Verseghy Ferenc művei

Fellyebbvalóimnak parancsolattyán kivűl, nem hiszem, hogy engemet valaki arra vehetett volna, a’ mire az Úr birt, mikor vonakodó kényemet arra határozta, hogy Ovidiusnak Formaváltozásait, ama’ szívnemesítő érzékeny jelenéseknek kedvéért, a’ minő Deucálionnak és Pyrrhának jámborsága, vagy a’ szerencsétlen Ionak édes attyához való tisztelete, mellyekkel e’ munka bővelkedik, ’s mellyekben az Úr maga is gyönyörködni szeret, Magyar [XIV] hexametrumokra fordítsam. Azonnkívűl tudni illik, hogy e’ fordítás felette fáradságos, és bizonyos tekíntetben, az imént említett érzékeny jelenéseket kivévén, unalmas is, meg kell vallanom, hogy, mióta nyelvünk a’ fogadatlan Nyelvreformálók által olly rútúl megzavartatott, hogy a’ rajta írtt könyveket nem is értyük, Magyarúl írni, és így nem reformáltt nyelvemmel beléjek ütközni, nagyon átallok. Ámde meggondolván ama’ fáradhatatlan iparkodást, mellyel az Úr Nemzeti Literatúránkot minden útonn módonn előmozdíttya, ama’ hazafiúi állhatatosságot, mellyel e’ Literatúrának akadállyainn átverekedik, és kivált ama’ valóban sükeres, azaz, nem puszta szavakbúl, hanem nemes tettekbűl álló barátságát, mellyel hozzám több esztendőtűl fogva változhatatlanúl viseltetik: részént igazságtalannak, részént háládatlannak kellett volna magamot ösmernem, ha buzgó kedvét Magyar Ovidiusommal nem töltöttem volna. [XV]

Vegye tehát az Úr e’ munkámnak első zsengéjét nem csak úgy, mint nemes szívű literátori kertészkedésének foganattyát, hanem egyszersmind úgy is, mint háladatos tiszteletemnek, mellyel az Úrhoz viseltetek, fennmaradandó zálogát.

Ama’ kérdésére, ha Ovidiust fogomë folytatni? sem úggyal sem nemmel nem felelhetek környűlállásaim miatt, mellyeket az Úr maga legjobban ösmer. Munkákkal, mellyek Ovidiusnál részént szükségesebbek, részént jutalmasabbak, meg lévén rakva vállaim, sorsom pedig meg nem engedvén, hogy a’ hasznost a’ szépnek feláldozzam, eddig is Ovidiust csak azon órákban vehettem elő, mellyekben egyéb foglalatosságimtúl megnyugodnom, és fáradtt eszemet a’ képzésnek repteivel mulatom kellett. A’ mennyit tehát az efféle órákban ezentűl is megtehetek, azt szívesen megteszem, és így lassankint Ovidiusnak Formaváltozásai egészen megkészülhetnek, ha csak ügyekezetemet az örök [XVI] nyugodalomra intő köz Barátunk végbe nem szakasztya. Mindaddig, még ez, hogy Horatiussal szóllyak, alacsony ajtómnak küszöbét lábáva meg nem dobbantya, változhatatlan ragaszkodással vagyok

Kedves Barátom Uramnak

Budánn Decemb. 21. napjánn 1818.

igaz tisztelője
Verseghy Ferencz.

_________________________

Az Olvasóhoz.

Született Ovidius Sulmo’ várassában, Sarus’ vize mellett, a’ Pelignusok’ tartománnyában, melly Nápoly országának ama’ részében feküdt, melly innenső Aprutiumnak neveztetik. A’ Poézisra már gyermekkorában nagy hajlandóságot mutatott; de hogy édes attyának kedvét töltse, a’ törvénytanúlásra, és a’ jutalmasabb pörpatvarkodásra adta magát, ’s Marcellus Fuscus Rhetornak oskolájában legjobban declamált. Őselei nemesek és lovas vitézek lévén, a’ törvényszékeknél külömbféle tisztségeket viselt. Jó baráttyai, Albius Tibullus, Cor. Severus, Sabinus, Sextus Pompejus, Graecinus, Flaccus, consuláriusok, és Messala, Albinovanus Aemylius Macer, Maximus, és egyéb efféle nevezetes férjfiak voltak; Julius Hyginussal pedig, ki Augustusnak híres eszű és nagy tudományú libertussa volt, legbarátságosabban társalkodott. Attyának halála utánn ismét visszatért a’ Poézisnak szívérzékenyítő tudománnyához. Lakása a’ Capitoliumtól nem messze, kertyei pedig Flaminius úttya [2] mellett feküdtek. Két első feleségétűl hamar elválván, Perillát vette el, kinek hozzá való hűségét még a’ számkivetés sem tántoríthatta meg. A’ szerelemrűl írtt könyvei miatt, vagy legalább, ammint mások vélik, ezeknek színfogása alatt, Augustus Császártúl Bolgár országnak Tomus vagy Tomi nevű várassában számkivettetett, melly Varnátúl nem messze fekszik, és Tomisvárnak is neveztetik. Itt ő Siralmait, és egynehány Leveleit, sőt még a’ Gyeták’ nyelvénn verseket is írván, nyolcz esztendőt szomorúan töltött, és 58. esztendös korában, Krisztus’ születése utánn a’ 20. esztendőben meghalt.

Hogy verseiben az elmésség, a’ bőség, és a’ könnyűség uralkodik, még a’ legsanyarúabb Műbírók sem tagadgyák, csak azt tulajdonítván neki vétekűl, hogy az elmésségben némellykor mértékletlenkedik, melly hibával kevés Poéta dücsekedhet, és hogy a’ verseknek kijobbításában röstelkedett, a’ miben viszontag a’ régi és újabb Poéták között hű követője talán sok is van. A’ mi szép verseinek tárgyait illeti, ezek valóban némelly könyveiben sokkal pajkosabbak, hogysem olvasását a’ jó erkölcsű emberhez illő tisztaságnak veszedelme nélkűl helybenhagyni lehetne. Vannak ugyan, kik azt vítattyák, hogy, valamint a’ hajdani Spartánusoknál a’ tolvajkodás, úgy a’ szívnek cultúrájában nem igen sokra mentt régi Romaiaknál a’ tisztátalan szerelem, ’s nem tartozott talán ama’ rendetlenségek közé, mellyek az akkor szokásban voltt erkölcsökkel [3] meg nem férhettek. De, ha ez igaz volna is, csak a’ Poétának szívét menthetné még az erkölcsrontásra czélozó szándéknak gyanúságátúl, nem pedig azét, a’ ki e’ tárgyakot a’ mostani olvasó ifiúság’ elejébe terjesztené. Ez az oka, miért hogy Formaváltozásaira nézve is Tiszt[elendő] Juvencius Jósefnek kitisztogatott példázattyát választottam a’ jelenvaló Magyar fordításra, melly nállunk az Oskolák’ számára már régen közre bocsáttatott.

A’ ki a’ szerelmet a’ Poézisnak müveiben azzal akarná oltalmazni, hogy, noha gyökere csupán csak állati, ágai még is a’ testi világnál magosabbra emelkednek, hol nemes és fennmaradó gyümölcsököt hozhat; és hogy a’ szerelembűl, ha egyébaránt jámbor erkölcsű szívekben támad, üdővel a’ jóvoltnak, a’ barátságnak, a’ nagyszívűségnek és a’ vitézségnek emberséges, érzékeny és felséges hajlandóságai származhatnak: annak feleletűl azt adom, a’ mit Analyticámnak 3. Részében a’ 120. és következendő oldalakonn Deák nyelvenn elő terjesztettem, ’s a’ minek rövid sommáját, úgymint ne talán csonkított gyanánt kisebbítendő Fordításomnak mentségét, ím! ide függesztem.

1.) Ha a’ szerelem, azonnkívűl hogy tiszta, nemes érzékenységgel is öszve van kapcsolva, és, ha az akadályokonn átverekedvén, tisztességes czéllyához elér, a’ dramákban, epopejákban és narratiókban a’ Poétának nem kellemetlen tárgy gyanánt szolgálhat: de kidolgozásában arra kell szorgalmatosan vigyáznia, hogy ifiabb Olvasóit a’ [4] felette veszedelmes puhaságra, vagy az indúlatoknak zabolátlan gerjedezésére ne csábítsa. Meglessz ez, ha a’ szerelemnek mértéktelen érzékenykedését soha sem, hanem e’ helyett csak ama’ nemes és emberséges következéseket rajzollya, mellyek a’ velevaló tisztességes élésbűl eredni szoktak. Szép példákot adnak erre Klopstock és Bodmer: amaz, midőn Lázárnak és Cidlinek szerelmét úgy terjeszti elő, hogy annak szíveikenn való uralkodást a’ Religyió megrontsa; emez pedig, mikor ezen indúlatot Noach’ maradékiban az Isteni félelem és a’ jó erköcsnek buzgó szeretete által megmértékli.

2.) Az ártatlan ugyan, de csak a’ képzésnek szertelen álmaibúl kölcsönzött szerencsétlen szerelem, a’ minő a’ Románokban uralkodik, melly, az ellenkező környűlállásoktúl okozott akadályokot meg nem győzhetvén, a’ házas szövetkezésnek csak reménységéhez sem juthat, és így a’ szerelmesekben az életnek nyugodalmát, és vártt szerencséjeknek előmenetelét egészen megzavarja, megrontya, a’ Poézisnak müveiben csak úgy szolgálhat egyedűl hasznos tárgy gyanánt, ha annak felette veszedelmes és szomorú következéseit a’ Poéta az olvasó ifiúság’ elejébe eleven színekkel lerajzollya. De ezt koránt sem azonn az úton viszi ám végbe, mellyet a’ Románírók választani szoktak, kik e’ következéseknek rajzolásában csak könyörűletességet szeretnek az Olvasó’ szívében gerjeszteni, nem pedig réműlést és iszonyodást. Hisz a’ könyörűletesség [5] az ifiú szívet ingerli inkább, hogy sem elijesztené, eliszonyítaná.

3.) Mivel a’ szerelem, mikor külömbféleképen meggátoltatik, sokszor nevetséges formát vesz magára, a’ komédiákban foganatosan rajzoltatik a’ végbűl, hogy a’ Nézők magokot hasonló indúlatokkal nevetségesekké ne tegyék. Alacsonysága és lepkesége miatt a’ tragyédijákban helye nincsen. Corneille Oedipussában Thezeust, kinek az Athénabéliek oltárt építettek, csúfosan megalázza, mikor neki illy alacsony érzeményű szerelmet tulajdonít:

Perisse l’ Univers pourvûque Dircé vive!

Perisse le jour même avant qui elle s’ en prive!

Que m’ importe et le salut de tous?

Ai-je rien à sauver, rien à perdre que vous?

Illy szerelmet nagyméltóságú személyekrűl, vagy éppen Fejedelmekrűl költeni, még nagyobb méltatlanság. Seleucus Rodogunában Antiochussal beszéllvén, nem hasonloë olly eggy ifiúhoz, a’ ki szerelmét egész a’ bódúlásig űzi, mikor így szóll? „Ah destin trop contraire! L’ amour, l’ amour doit vaincre, et la triste amitié ne doit être à tous deux, qu’ un objet de pitié. Un grand coeur cede un trone, et le cede avec gloire; cet effet de vertu couronne sa memoire: mais lorsqu’ un digne objet a sû nous enflamer, qui le cede est un lache.” Az efféle kifejezésekkel akkor élhetne talán a’ Poéta legjobban, mikor a’ szerelmet nevetségesnek akarná tenni. [6]

4.) A’ szerelemnek alacsonyabb neme csak a’ gyönyörűségektűl megszilajodott szívekben uralkodik, és ha zabolánn nem tartatik, végtére még felette veszedelmes indúlatosságra is fajúl. Ezt a’ szép mesterségeknek segedelmével ingerleni, gyámolgatni és köcsögtetni, olly útálatosan visszaélő alacsonyság, hogy azt mentegetni semmikép sem lehet. A’ természetnek felséges czéllya az ollyan személyekben, kik a’ mértékletlenség által meg nem erőtlenedtek, illyes ingerek nélkűl tellyességgel nem szűkölködik: az afféle szemtelen embereknek pedig, kiket a’ zabolátlan fajtalanság még a’ barmoknál is alábbvalóknak tesz, a’ Poézisnak vagy a’ többi szép mesterségeknek műdarabjai által életmódgyoknak folytatására segedelmet nyújtani, annyi bizonnyára, mint e’ felséges tudományt és mesterségeket, mellyek csupán csak arravalók, hogy az emberségnek, a’ nemes erkölcsöknek, és a’ felséges charactereknek gyarapítása által a’ köz boldogságot elő mozdítsák, az útálatos kerítőknek sorsára lealázni.

Ovidiusnak az efféle jelenésektűl megtisztogatott Formaváltozásaiban érzékeny esetek, remek rajzolások és válogatott képek nélkűl sem a’ gyönyörködni szerető Olvasó, sem a’ tanúló Poéta, sem a’ Képíró nem szűkölködik. Csak ezen első könyvében melly foganatos táplálékot nem lel az érzékeny emberi szív a’ világ’ korainak képében, Lycáonnak útálatos characterében, Deucalion’ és Pyrrha’ jámborságában, a’ sárkányonn győzedelmeskedő [7] Phoebusnak megbüntetett büszkeségében, Daphne’ állhatatosságában, Ionak szerencsétlen esetében, és Inachusnak siralmiban? A’ Poétáknak és a képző mesterségeknek hány remek képvonással nem kedveskednek ama’ rajzolatok, mellyek ezen első könyvben a’ Chaost, a’ világnak belőlle való születését, az Istenek’ gyűlését, a’ vízözönt, a’ földnek megújjúlását mesterűl lefestik? De még a’ Filozófus sem marad Ovidius’ Formaváltozásaiban kellemetes oktatás nélkűl, mellybűl a’ legrégiebb világnak, a’ gyermekkorában szinte csak a’ képzésnek szárnyainn lepke gyanánt idestova repdeső emberi nemnek serdűlő Filozofiáját, és részént szörnyetes, részént érzékeny mesékkel átszőtt Történeteit gyönyörködve megtanúlhattya. Ezeket tudni illik Ovidius, képzésébűl kölcsönzött kapcsolatokkal eggy szép Egészbe olly szerencsésen öszvefüggesztette, hogy könyvében az emberi képzésnek, kedvnek és elmésségnek tellyes bőségét, az érzékenységnek és a helyes ízlésnek kellemetes virágzását, ’s az emberi vélekedéseknek, tévelygéseknek, balgatagságoknak, indúlatoknak és sorsoknak szembetünő külömbféleségeit, a’ világ’ kezdetétűl fogva egész Augustus Császárnak koráig eleven színekkel lefestve olvashattyuk.

