1800-1803 Aa |
1800-1803 Aa |
1800-1803 Ab |
|---|---|---|
Még mikor egymáshoz szítván aʼ hajdani népek
mint rokonyok lakták juhaikkal az ősi mezőköt,
[...]
Második szakasz.
Más nap templom utánn lesietvén Bölcsi Mihályhoz
Rósi, az asszonynak karjánn bemegy Égfi Ferenczhez,
sʼ ott leli aʼ gazdát. Meglátván ülni az ágyban
aʼ beteget, megörűl; megörúl, hogy láttya magánál
Jó akarónéját amaz is. Majd szóba eredvén,
szinte hogy álmok iránt egymást tudakozni akarják,
érkezik aʼ Pappal mély szóba merűlve az orvos.
Pörleni látszott ez, ʼs aʼ Pap kérlelni deákúl.
Üdvözlése utánn aʼ kit gyűlésnek, Ürömfi
(ez neve Mársfi Tamás Úrʼ orvossának) az ágyhoz
fúrja sietve magát, betegét tudakozza deákúl
több symptóma iránt, ʼs valahányszor hallya viszontag
várakozása szerint valamelly kérdésére felelni
integet aʼ Papnak. Pulsussát végre tapintván,
„még az erő, úgymond, nem akar megtérni: de most már
aʼ nyavalyának igaz kútforrására belátván,
végbe viszem könnyen még ezt is. Semmi veszélyben
nincsen az Úr többé, ʼs eggy két hét múlva, igérem,
ellenségeinek truccczára felélled egészen.
Ezt vegye most be az Úr mindgyárt!” A Papra tekintvén
„végső próba gyanánt, úgymond végtére, hogy úgy van
aʼ dolog, ammint én még tegnap mondtam az Úrnak.”
Néma komorsággal nézték mindnyájan Ürömfit,
míg ezen orvos italt elkészítette, beadta;
nézték aʼ Papot is némellykor, néha meg egymást
aʼ különös jelenésnek okát lappangva keresvén
ábrázattyaikonn: de az orvos végre leülvén,
ʼs Rósival eggykét szót váltván már attya urárúl
már az egésségrűl, már aʼ szép nyári üdőrűl,
Égfi felé fordul, ʼs vele is többféle dologrúl
szólván, Váfri felűl azt kérdi: baráttya-e, vagy sem?
Égfi ezen kérdésre magát kétkedni mutatván:
„ösmerem és szeretem, de azért nem biztosom, úgymond,
öszvetatálkozván aʼ kávéházban azonnal
hogy hivatallyábúl kiesett, csacsogásba eredtünk.
Ő panaszolta baját, és én sajnáltam. Azóta
hogy ha talán meglát, megszóllít. Bécsben az útszánn
szinte hogy aʼ Kalmárt házában hagytam örömmel
ʼs aʼ Duna partya felé aʼ pesti hajóhoz eredtem
nézni: ha eggyikben lelehetne-e mennem anyámért?
megragad ámúló vígsággal, ʼs kérdeni kezdi
ott létemnek okát. Az üdőt drágának itélvén,
csak rövid ígékkel minteggy vonakodva feleltem,
hogy hivatalt kértem, ʼs megnyervén, a mit akartam
vissza megyek; ʼs ezzel megváltam tőlle sietve.
Estve felé, hogy már holmimmal pesti hajómhoz
érkezek, ott látom. Kérdésire meg nem akartam
mondani aʼ hivatalt: ne talán kinevessenek otthon,
ʼs lázokot indítván választott státusom ellen,
Bécsi lakásárúl lebeszéllyék édes anyámot,
kik magyar embertűl méltatlanságnak itélik,
jobb példája szerint sok ezer külföldi nemesnek
botba temetni magát vagy mesterségeket űzni.
Erre ugyan láttam, hogy bús ránczokra vonódott
homloka, érzettem szívét hidegedni azonnal
ʼs biztos enyelgését szöges ígécskékkel egyűlni:
ámde hogy én hozzá vígan folytattam előbbi
szívességeimet, megtért aʼ régire ő is.”
„Képmutatás, csupa képmutatás! viszonollya Ürömfi
nagy hevesen. Nem tért igazán, csak térni tetette
vissza magát aʼ régire. Ó eggy szívtelen ördög!
Néki köszönnye az Úr veszedelmét, néki magának!
Őneki eggy fő Úr, ki, mivel pápista hitünkhöz
megtért, embere lett, azt mondta: hogy elnyeri még is
aʼ kívántt hivatalt, ha csak el nem csapja kezérűl
eggy ifiú, kinek erre talán több jussai vannak;
ámde nevét ennek meg nem mondotta. Kitetszik
aʼ mit imént mondtam, levelébűl Váfri Eleknek,
mellyet ezen hóhér eʼ skartétára előre
concipiált ʼs amaz erdőben véletlen elejtett,
mellyben az Úr olly mélyen aludt. Olvassa el, itt van.”
Aʼ beteg átnézvén szaporán: „ez az ő keze, úgymond;
Ámde hiszen...” – „Kérem! viszonollya előzve az orvos;
Minthogy az Úr vele aʼ hivatalt nem akarta közölni,
mellyhez igen bölcsen kalmárnál jutni ohajtott,
ő az urat, látom, szintannak nézte, ki úttyát
drága ravaszsággal keresett pócczára elállya.
Ezt pedig ő egyszer hihetősnek tenni találván,
kész volt ártatlan vérét lecsapolni az Úrnak.
Ösmerem én őtét hírérűl. Helyre akarván
hozni az elvesztett hivatalt, feltette magában:
hogy, ha egyébképen nem juthat semmire, megtér.
Nossza tehát kegyes embernek, babonátlan eszűnek
jó nevelésűnek ʼs vídámnak lenni kitudván
eggy papot, aʼ ki Budánn mulatott volt akkor üdőben,
hozzá sompolyodik, ʼs panaszolván mostoha sorsát,
kéri hogy addiglan, míg alkalmatlan ügyének
tán jobb vége szakad, házánál tűrje meg ollykor.
Mert én legböcsösebb ʼs legszebb mulatásnak itélem,
bármicsodás tárgyrúl nyíltt ésszel szóllani, úgymond.
Erre szabadságot nyervén, úgy tudta takarni
aʼ Pap előtt fene lelkének százféle fekéllyét,
úgy kegyes érzésű szívét megnyitni amannak,
úgy megalázni magát, hogy amaz kedvébe fogadván,
tiszta baráttyának ʼs nem rossz embernek itélte.
Váfri csak ezt várván, illy szókkal meglepi egyszer
aʼ Papot: Édes Uram! módgyát nem látom egyébkép,
hogy hivatalt nyerjek, Calvinust kell kicserélnem.
Én pápista leszek. Nekem ez, tudhattya felőllem
könnyen az Úr, mind eggy: hanem az nem férne begyembe
még is hogy tetetés nélkűl megnyissam akármelly
papnak titkaimot, vagy hogy vele serio bánnyak,
ʼs carricatúra gyanánt munkánkot meg ne nevessem.
Én az urat bölcsnek ʼs hozzám egyenesnek itélem.
Játszuk el aʼ külsőt eggyütt: szívünkbe ki lát be?
Aʼ Pap elirtódzik, ʼs valamint kinek oldala mellett
aʼ mennykő lecsapott. Szófajánn szerte meredvén,
gondolatoknak ered. Maga így rajzolta ezeknek
rettenetes képét nagy réműléssel előttem,
hogy vele szóllottam: Látott tán nyári üdőben
többször az Úr olly fergeteget, mikor öszve repűlvén
ellenesen sívó szelekenn aʼ fellegek, úgymond,
eggy iszonyú cháost kezdnek formálni felettünk,
mellybűl száz helyekenn kilövődnek ʼs megmeg enyésznek
aʼ gyors villanatok, még tompán közbe morogja
háborodásit az ég: úgy lettek, ʼs tüntek agyamban
aʼ sok gondolatok. Nem akarván lenni goromba
hozzá házamnál, toleráltam néha beszédgyét,
mellyel az Egyháznak látszott turkálni szokásit:
mert mit ereszkedgyek színekrűl pörbe szemetlen
antagonistávat? ʼs így hogyha mosolygani látott
gyáva itéleteinn, nagy eszére mosolygani gondolt.
Ez lehetett bal itéletinek forrása irántam.
Annyira nem véltem mégis terjedni hitetlen
vakságát, hogy az illy dolgokkal játszani merjen.
Most egyszerre tehát gonoszabbnak néztem ezerszer
aʼ gonosz ördögnél, ʼs képesnek, hogyha kimondom,
mennyire útálám megtérésének előmbe
terjesztett iszonyú módgyát, azt mondani róllam:
hogy lebeszéllettem, noha pap, pápista hitünkrűl,
vagy hogy ajánlását bagatella dolognak itélvén,
tévelygéseibűl nem akartam az útra vezetni.
Mind ezek olly szaporán támadtak vészes eszemben
ʼs olly iszonyú habozást, olly nagy félelmet okoztak
bennem, hogy magamot nem tudtam semmire venni.
Csak hogy üdőt nyerjek, ʼs hogy serio bánni mutassak
egyszersmind magamot megtérésével, imillyen
szókra fakadt nyelvem: szívbűl szolgálok az Úrnak:
ámde hogy aʼ hitnek, mellyhez tér, józan okát is
adni az Úr legalább naggyábúl tudgya, javaslom:
hogy közösen nyomozó ésszel pápista hitünkbűl
szedgyük elő aʼ czikkelyeket, mikor úgy is üdőnkint
öszve jövünk. Nem terhelem én mély oskola szókkal
józan eszét. Legyen eggy vezetőnk mindenben az Írás.
Váfri meg állapodott aʼ papnak furcsa tanácsánn:
ez pedig át látván eggy két hét múlva egészen,
hogy szerecsenyt mosogat, feltette magában azonnal,
lelki tanítását hosszabbítgatni eladdig
míg amaz aʼ háztúl unalombúl elmarad önnkint.
Két hetet eltöltött vele így. Végével ezeknek
Váfri fejét rázván: nem tetszik az énnekem, úgymond,
hogy nagyon elkések megtérésemmel. Az ősznek
csillog az erdőknek bogainn már lomja. Maholnap
vége Diétánknak ʼs aʼ Püspökök, aʼ kik az ollyan
embereket, mint én, jobb sorsra segíteni szokták,
mind haza indúlnak. Tán csak jó volna sietnünk.
