ szekerek és a’ dárdák’ hosszú nyelei messzére csillongának a’ mezőben, ’s utána iramodék a’ megfutamlottaknak.

Leszállott a’ nap. Hűves szellők kelének a’ tengerből, ’s a’ környék’ elnémúlt tájain mind inkább nyúl vala el az estvély’ gyászfátyola, midőn megettek por emelkedék, végig nem látható, ’s rettegéssel tölté el az Izrael’ fijait. Eggyszersmind rohanának őrjeik a’ hegyekről, ’s réműlve kialtozák, alig lihegve ijedtökben: „Jő a’ Faraó’ serge, olly számatlan sokaságban, mint midőn a’ tenger’ háborgásai után föveny torlódik a’ partokon, vagy csillagok tündöklenek a’ menny’ boltozatján. Reng lovaik’ pattogásától a’ föld, ’s szekereik’ terhétől messze csikorognak a’ mezők. Bennünket többé semmi meg nem ment; oda vagyunk örökre!” – ’S immostan véget nem érő sírás és jajongás méne keresztül sergeiknek minden rendein; mert valamint a’ tenger’ nyugalmas színén a’ dühöngve érkező viharok eggyszerre forgatnak hullámokra hullámokat, ’s a’ tágas kiterjedésű erdőkben fenyveket fenyvekre döntögetnek: úgy méne végig a’ nyugalomban táborozó sereg’ rendein, felriasztva mindent, a’ rettenetes hír. Eggy tiszteletlen vakmerő folt, megszokva dúlongani ’s zajgani a’ veszélyben, de nem tenni semmit a’ mi segéljen a’ bajon, néki-mérgesedett tekintettel vevé körül az Úr’ küldötteit, Mózest és Áront, ’s mind inkább meg inkább hallatá a’ lármás zajongást:

„Jaj nektek, ti kettők! jaj! Ez inségbe a’ ti fejességtek vivé a’ népet! Hátat fordítátok nekünk midőn még Egyptusban megmondánk, hogy jobb élnünk amott szolgaságban, mint hogy itt a’ minden halálok’ legkinosbbika, az éhség, bennünket elöljön; vagy hogy elhagyva minden segédtől, ellenségünknek gyilkos fegyvere által vesszünk. Ti ámítátok el bennünket, ’s mi a’ ti vétkeitek’ áldozatjai vagyunk!”

Igy ők, a’ lázak. De körűlök még hangosabb zaj emelkedék. Mózes méltósággal tekinte végig a’ szidalmakra-fakadozó sokaságon, ’s így szólla: „Ne engedjétek elcsüggedni lelkeiteket; Jehovának karjai fel vagynak rántva hogy védjék az övéit. Majd nem lesznek, a’ kiknek most ijeszt temérdek sokasága. Bízzatok az Úrban, ’s segédét várjátok csendes tisztelettel!”

’S felméne a’ dombon, melly a’ tenger mellett meredek emelkedésben kele, nem messze Baalzephontól, a’ barlanglakta nép’ tanyájától (10). Megállapodék az Úr’ oszlopa, mintha ott kell vala veszteglenie a’ népnek reggelig. Ekkor leborúla homlokával a’ föld’ poráiglan; de most felegyenesedék, ’s ezt kiáltá bé az éjszakába: „Uram, kelj fel, és segéljed a’ te népedet!” – ’S a’ fellegek’ oszlopából szó jöve ki: „Füleim kiáltásodat meghallák. Kishitű, te remegsz e? Menjetek tovább késedelem nélkül.” – Erre Mózes: „De hová akarod hogy menjünk? ellenjeink hátunk megett: előttünk a’ tenger.” – ’S az Úr monda: „Nyújtsd ki jobbodban pálczádat, ’s csapd meg a’ víz’ habjait, ’s eggyszerre kétfelé válnak előtted. Akkor vidd keresztűl rajta hadaidat a’ tulsó partig, ’s ti száraz lábbal mentek által a’ tengeren. Egyptusnak sergei dühödve omlanak majd utánok; de én megdicsőítem magamat a’ Faraó’ minden szekerein és lovain, hogy kénytelenek lesznek vallást tenni, és ezt kiáltani: „Egyedül Jehova az Isten! ő az igaz, az örök, az eggy!”

’S íme a’ felleg’ oszlopa ’s az Angyal az oszlopban, hátra voná magát, ’s a’ választottak és a’ Faraó’ népe közt állapodék meg; ezeknek sötét ború, hogy vesztegleniek kelle egész éjjel: amazoknak világító tűz, hogy a’ tenger’ medrén áltvonakodhassanak.

Mózes leszálla halmáról és siető lépésekkel méne a’ tengerszélek felé. Álmélással nézé őt a’ nap, midőn merész jobbjában pálczáját felemelé a’ vizek felett; ’s azonnal megjelenének a’ kelet’ fuvatagjai, ’s ide oda döntögeték a’ habokat, ’s felforgaták a’ tengert legmélyebb fenekéiglen. Az Úr’ Angyala pedig, vezérbástyája a’ népnek, le méne felhőoszlopából a’ föld’ mélyébe (11). A’ forrtyogó tenger alatt naphtával és kékelgő kénnel elegy gyanta pezsgett a’ temérdek sokaságú szirtüregek’ sötét kebleikben. Az Angyal’ lebegő lábai gyengéd nyomással alig illeték meg a’ keményfenekü medret, ’s íme annak zárt boltozatjai eggyszerre repedezének fel, ’s a’ pezsgő gyanta pattogva, rémítő szikrázások alatt, ’s lángolva csapott ki a’ hasadozó szirtboltokon, feltolá a’ vállú forma feneket, hogy a’ hézag eggyszerre bé vala töltve, ’s Izraelnek rettegő fijai néki bátorodott szívvel menének által a’ Sástengeren; mert a’ széles útat lábaik alatt a’ kelet’ fuvalmai eggyszerre kiszárasztották.

Mózes előbb égre emelé szemeit, a’ hála’ könnyeivel elázottakat; tovább legördítette a’ sokaságra, melly lebilincselve állott ijedelmétől, mostan pedig már sikoltozék örömében. Eggyszerre tolakodának elő mindnyájan; de Mózes őket csoportonként osztá fel, ötven fejet vévén eggyüvé. Mint a’ bárány szökdell vígan a’ tavasz’ zöld pazsítjain, vagy mint a’ délczeg paripa nyargal hangosan nyerítve, midőn letépte fékét, ’s magát istállójából kiszabadította: a’szerint méne itt a’ nép egész éjjel a’ tűzoszlop’ fényében, míg felhajnalodván a’ reggel, a’ szelíd-kelésű partok’ halmaihoz értenek.

Elmúlt vala az éj, ’s keleten bíborfény emelkedék, mindég tisztábban, ’s most szinte tüzesen már, innepleni az előlövellett nap’ királyi megjelenését. De az nem önte világító súgárt a’ tenger’ tágas széleire; mert az oszlop, melly szabadúlásúl világíta a’ választottaknak, a’ megvetetteket pedig rémítve akasztá el menésekben, magasan vonakodék fel, ’s elvégre, mennykövet rejtve dagadozó kebelében, nehéz fergetegként lapúla meg a’ tenger felett. Faraójok, midőn a’ menéseket gátló köd felszálla vala, ’s a’ nap’ fénye fel kezde virradni, ezt kiáltotta nekik: „Kelj fel, népem! űzd, fogd, öld a’ hitleneket! ’S akkor majdan osztozzatok zsákmányaikban, de most oltogassuk véreikben a’ bosszú’ édes szomját. Hogy fegyvereitek ki ne fáradjon véreiket ontani!

Így buzdítgatá hadait az istentelen. ’S eggyszerre harsogának végig az egész sergen a’ kürtök, lovaiknak nyerítésök, a’ szekér csikorgás, ’s a’ fegyverek’ csattogási messzére terjedének a’ síkon. Kerengve költ, a’ hol mozgottanak, a’ porfelleg. – Oh ti megvakúltak! Még alig szárada fel könnyetek szemeitekben elsőszülötteitekért; még rengenek karjaitok, mellyek tetemeiket eltakarították; és ti már hitetlenséggel támadjátok meg ismét Izraelt, mellyet inséges szolgaságából önmagatok űzétek el, könyörgve nekik hogy menjenek. Így rohantok önkényt vakmerően elkövetett gonoszságtok’ őrvényibe! így nyeletitek el magatokat a’ vég veszély’ éjjele által!

Harsányabb zajgással tolongának immost az Egyptus’ hadai az ösvényen, mellyet az Úr mindenhatólag hagya feltorlódni a’ tenger’ fenekéből, és már a’ túlpart’ szélein láták a’ kiket magoktól elmenni engedtenek. Eltökélék, hogy leszabdalják őket a’ legutolsóiglan. De ők, a’ bosszúszomjúzók, az ösvény’ közepén érék rettentő végöket. Mélyebben szállott alá a’ fekete borúlat (12), ’s kebeléből lángolva csapott eggy villám a’ sereg’ elébe; a’ villámot dördűlet követé, recsedezve és igen hossszan, megrendűlve a’ föld; siket nyüzsögés tölté el a’ tájt nagy messzére, ’s a’ Faraó kétségbe-esve kiálta fel: „Fussunk, fussunk Jehova előtt! ő harczol ellenünk Izraelért!” – ’s legottan megfordúla lován, ’s a’ bódúlt had követé futását. Zaj támada mindenfelé, és irtózatos zavar és kevergés; rendetlenűl tolakodék minden; harczolók, lovak, szekerek összecsomódzának, miként a’ kifáradásig kergetett szarvas keveri magát hálójába, mellyet a’ fortélyos vadász az erdők’ bokraiban vona; előbb inai tekeregnek belé, tovább kevély türkei is, hogy meg nem mozdúlhat; mert a’ mint kelepczéjiből kifejtőzni igyekszik, annál inkább szövődik belé, ’s végre elalélva dől meg a’ fűben: azonként kavarodának össze itt a’ gonoszok; a’ harczolók sikoltozának, hörgöttenek a’ lovak, a’ tengely’ lomha kerekei összetöredeztek, ’s elakaszták futásokat.

’S most irtózatos csattogások közt lobbana fel eggyik villám a’ másika után, és ím az Angyal ismét leszálla a’ tenger’ fenekére; ott még eggyszer felpillanta az Úrhoz, lágy tapintással érinté meg a’ sziklát, ’s a’ tüzelgő fenek’ feldomborult boltozatja eggyszerre omlott be; a’ kétfelé vált tenger’ fala bedőlt, ’s habjai jobbról balról harsogva ’s tajtékokat fercsegve tértek elhagyott medrökbe. Hah, mi rettentő sikoltások! Hova tűnnek a’ Faraó’ hadai? hova a’ lovagok és szekerek? Habok nyelék e el mindnyájokat? – Úgy vagyon; mindnyájokat elnyelék! Számtalan holtak úsznak a’ vizekben; tompán nyög a’ tenger; nem szikrázik többé villám, nem dörögnek többé mennykövek; a’ felhő’ bús oszlopa ragyogva vonúl el, ’s mosolyg minden a’ nap’ szelíd ragyogásában.

Túl az elcsendesűlt tenger’ szélesen elnyúlt martján állítá meg Mózes a’ tolongó sereg’ menését. Réműlve reszketének azok az őket kergetők előtt, hallván szilaj sikoltásaikat, ’s lovak’ nyerítését, ’s szekereik’ fület eltompító csikorgásaikat. De ijedség, remény, álmélkodás, öröm váltogaták egymást borzongó szíveikben, midőn a’ Faraó, elijedve a’ villám’ tüzétől, megfordítá lovát ’s megszaladott. Midőn pedig a’ tenger’ feneke béhorpada a’ mélységbe, midőn a’ kétfelé vált habok ismét összefutának, midőn a’ harczolók’ végetlen sokaságát, és a’ szekereket, és a’ lovakat, ’s a’ kik a’ lovakon ültek, sikoltozva nyelé el a’ víz; oh akkor a’ megszabadúltak’ ajkairól nem hallatszék semmi hang; elnémúló tisztelettel, álmélkodással borúlának a’ porig, ’s a’ hála’ bőv könnyeivel áztaták meg azt, imádva Jehovát, a’ megtartót, az inség között segéllőt, az erőst és kegyelmest, nyugalmas tiszteletökben.

Mostan pedig, úgy akará Mózes, csoportonként gyűltenek össze a’ víz’ szélén itt a’ férfiak és ifjak, ott az anyák és leányzók; maga ő a’ szirt’ legfenntebb csúcsán álla meg. Elnémúla minden hang. De most Jair és Bentubal, híres hangmesterek, elővevék aranyhúrú hárfájikat, ’s azok megzendűlének, a’ hogyan lágy szellők lengenek a’ gyümölcstermő kertek’ virágos lombjai közt; majd ismét mint a’ viharok’ zúgása, midőn üvöltve érkeznek a’ késő éjfél’ bús órájiban, ’s végig visítják az erdők’ agg tölgyeinek ágaikat. Mózes égre emelé tekintetét, keresztbe csapá karját hangosan dobogó mellyén, ’s elkezdé örömdalát énekelni, kísérve a’ húrok’ kedves zengzetitől, ’s az egész nép utána éneklette azt.

„Énekeljünk az Úrnak, mert erősnek bizonyítá magát, ’s a’ lovat és a’ rajta űlőt tengerbe merítette (13)!”

Jehovának Látnokszűze pedig, Mirjám, lyánya az Áron’ testvérhúgának, vette dobját, magasan feltartá azt, ’s elkezdé az asszonyok’ és leányzók’ sergében:

„Énekeljünk az Úrnak, mert erősnek bizonyítá magát, ’s a’ lovat és a’ rajta űlőt tengerbe merítette!”

„ „Az én dicsőségem Jehova; ő az én idvem, az én erőm! ő az én Istenem, ’s én őtet magasztalom; atyáim’ Istene, ’s őtet magasztalom! Ő az erős, ’s neve Mindenható!” ”

„Elmeríté a’ Faraó’ szekereit és hadait, ’s harczolójinak vezéreiket elsüllyeszté a’ Sástenger’ habjai közzé egyetemben!”

„ „Azokat elnyelék a’ tenger’ habjai, hogy oda-lőnek mint a’ kő, melly vízbe löketik.””

.,Oh te erős! jobbod hatalma’ teljességében dicsőíté meg magát! megverte a’ gonosz kevélyt! dicsőséged’ fényes ragyogványában törte össze ellenségeinket. Kirepűle haragod, ’s megemésztette őket, mint a’ tűz a’ mezők’ avarját. Hatalmas lehelletedtől felduzzadának a’ tenger’ hullámjai, megakadának fercsegésökben, ’s aljok felemelkedék a’ tengernek közepette (14). Akkoron így szólla a’ kevély: Utánok eredek, ’s elfogom őket és vagyonjaikat zsákmányúl, ’s pallosom véreikben oltja el haragomat, ’s jobbom őket eltörli. De a’ te fuvatagod előtöre hatalomban, ’s őket elboríták a’ tenger’ hullámjai, hogy mint az ólom, a’ szerint szállának alá a’ tajtékzó vizekbe.”

„ „Ki hasonló tehozzád erőben, o Jehova? kinek ragyog így szentsége? ki dicsösége terjed illy szélesen? és ki olly csudálatos? Felemeléd jobbodat, ’s az örvény őket azonnal elnyelé!” ”

„Irgalommal valál választottid eránt, ’s te őket erővel telve vezérled immost a’ nekik készített szent lak felé. Felzajdúlának ellenünk haragjokban a’ népségek; Philisthiimnek lakosai dúlongtanak fene bosszújokban; de az Édom’ fejedelmit megzavará ijedségök; Moábnak hatalmasai megrendűltek, ’s reszkettek a’ Kanaánt lakók.”

„ „Repíts borzadást közzéjek, és réműletet, hatalmas karoddal, hogy meredjenek kővé, valamíg néped járni fogja útját; néped, mellyet sajátodnak választál. Urunk, te azt bizonyosan elviszed oda! áltülteted választott részed’ helyére, az állandó lakba, mellyet neki készítettél; áltülteted a’ Szentek-Szentjébe, melly a’ te munkád. Uralkodni fog Jehova, a’ mi Istenünk, örökről örökre!” ”

„Énekeljünk az Úrnak, mert erősnek bizonyítá magát, ’s a’ lovat és a’ rajta űlőt tengerbe merítette!” – Ez hangzék által amonnan, ’s a’ felfigyelő természet örvendezve hallá magasztalások’ zengzetit.

Idv teneked, Mózes! oh idv teneked! te kiszabadítád népedet a’ szolgaság’ jármaiból, ’s útat nyitál neki a’ tenger’ mélyeiben, hogy mentve légyen a’ veszélytől és haláltól. Így kelle néked itt előre menned a’ világ’ Megszabadítója előtt, ki eljövend, és nemünket a’ veszély’ és örök halál’ gyötrelmeitől mentté teszi. El valánk veszve mind a’ kik vagyunk, és örökre. Elszórva őgyelgénk, mint a’ nyáj pásztor nélkül a’ sivatagok’ pusztájin. De az eljő, ’s önként veszi magára a’ megbukott első pár’ büntetését, magára az egész nem’ vétségeit, ’s szenved, és meghal. – Ó kegyelem’ mélysége és mindenhatóság, ki mérhet meg titeket! Egyedül az Istenember törölheti e el a’ Szent ellen elkövetett bűnt? egyedűl ő fizetheti e meg tartozásunkat! – Magasztaljátok, népek, az irgalmatost, kinek egen földön meghajlik minden térd; mert azt ő adja, egyedül ő, a’ MEGVÁLTÁS’ nagy munkájában.

Sinainak szirtes orma kékellve nyúladozik dél felé az égbe; számtalan nép vonúl a’ hegy’ lábainak görbűlésihez, ’s előttök – félelmetes nézni! – mint vezér lebeg a’ felhő’ oszlopa. Azok Izraelnek hadai. Élim és Mára felől jövének, keserű forrásokban (1) gazdag táborjokból, mellyeket az Amrám’ fija, kit Jehova csudatevő hatalommal ruháza fel, eggy intése által változtata édessé, enyhítéséűl a’ szomjaknak. Rephidim előtt is megcsapta a’ kemény szirtet, ’s az legottan önté vizeit; a’ hogyan már előbb a’ Sin’ pusztájiban (2) mannát külde nekik az Úr, és fürjeket egész foltokban, hogy éhségök csudásan elcsillapíttassék^*.

De Rephidim győzni látá Izraelt. Mint a’ hegyekről omló zápor’ csörgetege, akként omlának itt az Amalék’ fijai a’ vándor népre. Akkoron Mózes Józsuét, a’ Nun’ fiját, választá hadai’ vezérévé; maga Áronnal és Chúrral felméne a’ halomra; és míg oda alant messzére elhallatszék a’ csatára riasztó szózat, könyörgő kezeket emele égre. Népe, tusázatja közt, felpillanta reá, ’s bízva hogy ő fogja segélleni, győzelemmel hatott az ellenség’ rendei közzé, valamíg a’ könyörgő feltarthatá karjait; de hátrált, mihelytt azok lankadának. Akkor ama’ kettő segédjére kele a’ Mózeséinek a’ maga karjaival, hogy ez feltarthassa azokat továbbá is, míglen leszállott az esti alkony, ’s ellenségök megszalada, ’s a’ mezőben számtalan holtakat hagyott.

Nem messze a’ szent Hórebtől, hol eggykoron az égő bokor közzül e’ bíztató szózat harsogott füleire: „Ti nékem hála’ áldozatit fogtok benyújtani” – most elébe jöve az ipa Jethró, és nője Czipora, két fijaival, kiket az nap, midőn Egyptusból kiköltözék, visszakülde honjokba, hogy szíve’ kedveltjei mentve légyenek a’ szükség és veszély ellen. Gerzon vala az idősbb’ neve, mert idegen földön idegennek született; Eliézernek(3) mondá az ifjabbat, mert segéllette Jehova, ’s hatalmas karral nyújta neki szabadúlást. És minekutána a’ viszontlátás’ örömeit kiűlék, ’s Jethró, mindég kész őt segélleni, tanácslá, hogy a’ népnek rendelne Bírákat, nehogy ő, maga intézgetvén mindent a’ reggel’ szürkűlése olta az est’ alkonyodásáig, végre összeroskadjon a’ teher alatt; ’s minekutána előbb magasztalá Jehovának erejét és csuda hatalmát, ’s bémutatá az egész nép’ láttára a’ hálaáldozatot; akkor végre elvála vejétől, a’ hatalmastól, ’s visszatére honjába.

Izraelnek fijai most a’ hegy’ lábainál táborozának a’ puszta’ térein. Jehova szólott, ’s Mózes felméne a’ Sinai’ bérczeire. Akkor mondá az Úr: „Ime, én benneteket kihozálak Egyptusból, hogyan a’ saskesely hordja szárnyán fijait. Ha ti, hívek a’ kötött frigyhez, engedni fogtok hagyásimnak, én títeket a’ földnek, melly mindenszerte enyém, minden nemzetségei közzül választottimnak fogadlak, ’s királyi papságot állítok fel közöttetek. Add tudtára a’ népnek hogy tisztúljon meg három napokig, ’s én mennydörgésekben jelenek meg előtte.” ’S a’ nép nagy buzgósággal fogada hűséget és engedélyt az Úrnak, midőn Mózes a’ hegyről megtére, ’s a’ parancsot kihirdeté.

’S íme eggyszerre fergeteg borítja el Sinainak meredező csúcsait. Már szállongának, ’s tüzes szikrázások között, a’ völgyekbe csapkodó villámok, ’s véget nem érő dörgetegek röpdösék keresztűl az egeket. Alól megszóllamlának az ércztrombiták, ’s a’ nép reszkete. Azt most Mózes a’ hegy’ lábaihoz vezeté táborából, ’s az Úr’ dicsősége fellegekbe rejtőzve nyugvék a’ hegyen. Mint az érczeket olvasztó kohok’ füste, úgy emelkedék a’ felleg mindég sötétebben, mindég inkább dagadozva, ’s a’ trombiták harsánybb hangon recsedezének a’ villámok’ ropogásai között, ’s a’ hegy hatalmasan inga, ormain kezdve legalantabb völgyeiig.

Mózes szólla, ’s mennydörgések közzül jöve hozzá a’ válasz. Magához hívá őtet az Úr; őtet és Áront, de a’ nép távolyogjon a’ hegytől, hogy veszély senkit ne érjen. Áront rettegések szállák meg, ’s ő hamar el maradott; csak Mózes törekedék fel, az Úrba bízván, a’ legfenntebb bérczekre.

’S a’ fellegek’ éjéből már az ég’ tisztájába lépe ki. Magasan emelkedék fel az ég’ legtetősbb boltjai közzé, melly feje felett, mint eggy pompás templom’ mennyezete, borúlt össze: ’s megmérhetetlen körben ömle szét a’ föld’ legtávolyb határiig. Homlokát előbb lehajtá a’ porba, azután felegyenesedék tisztelettel, ’s nyugalomban várá az irgalmazó örök szeretet’ intéseit. Még rengett a’ hegy; még lobogának a’ völgyekbe szállangó villámok; még dörögtenek a’ menny’ nyilai; ’s recsegett a’trombiták szózatja, midőn Mózes, egyedül állván az Úr előtt, a’ nagy parancs’ ígéjit megérté:

I. „Én Jehova vagyok egyedül Isten; az eggy Isten én vagyok. Mennyen földön nékem képemet látni nem fogod. Képeket tehát istenekké magadnak ne csinálj. Imádjad a’ Teremtőt, nem a’ gyarló terémtéseket, ha részese vágysz lenni áldásinak.”

’S gyengéd hangon, a’ hogyan lágy szellő leng a’ tavasz’ virágzó bokrai közt, érinté meg füleit e’ szózat: „A’ ki mindenhatólag teremté a’ világot, annak neve ATYA.”

’S eggyszerre zenge számtalan szózatok rikoltozása, mint midőn üvöltve szállonganak a’ mindent összeforgató fergetegek a’ világok’ kerengésiben: „Halleluja! mély tisztelet, dicséret, és magasztalás az ATYÁNAK!”

II. „Ne említsd tiszteletlen az Úr’ nevét, ’s az isteni Ígét tiszteljed; ha részese vágysz lenni áldásinak.”

’S gyöngéd hangon, a’ hogyan lágy szellő leng a’ tavasz’ virágzó bokrai közt, érinté meg füleit e’ szózat: „Az Úr’ Ígéje nem tisztelteték mint illett vala, ’s halál bosszúlta meg az engedetlenség’ vétkét. De az idők’ teljében az ATYA ki fogja küldeni testben (4) az Ígét, ’s az örök halálból szabadúlást adand a’ FIÚ.”

’S eggyszerre zenge számtalan szózatok’ rikoltozása, mint midőn üvöltve szállonganak a’ mindent összeforgató fergetegek a’ világok’ kerengésiben: „Halleluja! mély tisztelet, dicséret és magasztalás a’ FIÚNAK!”

III. „Szenteld meg a’ nyugalom’ napját, a’ világ’ teremtésének Istentől parancsolt emlékét. Jehova azt hat kiválasztott napokon teremtette; a’ hetediken megnyugvék, ’s áldását árasztá el rajta. Te azt megűljed, ha részese vágysz lenni áldásinak!”

’S gyöngéd hangon, a’ hogyan lágy szellő leng a’ tavasz’ virágzó bokrai közt, érinté meg füleit e’ szózat: „Szent titkokat föd fel előtted az Úr’ szolgálatja a’ te megszentelésedre; azokat eggykoron az örök Szeretet nyilatkoztatja ki, tüzes nyelv alakjában szállván alá a’ SZENT LÉLEKBEN (5).”

’S eggyszerre zenge számtalan szózatok’ rikoltozása, mint midőn üvöltve szállonganak a’ mindent összeforgató fergetegek a’ világok’ kerengésiben: „Halleluja!” ’s a’ szó végig renge a’ kerengő világok’ minden sorain; imádás, dícséret, és magasztalás a’ SZENT LÉLEKNEK!”

IV. „Légyen tiszteletben előtted atyád és anyád; ’s így neked hosszú élet jutand osztályrészűl Kanaánnak áldott térein.”

V. „Ne ölj; a’ megölt’ vére, mellyet vad kéj onta ki, bosszúért kiált fel hozzám. Éltedet egyedül az Úr szögje meg”

VI. „Gyűlőld a’ mi tisztátlan; az megalacsonyít magadat és másokat. Az Úr’ arczát az látja meg jutalomként, a’ ki magát fertelmekkel meg nem mocskolta.”

VII. „Ne lopj. Gazdagon serked annak a’ szerencse’ forrása, a’ ki másnak sajátját tiszteli.”

VIII. „Ne vallj hamisan. Igazság és hűség hatalmas támaszai a’ köz és személyes jónak.”

IX. ., Ne kívánd meg a’ más’ nőjét; az által a’ legszentebb kötést bontanád fel, melly embert emberhez csatol.”

X. „Ne kívánd birtokát; azt tőle elragadni bűn; ’s nem csak a’ tett bűn: bűn a’ vétkes kívánság is.”

„Ezt pedig hirdessed el a’ nép között, ’s véssd kőbe, ’s a’ követ parancsold szent helyen őriztetni. Ha engedend parancsomnak, előtte jártatom Angyalomat a’ pusztában, ’s az elvezeti a’ határig, ’s védeni fogja kegyeivel. Hallgassa a’ nép Őtet, mert mi eggy (6) vagyunk; ő meg nem bocsátja ha vétkezendetek. Bé viszen benneteket az áldás’ földébe, ’s elszórva lesznek ellenségeitek.”

Így szól az Úr. ’S gyöngéd hangon, a’ hogyan lágy szellő leng a’ tavasz’ virágos bokrai közt, érinté meg füleit e’ szózat: „Igen is, elfogja küldeni eggykor a’ béke’, a’ kegy’, a’ váltság’ Angyalát; őtet az ATYÁVAL és SZENT LÉLEKKEL eggy FIÚT, ki bűnt és halált meggyőz egyetemben.”

Ezt parancsolá nekik, és sok egyebeket, míg a’ vándorlás’ útján czéliglan menendenek, hol az Ígért előjön és új törvényt fog hirdetni; ő, Királya (7) és Istene Izraelnek, idei és örök javok felől gondoskodó törvényeket. Mózes megtartá elméjében a’ mit ottan véve vala, ’s most leszállott a’ fellegek’ éje közzül. A’ hegyen még számtalan villámok lobbadoztanak; a’ dörgetegek még mindég elnémíták a’ trombiták’ harsogását, ’s a’ reszkető nép még mindég némán állott a’ völgyben. Csak itt meg ott hallatszék a’ gyengekoru gyermekek’ és a’ kisdedeikért gondoskodó anyák’ zokogása. De most, megpillantván a’ közzéjek visszatérőt, eggyszerre kiáltának fel mindnyájan: „Jer, hírdessd nekünk Jehovának parancsait, ’s engedelmesek leszünk erántad. Hirtelen halállal múlnánk ki, ha ő szóllamlana meg, és ha egyenesen hozzánk.”

Mózes immost megrakta tizenkét faragatlan kőből az oltárt, a’ nemzetségek’ szent száma szerint; megöleté az esztendős tulkokat, vérökkel béfecskendezé a’ népet annak szent jeléűl, hogy eggykoron megújítatik a’ frigy, és hogy azt a’ legszentebb vér fogja bépecsétleni, mindeneknek váltságokra a’ vétek’ és halál’ sullyától.” Nem késett többé, hanem vevé nádját és a’ csemete’ levelét (8), ’s felírta reá a’ vett parancsot. Akkor rázó szózattal felolvasá a’ nép előtt, ’s e’ szózat harsogott felé mindenhonnan: „Megtartjuk a’ mit nekünk Jehova parancsolt!” – ’s visszatért a’ hegyen nyugvó fellegbe.

Negyven napok és negyven éjek – oh avatás’ szent napjai! – melly sietve repűlétek el ti Sinai felett a’ boldognak! Ottan látá a’ Frigy’ hajlékát (9), a’ maga dicsőségében, békerítő oszlopaival és a’ függő szövedékekkel ’s fedelével, melly azt szél és eső ellen védje, ’s a’ hármas kárpittal, melly a’ templom’ Szentjét előbb tornáczától, beljebb pedig a’ Szentek-Szentjétől elrekesztette. A’ tornácz’ ürében látá a’ szent medenczét, közel az áldozat’ égő oltárához. A’ közép rekeszben jobbra az arany asztalt, szent kenyereivel, balra a’ hétágú gyertyatartót és a’ füstölőt a’ Szentek-Szentje előtt. De magában a’ Szentek-Szentjében álmélkodó tisztelettel látta meg a’ frigyládát, és abban a’ kőtáblákat, mellyekre az Úr’ parancsai fel valának írva; a’ botot és a’ mannamértéket, hogy maradjon fenn a’ később időknek. Chérubok, áltellenben egymással, imádva görbűlének meg homlokaikkal az arany láda’ födöléke felé; aranyból valának az asztal is, és a’ tömjénező, a’ gyertyatartóval, ’s azt ezeknek szárnyaik kiterpesztve boríták el.

Mózes lehajtá homlokát a’ porba, mert fülei meghallák a’ Szent ígéret’ ígéjit: „Ezután néked a’ két Chérub közt nyilatkoztatom ki magamat, ’s úgy adom kegyeimmel válaszimat szorongatásaitok’ borzasztó kétségeiben. A’ Főpap, magára vévén ruháját és ékességeit, ezztendőnként csak eggyszer lépjen a’ Szentek-Szentjében hozzám, ’s én őtet kegyelemben fogadom el. Neked nem adatik e’ kegyelem; mert, halljad azt, te negyven évek olta vezérled Abrahámnak e’ maradékit, kiket én népemmé választottam, hogy az, fel és alá bujdosván e’ puszták közt, tartsa fenn az eggy és igaz Isten’ hitelét a’ maga tisztaságában. Légyen e’ nép elválasztva a’ bálványzóktól mindenha! Megrontá a’ vétek, ’s a’ szolgaság’ jármaiban elvesztette a’ jó’ és igaz’ érezését. A’ mostani ivadék haljon ki bujdosása’ éveiben; közzűlök kevesen lássák meg Kanaánnak áldott tartományát; ez helyett nevekedjék eggy új, melly e’ pusztában született, ’s bírja az a’ mit öseinek, Abrahámnak, Izsáknak, és Jákóbnak ígértem volt; ’s érezze hogy Jehova hív, irgalmas és kegyelmes.”

Mózes erre: „Úr Jehova, én előtted kegyelmet találtam érdem nélkül; légyen a’ hogyan te akarod. Nem remegve többé, mint midőn nekem szavad a’ Hóreb’ bokrában szóllala meg; nem, most már örvendve, teljesen bízva, követem intésidet. Lélekben láttam én az ércz medenczét és az oltárt, ’s az asztalt és a’ gyertyatartót, ’s a’ frigy’ szekrényét a’ Chérubokkal; láttam a’ sátort, ’s vettem parancsodat hogy mind ezeket állítanám ki számodra bujdosásink alatt a’ pusztában. De engedd kérdenem, Uram, mik ebben czéljaid? Mert néked ezekben titkaid lesznek.”

Mondá; ’s gyöngéden, a’ hogyan lágy szellő leng a’ tavasz’ virágos bokrai közt, ellebbene fülei előtt e’ szózat: „Három ízben harsog végig az egek’ mindenikén a’ Szent a’ Teremtőnek, Megváltónak, Szentelőnek. Te nem rengesz e lelkedben az Istenség’ mély titkai előtt? Te csak előfutója vagy Annak, a’ ki eljő, megszabadítani az emberi nemet az örök halál’ kötelékiből, ’s visszavezetni Teremtőjéhez. Eljön Az, ’s felépíti a’ szebb templomot (10), hol választottjai megszenteltessenek. Te csak előképben látod még munkáját; te még csak sejdítgetni fogod a’ szent jelenések’ órájiban, a’ mi idővel néked is teljes ragyogványában fog felfödöztetni.”

Lássd az ércz medenczében a’ vizet. Vízzel tisztúlva meg, lépsz az ő szentségébe. Eggykor immajd vízzel tisztúlnak meg amazok is a’ hármasan-Szent’ nevében, ’s fel avattatnak ég’ lakosaivá. Te még tulkokat áldozol neki, ’s hálás szíved’ adományait a’ tűz’ oltárán nyújtod be; úgy még csak a’ gyermeki kor’ ösvényén jársz, ’s a’ tornácz’ oltára néked még csak ösvényeden áll (11). Lépj a’ Szentek-Szentjéhez; a’ kegyesek’ könyörgései kedves illatú füstként emelkednek az egekig (12). Most az arany asztalon, jobbra, egymáson látod a’ kenyereket – oh, isteni bölcseség’ örvényei, ki mérjen meg titeket – de eggykor a’ lelkeket eleven kenyér fogja örök életre táplálni, ’s azok örömben élesztve kelnek az Úrhoz. Hétágú gyertyatartót látsz balod mellett? Mint a’ királyi szék mellett áll imádva hét Archangyal (13), ’s a’ boldogító ország’ kezdetében a’ Mester’ leginkább kedvelt tanítványa, ki őt magát hallá a’ tenger-körülölelte szigetben (14), titkát legelébb hét pásztornak nyilatkoztatta ki: úgy lángol az ő világa a’ homályos kárpit előtt, melly a’ Szentek-Szentjét elfogja. Előtted koporsó a’ frígy’ szekrénye, ’s olly sír, mellyből, bételjesedvén az idők, diadalban kelend ki a’ világ’ Megtartója. Ím a’ Chérubok meghajtott fővel állanak, ’s kiterjesztett szárnyaikkal födik el ábrázolatban az Istenség’ mély titkait. Te sátort emelsz bujdosásod alatt, ’s ismét lebontod: az eggykoron a’ Királyok által dicső templommá változtatva fog állani Sionnak ormain; de a’ még szebbet, azt a’ dicsőt, Ő építendi fel, ’s eleven kövekből (15), ’s a’ homályból igazság’ világos tájaira fogja kiemelni.”

Napok, éjek tűntenek el. Izraelnek istenihlette Vezére lélekben látá, bár csak pillanatokig, a’ jövendő’ homályos keblét, hogyan a’ hirtelenül fel és el lobbant villám’ tüze láttatja az éjjelgő tájékokat: a’ népet elébb a’ Kanaán’ áldott környén megtelepedve; majd a’ Bírák’ kormányát, azután a’ Királyokét (16), végre elvetemedve a’ fertelmek’ és bálványozás’ mély örvényeibe; ’s a’ lakosokat ugyan annyiszor fogságra víve (17). Hasztalan hallatják intő szózatjaikat a’ Látnokok. De azok a’ nyomorúságok’ sokaságaiban vigasztalást is hirdetnek: az ígért időben a’ Szeplőtlen megszűli szabadítójokat; az nekiek élet’ ígéjit fogja hirdetni, ’s megteszi az idők’ nagy munkáját. De hogyan? ah! gyalázatos kereszten függ és meghal! Diadal és dicsőség a’ halottaiból feltámadottnak! Az Olajfák’ hegyéről kél ő, körüllebegve kegyelemmel, a’ néki-örvendő mennyekbe. ’S ím a’ száraz fa mellyen függött, felzöldűle a’ felhőkig, kiterjeszté ágait a’ világ felett; azok enyhűlést nyújtanak a’ fáradott’ homlokára, az éhezőt élet’ kenyerével táplálják, az elalélt lépdelgetvén, az égnek azon magas tájaira hág fel, hol a’ Fiu, az Atya’ és a’ Szent Lélek’ eggyességében, eggyháromságú Isten, örökkön örökké uralkodik.”

Mózes alélva dőle el kimondhatatlan örömei közt. De felébredvén álmából, feje mellett lelé Jehovának kőre vésett parancsait. Felvette azt, ’s vitte karjaiban, lefelé az hegyről. Oh melly riadás hat ide a’ táborból, ’s mint döbbennek meg fűlei! Látja, ’s a’ kőtábla kihull ijedsége miatt rengő karjaiból, ’s ketté törik. Még távolyról kilátá népét, tánczra eredve az arany tulok’ oltára körül, hogyan azt a’ szolgaság’ honjában látta tiszteltetni (18). Esztelenek! ’s ti feledhetétek e, mit teve érettetek Jehova kegyelemből és irgalmasan? feledhetéd e azt, Áron, te is? De nem! te őket az Igaz, az Eggy’ tiszteletéhez hívád meg más napra, hogy bolondságok’ vétkét az Úr’ innepén (19) elikbe állíthassd. Mózes felgyúlada haragjában, ’s ledönté, összetördelé a’ gyalázatos bálvány’ oltárát, ’s porrá törve a’ tulok’ képét, a’ hegy’ patakjának habjai közzé öntötte bé, hogy a’ nép tisztúljon meg annak italától, ’s a’ bálványzás’ vétke előtt szomja’ oltásakor is borzadozzék. A’ vétkeseket halállal büntette, ’s Lévinek karjai háromezret pusztítottanak ki. Ugyan-annyian térének vissza az igaz Istenhez az nap, midőn a’ tanítványok’ eggyike mennydörgő szózattal rázá meg a’ szíveket, ’s az ég’ kegye tüzes nylev’ alakjában szálla le reájok (20).

’S midőn más nap derűlni kezde a’ reggel^*, Mózes sietve tére visszá Jehovának felhőlakjába, két simára vésett kőtáblával. Ottan sírt vala ő leborúlva a’ porig, hogy az Úr bocsátaná meg népe’ vétkeit, ’s vezesse tovább kegyeivel az ígéret’ földe felé. ’S az irgalmazó megbocsáta nékiek; a’ törvény újra fel vala vésve a’ táblákra, ’s az ó frígy eggykor az új frigyben fogja lelni megújítását.

’S e’ szókat értette a’ felhők között: „Elvezetlek benneteket a’ czéliglan, a’ hogyan megígértem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak, ’s beviszlek a’ bálványozás’ országába. Bálványaik és az ő sokaságok el lesznek törölve; de ti kerüljétek frígyöket, tévedésöket, és a’ melly vétekbe elsüllyedtenek. Ti már is vétkezétek Áront tenni a’ mit tőle kívántatok, de ő gondoskodék idvetekről, ’s azért megbocsátottam neki. Légyen ő az én és a’ tiétek, és mint ollyan, nyújtson nékem áldozatokat engesztelésűl vétkeikért. Most előképben lássd mit akarok, ’s kenjed fel őt Jehovának papjává.”

Mondá. Mózes látta lélekben a’ főpapi öltözetet, ’s álmélkodék rajta: a’ szarvat, ’s e’ szókat homlokán: Szent Jehovának, az Úrnak (21); a’ redős pallástot, olly kék színből mint az egek’ mennyezete; az alruhát és az Ephódot, melly mellyén és hátán függe alá, össze csatolva vállain tündöklő boglárkővel. Látta elől és hátúl a’ köveket, mik az Izrael’ nemzetségit jegyzék, és a’ mellypánczélt, melly az Ephód (22) felett arany lánczokon függe, felékesítve csillámló kövekkel: – zafir vala eggyik; a’ többi rubint, smaragd, gránát, chalcedon, jáspis, onyx, achát, chrysolith, beryll, amethyszt és opál. Mindenikén eggy nemzetségnek olvastatott neve. ’S a’ pánczél (23) felett az Urím és Thummin (24), a’ régiség’ szent koczkakövei, mellyek a’ választottak közt atyáról fiúra szállottanak; eggyikén álla igen, másikon nem; hogy minekelőtte a’ népet még királyi hatalom igazgatá, feleletként légyen a’ Főpapnak a’ kétségek’ idejében. Látta ezt a’ frígy’ sátorában áldozni, felékesítve ezen ruhájival; és hogy mint kergeté minden esztendőben eggyszer pusztáknak a’ bakot, megterhelve a’ nép’ bűneivel, midőn a’ könyörgés’ és töredelmesség’ napjai elmúltanak (25).

És íme, mint lágy szellő leng a’ tavasz’ virító bokrai közt, füleit e’ szózat érintette meg: „Beszédötek légyen Igen és Nem; ezt fogja eggykor tanítani a’ kegyekkel gazdagon felruházott Oktató. Igen és Nem köti össze az ember’ javát ’s kárát, midőn igazság vagy csalódás vezérli, midőn amaz boldogítja, ’s ez elveszti. Meg fog jelenni ő, kikiáltva előbb a’ pusztában, ’s kimutatja az igazság’, nyugalom’, örök boldogság’ ösvényit; másoknak bűneiket önkényt vállalja magára, ’s vétlen hal meg, áldozat és áldozó eggyszersmind (26), a’ keresztfán; ’s az elhanyatlott emberiséget megmenti büntetéseitől.” – Mint hárfák’ édes zengzete, a’ szerint enyészett el Mózesnek fülei előtt a’ szózat.

De immost leszálla az hegyről, ’s jobbjában hozá Jehovának felséges törvényeit. A’ nép, lebilincsezve csodálkozása által, alig meré hinni a’ mit látott, midőn ragyogva közelíte feléjek az Úr’ sugáriban. Ezért fátyol födé arczát, valamikor jött, hogy a’ néppel szólljon.

Bezaláel pedig, Urnak fija, és Oholiáb, az Achimsáché, megépíték a’ hajlékot, ’s Mózes elraká a’ bútorokat, a’ hogyan Jehova neki meghagyta volt. Erre Áront felkené Főpappá, ’s ennek magzatjait Nadábot és Abihut oltár’ szolgájivá. ’S ím az oltárról illatozva kele a’ füst’ oszlopa; az esztendős tulok feldarabolva állott, ’s a’ nép tisztelet’ érezésiben renge. Mózes lassandan méne fel az hegyre, ’s erős szózattal kiáltozott: „Engedd látnom dicsőségedet, Uram! född ki magadat Izrael előtt, hogy néked szolgáljon tisztelettel.” – „Engemet meg nem látandasz; mert ki fogna engem látni és élni?” e’ szózat hallatszék a’ sűrű felhőből. De a’ felhő eggyszerre húzódék el a’ hegy’ csúcsain, ’s mint a’ fellobbant villám’ tüze, a’ szerint mutatá ki magát Jehovának dicsősége a’ nép előtt; tűz szállott az oltárra, ’s az áldozatot megemésztette: ’s a’ szövetség’ szekrényét a’ felhő harmatozással tölté el.

’S íme mint a’ diadalomban visszatérő sereg előtt lebeg a’ koszorús zászló, úgy vonúl a’ felhő most ismét a’ nép előtt ki a’ puszta’ messzenyúló térei felé. A’ népnek most az vala honja; úgy akará az Úr hogy benne új ivadék serdüljön, melly nem hajlongva a’ bálványok’ tisztelete felé, ’s megtisztúlva az alázó szolgaság’ romlottságaitól, felnemesítse lelkét, ’s hitét az eggyhez, igazhoz, fenntartsa, valamíg Betlehemben az ígért világosság’ napja feltűnik, ’s a’ vétkes tudatlanság’ setétes éjét elűzi.

Évek múltanak el, és íme a’ nép végre elért Kanaánnak áldott földéhez. Mózes kémeket külde ki túl az előttök emelkedő hegyen, ’s azokat eggyenként választotta a’ tizenkét nemzetségből, hogy tanúlnák ki a’ tartomány’ fekvését és termékeny voltát; ’s ha számosak e lakosai, hogy erejek miben áll; és hozzanak bizonyságúl zálogot, hogy teljesítve van parancsa. ’S azok mentenek, megtekintének mindent, ’s negyven napok múlva visszatérének hozzá, ’s az Eskol’^* völgyéből hozák a’ szőlő’ nehéz bíborgerézdét, jelűl, hogy teljesítve van a’ parancs. Józsue pedig, a’ Nun’ fija, és Káleb, a’ Jephunáé, magasztalák a’ tartomány’ fekvét, gazdagságait; de a’ többiek, gyáva lélekkel, körüljárák az éj’ homályában és titkosan feleiket, ’s eltölték ál hírekkel, félelemmel, hogy a’ tartományban óriási tetemű lakosokat találának, és hogy az nem áldások’ földe, hanem inségé, nyomorúságé. És íme a’ táborban sírás és zokogások támadának, ’s végig járák azt; panaszokra fakadtanak Mózes és Jehova ellen, ’s visszakivánkoztak a’ szolgaság’ jármaiba. Hijába mondák Józsue és Káleb, nem gondolva a’ halál’ rettegtetéseivel, hogy ama’ tíz hazug beszédek’ elterjesztője; míg felkele Mózes, ’s nekik a’ rájok mért büntetést, hogy visszatérnek a’ puszták’ homokiba, ’s negyven évig fognak ottan bujdosni, kinyilatkoztatá; és hogy az Egyptus’ neveltjeiből egyedül a’ Nun’ és Jephúna’ fijai mennek be Kanaánba, mivel bátor lélekkel tevének bizonyságot az felől, a’ mit láttanak. A’ serget ennek hallására bánat és nagy szomorúság fogta el.

