Eggy szomszéd özvegynek csínos falujábúl
haza nyargaltatván, kiszáll kocsijábúl
híres Szentesiné, aʼ bájos szépségnek
olly ritka remekje, mint aʼ szent hűségnek,
ʼs béfutván férjéhez haragos orczával,
ledűl aʼ szófára úti ruhájával.
„Jaj! mit láttak, úgymond, bámúló szemeim,
miket nem hallottak elréműtt füleim!
Inkább hittem volna, hogy még ma meghallyak,
hogysem illy alacsony dolgot tapasztallyak.”
Szinte sachot adván férje baráttyának,
felugrik szavára kedves asszonyának,
ʼs „mi bajod van? úgymond; ki mert megbántani?
kinn siessek bosszút hallatlant állani?”
„Senkinn, felel aʼ Szép. Köszönöm tüzedet,
mellyel bizonyítod hozzám jó szívedet.
Nem csak engemʼ illet aʼ szörnyű gyalázat,
melly miatt keblemben habzik az ádázat.
Oda böcsűlete asszonyi nemünknek,
ha kisül fortéllya szomszéd özvegyünknek.
„Szígyenlem előtted levenni lárváját,
mellyel takargatta szemtelen orczáját.
„Családiné” – „Hogyhogy?” kérdi bámúlással
aʼ jó szívű gazda, még eggy nagy ugrással
melléjek dobbanván házoknak baráttya,
aʼ mondandó hírre szemét száját táttya.
„Családiné, mondom,” – folytattya szavait
nagy tűzzel az asszony, – „megúnta napjait,
ʼs felemelvén csúccsát özvegy fátyolának,
szemébe kacsongat új házasságának.
Tudgyátok, férjének tartván temetését,
melly igaznak hittük módos kesergését!
Egymást érték mellyénn aʼ könyhullajtások,
fojtogatták szavát aʼ mély zokogások,
ʼs rá borúlván sokszor megmeredtt párjára,
szörnyű ájúlással dűllött szófájára.
Végre márványtornyot emelvén kertyénél,
nyilván megesküdött felépítésénél,
hogy még ennek allyát aʼ patak hüvíti,
melly özvegy lakását vízzel bekeríti,
mindaddig folytatván ő is özvegységét,
boldogúltt férjének megőrzi hűségét.
Fél esztendőt töltvén magányosságában,
erősödni látszott feltett szándékában.
Megmeg látogatván, magam is szemléltem,
aʼ mit elejénte tetetésnek véltem,
hogy gerlicze gyanánt mélyen szomorkodik,
ʼs aʼ kérőkʼ kezétűl vissza iszonyodik.
Ah! de, hogy ma szívét mentem vígasztalni,
mit kellett szememnek nálla tapasztalni!
Aʼ pataknak partyánn sok munkást találván,
ʼs mellette eggy árkot készűlni csudálván,
magamban ez iránt sokáig aggódtam,
ʼs kocsimmal végtére hozzájok tolódtam.
Mosolygva felelték bámúltt kérdésemre,
kik aʼ szekérúthoz jöttek intésemre,
hogy földes asszonya ezen kis folyónak
megigérte kezét Fürtösi Lászlónak;
ʼs minthogy megfogadta szörnyű esküvéssel,
hogy fel nem hágy addig aʼ bús özvegyléssel,
még allyát eʼ patak mossa sírtornyának,
mellyet felépített boldogúltt urának,
ők ő Nagyságának parancsolattyára,
elvezetik vizét Fürtösiʼ malmára.”
Lesneki ezt hallván – így hítták baráttyát
aʼ Szentesi háznak, – felnyittya kabáttyát,
ʼs megnyomván lágyékit mind aʼ két kezével,
ellepi aʼ szobát vad nevetésével.
Sok kelepczét hányt ő Szentesiʼ nejének
elejétűl fogva ösmeretségének;
de mind hasztalannak látván fáradságát,
az úrnak kereste végre bárátságát.
Most tehát megsejtvén módgyát aʼ bosszúnak,
az asszonyhűséget fekete hattyúnak,
ʼs tetetésnek mondgya mind aʼ grimászokat,
mellyekkel megveti az ajánlásokat.
Az asszony rá nézvén méltó megvetéssel,
felkel aʼ szófárúl nagy keseredéssel,
ʼs bemenvén szó nélkűl tűkörszobájába,
zsembegve öltözik könnyebb ruhájába.
De férje leülvén játszó asztalához,
„nem szeretem, úgymond házi baráttyához,
hogy asszonyom másnak tetteit turkállya.