Ámde szavát aʼ Pap tréfának vette csudálván,
hogy noha szép hivatalt vár, ammint tudta szavábúl,
megtérése utánn, ezen eggyel meg nem elégszik,
még is, ʼs oszlopolást koldúlván aʼ pap uraktúl,
czéllyát oktalanúl alacsonynak akarja mutatni,
Váfri tehát másnap, mire nem veszi áh! az aranynak
csillapodás nélkűl dühödő éhsége az embert!
eggy okos és jámbor Püspöktűl vissza sietvén,
aʼ Paphoz berohan ʼs nagy örömmel, nossza utánnam
úgymond, jöjjön az Úr szaporán! Aʼ Püspök akarja
látni tanítómot, megtérítőmöt, atyámot.
Aʼ pap elámúlván, nem akart indúlni szavára
míg amaz elmondván, hogy megtisztelte valóban
ʼs oszlopolásáért megszóllította merészen
eʼ kegyes és buzgó fő pásztort, újra sietni
kérte, mivel vele aʼ nevezett Úr szóllani kíván.
Aʼ pap elérkezvén házához lelki fiával,
ʼs úri kegyességét látván nevekedni magához,
mennél ösmeretesb lett nálla beszédgyei által
végre imígy szóllott hozzá, nem rossznak itélvén,
Váfrit szinte saját tőrébe keríteni: Nékem,
Méltóságos Uram! levelem jött édesanyámtúl
estve felé tegnap, (ʼs igaz is volt) mellyre sietnem
kell mulatás nélkűl hozzá. Jobb kézbe nem eshet
Váfri, kinek módom nincs végbe szakasztani dolgát
mintsem hogy ha szegényt Méltóságodnak ajánlom.
Bölcs káplányi közűl rendellyen néki helyettem
kérem más vezetőt, ki nemes czéllyára segítse.
Szívesen átvévén eʼ gondot az érdemes Úrnak
buzgó szíve, halott színű lett Váfri azonnal,
ʼs hogy haza indúlván, maga volt aʼ pappal az útszánn
káromlásra fakadt, szörnyű szitkokkal igérvén,
hogy bosszú nélkűl ezt el nem fogja viselni.
ʼS meg tartotta szavát. Fellázította csalárdúl
ellene aʼ papokot költött rágalmai által,
hogy hite nincs, hogy társainak csúfollya tudatlan
mythologiáját, ʼs hogy feslettsége sem Istent
nem néz, csak szabados kedvét tölthesse, sem embert.
Így eʼ józan eszű ʼs érzékeny lelki atyának
olly iszonyú bajokot, csúf öldökléseket, ádáz
szégyeneket szerzett, hogy félre vonódnia kellett.
Én ezeket tudván, ʼs meghallám tegnap az Úrtól
Váfriʼ nevét, töstént azt kezdtem főzni magamban,
hogy ki az Istennel nem fél úgy játszani, mint ő,
képes az embert is morzsányi haszonnak okáért
ölni, ʼs ebédem utánn könnyücske kocsimba beűlvén,
szintʼ oda rándúltam, hol az Úr aʼ vízbe vetődött.
Üdvözlésem utánn aʼ Csősz elkezdi azonnal,
mert velem ösmeretes, gondgyát aʼ Pesti hajónak
eggy eltévelyedett Úrrúl rajzolni. Csak allig
hajnalodott, úgymond, mikor útnak akartak eredni,
ʼs öszve kiálltották azokot, kik szerte feküdtek
aʼ gyöpökönn, aʼ víg révészek. Végre hibázott
eggy Úr. Megnevezik, kurjognak, szerte szaladván
tücske gyanánt keresik: csak nincs! Hogy morgani kezdtek
némelly útas urak, hihető, végtére megúnván
aʼ sok várakozást, csak ugyan mélyebbre vonódtak.
„Én azutánn dolgozni megyek, ʼs taligámot akarván
| Bajnokot énekelek; nem mint aʼ régi poéták,
ajtatos Énéást, vagy epével tellyes Achillest,
sem lator erkölcsű Sándort; hanem aʼ ki eszével
végre megalktatván szívét, meggyőzte veszélyes
ösztöneit, meredekre csaló képzésivel eggyütt.
Ő ugyan aʼ harczban járatlan nemzetek ellen,
kik dúzs nyájaikot fejvén, köz örömmel aratván
értt veteménnyeiket, ʼs idegen földekre vitetvén
áruikot, gyönyörű honnyokban csendesen éltek,
nem vezetett fene gyilkosokot, hogy az emberi nemnek
érdemesebb részét méltatlan igába tiporván,
marha merészséggel keresett és bajnoki szívvel
rendre kitűrtt veszedelmek utánn, többféle csoportbúl
rettenetes de nem állhatatos birodalmat emellyen.
Ámde talált rögös úttyaiban sok félre-vezérlő
vélekedést lárvái alatt aʼ tiszta igaznak;
lelt nevezettye alatt az igaz virtusnak üdőtlen
ösztönököt, mellyeknek az ész rabszolga bilincsben
szolgál; lelt sok irígy bajtárst, sok csalfa barátot,
számtalan árúlót, ál szenteket, ostoba csürhét,
emberi formákban veszedelmes marha-csudákot;
ʼs mind ezekenn nagy vészek utánn aʼ partra kitörvén,
emberi voltának főbb méltóságihoz illő
ʼs eʼ siralom-völgyben legigazb örömekre verődött.
Olly nehezen jut az emberi szív eʼ durva világban
szent nyugodalmához! melly legfőbb kincse nemünknek,
ʼs mellyre az állhatatos buzgás több érdem előttem,
mint ragyogó szerzése az olly nagy várasi testnek,
melly iszonyú remegések utánn elvégre leomlott.
Bár amaz elmésebb ifiak, kik az oskola pornak
fellegi köztt aʼ régi görög vagy római népnek
tetteit olvasván, ʼs ragyogó hivságaik által
jégre vezettetvén, nagy gondolatokra hevűlnek;
csalfa szabadságát a hajdani durva üdőknek
mint legkellemetesb kincset nagy tűzzel ajánlván,
machiavellizmust, rablánczokot, elme-igákot,
despota czélt, fortélyt, ʼs tudgyʼ Isten, mit nem akarnak
sejteni kormányzó testünknek minden erében;
ʼs orvosságaikot nem kértt búzgással ajanlyák
sem nyavalyás, sem tébolyodott, sem bénna hazánknak:
vagy kik avas példái szerint sok régi betyárnak,
kik mivel aʼ szomszéd országokot öszve tiporták,
vagy szép honnyaikot pártos harczokba keverték,
mint nagy honszeretők héros ragyogásra jutottak,
mind csak híresedést, hadi vagy polgári dücsőköt,
tiszteletet, ragyogást ʼs több illy csemegéket ügyelnek;
bár ezen elmésebb ifiak jobb útnak eredvén,
emberiebb és állhatatosb örömökre korábban
vágyni akarnának, mellyekkel az emberi szívnek
kedveskedni szokott aʼ csendes házi szövetség.
Músa! beszéld nekik el, mint tört át Égfi Ferenczem
eʼ sükeresb jókhoz, megvetvén minden üdőtlen
kéjjeit aʼ hidegen ragyogó sokféle dücsőknek,
ʼs eggy nemes erkölcsű érzékeny szűzzel az álnok
hírnek táboribúl gyönyörű Édenben vonódván.
Aʼ születő hajnal látszott pirosodni az égenn,
ʼs aʼ felüdűlendő napnak hirdetni arannyát;
mozgani kezdettek földünknek az éjjeli mélybűl
lassankint viradó tetejénn a számtalan élők;
ʼa lelke az álombúl felocsódott reggeli szélnek
fodrosodó színénn lebegett aʼ szőke Dunának:
ammint Bölcsi Mihály, ősz tisztartója honunkban
eggy falunak, melly Marsfi Tamást ösmerte urának,
agg feleségének felkelvén oldala mellűl,
költeni ment röst vaczkaibúl aʼ házi cselédet,
ʼs innen az Istenhez felküldvén régi szokásbúl
reggeli háláját, aʼ vízʼpartyára vetődött.
Könybe borúltt szemmel nézgetvén gyenge folyását
aʼ Dunaʼ gyöngyeinek, ʼs mély gondolatokba merűlvén
sok keserűség köztt elfolytt éltének utolsó
napjairúl: „melly kellemetes, melly csendes az élet,
úgymond, partyai köztt aʼ szűkebb házi magánynak,
hol megelégedvén az igaz szükséget előző
ʼs izzadozásokkal keresett polgári kevéssel,
ʼs hű feleségünknek, jó gyermekeinknek ölében
boldogsági között aʼ józanságnak örűlvén,
háborodás nélkűl, mint eʼ morzsányi habocskák,
végső céllyaihoz görgünk mennybéli valónknak.
Nincsenek itt vészek. Nem dúllyák aʼ sok irígyek
Számielʼ*) ostrominál dühösebb sziszegéseik által
bölcs folyamattyaibúl zavaros habzásra eszünköt;
aʼ barom indúlat meg nem bódíttya tüzével
vágyakodásaiban mértékletes állati részét
emberi voltunknak: valamint aʼ földi udúknak
réseibűl kiütő kén-láng aʼ tiszta folyókot;
sem jövevény szemetek nem késztetik árjaik által
aʼ nemes erkölcsöt mellyünkbűl félre vonódni:
mint mikor aʼ hegyrűl aʼ zápor síkra rohanván,
ʼs öszve szövetkezvén sok gazzal, mocskos iszappal,
partya közűl aʼ régi Dunát vápákba szakasztya;
ʼs aʼ mi nagyobb, aʼ háborodott hatalomnak erétlen
mennykövi aʼ magosan ragyogó bérczekre szeretvén
rontani, nem keresik járatlan völgybe vonódott
ʼs négy alacsony fal köztt nevető polgári fejünköt.”
Illyen gondolatok fogták el Bölcsi Mihálynak
háladatos mellyét, ammint aʼ vízre tekíntvén,
jó tova eggy valakit meglát fél kézzel evezni,
fáradtt lábaival habokot rugdosni koronkint,
ʼs eggy darab ágashoz kapcsolva, feléje lefolyni.
Mint mikor útunkban sziszegő kígyóra tapodván,
megriadunk, ʼs aʼ csalfa veszélyt réműlve közöllyük
állati ösztönbűl, melly védelmére valónknak
kül segedelmet kér: úgy ő riadásra fakadván,
mintha saját vesztét látná, kikiáltya cselédgyét,
eggy nyugovó sajkába szökik, ʼs aʼ mélyre sietvén,
kész veszedelmébűl kisegíti magához az úszót.