De már más nap’, a’ korány’ derengésiben, felkele tízezer harczoló, eltökélve lemosni gyalázatját, ’s a’ hegyeknek indúla, honnan kémjeik visszatértenek. Hijába inté Mózes a’ gondolatlanokat, hogy az Úr nem leend velek, mert a’ felhő’ oszlopa nyugalomban lebege a’ szent hajlék felett. Nem hallgaták szavát. Méne Idor is, a’ bús ifju, ’s nagyobb tűzzel mint a’ többiek. Nem veve ő részt másoknak bosszús panaszaikban, ’s kerülgeté mindég a’ helyeket, hol sokan hemzsegének. De immost hallotta a’ fegyvercsattogást, ’s ment, eggyesűlve a’ nékibátorodtakkal, merre a’ veszélyt fenyegető hegyek nyúlongtanak.

Melly riadás amott! A’ megszaladtakat keményen űzik ellenjeik, ’s vágják, mint midőn az aratók’ sarlóji előtt hullanak a’ kalászfők. Csak kevés tére vissza. Mirjám azonnal ment, kísérve némelly szelídebb társaitól, ’s vivé segélyit a’ sebhedteknek. Amott járdall ő, a’ holtak’ sorai között, és a’ hol még lélegzés dagasztja a’ keblet, vígasztalást önt a’ szívbe, a’ vérző sebbe írt. – De mit akad el eggyszerre lépése? Ki az amott, ki a’ legmerészebbek közt rogyott le, ’s lankadozva lehellé el életét? Ah, Idor az! a’ bánatok ifja! Elhalván, ezt mondotta még magában: „Oh volna Ő jelen, hogy tört szemeim, hogy elenyésző lehelletem, most mondhatná neki a’ mit neki mondani soha nem mertem volt!” – Mirjám meghajlék felette, rá ismert, ’s ijedve szökött vissza; ajkai elkezdének rebegni. A’ mi gondosan őrzött szívét az ifju’ virágzó életében soha meg nem illeté, az most rázá meg, midőn őtet halva látta. – Némán tére a’ táborhoz az éj’ homályában.

Bánat lepte el ezentúl homlokát, ’s elméje sem az Úr’ szolgálatiban, sem a’ rajta szánakodó sokaság’ szeretete által fel nem tuda derűlni. Meg vala fosztva díszeitől, mint midőn a’ mezők’ kevélységét, a’ rózsát, a’ jégesővel eggyütt jövő zápor lesújtotta. Elsüllyedve titkos szenvedései közzé, Áron mellé csatlá magát, ki kárhoztatá vala Mózest, hogy Cziporának halála után idegent veve nőül (27). E’ vétke’ büntetését szenvedé hosszas sínlésben. Mózesnek könyörgésére egésségét visszanyerte ugyan Jehovától, de őtet így is korán sír fogta be Kádesnek puszta tájain (28).

Évek múltanak el! Ah sokat szenvede Mózes, míg hadait csavargó útakon elviheté az ígéret’ földére. ’S azt nem ő fogja e diadalmas fegyverrel megszerzeni nekik? nem fog e megnyugodni annyi munkája után? nem ott leli e fel sírját, mit rég olta kerese? – Járd bízvást útadat! homályod’ rémítései eggykor ragyogó fényben fognak sugárzani!

’S melly zajgás csapja meg itt a’fület? – Hogyan, ’s tí, Koráh, Dáthán, Abiron, arra lázadtok e fel, kit Jehova neveze Vezértekké? azt merétek e szidalmazni, a’ nép előtt? – De ím, meghasad a’ föld, ’s őket, és a’ kiket elszédítének, elevenen nyelé kebelébe!

És tí is, kik Áron ellen támadátok, kik elragadni igyekezétek papi méltóságát, jertek, ’s lássátok vesszejét a’ sátorban zöldelleni, míg a’ tiétek kiszáradott. Az fenn marad az Úr’ sátorában, ’s rettenteni fogja a’ később időket (29). De Áront magához szóllítá az Úr, ’s ő a’ Hóreb’ aljában lelé fel sírját; a’ hogy az neki és Mózesnek a’ verseny’ forrásánál megjövendölteték, hol bizatlankodás és harag ragadták volt el. – „Ti bé nem léptek Kanaánnak áldott mezejére!”

Jaj nektek, ti lázak! De idv is eggyszersmind! – Ezrenként fekszenek immár földön, kik irtózatos kígyók’ marásaitól holtanak el; ezrenként óhajtják iszonyú kínjaik közt a’ halált. De Jehova parancsola Mózesnek, ’s ő mégyen, ’s fára von eggy ércz kígyót; ’s íme gyógyúlva minden, a’ ki bizakodó hittel emelé rá szemeit. Fáról nyújtotta eggykor almáját a’ csábító, melly bűnt hoza ránk örökségűl. Azt ugyan átok éré büntetésként; de most ő leve bizonyság, hogy valamint ott jöve fáról a’ veszély, úgy itt fáról az idv; és hogy valamint Mózes emelé fára a’ kígyót; úgy fog fára feszítetni az ember’ fija is, ’s valaki benne hiend, annak élet lesz jutalma örökre (30).

Évek multanak el! Már Ogg a’ Basáni, és Sichon az Amorrheai Királyok, megbukva hódolának Izraelnek. Ah, miért nem törlé el a’ bálványozókat a’ győzödelem’ pallosával, a’ hogyan azt Jehova parancsolta volt! ah, miért eggyesűle azoknak megfertőzött leányaikkal, vétkes örömében! De íme Phinees, Eleazár’ fija ’s unokája Áronnak, felrántá dárdáját, ’s azt, a’ ki vakmerően szögte meg az Úr’ tilalmát, ágyasával eggyütt, áltverte. ’S ezért ő nyeré jutalmúl, és nemzetsége, a’ főpapi méltóságot. Bíleám áldást könyörge Izraelre, nem átkot; megszégyenűlten fut a’ Moáb’ királya, Balák (31); mert negyvenévi járásaik után íme czélnál vagynak; látják a’ Jordánt, ’s feloszták magok közt a’ gazdag országot és annak zsákmányait.

Lássd, a’ nap szelíden száll alá rózsás homlokkal nyugotban; elcsendesedének a’ munkák’ zajai; lassúdan kelnek az árnyékok, ’s éjszakai sötét fedi az elszunnyadt természetet. Így közelíte Mózes, Istennek és embereknek élt hosszú napjai’ rózsafényű estvéjében bátor lélekkel a’ Jordán’ széleihez; megálla ott, ’s népének fordúlva ezt mondá: „Száz és húsz esztendőkre nyúla ki életem. Szemeim nélkül bírom öreg napjaimban; de Jehova neheztele reám a’ verseny’ forrása mellett a’ ti vétkeitekért, ’s benneteket Józsue viszen az ígéret’ földébe; ő, Nunnak fija, ’s diadalmas karral. Tartsátok tiszteletben a’ szent frigyet, mellyet Sinainak szirtes bérczei alatt köténk, midőn az Úr villámlások és mennykövek’ ropogásai közt adá ki nekünk parancsait. Garizimnak tetőjiről, ha az Úrnak engedendetek, csak áldás fog rátok szállani; de átok és kárhozat Ébálról (32), ha visszarogytok gonoszságtokba, ’s megszögitek a’ mit fogadtatok. Most halljátok énekemet – oh, hogy az nektek intésként légyen, ’s hűségében megmaradjatok! – az utolsót a’ mit nektek adhatok, minekelőtte egymástól örökre elválunk.”

Így szólla Mózes, ’s megindúlt lélekkel néze ki a’ frigy’ sátora felé. Inte, ’s megzendűlének a’hárfák; ő pedig égre emelé karjait, ’s messzére elhallatszó szóval így könyörge:

„Egek, halljátok szavamat, ’s ajakim’ beszédét értse a’ föld. Omoljon majd hatalommal, mint a’ hegyeken a’ zápor’ csörgetegei, majd szelíden mint a’ harmat, vagy a’ reggel’ permetező esője, melly életet ád fűnek és virágoknak a’ mezőben. Magasztalni fogom a’ Jehova’ nevét! légyen dicsőség az Úrnak, ki minekünk Istenünk! Ő teremté a’ világot, ’s az ő keze’ míveinek mindenike tökéletes. Útjai igazak; ő bástyánk nekünk, a’ szent, a’ jó, az igaz! A’ hitetlenek felkelének ellene; nem méltók többé gyermekeinek mondatni. Hálátalan nép, te így fizeted e vissza a’ mit Jeohva teve veled, a’ te urad és atyád? Emlékezzél a’ múltakról, tekints végig a’ kiholt nemzetségeken; kérdjed a’ kik nemzettenek, és felelni fognak szavaidra; szóllítsad fel véneidet, ’s hallani fogod a’ mit érteni vágysz; már midőn a’ népeket elszórá, téged választa népének az Ádám’ maradékiban, ’s határt vona körűled, és megszámlála; mert, maradéka Jákóbnak, te sajátja vagy őneki, ’s kedves szívének örökre. Ott, a’ sivatag pusztában körülfoga, oktata, véde tégedet, mint szemének fényét. Mint a’ sziklák’ sasa fészket rak, kiterpeszti fijain szárnyait, felveszi őket hátára, ’s úgy emelkedik, buzdítgatva bátor repülésökhöz, fel, a’ nap felé: a’ szerint vezete téged a’ te urad Jehova, ’s őkivűle nem vala semmi megtartód. Tetőken horda el tégedet, hogy élnél a’ mezők’ termésivel; mézet csöpögtete számodra a’ kőszálakkal, ’s a’ kemény kővel olajat. Vajat ada néked a’ csorda; a’ nyáj tejet, ’s a’ Bászán’ bárányai, kosai, bakjai kövér hússal tápláltanak; élelmed búzaliszt vala, ’s örömet hörbölél a’ gerézd’ édes véréből. Így hízlalá meg kedvesét az Úr; de az sarkával ruga ki ellene; elhagyá a’ ki őtet teremté, ’s elállott megtartó Istenétől. Haragra ingerelte Jehovát, idegen Isteneknek nyújtván áldozatokat, kiket előbb nem ismere, és a’ kiket nem tisztelének atyáji. Elhagyád Istenedet, a’ ki téged alkota, ’s feledéd a’ ki teremtett. Látta a’ vétket, ’s haragra gyúladott azok ellen, kik gyermekei valának és még is bosszantották. Ekkor így szólla: „Elfordítom tőlök orczámat, meglátom végre mint járnak, mert elvetemedett ez a’ nemzetség. Haragra indítának az által a’ mi nem Isten; megbántottanak kevélységökkel; ’s viszont én is eggy nép által rontom meg őket melly nem enyém, ’s elvesztem oktalanságokban. Haragom lángra fog gyuladni, ’s alá csap fenekiglen, megemészti a’ föld’ csirájit, ’s az hegyeket legalantabb völgyeikig megreszketteti. Fejeik felett összegyüjtöm az inségek’ minden teljességeit, rájok lövellem nyilaimat, hogy mindnyájan elvesznek, ’s testeiken meghíznak az ég’ madarai, hogy rágdosni fogják a’ fenevadak, hogy életöket csavargó kígyók’ mardosása oltja el. Künn kard, honn ijedség emészti el ifjaikat és leányaikat^*, öregeiket ’s az ártatlan mellyemőt. És ha majd kiáltandom, hol vannak? el lesz törölve emlékök is. De még mostan kések, mert látom ellenjök’ dühét; ezt fognák mondani: „a’ mi hatalmas karunk törlé el őket, és nem Jehova.” – Oh tanácstalan nép! megfosztva minden értelemtől! ha volna gondolatod, látnád mi hozza rád vesztedet. Szaladna e eggy elől ezer, és kettő futamthatna e tízezeret, ha el nem hagyá vala bástyájok, és ha őket az Úr nem adta volna nekiek kezekbe? Mert az ő istenök nem mint a’ miénk; úgy vallják önmagok. Az ő szőlőtövök Sodomai és Gomorai növevény; epe az ő gerézdjek, ’s a’ gerézd’ szeme méreg; borok sárkány’ és vipera’ öldöklő nyála. Nem érted e, hogy mind ez pecsét alatt áll táromban? Enyém a’ bosszu és a’ jutalom; meg fognak síklani lábaik; közel a’ bukás’ napja, ’s azt utól-éri az idő. Isten megítélendi a’ maga népét; kegyét fogja gyakorlani szolgájin, ha látni fogja hogy erejök megcsökkene, hogy elhullottanak a’ gyengék, hogy a’ megszaladtak semmivé lőnek. ’S akkor ezt fogja kérdeni: Hol vagynak ők, azok a’ ti Isteneitek, kikbe bíztatok? a’ kik megevék áldozatitok’ kövérit, a’ kik megivák a’ nekik nyújtott borokat, hadd keljenek fel immost, ’s hadd segéljenek benneteket. Látjátok e hogy én vagyok Isten egyedül? hogy az nincsen több énkivülem; hogy én ölök és én tartok meg; hogy én sebzek és én gyógyítok; hogy kezeimből senki ki nem feselhet. Az egeken nyújtom ki karomat, és ezt kiáltom: „A’ miként én örök olta és örökiglen vagyok, kifenem villogó fegyveremet, jobbomat kiterjesztem ítéletre, bosszút öntök ki ellenségimen, ’s eltörlöm a’ kik gyűlőltenek. Nyilam részegedjék meg az ő vérekben, pallosom hízzék meg az elhultak’ húsán. Pogányok, magasztaljátok az ő népét, mert eggykor bosszút áll választottinak véreikért, visszafizeti a’ mit azok ezen űztenek, ’s a’ földet, mellyen lakoznak, eltölti gazdag áldomásaival!”

Így éneklé magas dalát. Akkor pálczáját letevé Józsuének jobbjába, felemelé karjait, ’s Izraelnek minden nemzetségeit megáldá az Úr’ nevében. Jajgás és zokogások tölték el a’ tájt. Ő pedig felméne lassú lépésekkel az Abarim’ ormaira, ’s körösdeden elsüllyedni láta maga alatt minden hegyet és minden halmot, ’s tekintete előtt mélyen ellapúlt a’ tartomány. Most a’ czélnál vala. A’ rózsák közzé hanyatló nap körülfoná súgárkoszorújával fennkölt homlokát. Hallgatva néze fel a’ napra, ’s ott zenge a’ Jehova’ szózatja füleibe: „Tekints ki Kanaánnak messzére kiterjedett tartománya felé. A’ miként megesküdtem hogy azt az Ábrahám’, Izsák’ és Jákób’ maradékinak adandom, úgy elviszem. De nem tégedet is.” – Mózes alig érté a’ szót, ’s azonnal elhagyá ereje; kiterjeszté karjait, halvány arcczal és megroggyanó térddel, hogy a’ föld’ anyai keblét, mellyből ő is jött, áltölelhesse. – Mi homályosak az Úr’ útjai a’ mi szemeinknek! íme Mózes, Izraelnek lelkes és hű Vezére, a’ megígért föld’ szélén áll, elterűlve látja azt maga előtt, ’s ott rekeszti be pályafutását.

De, oh öröm-eltöltötte látvány! – hunnyadó szemei fényt sejtenek Tábornak bérczei felett; lebegni látja ott, a’ mennyei csillámban, a’ világ’ Megváltóját, és ennek mellette magát és a’ Thezbii Látnokot, Illyést, ’s magát őtet életre hozva ismét, örökre boldoggá téve (33). – Oh boldog, boldog kimúlás! – Víg sikoltással lehellé ki lelkét az örök Közbenjáró’ keblébe; víg sikoltással lép alá a’ sírba^*; mert eggykoron majd onnan fog kikelni a’ Tábor felé, megdicsőülve olly boldogságokra, mellyek soha ki nem fogynak.

Feltámadás! fény az élet’ homályos ösvényén! Sírban fognak eggykor aludni mindnyájan^* a’ megszámíthatatlanok. De megszóllalnak a’ trombiták, ’s felkelnek. De nem megdicsöítve mindnyájan. Magokra öltik, mint eggy innepi ruhát, a’ halhatatlanságot, ’s a’ megrothadhatatlant rothadás hozza elő halálból (34). Háromszorta boldog nap! a’ Szent még koporsójában fekszik; de a’ forrtyogó földet ingás, reszketés fogja el; meghasadoznak a’ szirtek, ’s azoknak sötét éjjeléből jő elő, feltámadva, az élet’ és halál’ ura; harsognak a’ Halleluják a’ fennségben, a’ mélységben, és mindenszerte körösded. Légyen neki dicséret és magasztalás! A’ mihez ereje senkinek nem vala, ő feltöré a’ könyv’ pecsétjeit (35); ő mutatja ki helyeinket mennyekben! ő még földi pályánkon is már nagy boldogságait a’ FELTÁMADÁSNAK.

„Atyám, amott csillong felénk, keresztül ama’ hajlék’ ablakán, eggy bágyadt világ, ’s szállásra inti az érkezőket. Mi kedves vala nekem minden egyébkor az éj’ homályai között e’ nyájas sugárzat! De oh fussuk az ál fényt! A’ melly födelet itt látunk, abban az Endori (1) varázsnő lakik, ki holtakat szóllít elő sírjeikből. Uralkodásod’ kezdetekor te kitiltál országodból minden bűbájost, holtak-idézőjit, bálványzót, ’s Jehovának vőd érte kegyeit jutalmúl. Atyám, Királya Izraelnek, térj ismét magadhoz; ne tedd a’ mit másoknak tiltál! Oh, fordúljunk vissza innen!”

„Átok rád, kiálta Saul Jonathánnak, ha gátlani mered menésemet! Nem látd e temérdek sokaságban közelíteni a’ Philisteusok’ hadát? ’S rengek haragomban, meggondolván hogy eggyütt jő velek az Izai’ fija is, a’ koronám és életem után törekedő? Bizonytalan, mi véget érend a’ harcz, kérdést tevék az Úrnál (2), de megtagadá tőlem válaszát. A’ Jóshoz tehát! Holtak tudassák velem a’ miket ő setét homályba fedett. Elannyira mély megvetésben áll e Saul őelőtte? És miért? avvagy nem maga akará e hogy Kírállyá kenettessem?”

Így az elkeseredett Saul, Izraelnek fejedelme. De a’ mint kettőztetett lépésekkel méne a’ ház felé, hirtelen borzasztó rém kele fel szemei előtt, irtózatos, és emlékeztetője hogy kiesett a’ Jehova’ kegyeiből. Feldöbbenve gondolá el immost, mint indúlt vala ki, alacsony szűlék’ gyermeke, feltalálni atyja’ elveszett szamarait; hogy őt Sámuel mint fogadá hajlékába, ’s mint vendéglette meg asztalánál, ’s miként kente fel Királlyá Izraelben (3); hogy míg kedvében vala Jehovának, mivel a’ bálványzókat kiűzte vala országából, győze minden ellenjein; de midőn szemeit a’ királyi-szék’ ragyoglásai közt dölyf és elhittség megvakították, ’s arra vetemedék, hogy elkésvén Sámuel, ki neki Gilgánál megígérte vala hogy nála lesz, ’s győzödelmet fog könyörgeni az Úrtól, vakmerő kezekkel maga nyújtá be Jehovának az áldozatot (4), mit tenni csak papnak vala szabad; – a’ Próféta kijelenté az Úr’ haragját, és hogy a’ pálcza az ő maradékira áltmenni nem fog. Saul győze ugyan az Amalek’, Moáb’, Édom’, Philisthiim’ és Amorrhea’ harczolójin, ’s bocsánatot reményle nyerni Jehovától, ki szelid, könyörűlő, és irgalmas a’ hozzá-térőkhez. Szava most hallatá magát: „Kelj fel, és vágd ki nekem az Amalek’ népét, vétkeinek iszonyu büntetésére.” De Saul, elvakúlva gyalázatos fösvénysége által, életben hagyá királyokat és ennek válogatott tulkait, hogy áldozatúl nyújtsa bé, – úgy hazudá azt, az Úrnak (5). Túl ezen felméne a’ Kármel’ bérczeire, nem hogy teljesítse fogadását, hanem hogy ott győzödelmi emléket építsen nevének. Sámuel tehát mostan ezt kiáltá neki: „Engedély kedvesebb Jehovának mint az áldozat, ’s házad Izraelben uralkodni nem fog;” – és hogy ő örökre meg van vetve az Úrtól, minthogy Nóbe városban a’ papokat és valakik ott laktanak, az öregeken kezdve az emlőkön függő kisdedekig, kiöleté, reszketve dühében hogy Dávid, az Izai’ fija, elvivé a’ templom’ szent kenyerit, és a’ melly kardot Góliáthnak oldaláról győzödelmesen levont vala, felövedzette, ’s azzal magának a’ tartományban bátor maradást szerzett. Mindezekre emlékezvén most, ’s azt hányván hogy a’ vétek mindég újabb vétket szűl, ’s a’ gyarló embert az elsüllyedésig rántja, hogy végre örvénybe roggyan; mélyen sóhajta fel kínos gyötrelmei közt.

Erre így felele, felbátorítván lelkét, szelídszívű magzatja: „Atyám, ’s te mindég vétkes szándékkal fogod e terhelni az Izai’ fiját? Kérlek emlékezzél azon időre, midőn őt udvarodba hozatád, hogy búsúlt lelkedbe lantja’ zengzetével vídám kedvet varázsoljon (6); hogy ő teríté le az óriást, hogy az ő vitézsége tartá meg népedet. Szíved el van ugyan keserítve ellene, miolta őt Sámuel, az Úr’ akaratjából, Izrael’ szabadítójának kikiáltotta ’s felkente Királlyá; két ízben akarád áltverni dárdáddal, midőn előtted húrjait pengeté; de az Úrnak gondja volt életére. És hány ízben közelíte feléd fegyverével, és még is egyedül poharadat és dárdádat vittel el, hűsége’ bizonyságára (7). Szűnj meg őt gyűlölni, atyám! Engem és őtet szíveink’ érzései rég olta eggyesítenek, ’s barátságunk túl fog sírjainkon tartani.”

„Hallgass, elmétlen ifju!” – mondá haraggal a’ Király; – ő tőled rabolja el, és a’ te nemzetedtől a’ pálczát; ’s te őt szerethetnéd?”

„’S a’ pálcza neked örömet hoza e?” kérdé mélyen sohajtva Jonathán. „Oh, miért kelle Izraelnek a’ Jehova’ királysága alúl magát elszakasztani! miért kíváná hogy a’ kormány, mint más népeknél, halandó’ kezében álljon, nem ismerve javát és a’ felsőséget mellyre méltóztatva volt (8)! Esztelenségéért eggykor keményen fog bünhödni. Szerencsétlen atyám, nem mutatja e éji ösvényed mellyen jársz, az Úr miként jelenti magát rettenetesnek hozzád és a’ tieidhez? Térj magadhoz, atyám, ’s fordulj, fordulj vissza!”

E’ szóra feljajdúla Saul, ’s mostan még inkább siete a’ hajlék felé. A’ varázs’ lakja megett felhőkiglen tolakodék fel eggy szirt, mellynek üregében a’ csüggedett vándor, ha menését eső vagy zivatar gátlák, védhelyt talála; mert magát a’ bús lakot a’ szirt alatt rettegve kerűlé az útas. Saul meghagyá a’ kettőnek hogy várnák be itt, míg feleletet vészen, ’s immost közelíte a’ félelmes küszöbhöz. Feketébb éj soha még a’ völgybe nem szállott; a’ sziklák’ ormán zajongának az erdők, ’s üvöltöző viharok repíték szerte száraz lombjaikat. A’ bércz’ ömletege harsogva futott alá a’ hegyen. A’ légben huhongva röpkedének a’ baglyok; az éjek’ keselyűji kínosan vijongtanak, ’s félelem szállá meg a’ Saul’ két kisérőjit. De ő méne a’ hajlék felé, lehajtá fejét az alacsony küszöbnek, ’s belépe a’ rettentő lakba.

Előtte elnémúla a’ világ. Csábúlt lélekkel látni hivé a’ bűbájos’ borzongó haját ’s vad tekintetét, a’ jövendő’ homályiba meredőket, ’s varázslásainak személye körül elszórt eszközeit. De most a’ barlang’ mélyeiből eggy deli növésű ifju fordúla felé, eltelve tekintetében mennyei szelidséggel, ’s álmélkodva ugyan hogy közelíteni látá az idegent, de mintha most is magában volna, nyugalomban folytatva munkáját, virágjait koszorúba fűzve. – „Hogyan? Angyal múlathat e’ varázs’ teremében?” kérdé a’ Király, megdöbbenve a’ szép ifju’ látásán. Közelébb járúla felé, ’s csudálá fejér öltözetét, mint a’ mezők’ lilioma; ’s szépen fürtözött hajait, ’s orczájit, a’ szépen pirultakat; de borzadás futa végig minden tetemein. – „Anyád talán távoly van?” kérdé remegő szózattal. – „Távoly a’ kit keressz, idegen!” így folya, hasonló a’ legkedvesbb dalhoz mellyet fülei valaha hallottanak, rózsaajkairól a’ válasz: „Még van időd meggondolni mit csinálsz, mert az ő órája az éjfél. Nyugtassd meg fáradt tetemidet e’ padon, ’s várd itt a’ megérkezendőt, ha kedved tartja; vagy távozzál inkább a’ helyről. Nem hoz az néked örömet!”

Így a’ szépalakú ifju, lassú hangon zengve énekét, míg a’ kezdett koszorút tovább szövé. Saul felakadott a’ szón, ’s letelepedék a’ padra. Hosszas némaságát végre e’ szóval szakasztá meg: „’S te vídám kedvvel múlathatsz e’ barlang’ borzasztásai közt?” – Az ifju felele: „A’ szív’ nyugalmát egyedül a’ vétek űzi el, ’s akkor a’ királyi paloták is gyötrelmek’ szállásivá lesznek, mint a’ szegények’ lakjai, hol szorúltság és inség foga helyt. Idegen, te nem vagy szerencsés? – „Nem vagyok!” felele Saul, mélyen sóhajtva vad dühében. Ismernéd te is a’ világot, oh úgy oda volna szívedből a’ béke, ’s gyűlölnéd az élet’ örömit! Még most reggeled mosolyg, még most örvendesz napjaid’ tavaszán: délben meghágtad a’ tetőt, ’s kevélyen nézsz körül, fenntebb helytt állva mint a’ föld’ gömbölyege: de jaj! közelít az est, ’s főd felett sötét borúk tolakodnak; télnek fergetegin jő a’ zivatar, ’s legszebb virágzatid össze vannak zúzva; elröppennek arany reményid, és örökre. Szerelmet emlegetsz? az őrültek’ szava! barátságot? az csalárdúl nyújtott gyilkos méz! bizodalmat? vak esztelenség! Oh lássd, keblemben ápolám a’ kígyót; kisíklott onnan, ’s rejtekiben lappang, ’s lesi, gonoszúl mint olthassa el életemet. Ismered a’ lantost? De inségemnek Sámuel az oka! Keljen ki setét sírjából, ’s adja nekem feleletét!” – „Idegen!” mondá álmélkodás’ hangjával az ifju; „ajkad Sámuelt nevezte e? Én távoly hon’ fija őt nem ismérhetém; de miolta e’ vidékeken múlatok, tsztelettel hallom említetni nevét, mert áldást terjeszte el a’ tartományban. Oh, mi régen vágyok immár az Úr’ kedveltjének tetteit hallani!”

„Ifju, monda Saul, tekinteted olly igen szelíd, ’s a’ beszéd édesen foly ajakidról; akaratom ellen is bíztos ömledezésre vonsz engem; halld tehát, a’ mit érteni vágysz. – Elkanának kegyes hitvese Anna őt könyörgései által nyerte az Úrtól, ’s a’ templom’ szolgálatjára nevelte. Ott hallá az Úr’ szavát a’ gyermek az éj’ borzasztó sötétében; ment, felverte csendes nyugtából Élit a’ Főpapot, ’s bátor lélekkel jelenté ki neki az ítéletet, melly feje felett lebege, mivel gyenge volt megfenyíteni magzatjainak undokságaikat, ’s a’ népet veszélyébe süllyesztette. Izraelt eltölté a’ közelítő háború’ rémítő híre. A’ kik megfertezék a’ Szentséget, most idvöket attól várák, ’s vivék a’ frigy’ szekrényét a’ harczolni tunya nép’ csoportjai közt. Jaj! az zsákmánya lőn az ellen’ hadainak, ’s Élinek fijaival eggyütt el vala ölve a’ sereg. Maga ő, a’ Főpap, karszékében űle a’ szekrény’ sátora előtt, elvakítva öreg korától és reszketve a’ szekrényért. Hullongó fővel fülele ott, ’s mind inkább várva nagy nyúgtalanúl a’ kiküldött hírhozót. ’S íme jön az, elfogyott lélegzettel, ’s beszélli mit láta, mit halla, és hogy a’ rettenetes ellenhad miként ölte el az Izrael’ fijait, ’s a’ Jehova’ szekrényét, a’ diadalt-hozót, elvitte. E’ szóra leroggyana az öreg, nyaka szegett, ’s hörögve lehellé ki életét (9).”

„Sámuel férfivá nevekedék. Miolta Mózes elszunnyadva dőle sírjába, Izraelt Bírák kormányozák, lelkes, erős férfiak, mind békében mind háborúban. Bíró leve mostan Sámuel is. Lángoló hévvel kiűzé a’ bálványok’ tisztelőjit, ’s Mispának mezején mennykövek’ fergetegében megverte az ellenhadat, ’s e’ tettei emelék Bírói méltóságra. De a’ megtévedett nép Királyt kívána tőle – el tőlem, irtózatos, – el tőlem, fekete gondolat! te haraggal, te még vérszomjjal töltöd el e’ keblet. – Oh holtam volna meg előbb mint ez megtörtént! Rejtve tarták előttem a’ kit gyűlőlök! válogatott étkekkel tarták őtet! – Oh Nóbe, telve véres, telve borzasztó alakokkal, add ki nekem holtjaidat! Vérökben fekszenek immég mindnyájan! mindnyájokat kard ölte el! tajtékozva hullámlik felém a’ vérözön, hogy engem is elnyeljen. El, el! kábúlásig ragad e’ látvány! – De hogyan? én vagyok e vétkes e’ gonoszban? Ki kerűlheti el a’ mi eránta elvégeztetett? Én veszélyre születtem. Jaj nekem! könnyek töltik el szemeimet. Te engem rázó gyötrelmek közt látsz hányattatni, szelíd ifju. Sámuel felől többet nem szóllhatok. De lépjen elő sírjából, ’s hallassa válaszát kérdéseimre. – Hah, ki szóllít itten engemet? Itt a’ várva-várt óra!”

Mondá, ’s hévvel kele fel űléséből. A’ sötét üreg’ mélyéből lassú hörgés jöve elő. Hideg szél húzódék végig rajta, ’s az idegent borzalmak ragadozák meg, hogy iszonyodva meredezett üstöke, ’s a’ falakat vereslő láng világítá, mint midőn az ég’ boltozatján villámok lobognak. A’ szépalakú ifju nyugalomban szólla most: „Te Sámuelt akarod látni? te a’ rég olta alvó’ ajakiról akarod hallani a’ jövendő’ megfejtését? tőle vársz oktatást, tanácsot, segélyt? Emlékezzél az élet’ szavaira mellyeket néked ő adott; emlékezzél Jehovára, a’ te uradra, ’s térj vissza hozzá! Segély egyedül őtőle jöhet, ki szelíd és kegyes, irgalmazó a’ bűnösnek, ha bízik benne és megbánta vétkeit. Hagyd nyúgodni a’ holtakat, ’s fuss innen!”

Mondá hatalmas szózattal. Saul beljebb méne a’ borzadások’ üregébe; visszapillogott ugyan a’ szép alakra, de az eggyszerre eltűnt szemei elől! ’s tüzesen folytatá menését a’ hegy’ mélye felé, míg közelébb látá magát azon fényhez, melly itt a’ sötétből kiderenge. Az éjelgő bolt’ szirtfaláról eggy vas lámpa nyúlt vala ki, ’s rőt fényt terjeszte el az akna’ fejbutító gőzei közt. Majd tompa visításban húzódék üvöltő vihar az akna alatt és felett; majd jajgás és nyavalygások törtek elő a’ szirtrepedésekből; majd kígyók sziszegének fel a’ mélységben. Saul megzavarodva álla itt sok ideiglen, ’s ingottanak tetemei. De tekintete ide oda forgott a’ kétes fényben, míglen a’ bübájost – már száz évet éle keresztűl – szűken elhintett szalmáján elnyúlva pillantotta meg. Bágyadtan emelkedék ki fektéből; száraz koponyájából meredve nézének ki régen elhomályosúlt szemei; gyér hajai, őszek mint a’ tél’ hava, vadan fedezék redős homlokát, ’s öltözete, a’ régen rongyokra szakadozott, lábaiig folyt le válláról. Most kinyujtá ruhája’ hasadékin aszu kezeit, ’s így szólla alig érthető hörgéssel:

„Hah, mi kényszerít téged az éj’ homályában ’s e’ fergetegek közt háborgatni Endornak rejtekeit? Én e’ csendes magányban rég olta kerűlöm a’ halandó emberek’ társaságát; én téged nem híválak; hagyj engemet békémben! – „Asszony”^* – mondá Saul, felüdűlt kevélységgel, mert megszoká hogy parancsainak minden megbukjon, – „hallgass, ne ingereld keblem’ dühét! te az éjek’ országából előidézgeted a’ holtakat; kelj fel nekem, ’s kiáltsd a’ kit meg fogok nevezni, ’s aranyom gazdagon fizesse meg szolgálatodat.” – „Téged, idegen, gonosz szándék hoz e’ helyre!” monda nyüzsögő szózattal az asszony; – „farkasok csendesen kullonganak a’ nyájhoz, hogy a’ homálytól segélve, vad kéjjel gyilkolhassanak. Így akarsz e engem veszélyre taszítani? Nem tudod e, a’ Király mint üldöz bennünket varázslókat és holtak’ felídézőjit? Téged ő külde ki rám, hogy megölethessen. – „Nem!” felele a’ Király; „eskem Jehovára, az én uramra; én veszélyt neked nem készítek.” – „’S kit akarsz látni?” – „Hozzd elő nekem Sámuelt, a’ Látnokot! Nékem ő sok rosszat teve, míg élt, ’s még is tisztelem őt. Jőjön, ’s fedezze fel előttem a’ napok’ titkait, mellyek rám következnek; mert lelkemet a’ jövendő bús gondokkal rettegteti.”

Az agg megrendűle a’ szóra, ’s azon sötét bolt felé indúla meg, melly balra nyílt a’ szirt’ falában, hogy fényvesztő mesterségeinek csalárd játékit űzhesse, ’s előre örvendve galád nyereségének (10). De mellyéből hirtelenűl ijedés’ sikoltása repűle ki; előre nyúló karokkal áll, reng, ’s tört szózattal így szóll az idegenhez: „Te Saul vagy, a’ Király?” – „Az vagyok! felele ez. – „Hah! itt eggy tisztes alak közelít feléd,” mond a’ bübájos; „felső ruhája mint a’ hó; szemei mint szikrázó villámok, ’s mellyéig alányúlt szakála fejér mint a’ kolcsag’ szálai. Hova rejtezzem a’ rettenetes előtt?” – „Az Sámuel!” kiálta Saul, ’s homlokával megérinté a’ földet, térdre hulla, ’s összeredőlt újaival elfödé szemeit. ’S immost a’ rém elnémúla a’ barlang’ nyílásai közt; a’ szél nem üvölte többé; a’ lámpa elalvék a’ boltban, ’s a’ varázs hátra vonúlt hogy homályába rejtőzhessen. ’S most kellemetes fény világítá fel messzére a’ barlang’ sötét üregét; az a’ megholt’ alakjából sugárlott vala ki, ki most megálla a’ Király előtt, ’s mély bánatban néze le rá. ’S ekkor édes zengésű beszédben szóllala meg: „Saul, mit kívánsz tőlem? háborgatni jösz e a’ holtak’ nyugalmát? Esztelen, ’s te Jehovát feledheted, az élőt, ’s tanácsot és segélyt a’ koporsók közt keressz e?” – „Uram,” felele Saul, még mindég értetvén homlokával a’ földet; „engem baj és inség veve körül. Nagy hadban tolakodnak ellenem a’ Philisteusok, ’s Jehova engem elhagyott, mert én a’ szent szokás szerint az Úrim és Thumim által kérém meg Papjait és Látnokit, kiknek ollykor álomban szokta kijelenteni a’ mi leend, ’s ah, nem vettem feleletét! Nyomoruságom tehát hozzád hajta. Te nékem sok ízben adál intést: parancsold most is, mit kezdjek:” – ’S amaz neki rendítő nyugalomban: „’S nem te távozál e el az Úrtól, midőn magadat elhagyva panaszlod? Így lészen meg a’ mit neked megjövendőltem, hogy a’ pálcza el lesz véve tőled, és az Izai’ fijának adatik, a’ tőled gyűlőltnek; mert engedetlen valál az Úr’ hagyásaihoz, ’s a’ népnek rossz példát adál. A’ melly nap feljő rád, veszve lát meg téged és fiaidat. Elnyelend a’ sír, hol én már vagyok, ’s Jehova Izraelt és egész táborát bosszúnak ereszti.”

Mélyen jajdúla fel Saul, ’s arczra borúlva nyúlt el a’ földön, ’s csaknem elaléla iszonyú rettegései közt. Midőn magához eszméle, a’ reggel’ ébredő súgárai behatának a’ szirt’ üregébe. Bágyadtan kele fel a’ földről, ’s halvány képpel lépe a’ hajlékba, hol a’ szép ifjú’ intését hallotta volt. Félve pillanta körül, ha azt megláthatná e, ’s most, hátra-hagyott két kisérőjivel, visszatére sátorába.

Mi zaj ez itt? a’ fenyéren már régen fegyverek csattognak. Az elholtak szám nélkül feküsznek poraikban. Örvendő dühében közelébb és mindég közelébb tolakodott a’ győztes, hogy a’ halált eggy se kerűlhesse el szaladásával. De kik kelnek itt rettenhetetlen lélekkel a’ tolakodóknak ellenekbe? Saul az, és vele eggyütt három fijai, Jonathán, Abinadáb, és Malchíza, és némelly kevés híven-maradtjai, eltökelve hogy a’ Királyt veszni nem engedik, ’s ellenébe ömlenek a’ bizonyos halálnak. Ijászok fogák körül az erőseket. A’ Király halálos lövést kapott lapoczkájában, ’s a’ vér ömlött sebeiből. Jonathán, ah, a’ lágyérzésű derék ifju! által vagyon döfve mellyén, ’s porba dőle! Két testvére még hős lélekkel küzd, de elhullanak azok is. Akkor a’ szerencsétlen Király, nem remélvén többé az Úr’ segédét, fegyvernekéhez fordúla, ’s elébe nyújtá dagadozó keblét, hogy késedel nélkül verje által, minekelőtte az ellenség’ hatalmába jusson ’s lábait gyalázatos béklyó terhelje. De ez nem meré illetni a’ Királyt, az Úr’ parancsolatjából felkenettet; ’s így ő – irtózatos látvány! – maga ereszkedék fegyverébe, ’s vére között fetrengve lehellé ki szerencsétlen életét.

Rettenetesek az Úr’ ítéletei. Azok ollykor még a’ földi pályán érik utól a’ bűnöst, de az néha még felemeli fejét, ’s bosszantó kevélységgel pillant a’ jámborra. Boldogtalan! a’ kimúlás’ órája közel hozzád. Az téged siketítő kiáltással hív a’ Bíró’ széke elébe; túl azon pedig vég ítéletre a’ trombitaszó fog, midőn megjelenend, a’ ki ítélni jő, körülvéve Angyalaitól és Választottaitól, ’s a’ csésze száll és süllyed. Borzasztó iszonyatos óra! Bár ezt kiáltoznák: „Nyelj el bennünket, o föld, és ti hegyek, borítsatok el bennünket!” azt hijába kiáltoznák. – Mi Urunk és mi Istenünk, irgalmas és kegyelmetes, szóllíts te minket szánakodva magadhoz, nagy napján ÍTÉLETEDNEK!

Erdő-környülárnyékolta barlangjának nyílásában űl vala Illyés, a’ Thezbíta, Profetája az Úrnak, elsüllyedve gondolatiban (1). A’ messzére-elzajgó Jordán’ sötét völgyei közt vala elrejtve a’ barlang (2), ’s körűle magasan merengének a’ szirtek’ kopasz csúcsai, hol ritkán lehete emberi nyomot látni. Már elmúlt vala esztendeje hogy őt ide kergeté Jezabelnek vérengző dühe, ki elhajolván Istentől, az eggytől, igaztól, Baalnak (3) szentele oltárt, templomokat és ligeteket, vérengezve öldösteté a’ Látnokok’ tanítványit, ’s Izraelt sanyargatni meg nem szűnt. De a’ Látnok végre elébe lépett Áchábnak, ’s ösztönözve a’ Lélektől, kijelenté Jehovának fenyegetését, hogy tartományaira nem szálland eső, nem szálland eggy harmatcsöpp is, míg az átkot ő fel nem oldandja. Felgyúladott a’ dél’ melege. A’ völgyek’ rejtekibe nem hata semmi hűsítő lebel. Tűztenger habjai hullámzottanak a’ légben, ’s az elalélt tölgyeket a’ hőség megkopasztá lombjaiktól, ’s a’ zöld színt elperzselé a’ hegy’ aljában és oda fenn a’ tetőken. Elepedve állott a’ bércz’ csúcsain a’ gím; ’s a’ nőstény szarvas és a’ szökdellő őz, melly már rég olta nem elle fiakat, szomjan űltenek a’ Karith’ medrében, melly vizeit másszor tajtékozva ’s messzére-elhallatszó harsogással önté alá a’ szédítő magasságú tetőkről. Megrepedett az agyag mindenfelé, ’s ahítozá az esők’ enyhítésit. – Így pusztítá ki a’ tartományt a’ Próféta’ átka.

’S ím a’ tetőkről eggy ifju lépdelle alá, arczában és tekintetében nyájas. Vándornak ismerteté sietése, és az a’ remegve tett pillongás mindenfelé, melly kémlelgetni látszott, hol találna rést az erdők’ sűrűjiben, haza mehetni. Aszu levelek borították el ösvényét, de azok csak lassúdan zörgöttek az ifju’ gyengéd léptei alatt, mint a’ távoly suhogások’ habzása. A’ Látnok felemelé földre meredt tekintetét, ’s nézé a’ közelítő szép vándort. Ez most álmélkodva nyugvék meg a’ nyílás előtt, ’s így szólla:

„Béke tenéked, puszták’ tisztes örege! Kérlek, mutassd ki nekem, melly ösvény vezérelhetne honomba. Ah, az innen távoly vagyon! Én ott magasztaltatni hallám Jehovát, ’s áltjövék ide, hogy őtet e’ szent helytt, hogy őtet az ő hívei közt, én is tiszteljem. Megtevém imádásomat, ’s vissza fordúlék honom felé, de erdeitekben eltévedtem. Hév a’ nap; oh enyhítsed szomját az idegen táj’ szülöttének! De tudassd előbb velem, mit múlatsz te itt, e’ rémítő magányban?”

„Te szomjadat óhajtod enyhíteni?” kérdé amaz; ah! enyhűlést e’ hegyek’ forrása többé nem nyújt. Halljad tőlem, és beszélld el immár honodban, Izrael’ népe melly inség közt sorvadoz. Miolta Jeroboám Király elpártola Jehovától (4), ’s bálványinak építe templomokat, e’ boldogtalan idők olta a’ tartományt hozzá-hasonló fejdelmek igazgaták, de eggyike sem gonoszbb mint Ácháb, férje Jezabelnek, kinek atyja Ethbál, az Astarte’ papja, Sídonban az által lépe Tyrusnak Királyi székébe, hogy annak birtokosát Philétust megölte. A’ gonosz asszony, örököse illy atyának a’ vérengzésben, ’s bálványok’ tisztelésében neveltetvén, útálá Jehovának tiszteletét, ’s útáltatá azt férjével is, ki gyenge volt ellent állani nője’ dühének. Jezabel vért szomjúhoza, mint a’ rengetegek’ vadai; lebontatá a’ Próféták’ iskolájit (5), ’s tanítványaikat elöldösteté, hogy kihaljanak, valakik Izraelt az eggy Isten’ félelmében oktathatnák. De engem unszola az Úr’ lelke, hogy álljak meg Ácháb előtt, eltelve bátorsággal lelkemben, ’s beszédemben hatalommal; megfeddém elvakúlását és vétkét hogy a’ bálványok’ imádásától el nem állott, miért a’ régibb királyok, népeikkel egyetemben, olly keményen meglakoltanak, ’s elmondám neki az Úr’ izenetét, hogy tartományaira sem eső sem harmat nem fogna szállani, míg én nem oldandom fel az átkot. Hijába várám hogy ő magába fogna szállani, ’s megszökém Jezabelnek bosszúja előtt; úgy akará Jehova; ’s általa vezérelve e’ magányba vontam meg magamat, hol nekem húst és kenyeret minden reggel és minden estve hollók hozának, ’s szomjamat bérczek’ csergetegei enyhítették. Irtózatosan teljesedék be az átok a’ kiperzselt tájon mellyet járál; ott ember és marha eggyeránt vesz; de a’ forrás immár nekem is megtagadja vizét, mert az ég’ tüzes súgárai az utolsó csöppeket is kiszáraszták a’ kövek’ mohain. Mit használ nekem ezentúl élni? Fejemet lehajtom a’ földre, ’s el vagyok szánva elaludni a’ koporsónak.”

