Még mikor egymáshoz szítván aʼ hajdani népek
mint rokonyok lakták juhaikkal az ősi mezőköt,
[...]
* [Az első szakasz K1/1-től különböző szövegváltozatait lásd a K1/2 lábjegyzeteiben.]
Második szakasz.
Más nap templom utánn lesietvén Bölcsi Mihályhoz
Rósi, az asszonynak karjánn bemegy Égfi Ferenczhez,
sʼ ott leli aʼ gazdát. Meglátván ülni az ágyban
aʼ beteget, megörűl; megörúl, hogy láttya magánál
Jó akarónéját amaz is. Majd szóba eredvén,
szinte hogy álmok iránt egymást tudakozni akarják,
érkezik aʼ Pappal mély szóba merűlve az orvos.
Pörleni látszott ez, ʼs aʼ Pap kérlelni deákúl.
Üdvözlése utánn aʼ kit gyűlésnek, Ürömfi
(ez neve Mársfi Tamás Úrʼ orvossának) az ágyhoz
fúrja sietve magát, betegét tudakozza deákúl
több symptóma iránt, ʼs valahányszor hallya viszontag
várakozása szerint valamelly kérdésére felelni
integet aʼ Papnak. Pulsussát végre tapintván,
„még az erő, úgymond, nem akar megtérni: de most már
aʼ nyavalyának igaz kútforrására belátván,
végbe viszem könnyen még ezt is. Semmi veszélyben
nincsen az Úr többé, ʼs eggy két hét múlva, igérem,
ellenségeinek truccczára felélled egészen.
Ezt vegye most be az Úr mindgyárt!” A Papra tekintvén
„végső próba gyanánt, úgymond végtére, hogy úgy van
* <„végső próba gyanánt, úgymond, hogy bölcsen itélte> / <úgy folytattya szavát, „ez majd kinn tartya leginkább> / „végső próba gyanánt, úgymond végtére, hogy úgy van
aʼ dolog, ammint én még tegnap mondtam az Úrnak.”
Néma komorsággal nézték mindnyájan Ürömfit,
míg ezen orvos italt elkészítette, beadta;
nézték aʼ Papot is némellykor, néha meg egymást
aʼ különös jelenésnek okát lappangva keresvén
ábrázattyaikonn: de az orvos végre leülvén,
ʼs Rósival eggykét szót váltván már attya urárúl
már az egésségrűl, már aʼ szép nyári üdőrűl,
Égfi felé fordul, ʼs vele is többféle dologrúl
szólván, Váfri felűl azt kérdi: baráttya-e, vagy sem?
Égfi ezen kérdésre magát kétkedni mutatván:
„ösmerem és szeretem, de azért nem biztosom, úgymond,
öszvetatálkozván aʼ kávéházban azonnal
hogy hivatallyábúl kiesett, csacsogásba eredtünk.
Ő panaszolta baját, és én sajnáltam. Azóta
hogy ha talán meglát, megszóllít. Bécsben az útszánn
szinte hogy aʼ Kalmárt házában hagytam örömmel
ʼs aʼ Duna partya felé aʼ pesti hajóhoz eredtem
nézni: ha eggyikben lelehetne-e mennem anyámért?
megragad ámúló vígsággal, ʼs kérdeni kezdi
ott létemnek okát. Az üdőt drágának itélvén,
csak rövid ígékkel minteggy vonakodva feleltem,
hogy hivatalt kértem, ʼs megnyervén, a mit akartam
vissza megyek; ʼs ezzel megváltam tőlle sietve.
Estve felé, hogy már holmimmal pesti hajómhoz
érkezek, ott látom. Kérdésire meg nem akartam
mondani aʼ hivatalt: ne talán kinevessenek otthon,
ʼs lázokot indítván választott státusom ellen,
Bécsi lakásárúl lebeszéllyék édes anyámot,
kik magyar embertűl méltatlanságnak itélik,
jobb példája szerint sok ezer külföldi nemesnek
botba temetni magát vagy mesterségeket űzni.
Erre ugyan láttam, hogy bús ránczokra vonódott
homloka, érzettem szívét hidegedni azonnal
ʼs biztos enyelgését szöges ígécskékkel egyűlni:
ámde hogy én hozzá vígan folytattam előbbi
szívességeimet, megtért aʼ régire ő is.”
„Képmutatás, csupa képmutatás! viszonollya Ürömfi
nagy hevesen. Nem tért igazán, csak térni tetette
vissza magát aʼ régire. Ó eggy szívtelen ördög!
Néki köszönnye az Úr veszedelmét, néki magának!
Őneki eggy fő Úr, ki, mivel pápista hitünkhöz
megtért, embere lett, azt mondta: hogy elnyeri még is
aʼ kívántt hivatalt, ha csak el nem csapja kezérűl
eggy ifiú, kinek erre talán több jussai vannak;
ámde nevét ennek meg nem mondotta. Kitetszik
aʼ mit imént mondtam, levelébűl Váfri Eleknek,
mellyet ezen hóhér eʼ skartétára előre
concipiált ʼs amaz erdőben véletlen elejtett,
mellyben az Úr olly mélyen aludt. Olvassa el, itt van.”