Öszveszaladt azalatt aʼ háznak népe; utánna
sürgenek eggy komponn, beveszik szorgalmas urokkal
aʼ halavány jövevényt, ʼs aʼ parthoz vissza eveznek.
Eggy ifiú ember volt aʼ boldogtalan. Ammint
rettenetes szorgalma fogyott, tágúltak az életʼ
oltalmára felszűlt inak is, még végre kijutván
Bölcsinek útmutató karjánn aʼ partra, elájúlt.
Aʼ nemes érzésű gazdasszony szinte kilépvén
még hajadon fővel házábúl, láttya lerogyni
aʼ beteget, meg vissza sürög, ʼs életre segítő
illatos ecztekkel felfegyverkezve kiomlik,
órraʼ tövét megmossa velek, megdörgöli gyorsan
vak szemeit, szívének erét horzsollya helyenkint,
ʼs több apolások utánn érzékenységre idézi.
Majd azutánn aʼ jó öregek házokba vezérlik
karjaikonn, vizes öltözetét versengve lebontyák,
ʼs végre lefektetvén, kérik, hogy nézze tulajdon
birtokinak jószágaikot, ʼs kívánnyon akármit;
aʼ mi vagyonnyokbúl kitelik, megszerzik örömmel.
Még ezeket mondgyák, a plébánossal az orvos
érkezik egyszersmind, kiknek hű emberek által
hírt vitetett aʼ gazda, mihelyt aʼ partra kilépett;
ʼs öszve segítgetvén papi szorgalmával az eggyik,
életet éllesztő mesterségével az orvos,
ʼs addig apolgattyák, még könnyebbedni nem érzik.
Akkor az orvosnak kérdésire néma jelekkel
megmagyarázza baját azutánn, tágúlni mutattya
fojtogatott mellyét, ʼs csak ugyan szózatra fakadván,
könybe borúltt szemmel háláit kezdi zokogni.
Híre futott azalatt házonkínt aʼ nagy esetnek,
ʼs Marsfi Tamás Úrnak dúzs kastéllyába behatván,
felszöktette selyem vaczkábúl Rósi Kisasszonyt.
Ö maga Óbester lévén aʼ Franczia ellen
szolgált messze hazájátúl, ʼs hogy Rósi azonban
gondviselés nélkűl ne legyen, melléje fogadta
Férgesinét, eggy élemetes de nem éppen elaggott
özvegyet, eggy elesett Kapitánynak hajdani párját.
Bécsben sok palotát lakván még lyánka korában,
ʼs aʼ toalét mellett nagy mesterségeket űzvén,
tudta egész titkát aʼ várasi bonta világnak,
tudta szögét és tudta lyukát amaz oskolakönyvnek,
mellybűl legragyogóbb Elméink élni tanúlnak.
Csalfa mosolygással, szabad airrel, czifra szavakkal,
módos előzéssel megnyervén úri kegyelmét
aʼ nemesebb népnek, más részrűl durva szavával
ʼs büszke szemöldökivel tova rémítette magátúl
mindazokot, kiket őseinek polgári sorábúl
fel nem emelt aʼ sors; még képmutatásai által
tiszteletet szerzett szívének az ostoba pórnál.
Margita lyányának színtilly erkölcsei voltak;
csak hogy még ifiú lévén, lánczára szerette
válogatás nélkűl csupa édelgésnek okáért
aʼ sok férfiakot fűzgetni, kik addig imádták,
még selyem erszénnyek kifogyott aʼ drága teménybűl;
és hogy az olly hűssel, kit tán titkába beszentelt,
bájos inasságát aʼ próbálatlan örömben,
jóllehet aʼ rebegő hírek mást mondtak iránta,
tíz tavaszú czeverécske gyanánt el tudta hitetni.
Ámde azért hogy karjai köztt aʼ mocskos örömnek
Margita bajnoknénk gond nélkűl élte világát,
jó neve aʼ csevegő nyelvben nem lelte veszéllyét:
mert soha hűseitűl el nem vált hegyke haraggal,
ʼs hogyha talán ollykor hevesebb indúlati által
messze ragadtatván módgyátúl furcsa eszének,
rejtekibűl kitalált eggy vagy két szikra lövődni,
melly rút titkainak fel kezdte födözni homállyát,
Férgesiné, fő tisztye szerint eggy cára mamának,
mindent helyre hozott elmés fortéllyai által.
Innen esett, hogy Marsfi Tamás jó lyánnak itélvén
Margitot, alkalmas nevelőnek vérszemes annyát,
gondviselések alá kívánta letenni leányát.
Rósi tehát hallván szép tettét Bölcsi Mihálynak
aʼ szobalyánkátúl, felvonnya sietve ruháit,
felveri Férgesinét Margit lyányával az ágybúl,
ʼs aʼ miket Örzsétűl hallott, elejekbe terítvén,
kéri leánytársát, szaporán öltözne fel ő is,
hogy vele aʼ kifogott embert megnézni mehessen.
„A kifogott embert?” nevetéssel kérdi viszontag
Margita. „Olly sűrűn vonnyák aʼ partra naponkint
aʼ botor embereket, kik tán aʼ vízbe lebuknak,
mint aʼ rossz halakot, még sem mozdúlok az ágybúl.”
Ezzel az ágyba ledűl. Szemeit keseredve bocsáttya
Rósi reá, kit Férgesiné kérlelni akarván,
„volna tehát, úgymond, Kincsemnek kedve lemenni
Bölcsihez? Én szeretem, hogy az illy jámbornak ügyetlen
sorsánn szánakodik. Nincs szebb, mint érzeni másnak
bújjait. Ámde magát még is, mint úri leányzót,
minden ügyetlenhez mindgyárt elvetni nem illik,
főkép hogyha legény vagy pór. Sok jónak elállya
úttyait aʼ kiszabott etikét, melly minden esetben,
sans contredit! souverain törvénnye az úri világnak.”
„Ahha! bomollyon meg jövevény etikétetek, úgymond
Rósi hevességgel. Hol az emberségnek élőnkbe
nyög szava, ott etikét törvényt nem szabhat, akármit
mondgyon az úri világ. Még élek, mondtam ezerszer,
ʼs mondom is itt ismét magyarán, soha édes atyámnak
fő szavaʼ járását ki nem engedem ütni fejembűl:
Aʼ Nagyok eʼ földönn Istennek képei, úgymond;
gondviselője pedig minden féregnek az Isten;
ʼs mink ne legyünk nyomorúltt embertársunknak atyái?
Örzsike jöjjsze velem!” ʼS ezt mondván, Bölcsihez indúlt.
Helyre leány volt ő mindenben. Termete karcsú,
ʼs mint amaz ép gyertyány, súgár volt. Szőke hajának
fürtyei rend nélkűl patyolat vállára lebegvén,
aʼ ragyogó napnak rajzolták bájos arannyát,
melly nagy zápor utánn aʼ tiszta pataknak ezüstyénn
lengedezik. Sem drága kövek, sem hindusi gyöngyök,
sem más illy piperék nem függtek rajta, kivévén
gála naponn, mikor aʼ buta nép aʼ páva negédet
emberi kelleminél formánknak többre böcsűlvén,
gazdagsági előtt szeret arczra borúlni urának.
Aʼ nemes érzésnek látszott kiragyogni szemébűl
kék tüze, kellemesen megmértékelve tejével
aʼ kegyes erkölcsnek: könyhullajtásait értem
aʼ könyörü szívnek. Meg nem sejthette kerékded
képét bel vonatás nélkűl, sem tiszta szavának
szívlebegés nélkűl nem hallgathatta folyását,
aʼ ki az embernek két fő díszére kijutván,
tiszta barátságban képes szomszédival élni,
kiknek leikeiket szavaikban láttya lebegni,
ʼs minden eszes rendben gyönyörű szépségeket érez;
aʼ mire nem láttyuk termettnek az állati párát.
Ő maga ártatlan lévén, nem nézte egyébnek
aʼ gonosz erkölcsűt, hanem indúlattyai által
eggy korig elragadott vagy tán neveletlen eszétűl
úttyaibúl tiltottra kicsaltt gyarlónak: az önnkint
rosszra törő embert lehetetlenségnek itélte.
Ember társa iránt illy vélekedésnek eredvén,
aʼ gonoszok könnyen játszhattak volna eszével.
Ámde tanításit szemesebb attyának előre
még mint gyenge leány nevedék szívébe fogadván,
ʼs útmutató vezetése szerint eʼ józan öregnek
szállani aʼ rosztúl ʼs aʼ jót gyakorolni tanúlván,
aʼ nemes erkölcsben hihetetlen erőre verődött,
ʼs tisztyeibűl nem hagyta magát útfélre kicsalni.
Asszonyi kormánnyát aʼ háznak azóta viselvén,
hogy kétszer hetedik keletét végezte korának,
szüntelen ott forgott, hol sürgeni tudta cselédgyét
aʼ kiszabott fontosb munkákban, ʼs angyali szivvel
már ezeket kegyesen biztatván, már meg amannak
módokot aʼ súlynak könnyítésére mutatván,
újdon erőt látszott fáradtt kezeikbe lehellni.
Aʼ mi üdőt eʼ tisztye hagyott, varrásra kötésre
szánta; csak estve felé vervén mulatásnak okáért
forte-piánóját, mellyhez szép tiszta szavával
énekeket zengett. Ez volt mindennapi rendgye.
Ámde hogy elméjét gyarapítani el ne mulassa,
ʼs aʼ nemes érzésben szívét meghűlni ne haggya,
reggel az errevaló könyvekbűl aʼ Köz Atyának
alkotmánnyairúl tartott leczkéket eszének,
mellyeket olly kegyesen százféle javunkra teremtett;
estve pedig szívének adott erkölcsre hevítő
étkeket érzékeny munkákbúl, mellyek az embert
kellemetes köntösbe takartt intéseik által
szívreható esetecskékben tisztyére taníttyák.
Ajtatos és még sem szentecske, az édes örömnek
kedvellője de nem hebehurgya, szelídke de még sem
tűztelen, érzékeny szívű és még sem esengő
lévén, állhatatos szivvel zavaratlan örömmel
járta közép úttyát aʼ jónak, mellyet az erkölcs,
hogyha igaz, sem imígy sem amúgy csavarogni nem enged.