Aʼ gyengeségeket csak ollyan ócsállya,
ki tulajdon keblét érezvén vétkesnek,
korom mellett akar tetszeni fényesnek.
Örömest elválnék javamnak felétűl,
ha elszoktathatnám rút nyelvességétűl.”
Fontos lett aʼ beszéd aʼ sach-asztalkánál,
ʼs Lesneki figyelmet lelvén aʼ gazdánál,
titkon eggykét módot kezdett tanácsolni,
mellyel meg lehetne párját orvosolni.
Sok debátok utánn vocsorához gyűltek,
hol aʼ gazdasszonnyal ismét kibékűltek,
ki az ifiúnak hallván kérlelését,
örömest tréfára vette csevegését.
Azalatt Szentesi nagyot fohászkodik,
mint aʼ ki magában búval tusakodik,
ʼs „nagyobb ennél, úgymond, hogy három pöréim,
mellyeket rám hagytak boldogúltt őseim,
ezen terminussal mind elővetetnek,
ʼs engemet házamtúl Pestre siettetnek.
Legyen addig az Úr nőmnek gyámolója,
ʼs aʼ kétes dolgokban bölcs igazgatója!
* igazgatójá [em.]
Így az útazástúl soha még nem féltem,
mióta Manczimmal jegygyűrűt cseréltem.
De reménylem még is az Égʼ kegyelmétűl,
hogy megó aʼ rosznak incselkedésétűl.”
Erre csengetővel beinti cselédgyét,
ʼs hozzájok fordítván szomorú beszédgyét,
megteszi kevéssel aʼ rendeléseket,
hogy mind készen tartsák az úti szereket.
El is indúlt reggel eggy hű inassával,
ʼs aʼ második hétnek utólsó napjával
aʼ komor menyecske olvasván írását,
mellyben lerajzolta hosszas útazását,
lankadtt rósa gyanánt kezdett felvídúlni,
melly aʼ hüs alkonyban meg szokott újjúlni.
Lesneki azonban hűven vígasztalta,
ʼs jóllehet az asszony ritkán marasztalta,
mellette töltötte még is az estvéket,
trucczára dicsérvén az ollyan nőcskéket,
kikrűl aʼ köz hírek nyilván trombitállyák,
hogy az éheseket örömest táplállyák.
Két nap múlva ismét más levél érkezett,
melly már az elsővel nagyon ellenkezett.
Szentesit az útonn aʼ hideg kilelte;
de kemény rázásit semminek ügyelte,
ʼs nagy reménnye lévén Pesti orvossában,
szóllani sem akart rólla írásában.
Aʼ várasba jutván, leroskadt lábárúl,
ʼs kevés remény lévén felgyógyúlásárúl,
gondos orvossának bölcs tanácslására,
felnyomta pecséttyét testamentomára.
Mint mikor az égre felhők tornyosodnak,
mellyekben iszonyú vészek zordonkodnak,
ammint ormaikat aʼ nap megsajdíttya,
halványodik, ájúl, fejét lekonyíttya;
de magához térvén mély réműlésébűl,
olvasztó tűzeket lődöz hő képébűl.
Aʼ fellegek pedig mord harczra hevűlnek,
vad ostromlók gyanánt rakásra csűdűlnek,
vaktában lökdösik gyilkos nyilaikat,
morgással duplázzák csattanásaikat,
ʼs öszve gomolyodván, mindaddig duzmadnak
még lágy oldalaik záporra fakadnak.
Szentesiné szintúgy, aʼ tudósításra,
jelt érez magában eggy nagy ájúlásra,
ʼs aʼ karszékbe dűlvén halavány orczával,
elrémíti házát szűszorúlásával.
Hozzá fut Lesneki szárnyas lépésekkel,
ʼs életre idézi szagos eczetekkel.
Ő pedig lassankint megtérvén magához,
nagy sohajtást kapcsol első jajszavához.
Képe tüzesedik, szemei lángzanak,
ajakinn siralmas panaszok habzanak.
Szörnyű átkokat küld mostoha sorsának,
szemrehányásokat útazó urának;
ʼs végre hogy szívének érzi tágúlását,
sírásra fordíttya vad háborodását,
ʼs jajokkal vegyítvén bús zokogásait,
zápor gyanánt ontya könyhúllajtásait.
Hasztalanʼ kérlelik aʼ vígasztalások;
megújjúlnak velek aʼ panaszkodások.
Haldoklani kíván haldokló férjével,
életét váltani saját életével,
Majd azutánn szemét eggy pontra meresztvén,
ʼs gondolattyainak zabolát eresztvén,
egyszerre megfordúl bús komornájához,
ki eddig mindenben hű volt asszonyához,
ʼs rendeléseket tesz valamint úttyárúl,
úgy idegen kézre hagyandó házárúl.
