Amint Laurámmal nyájaskodtunk
eggy nyári napnak alkonyán,
ʼs galamb nyögéssel csókolkodtunk
aʼ pelyhes ágynak oldalánn,
eggy ösmeretlen kívánságra
érzettem gyúlni szívemet,
melly mondhatatlan gyorsaságra
késztette forró véremet.
Nem tudtuk még mi akkorában
aʼ Bájnak minden titkait,
ʼs örömmel tellyes országában
fő szernek véltük csókjait.
Csak álmainkban érezgettünk
üdőnkint gerjedelmeket,
mellyekhez ébren nem lelhettünk
hasonló édességeket.
Sokáig néma csüggedéssel
viseltem édes szomjamot,
ʼs átkúcsolgatván lágy nyögéssel
csak apolgattam Lyányomot.
Sokszor, mint bábot, térgyre vettem,
szájába tűzvén nyelvemet;
már meg helyére visszatettem,
ʼs csöcsénn vadásztam mennyemet.
Benéztem ollykor kék szemébe,
lobogtak benne lángjai.
Lenyúltam megmeg hó keblébe,
habzottak rajta dombjai.
Pihegtünk, nyögtünk, senyvedeztünk,
pirúltak forró képeink,
ʼs még karjaink közt csüggedeztünk,
fenn hanggal vertek szíveink.
Elhánytuk felső köntösinket,
nem bírván lángunkʼ terheit.
Szellőre tettük mejjeinket,
szétvonván ingünkʼ réseit.
Csiklandó kézzel átczirkáltam
dombos keblének völgyeit,
még dévaj szájjal szopdogáltam
feszes csöcsének gömbjeit.
Mind hasztalan volt fáradságom,
szomjabbak lettek vágyaim.
vadúlni kezdett nyájasságom,
dagadtak édes kínjaim;
ʼs mint aʼ melly féreg görnyedéssel
hiába védi életét,
szívemnek semmi kedvezéssel
meg nem hűthettem ösztönét.
Illy szenvedés közt, hogy Lyányomban
új bájt vadászott langy szemem,
ʼs az eggyikérűl, vad kinomban,
más tájra szállott friss kezem,
aʼ szoknya résenn köldökéhez
találtak csúszni újjaim,
ʼs amint elértek szent völgyéhez,
reszketni kezdtek tagjaim.
Ő szűz szemérmű vonzolással
vállamra dugta homlokát,
még én felbirtam csiklandással
völgyének sarnyas ajtaját.
Érzettem apró szörcsögéssel
zokogni sóhajtásait,
ʼs orozva nyíló terpedéssel
egymástúl válni czombjait.
Átlátván töstént, ʼe rejtekbűl
aʼ bájnak forrni kútfejét,
ʼs testünkre, mint egy szent berekbűl
szétfolyni édes ingerét,
Laurámnak én is elvezettem
gyöpös keblemhez kis kezét,
ʼs görnyedtt markába szerkeztettem
feszűltt vesszőmnek sík fejét.
Ő már szelíden húzogatta
sarnyának göndör szálait,
már hízelkedve morzsolgatta
tövének duzmadtt gombjait,
ʼs ha ollykor pőre börtönyébűl,
érzette, hogy kicsillogott,
aʼ kajcs tekíntet szűz szemébűl
csövére lopva salygatott.
De így sem tudtuk gyulladásit
hevűltt vérünknek oltani;
sőt szíveinknek dobbanásit
gyorsabban leltük hangzani.
Helyemrűl végre felbotlottam,
elhagyván Lyányomʼ oldalát,
ʼs elejbe állván, szét bontottam
meredt vesszőmnek sátorát.
Bámúlni látszott pompájára,
csudálni büszke termetét,
réműlni vastag párkánnyára,
mellynek nem tudta érdemét;
még én ingének gyors markommal
gyomráig gyűrtem széleit,
ʼs egyszersmind izmos lábszárommal
két részre fúrtam térgyeit.
Aʼ Természetnek műhelyébűl
szebb munka ennél nem jöhet.
Aʼ nap, kilépvén rejtekébűl,
eʼ völgynek párja nem lehet.
Aʼ szálarany közt hogy ragyogtak
aʼ rózsa résnek partyai!
ʼs aʼ kék erekkel mint villogtak
aʼ kődökallynak bóttyai!
„Ah! mondám, bár beférkezhetne
szűk úttyánn vastag árboczom!
Talán méllyébűl szörcsöghetne
szivünkre eggy kis balsamom.
Hiszen ha újjam, kajcs körmével
meg nem bántotta pitvarát,
Próbállyuk! tán ez lágy fejével
inkább nem sérti oldalát.”
Vesszőmöt erre átbújtattam
aʼ völgyecskének ajtajánn,
ʼs egész fenékig elcsúsztattam
harmattal síkoltt udvaránn.
Leányom bájos tikkadással
eggy vékony ahra fakadott,
ʼs ellepve édes ájúlással
egészen hátra lankadott.
Felkaptam görnyedt markaimmal
kerék farának dombjait,
ʼs berkemhez nyomtam karjaimmal
sarnyas völgyének tájjait.
