Eltünt aʼ napnak fényessége,
ʼs aʼ bíbor, melly nyugtában ége,
pej szürkűletre változik.
Aʼ hold kiúszik ősz egünkre;
az éj langy álmot hint földünkre,
melly hüs homályba zárkozik.
Jer Dóris! aʼ szomszéd erdőbe,
hol szunnyadékony ágernyőbe
aʼ gerliczék elültenek;
ʼs hol csak csörgése aʼ vizeknek
vagy zajja zeng aʼ zsib szeleknek,
midőn gallyakba ötlenek.
Hadd mondgya ott meg sóhajtásom,
melly szünhetetlen lángolásom,
azóta hogy megláttalak;
ʼs melly tűrhetetlen csüggedéssel
ohajtom, hogy szent esküvéssel
örökre nőmnek vallyalak!
Felelly meg egyszer hűseidnek,
kik áldozván sok ékeidnek,
esengve kérik szívedet!
ʼs ha még nem tudgya kétességed,
kit boldogítson szívességed?
javaslom, válassz engemet.
Nem nézek én aʼ gazdagságra,
vagy ősi fénnyel tellyes ágra,
midőn éretted esdeklek.
Nem hódol szívem friss eszednek,
sem omladékony szépségednek;
erkölcsöd, aʼ mit tisztelek.