Arra pedig mint legnemesebb tisztyére vigyázott,
hogy palotája körűl ne legyen boldogtalan ember,
aʼ ki lehetséges segedelmet tőlle ne venne.
Még azok is, kik tán botlásaik által okozták
bújjaikot, ʼs kiket aʼ tetetés, aʼ lelki kevélység,
aʼ sanyarú buzgás vagy más efféle keménység
súllyok alatt elhagyni szokott, veszedelmes ügyökben
nem csak gondviselőt, hanem istenes útra vezérlő
emberi angyalt is szoktak volt benne találni.
Bölcsi felé menvén, falujának temploma mellé
érkezik ő már most, ʼs megláttya sietni belőlle
aʼ papot aʼ néppel, melly aʼ szentséget, imádó
hálaadások köztt betegekhez szokta követni.
Aʼ pap utánn aʼ falka közé behat ő is azonnal,
ʼs Bölcsihez eljutván, még mások térgyre borúlnak
ʼs aʼ betegért aʼ pitvar előtt esedeznek az égnek,
aʼ szobaʼ padgyának közepénn térgyére leomlik,
Égfi Ferencz az Urat már készen várta magához,
bűneit aʼ papnak meggyónván reggel azonnal
hogy veszedelmébűl kiverődvén, szóllani kezdett.
Most hát vánkosirúl, ősz gazdájának előre
kértt segedelmével, noha ezt nem vélte az orvos
mindenkép jónak, felemelvén még is erőtlen
testét, ajtatosan befogadgya magához az Istent.
Majd azutánn aʼ nép aʼ háztúl megmeg eloszlik;
Rósi pedig rá tűzi kezét aʼ gazdaʼ kezére,
ʼs lassú szózattal: „melly szörnyen irígylem az Úrnak,
úgymond, eʼ gyönyörű tettét! Ma megírom Atyámnak,
hogy szomorú jelenési között aʼ marczona harcznak,
undorodásaibúl jó szíve örömre hevűllyön.
Lássa szegény, hogy mink az Eget kérlellyük azonban
itthon az emberiebb virtusnak versenyi által,
még ő rettenetes vészek köztt védi hazánkot,
ʼs bizzon az Istenben, hogy Ez érdemeinkre tekíntvén,
aʼ veszedelmekbűl hozzánk meg vissza segíti.”
Szép szeme itt, violácska gyanánt, melly egybe tolódó
gyöngyeit illatozó levelénn nem győzi viselni
aʼ bő harmatnak, könyeit görgésnek ereszti;
mellye szorúl, aʼ felhabozó zokogások elállván
életadó hivatallyainak minduntalan úttyát;
ʼs rengedező ajakinn félszeg szózattya elájúl.
Attya iránt sok rettenetes képekkel ijesztvén
szívét aʼ szeretet, melly meg nem szünhet epedni,
még veszedelmekben képzelheti forgani tárgyát,
sírva fakadt gyakran, ʼs hogy meggyőzhesse keservét,
térgyre borúlt, remegő kezeit felemelte az égre,
ʼs bús zokogások köztt attyáért addig esengett,
még jó vége iránt hadi pállyájának az árvákʼ
Gondviselőjében keresett bizodalma felélledt.
Most is az Istennek titkos buzgással ajánlván
gyászos ügyét, ʼs könyeit kitörűlvén végre szemébűl,
kérdezi aʼ gazdát: vallyon jót váre az orvos
gyógyúlása iránt betegének? ʼs édes örömmel
hallgatván ez iránt aʼ jó hírt, attyaʼ nevében
aʼ jövevényre való költséget azonnal ajánlya.
„A mi talán, úgymond, házánál nincsen az Úrnak,
küldgyön azért hozzám, ʼs betegét szenvedni ne haggya,
hogyha egyébképen megkönnyebbítheti sorsát.”
Égfi Ferencz az alatt, ki legyen? megkérdi azoktúl
titkon, kik medicínákkal mellette forognak;
most pedig ágyához kegyesen közelíteni látván,
mozgani kezd ʼs fel akarja magát könyökével emelni.
Ámde amaz komoran kérvén, hogy fekve maradgyon,
ʼs angyali orczáját vidító kegyre derítvén,
„bús esetét, úgymond, szívbűl sajnálom az Úrnak.
Érezë könnyűlést aʼ gyógyításra magában?”
„Nagyságodnak igen köszönöm szorgalmait, úgymond
aʼ beteg erre. Hiszen csupa embersége azoknak,
kik kisegítettek tehetős apolásaik által
kész veszedelmembűl, elegendő volna, elállott
szívdobogásaimot megmeg mozgásra idézni:
ʼs aʼ mit ezen jó lelkek imint nagy pontra emeltek,
arra kegyes koronát tesz most eggy angyali jóság.”
„Mind kötelességünk! viszonollya ezekre pirúlva
Rósi. Csak azt kérem: legyen olly bizodalma mihozzánk,
kik nyavalyájában szívbűl szolgálni ügyekszünk,
mint testvéreihez. Rendellyen, kérjen akármit,
aʼ mit jónak itél könnyebbségére. Szokásink
majdnem erősebbek mint aʼ természet: ezektűl
hirtelen elválván, nehezebben szedgyük erőnköt
öszve; azért ki ne térjen az Úr aʼ hajdani rendbűl,
mellyet házánál tartott illyféle bajában.
Aʼ mi pedig fontosb ennél is az illyen esetben,
az: hogy az embernek szívét ne gyötörje titokban
semmi teher, gond, bú vagy akármellyféle szorongás.
Hasztalan ott minden segedelme az orvos italnak,
hol beteg éltünknek gyökerét or féreg emészti.
Hogyha tehát szívénn valamelly súlyocska feküdne,
szóllyon az Úr. Kívánna talán hírt adni magárúl
véreinek vagy kedvesinek? Ha szülője az Úrnak
bús esetét meghallya nehogy, ʼs nem tudgya, mi vége
lett veszedelmének? mint fogja siratni szegényke
vízbe veszett vérét, ki talán istápja, reménnye,
mindene volt!” – Szava itt eʼ jó léleknek elállott;
mert betegünk lappangva növő érzékeny örömmel
szinte beszürcsölvén elejétűl fogva beszédgyét,
végre hogy annyának bánattyát festeni hallya,
Rósiʼ kezét buzgón remegő ajakára szorítván,
„Ah! ha ezen szűz kéz, úgymond, megtenni akarná,
aʼ mire most az enyim képes nem volna, ha mindgyárt
volna is annyi erőm, hogy hírt írhassak ügyemrűl,
melly köteles volnék végső pihenésemig érte!
Mert csak az illyen kéz tudhatná gyenge vonással
festeni úgy ügyemet, hogy az asszonyi szívnek erőtlen
szálakbúl épűltt szövevénnyét meg ne repessze.”
„Megteszem én örömest eʼ kis szolgálatot, úgymond
Rósi viszont, ʼs fogadom, hogy tellyes erőmmel ügyékszek
kíméllése iránt aʼ gyengébb asszonyi szívnek
aʼ kiszabott nyomtúl el nem távozni, ha máskint
gyenge fejem képes helyesen kifejezni szavakkal,
aʼ miket érzékeny szívem rajzolni parancsol.
Aʼ mi tehát levelembe való aʼ gyászos esetbűl
mondgya előmbe az Úr halkkal, hogy meg ne romollyon.”
Ezzel az ágy mellett eggy kész karszékre leülvén,
kéri az állókot: vennének székeket ők is.
Égfi tehát látván aʼ környűlötte ülőknek
félkomor orczáinn aʼ néma figyelmet ocsódni,
„móta megért, úgymond, kis eszem, sőt móta magamrúl
emlékezni tudok, szomorú sorsomnak epesztő
mostohaságával kellett küzködnöm örökké.
Hogyha talán ollykor mutatott is csalfa szerencsém
bús habozásim köztt óhajtott deszka-darabkát,
mellybe kapaszkodván aʼ zöld szárazra kiússzak,
már mikor aʼ partnál voltam, véletlen erővel
szirtbe csapott, remegő kezeimbűl messze ütötte
gyámolomot, s aʼ vészek alá meg vissza hagyított.
Durva fejességét el akarván végre kerűlni,
minden tőlle jövő jórúl egyszerre lemondtam,
ʼs hogy keserű sorsát megkönnyebbítsem anyámnak,
(mert magamért soha sem mozdúltam volna helyembűl,
bár melly vékony ügyet mért volna ki mostoha sorsom,)
Bécsi baráttyánál, kit még czeverécske korában
ösmert, hogy nagy atyámʼ házát mint oskola-gyermek
lakta, csak éppen imént kalmár comptoirba szegődtem.
Ez megörűl, ʼs megajándékozván ötven arannyal,
megmeg Pestre leküld töstént nyavalyáska szülőmért,
Hadd legyen itt köztünk, úgymond. Gyámollya tanáccsal
asszonyomot, kiben édes öcsét fog szíve találni,
sʼ ossza fel aʼ háznak kormánnyát véle, ha tetszik.
Lyányaimot mulatáska gyanánt oktassa koronkint
asszonyi munkákban, ʼs így vélünk csendesen élvén,
várja ki napjainak végét zavaratlan örömben,
mellyel az ártatlan szívnek kideríteni képes
bármelly fergeteges bújját aʼ tiszta barátság.”
„Szíves ajánlását gazdámnak sírva köszönvén,
Pesti hajóra ülök még az nap Váfri Elekkel,
kit vallása miatt, hogy Jósef sirba hanyatlott,
szép hivatallyábúl kivetett aʼ mostoha fátum.
Estve felé tegnap majd fél mérttföldnyire innen,
habzavaró küzdési miatt aʼ durva szeleknek,
eggy kies erdőnél kikötünk. Eggy hajdani viskó
látszik fái közűl aʼ vízre kacsongani, mellyben
csősz lakik. A helység, hihető, hogy háta megett van.
Hányt ugyan aʼ terhes felhőknek harczra gomolygó
tábora egymásnak kormos seregére csavargó
tűznyilakot; dörgöttek erős remegési az égnek;
zúgtak az ingadozó tölgyfák, ʼs a szőke Dunának
habjai aʼ magosabb parthoz nagy zajjal ütődtek:
ámde az égi csaták sebesen más félre vonódván,
allig esett eggykét esső-csöppecske tanyánkra,
jóllehet aʼ zuhogó zápor nem messze szakadt le.