Hogy a’ régi Görögöknél voltak már Poéták és Történetírók, kik Ovidius’ Formaváltozásihoz hasonló munkákot szerzettek, és a’ régi Hérosoknak vitéz tetteit külömbféle Epopoejákban énekelték, [8] bizonyosan tudgyuk: de mivel munkáik a’ mi korunkat meg nem élték, meg sem határozhattyuk, mennyibűl vette azoknak hasznát a’ mi Deák Poétánk. Azonban, akár követés legyen munkája, akár eredeti, csak meg kell vallanunk még is, hogy ama’ kis hibák és egynehány tökélletlenségek, mellyek többnyire vagy erőltetett átmenetelekbűl, vagy mértékletlenebb elmefuttatásokbúl, vagy külömbféle feledékenységekbűl állanak, az egész munkának érdemét meg nem ronthattyák annyival is inkább, mivel e’ hibákot maga Ovidius megvallya, és azt, hogy könyvét ki nem jobbíthatta, csak szerencsétlenségének tulajdoníttya. Hallyuk errűl tulajdon szavait Lib. I. Tristum, Elegia VI. „Akárki vagy, úgymond, kinek kezében orczámnak képe forog, vedd le, kérlek, fejemrűl a’ borostyánbúl fontt Bacchuskoszorút. A’ szerencsének efféle jelei csak vídám Poétákhoz illenek; az én sorsommal a’ koszorú meg nem fér. Ezt te ugyan magadtúl szinte eltitkolod, de csak hallod még is, Kedvesem! ki engemet újjadon szüntelen hordozol, és aranyba foglaltt képemet, a’ számkivetettnek kedves arczait, ammint lehet, nézegeted, ’s tekinteténél sokszor talán még ama’ gondolatra is fakadsz: Óh! hogy tőllünk Naso barátunk olly távúl van! Köszönöm hozzám való érzékenységedet; de még hűvebb képemet lelheted ám verseimben, mellyeket, bár micsodásak legyenek is, hogy olvasd, ajánlom; ama’ verseimet tudni illik, mellyek az [9] emberi formáknak változásait rajzollyák, ama’ költeményeket, mellyet mesterének szerencsétlen bújdosása félben szakasztott. Ezt én elköltözésemkor, sok egyéb műdarabjaimmal eggyütt, saját kezemmel a’ tűzbe vetettem. Szinte mikint Altahaea az üszögben saját fiát elégette; ezzel magát jobb testvérnek mutatván, mint anyának; úgy raktam én saját magzatimot, könyveimet tudni illik, mellyek azt, hogy velem meghallyanak, meg nem érdemlették, a’ lángoló tűzre: vagy azért, mivel a’ Músákot, kik nekem vétekűl tulajdoníttattak, szívembűl gyűlöltem; vagy azért, mivel akkor még e’ költemény szinte csak születvén, bárdolatlan volt. De mivel e’ versek nem vesztek el egészen, ’s hihetőképen többször leírva lévén, mind ekkoráig fenn vannak: most már kívánom, hogy éllyenek, és hogy, az üres üdővel bővelkedő Olvasót gyönyörködtetvén, reám is megemlékeztessék. Lehetetlen mindazáltal, hogy azokot tűredelemmel olvassa, a’ ki nem tudgya, hogy jobbítás nélkűl szűkölködnek. Az ülőrűl ragadtatott el készítésének közepénn e’ műdarab, a’ nélkűl hogy kipallérozhattam volna. Errevalónézve nem is dicséretet, hanem csak bocsánatot kérek. Elég dicséret lessz az nekem tőlled, Olvasó! ha meg nem únsz. Vedd egyszersmind a’ hat következendő verset, és helyeztesd, ha szükségesnek tartod, e’ munkám elejébe: Óh te! ki ezen árva könyveket gúnyolod, adgy legalább helyt nekik Rómátokban; és hogy nekik [10] annyival könnyebben kedvezhess, gondold meg, hogy azokot nem maga bocsátotta közre Szerzőjök, hanem, hogy szinte Uroknak haltt testétűl ragadtattal el. Ha szabadságomtúl függött volna, a’ hibákot, mellyek e’ csínosítatlan költeményt rútíttyák, minden bizonnyal mind megjobbítottam volna.”

Azonban Crinitus Péter’ bizonysága szerint a’ Deák Poétákrúl írtt 3. könyvében, az Ovidiussal eggyüdős híresebb Görög elméknek e’ Formaváltozások annyira megtetszettek, hogy még anyanyelvekre is fordították; a’ mivel a’ Deák Poéták közűl kevés, vagy talán eggy sem dücsekedhet. Egyébaránt, valamin e’ világonn minden embernek és minden dolognak vannak mind ócsállói mind pártfogói, úgy Ovidiust is némellyek talán nagyon is lealázzák, némellyek pedig mértékletlenűl is dicsérik. A’ tudós [X] világban kiváltkép mindenkor voltak és lesznek is mind érdemes Aristarchusok, mind szemtelen Zoilusok, sőt mindaddig, még az eruditióval kérkedni szerető Árnyékbőlcsekbűl ki nem tisztúl a’ világ, kik a’ könyveket, nem saját szemeikkel olvasni, nem saját eszekkel megitélni, hanem csak a’ Recensiókbúl, vagy a’ házrúl házra szaladozó Hírhordóknak csevegésébűl ösmerni szeretik; lesznek bizonnyára a’ tudós productumoknak is mind fogadott vagy önnkint indúlatoskodó trombítássai; úgy, hogy ide is illik, a’ mit Aglájámban a’ Kan Macskárúl a 183. old. Mondottam: [11]

Még egerek lesznek, macskák is lesznek örökké.

De már a’ Magyar fordításrúl is kell valamit szóllanom. Hogy ebben az Olvasó egynehány esztendőtűl fogva nyakra főre és minden theoria nélkűl reformáltt, vagy éppen deformáltt Magyarságot nem talál, azt a’ Nemzeti Muzéumtúl tett első négy kérdésre való Feleletembűl előre tudhattya: ámde azt viszontag merészlem igérni, hogy abban az analogiának, etymologiának és euphoniának regulái szerint rendbeszedett, és így törvényesen cultiváltt értelmes Magyar Nyelv nélkűl szűkölködni nem fog. A’ mi a’ fordítást illeti, én ebben, sem a’ Deák szavakhoz, sem a’ Deák constructiorendhez, vagy éppen syntaxishoz, sem az idéáknak sorához, magamot nem kötöttem: mert az efféle szórúl szóra való fordításokot senki sem értheti, ha csak magában az olvasás köztt megmeg az eredeti nyelvre vissza nem fordíttya. Az én tellyes ügyekezetem e’ munkában az volt, hogy Ovidiusnak gondolattyait úgy adgyam elő Magyarúl, ammint okosan vélhettem, hogy azokot maga Ovidius előnkbe terjesztette volna, ha a’ Magyar nyelvet úgy tudta, úgy beszéllette, és úgy ösmerte volna, mint én. Csak így lehet egyedűl az idegen nyelvenn írtt könyveket Magyarra igazán fordítani. A’ betű, a’ puszta szó, mindenik emberi nyelvben csak haltt test, és a’ nyelvnek nevét meg sem érdemli: a’ szavaknak helyes öszvefüggesztése szüli ellenben az értelmet, mely az [12] emberi nyelvnek valóságos lelke. A’ Fordítónak kötelessége tehát nem abbúl áll, hogy a’ szavakot nemzeti szavakkal fejezze ki, hanem abbúl, hogy a’ szavaknak constructiorendét, melly minden Nemzetnél másféle, nemzeti rendbe szerkesztesse, és így a’ benne fekvő gondolatot értelmesen elő adgya; a’ mire sokszor még egészen más szavak is kívántatnak, mintsem azok, a’ mellyek az eredeti munkában fekszenek.

Egyébaránt, noha nem vagyok olly érzéketlen, hogy a’ Bölcseknek dicséretét ne böcsűllyem, vagy feddéseiktűl ne féllyek, azt mégis legfőbb dücsősségemnek vallom, ha e’ Fordításommal a’ Magyar Olvasónak szívét emberségnevelő érzékenységre gerjeszthetem. [13]

_________________________

Publius Ovidius Naso’
Formaváltozásainak
Első Könyve.

I. Szakasz.

A’ munkának előadása. A’ Chaos, és a’ világnak kezdete.

Hajdani formákbúl eredett új testeket írok.

Istenek! önmagatok lévén szerzői azoknak,

adgyatok e’ munkára erőt, hogy zsenge korátúl

fogva világunknak, vezető segedelmetek által,

versem egész a’ mostaninak folytáig elérjen.

Még mikor el nem vált a’ föld ’s a’ tenger az égtűl,

melly mindent beborít, eggy volt a’ képe kerékded

földünkönn az egész Mindennek, mellyet az óság

Cháosnak nevezett. Idomatlan ’s rendbeszedetlen

eggy gyülemény, csupa túnya teher, hol az öszve nem illő

zsengék messzeterűltt eggy közbe torolva pözsögtek,

magvai a’ ridegen sürgő sokféle szereknek.

Nem löve még Títán e’ puszta egészre világot;¹

Titán. Helios, Sol, a’ Nap. A’ régi Mythologia szerint Hyperionnak, eggyiknek tudni illik a’ Titánok közűl, fia lévén, a’ Poétáktúl maga is Títánnak neveztetik. Az újabb Mythologia a’ Napnak Istenét Phoebusnak vagy Apollónak nevezi.

Phoebe nem újjítá nevedékeny szarvait;^b) önnön

terhei köztt függvén, még a’ levegőnek ölében

nem lebegett a’ föld; sem hosszú széleit ennek

át nem ölelte habos folyadékival Amphitrite.^c)

A’ föld, a’ levegő, a’ víz mind egybe vegyűlt volt.

Nem vala még földünk sükeres; még semmi sem úszott

a’ vízekenn; sem nem hasogattya homályit az égnek

a’ ragyogó súgár; nem volt a’ zsenge valóknak

termete állandó; ’s gátolták szüntelen egymást.

Mert azon eggy testben küzködtek az ősi meleggel

a’ hidegek; harczolt az aszú a’ lomha nyirokkal,

a’ teher a’ könyüvel; ’s a’ lágy a’ durva keménnyel.

II. Szakasz.

A’ Cháos kifejtődik, és az elementumok helyeikre elintéztetnek.

E’ viszonyos viadalt megválasztotta üdővel,^a)

a’ jobb szándékú nagy természettel az Isten,

a’ homorú mennytűl a’ földeket elkülönözvén,

a’ vizet a’ földtűl, allyátúl gőzös egünknek

a’ kristály levegőt, székét a’ mennyei fénynek.

Szétfejtvén ezeket, ’s kiemelvén a’ vak elegybűl,

ön helyeikre tevé, ’s nyugodalmas egészbe ragasztá.

Tűz szere a’ majdnem terhetlen ’s öblös egeknek

legmagosabb helyekenn fekvő várába lövődött.

A’ levegő azutánn szétterjesztette alatta

nem sokkal nehezebb folyadékinak árjait. Ennél

sűrűebb lévén a’ föld, leragadta magához

a’ zomokabb elementumokot, ’s ön súllyai által

mélyre nyomíttatván, alacsony székére lesüllyedt.

A’ folyadékony erek mélyebb ágyakba siettek,

’s a’ sükeres földet habozó öleikbe csatolták.

Így valamelly Isten legfőbb osztályira szegvén

a’ zavarék gyüleményt, ’s törvényes rendbe szorítván,

minden egyéb munkája előtt, a’ földnek üdőtlen

képét, hogy netalán egyenetlen ’s durva maradgyon,

mesteri készséggel gomolyag formára sodorta.

Majd azután a’ tengereket szétomlani, zúgó

habjaikot döhödő szelek által nagyra dagadni,

’s a’ megöleltt földnek partyához ütődni akarta.

Kútakot is rendelt, ’s tavakot sokféle mocsárral;

a’ lejtős helyekenn görgő ’s a’ térre örömmel

áradozó vizeket csavarék ágyakba rekesztvén,

mellyek amott a’ földnek odús gyomrába enyésznek,

itt szabadon járván, elvégre ölébe szakadnak

a’ magosabb part köztt tajtékzó tengeri víznek.

E’ munkái utánn a’ földek is úri szavára

messze kiterjedtek, mélyebb fenekekre merűltek

a’ homorú völgyek, gallyakra fakadtak az erdők,

’s a’ hegyek a’ tornyos sziklákot az égnek emelték.

III. Szakasz.

A’ földövek, és a’ szelek.

Ámde mikint az egek jobbrúl két övre felosztva

vannak, ’s annyira balrúl is, közepekbe szorúlván

a’ tüzesebb ötödik: szintannyi övekre tagolta

korlátokba szorúltt földünköt az isteni elme.

Tar közepénn hősége miatt nem laknak az élő

állatok; a’ sarkak mély hónak nyögnek örökké

terhe alatt; bellyebb a’ két mértékletes övnek

széke vagyon, hol kellemetes nyár szokta követni

nem nagyon öldöklő hidegét a’ téli jegeknek.

A’ levegő ezeket beborítván, annyi teherrel

múllya fel a’ tűznek súllyát, a’ mennyivel a’ föld

a’ vizekét.^a) Ide szállítá a’ szürke ködöknek

vak népét, a’ fellegeket, ’s a’ szívrehatandó

rettenetes dörgést, a’ villanatokkal emésztő

mennyköveket, ’s hűtő seregét a’ fürge szeleknek.

Ámde világunknak felséges mestere még is

át nem adá e’ fergetegek’ kénnyének egészen

a’ levegőt: lám vad dühököt zabolázni csak allig

képes az ég most is, fel lévén osztva közöttök

e’ folyadék ország, hogy ezernyi darabra ne zúzzák

a’ felséges Egészt. Olly szörnyen gyűlölik egymást

e’ fene testvérek.^b) Piros Aurórának ölébe

vonta magát Eurus Nabathaea’ vidékire, a’ dúzs

Persákhoz, sziklái közé a’ büszke hegyeknek,

mellyeket a’ születő napnak súgári arannyal

festenek.^c) A’ nyugotot Zefirus foglalta el ősi

jussa gyanánt Tethysnek ama’ korlátival eggyütt,

mellyek az alkonyodó naptúl langyúlni szeretnek.

Borzasztó Boreás Scythiával az éjszaki földet

nyomta le kénnye alá. Essős felhőivel Auster

szüntelenűl áztattya viszont a’ déli vidéket.

Ritka müvét a’ mennyei Ész végtére bevonta

szerte világító ’s majdnem terhetlen egekkel,

mellyek söpreitűl tíszták a’ földi szereknek.

IV. Szakasz.

Az ég felékesíttetik csillagokkal, a’ föld pedig állatokkal. Az ember alkottatik.

Mind ezek így lévén bizonyos rekeszekbe szorítva,

majd az egész égenn egyszersmind fényleni kezdtek

a’ mindeddig ama’ zavarék ’s müveletlen egésznek

terhe alá rejtett csillagzatok; és hogy az élő

állatok el legyenek valamennyi vidékire osztva

e’ csuda Mindennek, térségit az égi közeknek

a’ csillagseregek lakják és isteni formák,^a)

a’ ragyogó halak a’ vizeket, vad barmok az erdős

földeket, a’ madarak lebegő folyadékit az égnek.

Ennyi sok élőnél nemesebb, ’s a’ mennyei észnek

díszeivel ragyogóbb állat még végre hibázott,

melly a’ többieket bölcsen kormányzani tudgya.

Erre az ember lett. Őt a’ felséges egésznek

mestere, rendbeszedett földünknek mennyei attya,

isteni magvábúl alkotta; vagy Japetus’ elmés

gyermeke friss földbűl,^b) mikor ez még, a’ magos égtűl

nem rég válván meg, tele volt mennybéli magokkal,

ábrázattya szerint képzette az égi lakásbúl

mindeneket bölcsen kormányzó isteni nemnek.

’S még az egyéb állat homorúan földi tanyáját

nézi, az embernek fennálló termetet adni

kívánt; hogy felemeltt képét a’ csillagos éghez

felnyújtván, szemeit nemesebb honnyára szögezze.

Így a’ vízzel egyűltt ’s azelőtt idomatlan agyagbúl

emberi formánknak szép új példázati váltak.

V. Szakasz.
A’ világnak korai. Az első az arany, a’ második az ezüst.

E’ remek alkotmány a’ föld’ színére tenyészvén,

zsengeni kezdődött az aranykor, mellyben az ember,

kénykötöző törvény ’s a’ bosszú ostora nélkűl,

megtartotta szavát, ’s az igazság’ úttyait önkint

járta; nem ösmervén ártatlan szíve fenyítő

eszközököt. Sem titkon ölő félelmet. Az érczbe

vésegetett ígék még nem fenyegettenek akkor

senkit;^a) az esdeklő község reszketve nem állott

mord bírója előtt; kiki bátorságosan élvén

a’ rendtartóknak tehetős oltalmai nélkűl.

A’ honi bérczekrűl lehasított hegyke fenyűfa

még nem hengeredett a’ víznek tűkrös ölébe

vászonszárnyak alá, hogy kül földekre repűllyön,

’s a’ honinál nem dúlt fel egyéb vízpartot az ember.

Sem mély árokkal környűl nem voltak övezve

várasi a’ népnek. Nem volt még trombita érczbűl,

sem horgas hadi kürt; nem volt kard, sem sisak. A’ jó

emberek a’ védő katonáknak harczai nélkűl

napjaikot bátor heverésben csendesen élték.

A’ szabadon termő földek, mellyekhez az ásó,

’s a’ dúló ekevas nem fért, önképen adának

mindent; ’s a’ müvelő kéznek szorgalmai nélkűl

érelmére jutott eleséget az ember elégnek

lelvén, a’ bokros csemetékrűl gyenge gyümölcsöt,

a’ hüvös erdőkben somot, epret, ’s tüske szederkét

gyűjtögetett, ’s buja gallyairúl a’ szélesen ágzó

szent tölgynek makkot,^b) melly éhes ölébe lehúllott.

A’ tavasz el nem múlt, ’s a’ földnek gyenge virágit,

mellyek mag nélkűl mezeinn versengve tenyésztek,

kellemetes Zefirek langy szellőcskékkel apolták.

Majd azutánn gabonát is adott szántatlan az új föld,

és az ugarlásnak frissítő hornyai nélkűl

gazdagon őszűltek színénn a’ búzakalászok.

