HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Fogságom’ Naplója



1794. Decemb[er] 14. Vasárnap. – Szombat és vasárnap közt egyszerre fagyott meg a’ sár, ’s olly keményen, mintha a’ fagy két hét előtt állott volna be. Szombaton még ortóimnál voltam, közel az 1791. épűlni kezdett házamhoz a’ Liget előtt; vasárnap egész nap írtam. Az anyám estve álmos volt, ’s sietteté a’ vacsorát, hogy lefekhessen. Én is lefekvém József öcsémmel.

Az anyám az a. betű alatt feküdt, én a’ b. alatt, az öcsém c.
Midőn az anyám már csaknem elszunnyada, két szobaleánya elijede hallván hogy ablaka’ rostélyát, a’ d. betű alatt, valaki megcsapta. Hallá a’ csattanást a’ szomszéd szobában az anyám is, ’s úgy hívén, hogy vendég jöve, parancsola, hívják elő a’ szakácsot, vacsoráljon a’ vendég, ’s feküdjék, mert maga nyugodni kívánt.
Az egyik leány ment a’ gyertyával megnyitni a’ pitvar’ ajtaját az e. alatt, ’s elsikoltá magát, midőn egy Uhlanus Tiszt a’ Terebesen fekvő Báró Mészáros*
BáLm Meszaros [a betűtévesztés miatt emend.]
János Generalis Regementjéből, FőHadnagy Ehrenstein, Linczi Postamester’ fija, a’ pitvarba belépett, két Uhlanus közlegény pedig kivont karddal az ajtónál megállott.
Hol Kazinczy Úr? kérdé a’ Tiszt. A’ leány azon szoba felé vezette, hol az öcsém feküdt. A’ leány vitte a’ gyertyát, ’s a’ Tiszt utána.
Herr von Kazinczy, mondá a’ Tiszt az Öcsémnek, ich habe Befehl Sie nach Ofen zu begleiten. Kleiden Sie sich, wir müssen alsogleich fort.
Wen? kérdé az öcsém.
Sie, Herr von K[azinczy].
Welchen Kazinczy?
HErrn Franz Kazinczy.
Das bin ich nicht. – A’ Tiszt majd lerogyott ijedtében; mert casszálás vala néki igérve, ha elszalaszt vagy eltéveszt. – Harmad nap olta egy gubába burkolt embere a’ kapunk előtt álló korcsmában iddogált, tudakozódván, otthon vagyok és vasárnap otthon leszek e, tartok e töltött fegyvereket, ’s a’ feleleteket naponként megküldé Terebesre.
Und wo ist denn Ihr Herr Bruder? er war ja heute noch zu Haus. – Az öcsém mutatta hol fekszem, ’s a’ Tiszt jött, ’s egész nyájassággal elmondá a’ mit az öcsémnek. Ich komme auf Befehl S[eine]r Kön[iglichen] Hoheit des Erzherzogs Palatinus (Sándor Leopold), Sie nach Ofen zu begleiten.
Ich unterwerfe mich den Befehlen S[eine]r Kön[iglichen] Hoheit, mondám egész nyugalomban; wann wollen Sie, daß wir aufbrechen?
Ohne allen Verschub. Es steht Ihnen frey alles, was Sie zu Ihrer Gemächlichkeit nöthig haben, mitzunehmen; nur müssen Sie Ihr Geld mir übergeben, das ich gegen eine Quittung zu übernehmen den Befehl habe, so wie alle Ihre Schriften.
Und wie viele Wägen haben Sie fertig, HErr Oberlieuten[ant]?
Sie fahren Ihren Wagen und Ihre Pferde bis Újhely; dann gehen wir mit Vorspannspferden. Schriften, die Sie nicht mitnehmen können, versiegle ich, und es wird jemand hinausgeschickt, sie zu übernehmen.
Midőn én öltözni kezdék, az anyám a’ pitvarból a’ szomszéd szobába lép úgy ordítván mint az oroszlánanya, kinek kölykeit elszedték. Fiam Ferencz, az Istenért! … Édes asszonyám, mondám, látja hogy én nyugva vagyok; ne rettegjen asszonyám, nem telik belé két hét, ’s itthon leszek megint. – Szavam az anyámat elcsendesíté.
A’ szoba hidegecske volt, ’s a’ német örűlt hogy megkapa; az neki elég volt. Így én alkalmat és időt kapék szerelmes leveleim’ csomóját író szekrényemből kivenni, és az ablakon kitenni. Titkon megkérém az anyámat, hogy azokat vegye gondviselése alá míg haza érkezem.
A’ Tiszt megengedé hogy némelly barátimtól búcsúzzam, de czédulaimat elébb megakará olvasni, a’ mit én nem ellenzettem.
Tizenkét dzsidás Uhlanus által kísérve így postakocsimon négy szép lovaimon Újhelybe beértem. Töretlen lévén az út, menésem lassan folyt, ’s éjfél vala midőn Újhelyben a’ Kis-piacz Fogadójának felső szobájiba beszállítatám. A’ hold olly tisztán világíta, mint a’ ködös időben a’ nap.

December’ 15dikén.
Estve öt órakor Kapitány Zsigárdi Úr ugyan azon Regementből Szulyovszky Menyhérttel, Jelasich gyalog Magy[ar] Regementbeli Kapitány Ivánkai Fekete pedig Tancsics Ignácczal lépe be szobámba. A’ Nádor ezt a’ Kapitány Feketét küldé elfogatásunkra Budárol, ’s ő fogta el Tancsicsot, a’ még akkor gyermek Gróf Sztáray Albert Udvari Tanítóját Nagy Mihálytt, Szulyovszky Menyhértet pedig tulajdon házánál Rákóczon. – A’ példátlan keménységü hidegben nem elébb mint reggeli három óra felé érénk Liszkára.

December’ 16dikán.
Tiszteink vigyáztak, hogy egymással titkon ne szólhassunk, ’s a’ szekeren mind hármunk külön üle a’ maga Tisztjével és két katonájával; de Szulyovszky valahol hozzám férhete, kért, könyörgött, el ne árúljam; emlékezzem hogy eladó leányai vagynak. – Hagyjon békét, Uram Bátyám, mondám neki; én ismerem magamat, ’s magamért felelek: de azt is kimondom, hogy Uram Bátyám lesz az, a’ ki engem’ és magát elront.
Ebédre Szerencs, hol az Exapácza Báró Sennyey Kisasszonnyal együtt evénk; ő Pest felől jött. Éjjelre Köröm.

December’ 17dikén.
Ebéd Keresztes, éjszaka Kály.

December’ 18dikán.
Ebéd Árokszállás, éjszaka Hatvan.

December’ 19dikén.
A’ kegyetlen tél miatt senki sem utazott, én pedig mindég azt óhajtám, hogy ismerősöket találjak elő, vagy ollyakat, a’ kiktől hallhassak valamit, a’ kik hírt hozhassanak az enyéimeknek, hogy láttak.
Kerepes előtt, a’ Gödölői erdőben, egy Pataki Togátus gyalog méne innepi legátiojába. Hova megyen az Úr? kiáltám neki a’ kocsiból, a’ Tisztecske oldala mellett. – Felelt. – Hát a’ Tekint[etes] Úr hova megyen? – Nem megyek én, felelék, hanem menettetem. Köszöntse Prof[esszor] Szent-Györgyit. – A’ szót Szulyovszky nevetve hirdeté el Zemplényben, ’s azt a’ dévajkodók sokat emlegetik.
Kerepesen a’ szekérszín alatt kiszállánk szekereinkből, ’s a’ többi szaladt a’ meleg szobába; én ott maradék, mert megpillantám Borsod Várm[egyei] Fő Szolgabíró Pogány Ádám Urat, ’s reménylém, hallhatok tőle holmit, a’ mit tudnom használni fog. Ez, nem látván vasat rajtam, hamis hírnek vélé a’ mit Pesten hallott, hogy én is elfogattattam. Úgy tettem, mintha semmit nem tudnék, ’s kérdém, kiket fogtak el hát? Kezembe adá az elfogattak’ neveiket és a’ Causar[um] Reg[alium] Director Actióját ellenek. Azt Németh közönségessé tette, hogy a’ Publicum elcsendesittessék. Kérém Pogányt, múlasson addig, míg a’ két írást egy úti társammal a’ szobában megolvastatom.
Szulyovszky is megolvasván a’ két írást, felkiálta: Hála Istennek, ha ez a’ delictum nyomoztatik, úgy ő ment, mert vétlen. Ugyan ezt mondám én, ugyan ezt Tancsics. Kapitány Fekete megtámadá Pogányt, ’s fenyegette hogy beadja; de hallván hogy a’ Director ezt a’ két írást maga szélesztette el, ’s látván hogy Pogány bennünket nem ismerhete foglyoknak, elcsendesedett; neki elég volt, hogy parancsát teljesítette.*
BáLm [jav. ebből:] teljesíthette.
Fekete ebéd után mingyárt indult, egy óra mulva Zsigárdi és Szulyovszky, ismét egy óra mulva Ehrenstein és én. Meg vala hagyva Feketének, hogy Budára együtt ne menjünk be.
Még én ott valék, és már csak magam, midőn jő Fáy János és Soos György, mind ketten Pestről, Kassa felé. Ezek is beszéllék, kik fogattak el, és hogy Pest és Buda zúg; nem hiszik a’ mesét, ’s a’ dolgot csak a’ Terrorismus’ munkájának tekintik, Fáytól hallám, hogy az anyja testvérének férje Locum[tenenti]alis Secretarius Fodor József, kit jól ismertem, magát Dormándházán, ipának Báró Sághy Mihálynak házánál, keresztűllőtte ’s a’ Csősz-árkában temettetett. Ki vala küldve a’ Tiszt hogy Fodort fogja el, ’s éjjel akara indulni. Fodor elébe terjeszté, hogy ő beteg; a’ hideg iszonyú; induljanak reggel. Éjfélig kártyázának. A’ Tiszt mélyen elalvék, Fodor kiillantott, ’s a’ kémény alatt szívének szegzé puskáját ’s halva dőlt el.
Szulyovszky és Tancsics a’ Duna’ szélén állának szekereiken, midőn én oda érkezém. Mindég hírek után vágyván, kértem Ehrensteint, térne be a’ Kávéházba velem, mert fázom. A’ Kemniczerébe tehát, hol a’ hídra szokás menni, bémenénk.
Szent-Iványi József*
BáLm Szent-Iványi Benedek [Ugyanezt a nevet hozza még: PIMt; másik három másolatban viszont – MTAt, MTAr, Spt – a József keresztnevet találjuk. Ez utóbbi történetileg sokkal valószínűbb, ilyen nevű királyi fiskálist ismerünk, Benedeket nem, ezért emend.]
Kir[ályi] Fiscalis, Rátonyi Gábor, és egy ismeretlen, abba hagyák a’ kártyát, ’s épen házaikhoz akarának menni, midőn beléptünk. Szent Iványi összecsókolt, Rátonyi, ludasnak érezvén magát, nem. Ezt megvetéssel néztem. Én, ha ludas voltam volna is, megöleltem volna barátomat, fogva látván.
Tíz óra vala midőn csónakra tevének bennünket ’s párnazsákjainkat, ’s Budán a’ Duna’ vártaházában váránk a’ Rendelést, mellyikünk vitessék. A’ sok pór német sereze, dalla, éktelenűl. Én Regmecz olta csak pillantatokig aludtam, ’s itt eldőlék a’ sok német közt, ’s mély álom nyoma le. A’ lárma egyszerre lecsendesedett midőn a’ Káplár meghozá a’ hírt, hogy Tancsics vitessék. Egy óra múlva Szulyovszky indult. Domine Frater, sit forti animo, nihil fateatur, súgá nekem, midőn ment.
Engem tizenkét óra után ére a’ sor. Csikorgott kerekem a’ jeges hóban, midőn a’ vár’ dombján ’s az úczákon elmenénk. Végre a’ Franciscanusok Klastroma előtt megállánk. Szekeremről hallám mint nyitják a’ zárakat. Minden hatodik lépésre a’ folyosón más meg más katona, puskával, ’s fejét a’ fejér szűr’ kámzsájába burkolva. Kapitány Novák Úrhoz vezettek, ki itt Sztáray Regimentbéli FőHadnagy Astleitnerrel és a’ két Civilis Commissariussal Kramerlauf és Bschérer Budai polgárokkal együtt viselé a’ felvigyázás’ terheit.
HE[rr] v[on] K[azinczy] mondá Novák, nyájas arcczal, Sie müssen erlauben, daß man Sie visitiere; dieß ist mir auf das strengste befohlen. Két közember letérdelt lábomhoz, ’s végig tapogatta egész testemet ’s minden ruhámat. Kivált zöld magyar mentém’ gallérát motózák nagy gonddal; jele, hogy valakinél kés vagy plajbász találtatott. Nadrágom czéklaszínű, zsillém fejér, ’s mentémre egy vatával vastagon béllelt úgy nevezett setétzöld Kutscherpelzet öltöttem fel; kiprémezve medvével.
Imhol az épűlet’ alsó sora.

A’ felső sor’ képe ez:

Nem találtatott nálam semmi tiltott portéka. Ehrenstein áltadta volt pénzemet a’ Kapitánynak, az pedig abból nekem öt forintot azon jelentéssel ada kezemhez, hogy többet adni egyszerre nincs szabadságában; ha elfogy, szóljak. Most pedig jőjön az Úr; mondá: késő az idő.
Ekkor a’ Kapitány (Novák) ’s Kramerlauf elkísértek az alsó sor’ első Numerus alatt álló szobájába.

Míg mátráczomat, párnáimat kiszedték, én eszmélet nélkül igen sebes lépésekkel jártam fel ’s alá, innen az árkusokon. –
Vonassa le az Úr a’ csizmáját, mondá Novák. Mentem az asztal és az ágy közt; a’ gyertya árnyékot vete oda, a’ hol a’ X jel áll, úgy hogy szemem nem láthatá, hogy ott láncz van a’ földre vetve. A’ láncz megcsördűlt lépésem alatt, ’s elborzadtam. De egy percz alatt elmúlt rettenésem, tudtam hogy azt viselnem kell. Levetkeztettek, ’s a’ Kapitány megkövetett, hogy a’ lánczot lábamra kénytelen tétetni. Feltevék azt; a’ másik vége le vala srófolva a’ deszka’ gerendájához. Alig zártak el ’s már aludtam, ’s egész reggelig. Olly nagy vala lankadtságom az öt napi útban.
A’ láncz olly rövid volt, hogy nem tehettem többet két lépésnél. Panaszolám Kapitány Nováknak, hogy ha így leszek sokáig lesrófolva, el kell vesznem. Almásy Pál Excell[entiája] levéteté rólam a’ vasat és mindenkorra, de hogy Bíráim elébe lépvén, mindég postavasban jelenjek meg, mint a’ Tisztek a’ Profósznál. Ez történt Decem[ber] 25dikén.

December 29d.
Kapitány Novák jelentette, hogy kérdőre fogok vonattatni. Öltözzem tehát, és vegyem fel a’ postavasat. – Francziakék mentében és nadrágban, de a’ mellyben a’ kék szín közé fejér szín is volt tarkásan elegyítve fejér piquet lajblicskával, ’s két hetes szakállal, boglyos fejjel, készen várám az órát. Jobb lábamra ’s bal kezemre fel volt téve a’ láncz. Hét katona puskásan a’ Refectoriumba vezete, Kapitány Novák után.

Belépvén a’ folyosóról, a’ katonák kifordultak, ’s én a’ Bay Ferencz háta megett állottam meg, meghajtván magamat, minden szó nélkűl. Bay jobb könyökén nyugtatta fejét, visszapillanta, ’s elborzadva kapta el fejét. – A’ Director balját áltvetette a’ szék’ karján, ’s hidegen néze ’s véremet szomjúzva. Jobbjában egy levelet forgatott, ’s verte az asztalhoz, mintegy játszva vele, de hol a’ pecsétet mutatva, hol az addreszt. – Berzeviczy megilletődöttnek látszott. – A’ kövér Somogyi nyugalomban. Mentéje felébe egy Überrockot vett fel, félvén az elhűléstől.
Lobogó hajam közt még akkor egy ősz szál sem volt, ’s kicsiny lévén termetem, a’ félszemű Mikos engem Juratuskának gondola. – A’ Director inte, ’s Mikos hozzá foga a’ faggatáshoz.
Domine Perillustris, quod est nomen?
Fr[anciscus] K[azinczy] –.
Unde?
Quot annorum?
Quae conditio?
Cujus religionis? – Protestans Helv[eticae] Confessionis, felelék. – Domine Magnifice, scribat, Reformatus – kiáltá Bay, ’s elértettem intését, hogy a’ heroismusnak hagyjak békét.
Quare est interceptus? mondá Mikos.
Ex Actione M[a]g[ni]fici D[omi]ni Directoris Causarum Reg[alium], quam in Kerepes mecum Ord[inarius] Jud[ex] Nobil[ium] Co[mi]t[a]tus Borsodiensis Adam[us] Pogány communicaverat, scio Catechismum aliquem hic queri. Ego de Catechismo tali nihil quidquam scio.
D[omi]ne Spectabilis, mondá a’ Director, fuitne cum Francisco SzentMariay in Károlyiensi Installatione? – Fui, et meo curru vectus est Patakinum. – Et qualis haec est epistola? – Mea, ad SzentMariay. Sed cum ad eum nullas unquam alias literas scripserim, constare mihi debet, in his nullam aliam contineri petitionem, quam ut mihi opera Klopstockii a Bibliopola mitteret.
Minden faggatottnak adtak egy rotae diabolust, ’s nekem Bayt, talán hogy mind ketten Kálvinisták valánk. Ez most hozzám fordult: „Édes Öcsém Uram, mi osztályos Atyafiak vagyunk, ’s Öcsém Uram tudja, hogy én Öcsém Uramat gyermeksége olta nagyon szerettem. Erre a’ szeretetre, erre az Atyafiságunkra kérem, valljon meg mindent; mindent tudunk, mindent; nincs ideje tagadni.” – Köszönöm a’ Méltós[ágos] Úr Kegyességét, de én semmit nem vétettem, ’s így nem is vallhatok.
Erre Berzeviczy a’ tótos pronunciatióval, melly a’ hosszú vocálist is röviden ejti: Domine Spectăbilis frăter, scimus omnia. Per quinque vulnera Jesu Christi oro Sp[ecta]b[i]lem D[omi]num fratrem, non se destruat, non se reddat indignum clementia Optimi Principis, fateatur quod fecit.
Én állhatatosan megmaradtam a’ tagadás mellett, ’s visszaküldöttek szobámba.

1795. Januárius.
Ágens Nizsnyánszky Úr nekem egy butellia Tokajit külde Január. 3d., 5d. pedig Bihar Várm[egyei] Vice Ispán Péchy Imre bejöve Klastromunkba a’ Tisztekhez, tudakoztatta, nem lehetne e valamiben szolgálatomra. Megköszöntem gondjait, ’s arra kértem, hogy adasson könyveket, mert én úgy hivén, hogy két hét mulva otthon leszek, semmit sem hoztam mást, mint a’ Horátz’ Epistolájit és Musariont, a’ Wieland Gratziájit; és az Ábel halálát. Ezeket Januar[ius] 17d. kezembe adák; hihető hosszas vizsgálgatás után, ha benne nem lelnek e titkos jegyzéseket.
Januar[ius] 22d. nappal levették rólam a’ lánczot, 24dikben éjszakára is. E’ nap olta Máj[us] 8dikáig nem vala rajtam vas, hanem, ha faggatás alá vittek.

Januárius’ 30d.
Kérdőre ismét, ’s ma már harmadikszor. Bátran viselém magamat, de annyira magamon kivűl, hogy ámbár tudhatám hogy Almásy Pál Excell[entiája] mint ezen Királyi Tábla Deputatiójának Praesese, nem középben ülne, hanem felűl, a’ kövér Somogyit mindég excellentziáztam, úgy hivén, hogy ő az Almásy.– Midőn mindent tagadnék, Director Németh magához int: D[omi]ne Spect[abilis] veniat huc. – Noscit hanc scripturam? – Nem ismerem. – Mintegy három ív tele írva. Végig forgatja. – „Melchior Szulyovszky.” – Nem álla meg. Vissza az első lapra. Ott Szulyovszky elmondá, hogy 1794. Júniusban Hajnóczy hozzá küldé Szent Marjay Ferenczet, azon izenettel, hogy irja le a’ Catechismust, ’s azt adja által nekem. Ego in Congregatione Újhelyiensi Franciscum Kazinczy evocavi ad habitationem meam; venit ad Rákócz; descendimus ad hortum. Tum ego: D[omi]ne Frater…
Erre én: non est necessum, ut lectionem M[a]g[ni]fica D[omi]n[atio] Vestra continuet; dicam totum; nihil enim interest aliquid tacere. Ni me Szulyovszky per liberos suos rogasset ne revelem, dixissem omnia sub primo examine.
Örűlt ez az istentelen Németh, ’s elhalmozván magasztalásaival, kért, adassak a’ Kapitánnyal tintát, papirost, tollat, ollót (ezt mind előszámlálá). Sed non est satis dicere quid fecerit, quid sciat: addat cogitandi rationem de rebus publicis, de revolutione Gallica, etc. A’ bohó ember azt hitte, hogy én ollyan vagyok mint ő.
Berzeviczy András úgy mondá Koczok István Lőcsei Prókatornak, ez pedig önmaga nekem, hogy midőn Szulyovszky még ezen harmadik faggatás alatt is semmit sem valla, a’ Deputatio abban egyezett meg, hogy Szulyovszky, ki 1790. és 1792. Zemplénynek Dietai Követe volt, szenvedései és nem érdemlett gyalázatja’ pótlásáúl Consiliariusi titulust kapjon. Ekkor rólam folya a’ szó, hogy mit kapjak én jutalmúl. ’S midőn ez eránt tanácskoznának, Szulyovszky a’ Directort magához kéreti, lábaihoz borúl, kezeit csókolja, ’s mindent megvall magára és rám. – ’S itt el kell mondanom, mi történt a’ Körmöndi Plebanussal.
Ez béfogattatván ’s kérdőre vétetvén, megátalkodva egyre tagad mindent; ő sem nem láta semmi Catechismust, sem Gróf Zsigray Jakab neki olly dolgok felől soha semmit nem mondott; itt valami tévedésnek kell lenni, mellyet ő nem ért. – Ijesztik hogy confrontaltatni fog Zsigrayval. – Sőt kívánom azt, felele a’ Pap. A’ Papot félre viszik, Zsigrayt előhozzák.
Zsigray állítja hogy a’ Catechismust a’ Pap áltvette, leirta, ’s elmondja hol, ’s miképen, ’s mit monda ő, mit monda a’ Pap. Előhozzák a’ Papot, ’s Zsigray mind ezt szemébe mondja. A’ Pap csudálkozik, ’s felkiált: Quid impellit Illustritatem Vestram ut contra me tanta cum impudentia mentiatur? A’ nemes lelkű Zsigray szeméről lehúll a’ fátyol; látja, hogy rajta áll barátján segélleni, ’s kéri Birájit, vitessék ki a’ Papot. Az megesvén, visszavonja szavát, ’s azt vallja, hogy ex perplexitate hazudott rá. – A’ Pap veres övet vive haza.

Januárius’ 31d.
Fát hányának az úczárol a’ favágó’ udvarára, ’s e’ végett megnyiták a’ kis kaput. Mindég ablakomban állék míg a’ kis kapu nyitva volt. Melly nagy vala örömem látván hogy Locumten[entialis] Consiliar[ius] Majthényi László gyalog méne el ott. Nagy barátja vala Hajnóczinak. De Hajnóczy egyre*
BáLm [emend.; ezzel a szóval kiegészítve a Spt és OE alapján]
sem vallott.

Februárius’ 4dikén.
Beadtam három ívnyi vallomásomat.*
BáLm vallásomat. [emend. az Spt OE VU1 alapján]
Imhol némelly töredéke, melly emlékemben harmincznégy esztendő után is hiven megmarada. Ezt ma írom 1828. August[us] 24d.
Antequam ad eorum enarrationem progrederer, quae mihi hic proprie dicenda sunt, necessum puto edisserere, quae mihi cum Melchiore Szulyovszky, Francisco SzentMarjay et Josepho Haynóczy conjunctio fuerit. Szulyovszky rokonom, egy Vár[me]gyében lakunk, úgy szereti a’ kertészkedést mint én; SzentMarjayt nem ismertem nyolcz hónap előtt; Haynóczyt úgy festettem mint egy újabb idők’ Socrateszét. Én tisztább lelkű, nemzete’ díszéért inkább lángoló, tudósabb, fáradhatatlanabb embert nem ismerek, nem nemesebb lelkűt, nem bölcsebbet.
Summa rei est, Judices sanctissimi, me in lucta amicitiae et legum obsequii, cum tacuerim, prolapsum esse. Subjicio me illarum rigori, vindictam quam poscunt, si me pro salute patriae occidere oportet, cum voluptate excepturus. Cum voluptate, inquam; nam [non] mentitum est mihi cor meum, dum in admiratione eorum, qui grandes suas animas pro ea projecerant, laete mihi acclamare consveverat, me etiam, si necesse fuerit, pro ea perire posse. – Tantum ingenium! ezt kiálták Bíráim, úgy beszéllé 1803. Bay. Bár maradékim lássák, mit nyerhet az ember, ha szépen tud írni, mit nyér, ha úgy gondolkozik a’ mint illő. Én a’ legnagyobb, legvilágosabb veszélyben is tisztelettel ’s magasztalásokkal mertem szólni Hajnóczy felől. A’ marha Németh csak hallgatva mutatott erántam figyelmet, ’s talán azt forgatá átkozott lelkében, hogy az a’ vékony nyak nem ád sok dolgot a’ hóhérnak.
Bay monda, hogy Dienes öcsém itt vala, ’s anyám és nagyanyám (Bossányi Ferenczné) egésségesek.

Február. 17d.
A’ testi lelki szenvedések, az elzárt levegő beteggé tevének; Orvosom tinctúrával éltete. Felhozák ebédemet. Én kanalomba csepegtetém tinctúrámat ’s csudálkozám, mi dolog, hogy ajtómat nyitogatják.
Aradi István Juratus magyar ruhában ’s kardosan belép, ’s kezembe adja a’ Certificatoriát, pecsétjét ejtvén felfelé, nem adreszét. Sua Excell[entia] D[omi]n[us] Personalis (az Ürményi József vala), plurimam salutem nunciat Sp[ecta]b[i]li D[ominatini] V[est]rae, et deprecatur, quod in his Citatoriis Director Causar[um] Reg[alium] indebitum D[ominationi]V[est]rae dederit titulum. Expunxit illum Sua Excell[entia] propria manu, et nunciavit Causar[um] Reg[alium] Directori, ut errorem corrigat, sed illud ob brevitatem temporis describi non potuit. – Tisztelem Öexc[ellentiá]ját, mondám neki, ’s kérem, ezen gondját légyen szabad azon Kegyesség újabb jeléül vennem, mellyel ő Exc[ellentiá]ja erántam annyi eszt[endő] olta mindég viseltetett. Én tituluson különben sem akadozom, itt pedig megtanultam mindent szenvedni. –

Február. 21d.
Ágens Nizsnyánszky Úr nekem egy butellia Tokajit kül. Az üvegre egy szelet papiros volt általkötve e’ szókkal: für Herrn von Kazinczy Franz. Minthogy a’ keresztnév itt szokatlan helyen áll, és ha csak egy Kazinczy volt fogva, szükségtelen, gyanú támada bennem, hogy itt két Kazinczynak kell fogva lenni. ’S mellyiknek? Andrásnak e, Péternek, Lászlónak (ki katona, ’s nem itt itéltetnék), Józsefnek, Istvánnak, Miklósnak? mert Dienesről nem gondolkodhatám; tudtam a’ Bay Ferencz’ szavaibol (lásd feljebb Febr[uár] 4d.), hogy ő szabadon vala itt minap.

Február. 23d.
Ez vala a’ Comparitio’ napja, ’s hét katona ismét leeresztett puskák közt vive a’ Refectoriumba, hol Bíráink a’ magok üléseiket tartották. Almásy Pál Exc[ellentiá]ja ekkor vala elsőbben jelen. D[omi]ne Spect[abilis] ugymond, Incl[yta] Tabula Regia propter impedimenta Danubii transire huc non potuit; haec Deputatio eam repraesentat. Placetne comparere? – Et quem deligit suum Procuratorem? – Ego compareo quidem, mondám, sed cum per fassionem meam sors mea unice a Clementia Suae Majestatis dependeat, puto me patrocinio Procuratoris carere posse; ego neminem deligo. – Circumstantiae D[ominatio]ni V[est]rae non sunt notae, constituat aliquem e Pestiensibus. – Quodsi me defensorem habere oportet, mihi perinde est, quiscumque ille fuerit; ego Pestini neminem Advocatorum nosco. – Zaklatának, és sokáig, és miért? hogy lássák, nem ollyat nevezek e, a’ kire gyanújok lehet. Ez nekik Bécsből vala parancsolva. Az én Socrateszi Daemonom ezt nekem megsugá. Haszontalan neveztem volna különben is, mert csak négynek vala megengedve, hogy foglyokat védjen: Madács Sándor,*
BáLm [hiányzik a keresztnév, kiegészítve az Spt OE VU1 alapján]
Szabó-Sárói Sámuel, Tóth-Papay Sámuel, és Horváth Jakab Uraknak. Az első Pápista, az utólsó Lutheránus, a’ két közepső Kálvinista volt.
Bay látván akadozásomat, a’ legnyugalmasabb hangon szólala meg: „Édes Öcsém Uram, Dienes minap itt lévén Öcsém Uramért és az öccséért Szabó-Sáróit kérte meg; megnyugszik e benne Öcsém Uram?” – Nem ismerem, de megnyugszom mondám, ’s visszavittek szobámba.
„Az öccséért” – mondá Bay; Dienesnek három öccse volt, László (a’ katona), József és Miklós. László felől nem gondolkozhatám az említett oknál fogva; osztán őtet a’ katonai rang, mellyben fiatal korában hamar magasra hágott, egészen elváltoztatá; azt merte ő az érettem kesergő anyánknak írni, meghallván hogy fogva vagyok, hogy ha vétkezém, ő töri meg felettem első a’ botot, az az, ő kiált halált rám. – Kínos volt nekem az a’ bizonytalanság, hogy itt József Öcsém van e fogva, vagy Miklós, ’s feltevém, hogy mindent elkövetek, hogy megtudhassam.

Februárius’ 25d.
Megkéretém Kapitány Novák által a’ fenevad Németh János Directort, jőne hozzám. Azt hitte a’ gyalázatos ember, hogy vallani fogok valakire, ’s örömmel jött. Szépen köszönt, de feltette kalapját; szükségesnek látá éreztetni, hogy alatta vagyok. Ugyan azt tette felvígyázó Tisztjeinkkel is, kik őtet úgy gyűlőlék mint mi. Reszkete Budán és Pesten akkor tőle minden, ’s még a’ Palatínus Fő Herczeg is kicsiny vala mellette. A’ Kir[ályi] Residentiaban lakott, nagy diurnumokkal, ’s a’ Császár’ rovására szabadon adá a’ legfényesb ebédeket, vacsorákat.
D[omi]ne Magnifice, mondám neki, Ágens Nizsnyanszky nekem illy czédula mellett külde egy butellia bort, ’s ez engem azon gondolatra hoz, hogy itt még egy Kazinczy van. Megerősíte gyanúmban, a’ mit Comparitiómkor nekem Cons[iliarius] Bay monda. Mellyik Kazinczy az, József e, István e (az András fija), vagy Miklós?
Németh gondolkozék, ha feleljen e. Végre mondá: a’ Miklós! – Elbődűltem, „Immortales Dii! tamen ille puer est! ”
Megszánt a’ gonosz, ’s kevélyen ezt kiáltá: Ille non morietur. Iste malitiosus Szlávy János illum seduxit.
Szép szánás, gondolám; mert az az ő szava: ille non morietur! ezt tevé, sicut tu. De láttam én ki kezében vagyok, ’s elkészűlve valék mindenre.

Mártziusban.
Egyik ablakom előtt, a’ favágó’ udvarkájában, várta álla. – Neki bátorodám, ’s megkopogtatván ablakom’ üvegét, ezt kérdém a’ legénytől: „Földi, csak azt az egyet mondja nekem, hordanak e még foglyokat, vagy már megszűntek valaha? ” – A’ legény háttal álla felém, egy lépésnyire az ablaktól. Midőn hallá a’ koppanást, csak fejét billenté felém, de azt is elkapta. A’ kérdésre ezt felelé egész neki-bátorodással: „B–m német lelkét, hiszen tán csak béelégli már ennyivel,” – ’s ment fel ’s alá az Udvarkán, ’s nem is néze rám többé. A’ melly katona fogollyal szóba eredt, megvesszőzék; a’ kemenczefűtőkre, a’ szobaseprőkre nagy vala a’ felvígyázás.

Martzius 6dikán.
A’ Director maga hoz levelet Dienes öcsémtől, nekem, és Miklósnak, ’s Martz[ius] 11dikén megengedtetett, hogy az anyánknak írjak, de a’ Directorral elébb megolvastatván.