„Hogyan?” kérde a’ vándor; „’s te nem fognád e többé reményleni az Úr’ szabadítását, ki olly sok ízben tapasztalád^* csudás segédit szükségidben?”

És íme, a’ mint ezt mondotta, arcza elkezde ragyogni, ’s mennyei szépség lepte el tetemeit. Midőn a’ nap körülömölve rózsatüzével, kilép a’ hajnal’ kapujin, oh akkor még szemeink elázva, ’s szent tisztelet’ és imádás’ érzései közt áltpillantanak az ég’ ékes menyasszonyára; de most kilépe a’ kapukon, ’s a’ kék boltozatról már szétlövelli mindent-éltető súgárait, ’s szemeink, megvakúlva elviselhetetlen csillogásától, a’ föld’ poráig süllyednek, ’s inganak imádó ajkaink. Az öreg így látá mostan ragyogni a’szép ifju’ hirtelen elváltozott arczát, ’s álmélkodó szemei önmagoktól süllyedének a’ föld’ porába.

De a’ menny’ lakója kies hangon így szólla hozzá: „Kelj fel, öreg, ’s tégyed a’ mit Jehova parancsol. Indúlj Sídon felé, Sareptába (6), hol annak Phoeníciai lakosai nyögnek a’ kegyetlen Ethbál alatt. Borzadsz e’ szóra, mert tégedet Ácháb minden tartományaiban kerestete, ’s Jezabelnek irtózatos dühe szomjúzza véredet? Ne félj! Jehova neked erős bástyád; örömmel tölti el eggy özvegy’ szívét, hogy házát szállásúl fogja neked ajánlani, ’s veled szívesen felosztja a’ mi kevese vagyon. Ottan kell megdicsőítened az Úr’ nevét.”

Ezt mondá az Angyal, ’s eggyszerre eltűnt a’ mélyen-megilletődött’ szemei elől. Mint midőn reggeli szunnyodalmunkból felébredünk, ’s kétség száll meg, ha valóság vala e a’ mi boldogított, vagy hiu játék, úgy nem foghatá meg mostan Illyés a’ szent jelenetet. Nem késett tovább; kinyújtotta jobbját pálczája után, mert balja hosszúan elnyúlt pallástját emelgeté, ’s áltveté vállain a’ báránybőr alruhán (7). Így lépegete fel a’ sziklákon, nem gondolva izadtságával, melly égő homlokáról csöpedezett, ’s orczájiról szakála’ ezüst habjain ömlött el; nem éhségével és szomjával melly ínyéhez ragasztotta vala nyelvét; mert Jehova akará hogy menjen, ’s bizodalma nevelé erejét, szívét öröme, lelkét az a’ hit, hogy az Úr’ akaratját teljesíti.

Rózsákkal körülfürtözve szálla le az est’ gyönyörü tájain a’ hanyatló nap, ’s kedves szellők lengének, merre a’ tenger elnyúl vala, midőn a’ Látnok Sareptának kapujihoz közelíte. Sűrű porfellegek emelkedének az útakon, midőn a számtalan nyájak visszatértek legelőjökről aklaikba, kínosan behegve, hogy a’ perzselt mező le nem csillapíthatá éhségöket, nem szomjokat a’ patakok’ kiaszott medrei. Sápadt elfonnyadott arcczal állának a’ városon kivül a’ lakosok, ’s ki ki tekintének, hol kelet hol nyugot felé, ha nem támad e felleg az ég’ eggyik szakán melly inségök’ végét felhozza. Az eb gazdája megett ballaga, nem vígan ugatva most; nem! most csak nyüzsögve, összegörbedve, ’s aléltan nyult el lábai előtt. Urának újobban könnyezének szemei.

Közel a’ kapukhoz Illyés meglátá Benajának özvegyét, veresre-sírt szemeivel. Forgácsokat szede itt, ’s fija, Adonírám, most innen szaladva, majd amonnan, ’s víg felsikoltások között hozá neki, a’ mi gallytöredéket az út körül talált. Hű gyermek, szép arczban lélekben, jámbor, és mindég kész, teljesíteni a’ mit anyja parancsola.

Eggy mennyei súgár hirtelen kapá le a’ Proféta’ szemeiről azt a’ ködfátyolt, melly halandó szemét elfogva szokta tartani, hogy ismerjen az aszszonyra kihez küldetett, és a’ ki őtet itt kéteskedő szemekkel csudálgatá. Bízakodó tekintettel szóllítá meg a’ csudálkozót: „Béke tenéked, Benája’ özvegye, és fiadnak Adonirámnak! Adj innom, ’s hozzd elő a’ vizet a’ mi még korsódban áll. Hév a’ nap, ’s a’ távolyról jövő nagyon ki van fáradva.”

Az asszony álmélkodással hallá szavait. Sareptában nem vala előtte ismeretlen a’ Jehova név, bár^* ő pogány vala; hallá neveztetni a’ Profétát is; de az őtet soha nem látta, és még is nevén szóllítá, magát, elholt férjét, gyermekét. Szó nélkül fogá meg a’ gyermek’ kezét, ’s lépteit hajléka felé fordította, hogy hozza az enyhítő italt, ah, azt a’ nem sokat már! ah, azt az utolsót! ’s az elalélt öreg’ szükségén segéljen.

Ez mosolyogva pillanta az asszony után, azon jutalmat forgatván elméjében, mellyet ennek a’ Jehova’ kegye készített; ’s még ezt is kiáltá utána: „Hozz az itallal eggy szelet kenyeret is, te hív, hogy éhségem enyhűljön.”

Az özvegy megilletve fordúlt a’ Látnok felé; keblének elviselhetetlen gyötrelmében rebegének ajkai, ’s így felele sírva: „Oh, a’ hogyan a’ te istened Jehova az eggy; mert a’ mieink siketek és némák; ’s befogják könyörgéseink előtt füleiket: nékem semmi süteményem többé, sem lisztem több ládámban mint a’ mit tenyerembe szoríthatok, ’s olajom, mint a’ mi korsóm’ fenekét elboríthatja (8). Épen fahulladékot szedék, hogy megsüssem lisztemet magamnak és gyermekemnek, és ha majd megeendjük, lefekjünk és meghaljunk.”

Fuldoklások közt felele így neki az özvegy, ’s a’ Látnok ekként szólla: „Bízzál az eggy Istenbe, ’s kenyeret ezentúl bővségben fogsz sütni magadnak és gyermekednek; de most süssd meg nékem a’ lepényt, hogy enyhűljek meg. Jehova, Izraelnek Istene, ezt izeni néked általam: Szekrényedben liszted ki nem fogy, sem olajod korsódban, míg az irgalmazó ismét alá árasztja esőjit.” –

A’ kesergő nem érté a’ Látnok’ szavát, ki a’ végett jött hogy bánatját örömre derítse. De íme jő, ’s szelíd hangon ezt rebegé:

„Elhata híre hozzánk is hogy Ácháb téged mindenhol kerestet, bosszúra ingerelve a’ kegyetlen Jezabel által. Sötéten ereszkedik alá az éj, ’s te idegen vagy az idegen földön. Oh, hogy neked tetszenék megszállanod a’ te szolgálód’ lakjában, ma és több napokon végig; te nálam, özvegynél, bátorságban lehetsz. Óva lészesz itt kelepczék és incselkedések ellen szeretettel és hűségben.”

Mondá, ’s mutatta a’ Látnoknak, merre kövesse őt. Az belépe a’ tornáczba, és ott tovább a’ grádics’ lépcsőjin, a’ ház’ felső kamarájáig, melly csendes elmélkedés, imádság, és idegenek’ béfogadása végett épűlt (9). ’S a’ mint itten falnak támasztá botját, ’s gyapjas pallástját elteríté a’ nyoszolyán, jőve az asszony, ’s hozta korsóját és a mozsdót; karja érzé hogy a’ korsó most töltöttebb mint előbb vala, ’s megitatá az öreget. És a’ mint az hátra-vetett fővel üríté a’ korsót, ’s köszönettel visszanyujtá az asszonynak; ez letérdele előtte, ’s mosogatni kezdé lábait, előkiáltván fiját, és annak illy intést adván: „Jer, fiam, ’s mossad eggyütt velem az öreg’ lábait; tanúld szívesen fogadni az idegent, ’s másoknak segéllése által megnyerni az Úrét!”

A’ gyermek jött, tisztelve anyja’ parancsát; leborúla az öreg mellé, tartotta lábait, ’s ártatlan nézését felemelé a’ mosolygóra. Az pedig áldva nyújtá ki jobbját a’ gyermek’ fejére, ’s így szólla megindúlt lélekkel:

„Járj hűségben Jehova előtt, teljesítvén mindég a’ mit parancsola, ’s lelkedben béke fog lakozni, ’s körűled és a’ tieidnél bővségben virágzik áldás, örökkön és örökké!”

És a’ mint lábait az asszony megmosá, leméne a’ felszobából hogy megsüsse pogácsáját. Felnyitá lisztes szekrényét, és – oh mint meredezék álmélkodásomban! – szekrénye tele vala a’ legfejérebb liszttel, tele korsója olajjal. Örvendő ijedségében feledé a’ dagasztását, a’ sütést; felszalada a’ grádicson, összecsapá kezeit, sírt és zokogott és nevetett az öreg előtt, eggyszerre gazdagnak látván magát a’ legirtózatosbb szegénység’ csüggesztései után. Amaz némán mosolyga, ’s magasztalá Jehovának nevét. Az asszony méne, meggyúrta pogácsájit, ’s együtt vacsorála vendégével és gyermekével. ’S a’ liszt esztendőt által nem fogya ki szekrényében, nem soha kiüresedett korsajában az olaj.

Az estvély’ csendében imádkozva jára fel és alá az öreg a’ ház’ lapos fedelén. Hangos ütésekben dohogott mellye, mert közelített a’ pillantás, hogy az özvegy, már megerősödve hitében, Jehovához emelkedjék. Ah, gyermeke, a’ szépen fakadozott bimbó, fonnyadozni kezde, hogyan a’ kertek’ rózsája hervad el, ha leforrázá az éjszaki szél’ mérge, ’s mindég bágyadtabbá lőn, és végre elhala. Siralom és zokogás tölté el az udvart, ’s az estvély’ csendében rettenetest hangzék az asszony’ jajgatása a’ pitvarban. Az öreg érté bánatját, felpillanta az egekre, ’s a’ folyosóra ment le, melly korülfogá a’ pitvart. Ott űle ő, ’s némán mereszté földre tekintetit. De szétömledező hajjal, rebegő ajakkal, fájdalmától elvadított szemekkel jőve most az asszony, ’s karján hozta fiját a’ pitvarba; dőlöngve lépe a’ Proféta elébe, ’s lábaihoz tevé le a’ gyermeket. Maga aléltan dőle el a’ kedves teherhez, mélyen sóhajta fel buktában, ajkait a’ gyermek’ fagyos ajkaira szorítá, renge iszonyú gyötrelmei közt, és sírva kiáltozék. De eggyszerre szökött fel dőléséből, körülhordá tekintetét a’ pitvarban, meredt szemeit a’ Látnokra függesztette, tördelte kezeit, ’s szavát előbb lassan kezdé, tovább hangosan, sietve, késve, bátran, tartalékkal:

„Isten Profetája, mi közöm vala nékem tevéled, és mi tenéked az özveggyel? – Özveggyel? igen! ’s most gyermektelennel is azonfelül! – mi közöd vala néked ővele, Isten’ Profetája? Azért lépél e hajlékom alá, hogy Jehovának, az eggynek, az igaznak, engesztelhetetlennek, felfödd hogy eggykor én is nem őtet tisztelém? – Büntessen bár érette; de büntetése irtózatos! – Isten’ Profetája, te láttad az angyallelkű gyermeket; láttad szelíd lelkét, ártatlan életét; hallád melly édesen folyt ajkairól a’ szózat; tanúja valál, melly jó volt. Ah, íme halva fekszik itt; itt van kincsem, itt van mindenem! Most vagyok szegény igazán, mert nincs többé!”

Így jajgata az elkeseredett, ’s fejét újobban lehajtá a’ gyermekre. Szakadva ömlének szemeiből könnyei, ’s megáztaták halvány képét, elkékűlt ajakit, fagylalt kezét. Immost felkele az öreg; komoly képe sokáig nyugalomban múlata az asszonyon; ’s akkor így szóllott dorgálva:

„’S te feledhetd, melly nyomorúságban valál, és hogy az Úr neked mint hoza segélyt? Halandók felejtik a’ jót, és csak a’ bajt emlegetik, melly őket az élet’ ösvényén éré. Van e hited Jehovában? bízol e hatalmához, bölcseségéhez? Ha hited van, megnyered segédét.”

Lassandan emelé fejét a’ busongó anya, ’s akkor pillanta fel a’ gyermekről az öregre, míg végre az ő szeme és az ezé lélek’ eggyességében nyugvának egymáson. De most alá süllyedének ismét, eltelve könnyekkel. Ah, az öreg szent örömben látá most, mint emele az asszony könyörgő kezeket az ég felé, bár szemei néma gyötrelemben a’ gyermekbe tapadoztanak. „Anya, hagyd nekem a’ gyermeket,” mond amaz, ’s felvette karjaiba, ’s vitte – ájúlva dőlt el az asszony – a’ felházba, ’s végig fekteté nyoszolyáján. Ottan térdre ömlék, egekre nyujtá összetapadt kezeit, ’s így kiálta forró könyörgésében:

„Úr Jehova! nekem Istenem! eggy Isten! örök és hatalmas! Elaléljon e a’ ki engem béfogada házába, a’ ki engem megtarta üldöztetésimben? elaléljon e fájdalmában, halva látván eggyetlenét? Te mindenható vagy, és irgalmas a’ hozzád kiáltozónak!”

’S a’ mint e’ szókat mondotta, három ízben hajlék meg a’ gyermek felett; a’ holt arczra fuvallá lehelletét, háromszor nyomta száját ajkaira. Ekkor térdre esék, ’s így könyörge:

„Uram! ezt mondod a’ hegynek: „Rogyj össze!” ’s az lelapúl; intesz a’ fergetegeknek, ’s fel vagynak dúlva a’ tengerek; ’s a’ villámnak, ’s hamvaiban fekszik az elsüllyedt város. Lehelleted a’ csillagoknak futást ád, ’s járni hagyja a’ megmérhetetlen távolyban a’ napot és a’ holdat. Lehellj, o mindenható, életet e’ gyermekbe!”

’S a’ mint e’ szókat mondá, csendes szellő’ suhogsában szálla alá egy súgár, ’s felvídámítá a’ gyermek’ homlokát. ’S íme életre mozdúlának meredt tetemei; kedves pirosság terjede el kékké vált orczájin, ’s mint midőn a’ rózsáló hajnal bíborszínt vet a’ liliom’ leveleire, úgy pirultanak ismét a’ gyermek’ ajkai. Ismét megnyitá örökré lezárt pillájit, ’s örvendő szemekkel nézé az eget és a’ siránkozó öreget, felűle nyoszolyáján, áltveté az öreg’ nyakán karjait, és megcsókolá azt. Felörvendve fogá őtet karjaira az öreg; ’s levivé a’ grádicson, hogy annak lépcsőji rengettenek lábai alatt. A’ gyermek’ anyja az alsó lépcsőn űle, háttal a’ lépdellő felé, még nehezen pihengve hosszan tartott ájúlása után. Most hallá a’ lábdobbanást, ’s rezzenve pillanta fel, tetemei reszketének, szíve erősbb ütésekkel vert, ’s elfojtást rettegtete. Elalélva fájdalámban ’s ijedtében, hátra nem mere tekinteni. De midőn megcsapá füleit e’ szó: „Anyám!” felriada, mert ijedség, borzalom, hideg csábúlás egymást váltogatva rohanának rá. És midőn a’ feltámasztott – alig meré hinni a’ mit láta, – elevenen függe nyakán, ’s meleg testtel, nyájaskodva, tapadozva belé, ’s szebbé léve mint előbb volt – oh, akkor hirtelen ömlött le térdeire, magasan tartá fel a’ kedves gyermeket, ’s így szólla boldog örömben az isteni férfiúhoz, ki untalanúl legelgeté a’ gyönyörű látványon szemeit:

„Oh, most hiszem immár, és erős hittel, hogy Jehova eggy Isten, és hogy ő az, a’ ki nekem a’ maga szent Profetája által kimutatá az örök élet’ útját, hogy ő irgalmas és kegyes könnyíteni a’ halandók’ inségein!”

„Asszonyállat, úgy vagyon a’ mint mondottad,” felele a’ Proféta. „Gyarló emberek mi sokat kezdünk a’ bujdosás’ hamar eltűnő napjaiban; gyüjtjük, szaporítjuk a’ szükségtelent; keresünk ’s megtévedünk; czélnál képzeljük magunkat, ’s messzére tévedezünk tőle a’ test’ szoros korlátjai közt, büntetéséül engedetlenségünknek. Midőn az Úr éjnek homályai közzé taszítá ki megbukott teremtéseit, vezetőűl a’ hitet adá melléjek. Annak világa lesugárzik a’ magas mennyekből, felderíti körűlünk a’ ködös éjeket, ’s egyedül ő viszen a’ tárgyhoz, az Istenhez, ki örök, igaz, eggy. Kövessd ezt bízokodó lépéssel, ’s megtarta a’ HIT.

Magányosan halada Illyés a’ porzó úton Samaria felé, hol Izraelnek fejdelmei laktanak. Amri építé a’ várost, Ácháb’ nemzője; ’s erős bástyákkal véteté körül királyi csarnokját. Bálványok’ imádóji mind, ’s ugyan ezért mind megvetve az Úrtól, ’s kirekesztve azon örökből, mellyet az Úr Abrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak ígére vala; melly atyáról atyára szállott a’ hívek közt.

Ma, a’ reggel’ szürkültében, hagyá el a’ Thizbei férjfiu Sareptát és a’ szíves özvegy’ lakását. Ment, de előbb még megáldá a’ szunnyadó gyermeket és ennek anyját, ki térdre ömölve és síránkozó szemekkel kéré őt, maradna meg békés hajléka alatt, hol ő áldást árasztott vala el.

’S a’ Próféta felele: „Engem Jehovának szózatja hív; még ma Ácháb előtt kell állanom, ’s megráznom őtet lelkében, ha nem tér e az eggy, az igaz Istenhez. Te engem harmadfél éviglen szállásolál házadban, ’s Isten ezen jótétedért árasztá el rajtad áldásait. Hűséggel fizetéd vissza a’ mit neked ő adott, lemondál a’ bálványok’ tiszteletéről, elhagyád a’ vakságot és csábítóidat, ’s nemzeted közt elterjesztéd Jehovának dicséretét ’s a’ hitet az eggybe, igazba, ’s ezereknek levél boldogítója.”

Mondá, ’s ment. Az asszony veszteg álla, ’s rengett minden tetemiben, ’s nedves szemeit fuldokolva rejté tenyere közzé. Rövidek az élet’ napjai, homályos a’ jövendő, ’s az elválás azért olly keserű azon lelkeknek, kik szeretve találkozának össze az örök hon’ tövises útjain.

A’ lakosoktól hemzsegő Samariát rettenetes éhség szorongatá, ’s a’ halál ezrenként ölte ki őket mindennap. Királya Ácháb, a’ keményszívű, alig sejté meg, hogy körűle érzik az éhség’ és szomj’ szorongatásit. De hogy paripáji ’s öszvérei, mik százanként állának pompás istálójiban, gyönyörű növésűek, és mind igen híres nemzetségek’ ivadékai, éhen és szomjan vannak jászolaik előtt, azt lebúsúlt elmével nézé, ’s kivitte erdős völgyekbe, hol másszor füleit a’ hegypatakok’ zuhogó omlása gyönyörködteté; maga ő akara nekiek zöldellő mezőket találni. Haszontalan volt igyekezete. Ekkor haraggal kiáltá elő Obadiát, a’ várnagyot. Az szelíd szívet visele keblében, ’s tisztelé Jehovát, híven mindég, ’s szeplőtelen tisztaságban. Midőn Jezabelnek gyilkos kardja halálra küldé az Úr’ papjait, és a’ kik isteni tanításokat hirdetének, ez nagy gonddal rejte el száz ifjat egy éjszaka a’ távoly szirtek’ barlangjai közzé; eggyikébe ötvent, ötvent a’ másikába is, ’s az éjfél’ homálya közt külde nekik ételt és italt, hogy megtartassanak a’ vérengező asszony’ dühe ellen. A’ hűnek Ácháb most e’ szókat mennydörögte:

„Obadia, menj előre Sídon felé tartományim’ éjszaki széleire, ’s tekints meg minden helyeket az erdőkben, ’s a’ tetők’ és völgyek’ vápáji között, ’s a’ mocsárok’ szélein, hogy valahon forrást találhass, és zöld mezőket, szívem’ e’ kedveltjeinek, kiket én inkább szeretek mint lakosimnak útált, gyűlőlt csoportjait. De jaj neked ha gondolatlannak talállak, vagy restnek teljesíteni hagyásomat; mert én később magam is kimégyek utánad erdős tartományimba.”

Az némán hajlott meg előtte szinte a’ föld’ poráig, és sietett a’ helyekre, hova kiküldve volt. Utjában eggy öreget láta közelíteni. Még messzéről úgy tetszék neki, hogy tisztes alakja nem ismeretlen előtte. A’ hevesen sütő nap nem kedveze látásának; ernyőűl fogta tehát szemei elébe karját, megállapodék, ’s meredt tekintéssel nézé a’ közelítőt. ’S íme az vala, a’ ki szemeinek rémlett volt – Illyés, az Úr’ Profetája, kit ismert, kit minden mások felett tisztele. Egymáshoz csapá mellyén karjait, felkölt, és így szóllította meg:

„Nem csalának e meg szemeim? Illyést látom e, az én Uramat? e’ nyomorúságok’ bús évei után látom e eggyszer megint?” – „Én vagyok! „mondá amaz méltósága’ érzetében. „De fordúlj vissza, ’s add tudtára fejdelmednek, hogy Illyést szóllani akar vele. Álmélkodol? ’s már e’ szóra is elfogott e a’ rettegés?”

De Obadia eggy tekintéssel, melly szánakozásért könyörge, ezt mondá neki. „Uram, mit véte teellened a’ te szolgád, hogy őt feláldozzad a’ Király’ haragjának? Úgy áldjon meg Jehova tégedet és engemet, ő kémeket külde ki reád, megesketvén előbb, ’s meghagyván nekik, hozzanak bizonyságot a’ Királyoktól pecsét alatt, hogy tartományaikban téged sohol nem leltenek: ’s én vigyek e hírt neki hogy jelen vagy? Fordúlék vala el tőled, ’s téged azonban vitt volna el valamelly fergeteg, ’s ő hallaná, hogy itt valál, de nem találna; életemmel fizetnék a’ nem való hírért. Uram, én, a’ te szolgád, kicsinységem olta Jehovát félem; tudod mit cselekvém midőn Jezabel elöldösteté a’ Látnokokat; hogy százat rejték el éjszaka a’ távoly szirtek’ üregeibe, eggyikbe ötvent, ötvent a’ másikba is, ’s hogy éjenként hordám nékik ételöket, italokat; ’s te akarhatnád hogy én menjek, hogy én mondjam: „Király, itt Illyés!” – Uram, a’ szó rám halált hozna!”

’S neki Illyés lángoló tekintettel: „Halljad tehát: eskem Jehovára, ki e’ mindent teremtette és fenn tartja, ő reá, kinek én szolgája vagyok; én még ma megjelenek a’ te urad ’s fejdelmed Ácháb előtt. Menj, vidd e’ hírt neki.”

Csüggedező bátorsággal méne immost Obadia bejelenteni a’ mit Illyés akara. De távoly a’ várostól, a’ nagyúton, melly a’ tartományt keresztűl szabdalá, temérdek porfelleget látának kelni ’s felnyúlongani egekig. Mint a’ mindent-összedúló hadakozások’ iszonyatos idejében, most itt, majd amott vet lángokat eggy csendes falucska, mellyet a’ fuvalkodó győztes feláldoza haragjának; de mindenek felett a’ városra szórja kanóczait, ’s az ég’ tágas boltozatját füst feketíti el: úgy kele most hosszúan elnyúlva a’ nagyúton, hosszúan elnyúlva a’ nagy út mellett, a’ legsetétebb porgomolyag, mert Ácháb képzelhetetlen sokaságban jöve elő embereivel, paripájival. Futott feléje a’ nép mindenfelől, ’s epedve kiáltozott segélyért a’ nagy inségben. Ezrenként szaporodának kísérőji szűnet nélkül.

Ezrenként követék a’ rettenetes’ menését. De most eggy álla elébe, eltelve szent eltökéléssel nagy lelkében. ’S midőn a’ nép sikoltozni kezdé: „Illyés jön! a’ Látnok!” – a’ Király megzavarodva akasztá el csoportja’ siető vonúlását, vesztegle, ’s bevárá hogy megérkezzék. Feledé most a’ mivel előbb fenyegetőzött vala. „Ez talán még is tehetne inségünkről, ha esőért könyörgene!” ezt gondolá magában az undok bálványozó. ’S most ígyen szólla hozzá nagy haraggal:

„Hah, te taszítád e’ nyomoruságba Izraelt! De most ugyan ki nem sikamlasz kezeim közzül mint utóbb. Kérj esőt nekünk Jehovádtól, kit szolgálsz. Te ingerléd haragra ellenünk: te engeszteld meg.”

„Nem én ingerlém: te, te ingerléd őtet haragra, ’s atyád, és a’ kik hozzátok tartoznak; ti vonátok Izraelre e’ nyomoruságot, midőn Baalhoz térétek el tőle, az ál Istenhez. Én csak megjövendőlém mi fogna történni, mint Látnokja az Úrnak, hogy benneteket bánkódás szálljon meg, ’s Jehova könyörűljön inségtökben.”

Mint mikor feljajdúl a’ haragos tenger, ’s az iszonyu viharok üvöltve futnak keresztűl a’ rengetegek’ tölgyesein: a’ szerint sikoltozék a’ zajgó nagy sokaság.

„Engesztelj meg bennünket Jehovával, hogy küldjön esőt reánk; mert ő az eggy Isten!” – És amott eggy másik sokaság: „Astartéé a’ dicsőség! áldás és dicséret Baalnak! Illyés, térj miközzénk, ’s nyerd meg nekünk és velünk a’ mi Isteneink’ kegyét!” Így zenge hosszú kinyúltában az út és a’ táj körösded. Sokára csilapodék el a’ siketítő zaj, midőn a’ Király újra meg’ újra parancsolá, hogy csendesedjenek el; hasonló a’ feldúzzadott tengerhez, melly minekutána elnémúlt is a’ vihar, még verdesi martjait, ’s tajtékit a’ magas egekig fecskendi.

Csendes méltóságában állott a’ szent öreg a’ sikoltó sokaság közt; harag és szelíd mosoly változtatva festék arczán egymást; lágy lelke elsimítá az útat a’ közel büntetés előtt, el szívet rázó szánakodása. Fenyegetve emelé fel jobbját, ’s így szólla az elcsendesültekhez:

„Hamar feledéd, o nép, mennyi keggyel vala erántad eleje olta a’ te Jehovád; hamar, hogy atyáiddal mint köte szövetséget, nekik ígérvén örökségűl e’ tartományt; hogy téged Egyptusban azonként vona ki a’ Faraó’ fogságából, mint a’ szerető anya vezeti karjánál fogva elbukott kisdedét. Nem az ő hatalmas karja egyenesíté e ki útadat a’ Sástenger’ vereslő habjain? nem ő temeté e annak habjaiba a’ Faraót minden hadaival? nem ő vezérlett e a’ puszták közt? nem ő táplála e ott csudatételeivel? ’S te elvetemedhetél tőle, az igaztól, az eggytől, ’s bálványokat csinálál magadnak! Durva érzékek’ gyermekei, jertek, lássátok, mit tehet az Úr’ karja. Érzéki jelekben vegyétek azt, és térjetek ismét hozzá, megbánva botlásaitokat. – Király, küldd ki hírészidet, hogy gyűljenek össze a’ Baal’ papjai; négyszáz ötven az ő számok, ’s az Astarte’ papjai azon felül; annyi az ezeké is, kik ligeteikben ocsmányságok által tisztelgetik – oh iszonyú vadúlás! – az Istennét, és a’ kiket Jezabel ön asztaláról táplál. Jaj neked, Király, mert őelőtte ezek kedvesek! Sietve szóllítassd fel őket a’ Kármel’ hegyére, hogy világosodjék ki, Jehova e igaz Isten, vagy Baal, és ez az Astarte.”

Futva menének ki a’ hírészek. A’ számtalan sokaság nyomban követé a’ Királyt és a’ Látnokot, ki legelöl járdalla. A’ sereg lihegve lépdelle az egekig tornyalgó Kármel’ oldalain; de az öreg könnyedén siete fel, mint valamelly erős-inú fiatal. Keblét és ingó tagjait az a’ szent buzgalom erősíté, hogy Jehovának dicsőségét fogja elősegélleni, ’s a’ népet kiszabadítja vétkes vakságából, ’s a’ Jehova’ tiszteletének visszanyerheti. A’ dél’ olvasztó melegében íme már fáradozva hágák meg azon dombok’ eggyikét, mellyek lankásan kelnek a’ hegy’ délnyugoti oldalán. Ott eggy kerekded tér nyúla el, másszor buján borítva be zöld fűvel, ’s mindenfelől sötét czédruserdő^* zárá körül. Illyés ennek közepében állapodék meg, ’s elnedvesedének szemei, látván az oltár’ romjait, mellyen eggykor Jehovának nyujtatának áldozatok; de a’ mellyet a’ Jezabel’ dühe halomra bontata.

A’ Látnok elsüllyedve álla meg itten. Nyugotnak fordúlva kitekinte a’ czédrusok’ bérczein a’ tenger’ végig-láthatatlan síkjára. De most délnek valának intézve szemei. A’ kékellő Olajfák’ hegyét látá lebegni Jeruzsalem megett, ’s a’ Golgatha’ halmát, és lélekben a’ boldogabb jövendőt, ’s világosságot ottan hol a’ jelenkor’ megtévedt nemzetire csak homályos képek hatottanak. Hangosabban vert szíve keblében, ’s szemei tisztább tüzekben lángoltak, midőn felemelé kezeit, ’s hála’ érzésivel pillanta fel égre. De szelíd pillantása elkeseredés’ bánatjává változott, végig nézvén a’ sokaságon, ’s ennyi ezrek’ szemében elmétlen vakúlást, vétket, és csalódást látván. Haraggal ingatá fejét, ’s így szólla a’ sokasághoz:

„Izrael’ fijai, miért szolgáltok ti, változó elmével, Baalnak most, most ismét Jehovának, azon tilalom’ ellenére, mellyet a’ ti atyáitok’ Vezére kőtáblára vése fel, hogy Jehován kivül idegen Isteneitek ne légyenek? A’ ki nektek Isten, légyen az Baal, legyen az Jehova, szolgáljátok egyedül.”

Mély némúlás szállá meg a’ népet. Szíveiket megilleté a’ beszéd’ lánghatalma. De Ácháb haragtól elveresedett tekintettel álla szorosan a’ Proféta mellett, ’s csak őreá nézének ezrenként, ki uralkodói hatalomban parancsola, ’s Baalnak vala tisztelője. ’S íme jőnek a’ Baal’ papjai, négyszáz ötvenen, ordítva és énekelve, kifelé a’ czédruserdőn; a’ bálvány’ ligetének papjait Jezabel nem engedé összegyűlni, tartván, nehogy Illyés, a’ gyűlőlt, rájok veszélyt vonjon. ’S ajkait ekkor kesernyés mosoly voná félre, sőt ő, a’ külömben szelíd, még fel is kaczaga, ’s ezt mondotta a’ néphez:

„Lássátok, én egyedül állok itt; Baalnak papjai pedig négyszáz ötvenen közelítenek víg éneklések közt; az ámítók és ámítottak! Menjetek, és hozzatok elő két tulkot a’ gulyából melly az erdők között legel; válasszanak azokban eggyet ők, én a’ másikat fogom venni. Darabolják fel annak tetemeit, mint ők szokták áldozatjaikban, ’s tegyék fel máglyájokra; ’s hívják segélyül azt, a’ ki nékik Isten: azt teszem majd én is. De halljátok: ők, és én, a’ tüzet kiki a’ maga Istenétől fogja könyörgeni; ’s a’ ki azt alá küldi a’ maga egéből, a’ ki azt hajdan Ábelnek, nem Kainnak áldozatjára szállította le, az lészen Isten! az ád feleletet a’ kérdőnek.” –

Hangosan kiálta fel a’ nép: „Légyen az szent jel minekünk! bizony, öreg, te jól szóllál; oldja fel az a’ kérdést.” – Ácháb kedvetlenűl inte javalást a’ sokaság’ kiáltására. ’S azok előhajtának két tulkot az erdőkből, erősen tartva szarvaiknál: ’s álttörvén a’ tömött sokaságon, megállának velek a’ szent Proféta mellett. Elkapva fájdalmától hogy a’ Baal’ papjait már oltári öltözeteikben látá állani a’ Király körül, bosszúsan ezt mondá az összegyülekeztekhez:

„Elő, bátran! elő! hallátok mi könnyű lészen itt Baalnak a’ győzödelem. Állítsatok oltárt, ’s az eggyik tulkot daraboljátok fel áldozati szokásotok szerint azon Istennek, kit ti tiszteltek. Légyen tiétek az elsőség, mert ti sokan vagytok. Kiáltsatok hozzá erős hangon, hogy bocsásson tüzet a’ neki nyujtott áldozatra, ’s én esztelen, szolgája Jehovának, megszégyenűlve álljak előttetek.”

Azok megháborodva állottak, ’s rettegve néztek egymásra. Akkoron Asned, az ő Főpapjok, kilépe a’ sorból, ’s erősen csikorgatá fogait. Homlokát összebarázdálá a’ kevély átalkodottság, ’s borzas haját arany szövedék foná keresztűl, beírva érthetetlen jegyekkel. Arany öv^* szorítá ágyékához is a’ sarkig ömledező gyapotruhát. Most felemelé vesszejét, ’s bátor bízakodást hazudva, holott lelkét csüggedelmek fagylalák, megdorgálá intésitől függő társait, ’s ekképen szólla hozzájok:

„Áldozzátok meg e’ tulkot, ’s kiáltsatok fel Baalhoz, az erős Istenhez; hogy az agyafúrt öreg szégyenűljön meg előttetek!”

Így ő. Amaz némán mosolyga magában, ’s leűle a’ Jehovának szentelt oltár’ omladékin; tenyerében nyugtatá állát, ’s nézte, a’ papok mint sietének összehordani a’ köveket, ’s mint iparkodának felállítani az oltárt, négyszögűen alakjára, ’s bőven felhalmozva földdel; ’s a’ bőgő tulkot mint ölék le, ’s feldarabolt tetemeit mint rakák az oltárra, ’s hozzá fogának az áldozathoz.

’S ekkor elkezdé a’ Főpap. Irtózatos vala hallani eggyesűlt ordításaikat. Tombolának és ugrándozának az oltár körül, ’s ezt kiálták: „Baal, hallj meg minket! Bocsáss tüzet alá! Oh, hallgassd meg kiáltásunkat, ’s bocsáss tüzet alá! Oh, hallgasd meg kiáltásunkat, ’s bocsáss tüzet alá!” Így kiáltozának a’ papok szinte délig pihenés nélkül, de nem vala a’ ki kiáltásokat meghallja az egekben; nem volt a’ ki lángban, a’ ki dörgetegekben nekik feleletet adjon. – Akkor az öreg ezt kérdé:

„Miként esik hogy Baal nem hall, nem lát, ’s elnémúla? Mély elmélkedésekbe süllyedt e el? Vagy talán eltávozott honjából? talán elfoglalák dolgai? Kiáltozzatok hozzá, az erőshez! Vagy talán alszik? Oh kiáltsatok Istentekhez, hogy ébredjen fel!”

Így bosszantgatá a’ haragra dühűlt papokat, ’s elsőre hajtott testtel pálczájára támaszkodék, mert azok újra hallaták siketítő ordításaikat. És íme az őrjöngők összemetélék testeiket késekkel és szíjakkal, hogy tetemeikről csorgott a’ vér (1); mert ez vala szokások a’ bálvány’ papjainak a’ tartományban. Már közelíte az óra, mellyben Jehovának tisztelőji, a’ törvény szerint, be szokták vala nyújtani estveli áldozatjaikat a’ templomban (2), ’s Baaltól még nem jöve felelet.

Ekkor felgyúlada az öreg. Ellöké pálczáját, ’s inte a’ népnek, ’s az reszkető várakozásban közelíte felé. Némán, könnyekkel elfutott szemekkel választa ki Jehovának eldöntött oltára’ kövei közzül tizenkettőt, mert annyi nemzetet választa ki Isten is Jákóbnak gyermekei közzül, ’s megraká belőlök az oltárt. Inas-karu férfiakat szóllíta elő; azok megásák az árkot olly szélesen, a’ mennyibe a’ földmíves a’ véka’ eggy negyedét elvetheté. Felrakta hasábjait, a’ tulkot darabokra szabdalta, ’s elterítette az oltáron. ’S mind ezt elvégezvén, parancsoló szózattal mondá a’ népnek:

„Hozzatok eggy köböl vizet, és még eggyszer annyit, ’s öntsétek meg vele az oltárt, a’ hasábokat, ’s a’ Jehovának rendelt áldozatot.”

’S íme az áldozatról és a’ fahasábokról és az oltárról özönhen csorgott a’ víz, ’s eltölté az árkot széléiglen. A’ tolongó sokaságot ámúlás ragadta meg. ’S a’ mint az estveli könyörgés’ ideje békövetkezék, Illyés előlépe tisztelést parancsoló ábrázattal, megálla az oltár előtt, magasan nyujtá fel az égre kezeit, ’s így könyörge:

„Nyilatkoztassd ki magadat, Jehova, Abrahám, Izsák’, Jákób’ eggy Istene, és a’ mind azoké, kik tégedet híven keresnek, megismernek, szeretnek. Nyilatkoztassd ki magadat, Mindenható, ma e’ nép előtt, a’ te egeid’ tüze által, hogy ez lángolva a’ szeretet’ lángjában, ezután tenéked szolgáljon, és higyje, hogy a’ mit itten én teszek, az a’ te szent munkád. Hallj meg engemet, Jehova! halld meg az én kiáltásomat! hogy e’ nép térjen visszá szolgálatodba, és tőled soha többé el ne tántorodjék!”

Alig mondá ki az utolsó szót, ’s íme eggy villámsúgár, végetlen és irtózatos, csattanva ömlött alá, hosszúan kísérve az ég’ durranásától. Kármelnek csúcsai megrendűltenek; fercsegve hánykódék a’ tenger; a’ recsegő erdőt üvöltve röpkedé végig a’ fergeteg’ szele; és – oh csuda! – az áldozat meg vala emésztve a’ hömbergő tűztől, meg vala a’ fa is, ’s a föld és a’ kő. A’ láng’ fuvalma felnyalá a’ vizet az árok’ széles teknőjéből.

Halványan álla sokáig a’ nép, és még rengve ijedtében, ’s nem foghatá meg a’ mit itten történni látott. Acháb meghajtotta térdeit; a’ Baal’ papjai visszavonúltak. Sírás, zokogás hallatszék végig az egész sokaságon, ’s Izrael vallást tőn: „Úr Jehova, te vagy egyedül Isten! te vagy az egyedül, oh irgalmazó!”

Így engesztelé meg Illyés a’ népet és a’ tartományt Istennel. A’ Baal’ papjai megfutamodának szemei elől. De a’ Látnok felemelé kezét, és e’ mindent-összetördelő szókat mondotta:

„Ragadjátok meg őket, a’ gonoszokat! Itten állok, ’s Jehovának nevében mondom ki rájok az ítéletet, ki életnek és halálnak ura. Te, Izrael, Isten’ népe vagy: Ácháb neki csak kenetje. Mint merészlének ők felkelni az Úr’ törvényei ellen? miért csábítanak benneteket öldöklésekre ’s Baalnak szolgálatjára? De ők, a’ bálványozók, nem fogják tovább csöpögtetni szíveitekbe az esztelenség’ tanításait. Ragadjátok meg őket, vigyétek le a’ Kísonhoz, ’s öljétek meg, hogy vérök folyjon el eggyütt a’ patak’ habjaival.”

Ácháb javalást inte a’ Proféta’ szavaira, ’s a’ nép hirtelenséggel rohana a’ papoknak, ’s meglőn a’ mit Illyés hagyott. Ez pedig a’ Királyhoz fordúla, ’s így kezdé vigasztaló beszédét:

„Örvendj szerencsédnek, ha megbántad vétkedet! mostan pedig siess az erdők’ árnyékába, ’s ebédedet tartsad ott. Légy gondok nélkül, úgy tetszik, közelítő zápor’ zajgását hallják füleim, ’s a’ nyomorgató átok el lesz fordítva országodtól.”

A’ mint a’ Király eltávozék, Illyés felméne a’ Kármel’ bérczeire. Leűle a’ mohos köveken, térdére hajtá fejét, ’s így szólla az ő szolgájának, Hakimának:

„Nézz ki a’ szikla’ párkányáról a’ tenger’ síkja felé, míglen én imádkozom, én szolgám, ’s add tudtomra mit látasz.” – Immár hatszor küldé vala ki azt, végig tekinteni a’ tenger’ síkján, ’s az mindég jöve, ’s így szóllott: „Semmit nem láttam, Uram!” – De hetedikszer hallván ura’ kiáltását, futa, ’s ezt mondotta neki: „Eggy kisded foltot látok kelni a’ tenger’ síkjából, kisdedet, mint az ember’ ökle.”

„Menj le tehát Áchábhoz’” mondá a’ Proféta, „’s vidd izenetemet hozzá. „hámoltassa fel lovait, és siessen lakja felé; mert ha késend, irtózatos zápor fogja verni útjában.”

Hakima alig ére le a’ Királyhoz, ’s az eget fekete ború fedé el. Sipítva jöve az éjszaki szelek’ fuvatagja, ’s nem sokára az után pattogó szemekben hullának az ég’ csöppjei, ’s megitaták a’ szomjú mezőket. Ácháb felhámoltatá paripájit, ’s nyargalva hajtata Jezreelbe (3). Illyés pedig felövedzé köntösét, ’s buzdítá a’ népet hogy a’ Királyt tartsa tiszteletben, mert az elfordítá szívét Baaltól, az ál Istentől. Derűlt szemekkel néze ő már előbb, örvendve látván hogy a’ zápor csörögve szakadt, által Bethlehemnek halmaira, ’s ígyen kiálta fel:

„Nagyok a’ te irgalmaid, Isten Jehova, mi szabadítónk! nagyok a’ te irgalmaid erántunk! Ismét megitatád kiaszott mezeinket, hogy teremjenek fűvet és gabonát ember’ és barom’ táplalatára; hogy a’ kertek virágozzanak, ’s hozzanak gyümölcsöt bővségben. Te a’ bünösökről is kegyelmesen gondoskodol. Ottan látom Bethlehemnek halmait, ’s szívem így óhajt felkiáltani örvendésiben:

„Egek, harmatozzatok szelíden, és ti felhők, ömöljetek alá az igazon (4)! Nyílj meg, föld, és teremd elő a’ szabadítót! Izrael’ nemzetségei, terjesszétek ágaitokat, ’s teremjetek drága gyümölcsöt, mert az Úr’ napja közel van. Így fog majd hangosan kiáltani Izraelben eggy Látnok: „Vágyva vágyok látni az ő napjait; látni az ő dicsőségét a’ Tábor’ bérczein. De még derengve szállanak el a’ századok, minekelőtte a’ vétek’ és halál’ országát eltörlendi, ’s annak helyébe felállítja az életét és világosságét, a’ bálványok’ tiszteletét pedig egészen eltörli. Oh, mint csendesíti el az ő ígérete’ bételésének éhét és szomját! ő, a’ nyomorgásokba süllyedezett emberi nem’ szelíd enyhítője; ő, az egekből alá szállott vígasztaló, a’ REMÉNY!”

Tépdelt fellegek közzül néze alá a’ búcsúzó nap a’ nyugot’ bíborszínű kapujában, ’s eltölté fényével Jezreelnek fokait, midőn a’ Király’ szekere kevély oszlopokkal békörített udvarain sietéssel vágtata bé, ’s életet hoza visszá az elcsendesűlt várba. De a’ Király zavart ábrázattal lépett Jezabelnek elébe; ez uralkodék azon, a’ ki a’ népen uralkodék; a’ gyáva férj mindég kész vala vérengező nője’ szeszeit teljesíteni, ’s elkövetni a’ gonoszt. Jehovának mennydörgések közt ma hallatszott szavai megrázák ugyan szívét, ’s a’ kegyes Proféta szebb napokat vár vala Izraelre: de a’ föld’ fija’ elméjét csak földi gondok foglalák el, ’s a’ hogyan a’ világ’ tengelye körül leghevesbben sütő nap is fel nem olvaszthatja a’ jégkérget, úgy az ő keblét nem melegítheté fel a’ mennyei igazság’ szent világa, míg arra, a’ mi örökké tart, egészen elkeményedék és elholt. Jezabel dúlongott haragjában, hallván hogy Illyés a’ Baal’ papjait elöldösteté a’ Kíson’ szirtes szélein. „Hah, büntessenek meg engem a’ nagy Istenek,” így kiálta kisérőji előtt, ha érettek bosszút nem állok, és már holnap, ’s azon órában, melly veszni látá kedveltimet!”

