– – – – –
– – – – –
– – – – –
– – – – –
Ha elértette: mért ment el
Ollyan hideg komplimenttel?
Rám mért jobban nem vígyázott,
Mikor szemem úgy szikrázott?
De tsak elnéztem zokogva
Tegnap is a’ tántztól fogva,
Melly hidegen traktál vélem,
Bár én a’ szót nem kímélem.
Az Úr’ keze mikor tántzolt,
Az enyímhez képest jég volt;
’S bár melly heven szorongattam,
Szíves költsönt nem kaphattam.
’S bátor mást, akármit, tészek,
Értte jutalmat nem vészek
Sőt sokszor el sem fogadja,
’S ha mit kezd is, abba hagyja.
Az Úrnak sokkal kedvesebb,
A’ ki kőszívű, ’s kényesebb;
Éj! a’ vadegrest szereti,
’S az asszúszőlőt megveti.
Szavát sem úgy szokta tenni,
Mintha el akarna venni;
Hozzám eddig tsak úgy szíta,
Mint Gavallér, ’s fávoríta. –
Sokszor várom; de tsalódom,
Sokszor látom; de nints módom.
Szól, szól; de egy hév Dámának
Kényjei többre vágynának.
Azt veszem már észre éppen,
Hogy nem tűrhet semmiképpen;
Mert minden fordúlásinál
Vélem ellenkezőt tsinál.
Elfordúl, ha mégyek felé:
Feláll, mihellyt űlök mellé:
Ha mit tzélzok, mindjárt felsüt.
Majd hogy a’ guta meg nem üt!
Ha valamelly társaságba’
Kezdek vélle nyájasságba:
Mindjárt szérioz ’s valódi.
Az sem szívesség, sem módi! –
Ezer kínom’ ha meglátná,
’S ujját sebembe botsátná:
Tudom, hozzám lágyabb lenne,
Szükségemről mindjárt tenne.
Jaj, be nagy kín a’ hevesség,
Még nagyobb a’ szemérmesség!
Ez hallgatna, ama’ szólna;
Tsak mind kettő baj ne vólna.
Kőszív volt abb’ a’ férjfiba’,
Ki bé hozta a’ módiba,
Hogy ő bátran szóljon ’s járjon,
A’ Dáma tsak kéztől várjon.
Ha kivalljuk, hogy szeretünk,
Az ifjaktól megvettetünk;
Ha szólni meg’ nem kívánunk,
Az ördög sem jár utánnunk.
Égni kínos: szólni szégyen.
Már hát az ember mit tégyen?
Óh férfiak’ vastörvényje,
Melly alatt nyög sok szív’ kénnye!
De én bizony nem bánom már,
Szóljon akárki a’ tatár;
Még is az Úrnak megvallom.
Mert a’ sok tűrést sokallom.
Már szívemnek nintsen nyugta,
Hallgatás’ zárját felrugta.
Ki is volna, ki ne szólna,
Ha illy kínok között vólna?
Megvallom, hogy úgy kedvelem,
Hogy még helyemet sem lelem;
Étem sints, tsak nyújtózhatnám,
Az Úr’ karjára vágyhatnám.
Ha pedig az Urat látom:
Ásítozok, számat tátom,
Tsiklándik bennem minden rész,
Hogy majd az eszem is elvész.
Álmaim
*
A lmaim
is mind nehezek:
Mind tsak kísértést érezek.
Az éjjel is a’ setétbe’
Megnyomtak az Úr’ képébe.
Édes ugyan a’ szerelem:
De keserűn bánik velem,
Ha mézzét olykor mutatja,
Üvegen által nyalatja.
Bámúlásra méltó vennem,
Hogy lehet olly’ erő bennem,
Hogy gyarló Lyánka létemre
Halál nem jön életemre?
Azt sints honnan magyaráznom,
Hogy bentt égek, kinnt meg’ fázom;
’S két – – – – – – –
Olly nagy Etna hogy lángolhat?
Mert ha szívemet tserébe’
Tehetném az Úr’ mellyébe,
Hogy egy nap’ ott szikrádzana:
Az Úr a’ kútba ugrana.
De bár kútba ugranék is,
Bár benne nyakig állnék is;
Még sem alunna el lángom,
*
la ngom Sh., em.
Mellytől gyúlad – – – –.
Hanem, ha tán, mint szokásban
Van minden nagyobb Városban,
– – – – – – – –
– – – – – – – –.