Lantommal tegnap ki menvén a szomszéd erdöségbe,
egy köszálra le terjedtem az árnyék hivessébe;
kételkedtem Orpheusnak hitvesséhöz küldött versét?
vagy az özvegy Piramusnak énekellyem esetét.
Hárfám’ próbás pengésére serken egy fülemile,
le száll árnyékos tanyámnak zöldellö tetejére;
kultsommal vont hurjaimnak álhatatlan, ’s hamis hangját
követi, és tsufolódván igazgattya tonussát.
Félre tévén réz kultsomat kezdem hangos múnkámot,
tsendes kézzel sétálgatom lanton huros utamot;
követi ö énekével ujjaimot, ’s kis nyelvével
formál Hárfámrúl hangokat, ’s el énekli notámot.
Kezdek frissebb fogásokat, ezeket is követi;
veszek szomorubb hangokat, azokat is énekli;
ha ugrálok, velem ugrál, ha meg állok, velem meg áll,
hartzomat mintegy neveti, ’s ha halgatok hartzra hi.
Végre minden ujjaimmal hurjaimra rohanok
tellyes tonusommal szavát szigyenitvén tréfálok;
ezt követvén kisded mellyét, hangokra szolgáló
* szolgaló [em.]
erét
jaj között meg erötteti, ’s ki énekli kis lelkét.
Le fordúl magos karjábúl, ’s éppen hárfámba esik,
ebbe mintegy koporsóba hartzja után le nyugszik.
Hárfássa volt a völgyeknek, hangos disze az erdöknek,
méltó, hogy diszes koporsót nyerjen kis teteminek.