Martzius’ 14d.
Dienes ma és 20dikban a’ Klastrom’ épűletében volt Tisztjeinknél, a’ Director engedelmével. Tudakoztatá mire volna szükségem. Nehány Római Classicust küld 22dikben, ’s 26dikban Váradra visszatért.

Martzius’ 28d.
Egy fiatal embert látok fogva ablakomból. Az a’ 26d. Numerus alatt tartatott. Én ablakom’ üvegéhez ütöttem tízszer az ujjomat, mert a’ K a’ tizedik betű, azután egyszer, mert az A első, ’s így nevem’ minden betűjit; ő pedig szénnel festett a’ Könyvekből kitépdelt papirosokra betűket, ’s elébb K, azután O, P, A, S, Z, betűk által jelenté, hogy ő Budaméri fi, felesküdt Prókátorocska. Hamar rajta veszte, ’s elszedék betűjit, ’s szenet neki többé nem adtak.

Martzius 31dikén.
Prókátoromat Szabó-Sárói Sámuel Urat tegnap hozák hozzám, nem tudom minek, mert meg nem engedék, hogy vele tanú nélkül szóljak, ’s vígyáztak minden mozdúlásinkra. Ma pedig egy levelet kapék a’ Directortól, mellyet szerencsés valék később haza is küldhetni, ’s így ma is bírom. Imhol az betűről betűre.

Detectum est qvod in Comitatibus Szatthmariensi, et Bihariensi prout etiam Transylvania Cathecismi nunc etiam propagentur, (ezt hinni bolondság volt volna, hazudni nekem, és talán az Udvarnak is Németh Jánoshoz illő istentelenség.) et disseminentur. – Si possunt, succurrant Patriae. – D[ominus] Gáspár accepitne copiam Cathecismi? Qvid scit Sp[ectabi]lis D[ominatio]V[est]ra de Cassoviensibus, aut Bihariensibus, et Transylvanis ubi Vesselényi (Miklós felől tudakozódik; szerették volna megkapni) – – Scio qvod Patriae et propriam sui Conservationem cordi habeat. Ideo in omnem casu ingenuam Confessionem praestolabor. et sum
addict[i]mus
Nemetth C[ausarum] R[egalium] D[irector] m[anu] p[ropria]

A’ gonosz ember szerette volna bajba süllyeszteni a’ nemzet’ felét, mert a’ sok többet adhat mint kevés, ’s a’ sokak’ elfogattatása inkább bizonyíthatta volna, hogy rá szükség van, és hogy ő a’ hív. Tudománykája felől álljon itt, bár itt nagyon idő előtt, egy történet; mert vérszomját sok tettei fogják hirdetni.
Az elfogott Szén Antalnak egy levelet külde a’ testvére Károly a’ Balaton tájékáról, nem tudva még, hogy az fogságban ül. A’ levelet a’ posta Némethnek béadá. Erre elfogák Károlyt, ’s a’ Gárda épűletében vonák kérdés alá. Szlávy György a’ kérdéseket ’s feleleteket az ajtón hallgatá. – Az elméjében megtébolyodott Szén Károly azt írá a’ bátyjának Antalnak, hogy ő leűl a’ viz’ szélén, ’s pálczája végébe szúr egy szeget, ’s megrántván a’ pálczán végig menő drótot, azzal lövöldözi a’ legkövérebb zöldbékákat, kiket kövérségeiknél*
BáLm kövérségeignél [nyilvánvaló tollhiba, ezért emend.]
fogva királynak, királynénak, az apróbbakat herczegeknek, grófoknak nevez. Ez veszedelmesnek látszék az új Caraffa előtt, ’s Szén Károly esztendőkig sanyargattatott a’ levél miatt.
Et audiat Szén, quid hoc est in his literis: Tu es meus Dey. Quid est Dey.
Szén. – No, D[omi]ne Magnifice, Tunis, Tripolis, Algir.
Németh. – Quid, quid? qualem lingvam loquitur? – Németh sem azt nem tudta, mi a’ Dey, sem azt, hogy Africaban van ország, mellyet Tunis, Tripolis, Algírnak hívnak.

Ez a’ Németh egy kisded, hasas emberke volt, orczáját gyönyörűen pirosra festette a’ bor és a’ szerelem a’ maga rozsda vagy szederj színével. Minden szava, tekintete, mozdulása festette a’ semmiből érdem nélkül felment bitangot.

Aprilis’ elsőjén.
Sorra betegedénk az elzárt szobákban, ’s Tisztjeink, kivált a’ nemeslelkű Novák, Ő Excell[entiája] Almásy Pál Úr által, kivitte; hogy ajtaink a’ seprés alatt kinyittattak, ablakainkbol egy üveg kivétetett, ’s ollykor sétálni vittek a’ folyosóra, melly velem négyszer történt meg.
Az én ajtómmal által ellenben állott a’ Verseghi Ferenczé, ’s Apríl[is] első napján, nyitva lévén az ő ajtaja is, megpillantám őtet. Gömbelyű szakálla veres volt. Francisce Ahenobarba! kiáltám neki, de a’ Tisztem elmozdíta bennünket azonnal az ajtótól. –
Ez a’ rosz ember szörnyű alacsonyságokkal vitte szerencsétlen esetét; sírt, nyivákolt, szent énekcséket énekelgete. Éjjel az ajtó zárához tartám számat, ’s ezt sugám neki bátorítására: Pejusque leto flagitium timet, ’s ezt hangosan énekelve, hogy ha megszólítanak is, azt hazudhassam, hogy én Horátzból énekelgeték, ’s csak unalmam’ elverésére.

Aprílis 6dikán.
Sétálni először vittek ki a’ folyosóra. – 7kén Szabó-Sárói Úrhoz a’ Hadnagy Astleitner’ szobájába. – Első villám és dörgés.

Aprilis 8dikán.
Ma hozák hozzám Processusomat azon parancsolattal, hogy azt egy levelemmel küldjem vissza, mellyben írjam meg Prókátoromnak, meg vagyok e elégedve feleletével, vagy nem, ’s mit tegyen másképen, mit adjon hozzá.
Nem csudálkozhatom rajta, ha az Olvasó nem fogja hinni a’ mit mondok, de mondom, mert a’ legtisztább valót mondom. Szabó-Sárai huszonegy paginán mutatta meg, hogy ez nem Casus Criminis laesae Majestatis, prout id in Processu contra Joannem Laczkovics decurrente uberius demonstratum est; nem Casus crim[inis] laesae Majest[atis], etiamsi Incattus ex inscitia legum se illud commisisse credat. – A’ Director ezen 21 lapból a’ 20 lapot kivágatta, de olly oeconomus ember vala a’ kiszelő, hogy mivel a’ 21dik lapra csak tíz vagy tizenkét sor ment által, sajnálván elveszteni a’ félívnyi papírost, a’ sorokat elégnek nézé így tenni olvashatatlanná:
[olvashatatlan sor hurkosan áthúzva]
’s nekem ott elég időm vala elolvasni az összefirkált sorokat. – Szabó-Sárai nekem 1803. azt beszélé, hogy Director Németh neki ezt mondotta: Ludit cum suo capite, si reos suos hac ratione defendere perrexerit. Szabó-Sárai, mint Madács, és Tóth-Pápai, igy leakarák tenni a’ magok szolgálatjaikat körűlettünk, de az nekik meg nem engedtetett. – Horváth Jakab okosabb volt; ő mingyárt*
BáLm [jav. ebből:] mindyárt
kineveztetésekor tudakozá meg, ha szabad lesz e mindent mondania a’ mit akarand; ’s hallván hogy nem lesz, egyszerre visszavoná magát.

Aprílis 15d.
A’ Kir[ályi] Tábla ma üle össze legelsőbben, pereinket itéletbe venni.

Aprílis 29d.
Ma látom a’ pert másodikszor. A’ Causar[um] Reg[alium] Director abban egy levelemet in originali producálja, mellyet Hajnóczyhoz Váradrol írtam. Imhol értelme: – Ich liege hier an den goldenen Adern krank, die mich ohne Gatyer zu seyn und im Bette zu liegen zwingen; alle Augenblicke bin ich in Gefahr meine Hosen zu beflecken. Die haemorshoide hat mich zum Sansculotte gemacht. – Vigyáztam ugyan, hogy levelembe, mellyet Prókátoromhoz írni parancsoltattam, semmi tiszteletlen szó ne csússzon be; de már itt világosan eltiltám őtet, hogy az ellenem producalt Váradi levélre csak egy szót is ne feleljen, ’s a’ Directornak ezen cselekedetét alacsonyságnak neveztem.

Május 2d.
Verseghynek a’ szobájába katona állittatott, kivont fegyverrel. Nem tudtam mit jelent a’ váratlan rendelés; de most kezdődött bezzeg a’ jajgatás, és siralom és nyiválkodások. A’ gyalázatos ember nem szégyenle gyáván veszni, mintha az afféle használna. A’ farkas megeszi a’ bárányt, ha az beheg is.

Május 8d.
Jön a’ Tiszt, ’s jelenti hogy Bíráim elébe kell állanom. – Protonotarius Somogyi János olvasá fel a’ halálos hoszú itéletet. Németh kevélyen pislog rám, hátra vetvén balját széke karján. Nyugalommal hallom hogy megölnek, ’s míg az Itélő Mester azt olvassa, én azon négy Processus’ titulusát olvasám, melly előtte az asztalon feküdt, a’ betűk fonákul állván felém. Egyike a’ Szulyovszkyé vala, a’ másika Szent-Jóbi Szabó Lászlóé, a’ harmadik czímjét el nem olvashatám, mert eltakará a’ rá vetett Szulyovszky’ pere.
Appellatne? kérde a’ Director. – Appello.
Bay mondá, hogy Dienes Bécsbe ment fel.
Midőn visszavittek szobámba, a’ hét katona közűl egyik szobámban maradt, ’s ránk zárák az ajtót. – Tudakozám, mit akar. Uját ajakára nyomá, jelentvén hogy szólania nem szabad, de suttogva elmondá, hogy valaki illy ítéletet kap, őrt is kap.
Nyíllék az ajtó, ’s a’ Fűhrer (al-porkoláb) jött, kivivé ágyamat, Kofferemet, ’s minden holmimet. – Minek az? – Nem felele. – Akkor levetkeztete ’s megmotozott, ha ingem ’s lábravalóm alatt titkon nincs e kés, a’ mivel magamat megölhetném. Mert Gróf Zsigray Jakab, felolvastatván neki a’ halálos ítélet, fenyegeté a’ Kapitányt, hogy magát megöli, ’s talpa és strimflije közt egy lapos tollkést mutata elő. – Nálam semmi sem találtatott. – A’ Citatóriát és a’ Director Németh czéduláját visszahozák fejér ruháimmal, de ingemnek nem az ujában. Jele, hogy rá akadtak.

Május 16d.
A’ Septemviralis Tábla helyben hagyja halálos itéletemet. Jelen valának ennek felolvasása alatt Mailáth György, később Personalis, Protonotarius Melczer, Boronkay*
BáLm [A keresztnév helye kihagyva.]
és Director Németh, sőt nem az asztalnál, hanem a’ falak mellett sokan mások, ’s ezek közt Madács, a’ Prókátor.*
BáLm Prokátór [a betűtévesztés miatt emend.]
A’ többit nem ismerém. – Arczom’ színe sápadt, hajam megnőve és fésűletlen; szakállam hegyes, mert fülem alatt, egész az állig, kevés szőr, ’s még akkor minden szála szakállamnak ’s hajamnak fekete.

Május 17dike.
Miklós öcsém szabadon eresztetett, de cum imputatione perpessae captivitatis.

Május 18dikán
Martinovicsnak, Haynóczynak, Laczkovicsnak, SzentMarjaynak, Zsigraynak felolvastatik a’ Kir[ályi] Kegyelmet megtagadó válasz, ’s mindenikének külön.
Zsigrayt ájúlva vitték vissza szobájába.
SzentMarjay szörnyű tüzzel támadá meg a’ Causar[um] Reg[alium] Directort. Domine Magnifice, haec ergo est, publica fides? – D[omi]natio Vestra me decepit, dum mihi spem fecerat, fore, ut si omnia ingenue fassus fuero, gratia vitae mihi danda sit. Ego morior, sed exspecto D[omi]nationem Vestram coram illius tribunali, qui perjurii vindex est.
Laczkovics összeb–ta az illy Bírók’ lelkeiket, ’s irtóztató megvetéssel hagyta ott. – Ördögök teremtette! kiálta belépvén szobájába; ez egyszer hittem Papnak, ’s ez is halálra viszen. – Martinovicsot értette.
Hajnóczi Socrateszi nyugalomban hallgatá felolvastatni a’ Parancsot. – Possum abire? kérdé. – Potest felele a’ Director, elréműlvén nyugalmán. Meghajtá fejét minden szó nélkűl ’s visszaméne szobájába.
Martinovicsnak a’ megtagadott Grationalis nem a’ Gárdaháznál olvastatott fel, hanem a’ Franciscanus Klastromban, mert ő a’ Refectoriumbol egyenesen vitetett a’ Templomba, hogy degradaltassék. Felolvastatván neki a’ Parancs, hatalmasan tartá Beszédét. Én hideg vérrel halok meg; érdemlettem azt a’ Királytol, kit megbuktatni készűltem, de a’ mi nem az én munkám lesz később. De mondjátok meg nekem ti Bírák, melly lélekkel ölhetitek meg ezt a’ nemes lelkű, de minden jóra ’s roszra alkalmatlan Zsigrait, kit én csak azért vettem segédemnek, mert siettem, de a’ kit kivetettem volna alkalmasra találván? Véthet e az illyen annyit, hogy meghalljon érette?
A’ Bírák félbeszakaszták beszédét, ’s a’ Templomba viteték, hol Uralkodónk 1792. Június 6d. megkoronáztatott.
Egymásba öltött karral, kevély lépésekkel, tettetett nyugalomban lépe a’ tele tömött Templomba. Az ő gyűlölt ellensége Kondé titularis, később Váradi, Püspök várá. Rá rakták a’ Papi öltözetet, mellyet osztán a’ négy rend rítusa szerint le is szedtek róla. Az assistáló Papok, megtévedve, levették a’ mit még nem kelle, ’s Martinovics mondá nekik, hogy azt még ne.
Kondé most a’ Birák felé fordúlt. Vobis ergo, Judices, hominem hunc, qui contra patriam conspiravit… Non est verum, contra patriam non, sed contra regem! kiáltá Martinovics képzelhetetlen hatalommal.
De ez a’ hánykódás hamar elhagyá szobájában. Visszavive oda, megnyítá az ajtót, ’s azon hangon, a’ hogy a’ Papok az oltárnál éneklenek, búcsút veve társaitol, ’s azokat megkövette, hogy rájok veszélyt vont. Hol a’ vallástalant játszá, hol a’ setét vakot. Csókolgatá a’ Crucifixust, majd elvetette. – Felizent a’ Palatinushoz, hogy adassék neki rastrált papíros, azon tizenhárom Lengyeltánczot akarja rá írni, mellyet fogsága alatt componalt. – Nem engedtetett meg.
Imhol a’ Gárda épűlete is, mellyben a’ foglyok egy része tartatott. – Lásd az ide ragasztottat.*
BáLm [Ez a mondat – a tinta színe alapján – későbbi bejegyzésnek látszik, ám mindenképpen a szöveg másolójának megjegyzése.]

(Midőn Szén Károly Director Némethnek a’ Túnis, Tripolis, Algírt emlegette, ’s a’ nagyobb Szálában, Szlavy György a’ nagyobb és kisebb Szála ajtajánál hallgatta ki a’ beszédet; mert az ő ajtaja a’ 14d. N[ume]rus alatt nem vala bezárva, hogy sétálhasson. – A’ Tisztek az ifju és szép ’s szálas növésű Szlavynét uniformisba öltöztették, ’s éjszaka felvitték a’ férjéhez, mintha a’ nagyobb szobában kártyázni akarnának, míg Szlávy a’ maga szobájában alszik. Az őr Szlávynét Tisztnek ismeré, ’s szabadon eresztette. Azonban Szlávyné nem kártyázott a’ kártya mellett maradt Tisztekkel.)
Junius 11d. olta ezen szobákban így lakánk: 1. Szén Antal és ; 2. ; 3 Szulyovszky és én. 4. Rosti János és Szent Jóbi Szabó László; 5 Bacsányi és 6 Hirgeist és Szmethanovics. 8 ; 9 Bujanovics Cornelius és Aszalay János. 10. Verseghi és 11 12 13. 14 Szlavy György. Ezen Gardaépűletre meg kell jegyeznem, hogy a’ Palatinusnak tizenkét Gárdistája volt a’ Bécsiek közűl. De midőn két Bécsi Gárdista, Ordódi és Csemesz*
BáLm Cs [a lap szélére írva: ] Csemesz [az Spt a nevet a szövegben közli]
1795. az eszt[endő] első hónapjaiban a’ magok Kapitányokat Véghelyit gyilkosan megölték, és ezért a’ Bécsi glacin szarvasbőr nadrágban akasztófán vesztek el, a’ Palatinus a’ Gárdát eltörlötte, ’s visszaküldötte.

Május 20dikán.
Reggel hét orakor egy tót katona jöve szobámba. Tudakozám tőle suttogó hangon, mi dolog, hogy az ablakommal által ellent álló házak cserepjeit egy ölnyire leszedték, és hogy ott egy órával ezelőtt annyi ember gyűlt vala össze. – Us su precs, mondá a’ katona (Már oda vannak). – Kik? – Az az öt. – Micsoda öt? – A’ Pap, a’ Vice Ispán, a’ Kapitány, a’ szép ifjú; és a’ vak Gróf. – A’ Pap alatt Martinovicsot értette; a’ Vice Ispán alatt Hajnóczit, ki Vice Ispán vala Szerém Vármegyében; a’ Kapitány alatt Laczkovics Jánost; a’ szép ifjú alatt a’ szálas, súgárnövésű, szőke, ’s liliomfejérségű, rózsapirosságu, délczeg járásu Szent Marjait, kinél Pesten és Budán nem igen volt szebb ifjú, és a’ vak Gróf alatt Zsigrait, kinek arczát és egyik szemét a’ himlő elrontotta.
De minekelőtte elbeszélném mint vesztek el, elő kell adnom mit mivele Hajnóczi, visszavitetvén szobájába.
Ezen ötnek nem egy, hanem két katona állítatott őrűl; vagy azért hogy annál bizonyosabban tartassanak meg a’ hóhérpallos alá ’s magokat meg ne ölhessék; vagy hogy izeneteket ne tehessenek ’s egyik őr a’ másikát elárúlhassa; talán azért is, hogy ha Laczkovics vagy Szent Marjay az egyik kezéből a’ kardot kikapná, a’ másik ezt védhesse.
Levétetvén, a’ szokás szerint, rólok a’ láncz, Hajnóczy felfogta azt, ’s megcsörtetvén ajtajában, ezt kiáltá: Amici, malo mori quam hoc vel tribus annis gestare
Alig mondá ki a’ szót, ’s Kapitány Novák belépe, ’s hozta a’ Pesti Luther[ánus] Papot, Molnárt, de ment is. Hajnóczy kiálta: HErr Hauptmann. Novák jött. Führen Sie mir den Mann weg. Mólnár: Haben Sie wider mein Amt, oder wider meine Person etwas? – Ihr Amt ist und war mir mein ganzes Leben durch ehrwürdig; es gibt auch gute Menschen unter den Geistlichen. Aber glauben Sie denn, daß ich nicht wisse, daß Sie aus einem protestantischen Jesuitismus zur geheimen Polizey sich angeschlossen, und ihre Mitbürger vor dem Hof angeklagt haben? Weg, weg mit einem Schurken! Weg, sage ich Ihnen, Herr Hauptmann. – A’ szegény Novák ment, ’s ott hagyta a’ Papot.
Molnár kérte Hajnóczyt, essék által a’ czeremónián; neki vele egyéb dolgai vannak. Akkor kérdést teve nála, ez ’s ez meg’ az nem kérdeztettek e. Hajnóczy látta, hogy a’ Spiczlik is használhatnak, ’s megengesztelődött iránta. – Most folytatom a’ kezdett beszédet.
Zsigray annyira el vala gyengűlve, hogy katonák emelték le a’ grádicson, ’s fel a’ szekérre.
SzentMarjay hangosan fütyőlé el a’ Marseilli Marsot, ’s annyiszor, a’ mennyi strófája az éneknek volt.
Laczkovics nem akara gyónni; de meggyónt azon ígéret alatt,*
BáLm azon ígéret <mellett> alatt,
hogy természeti gyermekeit megláthatja, ’s hagyománya az ő rendelése alatt fog kiosztatni. Elfelejtém a’ gyónás ceremoniájit, tehát kérdjen Atyaságod, mondá. Egyik vétkének azt vallotta, hogy Papnak hitt.
Belépe a’ Tiszt, jelentvén hogy várja a’ szekér. Laczkovics paszomános világos kék nadrágba öltözve, kalapja után nyult, de a’ Tiszt jelentette, hogy arra nem lesz szükség. Jó, mondá Laczkovics; de azt csak megengedi az Úr, hogy mercurialis pilluláimbol kettőt elnyeljek az útra? Elnyelte, ment, felült a’ szekérre, maga erejével, bátran, de nem csendesen. – Servus Latinovics! kiálta erre, meglátván a’ sokaságban. Latinovics elfordult. – Nézzétek, ez még szégyenli hogy ismert engem! – Kratucsek kezébe tolá a’ Crucifixust. Megcsókolta, mint a’ rhebarbarát, de visszaadta a’ Papnak; tartsa azt ő.
Kivitetvén a’ Bécsi kapun, meglátta hogy egy német fattyu az ott keresztűl vont gerendára felmászván, onnan nézte az alatta elmenő szerencsétleneket. Du Kerl, schau zu, daß du herabfallst und mich todschlägst, ehe ich noch auf den Richtplatz komme.
A’ vérhelyre jutván, meghallá hogy a’ sokaság valamin elnevette magát. Was lachen sie? hält man denn eine Krönung.
Visszatekinte a’ szekérböl, ’s megpillantá Szentmarjayt. Bon voyage mon ami! kiálta rá.
Hajnóczy, mint psychologus, utolsó három napja alatt limonáddal hűtögette vérét. Nyugalommal lépe a’ szekérhez. Fellépvén a’ hágóra, egy közember segíteni akart neki. Visszatekinte a’ katonára. Ne fárassza kend magát; én saját erőmmel is fellépek. Akkor meglátá a’ Causar[um] Reg[alium] Directort. Domine Magnifice, commendo sororem meam; faciat D[omi]n[atio]Vestra, ut quod ego meo servitio, et pater meus suo peperimus, ipsi maneat. – Tantum tu curam animae tuae habeas, non sororis, felele a’ felfuvalkodott ember.
A’ megöregedett hóhér háromszor vága Zsigrayba, ’s ezt látván Martinovics, kit azért állítának Kapitány Plecz mellé (így beszélé ezt nekem maga Plecz), ájúlva dölt el, ’s Plecz elébe álla, hogy többé semmit se láthasson. A’ többi egy ütésre veszett. A’ Laczkovics igen nagy teste, leüttetvén feje, feldönté székét. – Hajnóczinak elébe mentek a’ hóhérlegények ’s leakarák vonni ruháját. Nem engedte hogy hozzányúljanak. Maga vetette le kabátját. Akkor megölelé Molnárt. Leült a’ székre csudált nyugalomban. Csak akkor borzada meg, midőn a’ hohér ketté repeszté ingét, hogy két vállain lehullhasson, ’s midőn ollójával nyakán az apróbb hajakat elmetszé.
Martinovicsot bajjal vonták a’ székhez. Ott beköték szemeit, ’s a’ hóhérlegény tartotta a’ kendő végét. A’ kopasz koponyáról lesíklott a’ kendő, ’s Martinovics az öröm mosolyával pillanta körűl. Grátziát reményle. De szemeit ismét beköték, ’s feje repűlt. Homokkal hintették be a’ vér helyét, ’s az öt testet kivitték a’ Buda megett emelkedő tetőkre. Senki sem tudja hol fekszenek.
Más nap reggel a’ vérhelyen rózsa virított. Valaki rózsákat ása le ott csuprokban.

Május 30dikán.
Szobámban gyakran fordúla meg egy Rakics nevű rácz közlegény. De Goszpode, úgymond, mi dolog az, hogy te víg vagy, míg mások mindég buslakodnak. Mit csináltál hogy ide hoztak? – Mondám neki, hogy minden vétkem az, hogy leírtam valamit, és hogy társaimat el nem árúltam. – Hiszen úgy hunczfut volnál ha azt cselekedted volna, ugymond, ’s mi vétek van abban, hogy valamit leírtál, ha magadnak írtad? ’S csak ezért akarnak e megölni? – A’ szegény embernek ez nem fért fejébe. Ekkor kardját általtette a’ bal kezébe, jobb lábát a’ bal lába felibe felemelte, ’s fenyegetőzve emelgetvén fel kezét, a’ jobbat, ezt mondá: Pride bida i na Nemcza! – Neki szokása volt azt a’ lábemelést tenni, valamikor tüzbe jött, ’s kardját ollykor mindég baljába fogta, jobbjával mindég gesticulált.
Ma belép ’s felváltatik. Láttam, valamit akar. – Baljába veszi kardját, benyúl nadrágába, ’s minden szó nélkül egy papírost nyujta kezembe. Szulyovszky írja ’s tintával. Követ hogy elárult engem és magát; azt hitte, kiszabadúl érte. Hallja hogy én víg vagyok, tánczolgatok, énekelek. Bizonyosan jó híreim vannak. Ő éjjel nappal sír. Kér, küldjem által neki a’ Director által Bécsből vett levelet.
Nekem nem vala tintám. Hogy papírosom legyen, csokoládát vettem, ’s egy gombostűm maradván ruhámban, azzal irogatom a’ papirosra verseimet, a’ miket ott csináltam. Feleltem tehát Szulyovszkynak, hogy nekem semmi híreim nincsenek. Azért vagyok víg, mert nem akarom hogy lelkem elcsüggedjen. Ha veszni kell vesszünk szépen. Virum fortem pati et gaudere cum dignitate decet.*
BáLm [A latin mondat pontozott betűkkel, mintha a tűvel szúrt lyukakat imitálná a másoló.]
E’ szókon végzém el a’ két óráig írt czédulát. A’ tűvel így csináltam lyukakat a’ papiroson. –

Május 31dikén.
Orvosom, látván elgyengűlésemet, meghagyá hogy bornemisza lévén különben, mindennap igyam meg egy meszely Budai bort. Ez nekem kedves parancsolat vala, mert ürügyem volt bort hordatni, ’s azzal jól tartám katonáimat, nekik hogy enniek is adhassak, bővebben főzetvén. Az egyik sietve hajtá fel a’ poharat, ’s a’ veres bor béfestette patrontása fejér szíját. Rettegénk mind ő mind én; de a’ derék Novák parancsolá, hogy a’ legényt eresszék szabadon.
A’ borital nekem orrfolyást okozott, ’s ma egész nap folyt a’ vérem. Estve kilenczkor egy soha addig nem látott legényt zártak be hozzám. Magyar Ked? Nem, felele. Ist er ein deutscher? Nem felelt. Slowak scze? Nem felelt.–
Három fertályt üte, ’s a’ legény megszólala: Mindég úgy foly az a’ vér? kérdé. – ’S kend magyar, és még sem akara szólani? barátom ez rút dolog. Hová való Ked? – Dadárol, Szabolcsban. – Én pedig Zemplényből; és így szomszédok vagyunk. – Jaj Uram, monda a’ legény, tudná csak az Úr mint leselkednek utánam; már egyszer kevésbe mult hogy meg nem vesszőzének. Én voltam a’ Vice-Ispán (a’ Hajnóczy) kedves embere, ’s minden dolgát elvégeztem, csak egy Kassai Ferenczre nem tudok akadni, hogy annak is elmondjam, a’ mit neki izent. – Gyanítván, hogy az izenet nekem szól, tudakozám, mit tud Kassai Ferenczről, ’s felelt, hogy csak annyit, hogy az barnahajú, alacsony termetű, vékony fiatal ember, ’s itt zöld mentéje van és czéklaszín nadrága. Előkerestem a’ carmoisinszínű magyar nadrágot, ’s mutattam neki, ’s mondottam, hogy nevem Kazinczy Ferencz, nem Kassai. – Kazinczy, Kazinczy, Uram monda a’ Katona. Várjon az Úr, ide jövök még az éjjel, ’s elmondom a’ mit kell. De én, tartván hogy ide nem találják ereszteni, kényszerítém az embert, mondaná mingyárt most. – No tehát csak annyit: Az Úr meg nem hal; kéri az Urat, ha kiszabadúl, menjen Sopronyba, ’s vegye el az ő mátkáját. Nyugodtan fogna menni hóhérkard alá, ha tudná, hogy az ő mátkáját az Úr veszi el.
Ki kelle valakinek lesni a’ gyanús embert, mert soha többé nem láttam.

Június elsőjén.
Felejthetetlen nap vala a’ tegnapi, mert hogy engem Hajnóczy óhajta mátkájának férjül, annak becsét egész mértékében érzem, ’s kevélykedem vele; de felejthetetlen lesz a’ mai is, irtóztató emlékeivel.
Két három mosdómat töltöttem tele véremmel, ’s végre elszunnyadtam. Akkor ébredék fel, midőn reggel három órakor egy öreg Katona eloltá gyertyámat, melly a’ Kemencze párkányán ége. A’ szobában így az a’ kétes fény terjede el, mellyet a’ halálos betegségben sínlők körűl látunk.
Magyar Kend? kérdém? – Az vagyok, Uram, felele a’ legény, nem úgy rettegve mint társai. – Hát mi újság? Nem jó, úgymond, mert ennek a’ kövérseggű Papnak la, (Verseghynek) és egy fiatal Úrnak, holnap után elütik a’ fejét.
Dehogy ütik! mondám; ha el akarták volna ütni, akkor ütötték volna el, mikor minap az ötnek.
Nem ütik? De úgy elütik b–m a’ feje lelkét, mintha soha sem állott volna a’ két váll közt. A’ hóhér és a’ két koporsó már amoda által van (a’ Gárdaháznál), nekünk pedig kiadák a’ parancsolatot, hogy holnapután spallért csináljunk.
Ötkor új őröm jött, ’s ezt mondta; 7kor a’ harmadik, ’s ezt mondta; 9kor a’ negyedik, ’s ezt mondta; 11kor az ötödik, ’s ezt mondta.
Én az első N[ume]rus alatt laktam, Verseghy a’ második alatt, ’s mindenike azt mondá hogy a’ kövérseggű Pap egy fiatal Úrral együtt vesz, ’s engem fiatalnak nézhetének, mert kis karcsú termetem fiatalabbnak nézete mint valék. Azt hittem hogy én halok meg.
Természeti halállal veszni, az is igen nehéz; hát hóhérkarddal, ’s mint gonosztevő! De felélesztém lelkemet. A’ rettegés nem segít a’ bajon, ’s gyáván veszni rút, nyugalomban szép, mondám magamnak.
Tizenkét orakor felhozák ebédemet. Egy két pillantat múlva ismét nyílik szobám, ’s a’ Fő-Hadnagy elfordított képpel megszólal: HErr von Kazinczy, kleiden Sie sich an; die Herren Hofräthe sind da, um Ihnen die königliche Antwort zu verkünden.
Az az elfordított bús ábrázat, az a’ königl[iche] Antwort elijeszte. Öltözetlen valék, ’s vontam fel ruháimat; – most, mint mindég máskor, midőn Bíráim elébe léptem, e’ posztóbul mentét és nadrágot, fejér lajblival. A’ mente szürke báránnyal.
az eredeti Kéziratban e’ helyen
egy illy formáju darabka setétkékbe
játszó szürke forma posztó áll.

Csizmavonómat elvették Május 8d., az is olly szer lévén, mellyel magamon kárt tehetnék; ’s minthogy orrom vére mindég csorga, ’s a’ csizma nem vala bőv, sokat küszködtem felvonásával. A’ Fő Hadnagy jött. Mein Gott, und Sie sind noch nicht fertig? monda nehezteléssel. Uram, mondám, nincs csizmavonóm, ’s az orrom vére foly. Bevárt. Menjünk tehát, ugymond.
Kilépvén szobámbol, megnyitá a’ Verseghy ajtaját, ’s vitte. Én akkor látám, hogy fejér zsebkendőm véres. Visszatértem, hogy tiszta kendőt vegyek. A’ Tiszt és Verseghy már a’ Refectoriumban voltak.

