Hogy nyoszolámra ma le dültem
szép Paris álla meg mellettem
függesztvén szemét ortzámra:
Intettem ötet, Kebelemhez,
hogy bátran jönne nyílt ölemhez
ülne, vagy dülne kész ágyamra.
Hamar meg-indúlt intésemre
sok tsókot igirvén képemre
ágyamra mellém el-terjed.
Ah! mellyét melly gengén öleltem
Könyökjét hány tsókra idéztem
mint vártam érezni, hogy gyerjed.
De jaj! sem genge tsók, sem kezek
kö szivihez bé nem férhetnek
viszszont tüzekre nem győzhetik
Ah! leg-alább így szóllalék-meg
ortzámat kezeddel illesd-meg,
ha Egek tüzedet kimillik.
Ezt néki mondván, fel-serkentem
a képzelést szivböl nevettem
melly vajha lenne igasság.