Bajnokot énekelek; nem mint aʼ régi poéták,
ajtatos Énéást, Rómának mocskos okokbúl
költött szerzőjét; vagy epével tellyes Achillest,
aʼ ki hazájátúl, csak hogy buja oldala mellől
társa elámított eggy lyányt, megvonta segédgyét;
sem lator erkölcsű Sándort, aʼ régi világnak
legbotorabb pusztítóját hanem aʼ ki eszével
végre megalktatván szívét, meggyőzte veszélyes
ösztöneit, meredekre csaló képzésivel eggyütt.
Mert mi tanúságot vehetünk aʼ hajdani kornak
bajnokibúl, kiknek törvénnyek az állati ösztön,
ʼs legnemesebb czéllyok csak az eggy hadbéli dücső volt,
mint kiket aʼ kegyesebb emberség ösztönöz arra,
aʼ mit felviradott elménk cselekedni parancsol?
Ő ugyan aʼ harczban járatlan nemzetek ellen,
kik dúzs nyájaikot fejvén, köz örömmel aratván
értt veteménnyeiket, ʼs idegen földekre vitetvén
áruikot, gyönyörű honnyokban csendesen éltek,
nem vezetett fene gyilkosokot, hogy az emberi nemnek
érdemesebb részét méltatlan igába tiporván,
marha merészséggel keresett és bajnoki szívvel
rendre kitűrtt veszedelmek utánn, többféle csoportbúl
rettenetes de nem állhatatos birodalmat emellyen.
Ámde talált rögös úttyaiban sok félre-vezérlő
vélekedést lárvái alatt aʼ tiszta igaznak,
lelt nevezettye alatt az igaz virtusnak üdőtlen
ösztönököt, mellyeknek az ész rabszolga bilincsben
szolgál; lelt sok irígy bajtárst, sok csalfa barátot,
számtalan árúlót, ál szenteket, ostoba csürhét,
emberi formákban veszedelmes marha-csudákot;
ʼs mind ezekenn nagy vészek utánn aʼ partra kitörvén,
emberi voltának főbb méltóságihoz illő
ʼs eʼ siralom-völgyben legigazb örömekre verődött.
Olly nehezen jut az emberi szív eʼ durva világban
szent nyugodalmához! melly legfőbb kincse nemünknek,
ʼs mellyre az állhatatos buzgás több érdem előttem,
mint ragyogó szerzése az olly nagy várasi testnek,
melly iszonyú remegések utánn elvégre leomlott.
Bár amaz elmésebb Ifiak, kik az oskola pornak
fellegi köztt aʼ régi görög vagy római népnek
tetteit olvasván, ʼs ragyogó hivságaik által
jégre vezettetvén, nagy gondolatokra hevűlnek;
csalfa szabadságát a hajdani durva üdőknek
mint legkellemetesb kincset nagy tűzzel ajánlván,
machiavellizmust, rablánczokot, elme-igákot,
despota czélt, fortélyt, ʼs tudgyʼ Isten, mit nem akarnak
sejteni kormányzó Testünknek minden erében;
ʼs orvosságaikot nem kértt búzgással ajanlyák
sem nyavalyás, sem tébolyodott, sem bénna Hazánknak:
vagy kik avas példái szerint sok régi Betyárnak,
kik mivel aʼ szomszéd országokot öszve tiporták,
vagy szép honnyaikot pártos harczokba keverték,
mint nagy honszeretők héros ragyogásra jutottak,
mind csak híresedést, hadi vagy polgári dücsőköt,
tiszteletet, ragyogást ʼs több illy csemegéket ügyelnek;
bár ezen elmésebb Ifiak jobb útnak eredvén,
emberiebb és állhatatosb örömökre korábban
vágyni akarnának, mellyekkel az emberi szívnek
kedveskedni szokott aʼ csendes házi szövetség.
Músa! beszéld nekik el, mint tört át Égfi Ferenczem
eʼ sükeresb jókhoz, megvetvén minden üdőtlen
kéjjeit aʼ hidegen ragyogó sokféle dücsőknek,
ʼs eggy nemes erkölcsű érzékeny Szűzzel az álnok
Hírnek táboribúl gyönyörű Édenben vonódván.
Hirdette* [Őrszó, de a folytatás már hiányzik.]