Végig menvén a’ Folyosón, ’s a #hez érvén megláttam két Felcsert a’ Refectorium ajtaja előtt, kezekben vala az érvágó és a’ veres posztó; hogy ha valamellyikünk elájúlna, eret nyithassanak. – Ez a’ rossz Németh még a’ jót is kegyetlenűl tette. Mert minek hát az láttatni?
Midőn XVI. Lajost a’ guillotinhoz vitték, ő, ki mindeddig úgy hitte hogy csak ijesztik, de ott neki, a’ Királynak, megkegyelmeznek, felkiálta: Je suis perdu! – Megpillantván én is itt a’ két Felcsert, felkiálték: Je suis perdu! Bizonyosnak nézém vesztemet, ’s nem reménylék többé semmit.
A’ Tábla mellett csak ketten ültek, Somogyi Protonotarius, a’ nemes lelkű, és a’ mi vérszomjúzó Caraffánk; Somogyi bús képpel, szemeit papirosára süllyesztve, Németh a’ maga dicsőségében, hideg kegyetlenséggel legelgetvén szemeit Szent Jóbi Szabó Lászlónak és Verseghinek látásokon, ’s lesvén, hogy azok mit gondolhatnak.
Szabó László venéreus nyavalyát vive fogságába, ’s azt még Orvosinak is megvallani átallotta, nem merte. Az Orvos így hibásan gyógyítá a’ szerencsétlent. Ki vala aszva egészen, ’s szarvasbőr nadrága bugyogott lábszárain. Vállán egy csipejéig érő ujas lajbli. Nem lévén ereje hogy állhasson, vállát a’ falnak vetette.
Verseghy csak térdig érő Reverendájára (ő legelébb Paulinus, azután Regementi-Káplán vala) kaputot ölte fel. Kezén lábán vas. Fekete-bársony sipkáját, világos-kék bársonnyal bélelve, két kezeiben tartotta, ’s egész testében reszkete mint a’ nyárlevél.
Én nyugalomban lépék be, ’s meghajtám magamat minden szó nélkül, szüntelen orrom előtt tartván fejér kendőmet, mert vérem itt is mindég folyt.
Egy szálas, fekete hajú, fecskeszakálú fiatal ember (Vrchovszky) egy csak nem térdig érő tobákszín kabátban SzentJóbi Szabó László és Verseghy Ferencz mellett foga helyt.
Csörge a’ láncz megint, visszatekinték, ’s egy kis termetű, kövérke ember, félig-ősz gömbölyű szakállal, nyugalmas lélekkel, nyugalmas lépésekkel jött, ’s közel hozzám, de valamivel hátrább, megállott. Az nem reszkete mint Verseghi. (Szén Antal, egykor egyik Tanítója Herczeg Eszterházy Pálnak a’ huszonegy között, most nem tudom melly tisztviselő a’ Budai Kamaránál, hol Hajnóczi Titoknoki hivatalt visele).
Most egy vereses szakállú ifju méne el mellettem. (A’ Zemplény Vármegyei Úza Pál, felesküdött Prókátor).
Ismét csörge a’ láncz, ’s elijedtem a’ rettenetes figurátol. Fekete gömbölyű szakállal, ’s nem két szemmel, hanem hárommal, felénk közelíte egy ismeretlen kövér ember, ’s a’ mi a’ rettenést még nevelte, fekete plundriban, strimfliben, czipőkben. Hogy kelle e’ társaságnak illy fertelmes némettel megmocskoltatni! gondolám magamban. Harmadik szeme ennek a’ németnek egy holt tetem vala, jobb szeme körűl. (Landerer, a’ Typographus.)
Csörge újra a’ láncz. De ki számlálhatná meg mind őket! – Somogyi olvasta: – „Megtekintvén az általatok felküldött XIII pört, látván hogy Őz Pál és Szolárcsek Sándor magok iránt a’ javúlásnak semmi reményét nem hagyják fen, ezek iránt a’ halálos itéletet végrehajtatni parancsoljuk; a’ többiek tartassanak addig, donec sufficientia poenitudinis suae signa ediderint. – A’ derék Somogyi a’ parancsolatot még egyszer felolvasta, quia D[omi]nationes Vestrae in hac sui perplexitate sensum forsan non intellexerunt.
Vrchovszki egyet lépe előre, meghajtá magát, ’s egy elkészült rigmusban köszönte meg a’ Kir[ályi] Kegyelmet, ’s kérte Bírájit, tántorodását tulajdonítsák*
BáLm tulajdonítsak [betűtévesztés miatt emend.]
ifjúságának, ’s közel rokonságának Hajnóczyval, de a’ kit tiszteletlenűl nem említett. Az ő anyja testvére volt Hajnóczinak. – Köztünk talán senki sem féltette annyira fejét mint ez, és Verseghi, kit csak az a’ tekintet tarta meg életben, hogy úgy két Pap veszett volna, holott nem Prédikátor egy is.
Elcsendesedvén Vrchovszki, Németh szóllala meg, kinyujtván fenyegető jobbját reám. Caveat sibi! Caveat sibi! prope fuit ad mortem. – Engem illet e ez? kérdém magamban. – Ipse, ipse Szén. – Ezt azért, mert Szén nem csak jobbágya volt az ő Urának, hanem fizetett szolgája is.
A’ Refectorium ez nap.

Verseghi és én együtt jövénk ki a’ Refectóriumbol. – De mondd el csak, mondám, micsoda ember vala az a’ Hajnóczy, hogy hozzá írt leveleim közűl nekem kettőt improcessualtak? őtet 1794. Aug[usztus] 16d. fogták el, Martinovicsot Aug[usztus] elsőjén. Miért nem égeté el a’ leveleket? – Mi gondom nekem azokra, mondá Verseghy; én csak annak örűlök, hogy már most jó ízzel ehetem. – Nem hijába vagy Pap, felelék; csudálkozva, hogy még a’ fogságban is hasa volt Istene.

Június 3dikán.
Szolárcsek, a’ szakállatlan, csínosan öltözött fel utoljára, ’s beszédet tarta a’ sokasághoz. A’ dobosok készen állának, hogy ha egyebet mondana mint készűlt, peregjenek. Őz igaz nyugalommal vesze, mint Hajnóczy. Parádozni nem kívánt.

Június 5dikén.
Fő-Hadnagy Astleitner meglátogata. – Nem alkalmatlan e az a’ szakáll? – Nekem az az egyik kínom; ollykor az ébreszt fel, mert szakállam párnám szálaiba akad. – Vesse le hát az Úr. – Előhozák a’ Borbélyt, az elébb ollóval vágta le azt, azután megberetvála. Még bírom szakállomat.
A’ beretválás azért történt, mert András bátyám, az Atyám testvére, ’s Dienes öcsém hozzám vezettetének, ’s még azon órában. De velek jöve Ötves is, a’ Németh János Adjunctusa, ’s vigyázott, hogy titkon ne szólhassunk.

Június 7dikén.
András, Dienes, Szirmay Péter, Boronkay Gáspár, Szabó-Sároy Úr hozzám. Június 8d. és 9d. ismét, de mindég felvigyázó alatt. Velek vala egy nap Szulyovszky Sándor is, testvére Menyhértnek, Sárosnak második Vice Ispánja. – Szulyovszky beszélé, melly kevély hideg kegyetlenséggel beszéle velek Izdenczy József, az a’ mindenható Staatsrath. Cancellárius Gróf Pálffyt szamárnak titulázta, ’s midőn ezeknek lenyakaztatások felől volt szó, úgy viselé magát, mintha az volt volna kérdés, ha a’ fekete tyúkot ölesse e meg a’ szakács, vagy a’ tarkát.
Szlávy Györgyné egyszer Antichamberjében várakozott. Ben Zemplény Vármegyei Fő-Ispán Gróf Eszterházy József vala. – Was? kiálta ez a’ részeges ember; glauben Sie, daß man Ihnen, weil Sie Graf heißen, gleich Würste braten wird? –

Június 10dikén.
Fő-Hadnagy Astleitner Úr azt kérdé tőlem késő estve, ha nem akarnám e meglátogatni Szulyovszkit. Szívesen, mondám, sőt köszönöm a’ kérdést; de az Hadnagy Úrra bajt vonhatna, ’s így nem megyek. Bizonyossá teve, hogy az sem rám, sem őreá nem vonand bajt, ’s áltmenék.
Szulyovszki sírt, megölelt, megkövetett. Csudálkozék hogy engem olly vígan lát; csak most hiszi már, a’ mit a’ katonáktol halla, ’s fogadta, hogy levelemet örökre megtartja. – Micsoda? hát meg van a’ levél? – Meg van. – Ide hamar; hiszen ha meglátnák, Rakics szerencsétlen lenne. – Elégeténk a’ levelet, mert Szulyovszkinak, ki jól kené a’ Directort, még gyertya is volt engedve.

Június 11dikén.
Virradtakor a’ Gárdaházhoz vittek által, ’s azon szobába szállittattunk, mellyben Hajnóczy szenvede. (Lássd feljebb, Május 18d. N[umer]o 3.) A’ ház külsője akkor illyen volt:

Most 1828 illyen

a. Kazárma, a’ köz embereknek
b. Gárdaház, akkor a’ mi lakásunk
Szulyovszki és én az 1. ablakú szobában lakánk; alól 2. a’ Kapitányunk Novák Ignácz Úr.
Belépvén a’ szobába, Novák azt kívánta hogy a’ falon a’ Kemencze mellett csókoljak meg egy nagy foltot. Nekem a’ kivánság rendesnek látszott, ’s nem engedelmeskedém. Még köszönni fogod, mondá Novák, ha megmondom micsoda folt az. Megcsókolám. – A’ kemény télben, a’ millyen egy század alatt sincs, a’ fázékony Hajnóczy magára vette Aszódi kék gubáját, ’s a’ fal a’ kék bundátol piszkot kapott. Kérdeztem mellyik ágyban hált Hajnóczy, ’s elfoglaltam azt.
Még mindég a’ Director Németh kéjétöl függénk, de már itt vendégek eresztetének hozzánk, ’s elnézék hogy késünk volt, bár titokban. Én papirost hozaték, és tintát, ’s reggeli három olta késő estig szüntelen dolgoztam. Bár mingyárt akkor írtam volna meg szenvedésünk historiáját. Mint örvendek most, hogy csak rövid jegyzéseimet is bírom.

Június 30d.
Dienes öcsém nálam. Júl[ius] 4d. ment vissza Váradra.
Sententiáink tízezer exemplárban nyomtattattak Landerernél, ’s az öreg Szlávy György azt nékem meghozá titokban. Egyenként megjelenének az Újságlevelekben is, magyarra ’s németre fordítva. Abból ugyan az olvasó keveset tanúl, de nekünk kedvesebbet nem tehettek. Látta a’ világ, hogy cselekedetünk gondolatlanság volt, nem gonoszság. Zsigraynak az véteték vétkül, hogy a’ Catechismus szavait megszelídítette, Laczkovicsnak hogy tüzesebbé tette. Példa kelle, hogy rettegjen az Ország.

Július 10dikén.
Causarum Reg[alium] Director Nyéki Németh János elhagyá Pestet, ’s az ő foglyai áltadatának a’ Katonai Rendnek. Megszabadúlánk az istentelen teremtés kezeiből, ’s vele együtt elesének a’ porkolábság dicsben folytatott méltóságátol az igen öreg és tompa Budai Senator Kramerlauf és férfikorát elért szívetlen Bschérer is. Kramerlauf nem volt rosz, de bolond volt. Essen Sie, essen Sie, így kínálá a’ halálra már kitett Martinovicsot spárgával, machen Sie sich nichts draus, tudniillik hogy elüti a’ hóhér a’ fejét; lassen Sie sich’s wohl schmecken. Az a’ másik szépnevű német (Psérernek kelle pronuncialni) bolond is volt, rosz is volt.
Most lesz jó dolgotok, mondá a’ jó, bár csak könnyűségből jó, Novák; megmutatom én, mint bán a’ szerencsétlenekkel a’ katona. ’S jót velünk csak azért is teve, hogy érezzük, mennyivel vagyunk jobban a’ Katonák, mint az általa is annyira gyűlölt Németh alatt.

Július 13dikán.
Szlávy György és János testvérekhez hír érkezik, hogy annyjok, testvére a’ fejevett Laczkovics Jánosnak és a’ velünk fogva tartott Laczkovics Lászlónak, Váradon megholt. Szíves részt vevénk fájdalmokban, ’s midőn így elfoglala a’ bánat, Kapitány Novák, kéteskedve egy ideig, ha azt velünk tudassa e, beszéli, hogy a’ Palatinus (Sándor Leopold Fő Herczeg) Laxemburgban igen kínos halállal meghala. Valamelly circumforaneus Olasztól leczkéket adata magának a’ raketli csinálásában, ’s egy szekér raketlival felméne Bécsbe, hogy testvérének Amáliának nevenapján tüzijátékot adjon. Két vagy három cselédjével dolgozék Laxemburgban a’ raketek körűl, ’s egy karikát kivitt ’s egy vadgesztenyére szegezett, ’s meggyujtotta, látni akarván, ha nem vont e a’ puskapor nedvességet magába, ’s el fog e sülni. El nem sülvén, lekapta a’ gesztenyéről, ’s felvitte a’ szobába, ’s az ágy alá csapta. A’ karika ott sült el, ’s a’ karikával minden más rakéta és puskapor, valami a’ szobában volt. A’ Fő Herczeg ki akara szaladni, ’s az ajtó helyett egy nagy almáriomnak tévedvén a’ füstben, azt magára rántotta. Igy vesze szerencsétlenűl maga és cselédjei, huszonnégy óráig kínlódván.

Augustus 5d.
Generális Barkó, Magyar-Országi Fő-Kommendáns, meglátogat bennünket. A’ nemzet gyűlölte ezt, tudván, hogy a’ titkos Polizeynek ő a’ Chéfje az egész Országban.

Augustus 7d.
Ma Kapitány Fekete, a’ ki bennünket elfogatott Zemplényben, Szent-Jóbi Szabóval és Erdélyi Lászlóval, – 8dikban Czékus Hadnagy Szén Antallal és Tancsiccsal, – 9ben egy harmadik Tiszt Bacsányival és Landererrel, – 10dben egy negyedik magával Verseghivel, éjfélkor megindúlnak Kufstein felé. Budán alig találának olly szekeret, mellyben Verseghi a’ maga Tisztje mellett megférhete; fara olly széles volt. Üveges hintókon vitettek, minden bútoraikkal.

Augustus 20d.
Kazinczy József testvérem hozzám jő. Hír tőle, hogy feleségem, még akkor leány, elhagyta a’ Bécsi Salesiánák Klastromát, hol 1786. olta neveltetett, és Kázmérban van szüléjinél. – Ezt írám általa a’ Grófnénak. Az ezt imádságos könyvében tartogatá, míg azt elvevém, mint fogságom maradványát.
Gütigste Gräfin! Ich sehe im Geiste den seeligen Augenblick, da Sie Ihre zwey liebe Kinder an Ihr Mutterherz schließen werden, u[nd] genieße diese Freude mit.
Budai fogságomban 1795. Aug[usztus] 20d.

Augustus 21d.
Ha meg nem csal emlékezetem*),*
BáLm [Nincs jegyzet a hivatkozásjelhez; a hivatkozás az Spt-ben sem található.]
ez nap installálá Pest Vármegye Fő-Ispánjának József Fő-Herczeget Prímás Batthyáni József Budán az Országházában, melly a’ mi Klastromunk déli oldalával általellenben áll. – Az előbbi, szerencsétlen halálú Nádor helyébe a’ Császár ezt a’ Fő-Herczeget nevezé ki Helytartónak nálunk, mert az Ország Bírája Gróf Zichy Károly Dietát sürgete, hogy Palatínus választathassék. Már ez a’ sürgetés, e’ kétes időben, a’ Ministerium által kedvetlenűl vétetett, ’s a’ neheztelés még nagyobb leve, midőn a’ Bécsből Budára küldött Commissarius felvitte a’ megholt Palatinus írásai közt azon Projectumot is, hogy a’ Palatinus mint állítsa helyre a’ Helytartó-Tanács tekintetét a’ Cancellariáé felett. A’ gondolat Zichyé volt; de midőn a’ Palatinus azt kiváná, hogy gondolatit tegye papirosra, Zichy azt felelé, hogy az olly nemű kidolgozásokra alkalmatosabb Personalis Ürményi; parancsolná azt a’ Fő-Herczeg ennek. Ürményi engedelmeskedék, ’s feltette azt tulajdon kezével. A’ Ministerium látta azt, ’s Zichy és Ürményi megfosztatának hivataljaiktol, Gróf Haller József hasonlóképen, ez nem mintha a’ dologban részt vett volna, hanem mivel feje volt a’ Magyar Országi Kőmíves-lózsiknak. – Nem tartozik tárgyamra, de ezt említenem kelle a’ következőkért.
Szertelen vala a’ réműlés az egész Országban, ’s a’ történetet minden oda magyarázá, hogy a’ terroristicus időkben az Udvar mind a’ felső mind az alsó Dietai-Táblák Előlülőjit le akará csapni, hogy eldőlvén a’ két czédrus, az erdő apróbb fáji reszkessenek. – Zichy kevélykedék eldőltében, ’s a’ Mágnások most mutaták meg igazán, hogy értik, mint kell viselniek magokat: az elébb gyűlölt Zichy tömjéneztetett, ’s Oroszvár tele vala mindennap új meg’ új vendégekkel. – Midőn József Fő-Herczeg a’ maga Fő-Ispáni Installatiójára Bécsből Budára leméne, parancsolat ment a’ Vármegyékhez, hogy a’ Fő-Herczeget határszéleiken tisztelkedve fogadják: Zichy, Győr Vármegyei Fő-Ispán, meghagyta, hogy azt senki a’ Tiszti-Karból Győr Vármegyében ne tegye, ’s nem tette. Ürményi sírt, ájúlgatott, két hétig betegen feküdt. – A’ nemes lelkű Haller csak azért is megjelent a’ Pesti Installátión, hogy mutassa ’s példát adjon, mint kell a’ nem érdemlett csapásokat viselni.
Ezen Installatió estvéjén Budán és Pesten illuminalva vala minden úcza. Estve kilenczkor Kapitány Novák engem és Szlávy Györgyöt megszólíta, hogy menjünk vele Pestre megnézni a’ Felvilágosítást. Én protestaltam; az bajt hozhatna nem ránk, hanem őrá. Ihr verfluchte Kerls, mondá ez a’ könnyű, de jó ember, eine Revolution anzufangen hattet Ihr Muth, aber nach Pest mitzukommen nicht? Hijába mondám hogy én őtet féltem, nem magamat. Mennünk kelle. Hála Istennek, senki sem ismere reánk.

Augustus 22d.
Szulyovszky Menyhért és Szlávy János ma, 23d. Juhász János Expraemonstratensis Misemondó, Bujanovics Cornelius, Aszalay János, mind az öten Gréczbe vitetnek el. Szlávyt és Szulyovszkit Fő-Hadnagy Keresztesi Úr kíséré, ki most Kassán lakik, mint Orvosa Abaúj Vármegyének.

Augustus 24d.
Ma hozatott be másodikszor Szén Károly, a’ Túnis, Tripolis, Algír emlegetője, kinek kikérdeztetését Szlávy György az ajtónál kihallgatta.

September 24d.
Rosti János, Brehm Chirurgus, Lukács Pál és Szmethanovics Károly ma, – Septemb[er] 25d. Laczkovics László, Vrchovszki Sámuel, Hirgeist Ferencz, Prusinszky József, és Baranyai Mihály – Sept[ember] 26d. Szlávy György és én egy hintóban, a’ másikban Makk Domonkos Dominicánus Barát, Úza Pál, és Újgyörgyi József, – öt üveges hintókban ’s három Tiszt felvígyázása alatt, Brűnnbe indittatánk.
Kapitány Plecz, ki felől a’ Martinovics executiója mellett vala szó, intézte a’ transportokat. – Ez nap Csabán virradtunk fel, ’s ott találánk Kapitány Feketét, ki Kufsteinbol tére vissza. Beszélé hogy ő Bécsen jött keresztűl, ’s rapportot teve szóval a’ Császárnál, mint viselék magokat foglyai; hogy kiismervén őket, egy helyt még bálba is elvitte, ’s hogy azok őrizet nélkül tértek vissza szállásaikra. A’ Császár nem vette nehezteléssel Feketének, hogy a’ Foglyoknak örömet engede, ’s ez a’ Császár szívének dicséretére válik. – Ebédet Dorogon ettünk, hálásunk Nyerges-Újfaluban.

September 28d.
Ebéd Szőny, hálás Ács.

September 29d.
Győr, hálás Ötevény. – Győrben felkeresém akkor Rector Professor, most Soproni Superintendens Kis János Urat, kit ez nap láttam először, noha vele több eszt[endő] olta levelezém. –
Ötevényben társaim vígan énekelgetének. Belépe Kallós Dániel és vele Kovács Mihály most Pesti Orvos; mind ketten együtt járák meg Német-Országot és Hollandiát. Midőn Schlötzernél*
BáLm Schötzer [a betűkihagyás miatt emend.]
valának, ennek első kérdése az vala, ha ismerik e Kazinczyt? Egész Német-Ország borzadással és bosszankodással hallá a’ mi Budán történt.
Midőn Budán Kapitány Novák általada bennünket Kapitány Plecznek, arra kéré ezt egyszersmind, hogy rólunk vegye le a’ lánczot. Plecz azt cselekedni nem akará, ’s hallatlanná tevé a’ kérdést. Ötevényben maga szólíta meg: Kinder Gottes, ez vala kedves nevezete, wirft die verdammte bagage weg! ’s láncz nélkül vive az egész úton.

September 30d.
Ebéd Mosony, hálás Oroszvár. – Nékem nagy gyönyörűségem a’ kertek. Már Ácson megkérém Pleczet, vinne el a’ Gróf Eszterházy Károly kertjébe; Oroszváron a’ Gróf Zichy Károlyét akarám látni. Plecz hajlandó vala reá. Der Sohn des Kammerdieners ist Officier in meinem Regimente; der Kerl muß uns wegen seinem Sohn mit Pasteten und Tokayer tractieren.
Zichy Eszterházára ment. Üres vala a’ ház. Felkeresénk a’ Komornyikot, de az sem pástétomot nem teve előnkbe, sem bort, de a’ mi nekem kedvesb vala, elbeszélé, hogy az ő Ura soha sem vala még nagyobb tiszteletben mint miolta cassáltatott. Fel sem veszi azt, de nem szól. Ürményi megbetegedett, ’s két hét mulva azután megindúlt, hogy Bécsbe megyen, ’s kimossa magát. Veresvárrol vissza kelle térnie betegsége miatt. Másodszor Oroszvárig jött. Hír adatván Zichynek általam, hogy Ürményi érkezék meg, elébe szalada a’ gradicson, megölelte, ’s ezt mondá: Veniat, veniat Excell[entia] Vestra, jam ego dicam aliquid, quod omnem animi moerorem excutiat. Ekkor elzárkozának, ’s a’ sírva érkezett Ürményi vígan üle vacsoránál.

Octóber elsőjén.
Pozsonyba ebéd előtt. Akkor nap és más nap délig ott, a’ Rózsánál. A’ Kellner beszélé, mihelyst megérkezénk, hogy Abafy Ferencz a’ fogadó tőszomszédjában lakik. Általmentem hozzá. – Amice quid hic facis? kérdé elijedve, ’s letévén kezéből violínját; úgy hitte, elszöktem. – Brunam deducimur. – Sed quomodo? Sine catena te video, sine stipatore? – Habemus excellentem Officialem; omnia nobis indulget.
Quid ergo Szulyovszky? – Graecium deductus est. – Habui ego comoedias cum illo sztull-to (Abafy czifrácskán beszéle deakúl, és a’ stultus az ő szájában sztull-tusz volt.)*
BáLm [hiányzik a záró zárójel; értelemszerűen emend.]
Budae meus vicinus fuit. Diu non poteram scire, quis ille meus vicinus sit, qui Lutheranszkász pisznicskász semper cantabat. Sero agnovi vocem, atque nocte intempesta acclamavi ei: Szul-lov-szki! Ille mihi: Quis es? – Ego sum, Abafi. – Ah, amice, quid ergo tu? – Ego facio versus pro Jubilaeo et pasquillum contra Barkónem. (Generalis Barkó ellen, ki feje vala a’ Budai ’s Pesti úgy nevezett Spitzliknek) – Et quae tibi spes? – Dimittemur et ridebimus. – Ez Abafin meg is történt; de fogja e hinni az olvasó ezt az istentelenséget, mellyet itt az Abafi szavai után beszélek. –
Abafi Hajnóczinak szoros barátja, mihelyst Martinovics Bécsben, Aug[usztus] elsőjén 1794. elfogattatott, bizonyossá téteté magát Hajnóczy által, hogy az ő neve sehol sem áll papíroson, és így ellene bizonyság nincs; gyermekeinek nevelőjökhöz, Szolárcsikhoz pedig bízott. Így bizonyos volt, hogy tagadván mindent, baja nem lehet, bár minden gyanú terheli. Ezenfelűl megtette a’ rendelést, hogy neki sült csirke, sült galamb etc. küldessék, ’s ha annak lába csontjába vágás lesz, az ezt fogja jelenteni, hogy neki könyvek küldessenek, ’s a’ könyv megjegyzett betűji által hírek, hogy kik, fogattak el, ’s mik az aspectusok. Abafira semmi sem sült, ’s azt várta hogy eleresztetik. Azonban neki halálos ítélet olvastaték fel. Öt minutum mulva ismét előszólítatott, ’s akkor olvasták fel neki az igazi ítéletet, melly szabadon ereszteté. – Amice, ugymond, exemplo tantum indigebant, ideo sunt occisi isti septem, ideo vos ad squalorem carceris detrudimini (az eredetiben így van: detrubimini;)*
BáLm [A zárójeles megjegyzés nyilván a másoló megjegyzése.]
. – Et scisne, quod Szecsenácz, Loc[um]t[enentia]lis Secretarius, libere dimissus fuerit, quia religionis Russicae; ergo ex respectu Aulae Russicae? Qualis haec est justitia? Hungari capite plexi, Szecsenácz ante benevolum examen libere dimissus.

Csináljunk jó napot magunknak, monda Plecz, ’s frizőrt hozata, felfodoríttatá haját, csínosan öltözködött, ’s én jobbja, Szlávy György balja mellett, besétálánk a’ városba, hol országos vásár volt. Elballagván a’ Primatialis ház mellett, a’ Franciscanusok piaczán egy ismerőse akada össze vele: Pletz, was machst du hier? – Ich nehme diese Staatsgefangenen nach Brünn. – Daß du deine Spasse nie vergessen kannst. – Én. Wohl sind wir die Unglücklichen. – A’ zöld frakkos német elborzadt, ’s ellágyulva ment.
Mintegy tíz lépést tehete a’ Német, ’s Pletz megszólít: K[azinczy], nézzen vissza az Úr, az az illyen adta Németje bizonyosan az Urakra mereszti szemeit, mintha Horát Kloskát látná. – Az nem csuda, mondám; én is nézném az illy szerencsétlent. ’S a’ Német, úgy látszik, jó ember, ha német is.
Igy tarta beszélgetésünk, midőn egyszerre megszólal: Isten gyermekei, minek zsenírozzuk mi egymást? menjetek a’ merre tetszik, csak vacsorára a’ Rózsánál legyetek. – Kapitány Úr nem bánja meg bizadalmát, mondám, ’s Szlávyt, ki Pozsonyban most vala elsőben, felvittem a’ várba, az Erdődi szép kertjébe, egy Könyvároshoz.
Plecz megbánta hogy magunkra bízott. Zsebünkben vala pénzünk, ’s Pozsonyban vásár; mi könnyű vala megszökni. Szlávy estve theatrumba ment, én haza. Plecz kinéze az ablakon ’s pipázott. Und wo ist denn Szlávy. – Seyn Sie unbesorgt; er kommt gewiß. Szlávy theatrumbol egyenesen hazajött, ’s Pleczet egy lyánnyal a’ kapuban kapta.

Octóber 2d.
Ebéd Pozsony, éjszakára Stomfán.

Octóber 3d.
Malaczkán az ebéd, a’ hálás Szent-Jánoson.

Octóber 4d. és 5d.
Holics.

Octóber 6d.
Tscheik, Désán.

Octóber 7d.
Ebédre Brűnnbe. – Kapitány Plecz megszólíta, ennénk végre a’ fogadóban. Vígan valánk, hivén, a’ mit Novák nekünk elindúlásunkkor monda, hogy úgy fogunk tractáltatni mint Budán, minekutána Barkó bennünket a’ civilis felvígyázás alól általveve.
Ebéd után megindúla a’ két üveges hintó, a’ Vár felé, melly épen úgy áll Brűnn felett, mint Pozsony felett a’ Schlossberg. Útunkban szekerünk felé közelíte a’ tegnapi transportnak egy közlegénye. Kapitány Úr, mondá, kérem méltóztassék ezt általadni Vrchovszkinak; tévedésböl szekerünkön maradt. (Egy púderzsacskó). Csak ide mondám; oda adom én neki. – Az Úr e? kérdé; hiszen az Úr őtet soha sem látja meg többé; ollyan helyre dugják el, hogy se a’ napot se a’ holdat ne lássa.
Elholtam a’ szóra. Míg a’ várba felérénk, ötször kelle leszállanom a’ szekérből, mintha görögdinnyét ettem volna ebédkor.
A’ vár udvarára eljutván, a’ tegnap érkezett Tisztek közűl egyik szekeremhez közelíte, ’s elmondá Plecznek, hogy őket a’ Gouverneur csaknem vasra vereté, hogy velünk az úton olly szelíden bántak, ’s kért, el ne árúljuk. Mondá azt is, hogy társaink, a’ Józsefi rendelések értelmében, naponként négy Xrával tartatnak, noha ők előmutaták a’ nekik adott Instructiót hogy pénzeinket tetszésünk szerint költhetjük. A’ Gouverneur azt mondá nekik, hogy az az Instructio csak az utazás idejét illeti.
Plecz káromkodva szálla ki a’ szekérből, ’s kért, ki ne szálljunk, míg nem hívnak.
Ferencz, monda Szlávy, mint fogod te idődet tölteni, mert én Mestert járatok magamhoz, a’ fortepianóban. Én Tudós Újságokat hordatok; az nem lehet tilalmas.
Egy hintó, nyerítő méneken, fordúla elő szekerünk mellett, fiochis 3. rojtokkal. – A’ Gouverneur, mondám, Herczeg, mert a’ három fiocho annak jele.
A’ Gouverneur, és Gubern[alis] Secretarius Rosenberg vagy thal kiszállának a’ szekérből, ’s egy szobába mentek be.
Hívtak, ’s mentem. N[ume]ro 1. mutatták ki szobámat. Annak igen magas és igen kicsiny ablaka előtt egy zsindelyezet*
BáLm [utólagosan, más tintával javítva ebből:] zsindelyezett
emelkedék, ’s így a’ szoba még setétebbé vált. A’ szobában semmi bútor; nem csak egy korsó is.
Nyílik ajtóm, ’s egy Tiszt (Oberster Spielmann) veres lajbliban, arany paszomanttal (1795. úgy a’ Stabálisok) belép. Uram, itt asz Ur edj gasz emper keszibe esett. Az kiveszi asz Urak sírját. De ne filjen asz Ur, majd joppan lesz a’ dolok. Mennem kell, mert itt talál lelni ha kések. Asz Isten figasztalja asz Urat. –
Két óra vala délután, ’s a’ kancsal Profósz két gyertyát tartván kezeiben jő. Utána két ember. Seine Excellenz der Herr Gouverneur! úgymond.
Meghajtánk egymásnak magunkat.
Wie heißen Sie?
Woher?
Haben Sie gedient?
Edelmann?
Sie sind durch Preßburg?
Auch in Karlsburg gewesen? (Karlsburg az, a’ mi Oroszvár.)
Was macht Graf Karl Zichy? – Nem volt otthon. Herczeg Eszterházynak adta vissza látogatását.
Wie erträgt er seinen Schlag?
Elfelejtém magamat, ’s tüzem elkapott. Der Graf als Mann, die Gräfin als Weib.
Gróf Ugarte Aloyz (később Cancellárius) látta hogy velem nem tanácsos beszédbe eredni, ’s mihelyst a’ szó ajakimon kirepűlt, ment, követve a’ Secretáriustol.
Fél óra múlva azután jő a’ kancsal Profósz, ’s ismét két gyertyával. E[ue]r Gnaden, folgen Sie mir.
Soha nekem az E[ue]r Gnaden titulus kedvesebben nem hangzott. Jól megyen a’ fogoly dolga, a’ ki E[ue]r Gnadennek tituláztatik, mondám. Vitt, végig a’ folyosón, a’ szegletig, hol fel is, le is, grádics nyílt. Engem itt le vive!!!