Ijedelem fogá el Illyést. Felszedé magát, ’s bujdokolva futott Berzseba (1) felé, hol hű Hakimáját hagyta vala, ’s onnan vissza a’ pusztáknak, hol az Arábia’ lakosa szabadnak érzi magát homoktengerén, ’s kaczagja a’ városok lakójit. Elsorvasztva nagy korától és a’ nap’ égető melegében, ’s éhséget szenvedve, a’ genesztye’ (2) árnyékában űle ott, halálát óhajtotta, tördelte kezeit, ’s így kiálta az Úr’ egei felé:

„Végy magadhoz engem, Jehova! eleget tűrtem a’ gonoszt, eleget éltem már. Megértem atyáim’ éveiket, ’s én jobb vagyok e náloknál? Oh hagyj itt meghalnom, Jehova! hagyj áltszunnyadnom a’ jobb életre, hol ki menekedve a’ vérengzők’ kezeiből, megnyughassak Ábrahámnak kebelében, az örök béke közt!”

Mondá, ’s lenyugvék a’ genesztye’ sötét árnyékában, ’s szelíden elszunnyadott. Mennyei lágy leblek hozának neki enyhűlést, ’s eggy fenntebb fény orczájira lövellé súgárát; mert íme az Angyal, ki őt a’ Karith patakja’ erdős barlangjában Sídon felé küldötte ki Benajának özvegyéhez, rózsáló reggel’ szárnyain közelíte felé. Lágyan érinté meg az öreg’ fejét, ’s e’ szókat suhogá neki: „Illyés, kelj fel, és egyél.” – Illyés felkele, álmélkodva tekinte széllyel, ’s meglátá a’ pogácsát, melly e’ föld’ lakójinak szokásaként, parázs hamuban sűl (3); meglátá feje mellett a’ vizes korsót; ’s evék és ivék, ’s lehajlott hogy elszunnyadjon. De az Angyal lágyan érinté meg újra fejét, és ezt mondá neki: „Kelj fel ismét, Illyés, és végy több ételt és italt, mert útad a’ pusztában negyven nap és negyven éjjel fog tartani, hogy meglássd a’ helyeket, hol Izrael’ népét az Úr csodák által tette naggyá. Így Jezabelnek gyilkos vasa sohol nem lesz ártalmodra.”

Amaz engede a’ szónak; evett és ivott, ’s szíve kedvvel, tagjai erővel eltöltenek, hogy tűrhessék a’ bujdosás’ sullyait. Erre hirtelen felkele, indúlt, ’s nyugtalanúl folytatá útját, míg elére a’ Hórebhez (4), melly Isten’ hegyének neveztetett, mivel itt nyilatkoztatta ki magát, és olly sok ízben.

A’ hegy’ lábainál, hol vakmerően költ szirtfal húzódék el az ösvény felett, Illyés megpillantá a’ barlangot, mellyben az Úr Mózeshez leszállott vala. Az estvelgő ég’ tájain ferdén lebegő nap’ arany tüze már keresztül csillagott a’ bokrokon, ’s borzongatva vonódék a’ puszták közzül a’ szél. A’ barlang nyájasan látszott neki szállást ajánlani. Puszta volt körűle a’ világ. Szent tisztelettel lépe nyilásába, ’s lebocsátkozék a’ kőrepedékre, hogy itt megnyúgodjon. ’S a’ mint szemei az alkony’ világában kimeredezének, ’s körülrepkedék a’ már elmúlt idők képei, íme eggy szózat illeté meg füleit, kedves ugyan, de mélyen megrázó eggyszersmind:

„Hogyan, Illyés, te, az Úr’ követje, elhagyhatád Izrael’ tartományait, hol rád olly sok nagy tettek vártanak, hogy elheverd idődet a’ pusztában, kifáradva tovább harczolni Jehováért?” – Illyés erre: „Én a’ nagy Jehováért kiharczolám harczaimat, ’s látván hogy szögve vagyon szövetsége, hogy oltárai feldúlattak, Látnokjai meg öldöstettek, bálványaikat összetaposám. Ezekben egyedül én maradtam meg, szerencsésen kikerűlvén a’ rám fenett vasakat. Tovább gátlanom a’ veszélyt, arra, én kifáradt öreg, erőt magamban nem érzek.”

Mennyei barátja láttatlan lebegé körül fejét, ’s ezt felelé neki: „Illyés, kelj ki barlangodból, mert urad Jehova neked künn a’ hegyen jelenend meg, a’ hogyan eggykoron a’ maga népe’ vezérének mutatá meg magát.” – Mondá, de amaz vesztegle, ’s renge minden tetemiben; – hogyan láthatná meg ő Jehovát?

’S melly riadozás ez eggyszerre a’ földön? Visongva jön eggy fergeteg – segélj, nagy Isten! – összedönti a’ hegyeket, ’s a’ legrettentőbb sziklákat eggyre repeszti. Úgy vagyon; a’fergeteg hatalommal jőve az Úr előtt; de az Úr nem vala a’ visongó fergetegben. Most ingadoztanak a’ hegyek, a’ szikla recsegett; összetöredezének az erdők’ fáji; por kele fel, ’s a’ megnyillott halmok beomlottak. Úgy vagyon; a’ nagy Érkező’ jelenléte megrázá a’ föld’ gomolyát; de a’ kéngőzű porban, de a’ föld’ ingásában nem vala Jehova. Vastag felhő fogá körül a’világot; szárnyallva közelítenek a’ hömbergő dörgetegek; eggy villám, és mingyárt utána ezer más, összeggyesűlve csapnak alá, ’s azt nyomban csattogva, ropogva, dúlva, tördelve követék a’ dörűk’ ezredei, mintha el volt volna végezve, hogy a’ világok’ mindenike elenyésszen. Úgy vagyon; villámok és dörgetegek szárnyallgának Jehova előtt; de Jehova még nem vala a’ fergetegben; még nem vala a’ villámok’ és dörűk’ ezredei közt. Csend követé azt mindenfelé; ’s most eggy szelíd lebel lenge körűle; lágy, mint a’ melly a’ ligetet az első mennyzengés után járja végig. Illyés hallá a’ lebel’ kedves lengését, ’s arczát béfedé pallástjával, ’s dobogó mellyel lépe a’ barlang’ elébe, megállott nyílása előtt, ’s várakozék. ’S íme másad ízben is szólla neki a’ szózat: „Illyés, mit múlatsz te magányodban?”

Ez pedig felele: „Uram Jehova, én teérted kivívám harczaimat; erőm immár kifárada elakasztani özönében a’ vétkeket.” – ’S ismét zenge a’ szózat: „Mostan térj vissza Damaskusnak pusztájin, ’s öntsd ki a’ felkelés’ olaját a’ Hazael’ és Jehu’ fejeikre, ’s ígérd amannak a’ Syria’ királyi-székét, ’s az Izraelét ennek. Kend fel Elizeust is, a’ Saphát’ fiját, Ábel-Meholában (5), az én Profetámmá magad helyébe; ők kipusztítják a’ bűnösöket. Izraelben engem még ezeren tisztelnek; még ezeren vannak, kik térdeiket meg nem görbíték Baal előtt, ’s undok csókjaikat nem nyomogatják ajkára (6); az ő ura jehova még mindég védem a’ népet; az ő ura Jehova még mindég irgalmazó, még mindég kegyes és hív ő hozzá.

Mélyen leborúlva a’ föld’ poráig imádá most őtet Illyés; felkölt, megfordúla, fogta pálczáját, ’s ment a’ pusztákon, míg Ábel-Mehola körül felvídúlt szemei kies virányokat látának. Ott az ősznek-hanyatlott szántóföldeken méne a’ holdmíves, elhinteni magvait a’ mindenttápláló föld’ méhébe, ’s hangosan serkengeté barázdákat-hasító marhájit. A’ rég olta egyedül lakott öreg’ szívében örömet támasztott a’ munkás élet’ látása. – De melly tehetős gazda imez itt, kinek tizeneggy ekéji szeldelnek barázdákat, ’s maga a’ tizenkettedikkel ballag utánok? Ura e a’ tizeneggynek is? – Az; Elizeus.

Szótlan pillanta Elizeus Illyésre, szótlan Illyés Elizeusra. De a’ Látnok hirtelen megfordúlt, vállaira veté pallástját, ’s ment. Elizeus rá ismere profétai méltóságára, meghagyá szántójinak hogy munkájokat hagynák félbe, ’s térjenek vissza házához, és sietett a’ Látnok után. „Csak azt engedd, Uram,” mondá neki, hogy búcsút vehessek atyámtól és anyámtól, ’s örömmel fogom követni lépésidet, és örökre.” – „Légyen a’ mint kívánod”, felele amaz; „de vigyázz, hogy házi gondjaid a’ nagy tárgytól soha el ne fordíthassanak. Emlékezzél hogy általam profétai méltóságra avattatál.”

Mondá, ’s ment. Elizeus siető léptekkel tére atyja’ lakához, előhívá rokonit, hogy vágnák le azon ökrök’ eggyikét, mellyekkel holdját szántotta, ’s megsüté ekéje’ fájánál, mellyel barázdájit hasogatta. Összetöré az ekét, ’s tüzet raka belőle udvarában, jelűl, hogy ekéjéről ’s minden házi gondjairól lemondott. Arra megevé vacsoráját az övéivel^*, megszorítá mindenikének jobbját, ’s Illyés után erede, kinek magát hív tanítványáúl ajánlotta vala fel.

Bánat borítá el a’ népet, mert az országban magát iszonyu történet adta elő, Jezabel által, de a’ Király’ vétkével. A’ Jezreeli nyári-palota’ hű lakosának, szőlőkertje. A’ Király azért neki gazdag fizetést vagy igen kedvező cserét ajánla; de az Izraelíta iszonyodik atyájinak szent örökét pénzért vagy más vagyonért elidegeníteni (7). Ácháb ezen elbúsúlt; de Jezabel törvénybe idézteté, mintha káromlotta volna Istent és a’ Királyt’, ’s bérbe fogadott tanúkkal bizonyítá be vétkét, ’s kiküldé a’ Király levelét és pecsétjét (8) az ártatlanra, ’s megkövezteté a’ nagyútnál, a’ szőlő’ kerítése előtt, mellyet az megtagadott vala tőle. „Örvendj,” – monda a’ Királynak, – „a’ szőlő tiéd, ’s Nábóth nem él!” Az fogatta lovait, kiment, ’s legelteté szemeit az istentelenűl szerzett birtokon. De már jöve Illyés, az Úr’ követje, megbosszulni a’ gonoszságot, megálla a’ szőlőnél előtte, ’s e’ rettentő szókkal támadá meg:

„Kezeid vérrel vagynak bemocskolva; megölted az eggy igazat a’ népben, ’s orgyilkosan tevéd magadévá a’ más birtokát. Halljad mit mond néked általam Jehova: Itt, e’ szőlő’ gátoránál, hol a’ nép’ legigazabbját megölted, felnyalják véredet az ebek; feleségedet pedig, a’ vérszopót, meg is eszik a’ város’ kapujiban. Ki fogják őt vetni az ablakból; vére béfecskendi a’ falakat, ’s tetemeit lovak tapossák el.”

Ácháb reszkete és monda: „’S én öltem e meg Jezreelnek polgárát? én öntöttem e ki annak vérét? Bár ellenségem vagy, vádolj ezzel, ha mersz!” – „Igen is, bálványozó; vádollak azzal;” – felele Illyés haragra gyuladván; – „te gyalázatos rabszolgája e’ vadtüzű asszonynak, gyilkosságot követél el az Úr előtt. Reszkess haragjától; az téged, és minden tieidet, el fog emészteni.”

Hallván e’ szókat a’ Király, lebukott a’ földre, porban hajtá meg homlokát, ’s zokogva sirt Illyés előtt. ’S ez most újra szóllott: „Látom Áchábnak könnyeit; látom mint fog zsákba öltözni, mint tépi meg testén ruháját (9), mint sóhajtozgat, ’s mint tartand bőjtöt. Azért, ugymond Jehova, neki még ma megkegyelmezek, ’s fenn tartom házát, míg ő él; de az vesszen ki gyermekeiben. Így légyen, és így lesz!” –

És miként teljesedék be az Úr’ szava, mellyet Achábnak Illyés által jelente ki? – Ácháb háborúba méne, eggyütt Júdának Jozsafát Királyával, hogy Syriának Benhadád Királyától Gileádnak Ramóth városát erővel elragadja (10). Júdának Királya hív lélekkel szolgálta az ő Istenét, ’s elgondolván melly kétes a’ harczok’ szerencséje, így szóllott: „Ácháb, vizsgáljuk meg, velünk e Jehovának karja?” A’ bálványzó ál Istenek’ papjaihoz folyamodék, ’s azok neki diadalt ígérének; de Jozsafát a’ Jehováéitól akará hallani, ha az Úr harczot parancsol e vagy békét. Ácháb tehát, nehéz kedvvel meghagyá, hogy a’ mennyei –Látnok Micha (11) jelenjen meg előtte és Jozsafát előtt. – „Mondj bíztató szót nekünk!” így szólla Michához a’ Király a’ Király; „már négyszáz Proféta jövendőle diadalt nekünk Királyoknak.” Micha felele: „A’ hogyan az Úr fog szóllani, úgy fedem fel a’ jövendőt!” ’s mosolygó arcczal lépe a’ két nép’ hatalmas fejdelme elébe.

„Ácháb kezdé: Megküzdjek e Ramóthért, Gileádban?” – Micha mondá: „Neked a’ te Bölcseid diadalt ígérének: de Jehova ezt mondja: Az egész Izrael mint a’ juhok elszórva a’ hegyeken, mellyeknek nincsen pásztorok. Uratlan menjenek haza, ’s lássanak lenyugvásokhoz.” – Ácháb haragban mondá Jozsafátnak: „A’ mint mondám, az ő ajkai nekem mindég rosszat jósolnak; érje veszély érette!” – ’S a’ Proféta most: „Halljad tehát az Úr’ ítéletét; azt nekem álom jelenté ki ez éjjel. Felragadtatván a’ magas egekbe, ragyogó székén látám űlni Jehovát, az Urat, ’s jobbja és balja mellett a’ mennyei lelkeknek összegyűlt minden seregeiket. A’ séllye’ lépcsőjiről úntalan jövének a’ villámzások és mennydörgések; felette csillogó mennyezet boltozódék össze, hasonló a’ hétszínű szivárványhoz, előtte pedig végig nem látható távolyságiglan terjede el a’ sík, mintha kék tenger’ habjain nyúgodna. De a’ séllyéről a’ szerint hangzék e’ szózat, mint az omló vizek’ zuhanása, mint harsány trombiták, és mint a’ dörűk’ hosszas ropogásai: „Ki viszi rá Áchábot, hogy esztelenűl Gileád ellen vezérelje sergeit; fegyverrel nyerni el Ramóthot, ’s ellenjeinek esni kezekbe?” – Jobb és bal felé tépdelt zajgás támada, a’ hogyan a’ viharingatta ligetek zörgenek és suhognak, ’s most eggy lélek lépe fel a’ séllye’ kristály-mezejére. Valamint a’ ködbe-zárúlt csillag csak búsan tekintget elő, úgy halaványúla el ennek fénye. Lesüllyesztve vala szemeit, ’s így szólla: „Én vivém arra Achábot, mert hamisan jövendőlének Profetáji, az általam megcsábítottak; harczolni fog, és elhull.”

Ácháb renge dühében, ’s kiálta: „Ragadjátok meg, ’s vessétek kemény fogságba, ’s terheljétek le nehéz vasakkal.” Azok vivék a’ mosolygót. Tisztának érezvén elméjét, ámbár lábszárait béklyók szoríták, szabad vala, ’s őtet sem a’ tyrann erőszak, sem a’ földi élet’ szerelme meg nem tántoríthatá, mert arra méltóztatva az Úrtól, hogy a’ titkokba borult jövendő’ távoly mezeire beláthasson, mennyei lelke örömmel röppene ki a’ föld’ éjeiből, ’s tisztább légű tartományokban dőzsölgött.

Áchábnak kiáltása felzajdítá a’ tusát. Gyalázatos hittörése – csak kevéssel előbb esküvék vala örök békét Benhadádnak, ki, méltó bosszúra ingerelve, most legvitézebb harczolójival egyenesen személye’ elfogásán törekedék – leverte kedvét; fegyvert cseréle serge’ legutolsó katonájával a’ királyi sisak és pánczél helyett, ’s úgy hitte, így kikerűlendi a’ veszélyt. De íme távolyról eggy nyíl repűl, ’s keresztül veri ágyékát. „Vigyetek haza a’ csatából,” kiáltá, ’s arczára borulva dőlt el szekerén, ’s csorgott vére; sergei elszórva futamlának meg, ’s a’ hogyan a’ félénk juhok őgyelegnek a’ hegyekben, elvesztvén pásztorokat, úgy szaladának itt a’ megréműlt harczolók. Áchábnak szekere a’ Náboth’ szőleje mellett álla meg, bémocskolva vérével, mert ő kilihegte életét, ’s vérét ebek nyalogaták fel, a’ hogyan azt a’ Látnok megjövendőlte vala.

Az öreg most, kísérve Elizeustól, elhagyá Gilgált (12), ’s a’ Gázi tetőkre méne fel, Saronénak kies tájain. A’ mint felérének a’ hegyre, ’s megpihenének ott, Illyés álmélkodva pillanta fel, mert meglátá, és egyedül ő, a’ halhatatlan barátot, ki Jehovától küldeték, és neki ezt mondotta: „Eljöve a’ nap, mellyen tégedet az Úr fergetegek’ tüzében emel ki a’ földről, ’s felviszen a’ boldog lelkek’ lakozásaikba, kik, bevégezvén futásokat, örök áldások’ koronájával közelítenek feléd. Majd mehallod a’ hívást. De íme jőnek a’ Király’ követei, Ahasjás, ki, mint nemzője Ácháb, bálványokat tisztel. Az elesett, ’s ágyban fekszik sebei miatt. Akasszad el futásokat, ’s add tudtokra a’ mit neked Jehova sugallani fog.”

Mondá, és szét foszlott. Illyés elébe méne a’ Követeknek; harag szikrázék szemeiből, midőn nekik e’ dorgáló szókat mondotta: „’S Jehova nem Isten e a’ Királynak? Kérdjétek Baal-Sebubtól, az Eskron’ (13) Istenétől, Sephelának völgyében; meg fog e, nem e, gyógyúlni? De Jehova általam ezt izeni: „Ki fogja lehelleni életét, mert gonoszt tőn.” – ’S a’ mint ezt mondotta, a’ vídám kék egen fekete vihar’ borúlatja kele, ’s setét éjbe rejté a’ földet. Vereslő villámok szikrázának össze vissza a’ menny’ boltozatján, ’s a’ hömbergő dörgeteg tompán mormogá végig az elnémúlt völgyeket.

Azok szaladának urokhoz. A’ Király kiküldé katonájit eggy Ezredessel, hogy neki Illyést fognák meg. De ezek szemébe nem merének tekinteni a’ kegyekkel gazdagon megáldott Profetának, ’s a’ mélységekből kiáltottak fel hozzá: „Isten’ Profetája, szállj alá az hegyről; úgy akarja a’ Király.” – „Ha Isten’ Profetája vagyok, szálljon alá tűz a’ felhőkből, ’s öljön meg benneteket, gyalázatos szolgáji a’ vérengzőnek!” felele nekik Illyés. ’S eggyszerre megszakada a’ felhő, ’s a’ sebes lángsúgár csattanva szálla le; nem követé azt semmi dörgeteg; ’s a’ kiküldött katonák lélektelenűl fekvének porban. Így ingerlé a’ Látnokot még eggy újabb csapat, ’s a’ büntető láng azokat is elölte. De a’ harmadik csapat’ Ezredese jött, leborúla Illyés előtt, ’s ázott szemekkel ezt mondá: „Isten’ Profetája, könyörülj csapatom’ életén és az enyémen, ’s jer velünk!” – „Menj velek!” ezt sugá neki láttatlanúl mennyei barátja. ’S ő méne a’ Király’ hadaival, ’s feddő tekintettel megálla a’ Király’ ágya mellett, ’s így szólla: „Ezt mondja néked az Úr: Te nem őhozzá térél meg tiszteletben, hanem az Eskron’ mezejében kérél segélyt Baal-Sebubtól, a’ Szunyogistentől; ágyadból tehát ki nem kelsz; vár a’ halál, hogy a’ bálványzók tanúljanak esteden.” – ’S Ahasja megholt, a’ mint azt neki Illyés büntetésként mejövendőlte vala.

De nyugotban mind inkább hanyatlék a’ nap, környülölelve felhőjitől; csak ollykor pisloga még rézverességű arcczal, keresztűl a’ tömlöngő gőzön, melly, dörgetegeket hordva keblében, az ég’ boltjának emelkedék. Illyés némán méne, kísérve Elizeustól, a’ Jordán’ csillámlásaihoz. Már közelíte az óra, melly őt, kikapva a’ földről, villámok, csattogások és dörgetegek közt, kedvenczétől elválassza. A’ lágylelkü öreg azt meg akará menteni az elmaradás’ gyötrelmeitől, megálla elkomolyodva eggy ideig, de most eggyszerre megszóllamlott: „Térj vissza Béthelbe, ’s tekintsd meg az ifjúság’ iskoláját, mellyet értelmes férfiak nevelnek a’ nép’ később oktatójivá: én Jerichóra fordúlok; úgy akarja az Úr.” – Amaz felele: „Oh, a’ hogy Jehova az eggy Isten, úgy én tetőled, szent öreg, el nem maradok!” – Béthelnek ifjai utánok futának, ’s félre vonván Elizéust, ezt mondották neki: „Tudod e hogy Jehova a’ te uradat és mesteredet, Illyést, a’ földről és miközzűlünk még ma elviszi?” – „Tudom”, „de hallgassatok!” felele nekik; – ’s utána siete Illyésnek. – Jerichónál ismét megszóllította: „Maradj el itt tőlem; engem az Úr’ akaratja a’ Jordán mellé szóllít.” De amaz legottan felele: „Az élő Istenre, Uram, én tőled el nem maradok.” – Az út körül ifjak állának, ’s azt kérdék, azt vevék feleletűl Elizeustól, a’ mit a’ Bétheliek. De mintegy ötven követé a’ két idegent, ’s el nem marada tőle szinte a’ Jordánig, ’s ottan megmászák azon halmok’ eggyikét, mellyek zöldellő fejeiket magasra emelik a’ víz’ habjai felett, hogy tanúji lehessenek, mint veszi fel Isten magához a’ szent öreget.

’S az öreg immost a’ messzére-elzajgó folyam’ szélén álla tanítványával, ’s könyörgő szemeket emele égre. Most összehajtá pallástját, letette azt, meg csapá a’ vizet, ’s o csuda! a’ habok, jobbra és balra, ketté válának; a’ folyam’ zöld vizei úgy állának ingatlanúl mint két erős-alkotású falak; ’s száraz lábbal jöttek ki belőle a’ másikon. ’S a’ két vándor’ megett eggyszerre összecsapódtanak a’ habok; mint mikor a’ reggel’ evező köde, mellyet a’ szelek’ fuvalmai két felé szakasztottanak, sötétebb kékben mutatja a’ menny’ mélységét, de most eggyesítve a’ vadan-vonúló vihartól, ismét eggyütt repűli körül a’ szüntelen forgó földgomolyt: úgy omlának itt eggyüvé a’ külön választott habok, ’s sietve folytaták útjokat az örök tenger’ nyeldeső mélységei felé.

A’ hanyatló nap kohtüzében lövellé keresztűl súgárait a’ felleg’ borúján. Tompa vihar dúlongott a’ tájon, ’s verdesé a’ vizeket, mellyek kerengve toldosák vérszínű habjaikat eggyik partjoktól a’ másikig. Szikrázva szállongának fel és alá a’ villámok, ’s a’ siketítő dörgeteg hosszúan követé a’ lobbanást; fel vala lázadva az egész teremtés, ’s a’ tisztes öreg megálla a’ Jordán’ keleti szélén és imádkozék. De most magasan feje felett ezüst színben fejérlett a’ kevéssel előbb még egészen sötét felhő; a’ mormogó dörgeteg úgy hallatá ércz hangzatában magát, a’ hogyan a’ vén erdők recsedeznek az éjfél’ órájában, midőn őket a’ versenygő szelek egymásra döntögetik a’ rengetegek’ völgyeiben. Most megfogá a’ kedves tanítvány’ jobbját, és sebesebben lélegzve a’ sietés és szíve’ rázkódásai miatt, így szólla búcsúzva hozzá: „Áldás hozzád, Elizeus, kedves fiam énnekem! Te híven járál Jehovának szemei előtt. Ne fáradj meg tüzesen csatázni az ő dicsőségéért, ’s terjesszed el mindenfelé az eggy Isten’ tiszteletét. Ha él szívedben valamelly kívánság, nyilatkoztassd ki nekem tartalék nélkül és hamar; int az Úr, meglátjuk egymást.”

’S amaz felele: „Benned, szent férfi, Jehovának hatalmas lelke lakozott. Oh ha azt én, az elmaradott, kétszeres mértékben vehetném, hogy a’ szerint harczolhassak az Úrért mint te!” – ’S Illyés mostan: „Sok a’ mit kívánsz; de halljad. Ha látandasz mikor elemeltetem, teljesedve lesz óhajtásod.”

’S most megzúdúlának a’ szelek, ’s magasan kapák fel a’ felhőkig a’ föld’ porát. Az éjszakák’ sötétébe borult ég’ kapuja megnyillott, ’s eggy villám, ’s ezer mennykövek’ durrogása, szikrázva, csattogva repdestenek, megkapák és felemelék a’ Profetát, mint valamelly tüzes szekér’ lángokat-lihegő lovai. Elizeus látá emelkedni, ’s örvendezve sikoltozék utána: „Illyés, én atyám! Izraelnek szekerei – villámok és dörgetegek – ’s a’ szekér’ igazgatója, Jehova! Magasztald őtet, én lelkem, mindenha!”

Mondá, ’s sietve tért visszá. ’S íme Illyésnek pallástját meglátá a’ víz’ szélén. Felvevé azt, ’s mély tisztelet’ érzelmeiben megcsókolta. Megcsapá vele a’ hullámzó^* folyamot, és íme az tisztelettel engede a’ választott Profetának, hogy száraz lábakkal mehete keresztül a’ vizen. Ott körülfogák az ifjabb tanítványok, zokogva, sírva, örömökben és bánatjokban, mivel Jehova a’ kegyest megdicsöítve vivé az örök lakozásba.

’S Elizeus immostan így szólla: „Dicsérjétek Jehovát az Urat, örvendező énekekben! dicsérjétek a’ szózat’ szárnyalló hangzatiban, ’s a’ dobogó szív’ meleg hálája közt, mert könyörűlő, kegyelmes, és irgalmas az Úr’; jobbja felemeli az erőtleneket, ’s a’ kevélyeket porba dönti. Mint a’ szerető anya dajkálja a’ maga kisdedeit, ’s gondját viseli szeretettel: úgy könyörűle ő a’ maga népén, ’s megbocsátá neki vakságát és a’ hálátlanságot. Látátok e melly jó, melly felséges, melly nagyerejü az Úr? Parancsola villámjainak ’s a’ mindent-összezúzó fergetegeknek, ’s azok megfogadák parancsát, ’s az ő szent Profetáját kiemelék a’ földről. E’ lángok, mellyeket itten láttatok, emlékeztessenek kegyeire. A’ világ’ szeretete keblünkben emésztő és pusztító tűzzé válik; hasonló az a’ Samum’ (14) égető lehelletéhez: de a’ mennyei szeretet’ szelíden-hevítő tüze megtisztítja a’ szívet salakjaitól; elűzi belőle a’ sötét árnyékokat, ’s eltölti soha el nem fogyható tisztasággal. Eggykor – o boldog nap! – Isten leküldi egeiből a’ Szeretet’ lángját; tüzes nyelvek’ alakjaiban küldi le azt, a’ maga új nemzetségére, mellyet örök idők előtt választott. A’ mi ó vala, elmúlik, és minden megújúl a’ te országodban, mindent eggyé ölelő szent SZERETET!

Melly zaj hallatszik Édomnak homokos pusztájin! Éjjeli árnyékok borítják el a’ földet, ’s a’ csillagok’ ragyoglásai, mérhetetlen távolyból szállván alá, reá csak szűk fényt hintenek. De tábori tüzek világítának messzére az ég’ boltozatjában; a’ lovak’ nyerítése ’s a’ harczolók’ hangos lármája borzadással tölti el az ellenkező két serget. Mint mer ide közelíteni, az éj’ homályában, az Úr’ Profetája, Elizeus?

A’ mint Illyés, elkapva a’ föld’ setét tájairól, rá hagyá a’ Jordán’ szélén a’ profétai méltóság’ jelét, a’ pallástot, akkor keblét eggyszerre eltölté a’ szent buzgalom Jehovának dicsőségéért, ’s ment, hogy ál útakra tévedt népét oktatás és hatalmas tettek’ tevése által idv’ útjára vezesse. Mert Jerichóban bővséget és jó ízt ada az ártalmas kútfőnek, összelegyítvén annak vizét valami kevés sóval, ’s teljes bízakodásban tekinte fel Jehovára. Béthelnek vakmerő gyermekire, kik őt szidalommal illeték, büntetést könyörge. Fene medvék jövének elő az erdőkből, ’s összetépdelék a’ Jehova’ megvetőjit, a’ kik bálványokat tisztelének, és azért a’ Látnokokat gyűlőlték.

Ekkor megsejdíté táboraikban az ostromlókat. Izrael’ fejedelme Jórám eggyesíté a’ maga hadait a’ Júdai Józsafát és az Édomi Gimál’ hadaival, hogy e’ hatalmas szövetségben erős legyen eltiporni a’ Moáb’ (1) népeit, kik, fellázítva Méza Királyoktól, fegyverhez nyúltanak, ’s megtagadták az esztendőnként fizetett sarczot, gyapjas juhnyájakban. A’ szövetség’ hadai a’ Holt-tenger’ szomorú széleiről vonúltak Édom felé, míg eltévedve a’ puszták’ homokjai között, ’s elalélva szomjokban, hétnapi menések után zugolódva kívánának segédet a’ Királyoktól. Izraelnek bálványzó fejedelme, elcsüggedve most, előbb szóllala meg a’ többinél, ’s ezt mondotta:

„Jaj minekünk! minket Jehovának rettentő haragja téveszte e’ puszták közzé, hol dühös ellenségeink bosszús elmével minden forrásokat bétemetének; hol nem fut semmi folyam, ’s a’ kiaszott homokot semmi kedves csörgésű patak nem itatja, hogy embernek és baromnak csökkenjen meg minden ereje, ’s mi, szánakodást érdemlő áldozatok, Moábnak kardja által vesszünk.”

„Hogyan?” mondá immost Jozsafát; te Jehováról merészelsz így szóllani? Hol valamelly Látnok mingyárt, ki nekünk az ő nevében fedje fel, a’ mit lélekben szemléle?”

’S Édomnak harczolóji sietve hozának elő eggy idegent, ki némán ballaga el a’ legtávolyabb őrök előtt. Kémnek nézé minden, olly véggel küldve a’ ravasz ellentől, hogy lesné ki, mint áll a’ tábor itt. De minekutána Jórámhoz vezetteték, kinél a’ fejedelmek hadi tanácsot űltek, az idegen mindennek szemeit magára látá fordítva. És a’ mint itt álla, szikrázó szemekkel, kisded termetében, ’s kora’ virító szakában már megőszűlve és kopaszon, mert ereiben forrott a’ vér, ’s keblét tűz emésztgeté; Jozsafát álmélkodva kiálta fel: „Hah, nem de Elizeust látom, Saphátnak fiját? Téged Isten vezérle táborunkba!” – Jórám pedig nem tűrhetvén a’ késedelt, így kiálta fel: „Szóllj, hatalmas Proféta, Jehova, kit szolgálsz, mit végeze? El akarja e törleni Moáb’ népét? vagy talán haragjában az eggyesültek’ sergét adja ellenségeinek kezekbe? Tanuld ki ezt Istenedtől, ’s szóllj igazat nekünk.”

Nehéz kedvvel tekinte rá Elizeus, ’s így felele haragjában: „Hogyan, bálványtisztelő, ’s te engem kérdezsz e, Jehovának hívét? ’S miért nem a’ Baal’ papjait, kiket nemződ Ácháb szokott vala tudakozni, és a’ kiket dühöt-lihegő anyád Jezabel palotájiban hízlala? Ne légyen közöttetek Jozsafát, ki nem a’ ti hiu Isteneiteket, ki az eggyet, az igazat, tiszteli; úgy én neked, Király, feleletet nem adok; mert tudjátok meg: engem ide Jeohva küld. Parancsoljátok ide a’ Lantost, hogy szent énekemet kövesse bájzengzetivel, ’s elmondom, mit izen az Úr.”

Mondá, ’s lebocsátkozék a’ sátor’ nyilásánál a’ gyapjas szőnyegre, ’s várta hogy érkezzék a’ híres lantoló. Ime jön az, erőtlen öreg, ki már esztendők előtt elvesztette szeme’ világát, ’s sebzett keblében mély bánatot táplála, ’s ott, hol nagy sokaságban hemzsegének emberek, mint barátjainak szűk körében, magába zárkozva örökké hallgatott. Mert szeretett nőjét elragadá a’ halál, el virító csemetéjit is, ’s ő most az élők, a’ vígadók közt egyedül állott. Halkkal lépe a’ sátorba. Tartózkodva fogá meg baljával a’ vezető fiu’ vállát, a’ zengő lantot pedig honja’ alatt hozá jobbja’ tenyerében. Most helyt foga alant székén, ’s vizsga újaival végig röpkedé a’ húrokat. Arcza szelíden derűle fel, midőn a’ hang’ lebegéseire figyele. ’S most jobbja’ ’s balja’ újai tépdelék a’ húrokat, hol szelíden, lágyan, hol élesen ’s hatalommal; eggyenként, összeolvadva; ’s minden kebelben dagadozni kezde a’ szív; míg végre, mint midőn a’ süvöltöző vihar’ vad fuvalmai után lágyan suhong a’ nyugoti gyenge szellő, a’ szent ének’ szívolvasztó lebegése édesen fejlett a’ hangok’ kevert édes szövedékei közzül.

Elizeus elcsendesedve hallgatá eggy ideig a’ hárfa’ zengését; mostan pedig lelke lángokba gyúlada; halvány arczán elevenebb pirosság gyúlada; halvány arczán elevenebb pirosság ömle széllyel; lengő állásban emelkedék fel székéről, ’s áltlelkesűlve így szóllott:

„Nagy az Úr, a’ mi Jehovánk, ’s hatalmát menny és föld hirdetik. Azt hallod az üvöltve jövő fergetegben, azt a’ hegypatak’ harsogó omlásában, a’ zöldellő fenyves’ bús suhogási közt; azt a’ búzakalász’ habzó aranyában, a’ virág-elborította mezőkön, ’s a’ csillagos mennyboltozatban. Rettenetest csattog és ropog a’ mennykő’ durrogásai közt ’s a’ villámok gyors futásában: de még világosabban hirdeti kebledben a’ dobogó szív, ha mély rejtekibe tekintesz, és ha irgalmat, ha segédet vársz tőle, az eggytől, öröktől.”

„Halljátok Jehova’ szavát, eggyesűlt Királyok! Ássatok árkokat a’ völgyben; ássátok eggyikét a’ másikára a’ mezőken; szél (2) néktek fujni nem fog, ’s nem látjátok sötét felleggel bevonva az eget, hogy tinektek esőt hozzon; ’s ti még is ellepve fogjátok látni vízzel a’ völgyet és a’ tábort, hogy ember és marha megfrissüljenek. Moáb leverve fog előttetek megdölni. De jaj nektek, ádáz győzők! Eltörlétek e Moábnak minden erősségeit? városait egyetemben feldúlátok e? Felrántott baltáitok alatt elhullott e minden fa melly gyümölcsöt terem? hűs forrásaik bétemettetének e fövennyel, hogy az alélt bujdosót ne éleszthessék? tí az ő gazdag holdjaikat holt köveccsel terítétek e el, hogy kopár pusztákká váljanak? Így dühödtök majd ellenek, vérengező bosszútok által gyúlasztva.”

’S elhallgatott a’ Látnok. A’ zengő lant elnémúlt. ’S ő visszatére oda, hol az ég’ határán, ragyogva a’ magas felhők között, várá a’ kékelgő Kármel.

’S íme a’ kelet’ kapujából veres arcczal tekinte ki a’ hajnalló korány, ’s végtelen záport ígére az epedőknek, vagy mindent végig futamló szelet. De egész éjjel nem repdesének a’ szelek, ’s a’ felhők nem hullatának esőcseppeket a’ kiaszott földre. Csak immost, a’ reggeli könyörgések’ órájában kezde szakadni a’ rég olta ahított eső, ’s elboritá, a’ hogyan azt Elizeus Jehova’ nevében ígéré vala, az egész mezőt, hogy a’ tábor’ népe teljesen megenyhűlt.

Moáb’ vitéz Királya felszóllítá hadait, hogy csapjanak az eggyesültekre. Számatlan sokaságban nyúlának el határjok’ szélén a’ Moáb’ vitézei: ellenben az eggyesültek’ ifjai és öregei is fegyvert ragadoztanak, eltökélve győzni vagy veszni. ’S a’ mint az őrök megláták piroslani a’ hajnal’ fényétől az áradást, úgy hivén hogy az eggyesűltek meghasonlottanak ’s egymást halomra öldösék, ’s a’ tenger’ vizét és a’ tágas tért elöntötték vérrel, rá rohanának a’ táborra, ’s ezt kiáltozák: „Moáb, tiéd a’ győzödelem, jer, és szedd zsákmányaidat!” – De Júda, eggyesűlve Izraellel, fergetegek’ dühében csapa neki az ellenségnek, a’ hogyan szelek dúlonganak az agg erdők’ tölgyei közt, végig repesztvén a’ legvastagabb törzsököket, bérczeiken kezdve le szinte töveikig: úgy döntögete, hatalmas fegyverével ezreket egymásra a’ szövetséges had, hogy azt irtózatos vala látni. És a’ mint erejök előtt megszalada az ellenhad, végig kergeték a’ Moáb’ mezején, bétemették a’ forrásokat, szántóföldjeiket elteríték holt kövekkel, ’s Kertjeik’ gyümölcsfájit kivagdalák, a’ hogy azt nekik Elizeus megparancsolta volt.

Kir-Hareseth (3), az anyaváros – számtalan kissebbek immár porba valának döntve, – a’ megfutamlottakat szirtkeblébe fogadta be. Méza a’ Király, ellent álla a’ parittyásoknak, ’s bátor lélekkel verte vissza a’ vívó sergeket; de most, bár mi sokakat vere le ellenségei közzül, egészen elhagyá a’ remény. Az éj’ nyugalmában igyekezett keresztültörni a’ vívók’ csoportjain, bízva híveibe, kik magokat halálra ajánlották fel. Mind hijába! kétségbe esés zavará meg elméjét; mert nem tisztelvén Jehovát, az igazat, az eggyet, annak törvényei idegenek valának előtte. Úgy hitte ő, a’ csábúlt, hogy az Istenek’ haragját a’ legkedvesebb vér fogja megengesztelhetni; ’s így fiját, széke’ örökösét, elölte, ’s megáldozá serge’ szemei előtt. Jozsafátnak szelid lelke elborzada az iszonyu látványtól; Gimál tajtékzék haragjában, ’s elvála az Izrael’ Királyától, ki őket e nehéz hadra gyúlasztotta, és rájok ennyi bajt vonszott. Különválva haza felé térének el, ’s Moáb felélede rettegésiben.

Súnemnek (4) mosolygó virányiból Elizeus víg elmével méne a’ Kármel felé. Eloszlatá bánatját a’ szerencsétlen özvegynek, kinek gyönyörűen növekedő fijait elfoglalá vala adósa, ’s martalékként szándékozott vala a’ piaczon eladni; mert korsójiban alig fére meg az olaj, mit a’ Látnok könyörgésivel nyere Jehovától, és a’ mellynek árából kitölt az elfoglalt ifjak’ váltsága.

’S íme Súnemben a’ Proféta mindég szíves elfogadást talála a’ párnál, melly félé Jehovát, de gazdaságinak közepette azon búslakodék, hogy nem vala örököse, ki ezeknek eggykor örvendjen. Teljesedve vala ez óhajtások is, mert azt nekik megnyeré a’ Látnok; ’s az ifju virító szépségben nevekedék a’ boldog szűlék körűl.

Künn a’ holdmezőben, körül fogva víg aratójitól, eggy lombos fa’ árnyékában űle a’ boldog atya, ’s forró hála’ érzései közt pillanta fel az Úrhoz. Arany kalászok gazdagsága hullámzott szemei előtt, ’s örvendezve néze ki a’ vídám jövendőbe. ’S a’ dél’ rekkenő melegében imhol jön az atyjához-kívánkozó kisded, ’s égő homlokát ennek keblében nyugtatja, ’s felűl az őtet szerelemmel rengető térdekre. De most eggyszerre jajdúla meg: „Jaj nekem! oda vagyok!” ’s összeroskadva atyja’ karjai közt. – „Vedd fel a’ gyermeket”, mondá ez most eggyik szolgájának, „’s vidd haza anyjához: a’ déli nap’ nyila meg csapá feje’ lágyát, ’s rosszúl leve belé; honn, a’ hűsben, feléled.” ’S a’ szolga felemelé a’ kedves terhet, ’s elvitte anyjához; rettegve magában, mert a’ kedves gyermek nem látszék többé lélegzeni.

Halványabban mint megholt gyermeke, ’s elnémúlva iszonyodásában, felvette azt immost a’ szerencsétlen anya, ’s rá tekinte fájdalmai közt, nagyon kinyitott, és még is nem látó szemeivel, mellyekben az ijedés elfojtá a’ könnyeket, ’s most a’ hű szolgára, és erről a’ néma égre. Itt álla ő, ’s reszketének térdei, szeme megmerevedék; majd ismét segélyt, szánást könyörögve pillanta mindenfelé, ’s elhomályosodott, mint eggy csillag, mellyet felhők fognak körül. De most eggyszerre lobbanának fel a’ ködbe borúlt szemek; mély insége’ sötét éjét eggy világos fénysúgár futá keresztűl; hangosan akara felkiáltani, de rengő ajaki csak szótalan mozogtanak. Felbátorodva álla meg, ’s ment a’ felházba mellyet a’ Profetának építe, ’s illő bútorral ön maga tölte meg; letette a’ gyermeket, elfordított szemekkel nyoszolyájára; elzárta a’ házat, ’s kisiete az aratók’ mezejére, hol férje munkásait buzdítgatá. – „Szolgád nekem nyergeljen meg eggy öszvért,” mondá elfojtott fájdalomban, – „mert engem sürgető dolog kerget a’ Profetához; nem sok idő múlva megtérek tőle.” – Az álmélkodék a’ szón, mert nője csak szombatnapokon, vagy midőn ismét feltűnt az új hold, ment vala ki a’ háztól, hallgatni a’ Profétát, midőn a’ törvényt magyarázgatá; ’s parancsola a’ szolgának hogy tenné a’ mit ez akara. ’S íme az öszvér már ballag a’ Kármel felé, kantáránál fogva vezetve a’ hű szolgától, ’s hátán vitte asszonyát Elizeusnak laktához.

„Lássd, a’ Sunemita jő, ugymond szolgájához Giézihez a’ Proféta; fuss elébe, ’s kérdjed, nem érte e baj magát, férjét, kisdedét.” Az ment, ’s kérdé a’ mi neki parancsolva volt. De az asszony, ki a’ Proféta’ lakjáig mindég sietteté az öszvér’ vezetőjét, meghallván a’ kérdést, ha ő, ha férje, ha a’ gyermek jól van e; úgy hitte, elhal fájdalmában, ’s földre süllyesztett szemekkel, ’s elfojtott kínok közt ezt felelte: „Jól minden!” – Felérvén a’ tetőre, hol a’ szent férfi’ lakja suhogó fák alatt ’s szirthez támaszkodva állott, leugrék nyergéből, hevesen veté magát a’ porba, áltölelte az Elizeus’ térdeit, ’s zokogott. De Giézi, mint olly gyakran a’ legjobb urak’ szolgáji is, vad és kemény szívvel, béteszik az esdeklő előtt a’ nagylelkűség’ szelíden megnyitott kapuját, elébe szökék az asszonynak, ’s azt visszásan akará eltávoztatni. – „Hagyjad őt!” mondá nehezteléssel a’ Látnok; „az ő anyai szívét gondok terhelik. Jehovának szent szózatja énnékem ki nem nyilatkoztatá ugyan mi történt; de az asszony’ lángoló szemei irtóztató történetet gyanítatnak.”

’S ah,” – így keserge a’ boldogtalan; „’s te nékem azért nyeréd e meg gyermekemet az Úrtól, hogy megfosztassam tőle, ’s szerencsétlen anya, iszonyu gyötrelmek közt aléljak el? Ah, halva fekszik! ki ragad ki engem a’ kétségbe-esésből?” – Némán tére békés hajlékába Elizeus; nem késék hanem jött, ’s hozta kezében vesszejét, mellyet tamariszk ágból metszett ’s kiszárasztott parázsmagban, hogy a’ szél is elfúhatá. Ezt szolgájának adta, hogy vinné, ’s e’ parancsoló ígét mondotta:

„Övezd fel hirtelen magadat, ’s menjünk Súnemnek kőfalai közzé. Járt úton a’ köszöngéseknek nincs ugyan soha vége; a’ vándor jön és megyen; idvel mást ’s fogadja idvelésöket; úgy tartja a’ szokás (5) ; de te ne ügyelj a’ köszöngőkre, ’s siess, hogy minél előbb a’ szomorgó’ lakjához érj. Ott rá teszed vesszőmet az elszunnyadott gyermekre, ’s lesni fogod, ha az, könnyű lévén mint a’ pehely, a’ gyermek’ szívén kél és száll e, ’s ajka’ lehelletétől ingatva nem adja e jelét hogy az élet benne csak mélyen elrejtve lappang.