Itt tele friss tejjel, másutt jó mennyei borral^c)

folytanak a’ patakok, ’s a’ kőtölgyeknek erébűl

kellemetes színméznek arany kristályi csöpögtek.

Jupiter a’ kormos Tartar’^d) fenekére taszítván

Chrónost,^e) ’s kénnye alá hódítván a’ nagy Egésznek

kormánnyát, az ezüst nemzetség kezde rügyezni,

melly az aranykorinál rosszabb volt, messze haladván

még is az ércznemnek romlott ivadékit. Az új Úr^f)

szűkebb korlátot szabván a’ régi tavasznak,

a’ mindég rügyező évet négy részre tagolta.

A’ kikeletre tehát nyár érkeze, ’s a’ ködös ősznek

mostohasági utánn a’ tél gyakorolta hatalmát.

Akkor késztették száraz hőségek először

forrani a’ levegőt. Akkor változtak az éles

széltűl megmeredett folyadékok lomha jegekké.

Akkor rejtekezett házakba először az ember;

’s házai barlangok voltak, vagy bótosan épűltt

gallyak, vagy csemeték, gúzsokkal rendbe szorítva.

Akkor hintegetett hosszú hornyokba először

friss magot a’ szántó, hogy dúzs szálakra tenyésszen,^g)

’s terhes igái alatt nyöszörögve pihegtek az ökrök.

VI. Szakasz.
Az érczkor és a’ vaskor. Az Oriások az eget, és az Isteneket megtámadgyák.

E’ kettőt követé mord nemzetsége az ércznek,

mellynek szíve szilaj ’s a’ harcznak durva baráttya

volt ugyan, ámde gonoszt még is vad kénnye nem ösmert.

Majd azutánn felemelte fejét a’ vaskori fajzat,

mellyel özönképen földünkre kiomlani kezdett

a’ sokféle gonosz. Magosabb honnyokba repűltek

a’ nagy Igazsággal, valamint a’ tiszta Szemérem,

úgy a’ szent Hűség, helyeikre tolongva sietvén

a’ lator Álnokság, az Erőszak, az éhes Esengés

a’ zab kincsek utánn, a’ Csel, ’s a’ furcsa Csalárdság.

Lepke vitorlákot szögezett a’ vízi szarándok

a’ zuhogó szélnek, mellyel még szíve nem is volt

ösmeretes; ’s a’ büszke hajó, melly hajdan az égnek

fellegihez nyúló hegyekenn mind zöld fa virágzott,

ritka merészséggel neki ment a’ tengeri habnak.

A’ Mérő azutánn több részre tagolta határral

gondosan a’ földet, melly eddig szinte azonkép,

mint a’ friss levegő ’s a’ napnak fénnye, közös volt.

’S már nem csak gabonát vagy más eleségeket unszolt

a’ gazdag földtűl a’ szertelen emberi nemzet:

mély gyomrába hatott elvégre, ’s kiásta vakító

ingerit a’ rosznak; dúzs gazdagságait értem,

mellyeket a’ Styxnek^a) szomorú árnyékiba rejtett.

Erre az ártalmas vassal ’s veszedelmes arannyal

a’ harcz is született, melly ezzel is, azzal is élni

győzedelem szerszámi gyanánt szeret; emberi vérbe

mártott karjaival csörgetvén a’ fene fegyvert.

Már csupa rablásbúl élnek. Nem töltheti bátran

napjait ijjaitúl rossz szomszédgyának az ember;

éltes ipája utánn latorúl incselkedik a’ vő,

’s a’ testvér csemeték csak ritkán értenek eggyet.

Férjének vesztét a’ nő kívánnya, nejének

romlását a’ férj; a’ szörnyű mostoha barnás

mérget egyít,^b) ’s a’ dőre fiú nem győzi halálát

várni az attyának, hogy kézre keritse vagyonnyát.

A’ szent Jámborság mély porba tiporva vonaglik,

’s mennybe repűltt testvéri utánn Astraea is árván

hagyta, elundorodott szívvel, végtére honunkot,^c)

mellyet az öldöklők elleptenek emberi vérrel.

És, hogy az Ég se legyen menttebb, mint földi lakásunk,

a’ vad erőszaktúl, a’ mord Oriások is, ammint

mondatik, a’ hegyeket versengve hegyekre torolván,

büszke hatalmok alá kívánták vetni az égnek

isteni kormánnyát.^d) Mire Jupiter égi tüzének

eggy sebes ágával ketté sujtotta Olympust,^e)

’s Pelion’ ormárúl Osszát messzére lelökte.

Még töredéki alatt tornyoknak elásva feküdtek

e’ szörnyű erejű gonoszoknak testei, mondgyák,

hogy kifolyó vérek forró bosszúra ragadta

annyokot, a’ Földet, ki felélesztette legottan

csöppeit; és, hogy erős fajjának magva egészen

meg ne szakadgyon, az új ivadékokot emberi testbe

zárta; de, megvetvén e’ nemzet az isteni névnek

mennyei felségét, csak durva erőszakot űzvén,

’s a’ vért kegytelenűl szomjazván, szinte mutatta

dölfös tetteivel, hogy vérbűl vette mivoltát.

VII. Szakasz.
Jupiter az Isteneket egybe gyűjti. Az ország’ úttya az égenn.

Attya világunknak, ’s fejedelme az isteni nemnek,

Jupiter ennyi gonoszt látván a’ mennyei várbúl

pözsgeni a’ földönn, érzékeny szíve megindúltt;

’s a’ csak imént történtt, ’s még a’ mennybéli Urak köztt

el nem híresedett vendéglés még is eszében

forrván, mellyel az ő voltát próbálta Lycaon;

rettenetes, de igazságához tellyesen illő

bosszúságra fakadt, ’s mind öszvehivatta magához

a’ bölcs Isteneket. Nem késett senki közűlök.

Eggy magos út látszik bóttyán a’ csillagos égnek,

melly hószíne miatt tejes útnak mondatik.^a) Ennek

szembetünő nyomainn gyülekeznek az Istenek a’ nagy

Dörgőnek palotájához. Két széle mosolygva

kérkedik a’ nemesebb születésű mennyei rendnek

udvarival, hol nyíltt kapukon ki, be, habzani látszik

a’ sokaság; széthintve lakik mennybéli mezőkönn

a’ község; elejénn a’ legfőbb égi hatalmak

választottak ülést tündöklő régi nemeknek.^b)

E’ ragyogó helyet én, ha megengedtetne merészen

szóllanom, a’ Palatín mássának mondani merném.^c)

Majd azutánn, ammint a’ márvány házba beültek

a’ mennybéli Urak, hol gyűlést tartani szoktak,

ő magosabb székénn csontpálczájára bocsátván

bal könyökét, megrázta haját vagy négyszer; az égnek

csillagit, a’ tengert, a’ roppant földet ez által

megmeg rezzentvén ’s bús réműlésre fakasztván;

’s végre imilly szókkal dörgötte ki úri haragját.

VIII. Szakasz.
Jupiter az emberi gonoszságot az Isteneknek megpanaszollya.

A’ félénk remegés a’ nagy Mindenre vigyázó

fő uraságunkért nem faggasztotta királyi

szívemet úgy hajdan, mikor országunkra rohanván

a’ sárkány lábú Oriások, fényes egünköt

kénnyek alá kiki száz kézzel próbálta igázni.

Mert, ha elég volt is rémítésünkre hatalma

e’ szilaj ellenségünknek, vesztére honunknak

csak maga tört eggy nép, ’s a’ harcz egyféle gyökérbűl

borzadozott még is Mennyünknek jussai ellen.

Most, valamerre öreg Nereus^a) környékezi zúgó

habjaival partos kerekét a’ földi tekének,

mind egyszerre le kell színérűl zúznom az embert.

A’ pokol’ udvarinak tiszteltt folyadékira, mellyek

Stixnél a’ szenteltt ligetenn áttünnek orozva,

esküszök én, hogy próba gyanánt megtettem előre

mindent, és hogy egyéb nincsen már hátra, hanem hogy

a’ foganat nélkűl orvoslott sebre vasakkal

törjek, hogy legalább a’ jobb rész meg ne romollyon.

A’ fél Isteneket, ’s Nymphákot, az erdei Szilvánt,

a’ Szatyrus népet, ’s a’ rétnek Faunusit értem,^b)

kikkel az égi lakást méltatlanságnak itéltük

közleni mindeddig, ’s kiknek szebb részeit adtuk

’s haggyuk ezentűl is hajlékúl földi tekénknek.

Vagy tán azt meritek, mennyeknek Naggyai! vélni,

hogy nyugodalmában maradand félisteni népünk

délczeg erőszakitúl a’ romlott emberi nemnek?

Önmagamot, – hallyátok ezen fajzatnak agyatlan

dölfét! – önmagamot, kinek úri szavára remegnek

a’ gyors villanatok, ’s kit tik fejeteknek imádni

szoktatok, öldöklő szándékkal lesbe merészlett

venni az elbőszűltt marhának mássa, Lycaon.^c)

Köz zúgásra fakadt egyszerre az isteni gyűlés,

’s forró buzgással kívánta, hogy ennyi merészség

a’ nagy igazságnak bosszúját el ne kerűllye.

Illy meredő szívvel réműlt el az emberi nemzet,

rettenetes kárát látván; ’s valamerre tenyészik

földünk, így borzadt meg azonn, hogy gyilkos epéje

eggy dühödő nyájnak Caesar’ vérével akarta

Róma’ nevét eltörleni. Szent hűsége viszontag

jobb követőidnek nem volt, Augustus! előtted

kellemetesb, mint Zëus előtt a’ mennyei népé;

kik, mihelyest szóval ’s felemeltt karjával igázni

kezdé a’ zajogást, köz csendességre derűltek.

IX. Szakasz.
Lycaon farkassá változik. Jupiter feltetszi magában, hogy az emberi nemzetet vízözönnel eltörli.

A’ zsibogás szünvén főúri tekíntete által,

Jupiter illy szókkal komoran folytatta beszédgyét.

Őtet ugyan, szünnyön meg gondotok, öszvetiporták

már igaz ostoraim: de csak értéstekre adandom

még is, mit vétett, ’s melly bosszúm érte negédgyét.

Hogy füleimbe hatott feslett erkölcse korunknak,

szörnyű rajzolatit hazugoknak lenni ohajtván,

titkon Olympusbúl a’ vádoltt földre leszállok,

’s emberi termet alatt megkémlem rendre lakásit.

Hosszas volna elő számlálnom, mennyi gonoszság

tünt minden részrűl seregenkint vizsga szemembe:

rettenetes hírét az igazság messze haladta.

Maenalus’ erdeibűl, hol szörnyű sziklaodúkban

vánszorog a’ sok vad, Cyllene’ vidékihez érvén,

’s innen fenyvesihez jutván a’ hóba borított

büszke Lyceusnak,^a) behatottam végre az Arcas

fő Úrnak palotájához, mikor éppen az éjet

szülte az esti homály; hova vendég szállani nem mert.

Jelt adok a’ népnek, hogy az, a’ ki jön, isteni Felség;

’s térgyre borúlva imád. Tettét csúfollya Lycaon,

’s megtudom én, úgymond, ha halandó emberë, mint én,

vagy bizony Istenség? olly fontos próbajelekbűl,

hogy sükeres kétségre okunk ne maradgyon iránta.

Megteszi hát mindgyárt a’ nagy készűletet arra,

hogy még én aluszok, rám ütvén lopva, megöllyön.

Így az igazságot legjobbnak vélte nyomozni.

Ez neki még nem elég. Házába Molossia küldött

eggy hadi békekezest; ezt ő lenyakazza legottan,

’s féleleven testét részént megfőzi puhító

vízben, szenderedő tűzönn megsütteti részént.

Én, mihelyest ezen ételeket felrakta előmbe,

bosszúló tűzzel házát szétszórtam azonnal,

’s belső Isteneit falromlékába temettem.

Ő elijedve szaladt, ’s a’ néma mezőkre kijutván,

hasztalanúl kíván emberszózatra fakadni;

ordít. Tagjaibúl mind új agyarába tolódik

a’ fene düh; barmot mészárol régi szokásbúl,

vérrel kívánván még most is eloltani szomját.

Köntösibűl szőrbojt születik, lábakra fajúlnak

karjai, farkas lessz, ’s új termete még is előbbi

gyilkos képének nyilván hordozza vonásit.

Mint azelőtt, ősz most is; egész orczája erőszak;

’s hajdani vadságát hűven rajzollya mivolta.

Elpusztúlt eggy ház; de nem eggy ház érdemes erre.

A’ földönn vad Erinnis az úr,^b) valamerre tekíntünk;

mintha szövetséget szerzettek volna magok köztt,

mint esküdtt társak, mindnyájan az emberi falkák,

hogy gonoszúl élnek. De meg is van téve irántok

isteni végzésem, hogy súllyát el ne kerűllye

méltán ostorozó bosszúmnak senki közűllök.

Jupiter így szóllott. Nagy része az égi Tanácsnak

bíró végzését hangos szózattal igaznak

hirdeti; sőt lobogó lángig gerjeszti haragját;

még a’ többi Tagok csak néma jelekkel itélik

tellyes igazságnak szándékát. Ámde kesergik

romlását még is mindnyájan az emberi nemnek,

a’ köz atyát kérdvén: mit akar bosszúja csinálni

végre az elpusztúltt földbűl? ki fog a’ nagy Egeknek

tiszteletére teményt áldozni? az állatok által

fogjaë honnyábúl elpusztíttatni az embert?

A’ mennybéli Király, e’ kérdésekre felelvén,

mondgya: hogy enyhítsék szorgalmokot, és hogy ezekre

lessz neki gondgya. Igér egyszersmind a’ felemésztett

emberi fajta helyett új és jobb nemzetet ennél,

melly kegyesebb szerbűl csudatétele által eredgyen.

Kész vala már a’ földnek egész színére leszórni

menyköveit: de meg attúl félt, nehogy annyi tüzektűl

lángot vessen az Ég, ’s a’ tengely egészen elégjen.

A’ Sors’ könyveibűl azt is juttattya eszébe,^c)

hogy jön üdő, mikor a’ vizeket, ’s a’ földet, az éggel

eggyütt, a’ mennybéli tüzek köz lángba boríttyák,

’s a’ nagy Mindennek remek alkotmánnya leomlik.

Elteszi hát a’ tűznyilakot, mellyekkel az izmos

Cyclops nemzetség felfegyverkezteti karját,^d)

’s más bosszút választ, melly ellenkezzen amazzal,

záporokot küldvén a’ föld’ színére az égnek

minden részeibűl, hogy az emberi nemzet azoknak

fellegekig dagadó árjában lellye halálát.

X. Szakasz.
A’ Vízözönnek rajzolása.

Erre tehát Aquilót Aeol’ barlangiba zárja,^a)

’s véle az olly szeleket, mellyek szétűzik az égnek

fellegeit; ’s kibocsáttya Notust. Notus a’ vak üregbűl

nedves szárnyaival kirepűl. Iszonyítani termett

arczai olly feketék a’ több mint éji homálytúl,

mint a’ tiszta korom; csak bajjal bírja szakállát

a’ sok rá ragadott záportúl; szürke hajárúl

csurganak a’ sűrű essők; teli szőke ködökkel

homloka; tollba takartt kebelébűl harmatok esnek;

’s ammint messzeható markával nyomja koronkint

a’ homorú felhőt, ropog ez, ’s a’ záporos esső

vízzel duzmadozó gyomrábúl zúgva leomlik.

Sok színű Íris, Júnónak házi követtye,^b)

felszedi a’ vizeket, ’s az üres felhőköt itattya.

Omlanak a’ gabonák, a’ földönn öszvetiporva

fekszenek a’ szántó népeknek drága reményi,

’s a’ hosszú évnek sanyarú munkái enyésznek.

Jupiter illy iszonyú bosszúlásával az égnek

meg nem elégedvén, kék Öccsét híjja segédűl

vízfolyadékaival.^c) Mind öszvekiáltya ez őköt,

’s ammint tár szigetenn épűltt házába begyűlnek

a’ sokféle Folyók: hogy hosszasan intselek, úgymond,

benneteket, nincs arra üdőnk; mind öszvevegyétek,

a’ mi erőtök van; mert ezt a’ mostani szükség

megkívánnya. Ki kell tárházát mindenik érnek

nyitnotok. Így azutánn a’ gátokot öszveszakasztván,

a’ kitörő vizeket szabadon haggyátok omolni.

Szóll vala, ’s ők, töstént haza térvén, rendre kinyittyák

kúttyaikot, ’s gyors habjaikonn a’ síkra görögnek.