Aʼ beteg átnézvén szaporán: „ez az ő keze, úgymond;
Ámde hiszen...” – „Kérem! viszonollya előzve az orvos;
Minthogy az Úr vele aʼ hivatalt nem akarta közölni,
mellyhez igen bölcsen kalmárnál jutni ohajtott,
ő az urat, látom, szintannak nézte, ki úttyát
drága ravaszsággal keresett pócczára elállya.
Ezt pedig ő egyszer hihetősnek tenni találván,
kész volt ártatlan vérét lecsapolni az Úrnak.
Ösmerem én őtét hírérűl. Helyre akarván
hozni az elvesztett hivatalt, feltette magában:
hogy, ha egyébképen nem juthat semmire, megtér.
Nossza tehát kegyes embernek, babonátlan eszűnek
jó nevelésűnek ʼs vídámnak lenni kitudván
eggy papot, aʼ ki Budánn mulatott volt akkor üdőben,
hozzá sompolyodik, ʼs panaszolván mostoha sorsát,
kéri hogy addiglan, míg alkalmatlan ügyének
tán jobb vége szakad, házánál tűrje meg ollykor.
Mert én legböcsösebb ʼs legszebb mulatásnak itélem,
bármicsodás tárgyrúl nyíltt ésszel szóllani, úgymond.
Erre szabadságot nyervén, úgy tudta takarni
aʼ Pap előtt fene lelkének százféle fekéllyét,
úgy kegyes érzésű szívét megnyitni amannak,
úgy megalázni magát, hogy amaz kedvébe fogadván,
tiszta baráttyának ʼs nem rossz embernek itélte.
Váfri csak ezt várván, illy szókkal meglepi egyszer
aʼ Papot: Édes Uram! módgyát nem látom egyébkép,
hogy hivatalt nyerjek, Calvinust kell kicserélnem.
Én pápista leszek. Nekem ez, tudhattya felőllem
könnyen az Úr, mind eggy: hanem az nem férne begyembe
még is hogy tetetés nélkűl megnyissam akármelly
papnak titkaimot, vagy hogy vele serio bánnyak,
ʼs carricatúra gyanánt munkánkot meg ne nevessem.
Én az urat bölcsnek ʼs hozzám egyenesnek itélem.
Játszuk el aʼ külsőt eggyütt: szívünkbe ki lát be?
Aʼ Pap elirtódzik, ʼs valamint kinek oldala mellett
aʼ mennykő lecsapott. Szófajánn szerte meredvén,
gondolatoknak ered. Maga így rajzolta ezeknek
rettenetes képét nagy réműléssel előttem,
hogy vele szóllottam: Látott tán nyári üdőben
többször az Úr olly fergeteget, mikor öszve repűlvén
ellenesen sívó szelekenn aʼ fellegek, úgymond,
eggy iszonyú cháost kezdnek formálni felettünk,
mellybűl száz helyekenn kilövődnek ʼs megmeg enyésznek
aʼ gyors villanatok, még tompán közbe morogja
háborodásit az ég: úgy lettek, ʼs tüntek agyamban
aʼ sok gondolatok. Nem akarván lenni goromba
hozzá házamnál, toleráltam néha beszédgyét,
mellyel az Egyháznak látszott turkálni szokásit:
mert mit ereszkedgyek színekrűl pörbe szemetlen
antagonistávat? ʼs így hogyha mosolygani látott
gyáva itéleteinn, nagy eszére mosolygani gondolt.
Ez lehetett bal itéletinek forrása irántam.
Annyira nem véltem mégis terjedni hitetlen
vakságát, hogy az illy dolgokkal játszani merjen.
Most egyszerre tehát gonoszabbnak néztem ezerszer
aʼ gonosz ördögnél, ʼs képesnek, hogyha kimondom,
mennyire útálám megtérésének előmbe
terjesztett iszonyú módgyát, azt mondani róllam:
hogy lebeszéllettem, noha pap, pápista hitünkrűl,
vagy hogy ajánlását bagatella dolognak itélvén,
tévelygéseibűl nem akartam az útra vezetni.
Mind ezek olly szaporán támadtak vészes eszemben
ʼs olly iszonyú habozást, olly nagy félelmet okoztak
bennem, hogy magamot nem tudtam semmire venni.
Csak hogy üdőt nyerjek, ʼs hogy serio bánni mutassak
egyszersmind magamot megtérésével, imillyen
szókra fakadt nyelvem: szívbűl szolgálok az Úrnak:
ámde hogy aʼ hitnek, mellyhez tér, józan okát is
adni az Úr legalább naggyábúl tudgya, javaslom:
hogy közösen nyomozó ésszel pápista hitünkbűl
szedgyük elő aʼ czikkelyeket, mikor úgy is üdőnkint
öszve jövünk. Nem terhelem én mély oskola szókkal
józan eszét. Legyen eggy vezetőnk mindenben az Írás.