Az felövedzé magát, és méne. A’ bús anya, még inkább elkeseredve omlék a’ Proféta’ lábaihoz mint előbb; sírva ölelte által térdeit, ’s ezt kiáltotta: „A’ melly való hogy Jehova, a’ mindenek’ ura és Istene, bennünket lát és hall, én tőled, hatalmas Profetája neki, nem távozom, míg bánatomon nem könnyítesz és jössz!” Ezt mondotta, ’s felpillanta rá. A’ Proféta felkele, felövedzette magát, leszálla hegyéről, ’s ment a’ hív anyával Súnem felé. ’S ott, közel már a’ kapuhoz, szembe jőve velek Giézi, ’s búsan tekintve rájok, így szólott:

„Mit használa nekem sietve lépni a’ halál’ hajlékába hogy lélegzetem elfogyott, ’s a’ veréjték patakokként csorga végig teteminen? Ha vessződ megmozdúl e a’ gyermek’ szívén, ha ajkai eresztenek e lélegzetet, azt mind hijába lesegetém, mert benne többé nincs élet, nincsen többé semmi érzés.”

Szomorkodó tekintettel néze Giézire a’ Proféta, ’s lépdelgetni kezde a’ grádicson a’ felház’ szobája felé, hol a’ gyermek ki vala terítve gyapjas leplű nyoszolyáján, ’s halotti ájúlásában feküdött. Ekkor magára zárá az ajtót, hogy a’ bánatba merült anya’ zokogásai meg ne háborítsák, ha majd felkiáltand az irgalmazóhoz. ’S most fenn szóval kezde könyörgeni: „Jehova, ne vessd meg a’ te szolgádat, ki hozzád porból kiált fel! Engedd felgyógyulni a’ gyermeket szerető szüléjinek örömökre, és hogy a’ kik téged félnek, erősödjenek meg a’ hitben; mert te irgalmas vagy mindenha.” – Ezt mondá, ’s meghajlék a’ gyermeken, a’ hogyan őt kedves Mestere tanította volt; ajkára szorította ajkát, szemét a’ gyermek’ szemére, ’s kezében melengeté kezeit, míg felkönyörge az Úrhoz. ’S íme a’ gyermek agyára szállott gonosz, Jehovának különös kedvezéseiből, fel vala oldva, örömére a’ szent férfiúnak; ’s a’ gyermek hét ízben tüsszente. Mosolygások alatt nyitotta meg szemeit, álmélkodva pillanta széllyel a’ derengő szobában, felkölt, ’s nyájaskodó szeretettel felűle a’ Látnok’ térdeire. Az megölelé a’ gyermeket, ’s kikiálta a’ folyosón: „Giézi, vezessd fel a’ Sunamítát az élet’ lakjába!” – ’S az asszony szárnyas léptekben, öröm és csüggedés között ömle a’ szobába. Felsikolta, ’s rengő karjait az égre emelé midőn az életre-ébredett gyermeket megpillantotta; mellyére szorította azt, megcsókolta, ’s lesüllyede megtartója’ lábaihoz, ’s boldog könnyek szakadának szemeiből. De most némán, mert szózatjától megfosztá öröme, felölelé a’ gyermeket, ’s szaladott vele, hogy hontért férjével megpillantassa.

A’ távoly bérczek megett eltűnt az éltető napnak vég súgára is, elakadott a’ munkás élet’ minden szorgalma, ’s a’ mezőt éj’ borzadalmai lepék el. A’ Látnok magában állott, kitekinte a’ csendes éj’ sötétébe, ’s sóhajtott. Komoly halotti gondolatok izgaták fel elméjét. Hosszas hallgatása után végre így szóllala meg:

„Nap és éj, mint élet és halál! Sötét sírba száll az élet, ’s hirtelen elalvó fényét örök homály nyeli el. Micsoda? örök homály? – Nem! tudom én hogy él az én szabadítóm; hogy a’ porból, amaz ítélet’ napján, megdicsöített testben kelek elő; hogy meglátom őtet, a’ megtartót, kibe bíztam (6). – Nem úgy volna e? – hah! melly irtózatos! Még ma mint szökell ereimben a’ kerengő vér! melly vídám kedvvel nézek ki az élet’ tarka zavarjába! mint töltik el füleimet a’ legkiesebb hangzások! mellyemben harsog a’ beszéd’ ereje, melly egész népeket mozdít meg! – ’s holnap? már sírban^* fekszik a’ halott, hidegen, halványan, megmerevedve, ’s nem sokára hamuvá sorvadva a’ föld’ gyomrában!”

Ezer gondolat rendíté meg dobogó szárnyallásiban e’ szívet; mennyei magas gondolatok, mellyek ismét felkívánkozának Istenhez. Szám nélkül éltenek azokban a’ szent Rény’ érzelmei, a’ jónak és igaznak mély érzete gondolatot és érzést, értelmet és akaratot, szabadságra gyulasztották; hogy ez a’ nem ismért, ez a’ romlandó testtől annyira külömböző valami, a’ Lélek, a’ soha el nem halható – hogy az hova leend, – hogy nem tér e valaha vissza, hírt hozni minekünk azon rettenetes túl felől, mellyet vastag homály fedez. De lészen idő – oh a’ boldog idő! – mellyben a’ holtak’ elsőszülöttje (7) ki fogja szirtkoporsójában a’ három napot nyugodni. ’S akkor eggy szózat hallatszik majd, mellytől megrendűl a’ föld’ alapja: „Meg van győzve, örökre el van törölve a’ halál. Halál, hol a’ te diadalmad? hol a’ te fulánkod, ó HALÁL (8) ?”

Hűsen fúva a’ reggeli szellő, midőn Elizéus visszatére Gilgálba, hogy meglássa tanítványait, azoknak hű mestere.

„Fiaim! monda, adhattok e ennem? a’ reggel’ fuvalma csípős, ’s a’ távolyról jövő éhen érzi magát.” – Szomorúan felelének azok: „Te tudod, tisztelt Mester, hogy a’ bálvány’ tisztelőji közt sok szükséget látunk; kérdésed ingerli szenvedésünket. E’ fazékban valamelly szokatlan étek fő. Eggyik izmos társunk a’ mezőről eggy igen nagy tököt hoza; kóstold, ha ehetnél e belőle. ’S elő hozák a’ fazekat, ’s mindenike kostolá a’ főttet. De mindenike fel is kiálta: „Melly ízetlen, melly keserű termés e’ veres pép!” Elizeus, eltelve hittel, felpillanta Jehovához, vevé a’ lisztet, mennyi tenyerében elfért, ’s belé veté a’ fazékba, ’s ezt mondá: „Most egyetek, ’s enyhűljetek meg.” – És íme a’ mérges vetemény ízletes étekké vála, ’s táplálatot ada a’ kis seregnek, ’s az magasztalá Jehovának kegyeit.

’S most felvilágított tekintettel űle; eggy mennyei jelenés neki a’ szent jövendőből sokkal magasbb, sokkal dicsőbb csudát mutata: – Amott, a’ fűvel buján elborított hegy’ szellős tetőjén, űle tizenkét tanítványainak bíztos körökben a’ Mester, ’s körűlök négyezernyi sokaság, melly hogy az ő mennyei tanításit hallja, éhen is utána jött ide. Eggyik tanítványa előhozá a’ kosarat, ’s így szólla nagy gondokban: Csak két kisded hal benne, és öt lapos kenyér! – De ő, az isteni férfiu, megáldá a’ kenyereket és halakat, ’s meghagyá ezeknek, hogy osszák ki az éhezők között. És íme el vala csendesítve a’ kínzó éhség, hogy azok vídám kedvvel tekintének körül. Tizenkét virgoncz gyermek jöve elő a’ kosarakkal, ’s összeszedék a’ mi fenn maradt (1).”

Alázatos szívvel űle most, a’ nagy Mester’ előképe, Elizeus, ’s kitekinte erkélyéről. Hír terjede el a’ tartományban az ő megjelenése felől Gilgálnak kőfalai közt, ’s azonnal jőve eggy hű földmíves, ’s áltvetőjében húsz árpakenyeret hoza ajándékúl a’ Profetának, és még zöld vetésből metszett kalászfőket. A’ város’ úczájiról közel száz éh ember tolakodék utána, ’s várá segédét. Elizeus látá az éh sokaságot, ’s parancsolá szolgájának Giézinek: „Pörgöld meg olajban a’ kalászfőket, a’ mit e’ nép enni szeret, ’s osszd ki a’ szűkölködők közt, eggyütt a’ kenyerekkel.” – Nehéz kedvvel mondá a’ keményszívü szolga: „Uram, mint osszam ki e’ kevés kenyeret és az olajban pörgölt kalászfőket száz szűkölködő közt? hiszen az tíznek sem elég.” – „Tedd a’ mit hagytam”, mondá nehezteléssel a’ Proféta; – „Jehova parancsolja úgy; a’ nép kielegítve megyen el innen, ’s dicsérni fogja Jehovát.” ’S úgy lőn a’ mint megjövendőlé; evének, félre tevék a’ mi fenn marada, ’s dicsérék Jehovát.

’S a’ Látnok most a’ királyi Samariába méne, hol őtet Sulmál, a’ Jehova’ híve, mindenkor szívesen fogadá házánál. Tompa zörgés borítá el a’ város’ úczájit, mert százanként tolakodának elő szekereken és nyerítő paripákon, bekisérni a’ városba Naemánt, a’ Syriai hőst. Naemán nagy tiszteletben álla a’ Király előtt, mert ő megalázta az Izrael’ népe’ hatalmát. De az ő teste fejér vala fekélyeitől (2) mint a’ hó, ’s Syriának minden Orvosai nem találának írt, melly őtet bajából megszabadíthassa, bár aranyát pazarlá rájok. ’S eggyike az ő szolgaleányainak, kit Naemán fogva vive Izraelből Syriába, így szólla asszonyához: „Ha urunk elmenne a’ Profétához Samariába, bizony az őtet meggyógyítaná undok nyavalyájából.”

Naemán meghallá a’ bíztató beszédet, ’s elméne a’ városba, ’s írást vive Királyától a’ Samaria’ Királyának, hogy kedvenczét gyógyítassa ki nyavalyájából. ’S Izraelnek fejedelme megszaggatá mellyén ruháját, ’s elijedve így kiálta fel: „’S én Isten vagyok e, hatalmas, emberek’ életével és halálával parancsolni? Mint mentsen meg a’ Király’ kedvenczét útálatos fekélyétől? azt csak Isten teheti. Syriának Királya illyet egyedül azért kíván, hogy ürügye légyen, új hadat kezdeni ellenem.”

Elizeus meghallá a’ Király’ aggodalmit, ’s mondá: „Hadd jöjjön, ’s lásson Izraelben eggy Profetát, kit Jehovának kegyei megdicsőítettek. Mondjátok ezt a’ Királynak.” – ’S íme megjelent a’ Hadi-vezér, ’s megálla az Elizeus’ lakása előtt; úgy akará a’ törvény, hogy a’ tiszta külön legyen választva a’ tisztátalantól (3); ’s Elizeus ezt kiáltá Giézinek: „Menj ki az idegenhez, ’s mondd neki, feredjen meg a’ Jordán’ szent folyamjában hétszer, ’s meg lesz szabadúlva undok bélpoklától.”

Naemán hallá a’ szót, ’s haragra gyúlada lelkében, megbántva már az által is hogy a’ Látnok tisztelettel nem lépett elébe. Kevély fényben méne ki a’ királylak’ falai közül, ’s meg pillantván a’ Jordánt, veszteg álla annak szélén, ’s keblében felzajdúlt nehezteléssel ezt mondá:

„Így kelle e nékem magamat elcsábítatnom, hogy Izraelnek tájékára jöjjek? ’s nem azt várhatám e hogy a’ hatalmas segéllő előmbe jövend, hogy rám teendi kezét, ’s felkiáltván Jehovájához, ’s visszáadja egésségemet? Én a’ Jordánban feredjek e meg? Mi kábaság illyet kívánni! ’S a’ Parphár és Amana folyamjai (4) Damaskus mellett kevésbb gyógyító erővel bírjanak e, mint a’ Jordán itt? Ah, reményem kegyetlenűl megcsala!”

Igy ő, rengve haragjában. De eggyik szolgája könyörgve mondá neki: „Tedd, kérlek, a’ mit a’ tiszteletes Látnok kíván, ’s lépj ki a’ Jordán’ vizébe! Bár nehezebbet kívánt volna, örömmel kellene teljesítened, mert egésségedet ez adandja vissza.” – Amaz rá gondolá magát, ’s hétszer lépe a’ Jordán’ habjaiba, ’s mindég nevekedő bízakodással, míg teljesen meggyógyúlt. Teste olly tisztán jött elő a’ vízből, a’ millyen az emlőkön függő kisdedé. Örvendve méne most a’ Proféta’ lakjához; nedves szemmel köszönte meg segédét, ’s ezt mondá neki: „Megismerem hogy a’ te Istened, Jehova, az igaz, a’ mindenható, az eggy Isten; hogy ő az, a’ kinek te vezérled útjaira a’ megtévedteket. Vedd e’ csekély ajándékot, tisztelt Proféta, a’ te szolgádtól. – De Elizeus meg siketűlt kérésének, ’s ajándékát el nem fogadta.

Elsüllyedve álla meg előtte Naemán, ’s ezt mondá búcsúzáskor: „Adjatok nekem földet e’ szent helyről, hogy honomban Jehovának oltárt emeljek, ’s azon nyújtsam be neki áldozatomat. ’S ne nehezteljen ő, ha lekisérvén Királyomat a’ Rimmon’ (5) templomába, midőn ő a’ bálvány előtt arczra borúl, Hadi-vezére neki, támaszáúl nyújtom karomat.” – „Jaj tenéked, ha Izrael országabeli föld nélkül szükölködöl, hogy Jehovának áldozzál, vagy ha neked kedvesebb hívatalod mint az igaz Isten’ dicsősége; úgy te az ő útjaitól messzelgesz!” – ezt gondolá Elizeus, ’s hirtelen megfordúlván hozzá, e’ szókkal ereszté el: „Térj boldogabban honodba! Jehova vezéreljen czéljaidhoz!”

’S a’ mint Naemán minden léptével távolyabb juta honja felé, Giézi utána szaladott. „Uram el nem fogadá ajándékát,” mondá magában; „de én azt magamnak adatom.” – ’S a’ mint a’ Syriai hős ezt közelíteni látá, a’ Proféta’ tekintetéért ki szálla szekeréből, ’s ezt kérdé elijedve: „Baj nélkül!” felele; „de Ephraimnak sivatagságai közzűl két tanítvány érkezék, kiket ott nehéz inség nyom. Elizeus, az én uram, utánad külde, ’s kér, parancsolj mindenikének eggy talentom ezüstöt és két öltő ruhát.”

„Fogj két annyit,” felele Naemán örömmel, ’s meghagyá, hogy két izmos harczoló menjen, ’s vigye Giézi előtt a’ kívánt adományt. De az álnok a’ két izmos harczolót vissza eresztette a’ völgyek közzül, ’s az ajándékot elásá szállásán, ’s ment, szolgálni Elizeust, ’s homlokán vídám kedvet hazuda, mintha nem tett volna gonoszt.

De az Elizeus’ szemei keresztül látának az álnok’ lelkén; ’s a’ mint ez tudni akará, hol volt légyen eggy idő olta; – „Hol voltam?” felele; „én hol voltam?” – ’s azt hazudá rettenésében, hogy ő mindég honn vala. Akkor Elizeus: „’S én nem láttam e lélekben valakit, leszállani szekeréből, ’s elébe sietni a’ szolgának? Illik e pénzt és ruhát szerzeni csalárdsággal, ’s házi butor’ birtokába jutni, hogy az élet több kéjjel folyjon el? Halljad tehát: Minthogy Jehovának dicsőségét megfertéztetéd a’ pogány előtt, ’s engem te hozál, hitetlen, e’ vétek’ gyanujába; lepjen meg téged a’ bélpoklosság, és veled eggyütt a’ tieidet, azon gyalázat’ büntetéséűl, mellyet én nem érdemlettem.” – Amaz ment, ’s a’ rettenetes nyavalya egész testét elborítá.

Elizeus pedig méne a’ zajgó Jordán’ szélein Dothánig (6), melly város kemény sziklákon épűlt. Ott az erdős fenyéren a’ tanítványok súgár gerendákat vagdalának, újra építeni roskadó lakjaikat; ’s víg kedvvel munkára szóllíták a’ közelítő Profétát is. Eggyike ezeknek nagy erővel vágá a’ fa’ derekát, ’s a’ fejsze lesikamlék nyeléről, ’s a’ vízbe esett. – „Jaj nekem!” kiálta amaz; „oda a’ fejsze, mellyet kölcsön kértem, ’s nincs miből megtérítenem a’ kárt.” – A’ Proféta’ keblét eltölték a’ szánás’ szent érzései. Szótlan emelé szemeit az égre, megragadá a’ fa’ tetőjét, letépdellé ágait, ’s belökte azt messze a’ folyóba; és íme a’ bévetett fa által kerengésbe jött habok a’ fejszét kitolák a’ part’ kövecses és nem mély széleire. A’ Proféta megragadá a’ fejszét, ’s áltadá az örvendőnek; az lévén mindég törekedése hogy a’ szenvedők’ kebleikbe az eggy, az igaz Istenhez bízakodást és hűséget öntsön.

Nem sokára azután a’ Syriai Benhadád’ sergei elboríták Izraelt. De a’ Király, Jórám, felszóllítá népeit, hogy Benhadádnak álljanak ellent, ’s sűrűen folyt a’ vér. A’ Syrus véletlen támadást parancsola éjjeli tanácskozásaikban. De Elizeus meginté Jórámot: „Dothánnál jőnek majd nekünk.” ’S valahol Jórámnak cselt akarának vetni, idves jelentései mindég felforgaták szándékaikat. Dühöngve haragjában, Benhadád ekként hallatá neheztelése’ szavait:

„Ki az a’ hitetlen, ki mindég elárúlja az ellenségnek igyekezetinket? Ti ismeritek a’ kajánt, és még sem tudatjátok velem.” – Ekkor tanácsnokja Elkanán: „Én ismerem az embert, o Király; valamit te titkos kamarádban végzesz, valamihez fogsz, Izraelnek eggy keggyel felruházott Látnokja felfedi az ő Nagyjaiknak.” – A’ Király erre: „Igyekezzetek tehát megkapni azt akár kelepczék, akár nyilván erő, akár vérengező pusztítások által.” És a’ mint tovább megérté hogy Elizéus ma Dothán felé megindúlt, számos hadakat külde ki oda az éj’ homályában, fegyverszekereket, gyalogokat, lovagokat, békeríteni a’ várost, ’s Elizeust elfogni.

’S a’ mint más nap az ő újabb szolgája, Samma, körülvéve látá magokat, előjöve, ’s így szólla Elizeushoz: „Jaj nekünk, Uram; a’ várost számtalan hadak fogák körül!” – Elizéus felemelé szemeit az égre, ’s lassú szózattal könyörge az Úrhoz; vonja el a’ föld’ homályos fátyolát szolgája’ szemei elől, hogy láthasson. ’S ekkoron mondá neki: „Fordítsd tekintetedet a’ bérczekre; ott több hadakat látsz a’ mi felünkön, mint ide alant az ellenén!” – A’ szolga megfordítá tekintetét, ’s a’ derengő tetőken mennyei sergeket pillanta meg, tüzes szekerekkel és lovagokkal, ’s csillámló fegyvereikben, hogy a’ szem csaknem megvakúla látásoktól.

Félelem nélkül méne Elizeus az ellenségi sátorok előtt Samaria felé. A’ hadak csudálkozva láták menni az idegent; tovább pedig több mint száz harczoló meg indúla, elfogni a’ rettenetes Látnokot. – „Jertek utánam,” ezt kiáltá nekik Elizeus, „’s meglátjátok a’ kit kerestek!” titokban pedig felkiálta Istenhez, ’s ezt mondá lassan-rebegő szózattal: „Csapd meg őket vaksággal, Uram, hogy lássanak, és még se értsék a’ mit látni fognak!” ’s a’ nyomozók’ egész csoportját magával vivé Samariába. Ott húlla le szemeikről a’ hemzsegő nép között, a’ Király’ félelmetes közelségében, a’ tévesztő homály. „Öljétek meg őket mind eggyig!” ezt kiáltá a’ sokaság. ’S a’ Király kérdé: „Proféta, megöldössük e őket?” Elizeus felele: „Ha másszor fogál el embereket csatáidban, és ha őket elvivéd városodba, avagy megöldöstetéd e? Parancsolj étlet és italt a’ szerencsétleneknek, ’s az elijedteket eresszd vissza Benhadádhoz.” ’S meglőn a’ mit tanácsola. Jól tartva tértenek vissza Királyokhoz, ’s magasztalák Elizeust; a’ Syriai Király pedig megszűnt ólálkodni élete után.

De most véghetetlen sereggel jöve ismét ostromlani Samariát. Látván melly bátor lélekkel viselik magokat a’ városbéliek, környülfogá a’ falakat harczoló sokasággal, szekerekkel, mélyen hányt árkokkal, hogy éhség nyeldesse el őket. Folyt a’ legrettenetesebb vérontás; szám nélkül fekvék porban ember és marha; nyomorúságok kétségbe-esést támaszta, hogy az anyák tulajdon keblek’ magzatjai ellen dühöngének; Jórám megtépdellé ruháját, ’s így kiálta a’ sokaságban: „Ki csala meg bennünket, hogy Samaria nevetni fogja ellenje’ fenekedésit, és hogy azt őrzeni fogja Jehova? Esztelenség volt benne bízakodni; küzdésünk haszontalan, ’s irtóztató a’ vétek’ büntetése. Lakoljon fejével Eliseus, a’ csábító!” – De Eliseus bátran lépe szemei elébe, ’s így szólla:

„Halljátok mit izen nektek Jehova, az Úr. Holnap bővségben leend nálatok a’ búza és az árpa, hogy csűreiteket kevés ezüst pénzen tele tölthetitek.”

’S a’ sereg’ eggyike Vezére, az, a’ kinek jobbja támasztéka volt a’ Király’ jobbjának, kételkedve ezt mondá: „Ha Jehova akként töltene is gabonát a’ maga egeiből, mint a’ záport, az még sem történhetne.” – „Látni fogod,” mond Elizeus „de gabona téged nem fog táplálni.”

’S melly csoda hozá itt teljesedésbe a’ szent férfiu’ jövendőlését? Íme az a’ tábor, mellyet a’ Sáma’ szemei látának meg, lángfegyvereivel szálla alá a’ tetőkről, ’s éjnek rémítései közt méne a’ Syriai hadak ellen. Távolyban a’ fegyvercsattogás, közelben a’ lég’ ordításai, ’s a’ villámok’ lobogása mindenfelé a’ sötétben, úgy borzasztá fel minden harczoló’ üstökét, a’ hogyan a’ sű’ szálkáji állanak fel; de most midőn lángdárdájikat kezdék rázni, olly dobogások hallatszának eggyszerre, délről és éjszakról, mintha lovak közelítenének, és csikorgó szekérkerekek. Hangosan kiáltának fel a’ Syrusok, ’s szaladának, ’s oda hagyák hosszúan kinyúlt táborokban sátoraikat és minden vagyonokat. Úgy hitték, Izraelnek Királya eggysűlve jő az Egyptus’ és Kanaán’ népeivel, ’s bosszút készűl önteni. Ezt hivék, és sietve hagyák oda állásaikat; ’s a’ hosszúan kinyúlt tábor elnémúla.

’S meglőn a’ mit senki nem várt. A’ reggel’ közelítésekor hírészek jövének a’ Királyhoz ’s jelenték mi történt. ’S midőn meg vala vizsgálva, ha való e a’ hír, ’s kibizonyosodott megfutamlások; tolongva ömlött elő a’ városi nép, hogy az üresen maradt táborból aranyat és ezüstöt vigyen a’ város’ falai közzé, ’s kimondhatatlan sokaságú élelmet talála ott, ’s felvídámítá szívét kenyér’ ételével, mellyet már sok idő olta nem kóstolt. A’ sereg’ Vezére pedig a’ setét kapuban dőlt el a’ tolongó nép’ lábai alatt, ’s gabona őtet, a’ mint azt Elizéus megjövendőlé vala, nem táplálá.

Évek szálltanak el. Jéhu, Királlyá kenve a’ Profétától, eltörlé a’ föld’ színéről az Ácháb’ nemzetségét, a’ mindenektől átkozottat; Jezabelt lelöketé a’ vár’ ablakiból, hol vére, mellyet a’ lovak’ körmei taposának ki testéből, befesték a’ falakat, ’s éh ebek harczolák el a’ sírtól. Így jövendőlék vala meg Istennek ítéleteit az Illyés’ szavai.

De Elizéus, – száz esztendőt tölte el immár, – most ágyában fekvék, végső ellankadásában az öreg kornak. Joás, Izraelnek Királya, belépe setét kamarájába; látá a’ haldokló öreget, sírva hajlott felibe, ajkát fagyos ajakára ’s harmatozó homlokára nyomá, felvevé eggykor hatalmas, már merevedett jobbját, mellyéhez szorította, és így szóllott:

„Atya, ’s te itt hagysz e bennünket? te, ki mint Illyés is eggykor, felülmúlád Izraelnek szekereit és lovagjait ’s válogatott hadi sergeit; nagy és erős, ’s megdicsőítve Jehovától az ő csudájiban! Jaj nekünk, kiket akkor hagysz ide, midőn Izrael, elnyomva a’ Syrusok’ vas járma alatt, hijába tekint megtartó után, ’s a’ közelítő veszély’ rettentései közt eltűnni lát minden segélyt.

A’ Látnok visszatérő erőben emelkedék fel nyoszolyáján; lánggal szikrázának szemei, meredten pillanta a’ siránkozó Királyra, ’s ezt mondá neki: „Te sírsz, ’s segéd után jajgatsz Izraelnek ellenségei közt? Bízzál Jehovába. Mostan pedig ragadj tegzet és nyilakat (7), ’s lássad képben a’ jövendőt.”

’S Joáz tegzet és nyilat ragada. – „Vond fel az ívet!” mond az öreg. A’ Király felvoná. Amaz titkon könyörge, ’s rá tevé jobbját a’ Király’ jobbjára, ’s ezt hagyá: „Nyissd meg ablakomat keletnek, ’s lővd ki nyiladat.” – A’ Király lőtt. Elizéus pedig monda:

„Íme a’ győzödelem’ nyilát Jehovához bízakodva lövéd ki. Te azt a’ hadak’ törvényei szerint keletnek eresztéd, merre Syria fekszik, jeléűl hogy azt bátor lélekkel támadod meg. Majd harsogni fognak a’ kürtök és trombiták Aphek (8) mellett, nem messze Damaskushoz, ’s fegyvered számtalan hadakat verend le. De még eggyszer kérdelek: Van e bizodalmad Jehovához? ’s hányszor mered megverni ellenségedet? Vedd kezedbe a’ nyilat, ’s üssd földhöz, jelűl énnekem.” – Három ízben üté meg nyilcsomójával a’ földet, ’s a’ Proféta’ szemébe nézett. De ez nehezteléssel rázá fejét, ’s így szólla:

„Bátrabbnak gondoltalak. Te tehát csak háromszor reménylesz győzni? Légyen tehát! Győzél vala öt ’s hat ízben is, ’s egészen eltörléd vala elleneidet, ha többet bízál a’ Jehova’ karjába.” Ezt mondá neki, eldőle ágyán, ’s kilehellé életét.

Szirtkoporsójában (9) künn fekvék már esztendő olta a’ szent öreg, midőn eggy gyászos csoport oda hozá ki a’ legközelébb megholt Samariai polgár’ koporsóját. A’ gyászos csoportban vala Micha is, Látnoka Jehovának. ’S íme Moábnak sivatag hegyei közzül tolvajok ütének rájok. A’ kesergők letevék a’ koporsót, ’s elfordíták a’ követ a’ sírról^*, ’s holtjokat bélökék a’ Proféta’ csontjaira, ’s szaladának a’ tolvajok elől. De a’ holt alig érinté meg az Elizeus’ tetemeit, ’s lelke eggyszerre visszatért elhagyott sátorába; úgy akará azt az Úr’ kegye. Felmelegűlve kezde szíve buzgani, ’s életet önte a’ merevedett tagokba. Mostan megnyitá bezárt szemeit, felpillantott az égre, kikölt a’ sírból, ’s visszatére a’ városba, magasztalván Jehovát, a’ hatalmast.

Micha megállott a’ szirten^*. Megvilágosított szemekkel néze alá a’ lehanyatló napba, ’s ezt kiáltá örvendései közt utána:

„Szállj le nyugalmodba, o Nap! A’ szebb hajnalban ismét felemeled sugárló arczodat, ’s örömet öntesz a’ megfrisűlt természetbe. Igyen látám én kevéssel előbb a’ rothadásnak-indultak’ lakozásaiból élve lépni elő a’ megholtat, kit Jehova felkölte, hogy bizonyosok legyünk az eránt hogy életünk el nem halhat.”

Népek, dicsöitsétek az Urat! Egymást váltó nappalok és éjjelek után felkél a’ szebb hajnal, mellyet nem követ soha alkonyúló estve, nem soha éj’ rémítő sötéte; mellyben az örökké–tartó boldogság’ hajlékit el fogja tölteni tiszta fényének csillogó bíborába; a’ hajlékokat, mellyeket híveinek Az készíte ki eggy Ővele és a’ Lélekkel. Oh, Az bizonyosan itt lesz, a’ miként megígéré, ’s béviszen az örök boldogság’ lakjaiba, hol szent törekedéseink’ jutalmául^* vár reánk a’ HALHATATLANSÁG.

Zengj harsánybb szárnyallással o Ének, ’s vidd az idők’ végzetéig a’ hős nemzet’ dicsőségét, melly buzogva Jehovának törvényei ’s atyájinak szokásai mellett, itt férfi erővel költ a’ taposó düh ellen, ott pedig az erőtlenebb nemben eggy anyát mutathat, ki gyönyörködve látá hét magzatit veszni Istenéért ’s Hazájáért; őt, az Asszonyi Rény’ örökké dicső példáját!

Asiának Királya Antiochosz (1), kit a’ galád hízelkedők a’ nagyragyogásúnak nevezének el, számatlan serget külde, kiveszteni Izraelnek minden lakosit. ’S íme Jeruzsálemet már megvevé győzödelmes fegyvere, ’s reggel olta estiglen nyolcvanezret gyilkoltata meg közzűlök: öregeket, ifjakat, férfiakat, szűzleányzókat és szoptató anyákat; ezreket magával vive, ’s pénzen adá el, mint a’ mezők’ marhájit; sokakat elszóra országaiban, ’s gyalázatos bilincsekben sanyargata, míg atyájik’ vallásokról lemondottanak. A’ szent város’ tornyait ledönteté, templomjokat megfertézteté, edényeiket elrablá; úgy az arany oltárt, gyertyatartót, és asztalt; az összetördelt ezüstöt pedig, és a’ templom’ elásott kincsét, mit gaz árúlók fedezének fel előtte, pénzzé vereté. És – oh irtózatos látvány mind azoknak, a’ kik megmaradának a’ Jehova’ hűségében! – a’ Szentek-Szentjében, hol a’ Főpap félelemmel és reszketve esztendőnként csak eggyszer közelített a’ láthatatlan eggy Isten felé, és midőn a’ kárpit félrekapott, a’ nép remegve pillanta fel utána – ottan most, úgy hagyá Antiochosz, az Olympuszi Zeüsz szobra fogadá hangos éneklések közt a’ füstölgő áldozatokat, ’s kihirdetteték hogy azt imádná ezentúl minden. Az ösi hit’ helyébe, mellyet kezdet olta maga Isten parancsolt, bálvány’ tisztelete lépett. Sionnak megfertőzött tetőjin várat építe, hogy zsoldosinak embertelen sokasága fegyverrel kényszerítse őket, azt tisztelni, a’ kit ő parancsoland, a’ vérengező! Szűnet nélkül ömlött a’ vér Jeruzsálemnek úczájin; ezrenként halának meg az igazak’ halálával hitökért és szabadságokért; de félre is ezrenként mentek, rettegvén a’ halált és csigázásokat, atyájik’ oltárinál. Inség és jajgatás tölté el a’ város’ minden úczájit, és vidékit. –

Most még irtózatosbb nyomorúságok várák a’ szerencsétlen népet. Mind inkább terjede el a’ rémítő hír, hogy a’ bosszút-lihegő számtalan hadakat gyüjt össze országa’ szélein; ’s Asiának szélesen kiterjedett tartományiban mindenféle kótogások és kolompolások hallatszának, ’s készűle a’ számtalan fegyver és a’ szolgaság’ elviselhetetlen bilincse nagy sokaságban.

És íme maga az ég is irtózatos és rémítő eseteket horda méhében, ’s intő jelt szűle a’ megfélemlett népnek. Negyven nap és ugyan-annyi éjeken keresztűl, a’ légben csattogások és csörtetések hallatszottak. Mint az estvély’ felhőji tűnnek el a’ rózsaszín égről, olly sebesen mint a’ gondolat és a’ reggeli álom, tűntenek el a’ sötét étherben a’ légalakok; majd ismét elővágtatának tüzes lovaikon, keletről és nyugotról, ’s megújíták a’ viadalt; arany fegyvereik felvilágosíták az éjszakákat, hogyan a’ hold szokta, midőn teljes arczában kél elő; magasan ránták fel dárdájikat sisakjaik felett, ’s paripájikat egymásnak rugtaták, rettenetes csattogások közt. ’S íme, reggelre virradva, piros harmat függött a’ fűszálakon, mint a’ vér! Jeruzsálemnek számtalan lakosai irtózattal nézének az égre; a’ harczolók felejték a’ fegyvert, a’ szántónak nem vala gondja bikájára mellyel ugarát hasogatá, ’s üres vala munkásitól minden mühely, minden bolt. A’ nép ömlöngött az úczákra, megálla a’ bástyákon, ’s felkiálta Jehovához, hogy az ég’ rémalakjai Izraelnek hozzanak idvet.

Győzödelemmel térvén vissza Egyptusból, a’ Király fenyegetés’ ígéjit küldé ki serge’ nagyjaihoz, kiket a’ szent városban hagyott vala, ’s a’ tartomány’ egyéb helyeiben, hogy Jehovának tisztelete légyen örökre kitiltva Izraelnek és Júdának tájairól, ’s az a’ hit és az a’ nyelv, mellyet az ő öseik követtenek; hogy e’ földet ezentúl hellén ajkú nép lakja. Így merte azt parancsolni az idegen! – ’S a’ sereg’ nagyjai vad örömben vevék a’ parancsot; a’ nép’ szent könyveit összetépdelék; oltárokat állítának az országban mindenfelé; erővel harczolának oda öregeket, ifjakat, férfit és asszonyt, hogy áldozzanak Jehovának bosszantására, ’s égyenek sertéshúst, ellenére annak a’ mit Mózes, tekintvén az ég’ heves hajlatát, tilalmazott. ’S a’ ki tántorgás nélkül álla atyájiknak szertartásaik mellett, azt leszabdalák, mint a’ marhát, szánakodás nélkül, bosszantó örömmel, ’s embertelen vérszomjjal. Sokan, eliszonyodva a’ haláltól ’s a’ hóhérok’ véres ostorozásától, engedének a’ parancsnak, ’s a’ hívek zokogva kiáltozának segéd után.

De a’ népben felkele Mathathiás, fija Jochanánnak, Simeonnak unokája, az Úrnak felkenettje és főpapja. Tisztelést parancsoló fennségben lépe ő a’ templomba, hol a’ szarv díszt ada ezüst hajainak, ’s hószín öltözete sarkáig folyt le vállain, ’s mellyén az Ephód’ kövei ragyogtak. A’ nép őtet Isten’ aldottjának hirdeté, ’s öt érdemes ifju’ nemzőjének, szegények’ atyjának, elestek’ paizsának, az elnyomottak’ védelmező bástyájának. Mély bánat szállá meg az öreget, elnézvén, mint leve oda a’ szent város, mint Izraelnek minden fijai. Megtépte mellyén ruháját, ’s így szólla fijaihoz:

„Melly elviselhetetlen inség ez, és ki türhetné tovább? Idegenek parancsolnak az Úr’ örökében, ’s az Úr’ háza hasonló leve a’ megvetett martalékhoz, Jehovának pompás templomba minden edényeitől megfosztatott, ’s el vagynak oltva ékei. Gyermekek és öregek ölve vagynak; az úczákat holt testek borítják el, a’ férfiak’ virága leszabdaltatott, ’s gyalázatosan vétettek el tőlök fegyvereik! Szolgaleánnyá vált a’ város, a’ szabad, ’s oda minden dísze; mert pogányok oszták fel örökét magok között, ’s a’ tisztát inséggel és gyalázattal boríták el. Gyermekek, fussunk innen! A’ tengerek’ puszta fövenyszélein és az erdők’ fenevadai közt jobb lakozni, mint a’ vérengzésekkel eltöltött főváros’ dögleletes levegőjében!”

Ezt mondá, ’s ment. Modínba (2) vette magát, a’ hegyek közzé, ’s vitte magával öt fijait, az Izrael’ megszabadítására ’s örök dicsőségére nevelteket, ’s eggy kisded hajlék’ éjelgő homályában rejtezék el. De a’ gonoszt-parancsoló had oda is elhatott, ott is felállítá az ál Istenek’ képeit, hogy őket a’ remegő néppel imádtassa. Apellesz a’ dúlongásra küldött sereg’ Vezére, ezt parancsolá Mathathiásnak is, ’s így szólla hozzá a’ nép előtt:

„Jer, tiszteletes öreg, ’s közelíts hódolással a’ hatalmas Istenekhez. Vess tömjént a’ szenelőbe, ’s öld meg nekik gödölyédet a’ piaczon, hogy valakik Modin’ tájait lakják, lássanak tégedet, az öt jeles fiu’ még jelesebb atyját, ’s serkentessenek engedélyre a’ te példád által. Jeruzsálem’ népe nekiek már hódolt, ’s tette a’ mi parancsoltaték. Ha teljesíteni fogod a’ mit a’ Király vár tőled, házadat arany és ezüst tölti el, ’s te és öt fiad legközelébb fogtok állani széke mellett, őneki kedvenczei.” – De Mathathiás lelketrendítő méltóságban emelé fel szavát, és ezt mondá:

„Bár mind azon népek egyetemben, kiken Antiochosz uralkodik, elhagyják Jehovának törvényit, ’s bálványaitokat élő Istenként fogják tisztelni: én, ennek hív szolgája, tántoríthatatlanúl maradok meg fiaimmal, véreimmel, atyáim’ szent szabásaik mellett, ’s eggyütt állok ’s dőlök velek; a’ mint Jehova akarandja; ő, az eggy, az igaz Isten!”

És a’ mint ezt mondotta, íme előlépe Isachár, egy megvetett gonosz; régolta útált a’ népben, rég olta kirekesztve az atyák’ községéből átokkal-terhelt tetteiért, a’ szénre tölté tömjénét, ’s így szólla: „Lemondok Jehováról, ’s engedek Királyom’ parancsának; ezentúl Zeüszt fogom tisztelni, és a’ hatalmas Isteneket.”

’S a’ mint amaz meggyujtá tömjénét, ’s a’ pártos esket elmondotta; a’ felsereglettek’ tömött sokaságában előre tolakodék Mathathiás. Renge minden teteme, mert keblét szent harag töltötte el; ’s buzogva Jehovának törvényei mellett, kikapá eggyik katona’ kezéből a’ fegyvert, ’s az undok hitehagyottat áltverte; áltverte Apelleszt is, ki olly feltétellel jöve ide hogy megölje Mathathiást; feldönté a’ bálvány’ oltárát, ’s ezt kiáltá a’ sokaságnak:

„Jertek, ’s kövessetek engemet. Betölt a’ rettenetes idő, mellyben mi, kirekesztve a’ társasági élet’ örömei közzül, egyedül a’ puszták’ sivatagságiban ’s az erdők’ rejtekiben vagy a’ csaták’ rendjei között kerűlheténk ki a’ vétkes szolgaság’ jármait. A’ kinek keblében láng ég, ’s kész védeni Jehovának törvényeit, jőjön velem! Éljünk, vesszünk, de szabadon!”

Víg sikoltások közt jajdúla fel a’ sokaság, ’s körűlfogá az Úr’ dicsősége mellett lángolót, ki most ment az erdőséggel elborított hegyekbe. Ezrenként verekedék vele csoportokba a’ nép, eltökélt lélekkel, hogy megvet minden hasznot és fényt, ’s tántorgás nélkül áll Jehovának törvényei mellett. A’ szerető anyák karjaikon vivék kisdedeiket; az atyák kézen fogva sietének el aprójikkal; némellyike hátára vevé elélemedett nemzőjét. Így mentek a’ puszták felé, hogy a’ barlangok’ homályi közzé rejztőzhessenek hóhérjaiknak gyilkoló fegyvereik elől.

Jeruzsalem eltelék a’ hírrel, hogy Mathathiás Jehovának dicsőségéért mit teve; hogy megölte a’ Hadnagyot, ’s a’ vérengező sokaságot mint dühíté lángra. Eggyszerre ’s tömött sokaságokban ömledezének le a’ szent Sion’ megfertőzött tetőjiről a’ katonák, hogy azoknak véreikben dúlonghassanak, kik hívek maradtanak az Úrhoz. Mint a’ vadak után indúlt ebek az árnyékos erdőkben, hol jobbra, hol balra, elcsapnak, ’s vizsga orraikat fel fel ütik ha nem szaglanak e vadnyomot; a’ szerint lesék mindenfelé a’ megszaladtak’ menését. Eggy Jehovától elpártolt asszony kimutatá a’ szirtcsúcsokban a’ hadnagynak, hol légyenek az üregek, mellyekben a’ megszaladtak lappanganak, ’s ezt mondotta neki: „Ne ma támadd meg őket, hanem holnap, mert akkor űlik a’ szombat’ innepét, ’s Izrael akkor megnyugszik.” – ’S úgy lőn. Mathathiás és az ő fijai távoly valának; Modin ² mellett gyűjtének serget. Az egyéb sokaság véd nélkül álla; kiki csendesen űlé az innep’ szent napját.

A’ Hadnagy’ hírésze felméne a’ szirtlakójihoz, ’s ezt harsogá füleikbe: „Lázak, másszatok elő barlangotokból, ’s áldozzatok önkényt a’ nagy Isteneknek; ’s meg lesz bocsátva hogy eddig engedetlenek voltatok.” A’ nép eggy szájjal felele: „A’ hívás bennünket meg nem csábít, ’s térdeink hamis Isteneknek meg nem hajlanak, mert egyedül Jehova az igaz, egyedül Jehova az eggy! Elannyira szomjúzzátok e véreinket? Mi tisztán ’s vétek nélkül süllyedünk sírjeinkbe. Jaj jő reátok, mert ég és föld kelnek fel mint tanúk ellenetek, hogy ti mint fenevadak ömlétek a’ népre, melly benneteket nem bántott, és a’ mellynek az minden vétke, hogy híven tiszteli Jehovát.” – ’S ekkor kezdődék a’ csata, az a’ vitéz férfiakhoz illetlen, mert az fegyvertelen férfiakat, asszonyokat, öregeket, ifjakat és kicsínyeket öle el, szám szerint háromezeret, egész dühhel; elölte a’ marhákat is; ’s az elhullottak’ vérrel mocskos testeiket elégette.

Lángoló fájdalom szaggatá meg Mathathiásnak lelkét, midőn meghallá, népe miként mészároltatott. Siránkozva űle a’ porban, ’s felkiálta Istenhez, szabadúlásért. Felgyűjté a’ magáéit hogy tanácsot tartson velek, ’s eltökélt lélekkel így szólla:

„Hallgassátok figyelemmel szavaimat. Ha az Izrael’ fijai fegyver és védelem nélkül húllanak el a’ szombatok’ napján, úgy nevünk hamar eltűnik a’ földről. Álljunk ellent tehát, ha ellenségünk ez nap támadna meg ismét. Az légyen egyedül törvény, hogy a’ haza maradjon fenn a’ maga épségében, ’s küzdjünk meg Istenünkért, Szabadságunkért.”

Javallás követé a’ szót minden ajakról. ’S a’ hatalommal eltölt öreg sötét erdők’ lombjai alól tört ki a’ térre, ’s választottival megtámadtatá az ellenség’ hadait. Dúlongva szabdalá le azon undokokat, kik Jehovától a’ bálványokhoz pártoltatnak; ezeknek oltáraikat felforgatá, képeiket összetördelé; a’ városokban és mindenszerte a’ tájon, újra felállítá az igaz Isten’ oltárait, ’s a’ hon’ inségit megbosszúlá; hogy Izrael ismét szabadon lélegzett, ’s Sionnak tetőjén megrendűlének ellenségei.