Ő villájával, melly három oromra van osztva,

meglöki a’ földet; remeg ez, ’s remegése kifejti

a’ föld’ gyomrábúl a’ sok forrásnak az útat,

mellyek eláradván, a’ nyíltt rétekre sietnek,

’s a’ gabonát, fákot, valamennyi barommal az embert,

’s a’ sokféle lakást belső szentségivel eggyütt,

gyilkos erőszakkal bizonyos romlásra ragadgyák.

Hogyha talán marad is valamelly ház, melly az özönnek

ostromló erejét, mint a’ kőszikla, kiállya,

legmagosabb hajazattya felett egymásba ütődnek

még is az árvíznek vad habjai, ’s rejtve mozognak

a’ csavarék örvények alatt a’ hajdani tornyok.

A’ föld ’s a’ víz köztt már nem volt semmi külömbség.

Tenger volt minden; de vizét e’ messze kiáradtt

tengernek partok kiszabott ágyába nem űzték.

Ez hát dombra siet; lebegő csónokba vonódván,

ott evez a’ másik, hol nem rég büszke reménnyel

szántogatott; álló gabonánn úszattya hajóját

megmeg amaz, vagy duzmadozó vízárba lesüllyedtt

pórmajoronn; emez ágai köztt a’ sziklatetőnek

friss halat űz. A’ görbe karú vasmacska talántán

vízbe hagyíttatván, zöldellő rétbe fogódzik,

’s talpa magos szőllőkre merűl a’ fürge hajónak.

A’ meredek sziklánn, hol előbb víg kecskecsoportok

a’ gyöpököt nyesték, idomatlan tengeri bornyúk

nyújtyák testeiket melegítő fénynek okáért.

A’ hab alatt a’ Nereisek bámúlva csudállyák

a’ sok zöld ligetet, falukot, ’s palotákkal egyített

várasokot. Talabor testű delphínek enyelgve

úsznak az erdőkben, suhogó gallyakba rohannak,

’s izmos farkaikot remegő tölgyfákba csapíntyák.

A’ juhfalka között haldokló farkasok úsznak.

Hempelyeg a’ ragadó habokonn a’ sárga oroszlyán,

hempelyeg a’ tigris. Nem győz a’ vízi veszéllyel

küzdeni a’ vad kan, bármelly veszedelmes erővel

birjon is. A’ szarvast gyors lábai el nem orozzák

a’ sebes árak elől, ’s nem lelvén földet az égnek

lebke lakossa, hová szállyon nyugovásnak okáért,

fáradtt szárnyairúl a’ gyilkos vízbe leomlik.

A’ magosabb helyek is befödetnek végre az árnak

gát nélkűl dagadó színétűl; ’s most legelőször

tépdesi a’ kék hab tetejét a’ büszke hegyeknek.

A’ köz özönbe veszett föbb része az emberi nemnek,

’s a’ kit az ár kímélt, azt lassan elölte az éhség.

XI. Szakasz.
Deucalion és Pyrrha a’ vízözöntűl megmenekedvén, érzékeny panaszokra fakadnak.
A’ világ helyre állíttatik.

Attica’ földgyeitűl Phocis választya el Aon’

dúzs mezeit;^a) Phocis, melly mindenféle gyümölcsnek

annya gyanánt ragyogott, még föld volt; ’s melly az özönnek

pusztító veszedelme alatt, a’ tengeregésznek

része gyanánt, mindenre ható folyadékkal eláradt.

Ott magos eggy hegynek két csúccsa felötlik az égnek

csillagihoz, ’s a’ fellegeket felmúllya fejével.

A’ neve Parnassus.^b) Száraz bérczére akadván,

mert már minden egyéb el volt foglalva vizekkel,

a’ lebegő csónok, melly hitvessével az árbúl

jámbor Deucaliont bátor kebelébe fogadta;^c)

ez kisiet, ’s a’ Corycium’ Nympháival^d) első

Istenit a’ hegynek, ’s Themis Asszonyt mélyen imádgya,^e)

a’ ki azon korban, szent kérdésekre felelvén,

sorsát a’ habozó embernek előre leírta.^f)

Nállánál igazabb ’s jobb férjfit az akkori földönn

nem lehetett kívánni, sem asszonyt, a’ ki az égnek

fő Urait feleségénél buzgóbban imádta.

Jupiter, a’ földet csupa tóbul állani látván,

’s eggy nejet, eggy férjfit lélekzeni a’ sok ezerbűl,

kik, soha nem vétvén, igaz istenes életet éltek;

szétveri a’ felhők seregét Aquilónak aszályos

szárnyaival, ’s ammint megszünnek egészen az essők,

láttya megint a’ földet az ég, ’s a’ kék eget a’ föld.

Habjaival sem hűti dühét a’ tenger örökké;

mert Ura, elvetvén a’ három csúcsra feloszlott

villát, ’s a’ haragos vizeket kérlelve simítván,

a’ velelett bíborba takartt ’s a’ tengeri mélynek

híg tetejénn úszó Trítont szóllíttya magához,^g)

hogy csigakürtyével jelt adgyon szerte kiáradtt

nagy folyadékainak, hogy szűk ágyába szorúllyon

mindenik. Erre tehát veszi ez csavarékosan épűltt,

’s allya felé szétdomborodó gyűrűkre kitágúltt

kürtyét, melly mihelyest közepénn a’ tengeri síknak

megtelik a’ belefútt levegővel, hangja legottan

elhat az ormosodó partoknak dupla sorához,

hol Phoebus születik, vagy az éjnek ölébe lenyugszik.

Akkor is, ahhogy elért Trítonnak barna szakállán

csüggő harmattúl megnedvesedett ajakához,

’s Neptunus’ hagyománnya szerint a’ visszafolyásra

harsantott jeladást, kihatott valamennyi vizeknek

őreihez, kik tengereket vagy földeket ónak,

’s a’ ki szavát hallotta, szavát töltötte legottan.

Partyai vannak már a’ nagy tengernek; az árbúl

felszabadúltt ágyába szorúl valamennyi folyóvíz;

sínlenek a’ patakok; sírjokbúl újra kinyúlni

látszanak a’ születő halmok; felemelkedik a’ föld,

’s ammint a’ folyadék megapad, sík színe tenyészik.

Végre az erdők is fejeket fel kezdik emelni,

ágaikonn csüggvén híg terhe az enyves iszapnak.

Visszakerűlt a’ föld, mellyet hogy egyészen üresnek,

’s puszta vidékeiben mély csendességbe merűlttnek

látott Deucalion, Pyrrhához sírva imigyen

szóllott: óh! szeretett húgom, ki az asszonyi nembűl

még egyedűl vagy fenn, óh hitvesem! a’ kivel engem’,

köz nagy atyánk lévén, a’ vér, a’ házi szövetség,

’s most az özönvíznek veszedelmei egybe csatolnak;

ím! az egész földönn, valamerre kiláthat az alkony,

’s a’ születő napfény, csak bennünk csillog az élet;

minden egyéb a’ tenger alatt küzködte ki lelkét;

’s még önn állapotunk sem bátorságos egészen,

most is ijesztgetvén bennünköt az égi csatornák.

Hogyha te nélkűlem kikerűlted volna veszéllyét

a’ vizek’ árjának, hova lenne, szegényke! magányos

szíved? az aggasztó félelmet tűrni sokáig

hogy győznéd egyedűl? hogy epesztő búdot erősebb

enyhítő nélkűl? Ha te a’ tengerbe merűltél

volna előbb, hidd el, méllyébe sietne utánnad

férjed is. Áh! bár csak mesterségével atyámnak

a’ formáltt agyagot lélekre segíteni tudnám,

hogy kiürűltt földünk zselléreit újra tenyészni

látná! Most tetszése szerint a’ mennyei Karnak,

kettőben van fenn egyedűl maradéka fajunknak,

hogy példái legyünk az elomlott emberi nemnek.

XII. Szakasz.
A’ kövekbűl lett emberek.

Sírva fakadt a’ pár. Feltették végre magokban,

hogy, megtisztelvén köz imádságokkal az Istent,

szent koczkák által kérnek mennybéli tanácsot.

Nem késkedve tehát Cephisusnak

Cephisus’ [em.]

szőke vizéhez

mennek,²

Cephisus’ vize Cilaeánál Phocisban származik, és a’ Cephisusi tóba szakad. Jobbjánn feküdt mind Parnassus, mind Delphium.

melly zavaros habbal már partya között folyt,

’s isznak előbb folyadékaibúl, meghintik azontúl

néhány csöppeivel fejeket ’s köntössököt. Innen

visszaveszik Themis Asszonyhoz szent úttyokot ismét,

haj! kinek egyházánn a’ mohnak mocska tenyészett,

’s tűztelen oltárinn megszüntenek égni az édes

illatok. A’ templom’ küszöbénn arczokra borúlván,

’s csókot függesztvén a’ meghűltt kőre, imígyen

kérlelték együtt remegő szózattal az Asszonyt:

Hogyha igazságos kérésre az isteni szívek

lágyúlnak csak ugyan, ’s ha haragjok végre megenyhűl;

add tudtunkra Themis! mit volna müvelni tanácsos,

a’ mi zomok kárát megtéríthesse fajunknak;

’s nyújtsd kegyesen, kérünk, segedelmedet árva ügyünknek.

Erre megindúlt ő, ’s illy szókba födözte tanáccsát:

mennyetek innen odább, tegyetek fejetekre borítót,

’s köntösiteknek övét megnyitván, a’ nagy anyának

csontyait eggyenkint vessétek szerte megétek.

Jó üdeig némán bámúltak. Szóra fakadván

végre az asszonyság, nem akarta fogadni Themisnek

szent szavait,’s remegő ajakokkal kérte, bocsássa

meg neki, hogy lelkét szeretett annyának ez által

sérteni réműlés nélkűl nem képes. Azonban

a’ vak rejtekben fontollyák újra magokban

a’ kétes szavakot, mellyekkel az isteni felség

kérdéssekre felelt, ’s egymással közlik irántok

vélekedéseiket. Hitvessét végre imígyen

kérleli Deucalion: Vagy egészen hasztalan, úgymond,

szorgalmunk ez iránt, vagy nem javasolnak az ígék

nékünk semmi gonoszt, ’s így meg sem sértik anyánknak

méltó tiszteletét, mellyet mint gyermeki érzünk.

A’ nagy anyánk a’ föld; testének csontyai, vélem,

a’ kövek; és ezeket, mondgyák, hogy hátra hagyítsuk.

Pyrrha ugyan férjének imilly fejtésire hajlott;

ámde reménységek kétes volt még is irántok:

annyira nem bíztak szent intéséhez az égnek.

Végre megeggyezvén, hogy próbát tenni nem árthat,

a’ szugot elhaggyák,^b) ’s beborított fővel, az övnek

szűk környéke alól kirepűltt köntössel, az útonn

leltt köveket hátúl maradó nyomaikra hagyíttyák.

A’ kövek el kezdik – ki hihetné, hogyha bizonynak

a’ szent hajdaniság nem tenné? – vetni magokrúl,

a’ mi kemény ’s merevény volt rajtok; durva valójok

meglágyúl lassan, ’s bizonyos formára tenyészik.

Ammint felnővén, kegyesebb természet üdűlt fel

bennek, részenkint látszott is az emberi termet

nem még szembetünőképen tündökleni rajtok,

csak mint olly márványdarabonn, melly kezdete által

a’ meserséges faragásnak vizsga szemünkbe

tünteti már születő zsengéit az emberi képnek.

A’ mi talán bennek vizenyes vagy földi szerekbűl

állott, az test lett; csontá vált, a’ mi kemény volt,

’s hajlani nem szeretett: az ereknek régi nevével

fenn maradott hivatallyok is. Így a’ mennyei Karnak

úri hatalmával rövid órák múlva meg annyi

férjfi teremtések lettek valamennyi kövekbűl,

mellyek Deucalion’ karjábúl hátra vetődtek;

Pyrrha vetése pedig megtérítette az asszonyt.

Innen sziklakemény, ’s a’ rosszat tűrni merészlő

fajta vagyunk, folyvást bizonyítván, honnan eredtünk.

XIII. Szakasz.
Apollo a’ Python sárkányt megöli, ’s a’ Pythoni játékokot szerzi.

A’ sokféle nemű ’s formájú barmokot önnkint

szülte tovább a’ föld: mert ammint dajka tüzétűl

a’ ragyogó napnak részenkint felmelegedtek

megmeg az ó nyirkok, ’s elkezdtek végre dagadni

a’ bel hőségtűl az iszap ’s a’ lusta mocsárok;

mint anyaméhekben nővén a’ földnek ölében

’s életerőt nyervén a’ mindenféle szereknek

magvai, lassankint másmás formákra tenyésztek.

Mint mikor a’ Nílus,^a) mellynek hét ágra szakadnak

habjai, elhagyván a’ szántóföldeket, ismét

vissza siet szűk partya közé, ’s a’ tiszta verőfény

a’ csak imént született iszapot forrásra hevíti:

a’ feldúltt rög alatt több állati testre akadnak

a’ müvesek; csak imént kezd ollyik, mintha születne,

zsengeni; a’ másik nincs még kimüvelve, felényi

tagjai sem lévén; ’s nyers föld némellykor az eggyik

része azon testnek, mellynek más oldala élled.

Mert mihelyest a’ nedv ’s a’ hőség egybe vegyülnek,

nemzenek is; ’s e’ két forrásbúl szoktak eredni

mindenek. A’ vízzel harczolván szüntelen a’ tűz,

a’ vizenyes párák adnak valamennyi szereknek

életet, a’ születést a’ küzdő béke segítvén.

Így nemzett a’ föld, tele lévén zsenge iszappal

a’ vízárak utánn, ’s a’ napnak megtüzesedvén

hő súgáraitúl, táméntalan állati formát,

részént régieket, részént új marhacsudákot.

Téged’ is akkor szült kegyesebb szándékai ellen,

rettenetes sárkány, iszonyú nagy Python, az árvíz’

pusztítása előtt hallatlan szörnyet, az újabb

emberi nemzetnek borzasztó vássza! ki majdnem

annyira duzmadtál, mint eggy szétdomborodó bércz.

Ezt a’ nyilviselő Isten meggyőzte,^b) ki eddig

fegyverivel csak vad bakokot ’s friss őzeket űzött.

Már ezer öldöklő nyillal hintette be testét,

majdnem egész tegzét kiürítvén, ’s íme! csak akkor

kezd vala mély sebeinn barnúló mérge kifolyni.

És, hogy ezen tettnek szent hírét el ne törűllye

a’ feledékeny üdő, küzdő játékot, üdőnkint

tartandót szerzett, ’s a’ tőlle örökre kiirtott

szörnyet utánn azt Pythoninak hívatni akarta.³

A’ Pythoni játékok a’ Görögöknek négy szent vetekedő játékai közé tartoztak. Elejénte mindenik kilenczedik esztendőnek kezdetével, azutánn pedig szintúgy mint az Olympusi játékok, mindenik ötödikével tartattak. Az üdőköz az eggyiktűl a’ másikig Pythiásnak neveztetett. Tartatott pedig e’ játék Dephium és Cirrha között eggy térségenn, melly Apollónak volt szentelve.

Itt valamelly ifiak szekerekkel, pállyafutással,

vagy zömök öklökkel győztek, friss tölgyfa bogakbúl

fontt koszorút nyertek. Nem volt még látni borostyánt

akkor; ’s válla körűl lebegő sárszőke hajának

fodraival’ kerteltt feje’ környékére akármelly

fának gallyaibúl kötözött koszorúkot Apolló.

XIV. Szakasz.
Phoebust Cupido megsebesíti.

Daphne nevű szűzhöz,⁴

Daphne Peneusnak, eggy Thessaliai folyóvíznek a’ leánya, melly az Ossa és Olympus hegyek köztt folyt. Daphne Görögűl borostyánt tesz.

Peneusnak

Peneus’ [em.]

régi folyónak

furcsa leányához gyulladt szerelemre legelsőbb

Phoebus. Nem vak eset volt ennek kútfeje: lángját

csalfa Cupídónak mérges bosszúja okozta.^b)

Delius ezt látván^c) megvontt idegével az íjnak

végeit a’ nyílhoz homorítani, ’s a’ csak imént vítt

híres harcza miatt megtelvén büszke negéddel,

hát teneked, mondá, mi közöd, buja gyermek! az izmos

kézbevaló íjhoz? Csak hozzám illik az illyen

fegyver, mind vadakonn bizonyos sebet ejteni tudván,

mind ellenségenn. Nem az én kezem által esett el

a’ minap a’ sárkány, nyilaimnak zápora testénn

szinte kiáradván, melly olly nagy térre kinyúlt volt?