Én vocsorára tejet kívánok házi kenyérrel
friss feleségétűl aʼ csősznek; Váfriʼ borábúl
eggy poharat megiszok sok kínájára; nyugodni
elmegyek eggy fa alá, hol azonnal mélyen elalszok,
négy alacsony kerekű keskeny talyigára feküdvén,
Nem tudom én, azutánn magam elmozdúltame innen
szertelen álmomban, vagy más hurczolt el? Eszemnek,
mondhatom, aʼ megivott tán fél messzelyke nem ártott;
hogy pedig álmomban soha fel nem keltem az ágybúl,
móta tudom magamot, nekem olly hiedelmes igazság,
mint hogy ezen bús fátumomot most fekve beszéllem.
Hogyha viszont más volt, ki talán aʼ vízbe hagyított;
azt legalább látom, nem volt szándéka rabolni.
Aʼ mi zsebemben volt, eggy szálig mindenem itt van;
pénzeim, írásim, kendőim, késeim, órám.”
„Bár hogy esett azalatt szörnyű veszedelmem, elég az
hozzá, hogy szomorú álmombúl észre ocsódván,
habjai köztt leltem magamot gomolyogni Dunánknak.
Úszni tudok, ʼs az volt eʼ mellett ritka szerencsém,
hogy veszedelmemtűl, noha nagy volt, meg nem ijedtem.
Híg tetejére tehát aʼ víznek vissza ügyekszek,
öszve szedem kibukásom utánn kis eszemmel erőmöt,
ʼs bátor szertelenűl vontak meg vissza ruháim,
még is az Istenben bízván, elkezdek evezni.
Ámde setét lévén, aʼ part szemeimbe nem ötlött,
ʼs hasztalan úszásom mármár fárasztani kezdett,
ammint bal kezemet jó vastag fába ütöttem.
Megkapom ezt tösént, ʼs hogy megkíméllyem erőmöt,
még felhajnalodik, magamot vele viznek eresztem.
Végre viradt. Melly rettenetes volt bennem az első
gerjedelem, magamot közepénn aʼ széles özönnek.
habzani szemlélvén! Kedvem csökkenni, reményem
sínleni, vékony erőm egyszerre hanyatlani kezdett.
Akkor sorsa jutott romlékony anyámnak eszembe,
hogyha segéd nélkűl maradand eʼ durva világonn,
ʼs mint mikor aʼ mármár sínlő tűz száraz avarhoz
jutván, újra felél, ʼs lehelései által az égnek
váltig apoltatván, az egész környékre kiterjed:
úgy fogyadékony erőm ismét pözsgésre ocsódván,
szét sietett forró habozással minden erembe;
kedvre derűlt szívem; hajnallott újra reményem;
ʼs nyirkosodó inaim megmeg munkára feszűltek.
Így azutánn, ammint lehetett, aʼ partnak aránnyát
vévén, ʼs hogy ne talán az erőbűl újra kifoggyak,
útcsavarásim köztt sokszor reszketve pihenvén,
a Dunaʼ méllyeitűl lassacskán félre szakadtam.”
„Melly gyarló szövevény, oh Istenem, emberi voltunk!
Még aʼ kellemetesb indúlat is édes örömmel
hirtelen elfogván szívünköt, szinte azonkép
önti belénk aʼ durva halált, mint gyilkos epéje
aʼ komor érzésnek. Mennél messzebbre verődtem
aʼ Dunaʼ méllyeitűl, veszedelmemet annyival inkább
fogyni tapasztalván, megtágította egészen
szívemet aʼ nagy öröm; képzésem előre ragadta
szüntelenűl eszemet; vérem buzdúlni remegni
tagjaim, elcsábúltt szemeim tévelygeni kezdtek;
ʼs még evező kezem is tisztyét buzgóbban akarván
végzeni, ʼs éppen azért az ohajtott partnak aránnyát
károsan elvétvén, csak tékozlotta erőmöt.
Ah! ezen Úr nélkűl, ʼs ezt mondván, hálakönyek köztt
aʼ gazdára mutat, bizonyos volt volna halálom.”
„Mind ezeket jó volna talán szorgalmas anyámmal
közleni, ʼs minthogy egésségét sinlődni gyanítom
nagy nyavalyája utánn még most is, jónak itélném,
innen pénzeimet, ha lehetne, felosztani véle.
Ah! ha tovább húzódna talán itt talpra-kelésem,
ő azalatt könnyen végső inségbe kerűlne.
Váfri, tudom, megijeszti szegényt, házába vitetvén,
majd ha hajónk haza ér, ládámot tiszta ruhámmal,
ámde ha Nagyságodʼ levelét olvassa utánna,
azt legalább epedési között láthattya, hogy élek.
Aʼ neve: Égfi Julis Kapitányné.” ʼS ezzel az útszát
Rósinak aʼ házzal megmondván, mellybe helyette
írandó levelét igazítsa, szelíden esengő
szókkal kéri megint: kíméllye meg asszonyi szívét.
Rósi tehát felkel ʼs azzal biztattya viszontag
aʼ beteget, hogy ezen szempillantásban adandó
híre szülőjénél Váfrit meg fogja előzni.
Bölcsivel elmenvén azutánn aʼ házi bureauba,
még maga ír, addig pénzt assignáltat amavval
attyaʼ baráttyánál Pestenn az ügyetlen anyának.
Égfi Ferencz azalatt érzékeny örömre hevűlvén,
ʼs háladatosságát ezen úri személyhez erősen
buzgani érezvén: „melly boldog népe az ollyan
pór falunak, hol imilly jó lélek uralkodik, úgymond.
Mint amaz Istenség, ki világait onnan az égbűl
gondviselő szemmel visgálván, ʼs ennek amannak
ínségét ne talán szemlélvén, gazda kezébűl
önnkint és bőven lebocsáttya reájok az áldást:
úgy ő kis faluját mindennapi gonddal apolván,
itt eggy kárba esett gazdának nyújtya segédgyét,
ott eggy búba merűltt özvegynek törli szemébűl
aʼ keserű könyeket; meg amott eggy gondos anyának.
kit súlyos nyavalyák hosszas beteg-ágyba vetettek,
életet ád, könnyíti baját, táplállya cselédgyét;
ʼs aʼ faluban nincsen vajudó, kit fel ne segítsen.
Én, Uraim!” – ʼs ezeket mondván, megfogja kezénél
aʼ mellette ülő Plébánost, Bölcsiʼ nejére
tűzi könyes szemeit, ʼs ez utánn megnézi az orvost; –
„több gonosz embernek voltam már tárgya. Irígyen
fúttak ezek köveket ragyogóbb szándékaim ellen;
jó nevemet mások csak azért, hogy puszta szavokra
agyszüleménnyeknek nem akartam hajtani térgyet,
gondosan öszve szedett ürügyekkel porba sziszegték,
úttyaimot meg azok, kik tán ösmerni közelrűl
aʼ letiportt hírűt méltatlanságnak itélik,
gyorsan elállották vak buzgóságaik által.
Másokat is láttam sokakot, kik józan eszekhez
istenes erkölcsöt kapcsolván ʼs emberi szívet,
kénytelenek voltak vagy örök rejtekbe vonódni
aʼ gonoszokʼ dühödési elől, vagy harcznak eredvén
bajnok módra velek, ʼs rút árúlásai által
csalfa baráttyoknak, hóhér kezeikbe kerűlvén,
lelkeiket kínzásik alatt nyöszörögve kiadni.
Illy jelenések köztt gyűlölni akartam az embert
mint gonosz alkotmányt, ki csak ártani, rontani termett.
Ámde ma, sok buzgásom utánn, egyszerre kibékélt
véle megint szívem, kit, látom, az isteni Jóság
nem dühös állatnak, hanem önn képére teremtett,
hogy könyörű szívvel gyámolván minden esetben
társait, és tőllök maga is szívbéli segédet
vévén, eʼ nemesebb frígynek szentséges ölében
aʼ barom állatnak mindég egyféle ügyébűl
váltig emelkedgyen díszére az isteni Észnek.
Aʼ heves indúlat, tévelygés, bábbal enyelgő
képzés aʼ mi nemes czéllyátúl messze szakasztya.
Haggyuk, Uram!” – ʼs eʼ szívreható ígékre fakadván,
mellye felé vongattya kezét aʼ lelki atyának;
„Haggyuk, Uram! nagy eszű bölcsekre az isteni létnek,
aʼ hit titkainak ʼs más vallásbéli szereknek
oskola próbáit, ʼs vigyük azt csak végbe szerényen,
hogy kegyes emberség, könyörűlés, istenes erkölcs
jusson üdővel amaʼ terjedtt hatalomra közöttünk,
mellyel az álnokság, tetetés, otromba keménység,
nagyra törő vad gőg ʼs több illy embertelen ösztön
aʼ ravasz állathoz látszik lealázni nemünköt:
nem látunk, fogadom közttünk olly csintalan elmét,
melly aʼ Gondviselést nyilván ostromlani merje.
Nincsenek Átheusok, kik az emberi észnek erőtlen
fegyvereivel szavokot helyesen bizonyítani tudnák!
Ah! nem az ész, nem az ész, aʼ szív viszi nyelveket arra,
hogy valamerre vetik szemeket, mind tömve találván
hangya gyanánt pözsgő gonoszokkal az emberi nemnek
lakjait, aʼ Köz Atyát, ki kegyes tűréssel apollya
eʼ mord szörnyeteket, botorúl meg merje tagadni.
Még mikor egymáshoz szítván aʼ hajdani népek,
mint rokonyok lakták juhaikkal az ősi mezőköt,
dallani nem győzték jóvoltait aʼ Köz Atyának,
kit nemesebb szívek csillaggal tellyes egébűl
alkotmánnyainak seregénn országlani érzett,
ʼs dajka segéd nélkűl kelt, terjedt köztök az erkölcs.
Ámde mihelyt egymást idegennek nézni, erősebb
frígyesek aʼ gyengébb szomszédra rohanni, tulajdon
honnyokot aʼ gőgös lázítók öszve zavarni,
ʼs aʼ ravaszabb csürhék aʼ jámbort, özvegyet, árvát
gyötreni büntelenűl, öldökleni, fosztani kezdték:
akkor az érzékeny szívek keseredve tekintvén
aʼ magos égre, hogy illy rendetlenségeket elnéz,
ʼs vékony eszek titkos szándékait aʼ Köz Atyának
mellyek az illy kétes kormánnyal végbe vitetnek,
át soha nem látván, titkon tusakodni magokban
léte iránt, azutánn kétkedve beszélleni mertek;
ʼs bár hogy apolgassák intéseik által azóta
lelki vezérlőink, csak fogy csak sínlik az erkölcs.