Syriának hadnagya Séron meghallá hogy Modinnak távoly erdeji közt eggy bitang láz csorda – így nevezé a’ hőseket, – eltökélé hogy szabadságokért ’s atyai vallásokért dicsőségesen megvívnak, ’s ezzel élnek, ezért vesznek. Összegyüjté tehát nagy sietséggel ezredesit és századosait Samariának kőfalai közzé, ’s így szólla a’ felgyülekeztekhez:

„Vitéz férfiak! Modinnak hegyei közt eggy galád láz csoport vakúlt dühében fel mere támadni ellenünk, hogy a’ harczok’ mezején szerencséjét próbálja, ’s magát a’ nagyragyogású Antiochosznak hatalma alól kikaphassa. Képzeljétek esztelen merészségét! Megverénk a’ galád csoportot, melly magát kevéllyen Izrael’ fijainak nevezgeti, ’s elszóránk őket minden csatázásinkban, az hogyan a’ szél a’ szűrűk’ polyvájit. Megszaladtanak előttünk, rettegve csak tekintetinket is, ’s előre érezvén, hogy veszni fognak. Olly dicsőséget akarok szerzeni nevemnek, hogy emlékezete soha el ne halhasson; látni fogjátok, Séron az ellenhadakat mint töri össze, rettenetességgel és eggyszerre. Még ma, mihelyt szürkülleni fog az estvély, harmincezer harczokban forgott népeimmel neki esem az elszunnyadtaknak, hasonló az esti fergeteghez, melly senkitől nem várva, meg nem sejdítve, jelene meg, ’s összezúzom őket. Első csapatimat, az elefántokkal, Apollon, te fogod vezetni; hosszú nyúlangó orraik elölik az ellenséget, ’s körmeik, az érczkeménységűek, végig tapossák a’ tömött sorokat. Hőseid a’ hátaikon álló tornyokból nyilaikat szórják, ’s a’ láncsák’ és parittyák’ záporát, hogy elenségünk, elrémülve az óriási állatok’ testétől, feledje a’ viadalt, ’s futamodjék meg lélek nélkül. Menjetek, előre örvendve a’ legszebb győzedelemnek melly bennünket ölelni készűl, ’s öltöztessétek fegyverbe sergeiteket, ’s haladék nélkül. „Antiochosz, a’ ragyogó” légyen ez a’ mai nap’ jelszava az egész seregnél.” –

Ígyen ő felgyülekezett Hadnagyaihoz. – ’S íme nem tölt sok idő belé, ’s Samariának kőfalaiból rendes sorokban indúla ki az egész nagy sereg Modinnak erdős hegyeire. Legelöl menének a’ parittyások, hogy a’ tornyot hordó elefántok’ sorát védjék; a’ föld messzére elrengett a’ nehéz marhák’ lépdelései alatt. Délczeg elhittséggel jőve Apollon, a’ parittyás csapat’ vezére, ’s maga hajtá négyesét szekeréből, melly két kereken repűle ezek után, ’s mennydörgő szózattal kiáltoza mindenfelé. A’ hadak’ közepében eggy másik szekér; négylovú az is, ’s aranyozott, és kettős kerekű; Séron rajta, a’ Fővezér, ki tízezer embereit budítgatá, felfegyverkezteket sisakkal, pánczéllal, láncsával. Az utóhadban, melly annyi harczolókból álla mint a’ két elsőbb, jöve most Zoraim, tűzkeblű hőse a’ viadaloknak, ’s vezette íjászit. Ez után száz fegyverszekér, ’s mindenikében dárdása, kocsisával. Így elrendelve közelíte ellenségei felé a’ temérdek had.

Mathathiás, szeretett atyja a’ maga népének, nem gyaníta veszélyt. Künn feküdött a’ szirtes völgyben, a’ setét erdő’ lombjai alatt, és körűle szeretett fijai mind; ’s elszórva a’ völgyekben, a’ setét erdő’ lombjai alatt, és körűle szeretett fijai mind; ’s elszórva a’ völgyekben, ’s a’ szirtüregek közt sugorogva, ’s elnyúlva a’ fák’ lehullott lombjaikon nyolczezer harczra-elszánt férfiak. Elmúlt vala a’ fél éj; tüzeik a’ táborban mindenfelé elaludtanak; csak eggy helyett gombolyga még az összekapart parázsnagból kékellő füst, ’s ide oda csapongott a’ magasra-fellövellett faderekak’ lombos ágai közt. De a’ nem tapasztalatlan^* öreg tudta mit kíván a’ veszélyes idő ’s az ellenség’ fortélyai; ’s végig az egész hegysoron őröket állíta ki a’ szirtek’ csúcsaira, hogy tekintsenek alá mindenszerte, és valami az ellenségi csoportoktól hemzsegő lapályon történni fogna, néki adják hírűl.

’S íme, reszketve minden tetemiben, mint a’ topolyák’ ezüstlevelei, közelíte most Rephim, ’s az elszunnyadt öreg’ jobbjához nyúla, hogy felébressze álmából, ’s neki hírt adhasson. De az megvilágosított szemekkel pillantott a’ hírészre, mert épen most hagyá el a’ Jehova’ angyala, azért jelenve meg, hogy őt álmában erős hitre buzdítsa Istenhez, ’s neki győzödelmet ígérjen, és későbbi dicső jutalmakat. ’S a’ hírész így szóllala: „Számtalan hadak közelítenek felénk, kiölni bennünket, ’s fegyverszekerek és dárdák, hogy hajam’ szálai, látván temérdek sokaságaikat, felállanak. – De eldőlék irtózásomban midőn a’ pusztáknak azokat az óriásitestű állatjait pillantám meg, mellyek mint mozgó hegyek, járdallanak a’ sereg előtt, ’s bástyákat hordanak domboru hátaikon, tele tömve harczoló férfiakkal, ’s irtózatos orraik halált, veszést ígérnek. Mert vagy agyaraik felé befordítva, vagy messze kinyújtva fejeiktől, azt teszik a’ mit kedvek hozza; megragadják a’ harczolót, villám sebességgel felcsavarítják, elfojtják, ’s haraggal repítik ég felé, és midőn leesett, ólomnehézségű lábaikkal dühösen összetapossák. Bizony, Uram, ha Jehova még most sem siet magszabadítani a’ maga népét, úgy Izrael el lészen törölve a’ föld’ színéről.”

Így a hírész. – Mathathiás felkele, ’s előkiáltá Abisáczot, a’ papot. Az hatalommal fúva kürtjébe, hogy érczhangja rezegve járá be az erdős völgyek’ szirtüregeit, ’s eggyszerre összegyüjté a’ kik el valának szunnyadva, az Atya mellé; – mert a’ nép Mathathiást, szent tiszteletből, így szokta vala nevezni. De Júda, az ifjú kor’ virító hőse, legelső szökelle fel lombos alomjáról, ’s azon szerint néze körül az éj’ sötétében, mint a’ felingerlett oroszlán, midőn szaglása sejteti vele a’ lesbe vonult vadászt; kardját ragadá, ’s várta atyjának parancsait. Eljőve Eleazár is; és most Jonathán; lángoló tűzzel mind ketten, ’s nyugtalan’ kérdék, testvéreik, Jochanán és Simon, mit hallottak légyen atyjoktól, ’s mit akart légyen a’ hadi kürt’ ércz hangzása?

’S Matháthiás, a’ tisztes öreg, most így szólla a’ felsereglett néphez: „Ragadjatok fegyvert! azoknak megyünk ellenökbe, kik Izraelre vesztet készítenek.” – De a’ népet elborzasztá a’ mit a’ megfélemlett hírész beszélle a’ sereg’ számtalan sokasága és az óriási állatok felől. Megállának tehát Matháthiás előtt, ’s legidősebbjek, Sádok, így szólla:

„A’ te lelked’ tüze nagy, tiszteletes Mathathiás, ’s mi azt nem csudáljuk ok nélkül. De az téged megszédít, midőn felejtve bölcseségedet, öreg napjaid’ fő díszét, e’ marok sergecskét, melly elgyengűlve hosszas koplalásiban, magánál kevésbb szám előtt is elrettenhetne, számtalan hadaknak ellenébe viszed ki. Dőreség volna olly fejdelemmel küzdeni meg, kinek Jehova bennünket haragjában ada által, és örökre!” – De Matháthiás dorgálólag emelé reá karjait, ’s e’ szókat hallatá: „Oh! a’ győzödelem’ pálmáját a’ harczban nem sokaság szerzi. Jehovának hatalmas karja kevés kezekkel olly könnyen kapja ki választott népét a’ szolgaság’ lánczaiból, mint sokakkal, ha úgy akarja kegye.”

De, lángolva haragjában, Júda kirántá hüvelyéből irtóztató kardját, ’s úgy csapa izmos jobbjával eggy cédrus’ törzsökéhez, hogy a’ fa’ véknyabb vége messze esék a’ vastagabbiktól. Sádok elijedve szökött vissza, ’s a’ porba hajtá le homlokát; de eggyütt rendűlének meg vele valakik az erős karú Júda’ csapását láták. Ez most a’ néphez fordúla, ’s ezt mondá lángoló beszédben:

„Hogyan? ’s ti a’ számtól rettentek e meg? azon gyalázatosak’ sokaságától e, kik fene dühökben a’ siránkozó anyákat, és a’ mellyeikre tapadt kisdedet eggyütt gyilkolják? azoktól e, kik a’ hatalmas férfit és a’ virító ifjat pénzen árúlják, mint marhát, a’ sok országokat bejárt kalmárnak? kik úgy reménylik hogy a’ Jehova’ dicsőségét a’ mi véreinkben fogják elolthatni? Jobb elesni dicsőséges csatában mint gyalázatos napokat érni: Rajta! mi Istenünkért küzdünk, ’s életért és halálért! Ne csüggedjetek meg; szánjátok el magatokat; az Úr velünk leszen a’ tusa’ mezején.” – Így szólla ’s ment, ’s a’ nép fellelkesedve ömlött utána.

Nem az ösvényen, melly a’ vándor’ lépésit hajlongó völgyeken viszi, hanem erdős tetőken méne most a’ küzdésnek gyúladott Izrael’ serge, szint’ addig, hol a’ dombok’ legutóbbika Bethoronnak kőfalaiig vonúl el, és zöldellő lábát mosolygó lapályhoz ’s aranyfejű búzakalászokhoz nyújtja ki. Júda ottan rendelé el a’ serget. Eleazárt a’ bal, Jonathánt a’ jobb szarvak mellé állította, hogy népeiket igazgassák a’ csata’ pusztító fergetegiben. Maga, szemben az ellennel, középben foga állást, ’s örvende hogy testvére, Jochanán, sarkaiban hágdosott utána. Mathathiás a’ domb’ sziklás ormán állott, körülöntve a’ népségtől, legidősbb fijával Simeonnal, ’s dorgálva emelé Júdára jobbját, ’s ezt kérdé tőle, kemény tekintettel:

„Júda, te megmérted e a’ czélt? megvizsgáltad e szíved’ titkos mélyeit, hogy a’ sereg’ veszélyes közepére hiu fényvágy ’s vak elhittség tola e ki, vagy erős bízodalom az Úrhoz? Felkiáltottál e hozzá segédért? kérdetted e buzgó könyörgésben és szíved’ szent izgásai közt, ha tettedet az Úr javallja e?” – Júda lángoló tűzzel felele: „Igen is, atyám, megmértem a’ czélt, megvizsgáltam szívem’ mélyeit. Nem hiu fényvágy, nem vak elhittség állíta e’ veszélyes helyre; azt nekem Jehova parancsolá; az Úr kiálta ki szívemből, hogy népét vezéreljem győzödelemre.” – Mondá, ’s kirántotta hüvelyéből a’ kardot, ’s azzal leűle a’ fűben, könyökére támasztá fejét, ’s lángoló szemekkel néze ki, keresztűl az éjjel’ sötétén, az ellen’ közelítésére. Mint az oroszlánsüldő melly csak most hagyá el anyja’ emlőjit, bízva inaiba, kilép setét barlangjából, megáll nyílása előtt, ’s a’ sűrű erdők között szikrázó pillantatokkal tekint körül, ha nem közelít e hatalmas ellenkezője; szomjúzza a’ vért, fúlánkos nyelvével törlögeti borzas ajakit, ’s bojtos farkával a’ döngő földet csapdosgatja, hogy herengve kél körűle a’ por, sív és bőg és ordít, ’s berzengeti bozontos serényét: a’ szerint űle itten hadai előtt az ifjú hős, kitekintve az éj’ homálya közzé, ’s vérét szomjúzva az ellenhadaknak.

’S a’ derengeni kezdő ég’ prémjei keletben már pirúlának; a’ korány’ szellőjiben szállongának a’ ködök; az emelkedő pacsirták’ víg éneke le hallatá magát az ég’ boltozatjaiból; a’ síkon, az erdőkben, a’ tetőkön, a’ völgy’ hasadékiban, most itt, majd meg ott jelengeté magát ébredező hangzás. De midőn végre párázó aranyragyogásban emelé fel sugárzó arczát a’ nap, ’s a’ természet örvendő tisztelettel idvezlé a’ felkelő reggelt; ime a’ Syriai had ál csendben vonalga a’ földmíves’ kalászföldjein végig a’ hegyek felé; mert Séron úgy akará, hogy Izraelnek itt táborozó népét lepjék meg hadai. Oh, az itt táborozók, igen is, látván a’ rettenetes testű állatokat, megháborodának! De Simon, Mathathiásnak legidősbb fija, előjött, ’s Júdának, ki az egész serget vezérlé, ezt mondotta:

„Merész! szóllíts elő a’ seregből nehány szabadkéjüeket, magokat halálra elszántakat, kik Istenért és a’ nép’ fennmaradásáért készek megtenni a’ nagy munkát. A’ népet csak a’ nagy állatok’ látása rémítette el; menjenek hát ezek; kössék kardjaikat dárdájik’ hegyéhez, ’s a’ küzdés’ tolongásaiban rohanjanak nekik, ’s hosszú orraikat vagdalják össze; hogy neki-dühűlve kínjaikban, azok tulajdon sergeik közt terjesszenek el halált, veszést, és irtóztató zavart.”

Júda felemelé kardját, ’s javalást inte bátyja’ elmés tanácsára. A’ rendre kiállított seregben alig terjede el a’ felszóllítás, ’s íme százanként futának elő, teljesíteni a’ mire hívattatának. De Simon a’ legbátrabbak közzül csak tizenkettőt választa el, kik immár eddiglen is vitézeknek mutaták magokat, rettentései mindég ellenjeiknek. ’S ők erős szijakkal kötözék fel kardjaikat dárdájik’ hosszú nyelére, lemenének a’ dombon, ’s annak aljában a’ sűrű csalit közzé rejtezve várák az ellenségi hadak’ érkezését.

Közelébb és mindég közelébb gombolygott mostan a’ porfelleg, ’s a’ sikárlott fegyverek’ éleiről tisztább tűzben csillámlott, keresztűl a’ gombolygó poron is, a’ sugárokkal koronás nap’ fénye; hangosabban hallatszék az ezerenként közelítők’ lépdellezése; ijedelem lebegett a’ csapatok előtt, ’s közel vala az öldöklés, a’ romlás.

Júda, szikrázó szemekkel látván meg immost ellenségöket, sietve szökelle fel űléséből, ’s hatalmasan kiálta, hogy hegyek völgyek megjajdúlának, hogy megrendűle körűle minden, ’s fenn a’ szirtormon Mathathiás is megfélemlett. A’ kiáltásra ijedelem ragadá meg az ellent, ’s ide oda szédelgének. De most eggyszerre tűnt fel az ellenfél’ serge a’ tetőken, számra olly kicsiny, és csak karddal fegyverkezve fel; sisak és pánczél és szekerek és lovak nélkül, ’s Séron kevélyen neveté őket, ’s ezt kiáltá Apollonnak, ki a’ sereg’ elejét vezérlé:

„Oh, én úgy hittem, itt egész Izrael kele fel ellenünk, ’s készen vár halál és romlás! ’S dicső sergünk e’ kisdeddel mérkezzék e össze, melly, mint a’ zsiványok’ foltjai, e’ hegyek’ üregiben lakik, ’s fegyver nélkül és elcsüggedve, nem győzödelmet vár, hanem halált? Menjenek egyedűl azon vitézink, kik parittyát repítenek, és öldöklő nyilakat, az elefántok’ hátaikról; azoknak csak meglátása is, meg fogja őket futamtatni.”

Mondá; ’s ím az elefántok’ vezérei hangos kiáltozásokkal nógaták a’ rest állatokat, ’s a’ kik hátokon űltenek a’ tornyokban, éles hegyű láncsájikkal szurdálák testeiket hogy dühre ingereltessenek. Feldühűlének azok, ’s verték szügyöket nyúlánk orraikkal, ’s forrtyogtak gyilkos tüzökben. Sipítva repűlt végig a’ légen a’ kilövellett nyil; a’ parittyások hadarák hegyes köveiket, míg a’ sineg végre lepattant újaikról, ’s a’ hegyes kő sipítva repűle el, ’s a’ domb mellett nyiltól ’s hegyes kövektől sok derék harczoló elterűle.

Mathathiás pedig Istenhez emelé fel kezeit, ’s így könyörge: „Irgalmazó, védjed a’ te népedet mérges megtámadójok ellen, ki ennek átalkodott lélekkel készít veszélyt és gyalázatot, ’s tiszteletlen erántad, az eggy, az igaz eránt! Oh, adj ma győzödelmet nekünk, te, kinél nincs lehetetlen, hogy érezze, melly nagy, melly hatalmas vagy te!” –

’S ím, a’ tizenkét jeles, kik magokat már előbb a’ szép halálra elszánták, nekiesének a’ hadnak. Mindenike a’ nagytestű állatok felé tolakodék, hosszan előre-nyúló dárdájával szúrta, döfte, vágta annak orrát. Egyedül Dórách téveszté el tárgyát; dárdája lesíklék az elefánt’ sima agyarán, ’s a’ le szélesen-fityegő fület szúrta keresztűl. Az, nekidühűlve, hosszú orrába csavará Dóráchot, recsegve törte össze mellyét és bordájinak mindenikét, ’s magasan repíté az égnek, hogy nehézsullyú lábaival összetaposhassa, midőn majd földre zuhan. De most előszökelle Nábál, a’ Bethoroni, ’s felnyújtván dárdája’ nyelét a’ karddal, keresztül likasztá az elefánt’ szemét, melly külömben annyi értelemmel, okossággal, és olly szelíden tekintget, mostan pedig haragjában véresen lángola.

Az elefántok, elkínozva iszonyú fájdalmaiktól, dúlongának a’ mezőben, lehányák harczolójikat tornyaikból, ’s hörögve és röfögve fordúlának meg, összetaposák tulajdon sergeiket, ’s mentek, mélyen-szabdalt sebeik’ tüzét a’ habok’ harsogásiban enyhíteni. Eggyike Séronnak peregő kerekébe ötlött, de az kergeté tajtékkal elborított paripájit, látta melly dúlást követe elefántjain az ellenség, szidta vezéreiket, ’s parancsolá, hogy a’ vakmerőket szabdalják le. De Séron, ki ezekre kevély haragban parancsolgata, íme porban fekszik; foly sebéből a’ vér; felforgatva áll a’ szekér, eltaposva négy paripája. Mert olly hirtelen, mint midőn a’ szikrázó villám a’ százesztendős fenyőt, az erdő’ közepében, eggy csapással repeszti végig, hogy a felhőkig nyúlakodott törzsöknek immár csak hasábjai látszanak: a’ szerint forgatá fel a’ szekeret a’ víznek-futó elefánt, ’s összetaposta a’ négy paripát és a’ sikoltozó vezért; ’s a’ Syriai hadak összekeveredve futamlának meg.

Mint midőn, közelítvén a’ tavasz, a’ dél’ szelei által felolvad a’ hó, ’s a’ rettenetes gombolyag rettenetes zajban, csatajban hembereg alá, eldönti az erdőket, ’s a’ mosolygó mezőt és a’ virággal elhintett fenyért magával viszi: akképen ömle most a’ Makabé törzsök’ nagy dísze Júda, a’ lelkes, hős ifju, ’s hozta magával hadait. Nyomá, ’s keményen, a’ futamlókat, ’s ellensége’ vérében itatgatá szomju pallosát. Így Eleazár, a’ vitéz szent férfiu; így a’ derék Jonathán. Nem hevere eggyike is, ’s a’ haldoklók’ hörgése ’s jajgatása között eggyütt emelkedék az egek felé a’ győzödel’ víg zengése. Ezrenként hullának el a’ kevélyek, ’s elboríták a’ mezőt és az útakat.

De amott a’ czédruserdő mellett, nem messze Bethoronnak falaihoz, Apollon merészen készűl védelemre. Elakasztá az övéinek gyalázatos szaladásaikat, hatalmasan elszánva, hogy magát és hadait, ha úgy hozza az idő, dicsőségben temetteti el. Júda nem késett, ’s bátor lélekkel kele szembe a’ bátran közelgővel. Apollon messzére kinyújtá dárdáját a’ néki-rohanó felé; de az felrántá a’ csillámló kardot, a’ dárda’ nyelét ketté szelé, kardját mélyen döfte mellyébe, hogy az eggyszerre eldölt, ’s életét kilehellette. Erre kiragadá Apollonnak kezéből a’ fegyvert, hogy valamint ma harczolva vitézen a’ magáéval, úgy ezután mindég ezzel harczoljon, midőn a’ hitért ’s a’ nemzet’ szabadságáért ’s Izraelnek dicsőségéért fog küzdeni (3). ’S az ellenhad’ nagy sokasága, melly ma, kevélyen, vég romlással fenyegeté Izraelt, futa, ’s bennek igen kevés ére a’ magokéihez, megvinni a’ gyászos hírt.

De végre itt vala az idő, hogy Mathathiás bérekessze életét. Már érzé a’ halál’ borzasztásait, ’s kedvellett gyermekeit ágya’ elébe hívatá; felemelkedék nyoszolyájában, ’s lassú szózattal így kezdé:

„Vegyétek áldásomat, gyermekeim, annak jutalmáúl a’ mit tevétek. Az Úr tartson meg benneteket örök oltalmában^*, hogy járhassatok a’ hűség’ ösvényin, méltók atyáitokhoz. Terhesek az idők mellyeket éltek; a’ világban dölyfös kéj és erőszak uralkodik; de végre is eltemeti magát. Ti álljatok tántoríthatatlanok az Úr’ törvényei mellett; emlékezzetek atyáitoknak tetteikre, ’s keressétek a’ dicsőséget, melly nekiek juta, ’s így benneteket örök fény és ragyoglás fog követni. Ábrahámot igaznak nevezzük, mert igaznak találtaték a’ kísérletben. József hatalomban látá magát az Egyptus’ lakóji között, mert tisztelé az Úr’ törvényeit boldog és boldogtalan napjaiban. Phínes buzgott, ’s a’ papi méltóság néki adaték jutalmúl, és az ő maradékinak. Józsue megtevé a’ mit Jehova parancsolt, ’s Izraelt ő tartotta meg. Káleb igazságot szólla a’ nép előtt, ’s megkapá örökét az ígéret’ földében. Dávid szelíd vala és lágyszívű, ’s őneki adatott, és az ő maradékának, az uralkodás’ pálczája, ’s minden időkre. Illyés lángola az Úr’ ígéje mellett, ’s villámok és dörgetegek közt emelteték fel az egekbe. Mivel Sidrách, Misách ’s Abdenágo hünnek; hütök jutalmat nyere, ’s épen jövének elő a’ lángokból. Dánielnek ártatlansága megszelidíté a’ fene oroszlánokat. Így látjátok jutalmozva a’ hajdan’ derengő reggeli közt mind azokat, a’ kik szeretettel bizakodtanak Jehovához. Ne féljetek a’ bűnös’ fenyegetésitől; az ő nagysága por, az ő vége a’ férgek; ma pöffészkedik, mások felett akar lebegni, de holnap senki sem leli nyomát; dölyfét elnyelé a’ koporsók’ éjjele, és vele eggyütt kevély szándékait. Légyen bizodalmatok Jehova; hatalmas karja meg fog tartani benneteket, ha törvényiben járandatok. Simeon bölcs férfi, és soktapasztolású. Légyen tehát legidősbb fiam atyja a’ többinek, ’s intézze ő menéseiteket az élet’ éjjelgő homályiban. Júda, az én hősem, ő, ki minden mások felett érdemel Makabének neveztetni, uralkodjék ez a’ kedves magzatom a’ csaták’ vas mezején; ő légyen erős bástyátok; ő harczok’ fijai közt nevekedett. A’ kettővel éljen Jonathán, és Eleazár és Jochanán testvéri eggyességben. Gyüjtsétek eggybe valakik hívek Jehovához, hogy vívjanak meg a’ szent szabadságért, ’s álljanak bosszút a’ haza’ megaláztatása miatt mind azokon, a’ kik azt eloltani törekedtek.”

’S itt hátra dőle vánkosain, áldó tekintettel néze végig gyermekein, ’s lelkét kilehellette. ’S ezek gyászos kíséretben vivék el atyjok’ tetemeit oda, hol öseik’ nyugszanak, nem messze Modin’ falaihoz, ’s Izraelben zokogások hallatszának mindenfelé a’ nép’ atyja után.

De a’ mindenekhez-irgalmas a’ mennyei karok’ örvendő sikoltozásai alatt nyújtá le Mathathiásnak királyi székéről a’ diadal’ koszorúját, mert ez, bízva őbenne, félelem nélkül állott az élet’ legsötétebb fergetegiben is, ’s vígasztalója ’s bátorítója volt azoknak, a’ kik Jehovába hittek.

Az öreg Eleazár suhogó pálmák’ árnyékában űle vala kertje’ mélyében, ’s mosolygva vonta fel szemeit a’ könyvből, mert szívét, azon, a’ mit olvasott, szent öröm tölté el. – „Ábrahám pedig felraká a’ gyermek’ hátára a’ fát, mellyen annak meg kelle áldoztatnia, ’s hátra hagyá szolgájit. És a’ mint fel fel lépegetének a’ hegyen; az ő kezében vivé a’ kést és a’ szenet, a’ gyermek Ízsák pedig hörögve méne nyomaiban a’ teher alatt; mondá a’ gyermek: „Atyám!” – ’s az felele: „Hallom; mit akarsz?” – ’s Ízsák most: „Látom kezeidben a’ szenet és a’ kést; de hol az állat, mellyet az áldozat kíván?” – Ábrahám elfojtá könnyeit, ’s fuldokolva ezt válaszolá: „Ne szóllj, fiam; Istennek lesz gondja rá!” – Ezt válaszolá a’ gyermeknek, nem tekinte hátra, ’s felérének a’ Mória hegyére.” –

„Mennyei ártatlanság!” kiáltá az öreg Eleazár, – „én benned Megváltóm’ előképét szemlélem. Boldogok, a’ kik arra vagynak kiszemelve, hogy őérte szenvedjenek, ’s az élet’ tövises ösvényin víg kedvel mennek által a’ mennyek’ örömvidékeire!” – Nem álmodá az öreg, midőn ezeknek irígylé boldogságokat, melly rettenetes veszély lebege őfelette. De ő mindent hős lélekkel álla ki Jehovának szent törvényeiért.

Ím, az öreg’ nyugalmas ajtajához csatajjal jőnek katonák. Nyájasan mégyen elejökbe, megnyitja nekik az ajtót, ’s álmélkodva szóllal meg: „Felrántott fegyvereket látok, és fenyegető arczokat? Mit keresnek azok nyugalom’ lakjában? Talán a’ házban tévedének meg?”

„Nem tévedénk meg a’ házban, Eleazár,” – mondá a’ Százados, ki katonájit vezeté; – „mi tégedet keresünk. Antiochosz, Asiának Királya, és így, gondolnám, a’ tiéd is, parancsolja, hogy tégedet blincsekbe verve vinnénk székéhez, a’ nép’ gyülekezetébe. A’ hogyan a’ nagy Zeüsz végzett erántad, úgy kell járnod; a’ mennybeliek’ rendelését sűrű homály fedi.”

Mosolygva felele Eleazár: „Engem akarsz bilincsekben vezetni a’ Király’ székéhez és a’ felgyülekezett sokaság közzé? engem, összeroskadt öreget? Én önkényt kísérlek.”

Vivék tehát a’ piaczra. Syriának kevély Királya arany székén telepedék le, körülfogva fegyveresei és a’ nagy sokaság által, benyújtani áldozatját az Olympia’ Istenének, ’s ön kezével adni által azoknak a’ győzödelem’ díját, a’ kiket itt diadal’ koszorúja várt: – a’ szekér’ legügyesbb intézőjének; annak, a’ ki legtávolyabbra löké el a’ tányért; a’ ki legszerencsésebben találá meg nyilával a’ tárgyat; a’ ki ellenkezőjét öklözésiben haladta felül; ’s a’ ki a’ pályát leggyorsabban futotta meg; – ’s ezt kiáltozá: „Dicsőség a’ halhatatlan Isteneknek a’ föld’ minden népeitől! El vagynak döntve Jehovának oltárai örökre, ’s átkozott valaki őtet tiszteli. A’ ki azt merendi, én ezennel avatom fel halálnak a’ legirtózatosabb gyötrelmek közt.”

Borzadás szállá meg Jeruzsálemnek lakosait, midőn ez a’ piaczon elhirdettetett. Már sokan nyújták, rettegve a’ csigázástól, áldozatjaikat az ál Isteneknek; sokan eltérének az igaz Isten mellől, ’s hóhérjaivá lettek azon felekezetnek, mellyet hitetlenűl hagytak el. Így Jázon, a’ határtalan negédű, ki a’ főpapi méltóságot pénzen vásárlotta meg a’ Királytól; idegen minden eránt a’ mi jó, ’s kész elkövetni minden gonoszt honja ’s öseinek vallása ellen. Ez rég olta gyűlőlé Eleazárt, mert ennek súgárzó tisztasága még feketébbnek, még irtózatosabbnak mutatá az ő elméjét. Bosszúra gyuladva most Eleazár ellen, mert az alacsony mindenha ellensége a’ jónak, és mivel ez őtet méltatlannak nevezte a’ papi méltóság’ viselésére, bevádlá Antiochosz előtt, hogy Eleazár szidalmazta a’ Királyt, ’s parancsai ellen, hogy ezután Izraelben hellén szokás és rendtartások tiszteltessenek, ellenkezéssel és tűzre lobbadozva szóllott.

’S a’ katonák íme hozzák az öreget, keresztűl a’ tömött sokaságon, ’s a’ nép mindenfelé tisztelettel vonult félre előle, ’s titkon sóhajtozva annak irtózatos sorsán, kihez Izraelben senki nem volt hasonló. Jázon a’ királyi szék’ lépcsőjin állott, ’s olly gonosz örömmel nevete rá, millyennel a’ poklok szoktak, midőn kárhozott’ lelke érkezik hozzájok. Pedig Eleazár a’ kajánra még itten is szelíd megbocsátást pillantott.

Elfordult arczzal, hogy elfödhesse szívének ádáz haragját, ’s felkönyökölve a’ királyi szék’ arany karjára, űle Antiochosz, ’s előparancsolá Jázont, ’s ezt mondá neki: „Áldozzék ez itt Zeüsznek, az ég’ és föld’ urának, a’ hatalmas Istennek, és az egyéb minden halhatatlanoknak, ’s meg lesznek bocsátva vétkei. De ha akaratomnak alázatban engedni késnék, akkor hóhérpadra vele! vesszen irtózatos gyötrelmek között!” Ezt mondá, ’s a’ katonák a’ Jehova’ hősét levitték a’ viadal’ fövenyére.

Áltellent a’ királyi székkel, melly hét lépcsőken kele ki a’ hely’ téréből, áll vala az Olympuszi’ szobra, ’s az felett márvány oszlopokon borúlt össze a’ mennyezet. A’ bálvány’ lábainál eggy kerek asztalkáról gömbölyögve emelkedék a’ tömjén’ füste, ’s illatjával messzére eltölté a’ tágas piaczot. Hófejérségű patyolatjaikban állának, áltkötve ruhájikat arany szövedékjeikkel, a’ papok, ’s éneklék az áldozat’ hymnuszát. ’S ím’ a’ szent öreg rendítő magasságban lépe fel, látva mindenektől kik a’ piaczon megjelenének, a’ templom’ legtetősbb polczára; lángtekintetét, a’ bámúló sokaságnak fordította, ’s keblébe tündöklő csöppekben ömlöttek a’ könnyek, midőn minden szemet ázni láta magáért. De most rezzenve rántá vissza magát, megnyilt ajkai reszketének, tekintete elalvék ’s lassúbb tűzben ége; mint midőn a’ holdat eggy elszálló felhőcske fátyolozza bé. Most mennyei mosoly lepé el ajkait; meredten néztek ki szemei – mint a’ sokaság hitte – a’ semmibe, mert neki megjelene Úriel, eggyike a’ menny’ lakójinak, kit hozzá az Irgalmazó külde alá, ’s két csészét hoza kezében; szelíden mosolygott az öregre, ’s így szólla neki: „Eleazár, te kilenczven évet élél el, és már csak tíz vagyon hátra a’ mit várhatsz. Lássad e’ csészét balomban: ez földi éltedet tetszésed szerint nyúlatja ki. Lássad jobbomban a’ másikat: ez halálra küld, hogy vessz, hogy bátorító, budító példa vessz, a’ később nemzetségeknek. Mellyíkét választád?” – Gyorsan elébe hajolt a’ tiszteletes reg, ’s rengő karokkal várá a’ szép veszést, melly őt az örök életbe áltviendi. Alacsonynak tetszék neki az a’ gyalázattal terhelt élet, semminek a’ fenyegetés’ gyötrelmei; ’s egyedül azt óhajtván hogy halálában Jehovának nyerhesse meg tetszését, hirtelen nyújtá ki jobbját az Angyal felé; kivette kezéből a’ csészét, szájához vitte azt, ’s csudatevőleg látá magát megerősítve hogy megfussa a’ dicsőség’ pályáját, ’s a’ diadal’ koszorúját a’ czél mellett áltvegye.

’S az Angyal’ baljából kiesék a’ csésze. Eltört az, ’s apró cserepekké vala darabolva; ő pedig, a’ Halhatatlan, fenntebb ragyoglásban karolta által Eleazárnak nyakát, ’s ezt mondá: „Eljövök hozzád a’ viadal’ órájában, ’s bátorságot fogok kebledbe lehelleni, ’s megédesítem gyötrelmidet a’ halálban.” Ezt mondá jutalmazó pillantással, ’s az öreg’ szemei elől eltűnt.

Feléje most Jázon közelített, hogy szájába tolja a’ megáldozott sertés’ húsát, ’s ezt mondá neki: „Nyeld el ezt, a’ nagy halhatatlanok’ tiszteletére, ’s kikaplak bajodból.” – De Eleazár megragadá karját, ’s lelöké az oltár’ lépcsőjin. És midőn az most felgyúlada, ’s szidalmakra fakadott Eleazár ellen, ’s nem bíra tovább dühével; íme előjöve Nikánor, ezredese a’ Syriai hadaknak, kihez az öreg eggykor segélyt könyörögve közelített volt. Nikánor őtet félre vezeté, ’s ezt mondotta rettegő szózattal:

„Tiszteletes öreg, emlékezzél vissza azon időkre, midőn egymást Antiochosznak udvarában látánk, kit Dicsőnek ismért el a’ világ; emlékezzél, hogy ő téged, Izraelnek követét mint tarta tiszteletben, én pedig téged ott miként szerettelek, ’s néped’ igazai mellett egyedül azért szóllottam, mert Eleazárnak barátja valék, ’s megszabadítám a’ népet a’ szolgaság’ inségitől, nyomorúságitól. Gondold meg azt, kedves öreg, ’s mentsd meg éltedet, melly népednek is becses, de becses Nikánornak, sőt a’ Királynak is. Nyitva előtted az út; ne habozz; térj hirtelen reá, ’s harapj olly húsba a’ Zeüsz’ oltára előtt, mellyet enned vallásod’ törvényei nem tiltanak, de olly hús gyanánt, mellyet tiltanak. A’ Király kegyelemmel fog látni maga előtt, mihelyt meghallandja hogy követted tanácsomat. Lássd, nagy csöppekben omlanak homlokomról verejtékeim; ismerem komoly elmédet, melly tilt eltántorodnod atyáid’ törvényei mellől; és még is kérlek, tedd a’ mit javaslok. Tartsd meg nekünk e’ tiszteletes főt, ’s könyörülj magadon, könyörülj a’ népen, ’s a’ téged híven-szerető baráton!”

Így szólla, ’s könnyek boríták el szemeit. De Eleazár szelíden nyúla karjához, ’s azon helyre vezeté el, a’ hol neki ma Jehova előtt kelle ragyogni. Mert az Olympuszi Zeüsz’ képe elébe itt; megállott, ’s emlékezék elsőségéről, a’ mit neki nagy kora adott, ’s nemzetsége’ nemességéről, mellynek az ő fejér hajai voltak legfőbb dísze, ’s hosszú soráról szeplőtelen életének. Ezeket gondolá el tiszta elméjében, ’s az övéi felé fordúlva így szóllott:

„Izrael’ népe, hallgass fel beszédemre. Eggy vétkes irgalom ígéretet teve nékem, hogy meg fog a’ hogy meg fog a’ haláltól, a’ gyötrelmektől menteni. Hozassak engedett húst titkon az oltárhoz, és a’ tilalmazott hús helyett egyem a’ nem tilalmazottat, ’s e’ fortély által éltem meg lesz tartva. Izrael’ népe, én tennék e illy gonoszt? én hazudjam e a’ mi nem szabad? Eleazár, a’ nép’ oktatója, a’ kilenczvenévű öreg, bűnön vásároljon e meg esztendőket, talán csak eggy két havat, eggy két napot? ’S példája által hamiskodásra, alacsony tettetésre tanítsa e az ifjuságot, hogy átok és gyalázat terhelje a’ koporsók’ éjszakájában is? Nem, Izrael’ fijai, én a’ halált választottam, mellyre ezeknek már fel vannak rántva bárdjaik. Nem hozna az nekem nyereséget, ha itt a’ hóhérlásokat kikerűlném, ’s hazugság és vétek által tartanám meg életemet; de a’ földi életben itt, és túl ezen majd amott, láz bűnös, az Úr’ haragja’ sullyát fognám szenvedni. El tehát a’ halálra! Vídáman elmúlt éltem’ estvélyét, vétketlenűl dobogó szívem’ tiszta egét, mostan se zavarja meg az a’ mardosás, hogy hasonlatlan valék magamhoz. Példa maradok a’ késő időknek hogy egyedül Jehovának rettegjék haragját, ne az embereknek is, kik ma fenyegetőznek, gyötréseket űznek, ’s holnap már elnyeli a’ sír; példa maradok, hogy járjanak mindég a’ nyomon, mellyen én jártam, ’s légyenek mindég készen törvényink, a’ haza, ’s az atyák’ vallása mellett kilehelleni lelkeiket.”

Mondá, ’s elszánt bátor lélekkel méne, hogy meghaljon. Jázon ingerlő szemekkel pillongott Nikánorra, mert ez, a’ kit ő gyűlőlt, fortélyosan és siker nélkül igyekezett a’ halál elől elkapni. De a’ szánakozás Nikánorban is bosszúvá változék mostan, ’s dühös vérszomjjá irgalma, a’ szent öreg eránt, ki őtet kaczaj’ tárgyává tevé a’ nép előtt.

A’ Király, haraggal látván mind ezeket, felzajdúla elméjében, ’s ezt kiáltá le: „Vigyétek őt, ’s a’ legirtózatosabb halálra!” ’S azok vitték, el az oltártól, a’ város’ sötét kapuján ki, ’s a’ nép fuldokva ’s zokogó sírással követte menését. De Eleazár néma nyugalomban néze ki maga elébe; lángolának tekintetei, ’s orczájit pirosbb szín lepte el, mert előtte méne az Angyal; ’s csillámló arczát vissza meg vissza fordítá az öreg felé, ’s mennyei rózsákat hintegetett útjára. Azok élesztő illatokat lehellgettek.

’S most poroszlóji földre teríték, kinyújták tetemit, lábszárait vas botokkal tördelék össze; ő pedig jajgatva kiálta fel Istenhez:

„Irtózatos a’ mit szenvedek, o Jehova! Oh légy segédjére az erőtlen öregnek! Te tudod hogy életemet nem akarám megváltani hívtelenségen. Oldd fel szelíden a’ test’ kötelékit, hogy lelkem lebeghessen fel hozzád, ’s eggyesűljön véled örökre!”

Így könyörge ő. Mennyei barátja lehajlott most a’ haldokló’ arczához, ’s szemeiből a’ szánakozásnak eggy gyönyörű csöppje esett alá; harmatos homloka’ tüzét aranytollú szárnyainak lebegésével enyhítette, ’s bátor elszánást ’s bízodalmat önte az Úrhoz a’ testi hajlékából kifejtőző lélekbe.

Mint mikor a’ sziklák’ bérczein a’ reggel’ szürke ködje az ég felé csap, ’s oda törekszik hogy annak szemet-vídámító kékjében terjeszkedhessék ki; de a’ hegy’ meredek csúcsai még mindég tartóztatják, ’s az gyengéd lábaival a’ tetőkbe látszik tapadva: akként reppene fel az Eleázár’ lelke, kifeselve a’ test’ kötelékeiből, míg szíve már csak alélt ütésekben vere, ’s alig érezteté hogy mozog; már már megállott, most pedig megnyugvék, és most örökre!

Mennyei barátja forrón nyomta mellyét az üdvezűltnek mellyére, ajakira nyomá a’ lelkek’ csókját, ama’ halhatatlan élet’ köszöntését – – – ’s egymást ölelve emelkedének fel a’ föld’ sötét vidékeiről.

Elenyésztető hideg tetemit a’ portól ’s csörgedező vértől megtisztítva, könyhullatások közt vivé ki enyhelyére a’ nép, a’ sziklába vágott sírba helyheztetvén azt.

„Hol Salomóne, te hű? Hol múlat az Éli pap’ özvegy nője, ki hét fiakat nevele, és a’ jóknak örül most?” – Ekként a’ jövevény, ki az ajtón csak béreppenni látszott. – Salomóne megrezzene; úgy hitte, hogy ajtaja bé vala téve. – Nem ok nélkül szállá meg kétség. És még is a’ jámbor idegen’ tekintete ’s nyájas szavai megrázott szívében bízakodást támasztának.

Körülfogva az estvélyi alkony’ csendes fényétől, egyedül űle ő lakása’ alszobájában, ’s szővte gyapotfonalu vásznát legidősbb fija’ jegyesének, kit a’ gondos anya, maga választott meg neki. Most hirtelen kele fel űléséből, súgár növésében; ’s önbecse’ boldogító érezésével lépett az idegen felé: „Idegen, idvez légy Istenben az Éli’ özvegyénél!” ugymond. „De mégyek, ’s előszóllítom fiaim’ eggyikét, hogy szolgálatodra lehessen.”

’S amaz mosolygó nyájassággal az asszonynak: „Fiaidat kiküldéd a’ gerézdek’ hegyére, hogy vígadjanak a’ szüret’ áldomásiban. Ne rettenj el tőlem, Salomóne; engem az Úr küld hozzád; én eggyike vagyok azoknak kik körűle szolgálunk. Izenetével jövök e’ vérengező idők’ rettentései közt, az Úrba vetni minden bizodalmatokat. Miolta Antiochosz, Syriának Királya, bálványozást tanítat, ’s vakságot terjesztget el és csábúlást e’ földön, ’s a’ Jehovához híveket kard és kegyetlen csigázások által pusztítatja; a’ gyengék közzül sokan tántorodának el, ’s áltmenének ál Istenek’ tiszteletére, min megrettenének a’ jók is, látván hogy a’ gonoszság jutalmaztatik, míg a’ hűség porban sorvad. Mathathiás, a’ hőslelkű, szent lángra gyúlasztá ugyan a’ sokaságot; ’s eljő a’ diadal’ napja, mellyben Syriának temérdek hadai futni fognak az ő derék magzatja előtt, ’s a’ tartomány, megszabadúlva ádáz elnyomójitól, szabadon fog ismét lélegzeni! Eleazárnak, a’ dicső öregnek, halála ezereket vive ugyan vissza Istenhez, ’s újra feléleszté a’ bizodalmat a’ gyengébbek’ szíveiben. De az ellenség abba nem hagyja fene vérontásit, ’s Izraelt még rémítőbb bántások fenyegetik, míg végre megtelend a’ szenvedések’ mértéke, a’ Jehovától reá-szabott, mivel a’ nép magát tiszteletlenül viselte eránta. Oh, ki védje most azt, midőn Antiochosz felgyúladva vad elméjében, halál ’s vég pusztúlás által ingerli elhagyni Istenét ’s az öseitől általvett törvényeket! Eggykor a’ népben nagylelkü férfiak költenek fel, ’s hatalomban állottanak a’ veszély közt, társaiknak erős védjei. Sőt a’ hősek’ tüze a’ te nemedben is lángola, a’ gyengében; ’s Debora, Judith Eszter dicső tötteket követének el Istenekért ’s hazájokért. De ama’ jobb üdők elmúltak! Ki az most, a’ kiben lélek találtassék, feláldozni magát Izraelért, és azt, tettei ’s példája által, megszabadítani?”

Fenntebb színbe gyúladott a’ fülelő’ arcza. Teljesebb piros szökellett liliomfejérségű kebléből sápadozó orczájira, ’s földre süllyesztve tekintetét, így felele:

„Az Úr irgalmas és kegyelmező! Távoly állok én azon szent asszonyok megett érdemben és lélek’ méltóságban, kiknek neveiket tisztelettel említéd; ’s a’ legirtózatosbb veszélyeknek tennem ki férfias lélekkel magamat, arra nincs erőm. De én Istent meg nem tagadom, de én az ő törvényei mellől el nem állok, ha a’ hóhérbárd főm felett fel rándúl és főmre le száll is! Idegen, hányszor nem sikolta fel örömében e’ szív, ha, körülfogva gyermekim’ csoportjától, elmenék az úczán, ’s a’ nép rám újaival mutata, ’s rám, boldog anyára, idvet és áldást kiáltozott! És én az vagyok, valóban boldog anya vagyok; boldog, midőn Élinek gyermekei megállanak előttem; ’s midőn a’ kiket néki szűltem, a’ kiket a’ Jehova’ törvényiben neveltem fel, hogy vétek nélkül járjanak Isten előtt, méltóknak találtatnak atyjokhoz. De örömmel, örvendezések közt avatom őket a’ halálnak, ha az Úr’ tisztelete ’s a’ nép’ java kívánja vesztöket, ’s mélyen bánkódnám sorsomon, ha készen, ha örömmel nem vesznének, hívei az Úrnak mind holtig.”