Váfri meg állapodott aʼ papnak furcsa tanácsánn:
ez pedig át látván eggy két hét múlva egészen,
hogy szerecsenyt mosogat, feltette magában azonnal,
lelki tanítását hosszabbítgatni eladdig
míg amaz aʼ háztúl unalombúl elmarad önnkint.
Két hetet eltöltött vele így. Végével ezeknek
Váfri fejét rázván: nem tetszik az énnekem, úgymond,
hogy nagyon elkések megtérésemmel. Az ősznek
csillog az erdőknek bogainn már lomja. Maholnap
vége Diétánknak ʼs aʼ Püspökök, aʼ kik az ollyan
embereket, mint én, jobb sorsra segíteni szokták,
mind haza indúlnak. Tán csak jó volna sietnünk.
Ámde szavát aʼ Pap tréfának vette csudálván,
hogy noha szép hivatalt vár, ammint tudta szavábúl,
megtérése utánn, ezen eggyel meg nem elégszik,
még is, ʼs oszlopolást koldúlván aʼ pap uraktúl,
czéllyát oktalanúl alacsonynak akarja mutatni,
Váfri tehát másnap, mire nem veszi áh! az aranynak
csillapodás nélkűl dühödő éhsége az embert!
eggy okos és jámbor Püspöktűl vissza sietvén,
aʼ Paphoz berohan ʼs nagy örömmel, nossza utánnam
úgymond, jöjjön az Úr szaporán! Aʼ Püspök akarja
látni tanítómot, megtérítőmöt, atyámot.
Aʼ pap elámúlván, nem akart indúlni szavára
míg amaz elmondván, hogy megtisztelte valóban
ʼs oszlopolásáért megszóllította merészen
eʼ kegyes és buzgó fő pásztort, újra sietni
kérte, mivel vele aʼ nevezett Úr szóllani kíván.
Aʼ pap elérkezvén házához lelki fiával,
ʼs úri kegyességét látván nevekedni magához,
mennél ösmeretesb lett nálla beszédgyei által
végre imígy szóllott hozzá, nem rossznak itélvén,
Váfrit szinte saját tőrébe keríteni: Nékem,
Méltóságos Uram! levelem jött édesanyámtúl
estve felé tegnap, (ʼs igaz is volt) mellyre sietnem
kell mulatás nélkűl hozzá. Jobb kézbe nem eshet
Váfri, kinek módom nincs végbe szakasztani dolgát
mintsem hogy ha szegényt Méltóságodnak ajánlom.
Bölcs káplányi közűl rendellyen néki helyettem
kérem más vezetőt, ki nemes czéllyára segítse.
Szívesen átvévén eʼ gondot az érdemes Úrnak
buzgó szíve, halott színű lett Váfri azonnal,
ʼs hogy haza indúlván, maga volt aʼ pappal az útszánn
káromlásra fakadt, szörnyű szitkokkal igérvén,
hogy bosszú nélkűl ezt el nem fogja viselni.
ʼS meg tartotta szavát. Fellázította csalárdúl
ellene aʼ papokot költött rágalmai által,
hogy hite nincs, hogy társainak csúfollya tudatlan
mythologiáját, ʼs hogy feslettsége sem Istent
nem néz, csak szabados kedvét tölthesse, sem embert.
Így eʼ józan eszű ʼs érzékeny lelki atyának
olly iszonyú bajokot, csúf öldökléseket, ádáz
szégyeneket szerzett, hogy félre vonódnia kellett.
Én ezeket tudván, ʼs meghallám tegnap az Úrtól
Váfriʼ nevét, töstént azt kezdtem főzni magamban,
hogy ki az Istennel nem fél úgy játszani, mint ő,
képes az embert is morzsányi haszonnak okáért
ölni, ʼs ebédem utánn könnyücske kocsimba beűlvén,
szintʼ oda rándúltam, hol az Úr aʼ vízbe vetődött.
Üdvözlésem utánn aʼ Csősz elkezdi azonnal,
mert velem ösmeretes, gondgyát aʼ Pesti hajónak
eggy eltévelyedett Úrrúl rajzolni. Csak allig
hajnalodott, úgymond, mikor útnak akartak eredni,
ʼs öszve kiálltották azokot, kik szerte feküdtek
aʼ gyöpökönn, aʼ víg révészek. Végre hibázott
eggy Úr. Megnevezik, kurjognak, szerte szaladván
tücske gyanánt keresik: csak nincs! Hogy morgani kezdtek
némelly útas urak, hihető, végtére megúnván
aʼ sok várakozást, csak ugyan mélyebbre vonódtak.
„Én azutánn dolgozni megyek, ʼs taligámot akarván