Földszínt vala N[umer]o 1. az a’ szoba, hol velem Báró Spielmann Oberster, (ki németesen Pesten tanúlta meg a’ magyar nyelvet), és osztán a’ Gouverneur szóla, ’s ennek folyosóján mentem a’ gradicsig. Ott le az alsó sorra. Még sem elég; újra le itt a’ grádicson, a’ második sorra. A’ Profósz elől, két gyertyával; én utána. Ámbár a’ Profósz az egyik kezében egy gyertyát, a’ másikban egy másikat vive, teste még is lábam elébe veté az árnyékot. Féltem, eltalálok esni. Jobbomat tehát tapogatózva a’ szobák falához, balomat a’ folyosóéhoz vetettem, de úgy kaptam vissza a’ balt, mintha kígyót illettem volna a’ fűben, mert a’ kőszikla penésze tenyeremen maradt. Itt azon szobát, melly e’ folyosón a’ negyedik vala, de a XIV. N[umer]o alatt állott, megnyitotta. Elijedtem meglátván penésztől annyira általevett ajtaját, mint a’ pinczéké lenni szokott, ’s a’ mint benyitám az ajtót, megcsapott a’ penész bűze. Miolta a’ vár áll, soha ezt ki nem meszelték; a’ scorbuticus rab, gyomorszékén ülvén, a’ falra köpte nyálát, ’s az perpendicularis líneában folyt le, hol sápadtabb, hol veresebb színt hagyván a’ falon. Irtóztató volt látni. – Az egyik oldalfaltól a’ másikig egy gerenda vala vonva, ’s arra hídlás, mint a’ lovak alatt az istállóban. Egyszerre léptem fel a’ hídlásra, ki nem állhatván a’ bűzt, ’s mentem az ablakhoz. Was wollen E[ue]r Gnaden? kérdé a’ Profósz. Aufmachen; ich falle ja in dem Gestank um. – Das Fenster wird nicht aufgemacht, mondá, minden syllabán megakasztván nyelvét. – Warum? – Hier wird nichts gefragt. – Ekkor látám én, mit ér az E[ue]r Gnaden titulus.
Az említett gerendárol nyolcz láncz fityege le, egyik végével a’ gerendába srófolva. A’ szoba azoknak vala rendelve éjjeli rekeszűl, a’ kik nappal az úczákat tisztongatják.
A’ Prófosz egy óra mulva jött. E[ue]r Gnaden, auf Cavaliers Parol, alles her, was Sie preziöses haben. Általadtam neki erszényemet, melly tömve volt, órámat, ’s egy karikagyűrűt mutattam ujomon, mellyet nekem Budai fogságomban Rudnyák Pepi, (most*
<Gr> Most
Gróf Batthyáni Vincze Özvegye) adott, ’s kértem minden Szentjeire az egeknek, hagyná meg nálam. – Nem. – Uram, varrja le az Úr a’ Kutscherpelzem alá, csak hogy nálam maradjon. – Nem. – Egynehány aranyat akarék neki adni, de féltem hogy még felád. Das Geld ist ungezählt mondám, hogy vegye a’ mit akar. – Elment.
Vártam, hogy előhozza párnazsákomat, ’s nem jött. A’ hídláson lévén egy szalmazsák és egy pokrócz, rafekvém, ruhám vala párnám, Kutscherpelzem a’ paplanom, ’s olly jól alvám, mintha a’ világ legszebb asszonya fektetett volna ágyába. Szerencsés nevelésem nem érezteté velem hogy ágyamat el nem hozák.
Más nap egy csuporral jöve, ’s a’ csupron fél prófontot hozott. Wo ist denn mein Essen? – Das ist Ihr Essen. – Wie denn? uns ist ja erlaubt kochen zu lassen was unser Beutel erträgt, und die vorigen Transporte werden doch Ihnen dieß gesagt haben. – Hier wird nichts gefragt, felele ’s ment.
Egy nap krompli volt, és egy kis szelet tehénhús; másnap galuska ’s egy kis szelet tehénhús; harmadik nap árpagerstli ’s egy kis szelet tehenhús, ’s ez a’ három comedentia forga egész Decemberig. – II. József úgy rendelé, hogy a’ fogoly, bár ki légyen az, napjában ne kapjon többet mint 4 Xrt, ’s ebből a’ Profósz ellopa egyet mindennap. Csuda, hogy ez is maradhatott. – De elzárt ember nem eszik sokat, ’s én nem mondhatnám, hogy ez a’ sanyargatás nagyon bántott volna. Az igazi szenvedés a’ léleké.
Octób[er] 7dike óta nem vala jobb eledelem, nem jobb ágyam, nem vala semmi könyvem. A’ tömlöcz bűze annyira megdagadtatá gyomromat, hogy Orvosra szorultam. A’ szerencsétlen ember bardanalevet itata velem minden ok nélkül, ’s az még jobban elgyengített. Midőn a’ Gouverneur Novemb[er] utolsó napjaiban hozzám is bejöve, már fel nem tudtam kelni szalmazsákomrol.
Was ist das, daß dieser Herr vor meiner nicht aufsteht? kérdé a’ Profosztol. E[u]r[e] Excellenz, das ist der Herr, von dem ich E[u]r[e] Excell[enz] gesagt habe, er sey zum Tode geschwolen.
Fassen Sie Muth, mondá a’ Gouverneur; es soll besser werden. Ich habe die Instruction, alle die hierher kommen, auf die Weise zu behandeln, wie Sie behandelt wurden. Heute erhielt ich den Befehl von dem Erzherzog, Ihrem Statthalter (a’ mostani Palatinus), daß Sie sich verkösten dürfen, und daß ich Ihnen ihre Bettpäcke, Koffer und Bücher abgeben lasse. Dies soll morgen geschehen. Der Verstoß entstand daher, weil die Officiere keine Instruction für hier mitbrachten.
Megköszöntem, ’s kértem nyittassa meg ablakomat. Én a’ mephyticus bűznek az áldozatja vagyok. – Az ablak be vala srofolva. – Jó, mondá, holnap felküldetem a’ lakatost.
Hogyan? mondám egész tüzzel, Excell[enz] látja hogy a’ mit szenvedtem parancs ellen szenvedtem, hogy ez betegíte el, ez vive a’ halál révébe, ’s Excel[lenz] még ma sem engedi ide jőni a’ lakatost?
Az oda le lakik a’ városban; estve van, mingyárt ránk zárják a’ kapukat, ’s ha becsukják, én is itt virradok fel.
Exc[ellenciá]dnak kezében a’ pénzem. Én fizetem a’ Fiakert. Kín ezt a’ penész szagot szívni.
Ma lehetetlen.
Engedje hát Exc[ellenciá]d, hadd üssem ki az ablakot.
Gondolkozék ’s megengedte. Úgy hitte bevárom míg kimegyen.
Mint a’ még kevésnapú kölyök, mellyet nem bírnak lábai, úgy vánszorogtam a’ hidason az ablak mellé, hol sarkantyús csizmám álla, ’s kiütém a’ karikát, ’s orromat az ablakon kidugám. – Ez megillette. Hör’Er, mondá a’ Profósznak; ist ein Zimmer oben leer? – Jetzt nicht; aber in zwey Wochen. – Ohne meinen weiteren Befehl abzuwarten, führt Er diesen Herrn gleich hinüber. ’S ezzel ment.
Decembernek nem közepe táján, hanem Dec[ember] 21dikén, midön már nem hittem hogy átviszen, jött, vitt.
Tüdőm el vala szokva a’ jobb levegőtől, ’s a’ hirtelen változás azt cselekvé, hogy a’ grádicson elájultam. Fellocsolának. Midőn megint mennék, ismét elájultam. A’ Profósz szobájában leltem fel magamat.
Egy éltes ember ott rastríroza papírost a’ Profósz számadásihoz, bilincses kézzel. Auch Sie unglücklich? – Ja wohl unglücklich, und ich erst sehr unglücklich. – Seit wann leiden Sie? – Seit vier und dreyssig Jahren!*
BáLm [A német szövegen belül nagyobb latin betűkkel, ritkítva kiemelve.]
– Rettenetes Justitia. Ha harmincznégy Istent öltél volna meg, még úgy is igazságtalan volna a’ mit veled tesznek! kiáltá bennem az emberiség szent érzése.
A’ Profósz az 1. N[ume]rus alá vitt által, melly szegletben van éjszak és nyugot felé, de úgy hogy mellette még egy szoba lehetett, mert ablaka csak egy falon volt. Oda le szomszédom a’ híd felé az én kedves barátom Úza Pál volt, másfelé Szmethanovics; itt Rosti János. Míg könyveinket meg nem kaptuk, Úzával beszélgettem általkopogván a’ falon a’ betűket: a egy betű; b 2; c 3; k 10; p 15. … ’S ezt olly gyorsasággal, hogy egy vasárnap reggeli 7 óra óta 12ig mindég*
BáLm mindék [a betűtévesztés miatt emend.]
disserálék a’ lélek halhatatlansága és a’ feltámadás mellett vagy ellen. – Rosti elbetegesedett, a’ magány még inkább elmerítette hypochondriájában; meg akará magát ölni. Verseket csináltaték vele, ’s az elméjét felderíté.
Január 21d., a’ XVI. Lajos halála rettentő anniversariumán, reggel jöve hozzám a’ Profósz; már ekkor deákul beszelgeténk, hogy a’ cselédek ne értsek mit beszélünk. – Induant se, ibimus in aliam domum.
Scit me male valere. Ut sum, transibo. Sed rogo, det mihi amoenum cubiculum, si licet.
Induere se debet; rheda vehemur.
Leereszkedvén a’ várból, minthogy Brűnnt nem láttam volt midőn ide hoztak, kérém, vigyen keresztűl a’ városon.
Faciam, sed videbo, qualem mihi discretionem dabunt, dum eliberabuntur. Megnyittatá a’ város kapuját, olly reggel vala még; csak négy szobában égett gyertya. Semmit sem láttam; csak azt hogy az úczák görbék, keskenyek.
Kimenvén a’ városon, kocsisom balra fordult, keletnek. – Egy Klastromforma valami fejérleni kezde előttem. – Quid hoc est? Recordor mihi dictum fuisse, dum in Octobri hic pransus sum, in hac parte esse domum correctoream in Obrovicz.
Ja, das ist das Zuchthaus, mondá.
Én vadúl kezdék teremtettézni. Micsoda? mondám; hát nem elég vala szenvednem? Még infamiának is kelle ragasztatni szenvedésemhez. Vesztem volna inkább Budán.
Per amorem Dei, non faciant ne hic sciatur me dixisse, quod ista domus Correctorea sit, quia includar ad arestum.
Hohle Sie der Teufel und Ihr Arrest! mondám, ’s kocsim megálla a’ gradics előtt.


A’ Fenyítő-házban, Obrowiczon, Brűnn mellett 1796.

Director Schramek és a’ Controlleur Grűnersperg a’ gradics végén vártak; amaz egy setétzöld, aranyrajzos Kutscherpelzben, medvével prémezve, öt puderes kolbászkával az egyik ’s másik füle mellett, a’ Controlór ugyan-annyi papilottal, fejér moldon háló-ruhájában. Nyájasan fogadtak. – Uraim, mondám, az Urak megpillantása nekem vigasztalás; a’ szerencsétlen mindég örvend, mikor mívelt lelkű emberek gondviselése alá esik. De inkább oda fenn a’ várban sanyarogva, mint egy Zuchthausban szelídebben. Hogy ide jutottam, az nekem halálom.
Herr Controlor, bringen Sie den Befehl aus der Canzley, mondá a’ Director, ’s míg a’ Controlór előjött, meg nem nyitá száját.
Olvassa az Úr maga, mondá. – Ő Felsége bennünket azért külde ide, mert úgy akarja, hogy valamikor az idő engedni fogja a’ Director kertjébe vitessünk ki, kiszellőzni magunkat; de itt Status-Rabok categoriájában fogunk tartatni. – Oda fenn azt nem merték, a’ Magyar-Ország szomszédsága miatt. – Itt is én esém az 1. N[umer]us alá. Mellém Rosti jöve le, úgy Prusinszky, Újgyörgyi, Szlávy György.
Ablakunk kicsiny, és olly magasan, hogy ha oda akarék érni, székemet asztalomra kelle feltennem, ’s ha székemre felállék, alig fére könyököm az ablakhoz. Azon rostélyvas, de drótozat nélkűl. Szobáinknak két ajtajok, két zárok; egyikhez a’ Kolcs a’ Directornál, másikhoz a’ Controlórnál. Folyosónkon Brűnni Katona; ’s szolgálatunkra három Invalidus. Az épűlet rajzolatja ez:

Director és Controlór nem szenvedheték egymást; az egy kövér, ripacsos, pisze orrú német, ez egy kis németecske, érezvén, hogy nemes-ember, a’ mi amaz nem volt; de azt is érezvén, hogy amaz gazdagabb mint ő, ’s feleségében, ki a’ Gouvernőrnél szobaleány vala, amannak patrociniuma van, a’ mi neki nincs. Irígykedének egymással, mellyikét fogjuk inkább szeretni. Mind ketteje eljárt hozzánk, ’s minthogy én szerencsének tartottam, ha szólhaték valakivel, én mindkettőjöket örömmel fogadtam, míg a’ két Szlávy érezteté velek, hogy ő Mihályfalván (Várad mellett) Úr volt, ’s ezeknek nincs Mihályfalvájok. Így mindketteje engem szerete leginkább és Pater Makkot, a’ többi eránt alkalmasan elhidegedett.
Tudni akarák, mi történt Budán, ’s én mindent beszéltem a’ mit hallani vágytak. Azok azt ismét barátjaiknak, feleségeiknek.
Apríl[is] elsőjén jöve Grünersperg, ’s kérdé, nem akarnám e látni Iris Svecicáját; az kiviríta két ablaka közt. Festve ismerem, de soha nem láttam, mondám. Ment.
Hozta az Iris Svecicát, ’s öt esztendős egyetlen lyánya, Máli, két Auriculát. Én nem a’ virágnak mentem, hanem a’ gyermeknek. Az elrettent a’ lánczot hordó elzárt embertől, ’s abba hagyám.
Még egy virágom van úgymond; Máli, itt maradsz az Úrnál míg eljövök. Itt nincs mit félned. – A’ gyermek nem rettege többé, ’s atyja ment, ’s hozta a’ virágot. Én azonban a’ gyermekhez nem közelítettem.
Midőn mentek, megszólítám a’ gyermeket. Liebe Malie, melden Sie meinen Respect an Ihre Frau Mama, und sagen Sie: Liebe Mutter, N[ume]ro 1. hat mir gesagt, wäre er zehn Jahre jünger, ich zehn Jahre älter, er würde sich hier glückliche Stunden machen, trotz dem daß er abgesperrt ist.
Egy nap hozzám jöve Grünersperg. – Uram, a’ feleségem nagyon vágy látni, a’ ki felől én neki olly sok szépet beszéllettem. Nem volna e kedved felmászni ablakodhoz, én a’ folyosó első ablakához mennék feleségemmel, leányommal, ’s ott beszélhetnénk. Az ő ablakok a’ szeglettől nem vala egy öl, sem az enyém nem, ’s így alkalmatlanság nélkül beszélheténk. – Ez történt másszor is, de mindég ollyankor, midőn a’ Director feleségestűl kiment.
Egy nap mondá nekem Grünersperg: Az Úr elméje felderűl ezen magányban a’ velünk beszélés által. Ha itthon nem leszek is, beszéljen az Úr a’ feleségemmel. – Nagyobb mértékre kell rajzolnom a’ szegletet.

Grűnerspergné egy rendes ábrázatú kisded menyecske a’ maga folyosója ablakába álla (a), én a’ magaméhoz másztam*
BáLm masztam [a betűtévesztés miatt emend.]
fel (b), ’s egy óráig beszélénk, Lyánkája mellette volt, ’s az is beszélt.
Miben lehetnék én az Úr szolgálatjára? kérdé az Asszony. – Ah asszonyom, egy ív papirosat, tintát, egy két tollat, ’s boldog vagyok. – Az Istenért! postára? – Nem, elúnom magamat; verselgetek, rajzolgatok. Tölts tintát egy szegfőolaj flaconjába, hogy mindég magamnál hordhassam. Igy nem érhet veszély. – Ezt lassan mondám neki. – Schlag neune seyn Sie beym Fenster, ’s ment.
Már nyolczkor ott valék. Végre üté a’ 9 órát. Ajtóm előtt válták a’ strázsát, ’s az asszony azért rendele mostanra. Ablakát nem hallám nyílni. Végre denevéreket látok repkedni ablakom előtt, a’ mit eddig soha nem. – Nem denevér volt az; rúd volt; ’s a’ rúd végébe beverve egy szeg, ’s arra akasztva egy serviette, ’s abban a’ papiros, tinta, toll. – Kivettem, ’s az asszony ment minden szó nélkül.

Május 8d. hozzám jöve a’ Director és Controlór, ’s jelenté, hogy a’ parancsolathoz képest a’ kertbe fogok egy órára eresztetni; mind ketten levezetnek, de kérnek egyszersmind, hogy a’ kertre nyíló ablakokkal semmi egyetértésbe ne tegyem magamat. – Egy egész hónapig járék már le, midőn a’ Szakácsnénknak, Axmannénak, egy tizenhárom esztendős lyánya megszólít: Herr von Kazinczy, wie ist das, daß Sie mit uns nie sprechen, während daß die übrigen zu unserem Fenster treten und hier ganze Stunden sich unterhalten? – A’ gyermek gyönyörű képű, igen húsos gyermek, nem még leány, volt, ’s repűltem volna hogy összecsókoljam a’ rostélyon keresztül, de épen üte órám, ’s mennem kelle. Thomas nevű Invalidusunk elfordúla midőn ismét lementem. Mivel csinálhatok örömet ez Úrnak? kérdé Katerle, kit én azonnal Titinek neveztem el, erdélyisen, ’s a’ név örökre rajta marada. Úgy hívák a’ háznál, úgy a’ városban. – Olvas e Újságokat Atyád? kérdém. Nem is felelt. Warten Sie! ment ’s hozta az Újságokat. Én azokat hirtelen ’s lopva frakkom alá dugtam, ’s megtanítottam a’ gyermeket, hogy setétben jőjön ablakom alá; le fogom vetni.
Nénje Peperle két eszt[en]dővel vala idősebb. Ha valamit tudatni akartok velünk, az egyik a’ ti kaputokról, a’ másik a’ Controlór lakása alatt nyílótól, menjetek szembe egymásnak ’s beszéljétek magatok közt; a’ hang hozzánk felhallik; ’s érteni fogjuk, mondám. A’ két leány vala jóltevőnk. Minden velek töltött beszélgetésért az ablakok rostélyán által egy icze bort kelle adatni Axmann Traiteurünkkel a’ bennünket beszéleni hagyó Invalidusnak, ’s azt Axmann a’ mi hónapos Contonkra róvta fel más czím alatt.
Sokszor Titi éjjele tíz után ablakom alá jött, ’s én leereszték egy spárgán vagy galandon egy serviettet, ’s felvontam a’ mit a’ gyermek belé rakott.
Hazúlról kaptam pénzt, de soha nem híreket. Egyszer quietalnom kelle a’ sommát; quietaltam, ’s a’ datum előtt ezt írtam: Gott segne Sie, geliebte Mutter. Brünn, den . . . . . , ’s a’ Director vagy talán a’ Gouverneur emberei kitörlék azt, mert az nem tartozik a’ nyugtató természetére.
Megkértem tehát a’ rúd segedelme által a’ Controlórnét, hogy az Anyámhoz írt levélre csináljon borítékot, ’s írja reá Teschenbe férjhez adott testvéréhez az adreszt, az csináljon ismét borítékot reá, ’s írja felébe: à Mademoiselle Elise de Rozgonyi, à Cassovie – A’ levelet vevé az anyám, én pedig épen ezen utakon a’ választ. Elmondám társaimnak a’ vett híreket, ’s Szlávy ezen küldhetett volna levelet a’ tőlünk szabadon eresztett bátyjának Györgynek; de ő semmit sem akara Grűnerspergnének vagy férjének köszönni, ’s a’ melly levelet Györgyhöz írt, egy leány által téteté Postára, ki a’ kertre nyíló ablakok sorában, a’ felső emeleten lakott.
A’ levél Cancellusokban volt írva. Egy szelet papírosra quadratumokat rajzolt, azoknak némellyikét kiszeldelte, rátette tiszta papírosára, ’s a’ felsőbb lyukait beírta, azután azon quadratumokat, mellyeket a’ forma levétele után üresen talált. A’ csuda-levél Váradi Kereskedő Cypriánhoz volt adreszálva, kit sem György, sem János nem kére meg, hogy ha illy levél érkezik Györgynek adja.
Cyprián postára küld, ’s hozzák leveleit. Felbontogatja, ’s ezen felakad. Nem is gyanítá, hogy ez Szlávytol Szlávyhoz*
BáLm Szlavyhoz [a betűtévesztés miatt emend.]
jö,*
BáLm jö<n>
némelly Katona-Tiszteknek mutatja, mint valamelly tréfát. A’ Tisztek tanácsolják, adja be, mert különben ők tesznek jelentést. Cyprián tehát a’ levelet a’ Bíróhoz viszi, bizonyságul híván a’ Tiszteket, hogy sem meg nem olvasta, sem nem tudja honnan jő. A’ Bíró Első Al Ispán most Septemvir, Péchy Imre Úrnak adja be, ’s ez felküldi a’ Palatinusnak Szlávy Györggyel elébb megmagyaráztatván, hogy ez a’ feleletekre elkészűlhessen, ha kívántatnának.
Szlávy János tele akará firkálni papírosát, ’s olly dolgokat is íra a’ tőlünk kiszabadult, és így Felvígyázóinkat ’s a’ velünk bánás módját ismerő testvérének, a’ mire semmi szükség nem vala: hogy együtt vacsorálgatunk; hogy neki gyertyája van; hogy Kazinczy levelet veve az anyjátol. És midőn Felvígyázóink hajlandóságával dicsekedék, azok ellen egyszersmind bosszankodva fakadoza ki, ’s őket csípő nevezetekkel illette. A’ levél Szlávynak lelkét szép oldalrol ugyan nem festé, valamint hogy útnak eresztése nem nem szól nagyon feje jóságáért.
Én egy Szombat nap megkérém Directorunkat, parancsolna nekem szabót, mértéket venni egy frakkhoz. Várván a’ szabót, egy félig már kész levelemet nem oda tevém, a’ hol a’ többit az elküldés órájáig rejtegettem, kebelembe, nehogy a’ szabó ujja a’ mértékvevés alatt a’ papírost megsejtse, hanem párnáim közt hagyám; ’s így elréműlék, meglátván Gubernialis Consiliar[ius] Schröter Urat és egy idegent, ki a’ Morva Országi Polizey Directora vala. – Wir kommen Ihr Arrest durchsuchen, und das auf Befehl S[eine]r Maj[estät]; Sie haben Schreibzeug da. – Alája vetem magamat a’ parancsnak, de nekem író-szerszámom nincs. – Még ekkor nem tudtam mit fogok csinálni a’ párnák közé rejtett levéllel, de nem tagadnom nem lehete.
Az ablakfal két szegletében a’ szoba hossza felé egy deszkán állának mintegy két vagy háromszáz darab könyveim ’s papirosaim, ’s a’ balszeglet deszkájának a’ Polizey Director állott, a’ másiknak az Isten embere Schrőter. Valamelly könyvben elől vagy hátúl, vagy a’ nyomtatott levelek szélein, a’ Német irást látott, azt mind az asztalra raká, hogy majd elvigye. Ugyan azt cselekvé Schrőter is. Én a’ szoba közepén állék, ’s azon gondolkozám, mint kaphassam ki a’ párnák közűl levelemet, melly annál bajosabb volt, hogy az ágy fala mellett álló deszka könyveit a’ Polizey-Director motozta. A’ párnám elibe állék tehát ’s hátra vetvén kezeimet, a’ levelet kezembe vevém, ’s egyet fordúlván állásomból, azt a’ Consiliarius zsebébe dugám.
Ez a’ nemes-lelkű ember úgy gyanítá, hogy asztalom fiókjában fogják lelni tiltott portékáimat, ’s elfordított fővel voná ki az asztal fiókát. Hier ist nichts; mondá. Akkor letérdepele, ’s ismét elfordított fővel nézé, ha valami van e dugva az asztal fenekében. Auch nichts. De valóban ott, ha szemeit onnan el nem fordította volna is, semmit nem talált volna.
A’ Polizey Director letépte falaimrol minden Mappáimat, azt gyanítván, hogy a’ Mappa és fal közt fogja lelni az Anyám levelét, vagy firkálásokat a’ Mappa fonák oldalán, és semmit sem lele. Most egy csomó fejér ruhát lele a’ földön, kemenczém szomszédjában. Was ist das? – Schmutzige Wäsche. Rá tippanta. Lába nem érze semmi keményt, ’s ment. Pedig ott vala gyertyatartóm. – Nem szükség említenem, hogy ágyam, kofferem, ruháim mind megmotóztattak, csak személyem nem.
Schrőter, a’ mi Referensünk a’ Guberniumnál (mert fő felvígyázásunk reá vala bízva), az elsőséget a’ Kimenésben a’ Németnek adá. Akkor zsebébe nyult, ’s az oda dugott levelet a’ szoba közepére vetette. – Éljen az áldott ember neve örökké!*
BáLm örökke! [a betűtévesztés miatt emend.]
A’ Szlávy oktalanságának az leve következése, hogy mind ő mind én, más szobába vitetteténk. Minekutána tudva vala, hogy neki és nekem tintánk van, felteheték a’ tapasztalások után, hogy azt szobáink vájt lyukai közt tartjuk; én tollamat az ablak vasa lyukában; ’s azért kelle áltköltöznünk. 1798. Július első napja óta 1799. Martzius 8káig tehát N[ume]ro VI. vala lakásom.
Az itt említett utolsóbb datum előtt vasárnap délután a’ Controlór felesége az egyik ablakhoz álla, ’s azt a’ nekem szóló jellel kopogtatá meg. Baranyai Mihály épen az ablakánál állott, ’s kiált nekem, hogy hívnak. Akkor az asszony két keze ujjaival falat csinálván szájának elég hangosan ezt mondja: – „Comission, von Wien.” – ’S az ablaktól szobájába tér. – Én tollkésemet kilöktem az ablakon, tollamat elébb úgy összefaragván, hogy mik voltak légyen, senki el nem ismerhette volna, ’s titkos papirosaimat mosdótálamban széllyelmosám.
A’ Császár Bécsből külde ki egy Appellations-Rathot és a’ Magyar Cancellaria Secretariusát, hogy mindnyájan motoztassunk meg; a’ Szlávy levele következésében e, vagy valamelly előttünk ismeretlen történet miatt, mi azt soha meg nem tudhatánk. Ezek bejöttek a’ házhoz, ’s nem lelék a’ Directort. Míg az felkeresteték a’ Városban, a’ Controlórné módot talált nekünk hírt adni az ablakból, ’s valóban az igen jól történt.
Megérkezvén a’ Director, az Appellations-Raht és Secretarius G. Ur (’s ez, hogy magyarnak ne gyanítsuk, fekete plundriban, strimfliben, stibliben) ’s a’ ház Referense Consil[iarius] Schrőter Úr, magokat legelébb is Szlávyhoz vezetteték. – Also Sie sind der Szlávy? Uns freut’s, uns freut’s, Sie zu kennen, mondá neki az Appellations Rath, hihetőleg azért e’ bántással, mert kezében vala immoralis levele. Felhányaták mindenét, ’s utána sorba járák a’ foglyokat, ’s mindeniknél legelébb a’ papírosokat ’s könyveket motozák meg; úgy osztán ruháinkat, ágyainkat.
Belépvén nálam, kalapjaikat mind hárman feltevék ugyan, de magokat a’ szerint viselék a’ mint illik. Wir kommen auf den mündlichen Befelhl S[eine]r Maj[estät] Ihr Arrest durchzusehn. Nálam semmit nem találtak. Mappáim tekercsében egy ív papiros álla ezen felírással: A’ Pápai Kert. 1789. Was ist das? – Eine Zeichnung von dem Garten des Erlauer Bischofs zu Pápa. – Az Appellations Rath nem akará velem tudatni, hogy társa tud magyarúl, also sie zeichen auch? – Wie Sie sehn, mein H[er]r Appellations-Rath, zum Nothdurst, ’s G. . . nek tolta. Az inte, hogy az oda írt sor és állításom egyeznek.
Reggel ismét megjelenének. Szlávyt küldék sétálni a’ Directori kertbe. Azalatt mindenét megmotozák. Matráczában pénz, kéngyertya, kova, aczél, viaszgyertyák, egy szarvasbőr nadrágában egy magyar nyelven írt czédula. – Kérdőre vonatott azok eránt, a’ miket az elfogott levélben Váradra írt vala.
Felejtém mondani, hogy Szulyovszky és a’ többiek 1796. vagy 1797. inkább, Gréczből Brünnbe hozattak által, ’s elbeszélék a’ mi két felvígyázóinknak, hogy a’ Gréczi Gouverneur velek igen kegyesen bánt, ezt mondogatván: Favores sunt ampliandi, non restrigendi. Ezt elmondanom a’ következők miatt vala szükség, mint azt is, a’ mi íme itt következik:
Egy ifjú Gróf kinek testvér nénje Brűnnben valamelly Excellenz hitvese vala, Bécsben tartatott fogságban. Sírásai, igéretei arra bírák Profószát, hogy az maga vitt tintát, papírost az ifjú Grófnak és hogy a’ titkos Polizey a’ levelet el ne foghassa, nem Postára tette azt, hanem maga vitte meg Brűnnbe. – Mihelyst megérkezék, ment az Excellenznéhez, kihívatá vendégei közűl, ’s négyszemközt áltadá a’ testvére levelét, ’s azon órában menni akara. A’ Grófné kéri, háljon meg, férje bizonyosan megjő az éjjel, ’s holnap jöhet, hogy vele szóljon. A’ Profósz megmarad, ’s más nap felkeresi a’ Grófot. Ez dicséri a’ Profószt, ’s pénzt ad neki, ’s ajánlja sógorát továbbra is; de hogy ő fél, ki talál világosodni hogy a’ sógorátol levelet veve. Tud e valaki*
BáLm <más> valaki
más valamit e’ dolog felől? – Senki. – Hol vette a’ Sógorom a’ tintát, papirost? – Én vittem neki. – Írt e még másnak is, vagy csak nekem? – Mind ezeket kiszedvén a’ Profószból, postát parancsol, Bécsbe megyen, sógora levelét a’ Császárnak általadja, elbeszéli a’ mit a’ Profósztól kiszedett, ’s a’ Profósz tíz esztendőre condemnaltatik, napjában két krajczárral. – Ezeket előre bocsátván, folytatom beszédemet.
Szlávy után engem parancsoltak magok elébe. Jöve Grünersperg és a’ Director, kinek felesége közelíte a’ lebetegedéshez, ’s kértek, könyörögtek, el ne árúljam. – Uraim, mondám, én kész vagyok veszni, de jóltevőimet soha el nem árúlom. Nem vagyok én Szlávy. Míg az Appellations Rath elébe juták, Schramek elbeszélé, hogy ő és igen vastag felesége letérdepelének az Appellations Rath előtt, ’s úgy kérték, hogy rajtok könyörűljön. Schramekné csak nem idétlent szűle már ijedtében.
Uraim, mondám én, megállván előttök, én scorbutusban betegeskedem; kérdeztessék még erántam a’ ház Orvosa. Ha tehát vagy elgyengűlök, vagy vérem elindúl, azt fortélynak ne tulajdonítsátok. – Úgy tetszik mind az Appellatins Rath mind G . . . Úr szinte tiszteletet mutattak erántam.
A’ parancs szerint bánik e veletek a’ Director, a’ Controlór? – Elejénte annál is sanyarúbban, ’s felhordám a’ példákat. Civilis Felvígyázó mindég keményebb mint a’ katonai. Ezek ’s ezek voltak méltó panaszink a’ kettő ellen. Együtt soha nem vacsoráltunk; azt hamisan írta Szlávy; hanem minthogy az ebéd és vacsora alatt szobáink bűzt kapának az étektől, megengedék, hogy ajtaink félóráig kiszellőzhessenek, ’s illyenkor kiki a’ maga küszöbéről szolhata társaival, ollykor az is megtörtént, hogy egyike a’ másikához közelíte lopva. – A’ dolog nem úgy volt a’ mint én mondtam, hanem a’ mint Szlávy írta, de a’ Directoron ’s Controlóron segélleni kelle. – Ezekhez azt vetém, hogy könnyebbséget csak azóta érzénk, mióta a’ Grécziek elmondák, mint bána ott velek a’ Gouverneur.
Hol vevém azt az egynehány koncz Morva-Országi papirost, mellyet a’ Brünni Polizey Director deszkáimon talált. – Szlávy Györgytől. Ezt utólsó napjaiban erre megkérém, ’s midőn én feljöttem a’ kertből, előre eresztvén kísérőmet, hogy az ajtót a’ Grádicshoz nyissa meg. Szlávy az ablak üregébe volt elrejtve, ’s hirtelen kezembe adá a’ tekercset. – Ne engedje Isten, hogy gyermekeim ne érezzék, melly szép becsületes embernek lenni ’s találtatni! Vessz, ha a’ szükség kivánja, de rúttal még éltedet se tartsd meg. –
Orrom elkezde vérzeni, ’s az Appellations Rath és G . . . . Úr kinézének az ablakon, míg a’ köpő edényt tele tölté vérem.
Előadák*
BáLm Előadak [a betűtévesztés miatt emend.]
a’ Szlávy szarvasbőr-nadrágában talált czédulát. Wessen Hand ist das? – Ich kenne sie nicht (az Úzáé volt). – Wie können Sie so etwas sagen? – Meine Unglücksgefährten, die hier sind, kenne ich nur seitdem wir leiden, und wir hatten bloß in Ofen seit Juny bis September Schreibzeuge. –
Was heißt das Wort Kompéra. – Ich weiß es nicht. – Erre nehezteléssel szólának. – Mein Herr Appellations Rath, ohne Dünkel glaube ich, daß ich meine Sprache besser kenne als alle die hier sind; sie ist meine Freude, sie ist mein idol, in das ich verliebt bin; aber das Wort ist mir nicht bekannt. Vielleicht läßt mich den Sinn der Text verrathen. G . . . előmbe tartá a’ papírost.
„Ferencz, betegen lévén, nem ehetik mikor felhozzák az ebédet. Kompérát főzete tehát a’ piczinynél, minthogy ez hozzánk legközelebb lakik. A’ tökös a’ csuprot a’ Buganczhoz vivé, hogy nyissa meg a’ Ferencz ajtaját; az pedig kifordítá a’ csuprot, ’s sorban megnézé a’ kompérát, ha csak kompéra e.”
Nun ist es klar, mondám. Der dieß schrieb, war in einem Anfall von humoristischer Laune, und hat aus dem bekannten Wort Krompély ein neues geschmiedet: Kompéra.
Wer ist Picziny? – die Frau des Herrn Controlor. – Wer ist tökös? – Tökös heißt herniosus, und diesen defect hat einer von unseren Invaliden. – Wer ist Buganczos? – das weiß ich nicht, (buganczos komondor, zottigter Ballenbeißer) – doch glaube ich, hier kann niemand gemeynt seyn als H[er]r Dir[ector] Schramek, denn nur er hatte Schlüssel zu den Arresten, wenn der Controlor (wie hier der Fall war) abwesend gewesen ist. – A’ czédulában még egy szó vala, melly iránt tudakozódtak, de arra akarva nem feleltem.
Az Appellations Rath inte hogy vigyenek vissza. – H[er]r Appellat[ions Rath] mondám, Sie hatten mir, als Sie gestern in mein Arrest eintraten, gesagt, Sie kämen auf den mündlichen Befehl S[eine]r Majestät. So glaube ich, Sie werden Ihnen Bericht auch mündlich abstatten. Erinnern Sie sich dann meiner, und flehen Sie S[eine]r Maj[estät] um die Gnade an, daß mir erlaubt werde, die wenigen Wochen die ich noch zu leben habe, im Schooße meiner weinenden Mutter zu leben.
A’ jó ember azt megígérte, és olly szemekkel, mellyekben könyek rezgettek. Bizonyos vagyok benne, hogy a’ Császárnak elbeszélé mint talált. – A’ szerencsés és lélektelen ember nem érzi, mint lehet öröm*
BáLm [ritkítva]
szenvedni. Csak elkényeztetett természetünk vádoltathatik hogy azt nem érezzük.
Visszavitetvén szobámba, (ekkor a’ IX N[ume]ro alatt, Uza és Szlávy közt) elbeszélém a’ falon kopogva, Úzának, hogy czéduláját Szlávynál találták; készűljön a’ tagadáshoz. Mind tagadánk hogy ismerjük az írást. Iratának hát velünk, ’s ámbár Úza megváltoztatá írását, rá ismerének, hogy a’ czédulát ő írá.
Szlávyt a’ faggatás és az a’ megvetés, mellyel vele a’ faggatás alatt bántak, a’ desperatio utólsó pontjáig vitte. Az én ágyam és az ő ágya közt álla a’ közfal; ’s ámbár scorbutusomban én mindég aludtam, ébren talála lelni, midőn éjjel, épen tizenkét órakor, megkopogtatá falamat. „Én, ugymond, magamat megölöm. Jelt ne adj, mert míg az ajtóm megnyílik, oda leszek. Jer, halld, mit bízok rád.”
Könnyű képzelni mint irtóztam el. Míg ő kopogtatá a’ betűket ’s én azokat a’ négy esztendei gyakorlás után olvasgatám is, egyszer’smind arról gondolkozám, mi által vonhatnám el borzasztó tettétől. – Eltiltál, mondám, hogy szándékodtol el ne vonjalak; jó; vidd hát véghez; de attól nem tiltál el, hogy következéseit elődbe ne adjam. ’S mi lesz a’ dologból, ha úgy jársz mint Rosti, ki magát nem megölé, hanem csak bénává tevé? Nem elég e, hogy Atyád a’ te fogságod, a’ György fogsága, ’s a’ sógora (Laczkovics János) elveszte, ’s a’ másik sógora (Laczkovics László) fogsága, ’s a’ mind ezek által siettetett halála által megszomorittatott: mind ezek felett most azt is szégyenelje e, hogy a’ fija magát megölte?
Szlávy ellenkezék, de csak mint egy poltron. Én tehát jónak láttam egész virradtig folytatni a’ kopogást. – Alhatnám, mondá a’ nevetséges ember; várj ha felébredek, még tovább beszélünk.
Reggel magamhoz hivatám Schrameket, ’s elmondám neki mi történt. Nicht nur wegen ihn, sondern auch wegen Sie selbst, H[er]r Director, bitte ich Sie, geben Sie ihn eine Wacht. Sie kommen in Unannehmlichkeiten, wenn der Narr den Streich ausführt.
Schramek nevetve jött vissza Szlávytol. – Ne féljen az Úr, az illyen ember meg nem öli magát.
Az Appellations Rath és G . . . . Úr visszamenének Bécsbe, ’s mi attól is eltiltatánk, hogy kopogva a’ falon egymással beszéljünk. – Ekkor ablakomra másztam fel, ’s délután tükrömbe fogám fel a’ napot, ’s betűket festék az árnyékban álló falra. – Nevetséges hiúság volna, ha nem volna való a’ mit mondok: minden mesterség, a’ mellyel magányunk inséginek örömet adánk, az én találmányom volt; én segítettem ki társaimat a’ bajból, mikor elakadtak.
A’ Szlávy oktalanságai egy rettenetes napot hozának ránk, ’s elvitetének Brűnnből. 1799. Június 22dikén reggeli kilencz tájban Gubern[alis] Consiliar[rius] Schrőter Úr és egy Staabs-Major, kit külsője ajánlott, belépe hozzánk, külön-külön mindenikünkhöz, kisérve egy Aubert nevű Huf R[e]g[imen]tbeli korhely és tökös, szörnyű testű, goromba Fő-Hadnagytól. – Auf Allerhöchsten Befehl übergebe ich hiemit dem Statui Militari, mondá Schrőter. Und ich übernehme Sie, und gebe Sie zugleich dem H[er]rn Oberlieutenant über. Heute um 12 in der Nacht werden Sie weiter geführt, mondá a’ Staabs-Major, ’s mentek. Éjfélkor beállának udvarunkra a’ szekerek. Schrőter és a’ Staabs Major ajtóm előtt állának. Aubert kardját felső-kabátjára kötötte által, ’s kard szíja mellé két pisztolyt szúrt, mintha haramiákat vitt volna.
Wie heißen Sie? kérdé ordítva ’s részegen.
Kazinczy.
Wie?
Kazinczy.
Nun Ká-szin-szki, – Sie sind ein vernünftigerer Mensch als ich – (accepto confessionem, gondolám magamban) – Ein vernünftiger Mensch ist doppelt schuldig, wenn er seine Befehle nicht befolgt. – A’ vastag német alig tuda állani, ’s behúnyt szemmel tartá előttem peroraczioját. – Damit Sie also wissen, was die Befehle meines Herrn*
BáLm [latin betűvel, ritkítva]
(ezt rettenetes hanggal és igen sebesen) und Ihres Herrn sind, so hören Sie. Itt megállott. Most igen lassan articulálva a’ syllabákat, és szörnyű katonásan. Sie werden auf der ganzen Reise von Ihrem Commandirten nicht einen*
BáLm [latin betűvel, ritkítva]
Schritt weichen. – Sie werden auf der ganzen Reise Ihre Gefährten nie mit ihren Nahmen nennen. – Sie werden auf der ganzen Reise kein Wort ungrisch sprechen. – Und wenn Sie meine Befehle überschreiten, so lasse ich Sie herabziehen, und Ihnen fünf und zwanzig aufhauen*
BáLm [latin betűvel, ritkítva]
– Erre a’ szóra Schrőter elborzada ’s mondá: HErr StaabsMajor, jetzt ist’s hohe Zeit, mischen Sie sich in die affaire. – A’ Staabs-Major jött. H[er]r Oberlieut[enant] diese Herren stehen in der categorie von Offizieren die untern Profoß sitzen; hier ist von Fuchteln keine Rede; Sie kennen Ihre Vorschriften, und werden sich darnach halten. – Nun gut H[er]r StaabsMajor, mondá a’ dőlengező ember; nun gut, nut gut! mindég behunyt szemmel, ’s csak néha pislongva.
Uram, mondám én neki, hogy én az Úr Commandirtjátol el nem távozom, azt fogadom az Úrnak. De Magyar lévén magyarokkal lehetetlen hogy számon magyar szó ne reppenjen ki. Egész beszédet, és titkon, tartani nem fogok; de előre kérem az Urat, ha valami magyar szó reppenne ki a’ számon, azt ne vegye akart álthágásnak.
Bey mir ist keine Gnade! kiálta a’ részeg Német. – Megbocsátám neki a’ szót, mert épen ezt, és németűl, mondá a’ társa is a’ Causar[um] Reg[alium] Director, mikor Budán már vitték Martinovicsot a’ vesztőhelyre, és ő gyönyörködve nézé a’ bástyárol, hogy az az öt fej repűl.
De a’ Causarum Director Németh meggazdagodék és dőzsölgetve hala meg: ez a’ Német pedig várbeli fogságra ’s úczaseprésre küldetett, mert meglopta a’ Cassát. –
Nun kommen Sie, monda. Három Commandirter ajtóm előtt vára. Und ihr ladet schwer eure Gewehre; denn bey dem der desertirt, habe ich keine resource, als ihn todt schließen zu lassen.
Levivének a’ gradicson, ’s Uzával és*
BáLm [A névnek hely van kihagyva.]
engem egy igen nagy szekérre ültetének fel. Ugyan annyi Commandirter üle fel velünk. Szekerünk be vala vonva fejér vászonnal.
A’ Traktírunk két lyánya messzéröl néze bennünket, ’s onnan kiáltá ránk néma búcsúját. Schramek és Grünersperg félve hajták magokat. De a’ tiszteletes Schrőter megszorította, megrázta jobbomat. – –


