Még tsak tizenhat esztendös
vala ártatlanságom,
hogy az erdők közt lett tetzös
elsöben vigasságom.
Örzém azokban Szülömnek
Kitsin, de gazdág nyáját;
társom nem volt és szivemnek
soha nem érzém lángját.
Történt egyszer, hogy virágok
szépét szedtem Keblembe;
ʼs rajtam ütvén a pásztorok
dísze jöve elömbe.
Nem szólla semmit, tsak néze,
és mosolyga szemembe;
olly kép, mint mosolygó képe
nem tünt soha szivembe.
Arany hajzat, és kék szemek
képében tündöklettek;
soha olly szép haj és szemek
elöttem nem fimlettek.
A tetzin genge ortzáját
ah melly szépen festette!
soha ortzának illy lángját
szivem még nem érzette.
Láttam minden forgásából,
hogy valamit kér tölem;
de kérését sem szavából,
sem másképpʼ nem érthettem.
Mond meg, ah kérlek! mond pásztor,
mi dolgod van nyájamnál;
bár mit kivánny, azt mindenkor
meg lelhedd Szolgálódnál.
Erre; véletlen tsókjával
szüz ortzámat meg-lopja;
ʼs mellyéhöz mellyemʼ karjával
meg ölelvén szorittya.
El pirula töstént képem,
szózatom el némúla;
ah soha még igy énnékem
* ennékem [em.]
szivem meg nem indula.
Ö azt vélvén, hogy meg-bántott
könyves szemmel el-méne;
o vajha mennél hamarább
még egyszer viszsza jönne.