Mély hegyeknek egy öblében, Esztergom, és Vácz között,
Dunán innen van egy helység sürü erdöség között:
Itt Szent Pálnak fejér nyája lelkikép legeltetik,
ha kivánod nevét tudni, Nosztrénak neveztetik.
Ezen helynek minden volta a világtúl el vezet,
minden disze, ’s állapottya az Egekhez édesget.
Itt szivednek nyugodalmát fel találod ’s kedvedet,
itt lelkednek igasságát, itt az üdvösségedet.
A hegyektül mint bástyáktúl égig környül vétetik,
a völgyektül mint sántzoktúl mélyen be kerittetik;
hogy lakói ne szemlélnék e világnak javait,
’s igy a lelki ellenségnek ne éreznek nyilait.
A zöld erdök árnyékozzák, kertek gyönyörködtetik,
*gyönyörkodtetik [em.]
A madarkák vidámittyák, a vetések nevelik:
minden része javasollya a szeginység kincseit,
Életünknek
*Eletünknek [em.]
egyességét, ’s az Egeknek örömit.
A hegyeknek gyökerébűl kristál-vizek erednek,
kösziklákra ’s a völgyekre le rohanván zengenek,
környül futtyák a halmokat, a mezökre terjednek,
nedvesitvén a réteket a Dunába sietnek.
Ezzel szivünk gyökerébűl eredendö siralom,
jelentetik vétkeinkért a buzgóság, ’s fájdalom,
hogy igy sürü könyveinkkel nedvesitsük éltünket,
’s a kegyelmek tengerébe siettessük lelkünket.
A vizeknek zugására fel ébred a fülmile,
*fülemile [em. a szótagszám miatt]
hajnal elött zengedezik hoszas jajja, ’s éneke,
el hadgya fészkes lakáját, a zugáshoz ügyekszik,
a zöld karba énekelvén notái közt haldoklik.
E madárnak példájára gyerjedezzen életünk,
az éjjeli ’zoltárokba zengedezzen énekünk:
dücsöitse hangos nyelvünk az Istennek hatalmát,
sohajtozza buzgó szivünk az Egeknek jutalmát.
De még Flora sem kimilte Nosztrétúl szép fajzatit,
sem Pomona nem sajnálta jó gyümöltsü rajzatit;
hogy ezt látván lelkiképpen ékesitsük kertünket,
gyümöltsökkel, ’s virágokkal illatozzuk lelkünket.
Itt a Rosa tövisek közt piros fejét le üti,
aliliom fejér testét harmatokkal öntözi:
ott a napnak járására meg hajlik a napvirág
az egisz kert ugy villámlik, mint egy virágos világ.
A tövisek közt meg pirúlt Rosa a sanyaruság;
a havaknál sokkal tisztább liliom a tisztaság:
a felséges akaratra hajló sziv a napvirág,
a virágos szinnel tellyes kert a lelki vigasság.
Még egy, a mi leg-kedvessebb ezen kertnek disziben;
a forrás viz oldalához jön, ’s ki omlik öblében.
O meg váltónk! kegyelmednek forrását öntsd kertünkbe,
Hitedet és reményedet szerelmeddel szivünkbe.