A’ magyar ökör.

Director Schrámek 1798. Majus 14d. hozzám jöve. Ha nem vagyok alkalmatlan, ugymond, itt töltök fél órát. – Mivel mulatja magát az Úr? – A’ helybeli Luth[eránus] Predikatortol kölcsön vett könyvek közt, mondám, ’a II Fridrik Anecdotajit is lelem, mellyeket Büsching gyűjtögete. – Benne van ez? – hát ez? – hát ez? – Hát a’ magyar ökör? – Az nincs. – Elmondom hát:
Fridrich és az öccse Henrich egy nyert ütközet után kisétáltak a’ szomszéd Franciscanus Klastrom felé. – Hány Novitiusai vannak? kérdé a’ Király a’ Guardiánt. – Csak kettő. – Hozassa elő. A’ két izmos kapa ’s fegyverkerűlő belép. – Hallja jó Páter, mondá a’ Király, ez inkább született muskétet forgatni mint Breviariumot. Viszem, de helyettek két más Fratert küldök, csak hogy sok idő alatt fogja Pappá faraghatni, mint ezeket is. Ekkor Henrichnek idegen nyelven mondja, hogy a’ Franciscanusok helyett két magyar ökröt fog küldeni. – A’ Guardián megértette a’ titkolt szót, ’s megköszönvén a’ Király kegyelmét, fogadta, hogy az egyik Novitiust ezen kir[ályi] kegyelem’ emlékezetére Frater Fridericusnak, a’ Másikat Henricusnak fogja nevezni.
Schrámek ártatlanúl nevette a’ Guardian lelkes feleletét, ’s én együtt vele. – Director Úr nekem engedni fog egy kérdést, mondám a’ legvídámabb arcczal és hanggal; látott e az Úr valaha magyar ökröt? – Schrámek elijede, ’s esküdt, hogy ő engem megbántani semmiképen nem akart; szégyellé megtévedését. – Az Úr jóságátol ’s mívelt lelkétöl én bántást nem is vártam, felelék neki, ’s bizonyossá teszem az Urat, hogy mikor Nemzetem forog szóban, az Úrnak mentségre előttem szüksége soha nem lesz. Az én Nemzetemnek úgy van gyenge oldala mint minden más Nemzetnek, de olly fényes oldalai is vannak, mint kevés más Nemzetnek; a’ magyar kevély arra, hogy ő magyar. De hagyjuk azt; ki a’ szóval: Látott e az Úr magyar ökröt? – Igen. – Nem gondolnám, de nem lehetetlen. Hol láta az Úr? – Bécsben, a’ heczben. – Ott, igen is, láthata. – No tehát azt várom az Úr egyenességétöl, hogy vallást tesz, hogy az én hazámnak még az ökre*
BáLm [aláhúzva]
is sokkal nemesebb teremtés, mint Cseh és Morva Országnak a’ lova.*
BáLm [aláhúzva]
Megszántam Schrámeket; ő engem nem akara bántani, ’s íme pirult hogy hazájának még a’ lova sem nemes.
Szegény Csehek! De csak a’ II Ferdinand ideje óta szegények! Egykor ők is szabadok voltak.


Filangieri Munkája.

Gubern[alis] Tanácsos Schrőter Úr egyszersmind Könyvek Revisora volt. – 1799 hozzám jő. Ich komme in einem höchst unangenehmen Geschäfte; ich nehme Ihnen Filangieris Werke ab.
Felemelém a’ nyolcz Kötetet, ’s elébe tevém minden szó nélkül. Das Werk ist in die Liste der verbotenen gesetzt. Es soll in der Canzley abgelegt werden. Sind Sie frey, so nehmen Sie es.
De hogy’ lehete Filangierit megtiltani, kérdém, holott Sonnenfels mindég magasztalja. – Oh Uram, monda Schröter, annyira megyen a’ dolog, hogy már az Eckhartshausen imáds[ágos] Könyve (Gott ist die reinste Liebe) prohibealva van. – Az nem kár, kiáltám. – Sőt már találtatott valaki, a’ ki azt is projectálá, hogy a’ Plutarchus Biographiái tiltassanak meg. – Bizonyossá teszem Gubern[alis] Consil[arius] Urat mondám, hogy a’ ki azt projectálá, nem volt, koránt sem volt olly bolond, a’ millyennek látszik. Legjobb volna a’ Görög és Római Classicusokat, ’s minden Históriákat a’ mai időkig, elégetni. A’ kívánatos Regeneratio akkor lenne meg.
Schrőter bal karomat épen ott találá szeretettel megmarkolni, a’ hol bilincsem karikája volt. Mélyet sohajtva méne ki szobámbol.
Ez a’ történet egy másikra emlékeztet: – Budán jó ideig nem valának könyveink. Almásy Pál Excell[entiája] oda küldé a’ Troppauban nyomtatott Utazások minden csomójit. Nekem a’ Török-Országiakat hozák. Rézre valának metszve a’ tortura Scenáji. – Classicusokat előbben kérni nem mertem. A’ Winkelmann Geschichte der Kunst két Köteteit vétettem meg tehát. A’ Censor megengedé.
Kapitány Úr, mondám Nováknak, mi a’ kő könyvet enged nekem az Úr és Censora? Olvassa csak e’ sorokat:
„Miért nem emelkedhetik most a’ Müvészség annyira mint a’ Görögöknél? – Mert a’ hol szabadság nincs, mert a’ hol Király uralkodik, ott a’ genie’ szárnyai mindég meg vagynak nyirbálva.” . . . . Nováknak az ollyanokra nem vala gondja. Jó ember volt, de könnyűségböl. Vígan élni, előmenni, neki csak az kelle. –


Kufstein

Jún[ius] 22d. 1799. tehát útnak indúlánk, kilenczen*
BáLm ki<n>lenczen
mindöszve: 1). Szulyovszky, 2. én, 3. Úza, 4. Hirgeist, 5. Szmethanovics, 6. Szlávy János, 7. Laczkovics László, 8. Baranyay Mihály, 9. Újgyörgyi József.
Aubert Huf Regementjebeli Fő Hadnagy mellé rendeltetett Mitrovszki Regementbeli Zászlótartó Markusfalvi Gál Mózes Úr, Erdélyi születésű magyar, de a’ kinek meg vala tiltva, ’s cassatio alatt, hogy velünk ne tudassa, hogy magyar és hogy magyarúl tud. Az első szekeren ülének Szulyovszky, Laczkovics és Baranyay; a’ másikon Szlávy,*
BáLm Szlavy [a betűtévesztés miatt emend.]
Szmethanovics, Hirgeist; a’ harmadikon én, Úza, Újgyörgyi, ’s én velem Tétzel Káplár ’s Furitek és az öreg Kuderna.
Jún[ius] 22d. ebédünk Práliczon, hálásunk Misliczen;
23d. Czeswitz – Znaym mellett. – Éjjelre Rötz.
24d. Egenburg, – Hadersdorf.
25d. Cremsre délelőtt ’s ott egész nap.
26d. Sanct-Pölten.
27d. Neumark, Amstetten.
28d.
29d.
30d.
Július elsőjén Frankenmark.
2d. – – éjszakára*
BáLm ejszakára [a betűtévesztés miatt emend.]
Reichenhall.
3d. Loffer; Waitring.
4d. Waitringban, a’ Postaháznál.
5d. - - - - éjsz[aka] Sill.
6d. Kirzpichl. – Kufstein.
Mind ezt, úgy a’ mint itt áll, régi papirosaimbol. –Aubert csak azt sem engedé meg, hogy tudhassuk a’ helyek’ neveit. Így történt hogy jegyzéseimben hézagok vagynak.

Znaymon innen félórányira van az a’ deákul Lucának nevezett Praemonstratensisi nagy Klastrom, mellytől még az én időmben is Jászó és Lelesz függött. II. József eltörlötte a’ Rendet, ’s midőn ott most elmenénk, mosott ruhákat láttam kifüggeni a’ Kazármává változtatott Klastrom’ ablakibol, és a’ Lacy gyalog Regementje katonájinak czitrom színű hajtókás kikrétázott fejér kabátjaikat.
Cremsben valamelly becsűletes német befúrá magát hozzánk a’ fogadó szálájába, ’s kérte Aubertet, hogy ebédlenénk nála mindnyájan. Aubert azt nekünk meg nem engedte, de maga ment. Mi feloldatánk párnazsákjainkat, ’s estve a’ nagy Szálában vetteténk meg ágyainkat. Éjfélkor imhol jöve a’ német és a’ botorkázó Aubert. Meine Herren, ich bedauere Ihr Geschick aufrichtig. Vor meiner haben Sie sich gar nicht zu schämen. Dieses Unglück trifft nur Leute, die Kopf haben. – Pszt, pszt, mondá Aubert, megrántotta ruháját, ’s elvitte.
Áltmenvén a’ Dunán a’ Bécs és Parizs közt vonúló úton sok útazó méne el mellettünk. Nem tudtam én hogy Aubert mindennek azt hazudta, de hogy hazudása annál inkább találjon hitelt, nagy titok alatt, hogy mi Moszkvák vagyunk. Nem akará ő, vagy talán az Udvar, hogy tudja hazánk, hová levénk Brűnnből. Azonban én frakkot nem vettem volna magamra az egész úton; mindég magyar dolmányban mentem, ’s úgy ültem szekeremben, hogy lábamon lássák a’ vasat.
A’ sok Útasoktól Ennszen is megtudták, hogy kilencz Országlás’ foglyai vason vitetnek, ’s minthogy a’ város kősziklás dombon áll, ’s el nem kerűltethetik, a’ városiak úgy öszvetoldúlának a’ piaczon, merre útunk méne, mintha ott vásár volt volna. Az én lelkem nem lehet öröm nélkűl, ’s én a’ nézésünkre összegyűlteknek köszöngettem, ’s csak azért is, hogy lássák nyugalmunkat, és ha tudják hogy magyarok vagyunk, nemzetünkre háramoljon fény. Ne higyje a’ német, hogy Horák és Kloskák a’ Magyarok. Egy bolt előtt két Kalmár közt egy gyönyörű asszonyka állott, ’s olly közel a’ kerekhez, hogy az ruhájokat csaknem megérte. Gehorsamer Diener, mondám. Unterthänigster Diener, mondá a’ Kalmár a’ legforróbb expressióval, mellyet képzelhetni. – A’ setét Úza kifakadt. De kutyateremtette németjének micsoda öröm köszöngetni? – Békét hagyék a’ nemes lelkűnek, mert tudtam, hogy szavam fel nem derítheti lelkét.
Alig csendesedénk el, midőn egy kövér fiatal mészáros a’ maga ezüst félsphaerájú gombjaival, egy emeletesb kőrűl kiáltgata, midőn az első szekér elméne: Numro Ánsz, Numro Czvá (Szulyovszky nem volt ott.) – Jött a’ második szekér, ’s a’ német kinyújtván mindég karját és uját: Numro Dráj, Numró Fír, Numro Finfe. – Jött a’ mi szekerünk: Numro Sexe, Numro Siebn, Numro Achte. – Úgy de neki is azt mondták, hogy kilenczen vagyunk, ’s itt csak nyolcz. ’S most Szulyovszkyt a’ Tiszt mellett látta ülni. Und hier ist der Neunte, mondá, ’s ezt vetette mellé:
Spitzbuen*
BáLm [Ritkítva, nagyobb betűvel.]
Aubert erre tele torokkal: HALT! ’s a’ három szekér megálla. Aubert kikölt a’ szekérből, ’s kardot köte. Commandirte herab! Azok leugrottak. – Her da mit dem Kerl, fűnfundzwanzig aufgehauen. – Én felkelék: Herr Ob[er] Lieut[enant] lassen Sie den Elenden. Wir sind durch seine Narrheit nicht gekränkt. Weiß er denn, wer und was wir sind? – A’ Mészáros ment, a’ merre mehetett, Aubert pedig szűntelen káromkodva felült, ’s még a’ szekérből is fenyegette a’ bolondot.
Azalatt a’ szegény Úza magán kivűl vala mérgében. Így kell az Úrnak b–m a’ lelkét, csak köszöngesse az ebatta németjeit. – Megakarám csókolni hűségéért, de ő megmondta, hogy az olly ember csókja, a’ ki köszön a’ Németnek, neki ugyan nem kell.

El kell mondanom, mint nyeré Szulyovszky azt a’ kegyelmet, hogy őtet Aubert a’ Szekérről kocsijába vette, ’s leszedte róla a’ lánczot.
Neumarkton ebédelvén, ’a Kellnerleány (férfi Kellnerek ott nincsenek) sorba tudakoza bennünket, millyen bort parancsolunk; ’s minthogy én bornemisza valék, úgy hitte, hogy talán jobb bort parancsolok, ha közönséges nem kell is. – Van magyar borotok? kérdém. – Van. – Tokajit két butelliával; elhozta. Én az egyiket a’ praesideálo Aubertnek nyujtám, ki azt azonnal oldalzsebjébe dugá; a’ másikat kiosztám társaimnak e’ szóval: Hazánk felé fordúlva, mint Jeruzsalemnek a’ Zsidó, mikor imádkozik!*
BáLm [aláhúzva]
Tudtam hogy Aubert elnézi a’ magyar szót, mert oldalzsebjébe vala patrónusom. Laczkovics is hozata két butelliát, és ő is Aubertnek adá az egyiket. Aubert magán kivűl vala örömében, ’s midőn délután indúlánk, Szulyovszkyrol levevé a’ vasat, ’s maga mellé ülteté. Pedig Szulyovszky neki nem ada bort. De mi ezen megkülönböztetés által nem megtisztelve, hanem megbüntetve érzettük volna magunkat.

Kitzpichelen, melly utólsó hely Kufsteinhoz, Aubert magán kivűl vala örömében, hogy közűlünk senki sem szökék el. Felkapott egy csomó Újságot: Liest, ihr werdet ohnehin keine lesen, und das viele Jahre durch – monda olly profetziával, melly a’ Bálám szamarátol is keserves volt volna. Onnan látánk, hogy a’ XVI. Lajos leánya összeeskedtetett az Angoulemi Herczeggel, és hogy az esketés után letérdepele XVIII Lajos előtt, ’s úgy kéré, hogy a’ Francziáknak kegyelmezzen meg. Aubert azalatt marhává itta magát.
Még így is annyira eszén volt, hogy a’ Tyrolisi vadászok közűl minden szekérhez két gyalogot parancsola, megparancsolván, hogy ha ki megszökik, lőjjék agyon. Maga Szulyovszky mellé felüle, ’s puderes és pomadés fejét a’ Szulyovszky igen nemes posztóbul csinált franczia-kék köpenyegén*
BáLm <g> köpenyegén
nyugtatta. A’ szegény Szulyovszky válla egész Kufsteinig párnája volt a’ részeg embernek. Az felállva mindég tudakozá a’ vadászokat, ha rabja itt van e. Lőjjék agyon ha szökik.
Éjfél vala midőn Kufsteinba érénk. Kapitány Cservenka, egy hetvenesztendős, sánta, Artillerista Kapitány vala Commendánsunk (a’ Vár Commendánsa más vala )*
BáLm [A név helye üresen hagyva.]
’s ez a’ városban lakott, melly épen alatta van az iszonyú hegynek. Háza előtt szállánk ki szekerinkből.
Aubert részegen mutata be: das ist der Szullovszki, – das ist der Kaszinszki, das ist der Laczkovicserl, das ist der Szlaverl, das ist der Szmethanovicserl, etc. recht brave, scharmante Leute; ich versichere Sie. Cservenka pirult helyette. Akkor Aubert Cservenkánénak álla, kit talán közember korában véve el az öreg; egy szörnyű testű, ’s még szörnyűbb ábrázatú, faragatlan, vad Madáma. Aubertnek az mindegy volt. Neki ment az asszonynak, ’s hol a’ jobbját taszítá félre, hol a’ balját, ’s maga hol jobb hol bal lába’ hegyére görbűlve tette a’ vén kövér szatyor a’ joli-coeur complimentjeit. Reszketénk, mint minden a’ ki várbeli fogságra vitetik, de lehetetlen volt nem nevetnünk.
HE[rr] Oberlieut[enant] lassen Sie ihre bagage auf die Festung hinauftragen, monda Cservenka Aubertnek. – Ez: Was? – meine bagage – wird – nicht hinaufgetragen. – Ey mord Christ Sakrament, felele Cservenka, so verstehen Sie doch; ich sage nicht Ihre*
BáLm [ritkítva]
bagage, sondern die dieser Herren. – Nun das ist – etwas – anders, mondá a’ részeg ember a’ neheztelés’ hangjával.
A’ várba 452 grádics viszen, ha jól jegyzé meg Szulyovszky. ’S a’ Status’ foglyai ott egy toronyban tartatnak, melly 13 rekeszeket foglal magában:

A’ dachstuhl (oszlop, melly a’ fedel közepét tartja) olly vastag, hogy három ember összefogott kézzel nehezen ölelhetné körűl. Ez körűl fut el a’ folyosó. Minden két szobának egy pitvara van. A’ szoba alacsony, az ablak nagyocska, ’s párkányát elérheti a’ térd. Az ablak falában nem csak vas rúd, hanem drótbul font rostély is. A’ szoba ajtaja ’s a’ parányi kemencze egészen elfogják a’ négy fal’ egyikét. (Itt Báró Wesselényi N[umer]o 7. lakott, talán ötödfél esztendeig, egy Püspök és egy Zsidó közt. –*
BáLm közt. – <)>
N[ume]ro 13. Maret; N[ume]ro 12. Bacsányi 1795ben, ’s e’ kettő beszellgete egymással). A’ szoba’ ajtaja belűlről vas pléhhel vala bevonva, ’s azon egy ablaklyuk, de a’ mellyet kivűlről mindég zárva tartottak. Holmit ezen adának be, mert az ajtó csak szombaton nyittatott meg a’ Kapitány’ jelenlétében, míg a’ borbély a’ Szenvedőt megberetválá, ’s a’ gyomorszék kiüríttetett.
Felérvén a’ folyosóra, Barátim, mondám, mellyikünket nyél el legelébb a’ Cyclopsz barlangja? ’s azon szempillantásban kérdé Cservenka, wer von Ihnen ist Kazinczy? Bevivének, megveték ágyamat, ’s levevék rólam a lánczot, ’s itt ’s ez nap utóljára. Wenn Sie sich nicht gut aufführen, mondá Cservenka, so lasse ich Sie an diese große steinerne Kugel schmieden. – Das haben Sie nicht nöthig, Herr Hauptmann, mondám; es sind fünf Jahre daß ich leide; meine Vorgesetzten hatten noch nie Klage wider mich. – Ránk zárák az ajtót.
Virradtakor kinézek ablakomon. Előttem meredezett az egekig a’ Kaiserberg.*
BáLm Kaiserburg. [a betűtévesztés miatt emend.]
Alattam fekvék a’ külvároska, ’s leláttam az Ország útjára. Gyönyörű lakás, de szabadnak.
A’ szobák így osztatának ki.
N[ume]ro 1. senki, mert a’ szoba setét.
2. én.
3. Szlávy János.
4. Szmethanovics Károly.
5. Báró Behmelburg, Alhadnagy a’ Brechanville gyalog-seregénél.
6. Hirgeist Ferencz.
7. Heitzmann, Adjutáns, ugyan ott.
8. Úza Pál.
9. Carl Fourreau, Fő-Hadnagy, ugyan ott.
10. Baranyay Mihály.
11. Újgyörgyi József.
12. Laczkovics László.
13. Szulyovszky Menyhért. De ő két hónap mulva azután levitetett a’ Grimmel Ignácz Fő-Profósz’ szobájába. (Az AlProfósz neve Miller József.)

Fourreau, Behmelburg és Heitzmann Mölken szállának meg a’ Benedictinusoknál. Vacsora nekik szobájokban adatott, ’s az Apát egy Barátot rendele mulattatásokra. Azok összeszólalkozának, hogy tréfábol rá ijesztenek a’ Papra, ’s azt mondák neki, hogy ők Olasz-Országba mennek Libertét és Égalitét predikalni, ’s tiszteletlenűl szólának a’ Császár ellen, magasztalással a’ Republicanismusról. (Cselekedetek gondolatlan tréfa volt, nem egyéb; veszettebb embert mint Fourreau gondolni sem lehet. Erkölcstelenségeit, marhaságait elhallgatván, mellyekkel elborzasztá a’ derék Úzát, hogy többé vele szólani sem akara, csak azt említem, a’ mivel dicsekedett, hogy Magyar-Országon hogy’ verte a’ forspontosokat, ’s hogy quietalta a’ Miatyánkkal.)
A’ megbotránkozott Benedictinus elbeszélé az Apátnak a’ mi történt, ’s ez a’ Papot Bécsbe küldé. Ki a’ nevek? Nem tudta. A’ Regementhez küldetett kimutatni. A’ három Tiszt Processus nélkűl Kufsteinba küldetett. Esztendő mulva a’ Regement’ Tisztjei Processust kivántak. Ez őket megszabadítá.
Nyertünk az által, hogy Szulyovszkyt Grimmelhez vivék. Már útunk alatt megmondá Szulyovszky és az ő példájára mindenikünk, hogy Szlávynak semmi titkot nem mondanak; az rosz ember és oktalan; ’s Szulyovszky tőlem kére tanácsot, mint közöljünk híreket egymással. Kopogva, vagy ha az nem lehet, egy gombostűvel lyukakat szúrván a’ nyomtatott könyvek’ lapjain keresztűl, de egy lapra ne többet mint négyet. – Szulyovszky azt mondá Grimmelnének, hogy ő mangorlana, hogy mozgásba hozza vérét, de szerezzen valakit segítőül. – De kit? – A’ franczia Generalis’ inasát. – Az inast megszólítá az Asszony; ő nyert azzal, hogy magának nem kelle megtenni a’ Munkát; ’s az inas látni akará, micsoda ember Szulyovszky.
Generalis Fiorella Antal közel rokona volt Bonaparténak, ’s olly tekintetű, hogy midőn 1797. elfogattatott ’s Gréczbe vitetett, Napoléon, akkor még Bonaparte, levelet íra Alvinczynak, ’s oda küldvén Herczeg Hohenzollert, ennek helyébe Fiorellát, 13. napi fogsága után, kiadatni kivánta. Kiadatott. De mivel ő vitte a’ hadat a’ Pápa ellen, ’s ezzel, ámbár maga is olasz nyelvű, csak francziául beszéle ’s éreztette vele, hogy a’ Respublica több mint egy Uralkodó; midőn Turínban, capitulálván, magát feladta, Kufsteinba hozatott. Magának nem vala szabad lejőni a’ várbol, igen inasának, ’s az olvasa Újságokat, ’s a’ mit halla, megvivé mind Urának, mind Szulyovszkynak. Szulyovszky a’ híreket nekem a’ tőlem vett könyvbe beszurkálá, ’s ismét új könyveket kére: én pedig mihelyt vettem, felírtam a’ betűket kőtáblácskámra, akkor új lyukakat csináltam a’ könyv lapjaiba, elkopogtam társaimnak, ’s a’ kőtáblát letörlöttem, hogy rajta ne veszítsek.
Kufstein szomorú haza. Ugorkát Boczenből hozatánk, mert azt ez a’ föld nem terem. Egy nap’ halat főzeték, ’s nyers hagymát hozattam fel. Elkiáltám magamat: hagyma, te az én honomban termettél! A’ Kufsteini Bíró Bécsben vala, ’s meglátá, hogy almanagyságú hagymát hozának fel MagyarOrszágrol egy hajón. Két zsákkal megveve. Még egyet hozattam, ’s úgy tartottam mint kincsemet.

