MEGKÖNNYEZETLEN’ kell hamuhodni hát
Ákászod’ allyán, FŐLDI! tenéked is?
Óh néked is, kit dűltt Hazádért
Sustorogó tüzed onta egybe?
Természet’ édes gyermeke! ’s a’ Világ’
Tág Templomának béavatott fija!
Hát a’ mikor törvényit írod,
’S Pitvarait kinyitod minékünk,
Akkor szorít é jussa alá korán? –
Korán! az élet’ leggyönyörűbb korán! –
Óh tán irígy ő? ’s azt akarja,
Hogy bekötött szem alatt imádjuk?
Hát már Apolló, a’ ki fejed körűl
Kettős borostyánt vont vala, Kedvesem,
Hát már Apolló a’ Halálnak
Bűne között hidegen danolgat? –
Nem is danolgat! – Lantjai, fűvei
Pindus’ vidékén disztelen állanak:
Bús a’ Poéta- ’s orvos-isten
Jaj! Erató ’s Hygiene sorvad.
És én, ki hozzád olly lekötött valék,
Én a’ barátod légyek e szótalan?
Ah! megmeredjen szívem inkább,
És veled egy por alatt fedezzen
E’ bóldog Akász’: mint sem egész Hazám’
Közös telében én se legyek meleg.
Felvészem a’ Lantot, ’s gyepedző
Sírod előtt keseregve űlök.
Te tiszta polgár, víg egyenes barát,
Mélly túdományú, tiszta eszű valál;
Hempelyge roppant lélek apró
Tested’ erébe’, nemes barátom!
Még is betsetlen puszta bogáts fedi
Hadház’ homokján szent tetemid’ helyét,
Még sints, ki Lantján a’ Dunához
Igy keseregne: Kimúla Főldi!
Nintsen! – De nyúgodj e’ ligetek megett,
Nyúgodj ditső test: én velem is tsak így
Bánik Hazám, bár drága vérem
Értte foly, értte fogy, értte hűl meg.
Lesz még az a’ Kor, melybe’ felettem is,
Egy hív Magyarnak lantja zokogni fog,
’S ezt mondja népünk: Oh miért nem
Éltek ez emberi Századunkban?!