Egyszersmind gyengén rá konyúlván,
csöcsére tettem mellyemet,
ʼs eggy csókkal szájához szorúlván,
képére tűztem képemet.
Gyanítván, hogy nagy árboczommal
nagyon szét gyötröm méllyeit,
kérdeztem kétes szorgalommal,
hogy sérti tán bel részeit?
Ő kis fejét megrázogatván,
átfogta puszta czombomot,
ʼs önnkint magához vonzogatván,
elszéllesztette gondomot.
Merész lett vesszőm rabságában,
hol kéjben látszott fürdeni,
ʼs elkezdett bájos hajlékában
gazdasszonyával küzdeni.
Heves gyakokkal ostromolta
húsokkal kerteltt vesszejét,
mellyekkel ő meg átpántolta
csuklyás nyakáig tar fejét.
Nagy volt vesszőmnek reccsenése,
mikor pántyátúl elszakadt,
nagy volt aʼ völgynek szörcsögése,
mikor gyakjára szétfakadt.
Tajtékzott aʼ rés: sarnyainkhoz
ragadtak enyves csöppei,
mellyekrűl szagló szerszáminkhoz
hatottak balsam részei.
Aʼ fel meg vissza csúsztatással
érezvén nőni kéjemet,
háromszor gyorsabb ostromlással
kezdettem víni Hölgyemet,
ki visszont minden ötlésemre
mély szürcsöléssel megfelelt,
ʼs friss nyirkot öntvén ösvényemre,
új hölköléssel felemelt.
Nem véltem már, hogy eʼ világonn
lehessen ennél főbb öröm.
Meg látszott aʼ nagy boldogságonn
nyugodni szomjú ösztönöm.
Érzettem barna gondgyaimnak
enyészni terhes ködgyeit,
ʼs bűbájjal tellyes tagjaimnak
örűlni minden perczeit.
De áh! hogy Lyányomnak völgyében
aʼ méhnek rése megfakadt,
ʼs vesszőmnek egyszersmind tövében
aʼ magnak zárja felszakadt,
ezerszer annyi bájosságot
érzettek mozgó testeink,
ezerszer édesb boldogságot
repdesni kezdő szíveink.
Vesszőm zokogva fecskendezte
méhébe forró gyöngyeit.
Aʼ méh szörcsögve löcskendezte
vesszőmre égő nedveit.
Kiszöktek ollykor czombjaimra
ezeknek finom csöppei,
ʼs felültek göndör sarnyaimra,
mint győzedelmemʼ díszei.
Omlott aʼ szikra tár szemünkbűl,
feszültek bámúltt arczaink.
Veríték buzgott gyúltt keblünkbűl,
ropogtak rengő csontyaink.
Fenn szóval kezdett lélekzésünk
szorúltt mellyünkbűl csuklani.
Egymásba kívánt ölelésünk
egész erővel vonzani.
Nincs nyelv, melly szóba foglalhassa
eʼ küszködésnek bájjait.
Nincs képzés, melly kirajzolhassa
temérdek boldogságait.
Átcsiklandozva minden részünk
kies pözsgésre fakadott,
ʼs egymásba tűzve két Egészünk
eggy alkotmányba olvadott.
De majd, hogy lassan meghiúltak
vesszőmnek harmat-csűrei,
ʼs fáradtt fejének megritkúltak
ostromló öklelései,
tikkadtak hűlő szíveinkben
egyszersmind aʼ vad ingerek,
ʼs terjedni kezdtek testeinkben
aʼ csillapító szenderek.
Elszunnyadt harczunk. Csak koronkínt
szorúltak öszve kebleink,
ammint még ollykor, hűltt gyakonkint,
egymáshoz értek vesszeink.
Mosolygva nyögtünk tagjainknak
haldokló hibbanásihoz,
sok csókot tűzvén bájjainknak
utólsó csiklandásihoz.
Elhaltunk végre. Csendességgel
feküdtem olvadtt Lyányomonn,
magamban titkos édességgel
örűlvén boldogságomonn.
Elsínlett vesszőm. Átfutottam
eszemmel drága Hölgyemet,
ʼs utólsó perczig óhajtottam
így élni véle éltemet.
Még vesszőm lassan húnyorodván
aʼ tágúltt völgyben tikkadott,
érzékeny Lyányom dévajkodván,
feszűltt nyelvével szoptatott,
ʼs felgömbölyítvén ajakával
egymáshoz bíbor széleit,
vesszőmnek, fojtott hahotával
majmozta döfdöséseit.
Kihűlt azonban kívánságunk,
megnyíltak néma nyelveink.
Megtért lassankínt nyájasságunk,
nevetni kezdtek kedveink.
Felkeltünk pelyhes műhelyünkbűl,
új volt valónkban életünk
öröm szikrázott friss szemünkbűl,
dalokra ébredt énekünk.
Az új boldogság szíveinkben
új bájossággal terjedett.
Szállhattunk volna, testeinkben
olly friss könnyűség élledett.
Még egyszer mellyemhez vonzottam
eggy szíves csókra Kincsemet,
ʼs örökre nőmnek választottam,
mint ő férjének engemet.