Az Angyal immost közelébb lépe felé. Elfényesedett arczzal pillanta le az asszonyra, ki most eggyszerre elvakúlt; megszorítá jobbját, hogy menny föld eltűne előtte, ’s ezt mondá neki:

„Választotta az Úrnak, álld meg fogadásodat! Majd, midőn lelked, híven maradva Jehovához, e’ földről ellebben, világosságban látjuk meg egymást!”

Mondá, ’s a’ szóval eggyszerre eltünt. Salomóne, hörögve ijedtében, ’s még elvakúlva az Angyal’ ragyogásától, az ajtó felé tipogott, ’s felnyitotta azt. De a’ sötét fátyol immost lehulla szemeiről; mindenfelé tekingete, hogy megláthassa az idegent, de többé sohol nem találá.

’S íme gyermekei összefont karokkal tértenek vissza a’ gerézdek’ hegyéről, körülömlék a’ szeretett anyát, ’s szóval, csókokkal, ’s a’ legédesbb nevezetekkel csapodárkodának neki. De ő nem viszonzá köszöntéseiket, nem csókjaikat, nem ölelte meg a’ kedves legifjabbat; minden gondja csak az idegen vala, kinek össze kellett velek a’ ház előtt akadni, de a’ kit azok nem láttak. Hallgatásba süllyedve tére vissza hallgató gyermekei közt, ’s beérvén az estvelygő szobába, ezt mondá nekiek:

„Csudálatosak az Úr’ útjai. Angyala jelent meg nálam, – mert az nem lehete halandó ember – hogy bátorodjunk neki, megvívni Izrael’ idvéért, ’s az Úr’ törvénye ’s a’ haza mellett szent hűséggel meghalni. Menjetek nyugalomra, kedveseim; én fenn maradok, ’s könyörögve töltöm az éjt.” – Ezt mondotta, ’s ellágyúlt szívvel vonta félre magát szomorkodó gyermekei’ köréből.

’S a’ mint a’ nap víg súgárokkal löve az hajlék’ ablakába, az ébredezők anyjokat a’ szőlőernyőben láták meg, környülfogva fegyveres férfiaktól, ’s rohantak kiragadni kezeikből a’ híven-szeretettet. Az vídám tekintettel így szólla nekiek:

„Gyermekeim! Antiochosz parancsolja hogy jelenjünk meg bíráji előtt, ’s tagadjuk meg a’ mit Mózes rendelt; hogy tagadjuk meg Jehovának, a’ mi Urunknak, Istenünknek frigyét; hogy elpártolván tőle, hódoljunk ál Istenekhez, ’s legyünk tiszteletlenek az eránt a’ mit keblünk javall. Oh! én lángolni látom azon hős feltétet az Éli’ magzatinak szemeiben, melly nem gondol a’ földi élettel, ’s készebb veszni mint gonoszt követni. – Hulljatok földre körűlem, ’s kiáltsunk itt, az égnek élesztő színe alatt, a’ napnak ragyogó sugárzásában kiáltsunk itt eggyütt: „Isten, ragadj ki bennünket e’ nyomorúságból, vagy adj erőt, hogy minekelőtte tőled eltántorodnánk, állhassunk ki minden kínt, állhassuk ki a’ legirtóztatóbb halált, de vétekre másnak példát ne adjunk!” – ’S fijai eggy szájjal lélekkel felkiáltának! „Úgy legyen, o Jehova! úgy légyen!”

Így könyörgének mindnyájan, térdeikre húllva. De most felkelének a’ porból, ’s vídám arcczal követék anyjokat a’ fegyveres férfiak’ csoportja közt azon ösvényen végig, melly a’ szekérútba csap. Salomóne megpillantá a’ kamarát, hol gyermekeit szűlte, hol őket tejével táplálta, hol olly sokat tűrt és nyomorgott hogy az árvákat táplálhassa; de a’ hol férjével, a’ tisztával, olly szép éveket is éle. Oh, akkor szemeit nem panaszos könnyek zavarák meg! De hirtelen felszárasztá a’ könnyeket, ’s bátor elszánt lépésekkel méne, hova hurczoltaték, a’ piacz felé.

Álmélkodva látá a’ nép a’ tisztelt asszonyt, mert ő igen ritkán lépe ki csendes lakjából miolta férje megholt; álmélkodva látá gyermekeit, egyetemben kerítve be embertelen fegyveresektől. Az úcza mind inkább kezde szorúlni; ezer néző toldúlt a’ szent szenvedőkkel a’ zajgó piacznak, hol maga a’ Király is, arannyal-hímzett bíborában űle erkélyén, ’s várá a’ hozottakat. Mert ő, a’ mint eggy estve ál orczában járta végig, hogy ne ismértessék, az úczákat, nagy dicséretekkel hallá a’ szerencsés anyát ’s a’ hozzá méltó hét fiút emlegettetni, kik híven követik atyjok’ tanításait, ’s anyjoknak ápoló gondjait kegyes éltök által jutalmazzák, ’s gyermeki és testvéri hűségökkel.”

De melly látvány rettenti itt a’ tolongó sokaságot? Itt a’ Zeüsz’ oltára, ott a’ gyilkos hóhérszék, ’s a’ nagyöblü katlanok, megtöltve pezsgő szurokkal és olajjal; a’ tüzes harapók, ’s a’ bitó’ oszlopán a’ lábvas és a’ horgas korbácsok! Fejdelmének nevében Chuzím a’ Vezér, kezdé a’ szót:

„Halljátok meg, e’ város’ lakosai, melly keggyel bánik Asiának ura az átalkodottakkal. Tisztes férfiak tőnek vádat ezen anya és gyermekei ellen hogy ők szidalommal illeték Antiochoszt, kinek a’ nagy Istenek’ bölcseséget adának, és hatalmat minden halandók felett. Ime ő fel akarja emelni Izraelnek népét, melly Mózesnek, az ámítónak, törvényei miatt mindeneknél megvetésben van; ’s e’ vétkes anyának ’s fijainak, irgalma’ teljéből, még eggyszer és utolszor bocsánatot, sőt kegyelmet ajánl, ha Zeüsznek, az Olympusz’ urának, ki minden Istenek és halandók felett lebeg, tömjént fognak gyujtani, és őtet imádandják. Ha pedig megátalkodának nem tenni a’ mi parancsoltatik, íme jelen vagynak a’ hóhérok, ’s az esztelenek még ma ki lesznek törölve az élők’ számából. – Makáb, te vagy az előszülött; jer, áldozzál víg kedvvel a’ Zeüsz’ oltárán, ’s adj példát az ifjabbaknak, midőn a’ Király előtt állasz, mint tiszteljék őt hűségben, ’s tartozó alázatban. Azt kérdem tőled, mi hoz itt hasznot: engedély e, vagy makacskodás?

De a’ hű ki sem engedé mondani a’ mit az készűle, hanem beszöktetvén szavaiba, ezt mondá tüzesen: „Ne kérdj semmit! mert én, mert mi mindnyájan, kiket Izrael a’ maga örömdalaiban Makabéknek nevez, kiálljuk a’ gyötrelmeket, a’ halált; de a’ ránk örökképen maradt törvénytől, öseink’ szent hitétől, soha el nem állunk, a’ hogyan Jehova az igaz, az eggy Isten!” –

Szava végig hangzott a’ tág piaczon. Antiochosz rengve költ fel bíbor vánkosáról, elannyira ijede meg a’ bátor szózaton, ’s tajtékzó ajakokkal vad dühében ezt kiáltozá: „Vonjátok a’ padra őtet, ’s aranyom gazdagon jutalmazza meg csigázástok’ munkáját!” Azok utána kapának. – De jaj, oh jaj! melly irtózatos hang közelít itten távolyról! A’ szerelem’ rettegése, a’ szerelem’ kétségbeesése hangzék a’ gyenge leánykebelből, melly itt a’ végső polczokról előhata. Salomóne szertelenül ijede meg a’ szózatnak; elsápadva pillanta mostan fijára, ’s ezt gondolá magában: „Oh csapta volna meg bár az Úr’ keze elsiketűléssel, minekelőtte füleihez ért a’ hangzat, és szívét meghatotta!” – De Makáb mélyet sóhajtva fordúla meg a’ hely felé, honnan a’ rázó szózat jőn. Sápadt halvány szín, mint a’ kopoersóké, ’s lángoló piros szökének elváltozva keresztül orczájin, ’s ajkai, megnyilva már hogy feleljenek, eggyszerre némúltanak el. Szerelem’ fájdalmai közt gondolkozék ugyan ő a’ kedves jegyesse, Saróne felől; sóhajtva látá ugyan eltűnni arany álmait, mellyeknek már olly közel vala bételjesedésök; de ment ’s nem várá hogy megragadják hóhérjai; és míg a’ kétségbe-esett leány összeroskadott, ’s elveszve fájdalmiban már porban fetrenge, magát önkényt adá által áldozatúl. – De a’ lelkes anya tiszteletes nagyságában pillantott elsőszülöttére. A’ hogyan az egekig-meredező havasok’ jégormai állanak színetlenül; olly színetlen vala az ő arcza is, midőn az ifjú felpillanta Jehovához, ’s magát a’ kínos halálra elszáná. Bakóji összeroncsolák tetemit. Testvérei, midőn már halva lebegett a’ forrtyogó szurokban, sírva buzdíták egymást, hogy vesszenek bátran ők is Jehovának szent nevéért, mint ez.

’S ím Makábon áltesének. – Salomonénak elhaló keblében hétélűleg dúlongott a’ tőr; annak minden döfése, melly a’ kedves fiút éré, éré az érzékeny anyát is. Az első már elholt; ki vala szenvedve a’ kín melly őt Istenhez vezesse, ’s a’ hű anya kiállá Jehováért a’ minél ember rettenetesebbet nem szenvedhet: látá, nézé fija’ gyötrettetését. – ’S anyai szíve ezt még hatszor szenvedje e? Ki adjon itt erőt gyenge asszony’ keblének azt elviselhetni? Maga Jehova, az ő bizodalma, az ő irgalmazója! Mert midőn az Úr’ dicső hőse kilehellé most életét, nem látva a’ sokaságtól, egyedül a’ legtiszteletesbb anyától látva, közelíte hozzá a’ mennyei barát, ki neki tegnap az estalkonyban megjelent vala, ’s a’ meg nem halható élet’ fényében tűnt vala el. Íme ez hét elhervadhatatlan koszorút mutata, mellyet eggy nyolczadik keríte be, eggy Édeni virágokból szövött nyolczadik; ’s szelíd mosollyal jőve felé, ’s erőt, bízakodást, ’s türelmet lehelle keblébe. Salomóne, eltelve keblének szent érzéseivel, felpillanta az atyához az egekben, némán hálálta kegyeit, ’s így bátorítá a’ síránkozó testvérgyermekeket:

„Gyermekeim, ne síránkozzatok a’ kimúlt után. Homlokát már övedzi a’ koszorú, mellyet az Úr mindnyájatoknak készíte. Nyerjétek el azt ti is. Életet és halált csak eggy percz választ el, ’s a’ jókat áltviszi örökké tartó boldogságba, kövessétek bátyátok’ példáját, ’s vesszetek Jehováért; hogy légyen meg a’ mit Mózes énekele, ’s az Úr benneteket úgy tekinthessen irgalommal mint maga szolgájit.”

A’ Vezér előkiáltá a’ másodszülöttet, ’s megbosszantva az elsőnek hősi nagysága által, így szólla: „Jőjön Abír, ’s áldozzék az Olympusz’ Királya’ oltárán, ’s egyék tisztelettel az étekből. Értsétek ezt mindnyájan, nyilván hirdetem az egész sokaság előtt: Elvenen fog megnyúzattatni, ha mint Makáb, megvetné urának, a’ Királynak kegyelmét, ki a’ pártosokat keményen bünteti.”

Abír engede a’ szónak, ’s előjött. Eggy jaj készűle lereppenni a’ szerencsétlen anya’ ajkairól, de ő megelőzé a’ jajt, legyőzte szíve’ ijedségét, megálla, ’s ezt gondolá el magában:

„Isten, mint állhatná ki ő e’ gyötrelmeket! Kisdedsége’ napjai olta szűnet nélkül betegeskedve, férfilelket nevele ugyan a’ sínlő testben; de oh, könyörűljetek rajta, hóhérjai, ’s öljétek el hamar! Te pedig, Jehova, adj erőt neki, midőn megküzd a’ halállal!” – Ezt mondá hangzat nélkül magában, ’s könyörgve redőlte össze kezeit.

Abír felpillanta a’ Királyhoz; – arczának mostan még halványabb színe ’s mennyei mosollyal eltölt pillantatai szánakodás’ érzéseit támaszták a’ sokaságban, igen még hóhériban is. ’S ő így szólla: „Miként tehetném én a’ mit parancsolsz? mint tagadhatnám meg az eggy Istent? mint tisztelhetném helyette az ál bálványokat? Nem! az nekem lehetetlen; nem, azt én tenni nem fogom! Végezzétek el a’ mihez fogtatok!” – Azok teljesíték a’ bosszu’ fenyegetését, a’ látni is irtózatost! ő pedig, haldokolva, ezt kiáltá a’ Királynak:

„Dühös vérengző, te ugyan elölöd földi életünket; de a’ világ’ Királya azokat, a’ kik az ő törvényei mellett megholtak, életre hozza a’ jutalom’ nagy napján, ’s béviszi az öröm’ országába.”

Ezt mondá, ’s élte ki vala lehellve. A’ Vezér vad szidalmakban önté ki neheztelését, hogy, a’ mint mondá, a’ Király’ parancsát tiszteletlenűl megvetik; de még inkább, a’ mit nem mondott, hogy néki nem ragyoghatott hiusága. Most Machír lépe elő, harmadika a’ testvér hősöknek. – A’ szerencsétlen anya a’ múltakat emlegeté, ’s hullongatá fejét, midőn harmadik fija lépett hóhérjai’ elébe. Atyjának, leggyengébb évei olta, ez vala kedvencze. Meleg vére és az az ő előre-tolakodó lelke ösztönözék, hogy korán kezdé gyakorlani karját az harcz’ fegyvereinek forgatásokban. Mosolygva mondá Salomonénak, látván azt sok ízben, a’ gyermek’ atyja: „Kedves, emlékezzél a’ mit itten jövendőlök: Machír eggykor rettentése leend elleninknek! Lássd mint forgatja a’ kardot, mint feszíti tegzét, ’s a’ láncsát, a’ gerelyt mint repíti, ’s mint löki a’ parittyát: olly bizonyosan töri össze majd ellenségét a’ küzdésben, ’s visszaszerzi honunknak a’ szabadságot; dicsősége Izraelnek, ’s öreg napjaimnak dísze, öröme!” – Így atyja. De az örök gondviselésnek másképen tetszett felőle végezni. Erre emlékezék Salomóne, ’s elfoglalá azon gondolat hogy az ember’ reménye és szándékai melly messzére tévedeznek az Úr’ útjaitól.

’S a’ mint Machír előlépe, Chuzím így kiálta a’ hóhéroknak: „Szolgák, szeljétek ki szájából nyelvét, minekeklőtte még szóllani kezdhet, ’s csapjátok el lábait, kezeit. A’ pártos még itt is szidalmakra merészel fakadozni.” – Tüzesebben ragyogott a’ derék ifju’ orczája; tüzesebben szikrázának szemei, ’s minden vonogatózás nélkül nyujtá ki jobbját és, száját kitátván, nyelvét, ’s ezt kiáltá neki:

„Nyelvemet és jobbomat én az Úrtól vevém. Visszá adom neki örömmel, ’s azon boldog remény alatt, hogy ő is visszáadja megint nekem, a’ melly nap’ halottait fel fogja poraikból támasztani.”

Chúzim elsápadva kapá vissza magát. A’ Királyt és az ő kísérőjit álmélkodás foglalá el, hogy eggy gyenge ifju’ keblét a’ legirtóztatóbb halál’ látásában illy hős lélek élesztheti; renge haragjában hogy a’ megvetett nép, mellyet ő eltörleni szándékozott a’ föld’ színéről, tiszteletlenűl meri viselni magát parancsai eránt. – ’S gyermekén szelíd, de felvilágosított szemekkel függe a’ boldogtalan anya, ’s ezt mondá magában: „Machír felől megjövendőlé atyja hogy hős férfi leend; íme vitézűl küzdi küzdését, ’s rettenés nélkül mégyen halálnak.” – A’ hős ifjú irtóztató gyötrelmek közt elveszve.

Mostan Júdát hozák elő. Siető lépésekkel szökött utána Achás, mert a’ kettő ikerszületésű gyermek vala. „Mint a’ két ikercsillag” – így szóllott az anya a’ néphez – „soha külön nem térve, eggyütt mégyen az ég’ boltozatján: úgy itt a’ két ikertestvér, kiket én szűltem; mert nekik lelkeik, indúlatjok, leggyengébb korok olta szorosan eggybe voltak szőve. Az én Júdám eggykor az erdőkben eltévede. Elbódítva a’ gödély-csemete’ nagy szagától, a’ bokor’ árnyában szunnyadott el. Keresénk, nevén kiáltozánk, de mind hijába. A’ kis Achás is űzte nyomait, ’s a’ testvéri szeretet vezére lőn a’ gyermeknek. Még távoly a’ csalittól, melly az eltévedtet elrejté, felkiálta örvendezve az ifjabb: „Fel, fel oda, a’ hol engem vár az én kedvesem!” – Így valának eggyesűlve mindég az életben, eggyesűlve most a’ halálban is.”

’S a’ mint Chuzím a’ két ifjat meglátá, ezt kiáltá vad dühében: „’S ti, kígyó’ fajzatja, víg arczával, összefont karokkal jöttök e, ingerleni méltó bosszúmat? Lakoljatok vakmerőségetekért e’ lángoló kádban!” ’S meglőn a’ mit a’ pogány parancsola. Júda a’ Királyra pillantott, ’s ezt mondá neki:

„Király, te nem fogsz, mint én, eggy jobb életre feltámadni; ’s nekem jobb a’ te kezeidből vennem a’ halált, ’s reményemet, melly az Úrra épűlt, teljesedve látni meg az egekben.”

Így az ifjabb is: „Király, te is por vagy, ’s alá vetve a’ sorvadás’ borzasztó törvényeinek, mint mink itten, noha most teljes kéjed szerint uralkodol, ’s rettegés nélkül tészed a’ gonoszt a’ mi szívednek tetszik. Ne táplálj hiu reményt lelkedben; ne hidd hogy népünk felejtve van Jehovánál! Majd látni fogod, melly hatalmas az Úr, kinek karja téged és a’ tieidet össze fog tördelleni.”

Elmondá, ’s azok eggy perczben halának el. Hasonlók az erdők’ nyögdellő lakójihoz, kik fészkök olta elholtokig azon ágon hintálának, eggyütt reppenének fel és eggyütt szállának alá; és ha az ágról lehulla a’ nőstény, lehulla hímje is, a’ vigasztalhatatlan! Ekként nyögék ki életöket az egymást szerető testvérek.

De a’ tiszteletes anya’ keblét most aggodalom szállotta meg, ha kiállja e az irtózatos kísértetet Áreth is; ő egyedül ezért reszketett. Az ifjú’ elméje nem kaján; de mindég kész ellenkezni testvérivel, vásottságból, nem rosszaságból. Mit fog ez tenni most? ezt kérdé magától a’ rettegő anya. Ekként nyögék ki életöket az egymást szerető testvérek.

De a’ tiszteletes anya’ keblét most aggodalom szállotta meg, ha kiállja e az irtózatos kísértetet Áreth is; ő egyedül ezért reszketett. Az ifjú’ elméje nem kaján; de mindég kész ellenkezni testvérivel, vásottságból, nem rosszaságból. Mit fog ez tenni most? ezt kérdé magától a’ rettegő anya. Mert a’ magasan felemelt bálványoltárának lépcsőjin összeszőtt kezekkel méne fel, ’s kétes arcczal tekingete a’ szoborra, hol tiszteletet mutatva, hol megvetést, ’s kileste a’ szilkéket és az áldozatra készített étkeket, ’s azzal újra visszatért. És a’ midőn őt a’ Vezér felszóllítá, hogy engedjen a’ Király’ hagyásának; hogy gondolja meg mit tészen; ha nem jobb e engedni, ’s elvenni a’ hűség’ díját, – még ekkor is sokáig álla magába zárkozva, ’s nehéz kedvvel tekinte ki maga előtt. – Salomóne már összetapasztá kezeit, felemelé az egekre, ’s könyörgve kiálta e’ szükségében segédért; ’s ím Áreth jő, felmosolygva az Olympiusz’ szobrára, ’s ezt kiáltá hidegen és csúfolólag:

„’S ez itt, ez volna e tehát Isten? Mondjátok el csak: midőn kezdetben Isten a’ mennyet és földet teremté, és mindeneket ezekben, akkor Isten, az eggy, az igaz, egyedül vala; úgy mondják írásink. Hol vala tehát ez a’ Zeüsz, a’ kit tí tiszteltek? Látátok e az Isten’ bölcsőjét? Oh, szoptatója fényes nemből vette, úgy hiszem, eredetét; eggy Isten’ szoptatója! ’s ki oktatá az istengyermeket beszélleni? Oh tí eggyűgyüek! tí balgatagok! azt hiszitek hogy ismeritek az igazat, az eggyet, kit halandó’ szemei soha meg nem pillantottak, de a’ kit ártatlan keblében minden feltalál, ha akarja. Mert ő üvölt a’ fergetegekben, a’ nyár’ hév szellőjiben ő lebeg; ő teremte, ő tart fenn mindent; ő intéz mindent örök bölcsesége szerint. Tí azt hiszitek, hogy ismeritek az eggyet, kik több Istenek felől szóllatok, ’s ön kezeitek’ munkáját imádjátok a’ holt szoborban!”

Mondá; ’s eggyszerre zajgás támada körűle, ’s a’ pogányok’ csoportjai néki-rohanának, ’s vivék a’ gyötrésekkel elnehezített halálra. De Áreth még a’ halálban is e’ szókat kiáltá Antiochosznak:

„Király, úgy hiszed, hogy pusztításidat az Izrael’ népén te űzöd; de e’ hatalmat néked maga e’ népnek Istene adá, mert őtet bűneink megbántották. De jaj neked! jobbja eggykor téged veszen elő, mert te vakmerően kelél Jehova ellen; mert te Jehova ellen merészelél harczolni harczolni!”

’S a’ mint Áreth halva dőle el, előjöve anyja, megállott gyermeikenek holt testeik mellett, ’s kiterjesztette felettek karjait. Íme az az ő gyönyörűsége, az az ő kevélysége, a’ miért őtet annyiszor irígylé a’ nép, romban álla előtte! – ’S jajgatott? sírt? – Nem jajgatott, nem sírt. Szívére szorítá összeredőlt kezeit, ’s így szólla tiszteletes örvendésiben:

„Hősi lélekkel küzdétek elnyerni az óhajtott czélt és elnyerni azt Istenben. Fejeiteken látom a’ jutalmazó koszorúkat, ’s mellyem édes örömben hullámzik. Mert ki ada nektek annyi erőt hogy illy irtózatos kínokat állhassatok ki? Csudálatosan állának össze anyátok’ méhében testeitek, ’s ki foghatá meg azt? Lelket, szellemet tőlem nem vevétek; én nem szerkezém össze tetemeiteket; az, a’ ki hatalmasan teremté a’ világot, a’ ki az ember’ születését, a’ ki a’ számlálhatatlan lények’ menését, járását, kiszabá, az adott rá nektek erőt, ’s ama’ nagy napon előhozand a’ porból; mert ti, hívek az ő törvényeihez, erős hittel, víg kedvvel választátok halált inkább mint bűnt, a’ minden gonoszok’ legnagyobbikát.”

’S így mondá ki, Jehovának feláldozott hat fijai felett, anyai szívének áldó vég búcsúját. De most hirtelen rendűle meg lelkében, mert még hátra volt legfijabbja, Sálem. Azonban, míg a’ fenevad elöleté a’ hat idősebbet, a’ szenvedő anya elfordítá róla szemeit, hogy tántorgás nélkül állhasson a’ kísértetek közt. Most csendesen álla meg, ’s tördelé kezeit, ’s így könyörge fel Istenhez: „Küldd alá a’ gyermekhez Angyalodat, hogy az ellenség ne örvendhessen megbuktán!” – Míg bátyjai hóhéroltatának, a’ gyermek a’ porban fekvék, ’s bevonta fejét pallástjába. De most hirtelen kele fel fekvéséből, ’s ezer szemek meredezének a’ kedves gyermek’ angyali arczára. Álmélkodva néze rá maga Antiochosz is, ’s most közelébb inté az erkélyhez. Felkele székéről, ’s nyájas hanggal ezt mondotta le hozzá:

„Gyermek, anyád nem gondol ígéretem’ szelíd ígéjével, ha leesküsztök a’ Mózes’ törvényeiről, mellyek benneteket az egyéb nemzetek előtt csak nevetségesekké tesznek, és ha Zeüsznek ’s az egyéb halhatatlanoknak térendetek tiszteletére; sőt még maga ingerlé bátyáidat hogy ellenkezzenek akaratommal, ’s így őket áldozatjaivá tevé lángoló bosszúmnak. A’ te kedvedért anyádnak is meg kegyelmezek, és ha teljesíted a’ mit parancsoltam, gazdag jutalmat vészesz tőlem aranyban és ezüstben, paripákban, szekerekben. Te székem körül fiam mellett fogsz állani, egyenlő vele, ’s tisztelve mindentől.”

Ezt mondá, ’s nyájasan ’s csapodárkodva inte alá kezével és szemeivel, hogy az elmerűlt gyermeket magához szédíthesse. De hijába; a’ gyermek elhatárzott lélekkel így szólla: „Király, nem teszem a’ mit tőlem kívánsz, mert nekem uram és istenem Jehova!” ’S ezt mondván félre tére anyjától, ’s elcsendesűlve veszteg állott. – Antiochosz inte az anyának, ’s szelíden hangzó szózattal ezt mondá:

„Anya, gondold meg, melly sors éré gyermekidet, mivel átalkodottságod őket arra tüzelé, hogy válasszák a’ gyötrelmek’ halálát. Még hátra a’ legutolsó; szép mint a’ tegzes Érósz; mentsd meg az eggyet, ’s ne engedd, hogy fegyvernekim’ haragjának ez is feláldoztassék. Én azt elhalmozom királyi kegyeimmel. Atyja leszek neki, ’s nagyra emelem, mint tulajdon fiamat; naggyá tészlek vele téged is, hogy kiki boldognak mondjon. Menj, tartsd meg életét! Harapjon az áldozat’ húsából a’ felgyülekeztek előtt. A’ nép miatt kívánom azt. Te kétségeskedhetnél e megtartani gyermekedet?”

A’ mint megszűnt szóllani, Salomóne nyugodtan így felele a’ Királynak: „Jól vagyon; láttatni fogom vele hol virágzik boldogság, ’s a’ jövendő hol termi meg neki gyümölcsét.”

Csudálva látá a’ felgyülekezett nép a’ tiszteletes asszonyt, midőn most lángoló szemekkel ’s inkább elpirosúlt orczákkal ment eggyetlennek maradt gyermeke felé, keresztül a’ rá bámúlt katonaság’ hosszú sorain. Egyébkor melly lágy, mi szelíd; asszony, a’ név’ legnemesebb jelentésében! mindég vídám arcczal ’s lélekkel gyakorolván a’ hitves’ és az anya’ ’s a’ ház’ gondos asszonya’ egymást örökké váltó tiszteit: mostan pedig férfilélekkel látá kínos halállal veszni a’ magzatokat, ’s hasangó szíve’ érzésit hatalommal győzte meg, hogy valaki látá, csudálotta a’ hős anyát. ’S most elére szíve’ kedvelt gyermekéhez, lehajlott hozzá, ’s ezt mondá:

„Fiam, könyörülj rajtam, szerető anyádon, ki téged kilencz holnapig horda szíve alatt, tejével szoptata, mindeddiglen ápola; hallgassd meg kérésemet, te, kedves nekem! te, én eggyetlenem! emeld egekre szemeidet, ’s tekintsd a’ földet itt. Íme valamit álmélkodó szemeid ottan és itten látnak, mind az annak munkája, a’ ki az embert is teremtette, ’s kihozá semmiből, ’s mindent bölcsen rendele el. Rettegd a’ gonosz’ csapodár ígéretit, de ne a’ fenyegetéseket. Viseld méltólag magadat testvéridhez, tűrd a’ mit tűrnöd kell, ’s vessz bátor lélekkel, a’ hogy ők vesztek; hogy az ítélet’ vég napján tégedet vélek eggyütt szoríthassalak ez anyai szívre, ’s örök vígadás légyen örömem!”

„Anyám,” – így szökött szavaiba a’ gyermek; – mi rettegteti így a’ te szívedet utolsó csemetéd miatt? Én egyedül az Úr’ törvényinek fogok engedni, mellyeket Mózes hozott le villámok és mennydörgések közt, kőtáblákba vésve, a’ szent hegyről; azok úgy kívánják hogy Jehován kivül idegen Istenink ne légyenek. Jer, hív anya, ’s halljad, mit mond majd fiad a’ Királynak.” – Víg lélekkel rendűle meg lelkében a’ boldog anya. Az Angyal mennyei fényben ragyogott eggyszerre a’ gyermek’ oldala mellett; megfogá jobbját, ’s keresztül vezeté a’ katonaság’ sorain, az erkélyig. Sálem ott így szólla:

„Hah, te, kit nem bölcseség, nem szelíd nagy lélek díszesít, hogy boldogítsad népeidet, és az enyémet melly téged most eggy ideig ural, reszkess a’ nagy ítélet előtt; az eggyik csésze üresen lebben fel, a’ másika, megterhelve gonoszságiddal, örök jaj’ örvényeibe fog elmeríteni; reszkess! még el nem kerűlted az örök Isten’ bosszúját! Ki van merítve kegyetlenséged’ nagy volta Élinek magzatjain; te elölted testvérimet, de azok ingás nélkül állának Jehovának felén, ’s bémenének a’ boldogságba, mellyet az Úr a’ magáéinak ígért. Osztozom az ő szenvedéseikben, ’s mint ők, örömmel áldozom fel életemet Jehováért. Oh, hogy haragja, melly nehéz sullyal feküdött Izraelen, megengesztelve szenvedésink által, valahára szűnjön meg!”

Mondá, ’s az Angyal eggyszerre tűnt el anyjának tekintete elől. Ez pedig rohanva közelíte elő; reszkető karokkal áltölelte a’ gyermek’ nyakát, ’s a’ hála’ kiáltásával kiálta fel Istenhez. – Vad haragban dúlonga Antiochosz hogy a’ gyermek őtet így pirítá el a’ piaczon, ’s meghagyá, hogy ostorozzák halálig. Akkor haraggal vonta vissza magát palotájába.

’S midőn hóhérinak véres kezeik alatt az élet’ illatját a’ leggyengébb virágszál is ellehellé; akkor álla osztán a’ szerencsétlen anya halvány arczban. Szent maga’ megadásával viselé ő ma kedves gyermekeinek kimúlásokat. De immár meg vala téve az áldozat; ki vala ürítve a’ keserű kehely utolsó csöppjeiig; eggyszerre szakadozának meg szívének minden idegei halotti küzdésökben; a’ ragyogó szemek’ tüze elalvék, orczájit a’ halál’ sápadt színe vonta be. Megnyilt ajkakkal, égre-emelt tekintettel, összeredőlt kezeit lágyan szorította szívéhez; szédelgve, tántorogva ingott ide meg’ oda, ’s elaléltan roskadt össze. Eggyike a’ fegyvereseknek délczegen verte által szívét, ’s lelke, a’ boldogúlandó, zengő szárnyakon repűle fel az örökhöz, hol ismét feltalált gyermekei víg sikoltozások közt várák. Letérdeplének a’ séllye előtt, boldogok hogy örökre láták eggyesűlve magokat, ’s szemeik csak öröm’ könnyeit hullaták.

Hallgatva, bús tekintetekkel tűne el a’ piaczról a’ sokaság. Ezreknek nem megijesztve, – nem, – felingerelve, fellázasztva voltanak szíveik. Illy páratlan nagyságú asszony’ halála, hét illy férfilelkű kisded’ szenvedései, bátorodásra gyúlaszták a’ nép’ szívét. A’ fenevad elvétette czélját. Hazatérve, elbeszéllé mi történt, a’ férj hölgyének, az anya kisdedeinek; ’s a’ porzó országútra, a’ város’ legtávolyabb szögeibe, a’ magányos vityillókba hemberegve ment ki mindenfelé a’ riadás, mint a’ viharoktól korbácslott hullámok, a’ legtávolyabb szélekig; ’s mindenfelé csoportozának, élesztve Júdától, a’ hívek, eltökélve hogy atyájiknak vallását, törvényeit, szokásait védeni fogják. Így dicsöítette meg magát Jehova a’ fényes nemzet’ kidöltében; így terjede el ismét a’ szent hit, hogy az Isten csak eggy!

O Szent Megadás az Úrban! nagy és felséges gondolat, ’s még nagyobb, még felségesebb, midőn fényes tetté válik; midőn az ember mindenét oda adja a’ szent tárgyért, midőn életét semminek tekinti, ’s csendesen elvérző szívvel, elnémított panasszal azt is feláldozza, a’ mi neki életénél is kedvesebb! – oh felséges erkölcs! ki tudna téged méltólag magasztalni! – De bár mi nagy légyen az, fénye mint sorvad össze az Emberfija’ dicsősége mellett, ki a’ maga istenségét elrejté az emberiség’ alakjába, ’s önkényt megalázta magát, ’s viselte gyarlóságunk’ sullyát halálig, még pedig az idvezítő kereszt’ haláláig. – Oh melly végig gondolhatatlanúl nagy vala az az ő megnyugvása az Atya’ akaratjában, mellyet csak a’ Szeráph ért, ’s rebegve imád a’ királyi szék’ zsámolyánál! – Örök dicsőség a’ tiszteletes Eleazárnak! örök dicsőség a’ hét nagy fiu’ még nagyobb anyjának! Oh mint ragyognak az ő neveik az Élet’ könyvében!

A’ restűl derengő reggel’ szent felszürkűltében csengve kél diadalmi ének Sionra. Háladalok zengnek Jehova’ tiszteletére, ki megszabadítá az elnyomottakat, ’s a’ hosszú sorokon, mellyek a’ hegy’ oldalán fel fel vonakodtak, ’s vigan emelgeték jobbjaikban a’ pálmaágat. Oh boldog látás! íme Izraelnek ismét megengedteték belépni a’ szent templomba; ’s azon helytt tisztelni a’ világ’ urát, mellyet maga választott; ’s kikapva az ellen’ hatalmából, ismét szabadon szolgálni neki! – De ki az, a’ ki itt hatalomban járdall a’ sereg előtt? Léptei virító erőre ’s bátor nagy lélekre mutatnak; barna üstöke lebegve játszik homlokán, ’s szikrázó szemeit, – a’ retteneteseket a’ csaták’ küzdései közt, – most könnyeinek szelíd csillogása vonta be, midőn a’ nagy lélekkel nyert győzödelem után az Úrnak megújított szolgálatjára vezérli örvendező sergeit.

Júda, Mathathiás’ magzatja, vezérlé itt népét Jeruzsálemnek szent hegyére. – Antiochosznak kevély Hadnagya Séron nem régen még az ő hatalmas karja által veszett el. Ezen a’ Király szörnyű bosszúra gyúladott, ’s újabb temérdek sergeket külde Izrael ellen, Ptolomaeusz és Nikánor, ’s az ő helytartója Lysiász alatt, mert ő maga Persziát akará kirablani. De hadai’ nagyjaikat hamar leteríté a’ Jehova’ erős-karu hőse, ’s Antiochosz, megértvén ottan mi történt, irtóztató haraggal kiálta fel: „Büntessenek meg a’ nagy Istenek, ha iszonyatos bosszúmat nem állom a’ lázakon! Dőljenek le Jeruzsálem’ kőfalai, ’s ti öldössétek a’ véneket és ifjakat, ’s a’ melly’ emőjit és a’ jajgató anyákat, hogy Judéa legyen mint eggy koporsó, ’s lakosit nevessék a’ föld’ egyéb nemzetségei!”

De a’ nyavalyás fenekedő gyalázattal tére meg honjába Ekbatanába (1), mert tolvaj kezekkel szedte ki Persepoliszban a’ templom’ kincseit és a’ szent edényeket. ’S a’ mint bosszúra gyúladva, szekere’ hajtóját sietésre serkengeté, utól-éré Jehovának rettenetes jobbja; kidőle szekeréből iszonyu gyötrelmei közt, ’s jajgatva fetrengett a’ porban. A’ ki, kevély lélekkel, ki akará nyújtani kezeit a’ hold után, hogy azt arany szarvainál fogva lerántsa az égről; a’ ki a’ tenger’ hullámjainak ’s a’ mindent felforgató szélvésznek bilincseket készítgete, ’s a’ hegyek’ szirtjeit a’ hércz’ csészéjébe akará tenni, itt aléla irtózatos kínjai közt, ’s itt fujta ki, elhagyva mindentől, lehelletét!

Emaus előtt Lysiás már szembe álla Júdával, ki csak tízezer népet igazgata, míg amaz százezreket. De ő így szólla vitézeihez: „Ne reszkessetek hogy nekiek számok nincs; emlékezzetek, mint védé az Úr a’ maga választott népét a’ Faraó’ sergei előtt. Emeljük fel hozzá könyörgő kezeinket mi is; az Úr emlékezni fog frígyéről mellyet Abrahámmal kötött ’s Izsáknak és Jákóbnak megújított, ’s hatalmas karral megveri ellenségeinket, hogy valakik e’ földön élnek, ismerjék meg, hogy ő bástyája Izraelnek, most és minden időkre.” – Ezt mondá Júda, ’s könyörgő kezeket emelének égre mindnyájan.

A’ távoly hegyek megett csendesen szálla le rózsagőzei között a’ tűzarczú nap. Alaktalanúl folytak szét a’ szürkűletben a’ mezők, ’s éj fogta be az elnémúlt földgomolyt. A’ sereg’ Fővezére így szólla itt Gorgiászhoz: „Látád e a’ szemteleneket? sisak nélkül, pánczél nélkül vannak; ’s e’ nyomoru folt verheté e meg két erős Hadnagyinkat és azt az erős sereget? Talán hogy elmétlen elhittségökben álomnak ereszték magokat, feledvén a’ nemzet’ dicsőségét és tulajdon nevöket. E’ csapás engem nem érhet, ’s én összeroncsolom! Válassz mingyárt húszezer harczolót sergein közzül, ’s menj velek Bethsúra felé, ott foglald el a’ tetőket, ’s omolj alá rájok mint a’ hegyek’ csergetegei, midőn megdagasztá a’ zápor; hogy felriadva alvásokból, se meg ne futamodhassanak, hanem véd nélkül hulljanak le gyilkolójik’ kardjai alatt. Én utánatok megyek táborommal, ’s míg a’ reggel feljövend, a’ győzödelem’ rémítésít Jeruzsalem’ falaiig terjesztem ki.

Ezt szándéklá a’ dölyfös; de az örök Gondviselés egyebet végze. Júda megállott serge’ közepében, ’s könyörgő szemekkel tekinte a’ csillagok’ ragyogásaiba. ’S itt véletlen mellette termett eggy deli növésű ifjú vitéz, csillámló ezüst fegyverben, megszorítá jobbját, ’s ezt mondá neki: „Te éjjeli megtámadást forralsz elmédben; tedd a’ mit szándékozol, ’s győzni fogsz.” Ezt mondá, ’s ment. Júda rettenve ’s örűlve ismért benne az Úr’ Angyalára, ’s azonnal vitte utána sergét. Menések az ellenségi táborok mellett vonúla el. Azt szűk tüzektől lelék felvilágosítva, mert Lysiász kevéssel előbb kiszedte innen csapatjait, ’s az éj’ homályában útját tovább folytatá.

De midőn most közelebbre értenek a’ táborhoz, az ezüst fegyverű ifjú ismét megfogá jobbját, ’s ezt mondá neki: „Lökd kanóczaidat a’ táborba, ’s kezdj iszonyu ordításokat, ’s gyilkold az ellent.” – Júda lánggá gerjeszté a’ kanóczokat, ’s a’ sátorok’ vásznába lökte, ezt kiáltozván szünetlenül: „Nagy a’ mi Urunk Jehova!” – ’S ím az éjszaki szél visítva jött elő a’ közel hegyekről, ’s a’ tábor’ sátorain elterjeszté a’ mindent megemésztő tüzet, hogy az éjfél’ kormos felhőji piroslani kezdének, ’s a’ tartományt rettegéssel tölték el. Júda most fenyegető tekintettel így kiálta az Izrael’ népéhez: „Senki ne nyújtsa ki jobbját hogy az ellenség’ táborában zsákmányt szedjen; az légyen minden törekedéstek, hogy ő találja itt vesztét; a’ gazdag sarcz önkényt jő osztán kezetekbe!” – Ezt mondá, ’s megfordúlt, olly feltétellel, hogy hátúlról támadja meg az ellenséget, ’s mennyei barátja lángoló tekintettel méne előtte.

Hah, már dühösködik az irtózatos csata; a’ kard immár öldököl az ellenség’ csapatjaiban, mert Júdának lelkes harczolóji örvendve kapák ki azt az elhullottak’ kezeiből. Réműlés foglalá el az egész nagy serget, ’s kivált annak Vezérét Lysiászt szédítette meg, ki olly szándékot forral vala, hogy lerontja Jeruzsalem’ falait, ’s az elfogott lakosokat marhaként ereszti árba. Mert a’ tenger’ szigeteiről, és a’ kik Hellásznak boldog szélein lakoztanak, előjöve már a’ kereskedő, megvenni aranyon és ezüstön a’ föld’ lakosit, hogy elszórva egymástól, ’s a’ bálvány’ tisztelőji közzé keveredvén, azoknak hitekhez szokjanak. De a’ fenevad nem éle többé, ’s Vezére, kit ide küldött, gyalázatosan szalada meg a’ halál’ mezejéről, mellyet az ő harczolóji elborítottak tetemeikkel. – Júda megfordúlt hogy megpillantsa mennyei barátját, és segélyét elnedvesedett szemekkel köszönje; ’s íme az eltűnt a’ hős elől, de győzödelt jövendőlő tekintettel. – Már csak Gorgiász dühönge a’ tusák’ mezőjében.

Hajnalgva kele fel a’ reggel, ’s közelítnek a’ hegytetőken csapatjai. Réműlve látá ezredeit elterűlve a’ halál’ mezejin; a’ tábor’ romjai füstölgének, ’s érkezését bátor homlokkal várá az ellenség. És még is rútnak tekinté a’ megfutamlást; bízott hogy a’ vétkeseket el fogja taposhatni, ’s szárnyalló sietéssel jött elő. Júdának választottjai láták a’ végetlen sokaságot, ’s a’ csillámló sisakot és pánczélt, ’s a’ rettenetes kardokat, még rettenetesebbeket a’ lovag’ kezébe, ki már vágtata délczeg paripáján, ’s félve pillantának Vezérökre. De az ahhoz emelé fel karjait, a’ ki egeiből nyújtja a’ segédet, ’s így szólla a’ réműltekhez:

„Dicsőség néked, Izrael’ megtartója, ki Dávid’ karjaival megbuktatád az óriást, ’s az ellenségi tábort Jonathánnak hatalmába juttatád; oh, hagyj zavart támadni ellenségünk’ hadai között, hogy vesszenek el harczolójik és paripájik, igen nagy sokaságban; hogy haljanak el mind, és gyalázatosan, ’s a’ te néped téged háladalokban magasztalhasson, ’s áldozatokat nyújtson oltárodnál, mivel bennünket kivonál a’ szolgaság’ nehéz béklyójiból!”

Ezt mondá, ’s tábori lármát kezdete. Harsányan recsegett a’ hadi-kürt, ’s a’ lelkes sereg új erőre gyúladva tolakodék menése után; felrántá fegyverét, ’s rettenthetetlenűl vága az ellenségbe. Mint az arató vágja rakásokba pengő sarlójával a’ búza’ arany fejeit; úgy döntögeté minden mások felett Júda a’ kik fegyvere alá jutának. – De ki után merednek itt álmélkodó szemei? árúló fut e által népe közzül az ellenséghez? Kínos érzés szorítja össze keblét. Eleazár megyen ott, a’ Súra’ magzatja, egyedül, ’s hüvelyébe rejtve kardját, keresztül az ellenségi sorokon.

De a’ nemeslelkü ifju nem árúlást forrala keblében; sőt úgy indúla ki, hogy bosszút álljon nemzete’ szenvedéseiért. Mert meglátá a’ szirtes halmokról az elefántok’ nagy csoportját, és kivált eggyikét ezeknek, az arany fékkel, ’s a’ bíbor czafranggal, arany prémbe szögve, miknek végeikről nagy bojtok függtenek. Legottan így gondolkodék: annak tornyában királyisan maga ő, az ádáz vérengező, fog ülni. – „Hogyan? Eleazár, az a’ tiszteletes öreg, szörnyű kínjai közt hala meg Istenéért és honjáért. Az ő nevét viselem én is: ne viseljem e lelkét, eggyütt a’ névvel? Az az aranytól ’s bíbortól ragyogó állat dőljön el az én vasamnak, ’s omoljon alá a’ szerint, a’ hogyan a’ hegyekről höngereg alá eggy rettenetes szirtdarab; ’s bár temessen el engem magával, de temesse el hátáról lehányt urát is, hogy az ő népeik ne feledjék a’ megháborodást, ’s bukjanak meg a’ Jehováért küzdő kevesek előtt!”