Ezt ugyan Lesneki nagyon rosszallotta,
ʼs több helyes okokkal buzgón ostromlotta;
de hasztalan lévén minden hitetése,
tellyesedni kezdett az asszonyʼ végzése,
ʼs alattomban szóllván aʼ kész kocsisokkal,
csak azt nyerhette meg bő áldomásokkal,
hogy addig késsenek elindításával,
még jobb hír érkezik aʼ jövő postával.
Harmad napra tehát jön aʼ tudósítás,
hogy mind foganatlan lévén aʼ gyógyítás,
elhagyta Szentesi az árnyék világot.
Orvossa írta meg eʼ szörnyű újságot,
azt függesztvén hozzá: hogy rendelésére,
feltette aʼ testet saját szekerére,
melly már vissza viszi ősi jószágába,
hogy ott letetessen nemének sírjába.
Aʼ testamentom is vele fog érkezni;
ʼs minémű pompával akar temetkezni?
azt maga feltette haldokló karjával,
ʼs aʼ ládába zárta végső szándékával.
Ezt tehát az asszony várja meg békével
ʼs vígasztallya magát keresztény hitével.
Nincs erőm megírni aʼ zokogásokat,
ʼs aʼ közöttök történtt sok ájúlásokat,
mellyekkel az özvegy Szentesit siratta,
vagy bel fájdalmának mélységét mutatta.
Panaszok követték néma keserveit,
ʼs aʼ mire jajok köztt vetette szemeit,
az eszébe hozván férjének jóságát,
újjítani látszott mély szomorúságát.
Ösmervén Lesneki aʼ búnak úttyait,
melly aʼ szelíd észnek megvetvén nyomait,
táplálékot talál aʼ bölcs kérlelésben,
könnyebbséget pedig aʼ részesűlésben;
maga is követte az asszonyʼ példáját,
ʼs égig magasztalván boldogúltt Pistáját,
már fohászkodással árúlta sebeit,
már kezkenőjével törlötte szemeit.
Mint aʼ harmatcsöppek, mellyek aʼ rósának
eggy piros levelénn külön ragyogának,
arra unszoltatván az irígy szellőtűl,
hogy búcsút vegyenek aʼ bíbor bőcsőtűl,
sok remegés utánn egymásba pörgenek,
ʼs aʼ kinyíltt rósának keblébe görgenek.
Úgy az érzekény szív búba süllyedezvén,
ʼs eggy másikot véle senyvedni érezvén,
rezketve csatollya bajtársát ölébe,
ʼs kiöntvén panaszit érzékeny keblébe,
vígasztalást keres köz zokogásában;
nyugodalmat talál nyíltt barátságában.
Szentesiné tehát látván kesergését,
bizonyosnak vélte igaz szívességét,
ʼs nyakába borúlván, zokogással kérte,
hogy ammint férjének szentűl megigérte,
segítse viselni súllyait sorsának,
ʼs legyen gyámolója bús árvaságának.
Lesneki megfelel nagy illetődéssel,
ʼs mindent megigérvén módos esküvéssel,
még öröknek vallya szíves barátságát,
új könyekkel festi mély szomorúságát.
„Jaj! – úgymond egyszerre, ʼs megdűl bal karjára,
hirtelen lecsapván jobbját lágyékára, –
„aʼ nyilamlás ismét!” – ʼs el kezd halványodni,
Szentesiné pedig mindenhez kapkodni,
hogy megelőzhesse annak betegségét,
kinek jó szívétűl várja könnyebbségét.
Sok vánszorgás utánn megtérvén magához,
„ah! úgymond nyöszörgve szép orvosnéjához,
valahányszor aʼ bú elfogván szívemet,
sűrűn kifacsarja szemembűl könyemet,
annyiszor megújjúl ezen bádgyadásom.
Aʼ nyilamlás lessz még utólsó romlásom!
Pedig ha könyezni másokat szemlélek,
lehetetlen, hogy ne szomorkodgyak vélek.”
Erre Szentesiné felteszi magában,
hogy mértéket tartván saját bánattyában,
nem ád néki többé okot aʼ sírásra.
Sőt késztetvén képét aʼ kedvmutatásra,
bajnok keménységgel kérleli vendégét,
enhyítse meg, mint ő, mély keserűségét.
Nincs olly szomorúság az emberʼ szívében,
melly sírját ne lellye az üdőʼ keblében.
Megemészt ez mindent, ʼs ammint örömünknek
úgy hűti óránkint hevét keservünknek.