Aʼ mire fontos okok nem tudnák birni eszünköt,
minthogy nem gyakoroltt, aʼ rosszat feddeni késő
mennyei kormányrúl, azt szívünk érzi azonnal,
hogyha keservi között jámbor lelkekre akadhat,
kik mint szembetünő képmássai aʼ Köz Atyának,
öldöklői alól megmeg lábára emelvén,
még ezen életben nemes erkölcsének örűni,
ʼs holta utánn tűrtt kínnyaiért bért várni taníttyák.”
Aʼ Pap ezen szókbúl, mellyek csak halkkal eredtek
gyenge nyavalygónkbúl, könnyen kitanúlta iránta,
hogy sok rút bajokonn kellett átesnie, mellyek
aʼ nemes érzésű szívet keserítik, emésztik,
ʼs több iszonyú habzások utánn olly messze ragadgyák,
hogy valamint azelőtt buzgó szeretettel apolta,
úgy azutánn szörnyű monstrumnak nézze az embert:
bátor az olly kő szív, melly csak botozásokot érez,
lelki szorongását eggy illy érzékeny Igaznak
vagy hihetetlennek vagy kényességnek itéllye.
Szíve tehát szánásra hevűl aʼ lelki atyának,
ʼs aʼ beteget szent repteiben kísérni akarván:
„vesse az Úr, úgymond mennybéli atyánkba reménnyét,
ʼs higgye, hogy ő, mint pontos – igaz bírója nemünknek,
sem jutalom nélkűl aʼ jót nem haggya örökké,
sem sanyarú feddés nélkűl aʼ rosszat. Ezeknek
tűri ugyan, láttyuk, seregét, elnézi sokáig
vad dühödéseiket, sőt minthogy ritka gonosz van,
aʼ kiben eggy vagy két jó erkölcsöcske ne volna,
már ezen életben lefizetgeti nékik akármelly
lengeteg érdemeket múlékony földi javakkal:
ámde korán, későn, végtére lesujtya reájok
mennyköveit csak ugyan, ʼs fejeket szétzúzza örökre.
Négy fia volt egyszer, mondgyák egy jámbor atyának:
eggyike jó, aʼ többi gonosz. Zabolátlan örömmel
vittek ezek minden gazságot végbe; nevették
istenes attyoknak feddéseit; öccsököt, úgymint
otthon-ülőt, szentest, árúlót, ostoba mamlaszt,
mérgesen üldözték, attyokʼ láttára tiporták
lábok alá, rabszolga gyanánt munkákra igázták,
ʼs ammint csak lehetett minteggy versengve gyötörték.
Már az egész környék teli volt eʼ marczona czéhnek
pajkosságaival. Hányták aʼ számtalan átkot
rajok az édes atyák, kiknek gonosz útra vezették
ártatlan maradékaikot; kúcsolva emelték
aʼ sok anyák kezeket bosszúért aʼ nagy egekre,
kiknek lyányaikot vagy csábításaik által,
vagy vad erőszakkal tiltott örömekre ragadták;
sírva panaszkodtak rablásaik ellen az árvák,
kiknek pénzeiket vagy csalfa processusok által,
vagy más színek alatt lator erszénnyekbe kaparták;
ʼs aʼ sok adósságot több gazdag földes uraknál,
kiknek arannyaikot dobzódásokra kicsalták,
senyves búba merűltt attyok nem győzte fizetni.
Ő ugyan azt epedési között feltette magában
sokszor, hogy könyörű szívét elzárja előllök,
ʼs tékozlásaikot kevesebb sommákra szorítván,
úttyait éktelenebb pajkosságiknak elállya:
ámde kegyességgel hamarább megnyerni remélvén
szíveiket, kinyitotta megint számokra vagyonnyát.
Sokszor imitt vagy amott iszonyú gazságaik ellen
csúnya panaszt hallván, kezeit felemelte reájok
szörnyű ostorival, hogy végre kiöntse haragját:
ʼs íme! az ártatlan testvér elejébe borúlván,
kérte könyes szemmel, még egyszer szánnya meg őköt,
ʼs várja meg azt, hogy szívreható intései által
jóra hevítetvén, tisztyekhez térjenek önnkint.
Várta, de hasztalanúl: sőt látta, hogy annyival inkább
megkonokúl szívek, mennél kegyesebben apollya.
Végre tehát bús napjainak végéhez elérvén,
legvagyonosb szomszédi közűl eggy napra magához
többeket öszvehivat, ʼs elejékbe teríteti végső
szándékát örökösse iránt szép ősi javának
ʼs minden egyéb keresettyeinek. Jegyzéseim, úgymond,
mellyeket eʼ könyvben kezeimmel tettem üdőnkint,
megbizonyíthattyák nyilván, hogy három üdősebb
gyermekem aʼ jus-részt régen kifacsarta kezembűl.
Ők hát aʼ magokét éltemben előre kivévén,
ʼs aʼ mi nagyobb és ösmeretesb, rút életek által
szívemet eʼ javakért mindeddig szörnyen epesztvén,
holtom utánn az örökségbűl ne reméllyenek osztályt.
Öccsök az eggy örökös, kinek ők hóhérjai voltak.
Aʼ mit akart, meglett. Pört indítottak azonnal
aʼ sok creditorok, ʼs aʼ megcsaltt özvegyek, árvák
ellenek; aʼ gonoszok tőllök mind félre vonódtak,
fényes sorsaikot pórságra hanyatlani látván;
ʼs így az igazságnak méltó végzései ellen
semmi segítséget nem lelvén, tenkre jutottak.
Végre, mivel gonosz életeket folytatni akarták
még is, erőszakkal kezdettek azokra rohanni,
eggy vadony erdőbűl, kiket úttyaik arra vezettek,
ʼs innen az őröktűl sanyarú tömlöczbe vitetvén,
hajdani fénnyekbűl az akasztó fára kerűltek.
Pontos igazságát eʼ jó atya öszve csatolván
aʼ könyörű szívvel, ne reméllyüke annyival inkább,
hogy kegyes egyszersmind ʼs igaz is mennybéli Teremtőnk,
ʼs hogy gonoszabb fiait, kiket eggykorig irgalom által
jóra vezetni akar, szörnyen megfeddi üdővel?”
Rajzolatit hallván aʼ buzgó lelki atyának
Égfi Ferencz az egekre tekint, egymásba csatollya
domborodó mellyénn kezeit, ʼs így önti ki szívét:
„Mennyei Ész! hiszem én, hogy vagy: noha képzeni méltán,
mint Te vagy olly tárgynak nem tudgya tulajdonit elmém.
Érzem az erkölcsnek vonzásait élni valómban;
ösztönöz eggy bizonyos rend-kéj, hogy fékbe szorítsam
állati kénnyeimet; bel erőm aʼ józan igazra
vágyakodik, ʼs önnkint nyomozom, mint czélomot, aʼ jót.
Ah! de mikor törvényed utánn indúltam örömmel,
innen az aggasztó nyavalyák, sʼ aʼ gyászos esetnek
súllyai, búk, károk, gondok versengve gyötörték
szívemet, aʼ testnek nemesebb szerszámit emésztvén;
ʼs onnan az ellenség, bajtársom, irígyem,
csalfa kelepczéket rakván útamba, vagy ádáz
duzmadozások köztt szerető mellyemre rohanván,
aʼ sanyarú sorsnak bús örvénnyébe taszított.
És ez elég, hogy színed előtt arczomra borúlván,
higgyelek Istenség! mint annak lelki jutalmát,
aʼ kinek itt méltó örömet nem szülhet az erkölcs.”
Erre lecsendesedett. Szent gondolatokba merűltek
véle, kik ágya körűl állottanak. Aʼ szoba templom,
szíveik oltárok lettek. Kiki mélyen imádta
titkait aʼ rajtunk országló mennyei Észnek.
Rósi ezenközben levelével elérkezik ismét,
ʼs Égfinek átadván: „Szaporán olvassa el, úgymond,
ʼs írjon az Úr maga is néhány szócskákot utánna:
mert ha kezét írásom alatt nem láttya szülője,
félek igen, ne talán nem elég hitelesnek itéllye.
Mint anya én legalább várnám ezt illyen esetben.
Bölcsi, ha ezt megtette az Úr, elküldi azonnal.
Én azalatt haza térek ugyan, de ha még ma üdőcskét
lelhetek estve felé ismét, ellátok az Úrhoz.”
Nedvesedő szemeit felemelvén Égfi, kezére
tűz eggy háladatos csókot, ʼs „nem képesek, úgymond,
bármelly válogatott szavaim kifejezni, mit érzek,
ʼs Nagyságodnak ezen gondgyát melly nagyra böcsűlöm.
Óh! ha egyéb okaid már nincsenek Istenem! arra,
hogy kisegítss nyavalyás ágyambúl, nyújtsd ki csak addig
életemet, még drága kegyét ezen úri személynek
meghálálni tudom valahogy szolgálatim által.”
Rósi fejét kegyesen meghajtván Égfiʼ szavára,
aʼ jelen állóktúl búcsút vesz, ʼs vissza ügyekszik
aʼ szobalyánkával házához. Szíve az illyen
látogatások utánn nagy örömre derűlni szokott volt
mindég; szinte mikint aʼ nap harmatra feloldván
aʼ magosan lebegő párákot, az éjnek ölébűl
sokkal kellemetesb ragyogással látszik ocsódni:
ámde ma eggy különös vídámság fogta el édes
fojtogatásokkal mellyét, már öszve szorítván
kellemesen szívét, már meg szárnyára eresztvén,
ʼs víg könyeit szem-csillagibúl képére sutúlván.
Ösmeri festésem nélkűl eʼ drága jutalmat,
aʼ ki rokony szívvel gyámolgat minden ügyetlent:
aʼ ki pedig büszkén, hidegen, csupa dücsnek okáért
nyújtya segítségét, ʼs másokhoz szítani szívét
ʼs mostoha esteikenn vélek bánkódni nem érzi,
annak az illy örömet hihetőssé nem teszi tollam.
Így haza érkezvén, Margitnál láttya mulatni
Szurkosit, eggy ifiú férfit, kinek ősi ülése
szinte határos volt falujával Marsfi Tamásnak.