Ezt mondá, ’s méne. Az ellenség nem tartóztatá futásában; úgy hitte hogy gyáva lélekkel megúnta a’ küzdést, ’s nyugtot keres. De íme már a’ rettenetes állat’ hasa alá jutott. Kirántá fegyverét hüvelyéből, ’s szinte markolatjáig döfé gyomrába, hol neki leg veszedelmesbb a’ sebzés. Hortyanva dőlt fel, és elveszett. A’ föld megrendűle midőn eldőlt. Vastagon szálla fel körűle a’ por, ’s végig hallatszék el a’ csata’ mezején, mint roccsant össze a’ hátán-hordott torony és a’ harmincz küzdő, kik a’ toronyban állának. De legnemesbb áldozatja, Eleazár, maga is halva maradt, rá esvén az állat’ iszonyu terhe (2); Gorgiász pedig, ki ellen a’ nemes ifju fenekedék, rohanva hagyá oda a’ csatát, ’s reszkető csoportjai utána futának. Hah! nem merte a’ véres ütközet’ helyére fordítani ismét szemeit, hol ezereket hagya hátra halállal küszködve, ezereket már elhalva, ezreket ijedségökben futamlva. Gyalázattal elborítva ére vissza honjába, és egyedül; mert minden hadai az idegen földön enyésztenek el. A’ győzödelmes Júda pedig megfordúla, ’s az üresen-maradt táborban sok aranyat és ezüstöt ’s drága köveket gyüjtött.

Júdának lelkében öröm kele fel ezeket látván; előkiáltá testvérit, kik a’ csatában mindenkoron oldala mellett harczoltanak, Simont, Jochanánt, és Jonathánt, ’s így szólla hozzájok: „Földre van terítve az ellenség; jertek vitéz seregünkkel a’ Sion’ ormára; tisztongassuk meg az Úr’ szentségét, ’s építsük meg a’ mi romlást veve.” – Azok engedének a’ szónak, ’s legottan megindulának Jeruzsalem felé. És a’ midőn felérének Sionra, ’s az Úr’ templomát elpusztúlva láták; megfertézve az oltárt, a’ kapukat elégve, ’s a’ tágas tornáczot elborítva bojtorjánnal, fűvel, bokrokkal; mindnyájan megtépdelék ruhájokat iszonyú kinjaikban, fejeiket hamuval hintették be, a’ porban fetrengének, ’s felkiáltának Istenhez.

De a’ trombita megszóllala Sionról, – úgy hagyá Júda, mint a’ nagy öröm innep előtt (3), ’s víg sikoltozások közt özönle a’ vígadozó nép. Feddtelen életű papokat választa a’ Szentség’ szolgálatjára. Azok legottan kihordának onnan, valamit a’ bálványzók állítottak, ’s új oltárt alkotának a’ régi’ helyébe, ’s ahhoz tizenkét ki nem faragott követ választottak. Nem sok idő alatt minden készen állott a’ Jehova’ templomában: készen a’ frigyláda, ’s az arany gyertyatartó, ’s a’ szent kenyerek’ asztala, és a’ tömjén’ oltára. A’ füst kedves illatozásban emelkedék az oltárról, a’ hétágú gyertyatartó ismét világot vete a’ falakra és a’ boltos mennyezetre; a’ szentelt kenyerek egymásra rakva állának az aranytól csillámló asztalon. A’ szélesen aláfityegő kárpit kétfelé osztá, mint eggykor, a’ Szentség’ ürét, ’s az ajtó hangosan fordúla meg sikárlott sarkain. Kimondhatatlan vala Izraelnek öröme, hogy megéré a’ napot.

De most egyetemben jelenének meg a’ reggel’ szépderengésű fénye alatt a’ szent hegy’ lábánál. A’ hárfák’ ’s czimbalmok’ csengése ’s az ércz trombiták harsogása eggyütt kelének Jehovához az egész nagy sokaság’ hálaéneklésével azon jótételért, hogy az Úr őket a’ kibeszéllhetetlen nyomorúság, gyalázat, bántás közzül kimentette. Az Úr’ papjainak most kelle a’ templomot felszentelni, a’ hogy azt a’ törvény parancsolá: áldozatokkal, és hogy az égő oltár’ szarva vérrel légyen béfercsegtetve, ’s a’ nép nyolcz egész napokon végig űlé a’ felszentelés’ innepét. ’S így lőn az. Mindenikén felméne a’ nép a’ hegy’ szentségébe, arczra borúla ott, ’s hangosan hálálta Jehovának kegyeit e’ dalában: „Mert irgalmas ő, és az ő kegyelmeinek nincsen semmi határok (4)!” énekszóval és a’ hárfák’ és czimbalmok’ zengésében.

És a’ midőn így meg vala újítva a’ templom, ’s megűlve felavattatásának innepe, akkor felkele Júda, ’s így szóllott a’ figyelmező sokasághoz: Íme megadva látod magadnak Izrael’ népe, a’ mit az isteni Látnok Mózes énekle amaz énekében: „az egy megfutamtatá az ezreket, ’s tízezer szalad kettő előtt (5).” Oh, rakj arany koronákat szent templomának kapujira, ’s annak fokait ékesítsed zsákmánylott paizsokkal; mert ő neked dicső győzödelmet engede! Az ellenség ugyan újra felkél; az ember’ élete e’ földön örök küzdés és viaskodás. Nékem ezt kiáltja valamelly titkos sugallat: eggykor eldőlök én is a’ szabadság’ szent tusájában: de ne rettegj; Jehovának jobbja kisegéll minden bajaidból, ha hív maradsz a’ megkötött frigyhez, ’s esztelenűl bálványoknak nem hajlasz el tisztelésökre. Oh akkor téged a’ Mathathiás’ magzatjai, a’ hős Simon, Jochanán és Jonathán, hatalmas karral vezetnek el győzödelmedre; a’ népek’ leghatalmasabbjai baráti szövetségre kérlelnek meg (6), saját uralkodóidnak fogsz lenni kormányok alatt, mert Júdától el nem vétetik a’ királyi pálcza, míg eljövend az a’ régen várt Vezér (7), ki újra alkotja országát, ’s népét a’ szolgaság’, veszély’ és halál’ inségiből megszabadítja. Áldásban virúljon fel néked az ő országa!”

Mondá, és ment. Mélyen megindúlt lélekkel oszlott meg a’ sokaság, ’s áldotta Jehovát, a’ mindeneken-könyörűlőt, ki őtet a’ maga választott szolgája Júda által kiragadá a’ szolgaság’ lánczaiból, szabadságát visszáadta, szentségét a’ Sionon újra felépítette, ’s ígéretet tőn, hogy áldásai a’ legkésőbb jövendőkben sem érnek véget.

Oh, eljött Ő, a’ régen megígért szabadítója az ő minden ágból és nemzetségből válogatott népének, ’s a’ számatlanokat szeretettel vezérli a’ szebb templomba, a’ maga Eggyházába, melly eleven kövekből kele fel, ’s hirtelen emelkedék ég felé. Untalanúl dúlonganak ellenkezőji a’ Szent ellen, de mind hijába! Az szirten épűlt, ’s a’ pokol’ kapuji rajta diadalmat venni nem fognak. A’ Győzödelmes az egek’ örvendő dalában járdall; a’ Tisztúló a’ remény’ szelíd fényében nyugszik; a’ Harczoló hatalmas karral öleli által a’ földnek megszámlálhatatlan nemzeteit (8). – Így övedzi eggy koszoru az összekötött hármat; ’s imádás, dicséret és magasztalás zeng az Eggynek a’ Szeretet’ szövetségében; annak, a’ ki bennünket büntől és haláltól szabadít meg; az örök Közbenjárónak, ki nekünk a’ szent Eggyház’ anyakeblében nyújt GYŐZÖDELMET.

1) Hóreb, hegy a’ Szirtes-Arabiában, a’ Széless. 28º 50¹, vagy 29º alatt. Ennek tágasan elterjedett aljából két csúcs emelkedik, eggyike délnek (ma Katalin-hegye); másika éjszaknak, ’s ez az, melly a’ Bibliában Sinai nevet visel. Ezen utóbb 6000 lábnyira vonakodott feljebb a’ tenger’ síkjánál. (Jahn, Bibl. Archeolog. I. 80.)

2) Jethró, Reguel’ fija, pap vala, még pedig nem bálványzó, a’ Midián’ földén. II. Móz. XVIII. 12.

3) Josephus Flavius (Antiqu. Jud. II. 12.) beszélli, hogy már az itt említett idők előtt az a’ beszéd vala az ittlakók közt, hogy Isten a’ Hóreben lakik, és hogy Mózes előtt semmi pásztor nem meré ott legeltetni juhait.

4) Midián, Szirtes-Arabiában, hova Mózes megszökött, a’ Veres-tenger’ szélén. Ettől meg kell külömböztetni eggy hasonló nevü mást, melly a’ Jordántól kelet felé fekvék.

5) A’ házassági kötések alatt a’ hölgy’ testvéreinek ajándékok adattak, atyjának pedig alkupénz fizettetett. A’ Keletieknek ezt a’ szokását, melly Niebuhr szerint (Utaz. II. 420.) még ma is fenn áll, nem csak a’ Hebraeusok ismerték, hanem a’ Phoeniciaiak is, és a’ Görögök, és más egyebek. (Herodot. I. 196. Strabo, 745. Iliad. XI. 244.)

6) II. Mózes II. 22. „Szűle neki fiat kit Gerzonnak (idegennek) neveze, minthogy az idegen földön idegennek tekintetheték.” – És tovább IV. 20.: „Mózes a’ maga nőjét és gyermekit szamarak’ hátára űltette.” – De mivel II. 18. az mondatik, hogy Jethró, a’ Mózes’ ipa, minekutána áltmenének a’ Veres-tengeren, Mózest, ennek feleségével és két fijával, kiknek eggyikét Gerzonnak hívták, a’ másikat „mivel őtet az ő atyjának Istene felsegéltette és a’ Faraó’ kardjától megmentette,”Eliézernek (Isten segélle) a’ puszták’ Hórebe mellett meglátogatá; – azt kell felvennünk, hogy Eliézer később született, és hogy a’ IV. 20. előfordúló többes számot a’ Leírók megbotolva csúsztatták a’ textus közzé.

7) A’ ruhák’ megtépdelése a’ Keletieknél nagy gyász’ és bánat’ jele volt.

8) II. Móz. VI. 16, 17, 18.

9) A’ Faraó név Egyptusban a’ Királynak nem személyét, hanem méltóságát jegyzette. – Azt a’ Faraót, kiről itt vagyon szó, Appiánus Amasisnak mondja, Eusébius pedig Cenchrisnek; Usher Amenophisnak, ’s úgy hiszi, hogy az a’ Görögök’ Bélusa, ki Danaust és Aegyptust nemzé.

10) Josephus Flávius szerint az ekkori Faraónak ez a’ leánya Thermuthis volt. Az Alexandriai Clemens, ki őtet Mürrhínának nevezi, azt beszélli felőle, hogy férjnél volt ugyan, de nem voltak gyermekei, ’s ezért fogadta gyermekévé Mózest.

11) Apost. Cselek. VII. 21, 22.

12) A’ Sphinxek’ csudaalakja külömböző sejdítésekre ada a’ később időkben alkalmat. Voltak Sphinxei mind az Egyptusi Mythologiának, mind a’ Görögnek, a’ mint ezt már Oedipus’ története bizonyítja. Az Egyptusi a’ szerint adatik rajzolatokban mint eggy elsőbb lábaival kinyujtózott nőstény oroszlán, de a’ mellynek keble és feje asszonyi alak, elfedve redőkreszedett szövedékkel. A’ Cairo mellett homokba-süllyedett és eggy darabból faragott Sphinx’ hossza 148 láb, magassága több mint 60; de most csak 27 lábnyira áll ki a’ homokból. Az Egyptus’ papjai a’ Sphinxeket templomaik’ kapuji elébe állítaták, azt akarván általok jelenteni, hogy az ő Isteneik’ szolgálatja mysticus értelmet foglal magában. (Statius, Thebaid. I.; Dapper, Descript. Afrie.)

13) A’ Csúcsszobrok (Obeliscusok; szorosan fordítva a’ görög szót, Nyársacskák) a’ templomok’ udvarainak ékességéűl szolgáltak. Eggy darab veres gránitból voltak szelve, ’s oldalaikat hieroglyphi írások fedték el. Rómának hajdani Császárjai közzül néhányan hozattak oda Egyptusból illyeneket ’s felállítaták a’ legnagyobb Circus és más helyeik’ ékesítésére; de azok a’ barbarus népek’ ottlétök alatt többére feldöntetének, ’s összetöredeztek. Csak a’ nagy tettek’ kivitelében gyönyörködő V. Sixtus állítá fel ismét a’ két legnagyobbat: 1588. a’ Lateráni Szent János’ temploma előtt, 1589. pedig a’ Szent Péter’ Vaticáni temploma’ piaczán. Amannak magassága, a’ lábazaton kezdve, 115 Párizsi láb, legnagyobb szélessége pedig 9; ennek magass. 78, széless. 8 láb 4 hüvelyk. A’ Vatikáni oldalait nem ékesítik ugyan a’ Szent-Betűírás’ vésései, de minden fennmaradt Obeliscusok közt ez az az eggyetlen eggy, melly törést nem kapott. (Zoega, de orig. el usu Obeliscor. Romae 1797.)

14) A’ Pyramiszok, emlékei az Egyptusi fejedelmek’ kevélységének, kik e’ négyoldalt hegyesen összefutó roppant alkotmányokat magoknak sírboltúl építék, kőből, téglából. Memphis mellett még közel negyven áll; ’s legmagosbbika, a’ Cheopszé, 600 lábnyi magasságú; annyi a’ bázisa is. A’ miket Herodotus, Strábó, Diodórus a’ pyramiszok felől mondanak, azt az újabbak, ’s főképen Savary és Denon, kik Napoleont kiszállása alatt kísérék oda, igen nagy részben valónak találák. (Grobert, description des pyramides de Gize.)

15) Bár mennyire külömbözzenek a’ vélekedések Mózesnek ezen erőszakos tette eránt, azt lehet vennünk a’ Stephanus Mágus’ szavaiból (Apost. Cselek. VII. 25.), hogy azt Jehovának indításából tette, kit Mózes élet’ és halál’ urának nézett. Annak következései határozák el az ő sorsát, ’s felhozák Izraelre a’ megszabadúlást.

16) II. Mózes III, 2. „És megjelenék neki az Úr tűz lángjában, eggy csipkebokor’ közepéből.” – A’ legnagyobb tekintetű Fejtegetők után azt kell elfogadnunk, hogy valahol Isten mondatik szóllani, a’ szóllás Angyal (ἀγγελος Küldött) által megyen véghez. ’S ezen Küldött’ személyében némellyek (II. Móz. XXIII. 21. után) a’ Szent-Háromság’ második személyét találják.

17) Kanaán (Palaestina, a’ Szent-Föld) Syriának eggykor legtermékenyebb tartománya. Szomszédja reggel felé, a’ Puszta-Arábia; délnek, a’ Parán’ pusztája és Egyptus; nyugotnak, a’ Földközépitenger; éjszaknak a’ Libán’ hegye, melly Phoeniciától választá el. – A’ Kanaán nevét Hámtól vette a’ Noe’ unokájának eggyik fijától.

18) A’ Hebraeusok Jákóbnak halála olta 215. esztendőkig éltek Egyptusnak bálványokat tisztelő lakosai közt, ’s így ott sok Istenek’ nevét hallák. Ezért kérdé Mózes, mint neveztessék az ő érzékes honfijainál Isten, az eggy, az igaz. II. Mózes III. 15. felvilágosítva a’ VI. 3. által, láttatja hogy Isten csak ezen időszak olta nevezteték közönségesen Jehovának.

19) A’ bélpoklosság Egyptusban honi ’s igen veszedelmes nyavalya vala, ’s a’ fejér gyógyíthatatlannak tartaték. A’ Mózes által tett csuda tehát nem hibázhatá el a’ maga czélját, ’s látván ezt, őtet minden Isten’ küldöttjének tekinté.

20) A’ Nílust az Egyptiek Istennek nézék, ’s eggyszersmind sok Istenek’ lakjának.

21) I. Móz. III. 15. „Ellenségeskedést szerzek közötted és az asszonyállat’ magva között, ’s ő eltapossa fejedet.” – Az Éva’ magva a’ Messziás. Galat. III. 8–16.

22) I. Mózes XXII.

23) Ez, az I. Mózes XXII. 18. említett hely, mellyre Pál Apostol a’ felidézett Galat. Levélben czéloz.

24) Többen a’ régibb Fejtegők közzül, mint Justín a’ Martyr, Tertullián, Cyprián, úgy vélekednek hogy Mózes (II. IV. 13.) a’ Messziást értette.

25) A’ Szirtes-Arábia’ Beduínjei sátorokban laknak ’s azok hosszasak. Két vagy három középső rúdjaik magasbbak a’ többieknél, úgy hogy bevonva fekete kecskeszőrből szőtt pokróczokkal, ezek a’ sátorok nem rosszúl hasonlítanak tevékhez. Többére három rekeszekre osztatnak; az elsőbe a’ tehetősebbeknek cselédjeik, a’ szegényeknél a’ gyengébb marha szállítatik be, mellynek még a’ csípős éjjeleken gondra vagyon szüksége; a’ második rekesz a’ férfiaké; a’ harmadikban az asszonyok zárkoznak el. Ajtajok eggy leeresztett függelék, mellyet a’ bé vagy kimenő félre emelint. (Niebuhr Útaz. I. 233.; D’Arvieux III. 1. 306.; Shaw; Dombay…)

1) Gózsen földjét kivévén, melly ment vala minden csapástól.

2) A’ kígyókat megszelidíteni ismert mesterség vala Egyptusban, ’s a’ szemfényvesztők általok hozák rettegésbe a’ tudatlan sokaságot; mert a’ kígyók ott Isteneknek tekintettek.

3) A’ Mózes’ törvényei külömbféle áldozatokat parancsoltak: égőket, tulkok’, juhok’, bakok’ áldozatjára; ’s eledelieket (véretleneket), lisztből gyúrt pogácsákból; tovább hálaáldozatok, engesztelők, ’stb.^* III. Mózes I–VII.

4) A’ kézi-malmok még ma is szokásban vannak a’ Keletieknél, hol vízi-malmokat igen kisded számban látni. Az őrlés fárasztó munka volt, ’s a’ Hebraeusok, Egyptiek, sőt a’ Görögök közt is (Odyss. VII. 104., XX. 105.) rabszolgalyányok tevék. (Niebuhr’ Arábia’ Leírás. 1. 51. ’s Utaz. 1. 152., Shaw…)

5) Mint a’ kereszt’ vétketlen áldozatja, mellynek tetemei meg nem törettek (II. Móz. XII. 46. és ján. XIX. 36.)

6) Mirjám ugyan Mózes’ (testvér) húgának mondatik, ’s jelen vala midőn ez a’ Nílből kivonatott; ’s így, midőn a’ nép kiköltözék Egyptusból, jóval idősebb volt kilenczven esztendősnél. De a’ Szent Irók gyakran (testvér) húgoknak nevezik a’ testvérek’ leánygyermekit is. II. Móz. VI. 16. 18. adatik a’ Lévi nemzet’ elágazása, ’s ott a’ 20. versben ez áll: „Ámrám pedig nőűl vette Jochechedet, az atyja’ bátyjának leányát, ki szűlé neki Áront és Mózest.” Mirjámról itt nincsen szó. Itt tehát szabad kéjjel és a’ hihetőség’ jelentésében a’ Mózes’ testvére-leányának vétetik.

7) A’ Bölcses. Könyvében, az Epiphánius’, Tertullián’, Alexandriai Clemens’ írásaikban, ’s másoknál, a’ kiköltöző Hebraeusok’ tette, hogy az Egytusiaktól ajándékot kívántak és kaptak, mentséget talála; mert a’ vett drágaságokért ezeknél maradtak házaik és, aratás’ idejekor, terméseik.

8) Némelly Magyarázók szerint Raemses város a’ mai Cairó; mások szerint így neveztetett az egész táj, a’ Faraói lakáson kezdve egészen addig. Az első táborfogás’ helye, Sukkoth, nem tudatik.

9) A’ Hebraeusoknak, úgy akará Isten bölcs okokból, Kanaánba nem az egyenes útat kelle venniek; hanem minekutána a’ hosszas szolgaság az Egyptus’ bálványzó lakosai közt őket egészen megalázta ’s elvetemítette, negyven esztendőkig kelle tévedezniek a’ pusztában, hogy eggy külön nemzetté forradhassanak és az igaz vallás’ elterjesztésére alkalmasokká váljanak. Ezért fordítá őket a’ felhő’ oszlopa az egyenes útról vissza a’ Sástengerhez.

10) Baal-Zephon sokbarlangú helyet jegyez. Illyen van Suez mellett.

11) A’ Bölcs. Könyve adja azt az eggy, a’ Magyarázók’ legnagyobb száma által eltévesztett, és még is kirekesztőleg lehetséges értelmét a’ Mózes’ Győzödelmi Éneke’ 8. versének. (Lássd Bölcses. Könyve’ XIX: 7.; II. Móz. XV: 12.; Zsolt. LXXVI: 19.; CXIII: 7.)

12) „Jehova a’ felhő’ oszlopából néze az Egyptusiakra” – olly szóllás’ neme, melly alatt Zsolt. 1. XXVI. villám és dörü is értetik.

13) E’ sora a’ Győzödelemdalnak (II. Móz. XV: 20.) a’ textusban hátúl áll; noha a’ mint maga az ének bizonyítja, visszafordúlója vala, mellyet az egész sokaság rá kezde az ének’ némelly szakánál.

14) Lássd a’ Bölcs. XIX. 7. és feljebb a’ Jegyzést, a’ 12. Szám alatt.

1) Egy napi járóra Sueztől a’ puszták felé még ma is Mózes’ forrásainak neveztetnek a’ vizek. – Mara zsidóúl keserűt jelent. (Thevenot Voy.)

2) A’ Sin pusztája, melly még ma is e’ nevet viseli, eggy hosszú homokos lapály a’ tenger mellett, és még ma is kiesbb része Arabia-Petraeának. Rephidim mintegy húsz mföldre fekszik Síntől, ’s nyugotnak Sinaitól.

3) Lássd feljebb a’ I. Ének alatt, Szám 6.

4) Lássd Szent János Evang. I: 1.

5) Lássd Apost. Cselekv. II: 4.

6) II. Móz. XXIII: 20, 21. „Íme én elküldöm az én Angyalomat, ki előtted menjen – – – ő a’ ti vétkeiteket el nem nézi, és az én nevem vagyon őbenne” – mond Jehova Mózesnek. – Az utolsó szóknak nincs értelme, ha az Istenség’ második személyére nem vitettetnek. (Lássd az I. Ének mellett a’ Jegyz. 16 Szám.)

7) II. Móz. XIX: 6. „Ti lesztek nekem országom, papjaim, ’s eggy nékem szentelt nép.”

8) A’ Cyprus Papyrus kákacsemete, ’s minekelőtte a’ papiros feltaláltatott, ennek leveleire tétetének az írások.

9) II. Móz. XXV: 8. „Állítsanak nekem szentséget, szent helyet.”

10) Az első templomot Jehovának Salamon építette Jeruzsalemben a’ Sion’ hegyén (1. Kir. VI.); és minekutána az Nabugadonozor alatt elpusztítatott, ismét felépíték a’ Babyloni fogságból hazatért Zsidók Cyrus’ engedelmével. (Esdr. I. III. IV.); de ez az újabb koránt sem hasonlíta fényességben az elsőhöz, úgy hogy Haggeus’ II: 8 és 10. közönségesen az Idvezítőre és az őáltala alkotott Anyaszentegyházra vitetik.

11) Zsidókh. X: 1 – 5.

12) Jelenés. VIII: 4.

13) A’ hétágú gyertyatartó, a’ királyi-szék körül álló hét Angyal’ képe. (Lássd Tób. XII: 15. és Jelen. VIII. 2.)

14) Jelen. II. III.

15) Lássd fenntebb a’ 9d. Jegyzést és I. Péter II: 4. 5.

16) Mózes és Józsue után a’ nemzet’ választott igazgatóji Bíráknak neveztetének, csaknem azok, a’ mik Rómában a’ Dictátorok. Sámuel alatt a’ nép Királyt kívánt, ’s első Király a’ nép közt Saul leve.

17) Salmanassar Assyriai Király elébb a’ tíz nemzetséget Assyriai fogságba vitte (II. Királyok XVII: 6.); a’ másik kettőt Nabugodonozor Babyloniba. (II. Kir. XXV. 11.)

18) Minden bálványzó népeknél az isteni tisztelet’ fő részei az áldozás, a’ vendégeskedés és a’ táncz voltak; ’s ezen utolsóbb gyakran undokságokra vetemedett.

19) Bár melly nagyon vétkezett légyen a’ maga engedékenysége által Áron, midőn tőle a’ nép azt kíváná, hogy állítsa fel az arany borju’ képét; de a’ Szent Irás’ ezen helyének homályossága mellett: II. Mózes XXXII: 5. „mellyet midőn látott volna Áron, Oltárt építe előtte, és más napra innepét hirdetteté Jehovának;” – kétségben marad, ha nem az volt e egyenesen czélja, hogy eggy holt bálványkép’ kiállítása által ott, a’ hol magát az igaz, az élő, a’ bölcs Isten mennykövek’ dörgésében és ércz trombiták’ harsogásában nyilatkoztatta ki, – alkalma volt, a’ megtévedt népet az igaz útra vissza vezérleni. ’S valóban nem is látjuk, hogy Jehova az ő ekkori bánását megfenyítette volna; sőt inkább nem sokára azután Főpapnak választá őtet.

20) Apost. Cselek. II. 4. és 41.

21) Szokás vala a’ Hebraeusoknál, hogy ők bizonyos mondásokat, a’ gyakrabb emlékezés végett, apró czédulatartójikban (Tephilin, Philakteria) homlokaikon ’s karjaikon hordják. E’ szók: Az Úrnak szentelt, vagy ajánlott, eggy aranypléhre voltak vésve, melly eggyik fültől a’ másikig a’ Főpapi tiara (süveg, szarv) alatt nyúlt el. A’ Szarv’ formája eránt külömböznek a’ vélekedések.

22) Az Ephód előképe vala a’ Püspökök’ pontificiális mai öltözetöknek, melly tunicella nevet visel, és a’ szolgálónak ágyékain elől és hátúl alányúl. Jobb és bal vállán eggy eggy ónyxboglár csatlá össze, ’s a’ bogláron a’ XII nemzetség’ neve állott. Maga a’ ruha igen vékony czérnává font pamutból vala szőve.

23) A’ Mellypaizs is illy nemű szövedék, ’s négy széleit ugyan-annyi hátra vont lánczok szoríták az Ephód felett a’ pap’ mellyére. Ezen állott a’ XII nemzetség’ neve ugyanannyi drága kövön.

24) Urim és Thummim némelly Tudósok’ vélekedéseik szerint, már a’ Mózes’ kora előtt ismeretes koczkakövek, mellyek közzül eggyike igenle, másika nemle, harmadika semmi feleletet nem adott. A’ templom’ felépítése után nem fordúlnak elő többé.

25) III. Mózes XVI: 6. látjuk, hogy az esztendőnként tartani szokott engesztelés’ innepén a’ koczka két kecskebak felett vettetett; eggyike meg vala ölve, a’ másik szabadon eresztetett a’ pusztákba. Az előjelentést lássd Róm. IV.

26) A’ Megváltó Zsid. VII: 26, 27. eggyütt neveztetik áldozatnak és Főpapnak.

27) IV. Mózes XII: 1. Mózes, hihetőleg Cziporának halála után, Aethiopiai nőt veve. Jehovának törvényei megengedék az idegent feleségűl venni, csak ne Kanaánbelit. Áron és Mírjám nem javallák a’ tettet, mert úgy hivék, hogy Mózesnek a’ magok nemzetségekbeli legtekintetesbb ház’ gyermekét kellett volna elvennie.

28) A’ szelíd Olvasó bocsássa meg az Éneklőnek, hogy a’ Szent Irónál is szeretetre méltónak festett Mirjám vétke’ és halála’ nem ismért oka helyett eggy új gondoltat bátorkodik elébe terjeszteni.

29) Felzúdúlván eggykor Mózes és Áron ellen az egész nép, (IV. Mózes XVII.) a’ tizenkét nemzetség’ fejei Jehovának parancsára fel valának szóllítva a’ beszéllgetések’ sátorába a’ Szentek’ Szentje mellett, ’s mindenikének ott kelle hagyni a’ maga mandolafából szelt pálczáját. Más nap kivilágosodék, hogy egyedül az Áron’ pálczáján vala elevenen a’ levél és a’ gyümölcs, annak jeléűl, hogy az ő nemzetségét illeti a’ Papi méltóság.

30) Az Izraelíták békételenkedének az Úr ellen, a’ magok hosszú útjok alatt, ’s Jehova kígyókat külde rájok, hogy mardossák össze. De most parancsola Mózesnek, hogy eggy ércz kígyót függessen fa karóra, ’s a’ ki reá fogna pillantani, meggyógyúl. (IV. Móz. XXXI.) – „Kígyó alakjában ’s fáról csábítatott el az első emberpár: fáról kelle jönnie idvének is” – úgymond a’ leginkább kedvelt tanítvány (Ján. III. 14, 15.)

31) Balák, Moabíták’ Királya elkülde Bileámért, hogy akassza el átkai által az Izraeliták’ előmenetelét, minekutána már az Amorrheitákat meggyőzék. De néki akaratja ellen, szájából átok helyett csak áldás jöve. (IV. Móz. XXII, XXIII, XXIV.)

32) A’ Garizim és Ébál hegyei közt nyúlt el egy keskeny völgy, mellyben a’ nevezetes Sichem fekvék. A’ törvény’ megtartójinak Mózes a’ Garizimról áldást hirdettete, a’ törvény’ megszegőjinek az Ébálról átkot és minden csapásokat. (V. Móz. XXVII.)

33) A’ Christus’ Színelváltoztatásakor a’ Táboron az ő tanítványai Mózest és Illyést mellette láták lebegni. (Máté XVII. 3.)

34) I. Korinth. XV. 53, 54.

35) Jelen. V: 8.

1) Endor homályos hely, nem messze Súnemtől, hol Saul a’ Philisteusok ellen táborba költ (I. Sámuel XXVIII: 7.)

2) A’ kétséges esetekben Jehova a’ Papok és Proféták által kérdetett meg, minthogy ezeknek meg szokott vala jelenni álmaikban. A’ Főpap a’ kérdést a’ frígy’ sátorában tette az Urim és Thummim által. (Lássd feljebb a’ Jegyzéseket Mózes’ III. Énekéhez; Szám 20.)

3) Saul, Kís-nak fija, a’ Benjamin’ nemzetéből, kiméne felkeresni tehetős atyjának elveszett szamárkanczájit. Jehova kijelenté a’ Profétának, hogy ezt kenje Királlyá Izraelben. Ez teljesíté a’ parancsot, minekutána Sault elébb a’ hely’ legelső férfijainak társaságokban megvendéglette. (I. Sám. IX. X.)

4) Nem bizakodva Istenhez, Saul arra vetemedék hogy maga nyújtsa be áldozatját, a’ mit tenni csak Papnak vagy Profetának vala szabad.

5) Saul a’ Proféta által vevé Jehovának parancsát, hogy az Amalekítákat pusztítsa ki, minden marhástúl. De Saul azoknak Királyokat ’s a’ marha’ szebbjét, fösvénységből, életben hagyta meg; ’s midőn azért megdorgálá a’ Proféta, a’ vétket hadaira tolá, ’s engedetlenségének még vallásos színt akara adni. (I. Sám. XV.)

6) A’ Saul’ baja elméjének elsetétedése volt, mellybe dölyfös óhajtásinak bé nem teljesedésök süllyeszté el. Dávid ügyesen verte a’ hárfát, ’s hogy zengéseivel a’ Király’ elméjét felderítse, az udvarhoz hívatott. A’ szer használa, ’s Saul annyira megkedvelé a’ fiatal lantost, hogy őt fegyvernekévé választotta. De ez a’ hajlandóság továbbad idegenséggé, sőt gyűlőlséggé változott el, midőn Dávid az óriást leterítette, ’s asszonyok és leányok neki ezt éneklék: „Megverte Saul a’ maga ezerét, Dávid a’ maga tízezerét.” (I. Király. XVI. XVII.)

7) Az Engeddi szirtbarlangban, később pedig Saulnak tulajdon táborában, Dávid olly közel juta Saulhoz, hogy ott ruhája’ szélét szelé el, itt pedig dárdáját és ivó edényét elvitte, ’s mint hűsége’ bizonyságit, hogy ámbár a’ Királyt bánthatta volna, azt nem cselekedte, elő mutatá. (I. Sám. XXIV. XXVI.)

8) Izrael felett Jehova egyenesen maga uralkodék a’ Papok által, ’s szeretett népét mindaddig védelmezé, míg az hív maradott a’ neki Mózes által adott törvényhez. Ez a’ nép dicsekedheték egyedül a’ theokratiai igazgatással, de elsőségéről elmétlenül lemondott.

9) A’ szerentsétlen öreget nem az a’ hír ölte meg hogy elestek két rossz gyermekei, hanem hogy a’ frígyláda ellenségi kezekbe jutott. (I. Sám. IV.)

10) A’ holtak’ felidézése a’ régibb időkben is már vénasszonyok’ mestersége volt. (Lucan. Pharsal. VI: 692.; Ovid. Metam. VII: 199.; Horat. Sat. VIII: 20.)

1) Elias Thesbites. Thizbe Felső-Galilaeai városból, a’ Naftali’ tartományában.

2) A’ Palaestina hegyeiben sok igen tágas barlangok találtatának, úgy hogy némellyikében a’ háborgások’ idején sok népség lakott eggyütt. Neve az illy üregekben lakóknak a’ Hebraeusoknál , a’ Görögöknél τρωγλοδυτης (I. Móz. XIV: 6.; Bír. VI: 2.)

3) A’ Baal neve alatt a’ Nap, az Astarteé alatt a’ Hold tiszteltetett; – Phoeníciai Istenségek, ’s az elsőbb hihetőleg Hercules, kinek Tyrusban temploma volt. (Lássd: Jahn, Archaeolog. III. §. 129, 131.)

4) Christus szül. előtt mintegy 975 esztendővel az ország, mingyárt Salamon’ halála után, két részre szakadott. Rehabeám mellett csak két nemzetség marada, Júda és Beniamin; a’ tíz többi Jeroboámot, a’ Nebát’ fiját, választá királyának. Rettegvén hogy a’ nép visszatér a’ Dávid’ maradékihoz, ha innepeiket Jeruzsálemben fognák tartani, Jeroboám két megaranyzott tulkot állíta fel Béthelben eggyikét, másikát Dánban, mint Jehova’ képeit, ’s ezeknek templomokat, oltárokat építe, papokat rendele, ’s az innepeket eggy holnappal később tartatta. A’ bálványozás így bé vala hozva Izraelbe, ’s ezért neki megjövendőlteték, hogy háza ki fog veszni. Lakása Sichemben és Thirzóban volt. (I. Kir. XII. XIV.)

5) A’ Proféták’ iskolájiban ifjak neveltetének a’ törvény’, éneklés’ és egyéb isméretek’ tanúlásában, hogy később ők légyenek a’ nép’ tanítóji.

6) Zarpáth, vagy Sarepta, Phoenícia’ városa, a’ Földközépi-tenger’ szélén Tyrus és Sídon közt.

7) A’ sanyarú életet gyakorló Proféták’ öltözete eggy báránybőrből készűlt hosszú dolmányból, egy ővszíjból, egy durva posztóból szabott köpenyegből álla; ’s az utolsó éjjeli takarója volt eggyszersmind a’ kelet’ fijának, ha künn hált. János, a’ Keresztelő, illy öltözetet visele, Máté szerint, a’ III. Részben.

8) A’ Keletiek süteményeikhez vaj helyett olajat vesznek.

9) Felház – , æπερŒον – eggy vagy két szoba az alsóbbak felett, hova a’ lakó ahítatosságát csendesen elvégezhetni vonta magát, ’s vendégeit beszállította. (Shaw Utaz. 188.; Niebuhr’ Utaz. I. 380.)

1) A’ pogány papoknak eggyik esztelenkedésök az vala, hogy bálványaik’ tiszteletére testeiket összemetélék késekkel és hegyes vasakkal. Plutarch ezt a’ Bellóna’ papjairól beszélli; Lactántz, a’ hamis Vallásokról, I. XXI.; Tibull a’ Cybele’ papnéjiról I. 1.; Lucián a’ Syriai Istennéról írt Munk.

2) A’ Jeruzsalemi templomban az estvélyi áldozat dél után háromkor mutattatott be.

3) Jezreel, Achábnak nyári lakása, öt órányira feküdt Samariától éjszak felé.

4) Ezaiásnál, XLV: 8.

1) Berzseba, Izrael’ országának határán, dél felé.

2) Genesztye (spartium genista) a’ hőségben lankadóknak kedves árnyékot tart sűrű ágaival.

3) A’ Keletieknél a’ kenyérsütésnek eggyik neme, kivált künn a’ mezőn vagy a’ pusztában, ez: Kisded kerek gödröt csinálnak a’ homokban, ’s tüzet raknak a’ gödör felett, és midőn az eléggé álthevült, a’ gödörbe teszik a’ laposra vert tésztát, ’s addig forgatják, míg megsűlt. Ezek az úgynevezett hamupogácsák, . (Lássd Chardin Voyage. T. II.; Thevenoth, Voy. au Lévant.; Niebuhr – – – )

4) A’ Hóreb hegye nyugot-deli szaka a’ Sinai-hegynek.

5) Abel-Mehola a’ Gilboa-hegyen épűlt Sichem és Bethseán között.

6) A’ Phoeníciai Hercules’ eggyik tisztelete abban állott, hogy száját csókolgatták. (Cicero, IV. Verr. 43.)

7) A’ Mózes’ törvényei szerint az Izrael’ fijainak nem vala szabad öseikről rájok maradt telkeiket eladni (III. Móz. XXV.)

8) A’ Keletiek’ pecsétjeiken nevök áll. A’ noymót megkenik valamelly festékkel, ’s alája ütik az irásnak. (Pococke. I.)

9) Lássd a’ Jegyzést a’ Mózes I. Éneke alatt. Szám 7.

10) Ramóth Leviták’ Szabad-városa, a’ Jordán’ keleti felén a’ Gád’ nemzetségében.

11) Ez a’ Micha nem eggy azon másikkal, ki a’ XII. kissebb Proféták közt.

12) Gilgál a’ Jordán’ nyugoti felén, a’ Sarónei téren, a’ Gaas hegye és a’ tenger közt.

13) Ekronban, melly eggyik fő városa a’ Philisteusok’ földének, az ezek által bálványzott Baal-Sebubnak (Szunyogistennek) fényes temploma volt, ’s a’ bálvány, mint a’ kelethen igen kártékony szúnyogok’ és legyek’ elkergetője, tiszteltetett. Zeüsz és Heraklesz is viselék az απομæιος, μâιωδης, μìιαγρος (Légyisten, Légyelkergető) nevet. – (Clemens Alexandr. in Protrept.; Plinius L. X.; Aelian. Hist. Anim. L. V.)

14) Samum, forróságával meggyilkoló szél Africában. (Lásd: Tunísias. l. 346. a’ Jegyz.)

1) A’ Moabiták’ Királya Dávidnak uralkodása olta az Izrael’ Királyától függött, ’s ennek évenként marhával adózott. A’ Moabiták Lóttól vevék eredeteket, ’s rokonai valának a’ Hebraeusoknak, ’s a’ két nemzet közt így nem volt örökséges ellenségeskedés.

2) Keletben, hol nyárban szüntelen tart a’ szárazság, rettenetes szél ’s fergeteg szokta jelenteni az eső’ érkezését, kivált a’ pusztákban. (Russel natural history of Aleppo.)

3) Kir-Hareseth, fővárosa a’ Moabíták’ földének, hegyes tájon, ’s később Carcha nevet visele az Aráboknál (Abulfedae Syr.)

4) Sunem város az Izsachar’ tartományában, két órányira a’ Tábor-hegyétől dél felé.

5) A’ Keletiek mint köszöngetnek egymásnak szünet nélkül, midőn útazásaik alatt összetalálkoznak, lássd Niebuhr’ Arabia’ Leírását. l. 49.

6) Jób XIX: 25.

7) Jelen. I: 5.

8) I. Korinth. XV. 55.

1) János IV: 13.

2) A’ bélpoklosság’ több nemei, rettenetes hatásai, ’s gyógyításai, ’s azon szoros gond felől mellyet az illyek körül forgóknak Mózes a’ III. K. XIII. R. parancsola, lássd Jahn’ Bibl. Archaeol.

3) III. Móz. XIII: 45.

4) A’ két figyelmet érdemlő folyam: Pharphar és Amana (ma Phége és Schamaweis) Damaskus körűl eggyesűlnek. Amaz az Antilibanon, ez a’ Libanon hegyén fakad. Némellyek azon eggy forrás’ két ágának hiszik, melly az Amana hegyben veszi eredetét.

5) Rimmon, Syriai bálvány, de a’ ki felől semmit egyebet nem tudhatni.

6) Dothán város négy órányira Samariától Tábor felé.

7) „Végy ívet és nyilat” – kép nélkül ezt jelenté: „Készülj hadakozni.” – A’ nyílnak kelet felé lövése azt jelenté a’ Királynak, hogy az arra fekvő Izraelhez tartozott vidéket végye vissza ellenségeik’ kezekből, ’s mint profetáló jelentés annál beszélőbb vala, minthogy régen szokás volt a’ hadizenetekor eggy láncsát berepíteni az ellenségi birtokba. (Justín. II. – Aeneis. IX. 47.)

8) Aphek, város eggy napi távolyban Tiberiástól, Damaskustól éjszaknak.

9) Elizeus Profetának sírje, a’ Szent Hieronymus’ bizonyítása szerint (in epitaphio Paulae) Samariának szomszédjában állott. (Brentano. II. Kir. XIII. Jegyz. a’ 20. Szám. Alatt.)

A’ Történetvizsgálók nagyobb részben eggy értelemben vannak az eránt, hogy a’ Maccabaensi epitheton nem egy nemzetség’ sajátja volt, hanem Antiochus Epiphanes nyomorgatásai alatt, Christ. előtt 166. eszt, mind azoké, kik az igaz hitért és a’ hazáért valamelly nagy tettet követtek el. Alkalmat reá hihetőleg a’ haldokló Mathathiás ada, ki a’ maga harmadszülöttét Júdát, az újabb idők’ legnagyobb Izraelitáját, profetai lélekkel a’ Kalapácsolónak nevezte, ’s a’ nép’ Vezérévé kikiáltotta.

1) Antiochus Epiphanes, fija a’ Nagy Antiochusnak, Christ. előtt 175. lépe, ’s törvény ellen, a’ Syriai thrónusra, melly igazságosan Demetriust, az ő testvér bátyjának Seleucus Philopatornak fiját illeté. Polybius őtet Athenaeusnál, valamint a’ Siciliai Diodórus is, Fragm. XXVI., ollyformán rajzolják, hogy a’ hordott —π×φανης (ragyogló) név helyett inkább érdemlé az —π×μανης (örjöngő, esztelen) nevet, mellyet rá kormányzottai ragasztottak.

2) Modín, város, Jeruzsalemtől nyugot felé, nem messze a’ tengertől.

3) Makab. III: 12.

A’ történet’ helye, hol a’ szent Martyrok Istenért és Hazáért vesztek, némellyek szerint Antiochia, némellyek azt Jeruzsalemre teszik. A’ kik ide, úgy állítják, hogy Antiochus, hallván melly merész lélekkel gátolják az ő győzödelmét a’ Zsidók, 166. a’ Chr. el., maga is áltjöve Judeába.

Eggy Florus Biblicus nevü Munkában (Tyrnaviae 1741.), hol Perenfelder Mihály a’ Makabéeknek eggy szép szakot szentele, az Éneklő feltalálá a’ hős anyának és hét fijainak neveiket, a’ hogy azokat Flávius Josephus és Commentátorai adják.

1) V. Mózes’ XXXII: 36.

1) Ecbatána, ma Tábris, anyavárosa a’ Médiai Királyságnak, hol később a’ Persziai Királyok is szeretének lakni a’ hűsebb szellő’ kedvéért, melly a’ hegyekről, és az éjszaki keletre fekvő Caspiai tenger felől lengett.

2) Eleazárnak e’ merész tettére nézve lássd I. Makab. VI.

3) III. Móz. XXV. az parancsoltatott az Izraelitáknak, hogy minden hetedik és ötvenedik év hálaöröm’ innepe légyen, ’s ezeken a’ nép nagy jótételeket veve, és a’ hol (a’ 9dik vers szerint) az engesztelés’ napján az egész tartományon végig zengének a’ trombiták.

4) Zsolt. cv.

5) V. Móz. XXXII: 30.

6) Spárta és Róma. (Lássd: I. Makab. VIII. és XII.)

7) I. Móz. XLIX: 10. megjövendőltetett Júdának hogy tőle el nem vétetik a’ királyi pálcza, ’s az teljesedésbe a’ Megváltó által ment. (Máté II: 6.)

8) A’ Római Anyaszenteggyház’ tanításai szerint az Ecclesia triumphans azon boldogúltakat foglalja magában, kik az örök koszorút immár megnyerték; a’ purgans azokat, kik a’ tisztulásnak bizonyos szakai szerint azt elnyerni reménylik és várják; a’ militans azokat, kik innen a’ síron, Hit, Szeretet, Remény által annak elnyerése után törekednek; ’s így minden maga tagjait ezen nagy törekedésében közönséges könyörgésével eggyesíti.