Egynéhány nap múlva bújábúl derűlvén,
ʼs feledékenységbűl kedvre is üdűlvén,
eggyütt ül az özvegy házi baráttyával,
kit megelégített jó vacsorájával,
ammint nagy kapuja nyílik udvarának,
ʼs elérkezik teste boldogúltt urának.
Vissza esvén tehát szomorúságába,
beviteti férjét eggy vendég szobába,
ʼs rá borúlván néha lelketlen mellyére,
elel megy ájúlni az ágynak szélére.
Aʼ mit Családiné tett hajdan férjével,
azt ő megújjíttya szós kesergésével,
sőt meg látszik vetni minden mesterségét,
hogy megszígyenítse amannak hűségét.
Azalatt érkezvén futva komornája,
„az Istenért, úgymond, kékűl már orczája!
Ölik ismét szegényt aʼ rút nyilamlások,
egymást érik szívénn aʼ vad ájúlások;
ʼs ha Nagyságod rajta nem tud segíteni,
őtet is ki fogjuk még ma teríteni.”
Szalad Szentesiné beteg baráttyához,
hozzá lát sürögve gyógyítgatásához,
törli halándékit illatos vizekkel
erősíti szívét éltető csöppekkel,
ʼs ammint nagy nehezen megeleveníti,
ruháit leszedvén, az ágyba segíti.
Könyebbedni látván ápolgatására,
ʼs az álmos cseléd is oszolván almára,
kérdezi végtére nyöszörgő vendégét;
régen viselie súlyos betegségét?
ʼs mit tapasztalt eddig legjobb orvosságnak
szögezési ellen eʼ dühös kórságnak?
„Ah!” úgymond viszontag amaz kérdésére,
feltámasztván magát eggyik könyökére,
„már két esztendeje, hogy vele kínlódok,
ʼs megorvoslásával hasztalanʼ bajlódok.
Öt híres doktorral közlöttem sorsomot,
kik sok száz moslékkal töltötték gyomromot.
Az eggyik barbarát antimóniummal,
ez meg chínát rendelt matrimóniummal,
aʼ harmadik klisztért csupa phlogistonbúl,
lekvárt aʼ negyedik friss lithargironbúl,
ʼs az utólsó hallván aʼ sok recepteket,
mellyek meg nem birták aʼ szögezéseket,
próba gyanánt kínzott három minxtúrával,
* minxtúrával [em.]
ʼs végre barátságos confidentiával
megmondta, hogy tovább nem ér mestersége.
De különös lévén hozzám embersége,
azt adta egyszersmind sajnos vallásához,
hogy, ha bizodalmam volna tanáccsához,
javasolna még eggy házi orvosságot,
melly szígyenben hagyand minden doctorságot.
Megigérvén tehát méltó kérésére,
hogy aʼ tanácslónak nem vallok nevére,
aʼ nyilamlás ellen legjobbnak mondotta,
és ezt okokkal is megbizonyította,
ha eggy meghaltt testnek órrát elvágatván,
ʼs balsammal bemázoltt irhába varratván,
meztelen nyakamonn mindaddig viselem,
még el nem enyészik aʼ szokott gyötrelem.
„Két testőrző banyát meg is szóllítottam,
ʼs kértt szolgálattyokért sok pénzt ajánlottam;
de ők szent haraggal fejeket csóválták,
ʼs kérésemet szörnyű véteknek csinálták.
Azutánn több szegény asszonyhoz fordúltam,
ʼs egynehány aranyért tőllök azt kóldúltam,
hogy vegyék le órrát saját gyermekeknek,
ʼs palástolására cselekedettyeknek,
mondgyák: hogy aʼ testhez macskák jutottanak
mellyek már több holttat megcsonkítottanak;
de allig végeztem hozzájok szavamot,
legottan pemettel kínálták hátamot,
ʼs babonásnak tartván addig fenyegettek,
még szemeik elől messze nem kergettek,
végre sírásókhoz vittem kérésemet,
kik már jól ösmervén leírtt személyemet,
Viczispány Urunkhoz akartak vezetni,
ʼs mint boszorkány mestert tűzre itéltetni.”
Erre Szentesiné felugrik székébűl
ʼs eggy éles késecskét kivonván zsebébűl,
legkisebb szó nélkűl gyertyát vesz markába,
ʼs átmenvén örömmel aʼ bezártt szobába,
hol setétben feküdt haltt teste urának,
neki akar esni halavány órrának.
De férje megkapván kését bal karjával,
saját órrát pedig elfödvén jobbjával,
„órrom nélkűl, úgymond, engemʼ eltemetni,
több ám, mint aʼ folyót másfelé vezetni.”