Attyaʼ halála utánn csak nem rég vette kezébe
nem kis birtokinak kormánnyát, mellyeket eddig
meg sem látogatott, üdéjét szorgalmival eggyütt
csak hivatallyának szentelvén. Úri nemének
régi dücsőségét nem vélvén arra elégnek,
hogy magosabbra törő szívének töltse negédgyét,
báttyainak temetése utánn feltette magában,
hogy hivatalt kérvén, ʼs ha talán csupa érdemek által
kívántt czéllyaihoz nem jut, fortélyos eszével
addig iparkodván, még minden gátokot áttör,
eggy vagyonos lyánkát megkínál végre kezével,
aʼ ki repűlését pénzekkel czélra segítse.
Vágyakodási közűl aʼ nyugtalan emberi szívnek
Ő csak az eggy ragyogásra törő vak gőgöt itélvén
olly nemes érzésnek, melly aʼ polgári sorokbúl
rangra emeltt úrnak külső qualitasihoz illik;
minden egyéb vágyást, érzést, indúlatos ösztönt,
mint alacsony szereket, ki akart gyomlálni magábúl:
ʼs minthogy ezen munkát, bármelly könnyűnek itéllyék
aʼ hidegen termett vagy már aʼ vészes üdőkönn
általesett nevelők, csak még sem lelte rövidnek,
aʼ hideg orczának gyorsan gyakorolta vonásit,
hogy velek aʼ szívnek legalább elfödgye csünését.
Így azt hitte talán maga is végtére, hogy ádáz
habjait elrejtvén indúlattyának, ez által
aʼ dühös ösztönt is töstént megfojtya magában:
mint sima orczáját látván aʼ csalfa vizeknek,
csendesnek hiszik aʼ tengert, kik rajta hajóznak,
bármely rettenetes habokot forgasson az allyánn,
aʼ földbűl kiütő lángokkal harczra hevűlvén.
Nem szeretett senkit. Kész volt gyűlölni magát is,
ʼs annyival inkább mást, ha talán úttyába vetődött
nagyra törésének: de azért mosolyogva beszéllett
még is, mint azelőtt, ellenségével, akármelly
gát-emelésének folyamattyát titkon előzvén.
Aʼ szerelem neki puszta barom szüksége: az asszony
gépelye rendetlen kéjjének: ʼs fényre vezérlő
plánuminak csupa eszköze volt aʼ házi szövetség.
Jussainak látván bármelly otromba nyomását,
nem mutatott haragot: társát törvényre idézvén,
hogyha egyébképen meg nem szőhette veszéllyét;
aʼ magosabb rangút kérlelvén; házi cselédgyét
gúnyos enyelgéssel harmincz páczára itélvén.
Irgalom aʼ pórhoz nem volt őbenne: de látván,
hogy felemeltt markát el nem mellőzheti, nyújtott
annyi segítséget mint más könyörűletes ember,
hogy ne talán aʼ várasi nép fösvénynek itéllye;
ʼs hogy rövid ígékkel mindent megmondgyak iránta:
emberi érzéstűl olly mentt volt minden esetben,
mint amaz arkangyal, kit az égbűl gőgje lesujtott,
ʼs olly teli volt nagy plánumival feje, szíve viszontag,
hogy valamint kész volt letiporni miattok az embert,
úgy fene szívében csupa vásznak nézte az Istent,
hogyha elállották mennybéli szabásai úttyát.
Férgesinét most Marsfi Tamásʼ lyányára vigyázni
tudván, ʼs már azelőtt Margittal sokszor enyelgvén,
szép levelével amazt megszóllította Budárúl:
írja meg aʼ háznak státussát, Rósiʼ személlyét,
ʼs férjhez adása iránt szándékát Marsfi Tamásnak.
Férgesiné mindenre felelt, kéretlen ajánlván
úri baráttyának segedelmét, hogyha talántán
Rósi Kisasszonynak szívéhez jutni akarna.
Szurkosi átlátván töstént ezen egybekelésnek
szembetünő hasznát, szolgálattyába fogadta
Férgesinét, hű gondgyainak dúzs hasznot igérvén;
ʼs Marsfinak egyszersmind aʼ nagy táborba könyörgő
eggy levelet küldött: engedgyen néki hatalmat,
Rósinak illendő útonn megnyerni szerelmét.
Marsfiʼ szabadságát vévén, falujára kirándúlt
többször, ʼs Rósi körűl mint hűs udvarlani kezdett.
Istenes erkölcsét, jó szívét, ʼs aʼ mi ezeknél
még veszedelmesb volt eggy lyányban, messze belátó
józan eszét könnyen kitanúlván, ő is azonnal
aʼ nemes erkölcsű férjfit játszotta előtte,
ʼs képmutatásával már olly vastagra nevelte
szűz szemeinn aʼ hályogokot, hogy igaznak itélvén
lelki rokonyságát aʼ gyenge leányka, böcsűlni
férjfi talentumait ʼs vizitáit ohajtani kezdte.
Most hát Bölcsi Mihályʼ házában szíve kinyílván,
Szurkosinak töstént elmondta beszédes örömmel,
aʼ mi eszébe jutott esetébűl Égfi Ferencznek.
Égfiʼ nevét hallván: „én, úgymond Szurkosi, őtet
ösmerem eggy keveset. Szeme kék, haja szőke, az órra
nem hegyes, orczájánn gyönyörűen egyítve fejérrel
aʼ piros...” – „Ah! most ő halavány, viszonollya ezekre
Rósi; de helyre legény! ugyan az lessz, aʼ kit az Úr mond.
Termete is szép szál, aʼ mennyire észre vehettem.”
Margita elkezdvén eʼ mondására kaczagni,
„csak lel az irgalmas lyánkának szíve jutalmat,
úgymond, itt vagy amott. Mink kőszívűek örökké
itthon ülünk, ʼs aʼ sültt verebet, hogy szánkba repűllyön,
hasztalanúl várjuk, mint aʼ röst róka ebédgyét.
Ő pedig útszánkint kikutatván aʼ sok ügyetlent,
aʼ könyörűlésnek végét nem láttya napestig.
Én, ha neked volnék, Égfit házamba hozatván,
addig apolgatnám, még felgyógyúlna bajábúl,
ʼs végre segédemnek megvenném rajta jutalmát,
több szeretőimhez friss rósa-kötélre akasztván,
hogy szép győzedelem-hintómot vonni segítse.”
Rósi ezen mocskos nyájasságokra pirúlni,
bal magyarázásánn szent irgalmának epedni,
ʼs Margitnak sanyarú leczkéket mondani kezdett,
mellyeket enyhítő szókkal megelőzni akarván
Férgesiné: „hisz ezért nem kellene Margitot, úgymond,
szidnia Kincsemnek; mert ő nem mondgya tulajdon
gondolatit sans doute. Ő azt terjeszti élőnkbe
jó szívbűl aʼ mit Kincsemrűl mások itélnek,
kik ha Kisasszonykát látnak járkálni legényhez,
nem könnyen hiszik azt, hogy zsoltárt mondanak eggyütt.”
Erre szemöldökeit felrántván, róka nyögés köztt
megrázgattya fejét, ʼs vállát fül-tőig emelvén:
„mind igaz, aʼ mit mond Kapitányné Asszonyom, úgymond
Szurkosi; ámde azért hogy mások rosszra csavarják
szinte legistenesebb tettünköt, drága nyomábúl
aʼ nemes erkölcsnek nem kell ám félre vonódnunk.
Úgy is ezer szív köztt allig lelhetni csak eggyet,
melly hivatallyainak hajlandó volna kijárni
akkor is ösvénnyét, mikor ettűl el nem ijesztik
aʼ sziszegő vászok. Hát hogyha elégnek itéllyük,
arra hogy erkölcsös tettünköt félbe szakasszuk,
hallani eggy vagy két rossz nyelvnek gyáva szidalmát,
mit lehet aʼ gyarló embernek várni németűl?
még kevesebb jámbort látunk eʼ csalfa világonn,
ʼs aʼ hit az erkölccsel nem lessz más; puszta regénél.
Én magam elvezetem Nagyságodot Égfi Ferenczhez
estve felé, hogy tetteinek részesse lehessek
csak legalább így is, mellyekkel az emberi nemnek
súllyait enyhítvén, könyeit kérlelve törűlvén,
laurusokot készít szép szíve magának az égben.”
Így ógatta ügyét mindenkor az ostromok ellen
Szurkosi, Férgesinét megkérvén titkon előre,
hogy mikor ő ott van, dorgálására keressen
ollyas okot mindég, mellyet czáfolni lehessen.
Rósi tehát látván, hogy pártyát fogja, naponkint
jobban szítogatott hozzá, ʼs mivel attyaʼ szavából
tudta elégképen: mit kell cselekednie, mit nem?
Szurkosit attya utánn legjobb embernek itélte.
Most pedig azt hallván, hogy kész vele Égfi Ferenczhez
menni, nagyon megörűlt, ʼs mivel arrúl, aʼ mit ohajtunk,
gyenge reményünköt bizonyosbnak tenni szerettyük,
kérte, hogy aʼ mit igért, megtartani el ne mulassa.
Szurkosi, hogy vele megy, még egyszer örömmel igérte:
most bizonyos lévén, hogy az annya is eljön utánna
Rósihoz új kocsijánn négy új paripával ebédre,
tudva hogy ezt nem haggya magát aʼ házi Kisasszony,
ʼs így az igértt vezetés vizzé fog válni magátúl.
Annya elérkezvén, fenn szóval kezdte csudálni
Szurkosi Rósi előtt jelenését: az meg elértvén
könnyen az ámúlást, „meglepni akartalak, úgymond,
Rósi leányomnál, ʼs megfosztani, hogyha lehetne,
szívének valamelly részétűl. Jól tudod úgy is,
hogy neked eʼ kincset már régtűl fogva irígylem.”
Rósi heves csókkal békélt eʼ szókra kezéhez,
ʼs drága kegyességét nagy tűzzel kezdte köszönni:
ámde amaz megölelte hamar, ʼs eggy udvari csókkal
több hitelességet sietett ígéinek adni.
Illy alacsony lelkű játékokot űztek üdőnkint
Rósinak ártatlan szívébűl eʼ fene rókák,
hogy nagy örökségét rabló kezeikbe kerítsék.
Aʼ nagy ebéd ʼs aʼ sok csevegés végtére megölvén
aʼ napot, alkonyodott; ʼs ingerlésére fiának,
Szurkosiné kocsiját az egész gyűlésnek ajánlván:
„jöjjetek el hozzánk, úgymond; meg vissza hozatlak
holnap, holnap utánn, vagy két hét múlva, ha tetszik.