Budai és Brünni fogságunknak legalább az az öröme volt, hogy a’ mieink életek felől az által tudhatánk valamit, hogy tőlök pénzt, Tokajit, ruhabelit vettünk. Kufsteinban nem vevénk e’ vigasztalást, ’s már tizedik hónap mulva is.
Azonban 1800. Május 22d. estveli 7. órakor nyílik belső ajtóm’ fiókja, ’s Grimmel beadja vacsorámat. Ezzel megfordúl, ’s ismét előjövén az ajtófiókhoz, jobbjával egy Contó forma papirosat, baljával egy olly valamit, mint egy összehajtott de még be nem kötött könyv, nekem ád be, minden szó nélkűl. Hála Istennek! valaha tehát megérkezett! kiáltám, azt hivén, hogy a’ nyaláb a’ Bährens munkája über die Klassiker, mellyet még Septemberben kértem megszereztetni erszényemre. Az igen kevés szavú Grimmel nem adta a’ nyalábot, hanem a’ Contót. Das schenke ich Ihnen, mondám, geben Sie mir nur das längst erwartete Buch. De Grimmel a’ nyalábot nem adta. Nein! nein! zuerst nur dieß da! – Hogy megszabaduljak tőle, úgy tettem, mintha meg akarnám tekinteni; tudám én mit ér a’ Contók’ bemutatása a’ foglyoknak: de mint lettem oda, midőn Contó helyett az anyám levelét láttam meg. Egyszerre rogytam térdre, ’s ég felé emelém a’ papírost, mint a’ Misemondó az ostyát. Grimmel megrázkódva hallá sikoltásomat, ordításomat. – Was machen Sie denn? Die Gn[ädige] Mama lebt ja. Beruhigen Sie sich. Das ist ihre Schrift.
A’ Contónak nézett papíros az anyám’ adresz nélkül, pecsét nélkül írt levele volt, a’ nyalábban nem Bährens, hanem hat fejér zsebkendő.
A’ Tokaji bor a’ Cerberust is megszelídítheti. De a’ Kufsteini cerberusok vadabb természetüek mint a’ Rhadamontuszéi. – Két butelliát magamnak tartottam és társaimnak, a’ többit ezek ivák.

Cservenkára nincs panaszom, Grimmel pedig szeretett is. Soha sem evém meg a’ mit főzettem, ’s felét mindég azoknak küldém, a’ kiknek pénzek elfogyott. Grimmel és Miller ezért engem e’ névvel neveztek: der gute Herr. – De Cservenka vad ember vala, minden érzés nélkül. Minden mutatta, hogy von Pik auf szolgált. Szolgai lélek, testestűl és lelkestűl.
Midőn egyszer beretválának, nálam ült ’s azt beszélé, hogy bálban volt. Da Kufstein klein seyn soll – a’ Mölki Klastrom’ folyosója hoszabb líneát teszen mint a’ Kufstein’ diametere – so stelle ich mir vor, die Bälle müssen hier traurig seyn. Unterdessen ist es immer eine Freude, zwischen frohen Menschen zu seyn, mondám.
Nem képzelhetni nagyobb dühösséget, mint a’ mellybe kipattant. Nem értettem. Ich habe Sie ja nicht beleidigt? A’ Profósz mondá, ’s magától, hogy én frohe*
BáLm [ritkítva]
Menschent mondottam, nem ezt: rohe.*
BáLm [ritkítva]
Das ist etwas anders, mondá Cservenka. Ich war im Begriff, Sie an diese Kugel da anschließen zu lassen.
Imádkozzék minden, hogy fogságot ne kelljen szenvednie, ’s illy emberek alatt! Az nem könnyű.

Május’ utólsó napjaiban egy reggel dobverést és tábori muzsikát hallának füleim. Letekinték, ’s egy Tyrolisi insurrectiói csoportocska ballaga a’ város’ kapuja felé, zászlójával. Közöttök a’ maga skárlátszín köpönyegében a’ Chirurgus is. Fél óra mulva egy második csoport, és még délig öt vagy hat. – Délben kérdem Grimmelt, mit akar ez a’ marsírozás, mert hallgatni bizatlanságot mutatott volna. – Most lesz esztendőnként tartatni szokott mustrájok. – Úgy de Június’ elsőjén Pünkösd lesz; mit nem halaszták a’ mustrát továbbra? – Az innep a’ rendet meg nem szakaszthatja, úgymond Grimmel; a’ Tyrolisi nép szoros rendhez szokott. – Mi történt a’ tábornál, tudtam a’ Szulyovszkytol vett hírekből.
Más nap ’s a’ harmadikon, negyediken ugyan ez történt. A’ Tyrolisiak nemzeti színek a’ zöld; ők vadászok. Polgárkatonájik kávészín pokróczposztót hordanak, zöld gallérral és hajtókával. Marsokat eltanúlta fülem.
A’ scena komolyabb színt veve magára; kevés nap múlva három csoport Magyar sereg jöve Kufsteinba Inspruck felől. Elértém hogy Olaszországbol feltolatik seregünk. Egy Káplár, közel a’ város kapujához, felkiált: Hová mégy? – Hova mégy? Illyen amollyan adta! – És tovább: Ki parancsolta?
O süße Stimmen, vielwillkommener Ton
der Muttersprach’ in einem fremden Lande!
Gőthes Iphigenie.*
BáLm [aláhúzva]
Két szürke köpönyegű Katona estve sokáig néze fel ablakainkra, Ezek bizonyosan tudják, hogy itt Magyarok kínzatnak, mondám. Akármi ér, rájok kiáltok. – Földi! – Hah? – Pajtás! – Nó? – Tót vala a’ legény; de azt is hazám nevelte.
Nehány napig tarta a’ Magyar seregek’ érkezése. El nem tudánk állani az ablaktól.
Egy nap, dél után két órakor, egy szürke köpönyeges kék nadrágos legény és egy leány összeszólalkoznak, ’s elválnak egymástol, a’ leány az Insprucki úton indult el, a’ legény a’ Kalvária felé. Azonban a’ réten összeakadnak; a’ leány megvendégli a’ magyar legényt, ’s az kaszához nyúl, ’s vágja a’ rendeket. Az Alprofósz Miller nyitja az ajtómat, ’s sétálni hív, a’ gömbölyű folyosóra. Sőt jőjön az Úr, mondám, lássa ama legényt; már kész ismeretsége. – Uram, úgymond, a’ városban egész revolutio van az asszonyok és leányok közt; veszekednek a’ magyar legényeken.

Június közepe táján sergeink Bavariából egymást taposva térének Inspruck felé. Ment a’ sok álgyú és az álgyú szekerek. Magyar sereg, Német sereg egymás hátán, de inkább sietve mint jött.

Június 29d. délután álgyúdurrogások, de távolyról. Grimmel felhozá vacsorámat. Uram, esztendeje 7nap híján hogy itt vagyok; még azt sem kérdém, szombat van e, vagy vasárnap. De most hadd kérdjem: Mit jelent ez a’ mai álgyúzás? – Die dummen Bayern [haben]*
Bálm [a német mondatból hiányzik az állítmány, ezért értelemszerűen emend.]
ihren Kirchmeß, und feuern aus Mörsern. – Egésségekre a’ szép Kirchmess mozsársütéseit! mondám magamban.

Június 30d.
Háromkor felébredtem. Gyönyörű volt a’ reggel a’ Kayserberg megett. Ott az én hazám! Ott vannak az enyémek! Ez vala könyörgésem.
A’ nap meleg vala, ’s öltözetlen maradtam. Nem hét orakor, mint szokott, hanem ötkor csikorgani hallám a’ grádics ajtaját, csikorgani külső ajtómat, sőt most, a’ szokás ellen, belső ajtómat is, ’s Grimmel a’ Fő Profósz jő Heiczi nevű katonacselédünkkel, ’s hozza párnazsákomat. – Hier, Ihr Bettsack, mondá; packen Sie Ihre Sachen zusammen. Sie gehen heute noch fort. – Elijedtnek, búsnak tettetém magamat; örvendeni bántás volt volna, mert a’ Grimmeleknek akkor van jó aratások, ha sok rabjaik vannak. – Auch uns allen ist herzlich bange*
BáLm [A lap alján őrszóként szerepel, de a következő oldalon nem ismétlődik meg.]
um Sie, monda Heiczi egyűgyűségében; aber was soll man thun. Die Umstände sind nicht darnach, daß Sie länger bleiben können. Grimmel ráordíta a’ legényre; nem akará tudatni a’ bajt. Um 10 Uhr bringe ich Ihnen Ihr Essen, und um 2 fahren Sie ab. – Auf der Achse, oder zu Wasser. – Weiß nicht; ’s ment. Kértem, vétessen nekem egy kalapot. Neki kisebb dolga is nagyobb volt.
Első dolgom az vala, hogy ajtóm vas pléhére ezt karmoljam nem emlékezem többé mivel:
FRANC[iscus] KAZINCZY
HUNGARUS
a VI. Jul[ii] 1799 ad 30. Junii 1800.
Kilenczkor a’ Nagy Profósz ismét feljöve. Kértem vezetne által a’ Baranyai üresen maradt szobájába, hogy a’ P. hegyet láthassam ’s lerajzolhassam. – Baranyai kitölté idejét, ’s innen ereszteték el kevés hetek előtt. –
Imhol a’ hegy, mint egy óriási Pyramis merő fejér sziklákbol ’s föveny iszapból, a’ kék színnek véghetetlen nüansziban. A’ hegy’ aljában sok apró faluk. Alatta az út Inspruck felé.

Tizenegykor evénk. – Valamelly Trautmannsdorf megszerete egy Tyrolisi leányt, ’s elvette. Ezért a’ familia elhidegűlt iránta. Halála után az Özvegy visszajöve Kufsteinba, egyetlen leányával. Ez a’ Kisasszony minden fogolynak Húsvétkor is külde süteményt, most is egy palaczk borral. Megkéretém a’ Kisasszonyt, hogy magát velünk láttassa, ha majd lemegyünk. De a’ Profósznak nem vala ideje megtenni a’ mire kértem, ’s nemes-lelkű jóltevőnk láta bennünket, de mi őtet nem.
Két órakor Báró Steinling Kapitány felhozá hozzánk Bender R[e]g[imen]tjebeli Fő-Hadnagy Bastendorff Ferencz Urat. Uraim, monda Bastendorf, én és társaim egy hónap óta várjuk itt a’ parancsot, hogy az Urakkal indúljunk. Az Inspruckban commandírozó Generalis azt mondotta nekem az Urak felől, hogy a’ vett hírek szerint, mióta ez a’ torony áll, szeretetre méltóbb emberek itt nem szenvedtek. Tapasztalni fogják az Urak, hogy én a’ szerencsétlent tudom tisztelni.
Ajtaink egyszerre nyíltak meg. Le nem megyek mondám, mig a’ N[ume]ro 5be nem lépek, hol Wesselényi 1790ig szenvede. Ablakábol vad és nem szép alakú hegyoldalra vala a’ kinézés.
Profószunk magához vive fel, a’ Szulyovszky szobájába. Welcher ist der gute Herr?*
BáLm [nagyobb betűvel, ritkítva]
kérdé itt a’ vén asszony, ’s reám mutatott a’ férje. Soha itt rabot familiai neven nem neveznek, és midőn a’ Hofkriegsrathhoz megyen a’ jelentés, nem a’ nevet írják, hanem a’ szoba Numeróját. Ach E[ue]r Gnaden, monda a’ vén asszony, und wir müssen Sie verlieren. Nyakamba borúlt, sírt.
Szulyovszky, én, Lackovics László, Szlávy, Úza, Hirgeist Ferencz és Szmethanovics Károly együtt indúlánk le a’ várbol. A’ nép összecsődűlt látásunkra. Még nem tudtuk merre visznek. Úgy hittük, Inspruck felé, mert sergeink visszavonúlása, ’s az álgyúzás tegnap, azt mutaták, hogy München körűl győze a’ franczia sereg.
Leérvén a’ hegyen, meglátánk a’ hajót a’ hídnál. Az három szobára vala osztva. Megparancsolák, hogy azon két idegennek, kik a’ két szomszéd szobában lesznek, még csak köszönni, annál inkább velek szóba eredni, ne merjünk. Mi a’ középső rekeszbe viteténk Neugebauer seregbeli zászlótartó Hörde Úrnak felvígyázására bízva. Az egy szakállatlan Tisztecske volt.
Már a’ hajó orrában lelénk Neugebauer Regementbeli Zászlótartó Lohrmillerrel, ki cseléd vala egykor, franczia Oberster Chipault Urat. Az civilis ruhában álla szobájában, ’s el lévén tiltva a’ köszöntéstől, csak végig néze bennünket, kitkit sokáig. Gyönyörű szöghajú ember, közép termettel, harmiczöt esztendős. Szeme kék, arcza kedves, nevelése úri. Érzé hogy Oberster, hogy Huszár Oberster, ’s hogy franczia Oberster. –
Sokáig állánk ott, ’s nem tudánk megfogni miért nem indúlunk. De most imhol jöve a’ franczia Generalis. Szőtt nadrágban, fűzött stiblicskében, melly lábikrájit is körűlfogta, vállán egy kávészín, szürke felbellel prémzett, dolmánygalléru porköpönyeg, posztóból; jobbjában egy igen hosszú nádpálcza, baljában, fel nem kötve, egy huszár ezüstkard; fején a’ paszományos setétkék franczia csákósapka. Állva menve, soha sem álla centrumán, mindég vagy jobbra, vagy balra hajolva. Neve Fiorella Antal, Ajacciói születés.
Mon Général, je vous souhaite un bon voyage! Kiáltá Obristlieutenant Geppert, a’ Kufsteini vár’ Commendánsa. – Fiorella rá ordít: Takarodjék előlem rút ember. Ha fogva nem volnék, e’ karddal vennék elégtételt a’ rajtam elkövetett gazságokért. Igy kell e bánni katonának katonával, embernek emberrel? – Geppert parancsolá a’ hajósoknak hogy induljanak. – Quoi? un Général français partira sans son domestique? Non, restez! –Geppert elhallgata.
Előjött az inas, ’s ekkor Fiorella parancsolá, hogy induljon a hajó. – A’ Generalis is sorba néze bennünket, ’s olly hosszasan, mint Chipault.

Nem képzelhetni, melly gyönyörűségek vártak itt reánk. Hajónk nyilsebességgel repűle el az Inn’ szélén álló egyes fenyvek mellett; amott a’ szenvedés’ foka, ’s a’ gyönyörű hegyek, felettünk sáfrányszínben a’ régen nem látott ég. Nemesisz minden roszért jót, minden jóért roszat hoz reánk; boldog a’ kire sok kedvest a’ nem sok roszért!
Hajósinknak meg vala parancsolva, hogy éjszakára Wasserburgba hajtsanak. De Rosenhain mellett, az Inn’ jobb felén, kérék Tiszteinket, köthessenek ki; itt alkalmas fogadó; holnap kipótolják. Tiszteink kiléptek megtekinteni a’ Fogadót. – A’ franczia tegnap óta Wasserburgban vala. Ha oda menénk, szabadok valánk. – Kiáltának, szálljunk ki, ’s úgy örvendének mintha csatát nyertek volna, hogy a’ hajósok cinkossága itt megállapított.
Vígan vacsorálánk együtt, ’s a’ franczia Oberster bejöve hozzánk. Hörde kéré, térjen vissza szobájába. – Más nap szekerekre rakának, ’s vittek Salzburg felé. Bajor kocsisunk megvexálá a’ Tisztet. Bár jőne a’ franczia. Mit*
BáLm Mi<nt>t
vesztenénk vele? Az fizet mindent; az Urak quietalnak.
Szekerünk mellett két lovas katona méne el. Micsoda uniformis ez a’ zöld köpenyeg kérdém. – Bajor lovasság, felele a’ Tiszt. – Nem hittem; ismertem a’ Bajorok’ színét.
Kértem Tiszteinket, engedjenek gyalog menni. – Igen, de hogy a’ Commandírt velem jőjön; idegen földön vagyunk. Példámat minden társam követte.
Egy zöld köpönyeges Katona gyalog ballagdagált felénk. Fején háromszögű szőr kalap, plundrija sárga volt valaha, de lába köztt egy igen nagy folt megtarkázta a’ régi posztó’ sárgáját. Nyakán egy selyemkendő hasadékja. Kamáslija és czipője*
BáLm czipőkje [a betűtévesztés miatt emend.]
köztt látni lehete lába’ bőrét. – Je vous salue Messieurs; etez vous vassaux de Sa Majesté l’Empereur? Igen is, azok vagyunk. – Az Úr is? az Úr is, ’s igy mindenikünket. Szulyovszkyt meglepte a’ félelem, ’s mind félre vonák magokat társaim. – Uram, én egy pirucson most egy Austriai Tisztet láttam elmenni, ’s mellette egy franczia Generalist, kerek kalapban és uniform nélkűl; nem Fiorella e az? – Igen is, Generalis Fiorella. – O que je suis malheureux! il etoit mon second Capitaine aux services du roi; à présent il est général de sa république, et moi simple soldat des russes. – Lesz az Úr Fiorellával? – Együtt ebédlek vele. – Kérlek köszöntsd a’ Grof Rossi’ nevével. Emlékezzék hajdani barátságunkra, ’s tegye ha Isten hazájába visszaviszi, hogy oda én is visszamehessek. – Megigértem azt Rossinak, ’s szentűl teljesítettem. Éjszakára (Július’ elsőjén) Frauensteinban szállottunk meg, ’s Tiszteink, látván az ellenség győzödelmét Münchennél, feledék a’ vett parancsot, hogy a’ két francziának egymással ’s nekünk velek tiltsák a’ beszélést, ’s nem csak azt engedék hogy szóljunk egymással, hanem azt is, hogy szabadon együtt legyünk. – Generalis Úr, mondám, ismer e valamelly Grof Rossit? – A’ Rossi ház szapora ház; de a’ Király alatt én szolgáltam is eggyel; én annak Al-Kapitánya valék. – Épen azt kérdem, felelék. Elbeszélém, hogy az az Emigráns most a’ Condé seregnél szolgál, ’s mint közember az Orosz’ szolgálatjában; (az Emigránsokat XVIII. Lajos akkor az Oroszokkal fizettette), ’s hogy én őtet ma a’ legsiralmasb állapotban lelém; hogy kéri a’ Generalist, csinálja ki neki, hogy szabadságot nyerjen visszatérhetni hazájába. – Fiorella megszorítá jobbomat. Úgy kell neki, mondá; tanulta volna meg a’ rosz ember, hogy haza ellen kardot fogni soha nem szabad. Azonban barátok valánk; nem neki hanem az Úrnak ígérem, haza jő mihelyt kiszabadúlok.
Nekünk megjövendőlé, hogy mindaddig fogva leszünk, míg az ő Nemzete újra nagyon megveri Fejedelmünket, miről nem is kételkedhetünk. A’ Franczia Nemzet olly nagy lelkű, hogy a’ békét soha meg nem köti a’ nélkűl, hogy a’ kik republicanus gondolkozásaikért fogva ülnek, szabadon eresztessenek. Midőn Bernadotte Bécsben kifüggeszté ablakából zászlóját és osztán Bécset oda hagyá, ő vele Strassburgban jött össze, ’s Bernadotte beszélé neki, hogy a’ titkos béke’ 3dik Articulusa tevé szabad lábra az Austriai Status’ foglyait. – A’ ki ezt olvasni fogja valaha, ’s hihetetlennek hiszi, olvassa meg az akkori Ujságleveleket. Én több illy békekötéseket olvastam az Újságlevelekben, ’s minden reményünk ennél fogva a’ békekötés vala.

Július’ 2dikán Teisendorfra érénk. A’ helység egy nagy falu vagy egy kis mezőváros. Mint vásárainkban, úgy hemzsege benne a’ sok nép. Bastendorf szekereinkhez jöve, ’s mindnyájunkat külön mindenre kért a’ mi szent, hogy az ide összetódúlt Condé-sereg’ Emigráns francziájival szónak ne eredjünk; mert ha megsejtik, hogy mi republicanus gondolkozásunkért szenvedjük a’ fogságot, megtörténhetik, hogy tűzbe jönnek ’s erőszakra fakadnak. – Leszállánk szekereinkből, ’s egy sorba állánk meg, de szabadon vígan beszélgetve, katonáink puskákkal mellettünk, melly a’ francziáknak mutatá, hogy foglyok vagyunk. Hatan közűlök civilis igen elegant öltözetben két lépésnyire álla meg szembe velünk, ’s franczia hiúsággal mutogatá társait. Két dobos gyermek méne el az útczán, ’s hogy értjük szavaikat, megnevezék őket egymásnak. Regardez le petit Marquis tel et tel; le petit Comte… Egy kis csoport tábori leány méne el, épen nem elegant öltözetben, nem mint szobaleány, melly Kisasszonya’ elviselt ruhájit hordja, hanem mint szegény Mesterember’ gyermeke: Voyez la Comtesse … et là la Vicomtesse… Szíves szánakozással nézém a’ szerencsétleneket; ők a’ gyermeki hűség’ áldozatjai voltak; sőt szántam a’ kik önmagoktól jöttek is ide, mert hányat hoza ki az a’ reménység, hogy a’ republicanismus hasztalan törekedés, és osztán azért, mert gondolkozásért szenvedni keserves.
Midőn én, és Úza, és Hirgeist, kiket én Magyar társaink közt tiszta lelkeikért leginkább szerettem, itt magyarúl beszelgeték, a’ hat csínos franczia mindég kérdé magától, melly nyelv lehet az. Mi szabadon nézénk rájok, de nem úgy mintha kerestük ’s óhajtottuk volna velek a’ szólást. Én azonban Hirgeisthoz szólék egy két szót francziáúl, hogy a’ hat idegen lássa, hogy nyelvöket értjük. Félre csapám köpönyegemet, hogy lássák Kávészín magyar dolmánykámat, ’s nyári nadrágomat.
A’ hat idegen valamelly magyar szó’ hangját az én számból hibásan értette, ’s oda magyarázta, hogy én egy társokat ohajtom látni. Azonnal mozgás támada közöttök. Előjöve a’ kinek nevét számból hallani hitték, köszöne nekik, ’s azok rám mutattak újokkal. A’ franczia vállat voníta, azt jelentvén, hogy nem ismér. Azonban nekem jő, köszönt, ’s ezt kérdi: Monsieur est il polonais? – Én igen mélyen meghajtám magamat neki, de némán; azt jelentvén hogy nekem szólanom nem szabad. – A’ hat elegant azonnal méne Tisztünkhöz, ’s általa követtete meg engem merészségökért, ’s magyarázá, hogy roszúl értett szavam csalta meg.
Midőn ezek esnek, látánk hogy a’ sokaság minden felé kalapot ránt, útat nyit, ’s hajtogatja magát. Egy zöld Kabátos, aranypaszományos kalapu öreg Tiszt jöve, melyén csillag, vállán a’ széles veres pántlika. Talán maga Condé Herczeg.
Bastendorf jött, megkövete a’ hat franczia’ nevében, ’s rettegvén a’ veszélytől, kért mennénk a’ fogadó’ szobájába. Oda jöve az említett franczia Emigrans Generalis is, keresztűl ment a’ szobán, ’s végigpillanta bennünket.

Szulyovszkynak egy különössége van; az, hogy nem lehet bolond nélkűl: Az igen nagy elméjű embert ez a’ Különösség gyanúba hozhatná, hogy ő lélekben szegény; de a’ természetben sok megmagyarázhatatlanságot lelni, ’s ez bizonyosan illyen. Alább sok példát hozok fel rá. Illyen gyengesége volt a’ nagy embernek az is, mellyet itt fogok beszélni. Az neki olly örömet ada, hogy még most is beszélgeti, ’s örűlve.
Hörde jobb kézre, Szulyovszky bal kézre, én a’ kocsis mellett, a’ Commandírt ben a’ szekérben háttal a’ lovaknak, ülénk, ’s közel Salzburghoz a’ mezei munkát űző nép szaladt látni kik mennek ott katonával. Szulyovszky még akkor bajúszt horda. Adja csak kezembe Zászlótartó Úr a’ portdepés kardját, mondá Szulyovszky. A’ mint a’ nép összefuta, térdei közt tartván a’ kardot, felém mutogata újjával; ’s így a’ nép engem Spionformának néze. Kevésbe múlt, hogy meg nem köveztek, mert már kapdosták a’ követ rám. – Én azt nevetém hogy Szulyovszky ezen nevethete.

Jókor beérénk Neuhausba, Salzburgon túl, Linz felé. Egy gazdag molnárhoz szállítának. Generalis Fiorella hozzánk jöve, meg kérni hogy vele menjünk sétálni. A’ táj egyike a’ legszebbeknek, mellyeket valaha láttam, ’s a’ megszólítás kivált nekem vala igen kedves.
Fiorella, Chipault, a’ hét Magyar, ’s egyike a’ Tiszteknek, együtt menénk, ’s én egy kert ajtaját megsejtém, ’s nyitva. Bemenénk. Hol a’ tartomány nagyobb részét kőszirtes hegyek foglalják el, nem lehet kertnek sok földet szánni; ez kicsiny volt, de tömve külföldi fákkal, termésekkel. A’ Liriodendron tulipifera vastag mint a’ derekam. Egy kertiházban Kőmívesi hieroglypheket láték meg, ’s megszólítám a’ kertészt, el nem hallgatván, ’s büszkeségből, hogy én Magyar vagyok. Uram, mondám, nekem gyanúm támad, hogy itt lózsikat tartottak a’ Kőmívesek. – Honnan az a’ gyanú? az Úr azt hallotta valakitől? – Nem hallottam. Látván hogy a’ dolog nem idegen nekem, elbeszélé, hogy Gróf Lodron, Sveciai Követünk, e’ kertet Kőmívesi összegyűléseknek alkotta, és hogy itt Coloredo Érsek a’ Nagymester. – Egy atyafi’ sírja lehet az, mellyet egy Agricola névvel jegyes süllyedező kő jegyez. – Kevés esztendők mulva Debreczenben ebédlék egy Római születésű Austriai Tiszttel, ’s attól hallám, hogy a’ kertnek minden vastag fájit feltüzelék, igen még a’ Liriodendornt is, és hogy azt a’ barbarusságot ők tették. – Én inkább a’ falu házfedeleiket égettem volna fel.

Július 3dikán ebéd Neumarkton, melly a’ Salzburgi tartománynak utólsó helysége; éjszakára Frankenmark, Weichl fogadósnál.
Midőn Neumarkton az utczán sétálnánk ’s mindnyájan, két Salzburgi menyecske megpillantá az ifjú és szép Hördét, ’s felkiált: Az Istenért, Tiszt Úr, csináljon olly szép fiút nekünk mint maga! –Hörde elpirúlt, ’s szidta őket.
Július 4dikén, ebéd Föcklabruck; hálás Schwanenstadt.
Július 5dikén Wels, éjszakára Linz.
Tiszteink Linzben szaladtak bejelenteni a’ General-Commandónak hogy megérkezénk. Rettegének hogy itt más Tiszteket adnak mellénk, mert megszeretének bennünket, ’s az út nekik semmibe nem kerűlt. Bastendorfot a’ Generalis tartotta, Chipaultnak a’ Generalis ada pénzt, és bőven, ’s így Lohrmiller is a’ Chipault erszényéből élt; mi négyen Szulyovszky, Szlávy, Laczkovics, én, tartottuk mind Hördét, mind a’ pénz nélkűl maradt Úzát, Hirgeistot, Szmetanovicsot, ’s Commandirteinknek naponként, négy ezüst garast egyre, fizettünk.
Tiszteink nagy örömmel térének vissza a’ Kazármába hozzánk. Uraim, a’ General-Commando semmi parancsot nem veve az Urak iránt; Bécsben, a’ baj közt, felejték az Urakat. Mi kísérjük Prágáig. – Itthon vagyunk, ugy mondá Bastendorf (azaz nem Baváriában és Salzburgban többé); itt nem fogják az Urak többé érzeni hogy foglyok; ismerem én az Urakat; tudom nem vonnak bajt reám.
A’ Kazármában majd meg evett a’ bolha. Kénytelenek valánk egy fogadóba menni által, még pedig a’ városba.
A’ fogadó tele vala Emigránsokkal, ’s három szoba épen akkor ürűle. Egy óra mulva elfoglalhatánk. Két franczia asszony és egy öreg rongyos, de tudós Pap velünk mulata a’ szálában, ’s az asszony szagos olajat mutata elő kisebb nagyobb flaconokban. Nyomorúságokban azzal táplálák magokat. Vevénk tőlök, ’s mind nekik mind nekünk kedves vala a’ beszélgetés. Tudakozák Szulyovszkyt, mi járatban van e’ távoly országban. Azt felelé, hogy Kereskedő. – Mit viszen? – Vasat (!).
Kiürűlének a’ szobák, ’s Bastendorf holminkért küldete a’ Kazármába. Meglátván az asszonyok a’ Katonákat, ’s talán Fiorellát is és Chipaultt, elnémúltak. Vége vala minden társalkodásnak velünk. – A’ Császárban egy igen nagy baj van, mondá a’ két asszony, és a’ Pap, míg még nem tudta, melly vas hordó Szulyovszky; „il est clément.” – Az a’ baja, hogy könyörűletes.*
BáLm [aláhúzva]
Szlávy borbélyt hívata, melly meg nyírja homloka felett három újnyira hajait. Azt úgy hordák akkor, ’s toupénak mondották. Ugyan azt cselekvék többen közűlünk. Én fogságom előtt már ellökém a’ czopfot; forró nyavalyám 1789. megkopaszíta, ’s akkor látám melly boldogság elnyírt hajjal járni, ’s magamat nem púdereztetni, nem fűsűltetni. ’S nekem a’ czopfatlanság balúl vétetett, mind azért, mert kisdedségekben különözni egyik neme a’ bolondságnak, mind azért, mert az franczia gondolkozás’ jelének vétetett. – Szulyovszky látá mint toupéztatják magokat társaink, ’s megszolítá a’ frizeurt, hogy mit kíván tőle, ha neki is olly toupét nyír mint Szlávynak; de épen ollyat. Az nem érté a’ kérdést, ’s magát a’ Szulyovszky tetszésére bízá. – Hallja Kend, én magának húsz forintot adok, de fogadja fel Kend, hogy épen úgy nyír meg mint Szlávyt. – A’ német alig várta, hogy Szulyovszkynak állhasson. – Szulyovszky leül a’ székre, a’ német vállaira teríti a’ Kendőt, leveszi Szulyovszkynak a’ fejéről veres sipkáját ’s a’ fej olly – kopasz mint a’ tök. – A’ toupé nyirás így elmaradt; de a’ helyett Szulyovszky Linzben beretváltatá el bajuszát, mellyet 1790 óta hordott volt.
Július 6dikán is Linzben mulatánk, egész nap. – Marcus Antonius Gotsch azon fogadóban tarta szállást. Jött, ’s engem kihívata fogolytársaim közűl, ’s ajánlotta szolgálatját mindenre a’ mit kívánhatok. A’ gonosz idő a’ jó embereket is gyanússá teszi, ’s nekünk magunkra kelle vígyáznunk; soha sem tudtam, barátom e az ember vagy geheime Polizey’ embere. – Professor Úr, mondám, nekem könyvek kellenének: a’ Cicero’ Levelei, és más Classicusok, de kivált egy jó görög Lexicon. Ment, ’s hozta a’ Schneider’ nagy Lexiconát, ’s azt meg is vettem; de nem Cicerót; az nem vala meg. Nekem adá a’ magáét, de annak czímlapja sem volt. Gotsch jó ember lehete. Bele írá nevét, ’s ezt veté alá: Magnis tamen excidit ausis.*
BáLm [aláhúzva]
– Hic situs est Phaëton, currus auriga paterni, quem si non tenuit, magnis tamen excidit ausis, mondám neki, az ő négy szavaira. – Gotsch indúlatosan csókola meg erre. – Az én lelkem nem ismer bizatlankodást; de az ember nem minden pillantásban egy. Itt rettegtem. Gotsch megholt, ’s elmondhatom hogy én őtet most gondolkozásaim’ társának tekintem. – Mint ismerhetett volna ő különben ’s miért keresett épen engem társaim közt? Swietent, Bornt, Sonnenfelset imádta. De mondám, ’a Spitzlik minden színt vesznek magokra, csak hogy buktassanak.

Július 7d. Gallneukirchenben háltunk. Két idegen Katona alkalmatlan vala veszekedéseiben nekünk aludni akaróknak. Bastendorf uniformisban kiment, ’s csendességet parancsolt. Az egyik tiszteletlenűl viselé magát, sőt kezet emelt Bastendorfra. Ez azonnal parancsolt, hogy Bockspannra vonattassék. Reggelig úgy ült. Nekünk köszönheti hogy Regementjéhez nem küldetett.

Július 8d. ebéd Neumarkt; hálás Freystadt. Freystadton 9d. is. A’ városkának theatruma volt.
Július 10d. Kaplicz. A’ legforróbb melegségben értünk be reggeli 9kor. Alig szunnyadánk el, midőn trombitaszót hallunk. Angoly lovaglók menének végig a’ városon. Megnézénk. Fiorella és Chipault velünk mindég barátságosan: de a’ theatrumban Fiorella csak az Oberstert vevé maga mellé a’ lózsiba, holott Tiszteinket, a’ mi hírünk nélkül, megkérte, hogy értek és értünk ő fizethessen. Közhelyen éreztetni akará a’ Nézőkkel hogy ő franczia, hogy ő franczia Generalis. Mi mások neki közhelyen barbarusok valánk. – Tisztelém benne a’ nemzeti büszkeséget, ’s tisztelném azt még a’ németben is, ha a’ német azt érzené ’s érezhetné.