Az teneked legyen untig elég, hogy tudgya! miféle

ingereket gyúthatsz fáklyáddal az emberi szívben,

’s a’ mi az én díszem, magadénak tenni ne próbáld.

Erre felindúlván Vénusnak gyermeke: sértsen

a’ te nyilad, Pheobus! mindent, az enyím pedig, úgymond,

tégedet. A’ mivel így, mint Isten, az állati népet

felhaladod, híres nevedet felmúllya viszontag

azzal az én nevem is. Szóllott, és szerte hasítván

a’ levegőt nyíltt szárnyaival, meglepte sietve

Parnassus’ tetejét, hol hüssel apolgat az árnyék,

’s tegzébűl kikapott két másmás forma nyilacskát.

Eggyike a’ szerelem’ lángját lobbantya; eloltya

vággyait a’ másik; hegye megvan arannyal amannak

födve; de tompa emez, ’s ólom foglallya be nádgyát.

Ezzel az Istenség Daphnét sértette meg; azzal

Phoebus csontyainak szintén velejébe hatott be.

Ez szerelemre hevűl töstént; fut puszta nevétűl

a’ szeretőnek amaz, csak udúit lakni szeretvén

a’ komor erdőnek, ’s a’ fogságába kerített

vadnak bőreiben lelvén mindennapi kedvét;

’s minthogy férjetlen Phoebének akarta követni⁵

Phoebe avvagy Diana, Jupiernek és Latónának leánya. Kérésére megengedte neki Jupiter, hogy örök szűzességgel díszeskedgyen, ’s megajándékozta egyszersmind íjjal és nyílakkal; hatvan tengeri és húsz Crétai Nymphát adván melléje, kik udvarlására legyenek. A’ vadászat’ Istenasszonyának tette azonkivűl, a’ hegyek’ és erdők’ Asszonyának, ’s az országútak’ és révpartok’ Oltalmazójának. Melléknevei a’ Poétáknál Cynthia, Titania, Delia, Dictynna, Trivia, ’s a’ t. Görögűl Artemis. Diána mindennémű asszonyi szépségekkel bővelkedik, a’ nélkűl hogy azokot ösmerni vagy érzeni látszasson. Szűznek rajzoltatik mindenkor, kontyba kötött vagy féjérűl hosszan lefolyó hajjal. Termete könnyebb és karcsúabb, mint Júnóé vagy Pallásé. Többnyire állva vagy menve írtaik, ülve ritkán, kezében nyilat és íjat, vagy hátánn nyíllal teli tegzet viselvén. Homlokánn azonnkivűl fél hold látszik, kezében pedig némellykor eggy vagy két fáklya. Ruhája térgyig ér, vagy ha hosszabb, kétfelűl fel van gyűrve. Monum. ant. ined. No. 21–24. [Winckelmann 1767], Lippert’ Dactyl. I. 208–226. [Lippert 1755], Description des pier. grav. du cab. de Stosch. p. 75. No. 280–322. [Winckelmann 1760]

nyomdokait; csak pántlika volt eggy dísze hajának.

Van neki sok kérője; de ő a’ férjfi ajánlást

megveti mind; maga járván át a’ nyomtalan erdőt.

Vővel adósom vagy, mondá neki gyakran az attya;

óh, ne maradgy Lyányom! mondá, onokákkal adósom.

Ő pedig útálván, mint a’ bűnt, tiszta szerelmét

a’ házas frígynek, ’s gyönyörű orczája szemérmes

lyánkapirúlással megtelvén, nyájas ölével

attya’ nyakába borúlt, ’s illy szókkal kérte kegyelmét:

engedd, édes Atyám! hogy szűzességem öröké

fenn legyen: attyátúl lám ezt megnyerte Diána.

Ő ugyan, óh Daphném! rá áll; de nem engedi lenned,

a’ mi akarsz, díszed; formád ellenkezik azzal,

a’ mit ohajtsz. Phoebusz meglát, szeretetre hevűlvén

megkér, ’s a’ mire vágy, bátor megcsallya tulajdon

szíve hiú bizodalmaival, megnyerni remélli.

’S mint az aszú tarló, elvesztvén sárga kalásszát,

szürcsöli a’ lángot; ’s valamint a’ régi sövények,

mellyekhez közel ért a’ fáklya’ tüzével az útas,

vagy mikor a’ hajnalt megsajdította hasadni,

félre vetette tüzes kalaúzzát, lángba borúlnak:

Phoebus is úgy lobban foganatlan tűzre. Kerűli

szélsietéssel amaz, ’s nem hajt illyforma szavára:

Nympha, ne fuss, kérlek; Peneusnak

Peneus’ [em.]

gyermeke álly meg!

Nem vagyok ellenség, nem borzas pásztor, azoknak

eggyike, a’ kik eme’ legelőkönn őrzeni szokták

nyájaikot. Ha te ösmernéd azt bennem, eszetlen!

a’ ki utánnad eseng, nem futnál, hidd meg, előllem.

Delphi’ vidéke nekem hódol; Claros engemet ösmer,

szinte mikint Tenedos, fejedelmének; Patarának

fő várassa nekem szolgál, mint régi urának.^e)

Zevsz az atyám. Énáltalam áll felfödve az elmúltt,

’s a’ mi van, a’ mi leend. Én adtam az emberi dalnak

új elevenséget szép hangú eszközök által.

El nem véti nyilam czéllyát; ’s amaz eggy az enyimnél

csak bizonyosb, melly hajdan üres mellyembe lövődött.

Orvosló szereket lelvén, lábára segítem

a’ beteget füveimnek erős apolásai által.

Áh! hogy az eggy szerelem fűorvoslásra nem enyhűl;

’s a’ mi segít másonn, az nem használhat urának.

XV. Szakasz.
Daphne borostyányfára változik.

Daphne ki sem hallgatta szavát, noha többet akart még

szóllani, elfutván szárnyékony lábbal előlle.

Ő nyomainn sebesebb szaladással ügyekszik utánna.

Mint mikor a’ gyors eb, mellyet vad Gallia fajzott,^a)

a’ lekaszáltt rétenn látván a’ nyúlat, utánna

sürgeti friss lábát, lábátúl várja viszontag

oltalmát amaz is; már szinte farára rohanni

látszik az eb, minduntalanúl megkapni remélvén,

’s a’ nyoma csak, mellyet kifeszűltt agyarába szoríthat;

kétkedik a’ másik, vallyon megfogtaë, vagy sem?

’s még harapó agyarábúl is kirugaszkodik ismét,

elhagyván fogait, mellyek lábszéleit érték:

Így van Apollónak Daphnéval sorsa; reménnye

űzi az elsőnek lábát, a’ félelem ennek.

Végre kihűl a’ Szűz erejébűl, rósavonási

meghalaványodnak; nem győzi sebes szaladását,

’s Peneus’ vizeit meglátván: hogyha folyókban

Isteni méltóság lakik, úgymond, nyújts segedelmet,

édes Atyám! Vagy nyílly te mező, óh! nyílly meg alattam,

hol nagyon is tetszek! Legalább e’ termetet, útáltt

sérelmemnek okát, felváltván mással, emészd fel!

Allig végzi könyörgését, merevednek azonnal

tagjai; tőke gyanánt lágy hártya boríttya be mellyét;

szép haja zöld lomb lessz; karjábúl ágak erednek;

szinte imént gyors lába megáll, ’s gyökerekre verődik.

Erre megindúlván Phoebus: ha te nem leszel, úgymond,

hitvesem, óh! legalább légy fám.^b) Zöld ágad örökké

lengjen arany hajamonn; lantomnak dísze borostyán,

’s tegzemnek koszorúja legyen meg örökre borostyán.

Majd, mikor a’ diadalmas öröm kurjongva bevonnya

Róma’ lakási közé a’ hadnak büszke vezérit,

’s a’ hosszú pompánn az öreg Tarpejus elámúl,

a’ te bogad kerekítse fejét a’ győznitudónak.^c)

Leghűvebb őrjét Augustus’ háza tebenned

lelvén, fő nyílása előtt tündöklesz ezentűl,

a’ közepett álló tőlgynek zöld ágait óván.^d)

’S mint ifiú fejemenn mindenkor függni hajamnak

fürtyei, úgy fognak bogaid gallyazni örökké!

Végzi szavát Paean;^e) most lett ágával az új fa

rá hunyorít, ’s feje’ képében meghajtya tetőjét.

XVI. Szakasz.
Íóbúl tehén válik.

Thessalus’ attyának földgyénn^a) a’ Tempe nevű völgy

eggy magos erdőnek meredek keblébe szorítva

fekszik.^b) Ezenn az öreg Peneus’ habjai, Pindus’

allyábúl forrván, ’s mérges tajtékot okádván,

átgomolyognak. Az ágy őköt nagy mélyre vezetvén,

vad rohanásokkal sűrű felhőköt okoznak,

mellyekbűl magosan hempelygő pára tenyészik,

’s a’ fáknak lombos tetjét meghinti ködökkel.

A’ szakadó víznek zuhogásai messze kihatván,

rémítő hanggal fárasztyák Tempe’ vidékit.

Itt eggy szirtbarlang Peneus’ ülése, lakása,

rejteke; itt országolván, a’ többi folyónak

törvényt szab; törvényt az enyelgő Nymphaseregnek.

Most, ide a’ honnak folyadékai öszvetolódván,

nem tudgyák, az atyát vígasztallyákë? vagy inkább

Daphne’ dücsőségénn örvendgyenek? Apidanussal

a’ nyárerdőkbűl rohanó Sperchius, utánna

Aeas, Amphyrus, ’s a’ mindég zordon Enipus.^c)

Majd azutánn a’ többi folyók érkeznek; amarra,

vagy kiki kedve szerint a’ nagy tengernek ölébe

erre vezérelvén sok tébolygásai által

fárasztott vizeit. Csak ez eggy bús Inachus, a’ ki

nincs velek. A’ barlang’ méllyén elrejteve, könyekkel

árasztgattya vizét. Áh! elvesztetet leányát;

’s azt sem tudhatván, meghaltë, vagy élë?^d) kesergve

kétkedik a’ nyomorúltt. Nem akadván semmi nyomára,

elhiszi, hogy meghalt; ’s még sem tud szíve nyugodni,

rettenetesb rossztúl féltvén boldogtalan Íot.^e)

Jupiter őt meglátta talán, mikor attya’ vizétűl

megtért: ’s óh szép Szűz! úgymond, lám szinte imént kezd

mennyei úttyának tüzesebb közepére verődni

a’ nap. Tikkasztó a’ hőség. Térj be azonban

fénytelenebb árnyéki alá e’ hüske ligetnek.

Áh’ ne szaladgy tőllem! De szaladt ő. Lerna’ tavának

réttyeit elhagyván,^f) már a’ Lycréusi földnek

zöld fákkal hintett mezejét kezdette haladni,

ammint Zevsz az egész tájat meglepte homállyal.

Asszonya^g) véletlen letekint e’ tájra; csudállya,

hogy fényes nappal sűrű köd vonnya be színét

estve gyanánt, noha sem vizeket gőzölgeni nem lát,

sem nedves földbűl párákot gyűlni; ’s eszébe

jutván rajta kapott férjének számtalan illyes

tolvajsági, az ég’ környékénn kezdi keresni

vizsga tekítetivel, de sehol sem láttya. Vagy ő sért,

úgymond, vagy szemeim csalnak; ’s a’ földre leszállván,

a’ ködöt eggy szóval messzebb oszlattya helyérűl.

Jupiter, érezvén Júnót érkezni, előre

eggy gyönyörű tehenet termeszt a’ fürge leánybúl.

Szép ő még így is. Maga szépnek vallani Júno

kénytelen, és, az igazságot nem tudni tetevén,

kérdi, ki’ nyájábúl, honnan, ’s e’ tájra mikint jött?

Jupiter a’ földbűl eredettnek mondgya; nejének

még ne talán vizsgább nyomozásit előzni akarván.

Add nekem e’ tehenet, mondá. Zevsz mit tegyen? Íót

meg nem menthetvén többé, Júnónak od’ adgya.

XVII. Szakasz.
Ío Árgusnak őrizete alá adatik.
Inachus megösmeri.

Még az ajándékkal sem szünt meg gondgya egészen,

félvén, hogy netalán Zevsz visszalopattya kezébűl;

’s Árgushoz fordúlt, hogy szép tehenére vigyázzon.^a)

Száz szeme volt ennek; szemmel volt rakva fejének

majdnem egész környéke. Szokott nyugovásnak okáért

páronkint hunyorogtak ezek, ’s a’ többi azonban

nyitva maradt, ’s hivatallya szerint a’ tárgyra vigyázott.

Árgus imígy vagy amúgy állván, mindenkor azonkép

látta szegény Íót; ’s Íót még háta megett is,

ammint megfordúlt, el nem vesztette szemébűl.

Nappal zöld legelőnn szabadonn tévelygeni haggya;

ámde mihelyt a’ nap földünk’ allyába lenyugszik,

méltatlan kötelet vetvén szirtyére, bezárja.

Gallyat eszik ’s keserű füvet a’ boldogtalan; ágya

sokszor minden alom nélkűl a’ puszta kemény föld;

’s többnyire még vize is tele van zavarékos iszappal.

Karjait Árgushoz fel akarta emelni koronkint;

’s karjai nem lévén, nem volt mit emelnie hozzá,

hogy bús sorsa iránt kérlellye. Panaszra fakadni

többször iparkodván, szomorú bőgések eredtek

torkábúl, ’s a’ rettenetes hangokra magában

megmeg döbbenvén, réműlt már durva szavátúl.

Végre ama’ parthoz, hol hajdan sokszor enyelgett,

attya’ folyójának szeretett partyához is elment,

’s ammint a’ vizeken megsajdította szokatlan

szarvait, elréműlt, ’s képét iszonyodva kerűlte.

Nem tudgyák a’ Nájások, nem tudgya tulajdon

attya, hogy ő; ’s már attya nyomát nyöszörögve követvén,

már azokét, meghaggya magát simogatni; megállván

önkint, hogyha szelídségét bámúlva csudállyák.

Inachus erre füvet szedeget, ’s oda nyújtya merészen

szája felé; ő nyallya kezét ’s csókollya viszontag,

szembetünő könyeket hullajtván. Áh! ha beszéllni

tudna szegény, szomorú esetét attyának azonnal

elmondván, inkább segedelmet kérne kezétűl.

Elnémúltt szózattya helyett a’ porba betűköt

írt azutánn remegő lábával, mellyek azonban,

naggyábúl legalább, megfejtsék mostoha sorsát.

Én nyomorúltt! mondá gyámoltalan Inachus erre,

szarvai köztt csüggvén, és szőke nyakába borúlván,

én nyomorúltt! mondá másodszor is elkeseredve.

Hát te vagy a’ földnek majdnem valamennyi szögében

hasztalanúl keresett boldogtalan Ío leányom?

Áh! sokkal könnyebb volt még búbánatom akkor,

hogy megölelhetlek. Hallgatsz? Szavaimra felelni

nem tudsz? Puszta sohajtások nyöszörögnek atyádhoz

mellyed’ méllyeibűl? ’s búmonn csak bőgve kesergesz?

És e’ rettenetes kínom nem is érheti végét

életem’ alkonyival! Káromra van isteni voltom!

Ajtaja el lévén a’ sírnak előllem öröre

zárva, örök mély bánatom is, melly gyötri valómot.

Árgus az illy panaszokra fakadtt érzékeny atyának

karja közűl Íót végtére kifejti; elűzvén

a’ zokogó Öreget, ’s tehenét más rétre vezetvén,

hogy honi földgyeitűl messzebbre szakadva legellyen.

Ő maga eggy hegynek szomszéd tetejére leülvén,

főforgás nélkűl az egész környékre vigyázgat.

XVIII. Szakasz.
Mercurius megöli Árgust, kinek szemei a’ páva’ farkába helyeztetnek.
Syrinx nádra változik.

Már maga sem tűrhette tovább Fejedelme az égnek

a’ méltatlan igát, mellyel terhelve Phoronis.^a)

csüggedezett; ’s rövid ígékkel meghagyta fiának,

kit neki eggy ragyogó Plejas szült: öllye meg Árgust.^b)

Késedelem nélkűl lábához tűzi tehát ez

szárnyait; a’ vesszőt tehetős karjába ragadgya,^c)

melly mély álmot okoz; ’s feltévén végre fejére

a’ szárnyas sisakot, lerepűl a’ bótos egekbűl,

Jupiter attyának várábúl. Elteszi töstént,

ammint gyorsan elér a’ föld színére, fejérűl

a’ sisakot, bokacsontyairúl a’ tollakot, és csak

a’ bájos vesszőt viszi el lessére magával.