Öszve tolódnak majd több jó szomszédok is: eggy kis
tánczot adok csak kedvetekért és eggy kis ebédet.”
Férgesiné töstént rá állott; Margita tapsolt;
Rósi pedig megrázta fejét, ʼs keseredve tekíntvén
Szurkosinéra, imígy szóllott: „én nagyra böcsűlöm
Nagyságodnak ajánlását; de nem engedi szívem,
hogy még édes atyám környűl van véve veszéllyel,
én részesse legyek bármelly ártatlan örömnek.”
„Égfi Ferencz, nem atyád van eszedben, mondgya kaczagva
Margita. Ő nállad nélkűl kiverődhetik ismét
aʼ nyavalyás ágybúl, ʼs ellenben, mentse meg Isten!
itt hagyhattya fogát, bátor mellette maradsz is.
Jőjjsze velünk, ʼs beteg angyalodot tánczold ki fejedbűl.”
Rósinak orczájánn aʼ bosszút habzani látván
Szurkosi: „én úgymond, Rósimnak nagyra böcsűlném
akkor is erkölcsét, ha magát amaz istenes okbúl,
hogy beteg embernek vagy más inségbe merűlttnek
nyújtsa segítségét, megvonná minden örömtűl.
Ámde tudom szíves szorgalmait attya urárúl,
ʼs tisztelem aʼ végzést, mellyel feltette magában,
hogy sehová sem megy, még ő ki nem állya veszéllyét.”
Férgesiné maga is most egyszer szentnek itélte
Rósiʼ tökéllését, ʼs ammint már öszve beszéllett
Szurkosival, lyányát megszóllította, hogy éllyen
aʼ kegyes Asszonynak szívességével. El is ment.
Aʼ nap elalkonyodott ʼs aʼ hold kezdette világát
hinteni már akkor földünkre, hogy útnak eredtek,
Szurkosi lóhátonn andalgván aʼ kocsi mellett,
melly csak lassan ment aʼ kellemes éjjeli hűsben.
Rósi tehát, hogy nem mehetett maga Bölcsi Mihályhoz,
Örzsét kérte reá, hogy nézze meg Égfi Ferenczet.
Ez nagy ohajtással várgatván szinte napestig
Rósit, az Asszonnyal majdnem csak rólla beszéllett
szüntelen, aʼ ki nemes szívét nem győzte dicsérni;
ʼs végre hogy estveledett, el látván tünni reménnyét,
búnak eredt. Illy búba merűl aʼ gerlicze sokszor
estve felé, mikor aʼ szükség elkésteti párját.
Örzse bedobbanván, felvídúlt képe azonnal,
ʼs Rósiʼ követségét hallván, érzékeny örömmel
illy szózatra fakadt: „mondgy, kérlek néki nevemmel
Húgom! ezer hálát. Mond, hogy könnyűlök azóta...
Nincs már semmi bajom, csak hogy Nagysága... Valóban
jól érzem magamot, ʼs köszönöm hogy még ma leküldött…
hogy rám gondgya vagyon. Mond, kéretem, el ne felejtsen.”
Aʼ követ elmenvén, aʼ gazdasszonyra kacsongat,
orczavonásaibúl minteggy kitanúlni akarván:
vette-e nyelvének hebegő buzgásait észre?
látta-e orczáját aʼ tett kérdésre pirúlni?
nézi-e szívragadó örömét csillogni szemében?
ʼs aʼ nemes érzésű öreget mosolyogni szelíden,
ʼs vizsga tekínteteit némán viszonolni találván,
el nem tűri tovább, ʼs ismét ezen úri személynek
angyali díszeirűl mély discursusba merűlvén,
megteszi aʼ vallást, hogy még soha semmi leánynak
látására erősb lázúlást szíve nem érzett.
Ez volt tárgya beszédgyeknek, még el nem emelték
kedves ülésérűl aʼ szenderedések az Asszonyt,
ez nyavalyásunknak, még el nem lepte az álom,
fantaziája, ez álmaiban tündéres alakja,
Örzse pedig haza érkezvén, szárnyára bocsáttya
nyelvét, ʼs kellemetes bővítésekkel akarván
festeni a dolgot: „melly jó, hogy még ma leküldött,
drága Kisasszonykám, úgymond.” – „Tán”, kérdi viszontag
Rósi hamar halavány orczával, „rosszra hanyatlik
dolga? talán meghal?” – „Nem hal, viszonollya ezekre
Örzse; de orvosság volt, láttam, néki szegénynek,
mert nekem is vannak szemeim, hogy még ma lementem
úri személlye helyett hozzá. Csókollya ezerszer
szép kezeit. Már érzi magát könnyűlni azóta,
hogy-hogy-hogy medicínát vett. Azt mondgya, nem érzi
semmi baját, csak hogy Nagyságod még ma lekűldött;
ʼs kéri nagyon, szépen, hogy holnap is el ne felejtse.
Óh! ha lefesthetném örömét eʼ drága legénynek,
hallván, aʼ mit üzent Nagyságod néki. Szemébűl
szinte kiolvastam, mit akart meg vissza üzenni.”
Illyeneket csevegett vocsoráig Rósiʼ fülébe,
tízszer elől kezdvén mondásait Égfi Ferencznek,
ʼs Rósinak új és új kérdéseit íge-özönnel
úgy megelégítvén, mint aʼ bölcs oskola-mester,
aʼ ki az észhaladó tárgyat magyarázni akarja,
mindazokét, kik széke alatt logyikázni tanúlnak.
Étel utánn levelét attyához végre ohajtván
hajtani, Rósi leül, ʼs valamint aʼ százszor elűzött
őszi legyecske megint orczánkra repűlni ügyekszik,
úgy sok harcza utánn megmeg levelére lebegni
látván Égfi Ferenczʼ képét, végtére az írást
elteszi, ʼs Örzsével papolásba ereszkedik ismét
eggy idegen tárgyrúl, melly aʼ nyavalyásra vezesse.
Örzse kapott mindgyárt aʼ horgonn, ʼs újjra kirakta
rhétoricájának piperéivel öszve dagasztott
áruit aʼ kedves tárgyrúl. Nem mentek aludni
még szoba-órájok nem kezdte petyegni az éjfélt.
|
Aʼ Magyar Nemességnek tisztességes
mulatságára írta V. F. Bajnokot énekelek; nem mint aʼ régi poéták,
ajtatos Énéást, Rómának mocskos okokbúl
költött szerzőjét; vagy epével tellyes Achillest,
aʼ ki hazájátúl, csak hogy buja oldala mellől
társa elámított eggy lyányt, megvonta segédgyét;
sem lator erkölcsű Sándort, aʼ régi világnak
legbotorabb pusztítóját hanem aʼ ki eszével
végre megalktatván szívét, meggyőzte veszélyes
ösztöneit, meredekre csaló képzésivel eggyütt.
Mert mi tanúságot vehetünk aʼ hajdani kornak
bajnokibúl, kiknek törvénnyek az állati ösztön,
ʼs legnemesebb czéllyok csak az eggy hadbéli dücső volt,
mint kiket aʼ kegyesebb emberség ösztönöz arra,
aʼ mit felviradott elménk cselekedni parancsol?
Ő ugyan aʼ harczban járatlan nemzetek ellen,
kik dúzs nyájaikot fejvén, köz örömmel aratván
értt veteménnyeiket, ʼs idegen földekre vitetvén
áruikot, gyönyörű honnyokban csendesen éltek,
nem vezetett fene gyilkosokot, hogy az emberi nemnek
érdemesebb részét méltatlan igába tiporván,
marha merészséggel keresett és bajnoki szívvel
rendre kitűrtt veszedelmek utánn, többféle csoportbúl
rettenetes de nem állhatatos birodalmat emellyen.
Ámde talált rögös úttyaiban sok félre-vezérlő
vélekedést lárvái alatt aʼ tiszta igaznak,
lelt nevezettye alatt az igaz virtusnak üdőtlen
ösztönököt, mellyeknek az ész rabszolga bilincsben
szolgál; lelt sok irígy bajtárst, sok csalfa barátot,
számtalan árúlót, ál szenteket, ostoba csürhét,
emberi formákban veszedelmes marha-csudákot;
ʼs mind ezekenn nagy vészek utánn aʼ partra kitörvén,
emberi voltának főbb méltóságihoz illő
ʼs eʼ siralom-völgyben legigazb örömekre verődött.
Olly nehezen jut az emberi szív eʼ durva világban
szent nyugodalmához! melly legfőbb kincse nemünknek,
ʼs mellyre az állhatatos buzgás több érdem előttem,
mint ragyogó szerzése az olly nagy várasi testnek,
melly iszonyú remegések utánn elvégre leomlott.
Bár amaz elmésebb Ifiak, kik az oskola pornak
fellegi köztt aʼ régi görög vagy római népnek
tetteit olvasván, ʼs ragyogó hivságaik által
jégre vezettetvén, nagy gondolatokra hevűlnek;
csalfa szabadságát a hajdani durva üdőknek
mint legkellemetesb kincset nagy tűzzel ajánlván,
machiavellizmust, rablánczokot, elme-igákot,
despota czélt, fortélyt, ʼs tudgyʼ Isten, mit nem akarnak
sejteni kormányzó Testünknek minden erében;
ʼs orvosságaikot nem kértt búzgással ajanlyák
sem nyavalyás, sem tébolyodott, sem bénna Hazánknak:
vagy kik avas példái szerint sok régi Betyárnak,
kik mivel aʼ szomszéd országokot öszve tiporták,
vagy szép honnyaikot pártos harczokba keverték,
mint nagy honszeretők héros ragyogásra jutottak,
mind csak híresedést, hadi vagy polgári dücsőköt,
tiszteletet, ragyogást ʼs több illy csemegéket ügyelnek;
bár ezen elmésebb Ifiak jobb útnak eredvén,
emberiebb és állhatatosb örömökre korábban
vágyni akarnának, mellyekkel az emberi szívnek
kedveskedni szokott aʼ csendes házi szövetség.
Músa! beszéld nekik el, mint tört át Égfi Ferenczem
eʼ sükeresb jókhoz, megvetvén minden üdőtlen
kéjjeit aʼ hidegen ragyogó sokféle dücsőknek,
ʼs eggy nemes erkölcsű érzékeny Szűzzel az álnok
Hírnek táboribúl gyönyörű Édenben vonódván.
Hirdette
|