Július 11. és 12dikén. Mind mi mind Tiszteink azt óhajtánk, hogy útunk tartson kiszabadulásunkig; mert fogolynak jobb utazni mint zárva lenni. Valahol tehát mulatni akaránk, egyikünk magát mingyárt beteggé tette. – Az én lábam meg dagadt, úgy hogy nem vonhaték csizmát. Olly stiblit varraték mint Fiorella hordott, és e’ földön sok ember; a’ lábikrám’ közepéig érőt, és a’ mellyet sinórral kelle elől összefűzni. A’ fel és lefüzés alkalmatlan, de a’ járás benne igen könnyű. – Stiblim másfél nap alatt elkészűle. – Budweisnek százhatvannégy lépésnyi piacza van négyszögben, ’s a’ lapályon fekvő várost olasznyár spallér fogja körűl. Fiorella ott egy szép hetaerát talála egy canapén, felfogta, ’s magával vitte csaknem Prágáig, őrizvén mind tőlünk mind kivált az Oberstertől. Uram, úgymond, én félek a’ petite veroltól.

Július 13d. Szulyovszky egy huszast ada egy csúf vén asszonynak, hogy midőn asztalnál leszünk, lopóskodjék az Oberster mellé, rántsa hátra fejét, ’s csókolja meg. – Chipault majd kihányta bélét a’ csóktól ’s Szulyovszky nevete. Én nem nevettem ’s azt látta Chipault. Az Obersternek így minden bizodalma én valék.
Beállván Wesselibe, a’ postaháznál sok frizúrás asszonyi fejet látánk meg. Vasárnap vala, vagy innep. Chipault vágyott a’ szép fejek közé. Én kérém Bastendorfot, engedje hogy Chipaultot oda vihessem. – Igen, ha felel az Úr, hogy csínt nem teszen az a’ szeles ember, mondá Bastendorf.
Báró Bubnánénak és lyányainak kedvesebb vala hogy bennünket láthatnak, mint nekünk, hogy őket. Chipaultnak kivált egy húsos szőke Kisasszony tetszék meg. Melly gyönyörű színe van e’ hajnak, mondá; kár hogy a’ szalmakalap elfedi! A’ Kisasszony azonnal letevé a’ kalapot. – Chipault felém jött, ’s félre vive. Uram, az én nemzetem ki van kiáltva egész Európa előtt, hogy asszonyaink igen könnyen kérlelhetők; ezt egy francziáné sem tette volna. ’S visszaméne a’ szép szőkéhez: de a’ ki csak keveset tuda francziáúl.
A’ szomszéd szobában le vala terítve egy lepedő, ’s azon meggy, aszalni. Bubnáné elhorda szobájiban, de egy meggyel sem kínála meg. Szulyovszky és a’ többiek jöttek, csak a’ Generalis nem; neki a’ maga hetaerácskájával elég mulatsága volt. Szlávy és Laczkovics minden tartalék nélkűl elkezdék a’ csókolódást. Soha egy helyt annyi csók nem adatott, vétetett, mint ezen éh legények és kész leányok közt. De meggyet nem adtak. Nekem legjobban juta ki; én nem a’ húsos, hanem a’ vékonyka barna lyánkákat szeretem, ’s illyen volt a’ ház’ leánya. Még csak 16 eszt[en]dős. Ach hören Sie; ich habe gute Tage gehabt! Es war ein russischer General bey uns im Haus, mit dem ich ewig Karten gespielt habe. Was ich alles gewonnen habe! – Elborzadtam a’ vallástól.
Július 14d. – Ebédre Tábor városba; ott hálás is. Társaim mind a’ Kávéházba, a’ Városba. Én a’ fogadóban maradtam, kivűl, ’s hajtogatám Lexiconom íveit. Nyílik az ajtó, ’s gazdasszonyom négy öt szép leánnyal jő. – Was wollen Sie? – Aufbetten. Mególdák párnazsákjainkat, ’s veték az ágyat a’ deszkázaton.
Én azalatt az ablaknak állék. Egy dáma, ponceau színű amazonruhában, egy gyönyörű courtaudon, kisétála, mellette egy öreg Úr, megette egy czifra huszár cseléd. Felnézének ablakomra. – Frau Wirthin, wer ist das? – das eine Frau von SzábŎ. – Vielleicht Szăbó; eine Ungarin? – Ihr Mann ist ein Ungar, Rittmeister von der Remonte; sie selbst eine reiche Böhmin.
Még folya beszédünk midőn a’ lovaglók visszafordúlának. – Meine Gnädige Landsmännin; erlauben Sie, daß ich Ihnen meinen Handkuß machen kann, kiáltám. Az asszony bevárt. Nicht ich, mein Mann hat das Glück Ihr Landsmann zu seyn. Er ist in Prag; ich erwarte ihn morgen. Wäre er zu Hause, ich würde so frey gewesen seyn, Sie alle zu bitten bey mir zu speisen. Sok nyájasságokat mondván mind két részről, ismét megcsókolám kezét, ’s mint egy magyar feleségének, ’s az asszony ment.
Július 16d. Woditz.
Julius 17d. Beneschauba ebédre, ’s ott 18dikban is. Lenézvén ablakomból megláték egy valakit, a’ ki úgy néze ki mintha velünk szólani akarna. Uram, az Úr nem Musikalis? kérdé tőlem. – Nem vagyok, de halok a’ muzsikáért. – Az én nevem Rotter, Chirurgusa vagyok az Urodalomnak, ’s musikalis; hozza hozzám az Úr társait. – Menénk, ’s Rotter excellenter veré a’ fortepiánót.
Csak megvallom, ugymond nekem titkon, az Urodalom Praefectusa Báró Budeani nagyon vágy látni az Urakat. Konopischt ide egy fertálynyira van; sétáljatok ki oda; én vezetlek. – Én ezt Lohrmillernek megsugám, ’s ő jött. Wir werden dort gewiß tractirt, mondá.
Bastendorf és Hörde, ’s Fiorella és a’ szép lyány hátramaradtak. Én előre mentem a’ Chirurgussal, ’s magyaráztatám magamnak, ki az a’ híres, legalább gazdagságiról híres Gróf Zwirby? mit láthatok majd várában? és minthogy az ember egyebet mondani nem tudott mint azt, hogy Zwirby nőtelen, sok jószágot bír, és a’ Bankban öt milliója van, ’s hogy a’ Császár itt hála Zwirbynél midőn Prágában megkoronáztatott; – a’ kert nem ismert fájinak botanicus neveiket mondatám el, a’ mit a’ Chirurgus nagy örömmel teve.
Beérénk a’ várba, ’s Chipault, ki különben velünk úgy bánt, mintha egyike lett volna a’ mi csoportunknak, itt franczia elsőségébe tevé magát, belépe Báró Budeanihoz, köszöntötte, ’s derelye formájú háromszögű cokárdás kalapját szelesen a’ porcellanokra lökte.
’S mint tetszik Oberster Úrnak Cseh-ország?
Nem mondhatnám hogy jól, itt félnap is el megy az idegen, ’s nem talál várost; az én hazámban egyike a’ másikat éri. – (a’ Jászságra veled! gondolám magamban.)
Budeani azt a’ megjegyzést tevé, hogy a’ franczia a’ csehet és czigányt egy néven nevezi. – Hihetőleg onnan erede a’ tévedés, mondám én, mert a’ cseh musikalis nép, ’s a’ czigány is czinczogással keresi élelmét, legalább az én hazámban.
Budeani köszönet formán hajtá meg e’ mentségért magát erántam. – Parancsola a’ Felcsernek, hogy bennünket hordjon el a’ várban és kertben. Lohrmillernek az az öröme vala, hogy midőn visszajövénk, készen vára a’ kávé, bor, és sült. A’ terrorismus’ idejében Budeani ezt nem merte magánál, ’s Rotter’ nevében adatá, nehogy úgy vádoltathassék, mint Izdenczy vádlá Reviczkyt a’ Townson szállásolásáért.

Július 19d. Jeszeniczen. A’ Fiorella szép leánya itt elmaradt, ’s várta szerencséjét, hogy ismét el vigye valamelly megszorult utas.
Július 20dikán estve felé beérénk Prágába. Én elholtam látván hogy a’ kapuban, melly Prágában az első ház (ezen részén semmi külvárosa nincs) vára reánk a’ Polizey. – Freystadtban egy font tintaspeciest vettem volt, ’s féltem hogy nálam fog találtatni.
Bevivének egy Kazármába. Szulyovszky, Laczkovics és Szlávy egy szobában maradtak; én, Úza, Hirgeist, Szmethanovics egy másikba mentünk által; gondolkozásunk, érzésünk választa el a’ háromtól, ’s kivált Szlávytol. – Jött az egyik Tisztünk: Uraim, bennünket most mingyárt vasra vernek; a’ titkos Polizey hírt hoza a’ Commendánsnak, hogy mi veletek igen is szabadon bántunk; még azt is tudják hogy Szulyovszky és Kazinczy egy egész statiót minden kiséret nélkül magokban mentek gyalog; hogy Táborban egész nap billárdoztatok. Kérlek ne árúljatok el.
Alig méne ki a’ Tiszt, midőn nyílik*
BáLm nyíli<s>k
ajtónk, ’s egy Majór és egy Secretariusa a’ HofKriegsrathnak, fekete ruhában, koszperddel, belép. A’ Major az ajtó mellett álla meg; a’ fekete öltözetű fiatal ember hozzánk jött. – Sciunt omnes latine? – Scimus; sed nemo est nostrum, qui non etiam germanice commode loquatur. – Nihil facit; loquemur latine. – Ego huc missus sum, ut nomina transeuntium listis meis inducam. Placeat ergo dictare mihi sua nomina. – Ekkor a’ lóczán keresztűlveté lábait mint a’ nyeregben szokás: Nomen; Patria; anni aetatis; conditio; religio; a’ két utólsó rubrica: coelebs an uxoratus – quot proles. Hallván hogy coelebs vagyok, és magát elfelejtve ezt olvasván: quot proles? maga felele magának: Ergo nulla, ’s ezt vetette szavához: saltem quod sciatur.
Ez a’ tréfa gyanítatá velünk, hogy ez az ember barátunk nekünk. Általesvén három társaimon, összegörgeté lisztáját, ’s midőn az ajtó mellett megállott Majór meghajtá magát ’s ment, lassan ezt sugá: Videbunt charam Ungariam, ’s ő is ment.
Mi ez? mondánk; el akara hitetni, hogy Magyar Országot meglátjuk! Ha úgy, mint hozhattak volna Kufsteinbol Prágába? honnan ismét vissza kellene vitetnünk.
Midőn ezen aggódunk, belép Lohrmiller. – Können Sie schweigen? – Und wir fragen, können Sie so etwas fragen? – Uraim, úgymond, ha tovább adják az Urak, engem cassálnak. – Ha attól fél is az Úr, hogy kételkedhetik bennünk? és ha kételkedik, miért mondja? – Uraim szeretem az Urakat ’s örömet hozok, de kezet rá, hogy meg nem mondjátok a’ két francziának. – No, megigérétek, de tudjátok meg, felpofozom a’ ki szól. – Magyar Országra visznek benneteket. – Én: Kufsteinból Magyarországra Prágának? Ki higyje ezt, ha látott valaha Mappát. – Ne is kérdjétek; holnap reggel Crems felé indúlunk. –
Fiorella Generálisi öltözetébe öltözött háromszegű paszományos kalapjába, melly úgy vala felkötve mint a’ Kálvinista Predikatoroké; egyenlő szegletekkel, egyenlő karimával. Midőn tudakoztatott, micsoda vallású, így felelt: Nem értem mint interessálhatja a’ Császárt azt tudni hogy én mit hiszek; az az Isten’ dolga és enyém. Nem affectalt semmit, de érezteté hogy ő Général de sa république, a’ Rossi’ szavai szerint, de nem a’ Rossi’ értelmében.
Július 21dikén. Fiorella és Bastendorf már ebéd mellett ültek, midőn mi oda érkezénk. Áltellenben Fiorellával egy Austriai Oberster, ki egészsége miatt a’ Csehországi ferdőbe siete. Nem győzé köszönni Fiorellának azon hűséget, mellyel ő, sebeiben fekvén nálok, élt. Míg a’ Kellner nekünk teríte, én egy ablakban állék meg, ’s hallgatám az Austriai Oberster’ meleg hálálkodásait. – Chipault jő. Mon ami, que pensez vous, ou irons nous? – Oberster Úr, mondám, én azt nem tudom, mint az Úr nem. De íme itt Kufstein, itt Prága, ’s itt visznek: Magyart Magyar-Országra nem vihetnek, azt érti az Úr. Úgy hiszem tehát, hogy Gréczbe vitetünk. – Ma foy, vous avez raison, mondá Chipault.
Lohrmiller nem hallá szavaimat, de látta hogy neki az ablak’ deszkáján geographiai rajzolásokat teszek, ’s hozzám izene, közel ne jussak hozzá, mert felpofoz. – Kértem Úzát, menjen hozzá, ne hallgassa a’ mit mondani akarok, hanem vígyázzon melly ábrázatot csinál Chipault, ha majd meghallja hogy Magyar-Országra vitetünk. Nekem az a’ pillantás lesz minden Apologiám.
Szlávy azonban félre vivé a’ Fiorella inasát, ’s elbeszélé annak, hogy MagyarOrszágra vitetünk. – Szeretném tudni, mi szükség vala az iránt hírt adni Fiorellának, ’s a’ Lohrmiller’ tilalma ellen, a’ Lohrmiller’ szerencséje’ koczkáztatásával?
’S a’ rosz ember nyugalommal látta, hogy Lohrmiller ellenem dúl, fúl, ’s hogy Szulyovszky engem vádol fecsegéssel. – Úza nem tűrheté tovább, ’s kimondá Szulyovszkynak, hogy ő tudja mit mondtam én Chipaultnak, és csak azért, hogy tovább ne tegyen kérdéseket; de azt is kimondá, hogy Szlávy hírt vive az inasnak. – Elhallgathatnám, de elmondom: Nincs olly gaz cselekedet, a’ mire Szlávy kész nem volt volna, mihelyt az hasznot vagy fényt igért. – Éjszakára Milschin.
Július 22d. – Az eső meghűtötte a’ nyár melegét. Kénytelenek valánk a’ konyhába szaladni a’ tüzhöz. – Mellyike az Uraknak Kazinczy? Kiálta magyarúl egy szép Úr. – Én Fő Hadnagy Szabó László vagyok, Visontáról. Tavaly oda haza valék, ’s az Urat az Orczy József beszélgetésiből ismerem. A’ Tisztek nem mernek nálam ebédelni az Urakkal. Melly igen sajnálom, hogy minap nem valék itthon; hadd tölthettünk volna együtt egy magyar napot. – Ekkor ő veve hírt tőlem, ’s én őtőle. – Egy szarvas czímert, Visontai ’s Tokaji bort hozata ki a’ fogadóba, ’s ott ittuk a’ Báró Orczy József és a’ Jók’ egészségét. – Szabó egy millionarius Üvegfabricans lyányát vevé el. Most Gyöngyös mellett lakik, meg csalva reményiben, mert ipa megházasodott.
Július 23d. – Schrems. – Altensteig.
Július 24d. – Gefőll, hol marhavásár. Azt hittem hogy a’ német is ember, ’s nyájasan szólék velek. A’ czudar nép közt kevésbe mult hogy veszedelembe nem estem; csak nem belém kaptak, mert Ország’ foglya vagyok. – Steinban hálánk, Crems mellett. Stein, Und, Crems három egyé vált helység. – Midőn tavaly Crems táján elvittek, láttam midőn a’ disznópásztor a’ disznó’ meleg ganaját bőrtarisznyájába szedte, melly nyakán függött. Igy kell neked, ebadta, ez vala szívünk’ forró óhajtása.
Július 25d. Polgári Tisztviselők jövének hozzánk jelenteni, hogy hajónk, melly Budáig viszen, készen áll. – Chipault kéré őket, ne játszanak velünk; a’ mi destinationk Grécz. – Ekkor léptem Lohrmiller felé, ’s bizonyossá tevém, hogy én nem elmondtam Chipaultnak a’ mit tudtam, hanem megcsaltam, hogy ne tudakozódjék. Szlávynak Lohrmiller távolylétében adék leczkét. De Szlávy nem tud pirúlni. Szulyovszky még is megismeré, hogy megtévedett.
Július’ 25d. Nussdorfon ebédlénk Bécs mellett, ’s a’ szél ma, és
Július’ 26dikán délig Uferhausban, az Orosz Követ’ Vadászánál tartóztata. Fiorella és Chipault jól mulaták magokat a’ Vadász’ szép feleségével, az öreg anya’ hírével. Wassze, Wassze, mondá Chipault az öregnek, hogy megmosódhasson.
Július 26dikán estve hajónk kiköte Pozsony alatt. Kilépvén a’ hajóból térdre estem, megcsókolám ujom’ hegyét, ’s a’ Magyar földre nyomám a’ csókot. Ölellek, áldott föld! te bírd hamvaimat egykor. Hála Istenimnek, hogy német földön nem haltam el mint Szent Jóbi Kufsteinban 1795. Octób[er]*
BáLm [A dátum végét a másoló kihagyta.]
, és Aszalay Gréczben 1796.
Július 27dikén, Ásvány mellett köte ki hajónk. Győr közel volt, ’s a’ Győri Luther[ánus] Prédik[átor] házi-tanítója vala egykor a’ Szulyovszky gyermekeinek. Szulyovszky látni akará ezt, hogy tőle híreket vehessen; össze beszéle tehát Bastendorffal, ’s a’ hajóst pénzzel reá bírá, hogy hazudjon szelet, ’s így Bastendorffal Fábrihoz menének.
Az öreg fogadósné tudakozá Szlávyt, micsoda járatbeli emberek lehetünk mi; ő régen nem láta illy szeretetre méltó embereket. – Hallá az asszony hírét, hogy Budán öt eszt[en]dő előtt hét embernek fejét vevék; mi azoknak társai vagyunk; most hoznak haza rabságunkból. Félóra alatt körűltünk vala az egész falu, ’s hozta a’ sok gyümölcsöt, túrót, kenyeret. Fiorella és Chipault látá, hogy Magyar-Országon vagyunk, nem a’ Csehek ’s Austriaiak közt.
Július 28dikán Komáromban Lohrmiller egy megszökött kalmárlegénykét engagiroza katonai szolgálatot venni, ’s ennek én örűltem meg, ki már ekkor gondolkoztam, mint izenjek majd Ninihez Pesten. – éjszakára Almás.
Július 29dikén Vácz. – Kértem Fiorellát, Chipault és Tiszteinket ’s társaimat, jőjenek velünk a’ Püspöki templomba; Magyar-Országnak annál szebb temploma nincs. – De mit gondol az Úr, olly embereknek akar valamit mutatni, a’ kik Franczia-Országot látták és Italiát. Mi volna illyeknek nagy Magyar-Országon? – Oberster Úr, mondá Fiorella, az Úrnak nagy igazsága van, de igazsága nincs is egyszersmind. Hasonlítsa össze tehát az Úr magát, ki egy Párizsi Tudós’ gyermeke, e’ hét magyarral. Monsieur le Grec (így nevezé Szulyovszkyt, mert neveinket meg nem tudák tanúlni) tud magyarúl, deákúl, németűl, tótúl, francziáúl; az Úr csak francziáúl, olaszúl kevés szót, bár látta a’ földet. Szulyovszky tud magyar törvényt, magyar és római historiát, az Úr semmit a’ katonaságon kivűl. – Engem Mons[ieur] le Savantnak hítt, ’s elmondá litániámat, ’s végig ment rajtunk. Minden Nemzetben van valami a’ mi érdemli a’ tiszteletet, ’s mindent mi sem bírunk.
Fellépvén a’ templom’ tornáczába, Chipault azt mondá, hogy szép, nagy a’ mit lát; de hogy az oszlopok törpék. – Uram, mondám, mindent mondjon az Úr, csak ezt ne; elárúlná hogy Architectúrát soha nem tanúlt. Semminek nincs inkább kiszabva mértéke, mint az oszlopoknak. – Eltelve csudálkozással jövénk ki mindnyájan a’ templomból. – Messze eljövénk, ’s Chipault visszakiálta: Igazsága van az Urnak; az oszlop jó. – Igen Uram, mert az oszlop’ proportióját*
BáLm proportiójat [a betűtévesztés miatt emend.]
nem az oszlop’ lábánál kell nézni.
Július 30dikán. Reggel elhagyánk Váczot. – Ah Kazinczy Úr, mondá Hirgeist, minden örömeinket az Úr’ gonoszsága találá nekünk. Kérem, gondoljon valamit most is, hogy láthassam az Atyámat. – Meg akarám lepni az Urat, felelék; kész a’ plán; ha az Úr atyja él, nem beteg, és Pesten van, meg fogja látni. – ’S mi az a’ plán? – De ezt édes barátom, meg nem mondom.
Kiköténk a’ Margitszigeten, ’s az engagirozott katonácska bement a’ városba. – Chipault kért, nyerjek engedelmet neki, hogy a’ Dunában megferedhessen. – Bastendorf nem hajlék. Az a’ bohó ember keresztűl ússza a’ Dunát csak azért is hogy Pestnek Budának alkalmat adjon arról szólani. – De ha én is megferdem, ha én felelek érte? – Úgy szabad.
Chipault és én a’ Dunában valánk, Hirgeist mellettünk sétált a’ parton. – De K. Úr, meg fogom e én látni az atyámat. – Hát vak is az Úr, azonfelűl hogy melyje gyengeségét panaszolja? Lássa csak mi történik a’ viz’ szélén. – Az öreg Hirgeist kiszálla Fiakeréből, ’s gyalog ment a’ két ló előtt. – ’S az Atyám volna az? kiáltson csak rá!*
BáLm rá <?> !
Kit keres az Úr? kiáltám. – Senkit. – Hazud az Úr; úgy e Ferenczet keresi? – Azt. – Az a’ parton áll, én a’ vizben. De ide az Úr nem jön Nini nélkül. Hozza elő, ’s hozzon Csolnakost is, mert az itt nincs.
Félóra mulva Hirgeist a’ leányával jöttek. Összeszaladánk a’ partra. A’ tizenkét esztendős gyönyörű gyermek most a’ legszebb leánnyá, ’s tizenhét esztendős leánnyá változva lépe ki a’ csolnakból; egy igazi Venus Anadyomene. – Megölelé bátyját. Körűltekinte rajtunk, ’s nekem szaladt. Testvérisen sorba csókola bennünket.
Legyen ez elég mára, édes Ninim, mondám; most menjenek ’s holnap reggel legyenek Kerepesen. Az Úr pedig édes Hirgeistom, nekem szerezzen egy Titulare Calendariumot ez esztendőre, hogy láthassam kik holtak meg öt eszt[endő] óta, ’s kik mentek előre.
Az ebéd mellett ülénk, midőn a’ General Commandóhoz felküldött Lohrmiller visszajöve a’ hírrel, hogy Chipault és mi Munkácsra küldetünk, Fiorella Péterváradra.
„Moi à Petervardin? jusque à la frontiére de Turquie? Várd-rá fertelmes uralkodás! úgy szabaduljak haza, hogy megtanítlak! Én Turinban úgy capituláltam, hogy Magyar-Országra ne hozathassam; nem ismerém ezt a’ boldog hazát, nem a’ Magyarokat, mint már most. De így kell e játszani a’ nemzetek törvényeivel? Szégyeljék az Urak, hogy illy infám uralkodás alatt szolgálnak.” – ’S ezt franczia tűzzel szörnyen pattogtatván az r betű hangját.
Szerencsétlen ember! nem tudta a’ mit én. Tiszteink olvasták velünk a’ titkos parancsolatot, hogy Fiorella hadi fogolynak képzeli ugyan magát, ’s kard és pálcza nála azért hagyatott meg: de ő titkon Státus-foglya! – Olvasóm ezt alig fogja hihetni. Én bizonyossá teszem, hogy olvastam a’ parancsolatot. –
Egy óra mulva hívák a’ Generálist és Lohrmillert. Ment, sorba csókolván bennünket, de káromkodva is, mert szekere nem fért a’ hajóba Cremsen. – „Franczia Generalist parasztszekeren?” kérdé méreggel. –
Estve felé nekünk is mennünk kelle. Pest és Buda kocsikon és paripákon oda gyűlt. Ott valának a’ szekerek a’ mi számunkra is, a’ Fuhrwesenből. – Fiorella még talpalt a’ szekér mellett, ’s én összeöltött karral járék Chipaultval. Szulyovszky az Aubert által bepiszkolt setétkék köpenyegben, szégyenelvén hogy ő rab, nagy alázatossággal álla a’ Budai ’s Pesti uraságok és Dámák előtt, ’s balra tért, ’s hítta társait, látván hogy Fiorella, ki-kidőlvén centrumábol, baljában az ezüst kardot hozván, jobbjában, mellyet kinyújta, a’ hosszú nádat, jöve felénk. Ez értette, hogy azok vonakodnak, ’s útálattal fordult Chipaulthoz és hozzám, ’s megcsókola. Adieu cheres amis! Adieu mon Général! que le ciel vous sout propice!
Midőn engem csókola meg, ő e engem, vagy én őtet, ollyat csattant a’ csók, hogy a’ várba is felhallhaták. – Domine frater monda Szulyovszky, illud osculum D[omi]num fratrem destruet. – Ergo destruat; dignum est suo periculo.
Az Uraságok tiszteletes csendben nézének bennünket. Egy pirucsban egy Úr két asszony között űle, ’s maga hajtá lovait. Történetből épen a’ kereke mellett álla Laczkovics Laczi, egy elhízott alföldi Nemes-ember’ képével. – Ferencz mondá, parancsold meg annak a’ németnek, hogy a’ Hatvani Kapun vigyen ki; hadd lássam meg legalább az apám’ házát. – Ezt Laczi azért úgy, hogy Nézőink a’ Hatvani útcza’ emlegetésénél fogva tudhassák, hogy ő Laczkovics. – De Laczi, ez a’ német nem oda megyen a’ hova én parancsolom, hanem a’ merre neki más parancsolta. – Igaz, igaz, mondá Laczi; csak hogy el az akasztófa mellett. – E’ szóra olly nevetés támada a’ Nézők közt, hogy a’ két Szép majd kihulla a’ pirucsbol. Látták hogy ezek a’ szenvedők nem mind Szulyovszkyak.
Az én szekerem az elindúlásban negyedikké leve. Imhol jöve szembe velünk Generalis W… (talán Wimpfen) – Köszöne az elsőbb szekereknek, ’s az én kocsimnak parancsolá: Halt an!
Meine Herren, wir haben es mit besonderen Vergnügen gehört, daß Sie auf der ganzen langen Reise von Kufstein an nie eine Ursache den Herren Officieren des Convoys zu einer Klage gegeben haben. Lassen Sie sich dadurch, daß Sie in Ihre Heimath zurückgekehrt sind, nicht verleiten, und machen Sie sich der Gnade des Monarchen nicht unwürdig. Der Friede ist in zwey Wochen abgeschloß u[nd] Sie sind dann frey. Gott begleite Sie. –
Fiorellát Soroksáron utóléré a’ parancs, hogy eresztessék szabadon. Az Újságlevelekből tudom, hogy őtet Napoleon Olasz-Országba küldötte, ’s nem katonai munkára.

Júl[ius] 31d. Kerepesen múlatánk. Hirgeist és az ő angyali szépségű leánya jönnek, és csak más nap reggel mennek, midőn mi. De Niniről alább. – Ebéd Gödölőn, hálás Bagon.
Leszállván szekereinkről, én ellopám magamat a’ többiektől. Egyenesen a’ Plebánushoz. – Uram, én az Úrnak nevét sem tudom, de az Úr Pap, és így békesség’ angyala. Fogasson az Úr, ’s menjen által Aszódra Báró Podmaniczky Lászlónéhoz, jelentse, hogy én Kazinczy Ferencz most jövök Kufsteinból, ’s megyek Munkácsra. Hirekért esedezem az anyám, testvérim, ismerősim felől.
Poroszlay Plebánus Úr, később Váczi Kanonok, ment, ’s igen nagy örömmel ment.
El is felejtém vacsoránk mellett hogy ment, midőn jöve a’ Plebánus, ’s vele két cseléd, Tokajival, Ménesivel, Champagnerrel, sódarral, füstölt nyelvekkel, gyümölccsel. A’ Báróné kéret hogy holnap meg ne induljunk öt előtt; előnkbe jő ki a’ Bagi töltésre.
A’ Bagi töltésen meglátánk a’ két szürkét. A’ Báróné jöve és leánya, most Gróf Wartenslebenné. Beszélé hogy egy Kazinczy jegyben van Báró Hellenbach Eszterrel, ki szép, jó, nagy neveltetésű, gazdag, és igen ifjú; Az a’ kivel gyürűt válta Kazinczy István vala, az András’ fija; – hogy Theréz él, hogy Gróf Török Lajos él, de elvevék hivatalát – a’ Kőmívesség miatt. – Chipault sok ideig nem lelé helyét. Párizs óta nem láttam illy Dámát, ezt kiáltozá mindég, ’s kínosan.
Augustus 2d. Hatvanban ebédlénk, éjszakára Jászberénybe. Kecskés László ifjú Prókátor kihívata az ebédtől, mondá hogy Göncz Ruszkára megyen, ’s én pugillarisába írék néhány sort a’ húgomhoz Kraynik Józsefnéhez. Ott mulatánk August[us] 3d. is.
Augustus 4d. Jász-Apáthiba. August[us] 5dikén Erdő-Telek ’s itt egy szép scena várt. Parasztházakba szállittottak bennünket, ’s látánk, hogy a’ hely Plebánusa hálálkodik Tiszteinkkel. Ez a’ jó ember, megértvén hogy falujába Tisztek érkezének, kiméne hozzájok, ’s kérte Bastendorfot, hogy harmad magával vacsoráljon ’s háljon nála. A’ Tiszt mentegette magát, hogy a’ Pap az ő nyelvét, ő a’ Papét nem érti, ’s így vele némán fogna űlni, hanem válasszon közűlünk a’ kit tetszik, ’s vigye. Én, Hirgeist, Szmethanovics menénk, ’s én csak azért is, hogy hireket halljak.
Az utczán valánk már, ’s a’ Pap mond: Uraim, vendégim vagytok, de engedjétek tudnom neveiteket. – Micsoda? igazán Kazinczy? – Nyakamba borúla, megcsókola. – Szó nélkül menénk tovább. Ismét nyakamba borúla, megcsókola. – Kőszeghy György vala a’ jó ember’ neve, ’s Kőmives volt, de a’ mit én nem tudtam.
Beérvén házához, gazdasszonyát kiáltotta. – Főzzön kend olly jó vacsorát a’ mint kamarámtól telik; kedvesebb vendégim nekem nem lehettek. – Hirgeist és Szmethanovics meg nem tudák fogni, mint lehet Pap illy jó ember. – Mintha nem volna ember még a’ Pap és a’ német is.
Augustus 6d. Szihalom; éjszakára Keresztes.
Augustus 7d. Keresztesen megpihenénk. – 8d. Köröm.
Augustus 9d. Battha Pállal jövék össze Szerencsen, és Józsa Antallal, a’ Kazinczy Péter leánya’ férjével.
Augustus 10d. Délre beérénk Tokajba.
A’ város összefutott látásunkra; tömve vala a’ ház. Szállásunk a’ város-házánál. – Obristlieut[enant] Avisani, ki felől az egész világ tudta hogy titkos Polizey, hozzá izent Bastendorfhoz, hogy még akkor nap indúljon. Szulyovszky és én Zemplényiek vagyunk; fél a’ scénáktól. – Bastendorf vissza izent, hogy ő Július első napja óta hord bennünket, ismer, ’s mindenért felel.
Ebéd tájban kérénk nézőinket hagynának magunkban, délután eljöhetnek. Eloszlottak.
Asztalnál ülénk, ’s nyílik az ajtó. Egy Asszonyság belép, meghajtja magát, közelít, megáll, minden szó nélkűl. Neheztelve szólék: Ez nem szép; kértük hagyjanak csendesen ebédelnünk, ’s imhol még ebéd alatt is! – Az Asszony nyakamba borúl sírva. Klári! az Istenért, te vagy? – Kraynikné húgom vala az leányával Tercsivel, és Loyzi fijával, ’s ez az én mentében.
Estve Chipault elindúl az útczán, egy rövid ruhában, derelye kalapjával. Az embernek minden mozdúlása mutatá az idegent. Avisani rá kiált ablakából: Wer ist Er? Az felel franczás hangon. Avisani: attendez. – Kimegyen felkötött karddal. Kicsoda az Úr? – Én franczia Oberster. – Tessék velem jönni. – Lehívatja Bastendorfot. Imhol hozom az Úr’ foglyát, ki az utczán szabadon bolyongott, ’s declarálom, ha holnap reggel nem indúl az Úr, staféta által teszek panaszt. – Bastendorf menté magát, hogy én és Laczkovics hánytatóval fogunk élni; ő csak holnapután indúlhat; felel, hogy senki sem fog elszökni. – Avisani még azon éjjel elküldé panaszát. Éjjel jöttek József és Miklós öcséim.
Tokajból tehát Aug[usztus] 12dikén indúlánk. Avisani kikocsizott Rakamazra, hogy lássa mint megyünk, ’s meg vagyunk e mind. – (Szegény Chipault, csak nem nyughatott. Visszavezetve Avisanitól, nem mere kimenni az útczára, de a’ háznál setét helyeken leselkedett. A’ konyha’ leányai letölték a’ moslékot a’ folyosóról, ’s Chipault végig vala öntve. Még hallom, melly sivatag hanggal sikoltozva jöve fel a’ grádicson, ’s kiterjeszté kezeit, hogy az oda öntött moslék még jobban el ne mocskolja. Nem fogta felejteni Tokajt.)
Délben már Kótajban valánk. Ibrányi Károlyné assz[ony] kérete szálljunk oda, de Szulyovszky nem akart. Hijába mondám, hogy az asszony testvére Kraynik sógoromnak, ’s háza fogadó; ne vonjuk el magunkat. Az asszony ismét ’s harmadszor is hívata; végre Tiszteink is kérék Szulyovszkyt, ’s mentünk. Szulyovszky megszereté a’ tiszteletes asszonyt, ’s hálásra is ott maradánk.
Aug[usztus] 13d. Kótajban.
August[us] 14d. virradtakor az anyám’ cselédje egy Mufti nevű lovamon, mellyet egy katona Belgrádból hoza kanczaanyjával, akkor még csikót, Kótajban vala. Az anyám Bogdányban vára, ’s ide külde megtudni, hol vagyunk. Feleltem, hogy még ebéd előtt csókolni fogom kezeit.
August[us] 15d. Karászon háltunk, én egy Kocsin utazván az anyámmal és József öcsémmel.
August[us] 16d., 17d., 18d. az anyám Consil[arius] Bereghi Első Alispán Lónyai László Úrnak házánál beszállott, ’s harmad napig vendégele a’ más kamarájából, mert sem a’ Consiliar[ius] sem az asszony, sem gyermekei nem valának a’ háznál.
Aug[usztus] 19d. Csarodán hálánk.
August[us] 20d. elválék az anyámtól Csarodán. – Éjszakára Beregszászra értünk.
August[us] 21d. Beregszászon orvossággal éltem. Gyűltek a’ vásárra az emberek, ’s megtudván kik vagyunk, tolakodék minden hozzánk, ’s hozá ajándékát: egy kosár körtvélyt, szilvát, diót, főtt vagy sült kukuriczát. – De micsoda nép ez a’ Magyar? kérdé Chipault; hiszen ez voyage de triomphe. Ha visszamegyek Párizsba, elmondom mint fogadtatánk itt, holott Austriában, Csehországban, Salzburgban, és Bavariában csóknál egyebet nem adának.
Vacsoránál ülénk, midőn a’ Vármegye Commissariusa belép. Méltós[ágos] Consiliárius Vice-Ispán Úr tiszteli az Urakat, sajnálja hogy szerencséje nem lehete házánál látni, ’s íme kedveskedik ezekkel: Tokaji bor, kenyér, sódar, füstölt nyelv, piskóta és édességek, gyümölcs, és a’ katonáknak két eleven ürű. – Chipault meresztgette szemeit. – Racontez tout cela à vos Parisiens, mondám neki.
E’ napra jegyzésemben e’ két nevet lelem: Rékey, Barta; ’s gyalázattal vallom meg vétkemet, hogy egy nagyon szép lelkű ember’ nevét egészen elfelejtém. – Egy szegény sorsú Nemes-ember hozzám vonakodék. Uram, én szegény ember vagyok, ’s neked nincs szükséged az én pénzemre. De ki tudja mely bajba jöhetsz; kérlek, ved e’ két forintot, ’s kezembe ada hat húszast. – Megcsókolám az embert. Uram, mondám, ezt a’ pénzt soha el nem költöm. Örömmel, sőt kevélykedve fogadom el az Úr alamizsnáját. Engedje Isten, hogy ha kiszabadúlok, megérdemelhessem. – Érdemetlen valék jóságára, nem tudom, Rékey vala e, vagy Barta; és neki a’ szép tettet soha meg nem köszöntem. Most (August[us] 27d. 1828.) akadok régen nem illetett papirosaimban e’ jegyzésemre.
Aug[usztus] 23d. Gátra érénk ebéd tájban. Ez az utólsó Statio Munkácshoz. A’ fogadó’ szobácskája mocskos volt és szűk, ’s a’ napok, az éjszakák szépek. Kinn vetteténk meg ágyainkat a’ gyepen. A’ franczia Oberster benn akara hálni, ’s Bastendorf azt nem ellenzé.
Augustus 24d. Hörde előre ment Munkácsra, bejelenteni, hogy más nap megérkezünk.
Augustus 25d. Virradta felé felvere az egyik Commandírter álmunkból, hogy Chipault elszökött. – Ide pisztolyomat, hogy magamat keresztűl lőjjem, kiálta Bastendorf. Mi kértük csendesedjék el; Chipaultnak sem passusa, sem pénze többé; nem tudja a’ nyelvet, nem a’ situatiót; a’ Tiszán keresztűl nem mehet, ’s mi mindenfelé küldjük a’ Currenst. Még ma kéznél lesz.
Major Frietsch Úr, Munkácson, kikülde tizenkét legényt, hogy bennünket minden késedelem nélkűl vigyenek be. – Éjjel tizenkét óra felé beértünk. – Gát óta Munkácsig szárazon lobogott az ég’ tüze, sérelem nélkűl, de ijesztgetve bennünket. Accepto Augurium! kiáltám, de borzadva. Magunk előtt látni a’ lyukat hova elzárattatunk, annyi mint az échaffaudra vitetni.