Ezzel igazgatván a’ vídám kecskecsoportot,

mellyet mentében csent volt, a’ náddarabokbúl

öszverakott síponn dalokot fút szívrehatókot.

Árgus az akkor leltt eszköznek hangjai által

megbájoltatván: ülly mellém, bárki vagy, úgymond,

ím! e’ szirtre; kövér itt a’ fű; jobb legelőre

más helyekenn nem akadsz; van is itt alkalmatos árnyék,

melly a’ pásztorokot frissítő hüssel apollya.

Erre az égi Követ vele a’ kőszálra leülvén,

a’ siető napnak részét eltölti beszéddel,

részét dallyaival, mellyeknek bájjai által

Árgusnak szemeinn diadalmaskodni reméllett.

Ámde viszont ez is a’ kötöző álommal erősen

küzködik, és ha talán eggy része szemének elalszik,

nyitva vigyáz azalatt a’ többi. De végre ohajtván

hallani, melly útonn, módonn, ’s ki találta fel édes

hangjait a’ sípnak? mert szinte csak akkor esett meg

e’ lelemény, illy szókkal adott e’ ritka csudárúl

hírt Atlandiades. Volt, úgymond, Arcadiának

hűs hegyeinn eggy nevezetes Nonacrisi Najas;

Styrinxnek nevezék az egész környékre vigyázó

fürge Hamadryasok, nyájas szomszédgyai. Sokszor

megjátszotta szemes fortélyival ő az utánna

esdeklő Szatyrust; kiosontott sokszor az érte

gerjedező Istenségeknek furcsa kezébűl,

kik vagy az árnyékos ligetekben lakni, vagy őrös

gondokot a’ termő földekre viselni szeretnek.

Tiszta Diánának^d) nyomait tisztelte, követte

Styrinx. Szűz övvel lévén leszorítva ruhája,

mint amazé, kiki meglátván, Latonia Szűznek

vélte, ha szarvíját meg nem sejtette kezében:

mert amazé aranyíj. De sokan még így is amannak

hitték. Szinte mikor nem rég haza vette Lyceus’^e)

bérczeirűl úttyát, megsajdította fenyűvel

felkoszorúzott Pán,^f) ’s illyformán szóll vala hozzá...

Májának fia itt el akarta beszélleni, a’ mit

Pán mondott; azutánn, hogy kérésére nem állván

Styrinx, ’s útatlan helyekenn szaladásnak eredvén,

ammint a’ fövenyes Ladonnak^g) lomha vizéhez

ért volt, melly sietős úttyát elzárta, folyékony

Nénnyeitűl segedelmet kért, fenn szóval ohajtván,

hogy kies ingereit jövevény termetbe rekesszék;

hogy Pán, szinte mikor Styrinxet akarta ölelni,

nádat ölelet a’ Nympha helyett; ’s végtére sohajtván,

ammint a’ levegő behatott a’ nádba, szelíden

zengedező panaszokra fakadt a’ Nympha viszontag;

hogy valamint ezen új lelemény, úgy szinte az édes

hangok is, elfogván Pán’ szívét bájos örömmel,

illy szózatra fakadt: legalább így tartson örökké

a’ mi szövetségünk! és hogy, többféle darabját

öszveakasztgatván a’ nádnak gyenge viasszal,

a’ Styrinx névvel tisztelte meg új leleménnyét.^h)

Mindezeket bőven le akarván festeni Hermes,ⁱ⁾

láttya, hogy Árgusnak szemeit meggyőzte az álom,

és hogy az annyi közűl eggy sincs már nyitva.^j) Legottan

félbe szakasztya tehát szavait, ’s hogy mélyen aludgyon,

a’ bájvesszővel lankadtt pilláit orozva

megsimogattya. Fejét azutánn, melly szinte hunyorgott,

késedelem nélkűl, hol forgó tűzi nyakához,

horgas kardgyával lehasítván; végre lesujtya

testét a’ hegyrűl, ’s a’ szirtet vérbe boríttya.

Árgus! halva heversz. Elaludt szemeidben az élet.

Néma setétséggel lepi el száz fénnyeket eggy éj! –

E’ szemeket, szomorú panaszok köztt Júno kiszedvén,

hű pávájának bótos farkára felosztya,

mellyben drága kövecskékkel versengve ragyognak.

XIX. Szakasz.
Íónak előbbeni formája megtér, ’s az Egyiptombélieknek Ízis nevű Istenasszonya lessz.

Végre haragra hevűl, ’s bosszúját tölti azonnal

Hera, Erinnisnek, ki az emberi szívet epeszti,

rettenetes képét a’ gyűlöltt Argusi Szépnek^a)

rémítő színnel festvén, hogy előtte lebegjen;

’s tüskés ösztönököt rejtvén szívébe, hogy eggyik

helyrűl mint szökevényt megmeg más tájra ijesszék

szüntelenűl az egész földönn. Kínnyának utólsó

czéllya Egyiptom volt. Ammint, Nílusnak elérvén

partyaihoz, térgyére borúlt, és hátra hanyatlott

nyakkal kölcsönzött orczáját, – mert ezen eggyet

hagyta hatalmában bal sorsa, – Urához emelte

a’ könyörű Égnek; keseregve sohajtani, sírni,

’s bőgéssel kezdett segedelmet kérni. Panasszánn

megkönyörűlt a’ Menny. Megtérnek azonnal előbbi

arczai; lassankint asszony lessz újra belőlle;

szőre lehúll; elenyésznek szarvai; szemköre szűkűl;

keskenyedik ’s meg visszavonúl szájcsúccsa helyére;

vállai karjaival megjönnek; körme öt újra

oszlik; semmi egyéb nincs már a’ régi tehénbűl

rajta, fejér színét, melly megszépíti kivévén.

Fel meri már homorú testét két lábra emelni,

ámde beszélleni fél, ne talán bőgésre fakadgyon,

mint az üszők. Csak félénken próbállya tagonkint

ejteni a’ szavakot. Mint Istenséget imádgyák

most a’ gyócsviselő és híres Egyiptomi népek.^b)

XX. Szakasz.
Íónak fia Epaphus Egyiptomnak Istene lessz.
Phaëtonnal vetekedik.

Zevsznek magvábúl, legalább úgy hitte az óság,

szülte fiát Epaphust,^a) kivel ő, mint annya, felosztá

templomait. Phaëton szintollyan büszke legény volt

’s olly koros egyszersmind akkor, min Ío’ szülöttye;

’s ammint, kérkedvén egyszer, hogy Phoebus az attya,

Inachidest büszkén kicsinyebbnek vélte magánál,

ez, ki nem állhatván: ’s te anyádnak, balgatag! úgymond,

elhiszed ezt, ’s még kérkedel is véltt édes atyáddal?

Néma pirúlással tűrvén a’ hetyke szidalmat

gyermeke a’ Napnak, ’s mérgét szígyenbe takarván,

elsiet annyához, panaszolni gyalázatos estét.

’S a’ kivált fájhat neked, úgymond, édes anyámnak,

az, hogy ezekre fiad, ki egyébkép olly szilaj, olly szós,

csúfosan elnémúlt. Efféle goromba szidalmat

hallani, és semmit sem tudni felelni, gyalázat!

Most hát, hogy ha igaz, hogy létem mennyei tőbűl

származik, add bizonyos jeleit, ’s tégy vissza honomba.

Szóll vala, és, Clymenét kúcsoltt karjába szorítván,

testvér húgainak házas fáklyáira kérte,^b)

kérte saját létére, Meropsnak drága fejére,^c)

adgya jelét igaz attyának. Nem tudni bizonnyal,

vallyon eme’ buzgó esdeklésére fiának,

vagy keserűségbűl, hogy imígy gúnyolni merészlik,

szíve megindúlván, felemelte remegve az égre

mind a’ két karját, ’s a’ Napnak sárga szemébe

nézvén: e’ ragyogó fénynek súgárira, úgymond,

esküszök én, fiam! e’ fénynek, melly tégedet, engem’

lát és hall, hogy ezen Nap, mellyet fényleni szemlélsz,

’s melly az egész földnek bölcsen mértékli tekéjét,

a’ te atyád. Ha szavam nem igaz, soha képe ne tünnyön

többet előmbe; szemem mai nap szemléllye utólszor

fénnyét. Ámde nem is telhet meglátni lakását

hosszas munkádban: földünkkel szinte határos,

a’ hol ered. Menny hát, ’s tudakozd meg tőlle magátúl,

hogyha nem átallod, ha fiának ösmerë vagy sem?

Felszökik, ezt halván, örömében, ’s útnak eredvén,

száll Phaëton. Tele van már mellye az Éggel előre;

’s átfutván Szerecseny honnnyát,^d) a’ mennyei tűzben

úszó Indussal, Phoebus’ hajlékihoz eljut.

Publius Ovidius Naso’
Formaváltozásainak
Második Könyve

E’ második Könyvnek XII. Szakasszai megtaláltatván bold. Verseghynek Írásai között, ha még tisztára leírva nem voltak is, mindazáltal méltóknak itéltettek a’ kinyomtatásra.

I. Szakasz.
Phaeton a’ Naptúl azt kívánnya, hogy kocsiját csak eggy nap kormányozhassa.

A’ ragyogó Napnak

Lásd Description des pier. grav. du cabinet de Stosch, par Winkelmann, p. 198. No. 1177–1191. [Winckelmann 1760], és Lippert’ Dactyl. I. 145. 146. 190. 191. 192. 194. 195. [Lippert 1755] [A kéziratban – MTAKK Irod. 8R. 206/235. – ez a lábjegyzet nem szerepel.]

gyönyörű palotája negédes

oszlopokonn fekszik, lángérczel,⁶

Lángércz a’ Pyropum nevű nyúlékony ércz, melly arannyal megvegyítve és lángszínű volt, ’s vékony lánnákra veretvén, tündöklő boríték gyanánt szolgált. Plinius lib. XXXIV. cap. 20. errűl így szoll: „Idemque (Cyprium coronarium) in uncias additis auri scrupulis senis, praetenui pyropi bractea ignescit,” azaz, Isodius’ magyarázása szerint: „Praetenui bractea ignescit et imitatur flammas, unde et pyropum dicitur.” Mivel a’ Görögök a’ Rubint Pyropusnak nevezték, e’ nevet némellyek Ovidiusnál is Rubinnak vették: de, valamint Propertiusnál lib. IV. eleg. 10. vers 21. „Picta nec inducto fulgebat parma pyropo,” úgy valóban Ovidiusnál is, ércznél egyebet nem jelenthet. A’ régi Görögök és Romaiak még a’ Poézisban sem pazarlották olly mértéktelenűl a’ drága köveket, mint Esetírásaikban a’ Napkeletiek.

fényes arannyal

messze világítván, ’s elefántcsont drága födéllel

szinte kevélykedvén. Kapuszárnyai tiszta ezüsttel

díszeskednek ugyan, mellynek szép fénnye szelíden

tündöklik; de kiesb ennél a’ mesteri kézzel

rá vésett képmű, szüleménnye az égi Kovácsnak.⁷

Az égi kovácsnak, kinek nevei Mulciber, Vulcanus, és Görögűl Haphaestos. Ennek, mint Jupiter’ és Juno’ fiának, és a’ tűz’ Istenének, tulajdoníttatott feltalálása az ollyan mesterségeknek, mellyek az érczeknek olvasztásában és kimüvelésében foglalatoskodnak; úgy szinte az ollyan műdarabok, mellyek különös mesterséggel, vagy csudálatos erővel, kivált aranybúl, ezüstbűl, vagy érczbűl készittettek. Segítői a’ Cyclopsok voltak. Különösb lakása Lemnos’ szigettye volt, mellyre az égbűl leesett, mikor rútsága miatt az annya, vagy, Homerus’ meséje szerint, maga Jupiter lehagyította, mivel annyának ellene segedelmet akart nyújtani. Ezen eséstűl megsántúlt. Voltak mindazáltal mind Aetna’ hegyénn, mind a’ Lipara’ szigettyénn műhelyei. Templomát ebek őrzötték. Vulcanus’ képei mesterségéhez voltak alkalmaztatva. Többnyire ülővas mellett áll vagy ül, kezében kalapácsot vagy fogó tartván, szakállosan, és vagy egészen vagy legalább fél meztelen. A’ többi Istenektűl kiváltkép gömbölyű sisak vagy sapka által szokott megkülömböztetni. Hitvesse Venus, az ingereknek Istenasszonya volt, műdarabjainak szépsége és csinossága miatt. Egyébaránt jelképe ő mind a’ tűznek, mind a’ tűz által készitett mesterséges műdaraboknak. Lásd Lippert’ Dacty. I. 227–636. [Lippert 1755], és Description des pier. grav. du cab. de Stosch, p. 122. No. 592–609. [Winckelmann 1760]

Szépen látszik ezenn a’ föld, a’ földet egészen

átölelő tenger, ’s a’ rajtok bótos üreggel

fekvő ég. A’ víz tetejénn kék isteni formák

lengenek: a’ kürtös Tríton, a’ formacserélő

Proteus,^c) a’ sok czethalnak hátára könyöklő

Aegaeon,^d) Dóris,^e) végtére leányival eggyütt,^f)

kik részént úsznak, részént a’ sziklatetőkönn

száríttyák hajokot, még mások szerete ügetnek

a’ virgoncz halakonn. Orczájok sem nem egészen

másmás, sem nem azon; mint többnyire lenni szeretnek

a’ testvér orczák. A’ földönn várasok, erdők,

rakva vad állattal, Nymphák a’ szőke folyókkal,

’s a’ mi csak Istenség a’ réteket őrzeni szokta.

Mind ezeket beboríttya felűl a’ fényes egeknek

képe, az égi jelek két részre felosztva ragyogván

a’ kapu’ két szárnyánn, fele innen, hat meg amonnan.^g)

Hogy meredek nyomokonn Phaeton ide végre felérvén,

kétlett attyának ragyogó házába belépett,

elsietett hozzá, ’s közelebbrűl mennyei fénnyét

el nem tűrhetvén, székétűl messze megállott.

Phoebus ezenn, melly rakva ragyog sok tiszta smaragdal,

bíbor köntösben fejedelmesen ül vala, jobbrúl

’s ballyárúl állván, mint udvari tisztyei, a’ Nap,

mellyet az Éjbűl szül, ’s a’ Hó, a’ Század az Évvel,

’s eggyenlő közekenn egymástúl messze az Órák.

Itt áll köztök az új Tavasz is sokféle virágbúl

fontt koszorújával; ruha nélkűl, sárga kalásszal

megkoronázva tovább a’ Nyár; a’ musttapodástúl

mocskos lábbal az Ősz, ’s borzadtt és szürke hajával

a’ jégköntös alatt szomorúan gömbörödő Tél.

Székérűl Phoebus megsejtvén vizsga szemével,

mellyet minden lát, ezen új tárgyakra egészen

elbámúltt Ifiút bálványkint állani köztök:

„Hát téged’ mi hozott ide? úgymond; e’ magos erkenn

mit keresel, Phaeton, kit atyád magvának örömmel

vallhat?” Ezen kérdésre amaz kérlelve felelvén:

„Óh! te határatlan Mindennek szerte kiáltó

fénnye, Atyám! úgymond, – ha megengeded élnem egyébkép

e’ nekem olly kedves névvel, ’s ha előbbi hibáját

el nem akarja Szülőm tán csalfa fogásba takarni; –

adgy nekem eggy olly jelt, mellybűl kiki lássa ezentűl,

hogy te vagy édes atyám, ’s melly e’ kétséget örökre

elvegye szívembűl.” Allig hogy végzi beszédgyét,

homlokirúl ragyogó súgárait attya levévén,

székéhez közelebb szóllíttya, ’s ölébe szorítván,

„Sem te nem érdemled, hogy meg ne ölellyelek, úgymond;

sem hazug édes anyád nem volt, mikor engem’ atyádnak

mondott; ’s hogy szavamot két nélkűl hidgyed, akármit

kérj tőllem, megadom. Hallyad Tó, a’ mit igérek,

mellyre az Ég esküdni szokott, ’s melly el vagy örökre

rejtve világom elől!” El nem végzette beszédgyét

még jól, ’s már is aranyszekerét eggy napra viszontag

kérte amaz, szárnyas lábú paripáival eggyütt.

II. Szakasz.
Phoebus Phaetont vakmerő kérésétűl hasztalan akarja elijeszteni.

Attya, hogy úgy lekötötte hitét, megbánta legottan,

’s háromszor, négyszer megrázván búba borúló

[merűlőből javítva]

úri fejét: Szavamot dőrének hirdeti, úgymond,

a’ te szavad! Bár még kényemtűl függne, sietve

tett fogadásomtúl hasznodra elállani: hidd el,

ezt egyedűl tőlled meg kellene végre tagadnom.

