HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Verseghy Ferenc művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Világ álhatatlansága.
[Aria] No.22.
Szerentsétlen az ollyan sziv,
ki világ örömihöz hiv,
kedvelvén ö játékát szomorúságra lép.
Minden a mi benne fimlik,
vagy szines képébe tündöklik,
magában mint a füst, por ’s pára el múlik.
Ékessége*
Ekessége [em.]
csak bé festett lép;
gazdagsága romlandó cserép:
Ezt kinállya, ezt ajánlya,
mutogattya ’s fitogtattya,
mint egy valóságot:
Égig*
Egig [em.]
viszi, ’s magosztallya,
dücsöiti, ’s fenn-hordozza
mintegy állandoságot.

Hová lettek ama Croesusok,
szép termetü Absolonok?
el dültek, el hervadtak a szép liliomok:
Herculesek, nagy vitézek,
tsuda tevö hires böltsek,
el múltak, el enyisztek sok országló fejek.
Allig kezdödött vigasságok,
már el jöve szomorúságok:
Hány virágok, Hyacintok,
rengö ágak, narcissusok,
kik gengén fimlettek,
ki bimbozván el hervadtak
virágozván*
virágozvan [em.]
el fonnyattak,
szomoru sirba dültek.

Ki kivánná tehát kincsét,
e világnak édes mérgét?
ha ezzel ö meg fojtya az ember szivit?
azt, a mit ád, meg irigyli,
szolgájátúl visza kéri,
nem hágy hoszas örömmel senkit vigadni:
sött végtére leg jobb baráttyát,
hartzra hijja leg nyájasb társát.
Azt üldözi, a kit kedvelt,
azt utállya, a kit szivelt,
’s vigan szomorittya;
azt neveti, kit meg csalhat,
árra tapsol, kit le nyomhat,
’s inségében el hadgya.