Munkács

August[us]. 25d. tehát éjfél tájban felérénk a’ várba. Az Országlás foglyainak külön épűletjek van, három sor ablakkal. Mindenik sorban hét szoba.
Én jelentém hogy a’ megszökött Oberster az én párnazsákomban hagyta holmijét, mert magának az nem volt. Az udvaron ki kelle raknom ’s így utolsónak én maradék.
A’ felső sorban: N[umer]o 1. Dr. Menz, Bécsből; – 2. Hackl, szerencse kerekes; – 3. Úza Pál; – 4. én; 5. Báró Riedele András Miklós Obristlieutenant; Nevelője a’ mostani Császárnak az Exjesuita Bécsi Herczeg Érsekkel, Gróf Hohenwarth Sigmonddal; – 6. Moguntiai Consiliarius Rill; – 7. Ruzsicskay György, Cseh, híres Musicus.
A’ közepső sorban: 8.*
BáLm [A név helyét a másoló kihagyta.]
9. Hirgeist Ferencz. – 10. Szmethanovics Károly. 11. Jelinek, nevelő, Bécsből; 12. Angiolini Ferencz Orosz Követségi Titoknok, Bécsben;
itt és az alsó sorban Chipault*
BáLm [aláhúzva]
franczia Oberster, kit harmad nap alatt a’ Kondások, kiktől kenyeret kért, megfogtak; egy más franczia Oberster Sigmond*
BáLm [aláhúzva]
; – Grossinger*
BáLm [aláhúzva]
az Író; –Szlávy, Laczkovics.
Szulyovszky a’ Profószhoz szállíttatott.
Nagy-Profósz Kiesewetter; Alprofósz Lissze. – A’ folyosón semmi strázsa. Gyomorszékeinket rabok üríték ki ’s ők fűtöttek. – A’ mosdó vizet reggel, a’ fölöstökömöt és az ebédet, vacsorát, a’ Profósz’ szolgálója hordta be. Attól az ajtón által veheténk híreket, ’s társainktól izeneteket.

A’ Major felkísére szobámba, ’s nagyon szívemre kötötte, vígyáznék, hogy a’ fal festések kárt ne szenvedjenek, ’s követe hogy nekem kedvezést nem fog nyujthatni. – Öt esztendeje mondám, hogy szenvedek; tudom hogy a’ kedvezés a’ Felvígyázóra veszélyt von, ’s így örömeket nem kérek, hanem lopok; azt fogom itt is. Nézzen keresztűl ujjain.
A’ falakon öt kép vala festve egy Bancócsinálásért itt szenvedő fogoly által. Az vizet önte vas kemenczéjére, ’s annak rozsdájával dolgozá e’ képeket. Ecsete a’ seprőből tört vessző vala. Wenczelnek képe is ezek közt lévén, úgy gyanítom, vagy Cseh volt, vagy Wenczel keresztnevet visele. Ha az nekem megengedtetett volna, Madonnáját kivétetém vala a’ falbol, mikor eleresztettem.
Az új helyre általvitt fogoly egy ideig meg nem szólal, mint az új kalitkába zárt madár. Irtóztató dolog emberek társaságábol kikapattatni ’s elevenen eltemettetni. Végre tudni akarám ki a’ szomszédom észak felé N[ume]ro 5.
Quis es? kérdém a’ falat kopogtatva. Felelet: Riedele; et tu quis? – Megnevezém magam’. – Nosco te. – Unde? – Ex tuis, qui Graccii detinebantur; ego Kufsteinio eo missus sum. Fui Instructor Imperatoris in Mathesi et reliquis scientiis sub inspectione Sigismundi Hohenwarth, qui nunc Archiepiscopus Viennensis. – Et quis est tuus vicimus, sub N[ume]ro 6? – Hoc nemo scit; cum nemine loquitur; id tantum scio ex servitoribus, quos decrepitus, incurvatus senex sit, et quod jam deliret. Ejus vicimus sub N[ume]ro 7. versus Poloniam ultimus in hac nostra contignatione est Georg. Ruzsicska, Bohemus. Sorba nevezé a’ többit. Et qui sunt aspectus, quae nobis spes? Conficieturne pax? – Deákúl csínosan beszélt, ’s inte hogy csak úgy beszéljünk, mert kihallgathatják kopogásainkat. Deákúl Tiszteink közűl senki nem tud, igen minden más nyelveken.
Miért szenved itt Riedele, soha nem tudakozám, sem ő nem mondotta; annyit azonban ki lehete vennem szavaiból, hogy republicanusi gondolkozásáért ’s talán készületeiért. – Feleségem még a’ Bécsi Klastromból hozá a’ hírt, hogy a’ Catechismust az ifjú Gróf Hohenwarthnak ez a’ Riedele adta. – Mind azért szenvedének a’ többiek is, Menz, Hackl, Jelinek, Ruzsicska; csak Grossinger nem azért, és Sigmond franczia Oberster. Ez valamit véthete ’s többet mint a’ haditörvény vagy hagya vagy engede, ’s holt hírét költvén, a’ békekötéskor ki nem adák, hogy halálig tartathassék. Az afféle nem példátlan dolog még a’ XIX. százban is.
Angiolini Ferencznek az esete borzasztó. – Ez Titoknok vala a’ Bécsi Udvarnál az Orosz Követség mellett. – Felállittatván a’ Cisalpínai Respublica, Angiolini oda íra postán a’ Napoleon által annak igazgatására rendelt Tiszthez, ’s kérte azt, hogy őtet az Orosz Udvar’ szolgálatjábol reclamálják. Mi könnyű volt volna a’ gondolatlan embernek lemondani hivatalárol ’s Bécset elhagyni! de ő lármásan akara változtatni sorsán, és hogy úgy annál magasabbra hághasson. Valljuk meg, az illy lépésekre vetemedő embereket a’ kevélység nem hagyja vesztegleni. Nagyon szeretnének emelkedni és hamar.
Elfogattatván a’ levél, a’ Bécsi Udvar jelentést teve Petersburgban, ’s Angiolínit eleresztetni kiváná Titoknoki szolgálatjábol. Razumovszky előhívatá Angiolínit. Nekem az Urnak kedvetlen hírt kell jelentenem; az Úr tudja hogy szeretem, hogy szolgálatjával meg voltam mindég elégedve; kérem legyen bizodalma hozzám; vallja meg, mivel jött kedvetlenségbe Udvarunk előtt. – Angiolíni azt felelé, hogy ő tiszta minden vétektől. – Úgy az Úr könnyebben viselheti csapását; az Úr el van eresztve szolgálatjából. Esedezem tehát Bizonyságlevelemért, hogy velem Excellencziád meg vala elégedve. – Razumovszky azt megiratta, ’s Angiolini ment.
Kevés lépésnyire a’ háztól, előtalálja két szeretett barátja. – De mikor végezzük el hát magunk közt ez ’s ez dolgot? – Szívesen akár e’ pillantatban. – Térjünk hát ide e’ barátunkhoz. – Belépvén ehez, mondja neki a’ két barátja(!!!)*
BáLm [a kiemelt szó pontokkal aláhúzva]
hogy fogva van, ’s kész a’ szekér, várba fog vitetni. – Leültetik, ’s ezt iratják vele feleségének, egy hónappal későbbre tétetvén vele a’ datumot: – „Hamburg, . . . . Én duellálék, ’s meg kelle szöknöm Bécsből. Szerencsésen értem ide. Holnap hajóra ülök, ’s költött név alatt megyek Londonba. Onnan veszed majd újabbi tudósításaimat.” – Minden félesztendőben íratának vele egy levelet Munkácsról, de a’ dátumot Londonbol, ’s Anglianak más meg más helyeiről; tele hazug hírekkel, hogy az asszony tudhassa hogy él.
Én Angiolíninak egyszer Justinusomat küldém le olvasni, ’s kértem, hogy a’ pergamen táblába kötött könyv’ oda ragasztott papírosát felbontván, a’ pergamen és a’ tábla közé dugjon egy szelet papirosat Emlékkönyvem’ számára. Ő is csinála tintát rozsdából. – Ezt írta a’ papírosra, mellyet bírok, franczia nyelven: A’*
BáLm <a> A’
zavaros időkben a’ gondolatlan tett vétkes tettnek vétetik. – Idvezséges leczke mindazoknak, a’ kik ezen dolgozásomat olvasni fogják. Bár maradékim tanuljanak esetemen, ’s elkerűlhessenek minden cselt. Bukva van a’ ki azt hiszi, hogy nem tudják meg a’ mit teve. – Erre egy új példát, bár helyén kivűl.
Kevés hetekkel az előtt hogy minket Brünnből Kufsteinba elvittek, egy Minoríta hozatott a’ Fenyítő házba. Az néhány ízben tanítói ’s feddői leveleket íra a’ Császárnak, hogy uralkodjék másképen. A’ Polizey mindent elkövete hogy kitanúlhassa, ki vetemedik e’ vakmerőségre, de igyekezetiben soha nem boldogúlt. – Most egy ügye fogyott özvegy Bécsbe jő, ’s ha jól emlékezem, Stíriából. Rá ismernek az írásra, ’s az Esedezőtől kitanulják, hogy azt a’ Minoríta írá. –
Én, Úza, Szmethanovics, a’ hosszú útban, Július elsője óta Augustus 25dikéig egy kis becsűletes rühöt kapánk; szerencsénkre a’ szárazt, nem a’ csorgót. Úza és Szmethanovics hamar kitisztúlának, de engem fördettek a’ szobámban, kenőcsöket adtak, és mindent egyebet, és még sem tisztúlhaték ki. Orvost kelle hozatnom Ungvárról. – Sem az Orvosnak nem mondák meg a’ nevemet, sem nekem az Orvosét; de Dr. Molnár rám ismért, emlékeztete hogy Patvarista koromban eljártam a’ napához, feleségéhez, ’s eltölte hírekkel Kazinczy András és veje Kárner László felől. Meghagyta mit csináljak ’s ki hagyá nyittatni ablakom’ üveg tábláját, külső ajtómat, és a’ belsőnek fiókját, hogy szobámban tisztább levegő legyen, ’s Fő Strázsamester Fritschner Úrral ment.
Alig értek ők le a’ grádics’ aljához, midőn én asztalomat a’ belső ajtó fiókjához vonám, ’s lesém, kimehetnék e a’ valvulán, mellyen a’ Profósz italunkat szokta beadni, mikor az ajtót megnyitni restelkedék. A’ lyuk szűk volt ’s magosan álla a’ küszöbb felett. Ha rosszúl esem ki rajta, nyakamat szeghetem, vagy karomat törhetem. – De a’ ki nem mer, nem nyer.
Vállam ki nem fére a’ lyukon. Ingre vetkezém, ’s ki fére. De el is akadék a’ csipőmön. Egyiket ott diagonalis intézetben feljebb emelém ’s fejjel esém ki a’ küszöbön, sérelem nélkűl.
Sorba járám társaimat, de némán és lábhegyen. – Riedelének, kit küszöbén áltlépni soha nem engedtek, mint senkit társai közűl (mi Magyarok itt is sétálni hordattunk) nyitva volt valvulája, de zárva a’ külső ’s belső ajtó, ’s ő a’ valvula mellett szívá a’ tisztább eget. – Sokat köhögcsélt.
Ott semmit sem hallhatván, szomszédjához menék, ki felől már említettem, hogy senkivel nem kopoga. Az Misét monda magában, ’s rekedt hanggal éneklé: Vere dignum et justum est, aequum et salutare etc.*
BáLm [aláhúzva]
Már tovább akarék menni, midőn a’ megtébolyodott öreg Moguntiai Consiliarius a’ Mise közé exorcizálást szöve: – Geist der Lűgen, – ich befehle dír – im Namen der ewigen Wahrheit – mir Nachrichten zu bringen – von meinem geliebten Weib – von meinen Kindern – von meinen Enkeln und Kleinenkeln.*
BáLm [aláhúzva]
– Mentem mintha kergettek volna, ’s a’ Ruzsicska’ ajtajához állottam.
Ruzsicska Compositor vala, ’s épen egy lengyel tánczot componált. Nem lévén violínje, fortepianója, énekléssel componálá a’ tánczot; el-elakadt, ’s igazíta a’ mi hibásan volt. Macskajáték. – A’ többiek mulatságaikra nem emlékezem. – Nehezen és veszedelemmel másztam ki, igen könnyen és minden veszedelem nélkűl be; mert az ajtón egy deszkapánt vala keresztűl vetve, mellyen a’ lábam’ nagy úját megvethetém, ’s asztalomon elnyúlhaték.
Alig valék ismét szobámban, midőn Riedele a’ falhoz int, kopogni. Amice,*
BáLm [aláhúzva]
ugymond, exploratorem habemus. His meis oculis vidi nebulonem prae mea janua transeuntem. Substitit ad meum portam, et diu hic substitit. Et versus Ruzsicska propredi, et inde redire illum vidi. Caveamus nobis ab omni colloquio, quod periculum post se trahere potest. – Habesne portam apertam, et qualiter illum videre potuisti? – Asser januae exterioris fissuram accepit. Per hanc fissuram vidi nebulonem, ut illum dii perdant! – Spectra vides, amice, felelém.*
BáLm [aláhúzva]
Ez így méne harmad napig, ’s a’ szegény ember nekem és minden társainknak beszélgeté, hogy egy nebulo fel ’s alá jár itt, ’s hallgatózik. Réműlésben vala a’ ház ’s én hijába igyekeztem elcsendesiteni.
Egy estve, a’ harmadik napon, a’ falhoz kiált Riedele. Kopogok neki két ütéssel, (úgy esett mindég a’ hivás is) hogy hallom. Akkor ő: Vocavi te, et non venisti.*
BáLm [aláhúzva]
– Hallottam, mondám; megengedj, nem lehete jönnöm. – Miért? Felmásztam asztalomra székemre, ’s onnan néztem a’ lemenő napot, ’s az Újhelyi, Regmeczi, Mikóházi hegyeket, hol anyám lakik. (A’ Hallgató*
BáLm [aláhúzva]
nevű hegy Munkácsra igen jól kilátszott, mint az Újhelyiek is). – Et quoties te vocavi?*
BáLm [aláhúzva]
– Ternis vicibus. – Amice, en te in mendacio deprehensum; semel tantum te vocavi. Sed gratulor et tibi et mihi. In portam apertam habes.*
BáLm [aláhúzva]
– Tagadtam ’s nem hitte. Jó; halld hát, ha a’ Profósz jő, nem nyiszorgatja e záraimat. – Amice, apertam habes januam; sed gratulor tibi et mihi; da mihi ad edendum.*
BáLm [aláhúzva]
– Szívesen, édes barátom, de mint adjam? – Ekkor megtaníta, hogy ő le tudja venni kemenczéje’ gombját; a’ fűtő-lyuk csak egy úgynevezett sassal, nem kolcsos zárral, van bereteszelve. Nyissam meg a’ fűtő-lyuk’ ajtaját, ’s adjam be az étket.
’S mit parancsolsz? – Barátom, én tíz esztendeje már hogy napjában négy xrral élek; adj valamit adhatsz; de kivált édes tejet.
Én mindent főzetheték, a’ mit erszényem elbírt, az pedig mindent elbírt, mert anyám közel volt, ’s én vele titkos levelezésbe tevém magam; ha fogyott a’ pénz: egyszerre izentem, ’s a’ pénz jött. – Barátom, mondám Riedelének, tudják hogy kávét nem iszom, és így azt nem adhatok; elárúlnám magamat; de hozatok egy font ciocoládát, ’s mindennap kapsz egy téglát belőle, ’s sültet, sódart, tésztát, süteményt szívesen adok, és mindennek, a’ ki kemenczéje’ gombját kifordíthatja. – Riedele és még három fogoly leveheték gombjaikat, ’s nekem az a’ gyönyörűségem volt, hogy ezeket ezentúl mindennap megétettem. Riedele mindennap kapa egy meszely édes tejet. Ollykor Tokajit is.
Uram, mondám Kiesewetter Profósznak, tudja az Úr, hogy én eddig soha sem ettem. Most farkaséhség szálla meg; főzessen bőven az Úr. – Kiesewetternek épen ez kelle; mert az ő felesége főzött, ’s így rajtam többet nyere hónaponként, mint minden társaimon.
Valamikor a’ lyukon kibujni akarék, mindég jelt adtam Doctor Menznek, kinek szobája épen a’ gradics mellett álla, hogy legyen ajtaja mellett, ’s ha valaki jő a’ gradicson, adjon jelt, hogy beszökhessem. ’S kijárkálásaim, ’s az a’ szép öröm hogy négy xrjával sanyargatott társaimat jobbfőzésű ’s drágább étkekkel tarthatám, negyedik hónapig folytak. De addig jár a’ vizre a’ korsó, míg eltörik, ’s a’ veszedelmet semmi emberi okosság nem tudja eltávoztatni. Legokosabb nem tenni, a’ mi veszedelmes.
Június 26dikán 1801. szörnyű zápor esék, ’s én jelt adék Dr. Menznek, hogy bújni akarok. Az felele, hogy már állja a’ vártát, ’s én kibúvék, ’s kiosztám alamizsnáimat. A’ zápor ekkor kezde ömleni egész sebességgel, ’s az eszterháról nagy zajjal ömle. Menz jelt ada hogy jőnek; de a’ csorgás miatt én nem hallám a’ jeladást. Elréműlék midőn a’ Riedele ajtaja előtt fel látám lépni Kiesewetter Profószt, ’s azon pillantatban utána a’ Commendánst, a’ grádicsról a’ folyosóra. Mint a’ mókus beugrám lyukamba, ’s asztalom, midőn ajtómhoz érének, már helyén volt. – Gróf Pálffy Ferencz, a’ Regni Báró Leopold’ fija itt és Kufsteinban botokat szenvede, ’s én meglátván a’ Profószt és a’ Commendánst, nem vártam jobbat magamra.
A’ Commendáns és a’ Profósz belépnek. – Sie waren draußen? kérdé a’ Commendáns, ’s képe, és a’ Profószé, úgy vala elváltozva a’ réműléstől, mint az enyém. – Ja, Herr Obristwachtmeister, ich war draußen. – Wie haben Sie das unterstanden? – So wie ein Mensch, der von allen Freuden beraubt ist, sich unschuldige Freuden stiehlt. – Was war Ihre Absicht dabey? – Keine andere, als am Gang, in einer Entfernung von dem Fenster stehen zu bleiben, und Menschen zu sehen, die arbeiten, hinauf und hinab gehen. – Wissen es Ihre Gefährten, daß Sie draußen waren? – Keiner weiß es. – Das ist ein Vorfall, auf den ich nicht gefaßt war; ich muß es anzeigen. – Nem szégyenlem megvallani, hogy térdre estem a’ Fő Strázsamester előtt, ’s úgy kértem, hallgassa el; senki nem tudja a’ dolgot csak ők ketten. – Kiesewetter egyet hunyoríta a’ Fő Strázsamesternek. Nun so sey’s. Kommt es heraus, daß Sie draußen waren, so bin ich unglücklich; aber es sey gewagt! Ich habe gute Botschaft.
Ekkor elővoná a’ Bujanovics Károly Udvari Agens’ levelét Consiliar[ius] Kazinczy Andráshoz. Ő Felsége az Úr Öccsének Ferencznek eleresztetése iránt ma Június tizennyolczadikán írta alá a’ beadott esedezést. A’ parancsolat vagy stafeta által vagy első postával indúl. Consiliarius Úr küldjön alkalmatosságot érte. – Uram, mondá a’ Commendáns, ha jelentést teszek, hogy az Úr kinn volt, a’ parancs hijába jő. – Megtévedék oda feljebb; ekkor buktam térdre a’ Commendáns előtt. – Többé nyitva nem hagyom az ajtót, mondá a’ Commendáns; az Úr pedig nekem becsületére fogadja, hogy társainak el nem mondja, mi hírt veve az Ágens’ levelében. – Ment, ’s ámbár Riedele sajtolgata, sem neki, sem senkinek el nem mondtam.
Olvasóm képzeli, mint remegtem a’ Commendáns’ elmenése után is, hogy kivűl kaptak. Deprendi miserum est! De hogy társaim’ nyomorúságokon enyhítettem, azt nem bántam volna meg, ha gyönyörű tettem miatt, bár az sokba nem kerűlt, vesznem kellett volna is. Nyomorult ember, a’ ki nem érzi, hogy a’ Martyrok csendesen várhaták a’ bizonyos halált.
Azon pillantatban hozzá fogék a’ pakoláshoz, hogy mihelyt jő a’ hír, mehessek. Riedele tudni akará, miért jöve a’ Commendáns, mert két ember’ kopogását hallák, ’s minthogy Szulyovszky már Június 4*
BáLm [A szám utólag, ceruzával beírva.]
dikén eleresztetett, nekem is szabadúlást jövendőle. Szép jövendőlés, ugymondék; ’s lásd ajtómat becsukva. Alig ha meg nem sejtették hogy kinn járok; úgy gyanítom szavábol; egyedűl azért jöve.
Sőt épen azért csukták be ajtódat, mert eleresztenek, mondá Riedele. – De jer hát, hadd fordítsam hasznomra a’ kevés órát. Felmégy e Bécsbe? – Én e? hogyan kérdhet’d ezt? Meg nem nyugszom, míg a’ Császárral szólhatok. – Menj hát Hohenwarth Érsekhez, menj egy Báró Rothschűtznéhez, a’ HofKriegsrath’ szomszédjában, ’s mondd ezt ’s ezt nekik…
Június’ 27dikén jött Kiesewetter, ’s engem elpakkolva talált. Sem én nem szólék, sem ő. Ment.
Június 28dikán jött. Beadta mosdó vizemet. Elpakkolva talált. Sem én nem szólék, sem ő. Ment.
Félóra múlva kopog Riedele, hogy Laczkovics és Szmethanovics eleresztettek. – Mi az, hogy nem én? – Rettegtem.
Kilencz órakor jő Kiesewetter. Der Herr Obristwachtmeister empfiehlt sich Ihnen, und läßt Sie zu sich bitten. – Magyar mentémbe öltözve menék, tánczolva le a’ grádicson, repűlve végig az udvarkán, futva fel a’ felsőbb vár felé. Vasárnap volt; a’ nép gyűle misére. – Melly öröm nekem, melly öröm nekik! Csak Kiesewetter nézé elszabadúlásomban halálát.
A’ sánta Fritschner felkele székéről, ’s jött felém. S[einer] Maj[estät] schenken Ihnen Ihre Freyheit zurück, und ich wünsche, daß Ihr Leben glücklicher laufe als bis itzt. Megköszöném mind Ő Felségének a’ kegyelmet, mind a’ Fő-Strázsamesternek a’ hírt és a’ velem bánást, ’s kértem ezt, tegye jelentését, hogy én írva nem fogom tenni köszönésemet, hanem mihelyt egészségem és erszényem engedendik, felmegyek Bécsbe, hogy magamat az Ő Felsége’ lábaihoz vethessem.
Nun kommen Sie aus einer Gefangenschaft in eine andere, mondá – melly rettenetes szó! – ’s megnyita egy ajtót. István öcsém és a’ testvérem József kijövének; és velek Szmethanovics és a’ nem jó Laczkovics. Ezt az embert Szlávy sok bántásomra szédítette az uton. Különben benne, minden faragatlansága mellett, sok volt, a’ mit lehete ’s kelle becsülni.
Sie sind ein großer Gartenfreund. Lassen Sie mich so glücklich seyn, daß ich Sie zuerst in den meinen führen könne. – Nicht so, mondám; ein freygewordener Gefangene wünscht Feld und Wiese, und nicht Gärten, Einsamkeit und nicht Gesellschaft. Kommen Sie nicht mit; so werde ich glauben, ich sey noch immer Ihr Gefangene. –
Mint az istállóból kiszabadult csikó, úgy futottam be a’ réteket, mellyek a’ vár alatt nyugotra fekszenek.
Oda jöve a’ Commendáns’ cselédje: Fő-Strázsamester Úr ebédre várja a’ három Kazinczy Urakat. –
Midőn a’ Commendáns kávéját kanapéján ülve inná, egy hatvan esztendős félszemű Kisasszony, Fanny, engem egy ablakhoz szólít. Ez az ablak a’ Zrínyi Ilona’ idejében ajtó volt, a’ Fejedelem asszony itt lépe le kevés ölnyi kertjébe. A’ kert mélyecskén feküdt. Mondja meg nekem az Úr, ha megszalasztanák, le merne e itt ugrani?
A’ Commendánsra pillanték; ez nevettében majd kiönté kávéját. H[er]r Obristwachtmeister, Sie haben aus der Schule geschwatzt! – Nem, Uram, mondá Fanny Kisasszony; ich habe Sie selber gesehn. – Wie das, um alle Mächte des Himmels? – Nekem itt egy tyúkketreczem van, deszkából ’s a’ deszkák a’ melegségben hasadást kaptak. Egyszer, még tavasszal, étetém tyúkaimat, ’s csattanást hallék alólról. Letekintettem a’ hasadáson. Szemem onnan az Urak’ sorára reppent. ’S mit láték? Egy foglyot, ki a’ legfelsőbb soron a’ kemenczelyukán nyújta másoknak étkeket, azután a’ közepső sorra ment le, ’s ott is kettőnek nyujtá be alamizsnáját. Azóta mindennap nézém a’ scénát. Kazinczy Úr, az Úr egyike lesz a’ legszerencsésebb embereknek; emlékezzék az Úr profetziámra, mikor majd az lesz. – Kisasszony, mondám, két*
BáLm [A szó a lap szélén utólag beszúrva.]
ezer háromszáz nyolczvan hét*
BáLm [ritkítva]
napig szenvedtem; érdemlem hogy valaha szerencsés legyek; emlékezni fogok a’ jövendőlésről, ’s ohajtom, hogy Prófétámat áldhassam.
Fogja e hinni olvasóm, hogy én Munkácson szerelmes levelek írása által enyhítém nyomorúságomat? – Közel Munkácshoz előtalálánk valamelly Tisztet, ki nekünk azt beszélé, hogy Munkácson egy Profiant-Officiernek olly szépségű leánya van, ki Bécsben is az első szépségek közé számittatott, és a’ kit Kassán egy ifju Meskó*
BáLm [ritkítva]
el akara venni, ’s sok ezerekkel gazdagíta. Én, feljövén sétálásomból (a’ vár árkában), megpillantám a’ várból lemenő leányt, ’s ő engemet, ’s mind ketten lángolánk. Tintaspeciest és papirosat hoztam magammal, ’s volt mivel és mire írnom. – Gyomorszékünkben bödön állott, nem fazék; ’s a’ midőn azt kiürítve, megmosva, felhozák, én a’ levelet a’ bödön aljára spárgáztam. Az azt kiürítő rab kivitte, magához vette, ’s szeretője által, ki a’ Profósznak álla szolgálatjában, a’ szép leányhoz megvitte. Trautel egy gyönyörű húsos blondíne volt; de nem egyéb, mint egy férjhez menni nagyon vágyó hetérácska, a’ hetérák’ nemesb classisából.

Franz, az én levélhordóm, kiszabadult és felkeresett. Szolgálatomba vevém. Meglopta kamarámat, ’s minden lakatimhoz kolcsa volt. Különben a’ tüzbe is elment volna érettem. – El kelle csapnom magamtól.*
BáLm [A lap alján a másoló megjegyzése: „(Leírám Pesten, September’ 17kén 1831. délben végezve az utólsó sorokat, Kazinczy’ saját kéziratábol; mellyet még 1828d. eszt. tett le nálam, azt nyilatkozván, hogy tartsam meg, ’s ha az ő halála után úgy találom, hogy gyermekei ezen irományt meg tudják becsülni, adjam azoknak által. –)”]