Ám de tanácsommal rosszallani, a’ mit ohajtasz,

még szabad. Ez teneked szörnyű veszedelmet okozhat

jó Phaeton! Nagy fát feszegetsz: mert sem kis erőddel

meg nem fér e’ szent hivatal, sem gyenge koroddal.

Nemde halandó vagy? Pedig az, Fiam! a’ mire vágyódsz,

ollyan erőt kíván melly meg nem halhat. Az Égnek

Isteniben sincsen, de te nem tudod, arra tehetség,

a’ mit kérsz. Tessen, nem bánom, bárki magának,

ahhogy akar, de tüzes kocsimot ki nem állya közűllök

eggyik is úgy, mint én. Maga Jupiter, a’ nagy Olympus’

kormánzója, ki rettenetes jobbjával az Égbűl

a’ vak mennyköveket remegő honotokra leszórja,

nem viszi e’ szekeret: ’s nállánál tudszë nagyobbat?

Nagy hágó elejénte az út; felmászni csak allig

győznek friss lovaim reggel tetejére. Az Égnek

legmagosabb közepénn szédítő; borzadok innen

önmagam is mindég a’ földre tekínteni; szívem

elréműlve dobog, mikor a’ tengerre lenézek.

Végre felé meredek; mester legyen, a’ ki hegyérűl

mértéklett zabolánn lovait lebocsátani tudgya.

Tethys alám tartván, mikor onnan ölébe leszállok,

kék vizeit, rettegni szokott, hogy előre ne bukjak.

Ehhez az is járúl, hogy az Ég vágtatva forogván

szüntelen, a’ csillagsereget kerekébe ragadgya,

’s gyors gomolyítással sebes őrvényekre csavarja.

Küszködök én vélek, ’s az erőszak, mellynek az Égenn

minden egyéb enged, nem fogván rajtam, egészen

ellenarányzattal forgok nyugtomra keletrűl.

Gondold már magadot kocsimonn feljutni helyettem:

a’ sebesen forgó sarkakkal merszë te szembe

szállni, hogy a’ tengely tova tégedet el ne ragadgyon?

Tán azt is véled, hogy várasok, úri lakások,

dúzs adományokkal tündöklő templomok állnak

mennyei útadban? Lappangó vészeket inkább,

’s rettenetes vászállatokot fogsz lelni helyettek.

Bár ha ki nem térsz is ragyogó szekereddel az útbúl,

vagy valamelly szín ok nem vonz is messze nyomátúl,

át kell menned azért szarvánn a’ durva Bikának

még is, elődbe feszűltt íjján a’ mennyei Jásznak,^a)

nyíltt agyaránn az Oroszlyánnak. Majd messze kigörbűltt

karjaival jön végre feléd a’ mérget okádó

Skorpius, és máskép görbűltt ollóival a’ Rák.

A’ délczeg lovakot sem tartod gyenge karoddal

olly könnyen zabolánn, gyomrokbúl szertelen órrok

’s nyíltt szájok tüzeket hányván, mint annyi kohokbúl.

Engem’ is allig hogy szenvednek, büszke nyakokkal

a’ gyeplőt rázván, ha szilaj buzgásra hevűlnek.

Óh! ne rimánkodgy hát, szeretett Fiam! olly adományért,

melly vesztedre leend; kérj jobbat, méglen üdőd van.

Nemde tanú jeleit kívánod látni nemednek?

látni kegyelmembűl, hogy atyád vagyok? Íme! az által,

hogy veszedelmektűl félt szívem, gondos atyádnak

legjobban vallom magamot. Nézd búba merűlni

halvány arczaimot! Bár képes volna behatni

hű mellyembe szemed, hogy látná forrani benne

gondgyaimot, hű zálogait menybéli nemednek!

Végre tekínts mind át kincsét ezen úri világnak:

a’ mit az ég, a’ föld, a’ tenger széles ölében

foglal; ezen sokféle közűl kérj tőllem akármit,

megnyered. Azt egyedűl, hogy kész károdra ne sürgesd,

a’ mi veszély inkább, hogysem dísz, kérve javaslom.

Rettenetes romlást kívánsz, hidgy édes atyádnak,

és nem tiszteletet, Phaeton! – Mit csüggesz öleddel

nyájasan átkúcsoltt nyamakonn boldogtalan? Arrúl,

hogy megadom, bármit fogsz tőllem kérni, ne kétkedgy;

Styxnek igértem meg! de te kérj bölcsebben, ohajtom.

III. Szakasz.

Phoebus felülteti kocsijára Phaetont, és semmit sem használandó intésekkel oktattya.

Végzi szavát Phoebus: de amaz szívére az intést

nem veszi, ’s kérését sürgetvén, lángra hevűlő

vággyal eseng a’ dúzs kocsiért. Jó attya viszontag

késvén, még lehetett, de nem érvén még is ohajtott

czéllyához, végtére magos szekeréhez elindúl,

mellyet az égi Kovács hajdan számára koholt volt.

A’ rúd, a’ tengely, ’s talpsínnyei a’ kerekeknek

fínom aranyszerbűl voltak, de külőik ezüstbűl.

Chryzolitok ’s más drága kövek, szép rendre felosztva

a’ jármonn,^a) Phoebus’ tüzeit meg vissza vetették.

Még ezeket Phaeton szemesen visgállya, csudálván

a’ remek alkotmányt, ím! a’ tisztyére felébredtt

Hajnal^b) az új tűztűl sárgúló tiszta Keletnek

bíborozott kapuját, ’s nyíló rósákkal eláradtt

udvarait megnyittya. Fut a’ sok csillag. Utánnok

Lucifer,^c) a’ sereget hajtván, késkedve szakad meg

kedves sikjaitúl a’ csendesb égi lakásnak.

Ámde hogy a’ földet ’s az eget pirosodni, ’s világát

a’ Hold szarvainak halaványan sínleni láttya

Títán, a’ sebes Órákot, hogy fogjanak, inti.^d)

Gyorsan töltik ezek szavait, ’s a’ lángot okádó,

’s mennyei étellel tápláltt paripákot emelttebb

jászolaik mellől kivezetvén, felzabolázzák.

A’ szomorú atya szent írral megkente fiának

orczáját azalatt, hogy győzze viselni emésztő

lángjait; a’ súgárkoronát feltette fejére,

’s gondos mellyének gyászos veszedelmeket érző

sóhajtási között, illy forma szavakra fakadt volt:

A’ lovakot, Fiam! ostorral szaladásra ne sürgesd;

a’ gyeplőre vigyázz inkább, ’s vond vissza erősen,

mert örömest futnak: nem könnyű munka igázni

repteket. Öt kerekénn egyenest átmenned az Égnek,^e)

nem jó volna: találsz ösvényt a’ három övek köztt,

távúl a’ délnek, valamint a’ vésszel ijesztő

éjnek sarkátúl, melly résünt fekszik;^f) ezenn menny!

Látni fogod nyilván kerekimnek régi nyomásit.

Hogy pedig eggyenlő hőség terjedgyen az égre

és a’ földre, ne járj se alant, se viszontag igen fent.

Felfel emelkedvén, födelét meggyújtod az Égnek,

vagy lebocsátkozván a’ földet: csak közepett lessz

útad legbátrább. Ki ne térj se az öszvetekergett

Kígyóhoz, se az Oltárhoz, melly balra van: útad

szinte közöttök megy. Tyche’^g) jóvoltának ajánlom

a’ többit; legyen ő segedelmed. Vajha viselne

rád ezen útadban jobb gondot, mint te magadra!

Még veled értekezek, czéllyához az alkonyi partonn

a’ ködös éj már, látom, elért; nem késhetek. Int már

tisztemhez minden, ’s piros orczájával elűzte,

ím! a’ barna homályt Aurora. Sietve ragadd meg

a’ gyeplőt, vagy, hogyha talán még kétkedik elméd,

inkább mint kocsimot, válaszd azt, a’ mire intlek,

még lehet, és itt vagy palotámnak bátor ölében,

’s még botorúl kívántt kocsimonn vesztedre nem indúlsz.

Hadd rám, a’ földet ragyogó súgárral apolnom,

’s nézd, valamint eddig, vész nélkűl, ömleni lángját.

Ámde magát ifiú sietéssel fellöki bátran

Phoebusnak szekerére amaz, ’s elejére felállván,

elveszi a’ feladott gyeplőt érzékeny örömmel,

’s a’ kocsirúl komor attyának hálállya kegyelmét.

IV. Szakasz.
Phaëton a’ Napnak kocsiját rosszúl igazgattya,
’s nem tudván segíteni magánn, a’ gyeplőt elveti.

A’ Napnak paripái, Phlegon, Pyroeis, Eous,

’s Aethon, mind szárnyas^a) paripák, fel az égre nyerítvén,

’s lángot gőzölgvén, a’ zártt korlátot erősen

víjják lábokkal.^b) Nem tudván Tethys^c) előre

bal sorsát onokájának, megnyittya vizének

fő kapuját, ’s ezzel mezejét a’ végtelen Égnek.

Erre tehát amazok sebesen kirohannak az útra,

lábokot a’ levegőnn áthányván, szerte hasíttyák

a’ gátfellegeket, feltörnek az Égre hatalmas

szárnyaikonn, ’s Eurus testvérit^d) messze haladgyák.

Ámde könyű lévén a’ súly a’ lebke szekérenn,

a’ lovak ezt nem is érzették, ’s köz igájok előbbi

terhével nyakokot nem nyomta le. Szinte azonkép,

mint a’ görbe hajó súly nélkűl már oda hajlik,

már ide, a’ habnak lévén játéka szokatlan

könnyűsége miatt: a’ súlytalan égi szekér is,

mintha üres volt volna, konyúl vagy amarra vagy erre

a’ levegő habjánn, vagy felfel az égre lökődik.

Most hát a’ paripák szilajan kirohannak az útbúl,

’s minden rend nélkűl másmás tájékra repűlnek.

Ő megijed, ’s nem tudgya szegény, melly részre feszítse

a’ megeredtt gyeplőt, nem az útat; ’s hogyha szemébe

tünne is ez, lovait nem tudná félre csavarni.

A’ nagy Medvének hideg Ökrei,^e) akkor először

érezvén meleget, Tethys’ kebelébe merűlni

kívántak, mellytűl el vannak tiltva örökre.

A’ jeges éjszaknak sarkánál a’ hideg égben

megmeredett Kígyó, mellynek soha mérge nem ártott

senkinek, áttüzesűlt, ’s elhezdett újra dühödni.

Még te is, úgy mondgyák, megijedvén, lomha Boótes!^f)

jóllehet a’ szekerek késtettek, ügetve szaladtál.

Hogy pedig a’ tisztább tűzszernek szinte az Égig

nyúló széleirűl Phaeton a’ földre tekíntett,

melly már rettenetes közökönn túl messze lesüllyedt,

meghalaványodván, elhűlt, réműlve remegtek

térgyei, ’s annyi világ mellett éjféli setétség

fogta el ámúló szemeit. Kívánnya magában

már most, bár soha sem nyúlt volna vidéki kezével

attyának paripáihoz. Ah! sajnállya, de későn,

hogy kinyomozta nemét, ’s hogy vak kérése hatalmasb

ellenzést nem lelt. Örömest fia volna Meropsnak.

Úgy vitetik már ő, mint a’ sebes éjszaki széltűl

ott amaz árva hajó, mellyet tehetetlen urának

bús keze, a’ kormányt elvetvén, a’ nagy Egeknek

oltalmára ’s nekik tett szent fogadásira bízott.

Mit tegyen? a’ remegő égnek nagy része megette

fekszik már; de nagyobb még ennél, mellynek előtte

habzik aszú térsége; amazt megméri magában,

’s ezt is, bús szemeit már vissza keletre szögezvén,

már meg az alkonynak vetvén tájékira. Végre

nem tudván, mire vesse fejét, félholttan elámúl,

’s tartani a’ gyeplőt nem győzi, sem el nem ereszti;

’s a’ mi nagyobb, még vad lovait sem tudgya nevezni.

Láttya tovább a’ szörnyeteket széthintve az égenn,

láttya remegve kamasz formáit az égi vadaknak.

Van hely az Ég’ üregénn, hol kettős bótra szoríttya

szertelen ollóit, ’s farkát és karjait öszve

görbítvén, vász tagjaival két jelre kiterjed

a’ szörnyű nagy Skorpius. Őt, hogy hirtelen errűl

a’ feketén nyúló mérget megsejti csöpögni,

’s horgadtt fúllánkját gyilkos szúrásra feszűlni,

a’ hideg irtózás megfosztya egészen eszétűl;

’s markaibúl a’ zablavezért egyszerre kiejti.

Ezt hogy hátaikonn érzik megeresztve feküdni

a’ paripák, valamerre lehet, vágtatva kicsapnak,

zablázó nélkűl idegen tájakra rohanván;

’s ammint háborodott kénykedvek hozza magával,

pajkosan ugrálnak rend nélkűl, már felügetvén

a’ magosabb színégnek örök hajlásira tűzött

csillagtestekhez, ’s út nélkűl szerte ragadván

a’ szekeret; már meg le viszont közelebbre rohanván

a’ réműltt földhöz meredek vagy nyomtalan útonn.

A’ Hold sokkal alább, mint másszor, ügetni csudálta

báttyának lovait, ’s meggyúlván rendre az Égnek

fellegi, ormosodó füstök köztt mind elenyésztek.

V. Szakasz.
A’ hegyek lángot vetnek.

A’ magosabb földormozatok már lángba borúlnak,

’s nyirkaikot vesztvén, széles résekre repednek.

Őszűl a’ legelő, a’ fák gallyokkal elégnek,

’s a’ száraz gabonák kész táplálékokot adnak

ön veszedelmeknek. De minek tékozlom üdőmöt

kis panaszokkal? Ihol! már roppant várasok égnek,

izmos várfalaik poronyú morzsákra puhúlván;

nemzetek, országok végső hamujokba enyésznek,

’s a’ hegyek ormaival köz lángot vetnek az erdők.

Ég az Athos’ hegye,^a) a’ Taurus Tmólussal, az Oeta;

a’ sok kúttya miatt híres, most víztelen Ida;

a’ szűz hegy Helicon, a’ még nem Oeagrusi Haemus.

Szörnyen kétszerezett tűzzel fellobban az Aetna;

a’ két ormozatú Parnassus; Eryxel az Othrys;

Cynthus utánn Mimas; Rhodope megfosztva havátúl;

Dindymus, és Mycale; ’s a’ szentség széke Cithaeron.

Nem győzik Scythiát foganatlan faggyai óni:

ég már Caucasus is; lángot vet Pindus; utánna

Ossa, ’s ezeknél is magosabb bérczével Olympus;

a’ felnyúltt Havasok, ’s a’ felleges Apenninus.

Már az egész földet Phaeton köz lángba borúlni

látván, a’ szörnyű heveket nem győzi viselni.

Gyúltt koh’ méllyeibűl tüzeket vél színi magába

életadó levegője helyett. Tüzesedni is érzi

a’ szekeret, ’s a’ hő hamuval nem tűrheti többé

a’ sok pernyegomolyt. Sűrű füstjébe borúlván

végre, sem azt nem tudgya, hol áll, sem merre megy úttya,

’s a’ paripák ide vagy meg odább kénnyekre ragadgyák.

Akkor emelkedvén, ha hiszünk a’ hajdani hírnek,

a’ Szerecseny testbűl a’ vér a’ bőrbe, örökre

megfeketűlt e’ nép. Akkor vált puszta homokká,

nedveit elvesztvén, Libyának földgye. Repűlő

hajjal gyászolták az üres forrásokot akkor,

’s a’ kiaszott tavakot Nympháik. Sírva kereste

Dircének^b) vizeit szomjú Boeothia, sírva

Argos Amymonét, Ephyre Pirene’ tanyáját.

VI. Szakasz.
A’ folyók és tengerek kiszáradnak.

Még a’ nagy vizek is, mellyeknek partyai távúl

fekszenek egymástúl, nem képesek ennyi veszélytűl

megmenekedni. Saját vize köztt füstölgeni kezdett

a’ zajgó Tanais,^a) ’s az öreg Peneus, az ismét

égendő Xanthus, Teuthras’ folyadéka Caycus,

a’ sebes Ismeneus, Phocaea körűl Erymanthus^b)

sárga Lycormassal,^c) ’s melly többször visszakerengő

habjaival játszik, Maeander, Mygdoniának

fő folyadéka Mehas, ’s Eurotas Taenarus’ allyánn.

Ég már Euphrates^d) Babylonban; lángzik Orontes,

a’ gyors Thermodon, Ganges Phasissal, az Ister.

Alpheus felforr, Sperchius’ partyai égnek,

’s a’ mi aranyt Tagus öszveszedett, fogytáig elolvad.

A’ daloló hattyúk, mellyek Maeonia’ földgyét

híresnek tették, tüzesedni Cayster’ ölében

kezdenek. A’ földnek széléhez ijedve szaladván,

eltitkollya fejét, melly most sem látszik, Egyiptom’

fő vize;^e) mind üresen fekszik hét torka porában,

hét völgy hab nélkűl. Haldoklik az Ismarus’ allyánn^f)

Hebrus Strymonnal; haldoklik az alkonyi részenn

Rajna, Padus, Rhodanus, Tyberissel, mellynek előre

széles ezen földnek meg volt urasága igérve.

Széthasad a’ nagy föld, ’s a’ Tartar’ ölébe behatván

a’ ragyogó tűzfény sok résenn, barna királlyát

a’ pokol udvarinak felijeszti cselédivel eggyütt.

A’ tenger megapad; száraz homok árad el allyánn

hajdani habja helyett. Fenekébűl rendre kinyúlván,

mellyek előbb folyadéki alatt elrejtve feküdtek,

a’ hegyek, elhintett seregét többítik az ősi

Cyclasok’ ormainak.⁸

A’ Cyclasok az Aegeumi tengerben, avvagy Archipelagusban fekvő kis szigetek, vagy inkább csak szirtek, mellyeknek csúccsai a’ vízbűl kiállanak. Nevek a’ Görög κνκλος, kerék, névbűl származik, mivel egymás mellett kerékben fekszenek. Ezekre tehát a’ sparsas, elhintett, epithetum nem illik. Ovidius talán a’ Sporades nevű szigetek helyett a’ Cycladeseket, vicinum pro vicino, tette; mert amazok ezektűl nem messze széthintve fekszenek; ammint nevek is mutattya.

Végső mellyére vonódnak

a’ halak; a’ víznek tűkör színére kiütni,

régi szokása szerint, frissebb levegőnek okáért

nem mer az elkajcsúltt Delphin.⁹

A’ Delphint a’ köz beszédben tengeri disznónak, a’ Phócát pedig tengeri bornyúnak mondgyuk: de a’ versben, kívált az elsőt, kerűlni szeretem. A’ régi Görög és Deák tulajdon vagy tulajdonnal felérő neveket a’ fordításokban megtartani nagyon tanácsos. Mi nagyot vétett Istvánffy, kivált mint Historicus, hogy a’ régi Magyar neveket, mint Bornemissza, Fekete, Deák, Deákra forditotta, Abstemius, Niger, Literatus; mintha amazok méltók nem voltak volna arra, hogy Deák könyvében állyanak.

Hátokra hanyatlott

testei a’ döglő Phócáknak szerte lebegnek

a’ párló habokonn. Langyabb üregekbe vonódott

Nereus is, mondgyák, ’s valamennyi leányival eggyütt

férje utánn Doris.

Nereusrúl, Dórisrúl, és leányairúl, lásd fellyebb az I. Könyv VIII. Szak. 1.) Jegyzést, és a II. Könyv I. Szak. 7.) Jegyzést. [A kéziratban ez a lábjegyzet nem szerepel.]

Háromszor emelte ki karját

Neptunus haragos homlokkal az ősi vizekbűl,

’s el nem tűrhetvén forró lebegéseit az égnek,

a’ tengerbe megint háromszor visszaragadta.

VII. Szakasz.
Tellus a’ földnek veszéllye miatt Jupiterrel szabadkozik.

Ámde anyánk Tellus, noha környűlvéve vizétűl

a’ nagy tengernek, ’s a’ mindenféle vidékbűl

gyűltt folyadékoktúl, mellyek méllyébe vonódtak

fénytelen annyoknak, de megaszván szinte nyakáig

még is; végre kegyes képét, valamennyi gyümölcsnek

hajdani dajkáját felemelvén, ’s homloka ellen

függesztett kézzel védvén a’ durva tüzektűl,

megráz ’s elrémít mindent. Majd megmeg alábbra

szállván eggy keveset, hogy mélyebb lenne ülése,

mint másszor, pihegő szózattal ezekre fakadt volt:

Hogyha neked tetszik, Fejedelme az Isteni Karnak!

’s én meg is érdemlem, hogy tűz pusztítson el, a’ te

mennykövidet tőllem ne tagadd meg.Vég veszedelmem

könnyebb lessz legalább, ha te vagy szerzője. Csak allig

ejtheti szám ezen ígéket! – Fojtotta erőtlen

szózattyát a’ gőz. – A’ füstöt nézdsze szememben;

nézd pörköltt hajamot; pernyék szállongnak előttem!

Ez hát a’ bérem? termékenységemet ezzel

hálálod? szolgálatomért ez vége dücsőmnek,

hogy sebeit viselem már itt a’ kajmacs ekének,

már meg amott a’ vasboronának, nyugta fejemnek

esztendőt által nem lévén? vagy hogy ölembűl

a’ legelő marhát fűvel táplálom, az embert

gyenge gyümölcsökkel? ’s hogy nektek is annyi dücsítő

áldozatokra valót termek? ’S bár érdemes arra

volnék is ne talán, hogy imígy elvesszek, öcsédnek^a)

kék vize mit vétett? mit öcséd? Melly jussal apad meg

a’ neki részbeadott tenger, messzebbre nyomatván

a’ testvér égtűl? De ha sorsa nem érdekel inkább

mint az enyém, legalább Egeden könyörűlni ne kétkedgy.

Nézdsze körűl magadot! füstölgeni látodë már is

sarkait? és ha ezek pusztító lángba borúlnak,

tündöklő palotáitok is mind rendre lerogynak.

Nézd, Atlas^b) maga is mint szenved: hordani vállánn

a’ tüzesűltt tengelyt már allig győzi. Ha földem,

’s a’ tengerrel az ég elvesz, meg visszaomolnunk

kell a’ mindeneket szétbontó régi zavarba.

A’ mi tehát még fennmaradott, nem késve ragadd ki

a’ tűz’ körmeibűl, ’s az egészt elveszni ne szenvedd.

Így szóllott Tellus; de tovább nem győzte viselni

a’ heveket; ’s többet nem lévén mondani képes,

elrejtette fejét homorú kebelébe, ’s az árnyék

lelkekhez közelebb tág barlangokba vonódott.^c)

VIII. Szakasz.
Phaeton mennykővel agyon üttetik.
Sírja és koporsó verse.

Ámde bizonyságúl szóllítván Jupiter a’ nagy

Isteneket, sőt végre magát a’ napnak Urát is,

a’ ki aranyszekerét magahitt Phaetonnak od’ adta,

hogy, ha segítséget nem nyújt, a’ mostoha sorsnak

kénnye szerint el kell mindennek veszni: az Égnek

legmagosabb várába siet, mellynek tetejérűl

fellegeket terjeszt nagy földtájakra egyébkor,

’s mennydörgéssel ijeszt, ’s kanyarított mennyköveket hány.

Ám de sem új felhők nem voltak szinte kezénél,^a)

hogy beborítsa velek roppant környékit az égő

földnek, sem zápor, mellyel lángzásit eloltsa.

Megdördíti tehát a’ mennyet, ’s jobb füle mellűl

sodrott égi nyilát a’ kába kocsisra lesujtya;

’s ezt mind lelkétűl megfosztván, mind szekerétűl,

a’ tüzeket még rettenetesb mennytűzzel eloltya.^b)

A’ réműltt paripák, szilajan visszára ugorván,

jármokbúl nyakokot kiragadgyák, ’s öszve meg öszve

tépdesik a’ gyeplőt. Itt zablák fekszenek, ott meg

a’ rúdtúl elváltt tengely; meg amarra külői

szállanak a’ széttört kerekeknek; szerte lökődnek

messze az útszéltűl töredéki az égi szekérnek.

Ámde szegény Phaeton, még a’ láng mind felemészti

szőke haját, lebukik, ’s hosszas görgéssel az Égnek

szörnyű bérczeirűl a’ föld’ színére hanyatlik:

szinte mikint nyáronn a’ még fellegtelen égbűl

a’ csillag leesik, vagy csak lehanyatlani látszik.

Messze hazájátúl,^c) idegen kebelébe fogadgya

más földönn tág Eridanus,^d) ’s könyörűlve füröszti

párolgó képét. A’ hármas mennyei tűztűl

még langyos testét az Olasz Nájások ölébe

tették a’ földnek, ’s ezt írták sírja’ kövére:

Itt fekszik Phaeton, vezetője az égi szekérnek,

mellyel ugyan nem birt, de merész próbára rohant volt.

IX. Szakasz.
Phaeton’ Húgai fákra változnak,
Cycnus pedig hattyúra.

Mély bánatba merűltt boldogtalan attya kesergő

arczait, úgy mondgyák, elrejtvén e’ bal esetre,

eggy szomorú nap osontott el súgárai nélkűl.

Fénnye helyett a’ rettenetes tüzek adtak azonban

gyenge világot, ’s a’ rosszbúl csak mégis eredt jó.

Mostoha sorsa iránt Clymene panaszokra fakadván,

’s ammint csak lehetett, keserű fájdalmit erőtlen

szózatival festvén, mészárlott mellyel, eszével

nem birván, az egész földet megjárja kesergve,

hogy meghűltt testét, legalább tetemit kinyomozza.

Megleli ő ezeket megjegyzett sírba rekesztve

eggy idegen partonn, ’s hűltt magzattyára borúlván,

drága nevét, melly a’ márványra kimetszve szemébe

tünt volt, néma kesergés köztt áztattya könyével,

’s langymelegen pihegő kebelével anyásan apollya.

Húgai nem máskép keseregvén, hasztalan ontyák

érte könyárjaikot, ’s kezeikkel mellyeket ütvén,

szüntelen emlegetik Phaetont, ki szavokra nem indúl,

’s testeiket sírhalma körűl a’ földre terítik.

Szarvai a’ holdnak négyszer kerekedtenek öszve

töltekor, és még sem szüntek meg sírni: szokásra

vált a’ hosszas üdő által mindennapi gyásszok.

Majd azutánn a’ legkorosabb, Phaetusa, hogy egyszer

jajjaihoz lefeküdni akar, panaszollya meredni

lábait. Ezt segedelmével kívánnya megóni

Lampetie, ’s eggy zsengegyökér meg visszaragadgya.

Megmeg amaz szálló hajzattyát tépni akarván,

gallyfürtöt szaggat. Törzsökké öszveragadni

czombjait érzni emez, hosszú ágakra kinyúlni

karjait a’ másik. Még ezt bámúlva csudállyák,

vállaikot ’s kezeket láttyák bevonódni fahajjal:

csak szájok volt még annyokhoz esengeni képes.

Mit tegyen ez? Bús ösztönitűl több részre vonatván,

már ide, már oda fut, ’s csókollya leányait, ammég

engedi a’ bal sors. Majd elszaggatni akarván

testeket a’ csak imént támadtt törzsöknek ölébűl,

vagy gyors újjaival le sietvén törni kezekrűl

a’ friss ágbogakot, vért lát mint annyi sebekbűl

folyni. Anyánk, óh! édes anyánk! így szóll kiki hozzá,

a’ kit megsebesít, kímélly meg, kérlek: az, a’ mit

e’ fában szaggatsz, magam én vagyok, a’ te leányod.

Élly és légy boldog! ’S itt már gátollya beszédgyét

a’ fahaj, elfogván ajakit. Kiverődnek alólla

a’ könyek ellenben, ’s itt, ott lecsöpögnek az ágrúl,

’s öszve keményedvén a’ nap’ súgárai által,

gyántakövek lesznek.^a) Kristály kebelébe fogadgya

majd a’ tiszta folyó ezeket, ’s elküldi Romába,

hogy mint dúzs piperét nemes asszonysági visellyék.

Látta ezen szomorú esetet Sthenelus’ fia, Cycnus,

a’ ki neked Phaeton! rokonyod volt édes anyádrúl,

’s még közelebb rokonyod szívérűl. Ő birodalmát

elhagyván, – neki a’ Ligurok hódoltak; uralták

több nagy várasok is, – zöld partyait Eridanusnak,

’s a’ csak imént eleven fákká lett húgai által

megbővűltt ligetet, mind elfoglalta panasszal.

’S ím! szava vékonyodik, haja ősz tollakra fajúl el,

messze kinyúl nyaka vállaibúl, ’s eggy hártya vereslő

újjaibúl úszásra való lábtalpakot alkot.

Toll födi oldalait, kereken hosszabbodik órra,

’s hattyú nemzettel gyarapíttya meg a’ madaraknak

hajdani országát. De mivel nem bízik urához

a’ levegő égnek, ki nyilát Phaetonra lecsapta,

nyíltt tavakot, vagy nádasokot keres. A’ tüzet így is

gyűlölvén, a’ nagy vizeket választya lakásúl,

mellyek amazt örökös harczokkal emészteni szokták.

X. Szakasz.
Phoebus az Istenektűl megkérleltetvén,
szekeréhez az előbbi tisztyeihez visszatér.

Dísztelenűl ’s ragyogó fény nélkűl jár kel azonban

attya szerencsétlen Phaetonnak szinte azonkép,

mint mikor úttyában súgára

súgara [em.]

fogyatkozik ollykor.

Gyűlöli a’ napfényt, gyűlőlve kerűli magát is,

csak komor udvarihoz szítván a’ puszta magánynak.

Búbánatba merűl önkint, érzékeny epével

táplálván szomorúságát, ’s elvégzi magában,

hogy ragyogó hivatallyátúl búcsút vesz. Azóta,

hogy született az üdő, nem leltem nyugtomot, úgymond,

’s a’ sok fáradozást, mellyekbűl semmi dücsősség,

semmi haszon nem ered, már testem, lelkem elúnta.

A’ ragyogó szekeret sürgesse akárki ezentűl,

és ha talán nincs errevaló más senki az égnek

Istenségi között, maga kormányozza; hogy ammég

[Sághynál (Verseghy 1825, 108) e helyett a következő két sor olvasható: Istenségi között ’s tehetetlenségeket önkint / megvallyák, maga [lábjegyzetben: Jupiter ] kormáyozza; hogy, ammint]

gyeplőmmel bánik, megszünnyenek esni kegyetlen

mennykövi, mellyekkel kifeszíti az árva szülőknek

karjaibúl a’ gyermeket. Megláttya, ha egyszer

vad paripáimnak tüzeit maga érzi fajúlni,

hogy nem igazságos dolog, azt büntetni halállal,

a’ ki az illy lovakot zabolánn nem győzi vezetni.

Allig végzi szavát a’ napnak fő ura Phoebus,

közbe veszik töstént mindnyájan az Istenek, arra

esdeklő szóval kérvén, hogy meg ne tagadgya

tündöklő fénnyét az egyébkép puszta világtúl.

Jupiter is Phaetonra lökött mennybéli tüzének

czéllyét mentgetvén, kéréseit, a’ nagy uraknak

hajdani módgya szerint, nyíltt fenyegetéssel egyíti.

Öszvekeríti tehát megijedtt és szerte csapongó

ménylovait Phoebus, ’s ostorral tölti haragját

’s tüskés póznával rajtok: mert végre haragja

rettenetes lángokra hevűlt, paripáit okozván,

hogy Phaetont a’ mennyei tűz a’ földre lelökte.

XI. Szakasz.
Calisto medvére változik.

Ámde körűl járván roppant bástyáit az égnek

Jupiter, átvisgállya: ha nem szenvedtekë vallyon

réseket a’ tűztűl, mellyekre le kellene önkint

omlaniok? ’s látván, hogy mind az előbbeni karban

állanak, a’ földnek ’s a’ réműltt emberi nemnek

kárát nézgeti át. De legelső gondgyai még is^a)

Arcadiának ügyét illették. Visszakerűlnek

általa már az egek; nem mervén folyni sokáig

a’ vizek ágyaikot keresik; födi újra füvekkel

a’ tavasz a’ földet; szétnyúlnak megmeg az ágak;

’s végveszedelmek utánn új rügyre fakadnak az erdők.

Jupiter, így járván, kelvén, ’s meg visszakerűlvén,

nyilszeme függve marad tán eggy Nónácrisi Szűzönn,^b)

’s a’ tüzek egyszersmind legtősb velejébe hatottak

csontyainak. Szorgalmi között e’ bájos Alaknak

nem volt, a’ gyapjút vékony fonalakra sodorni,

vagy hajfürtöletit másmás piperékre viszálni.

Gyáva kapocskával köz köntösit öszveszorítván,

csak gyócs pántlika volt, mellyel lekötötte hajának

rendetlen sorait; ’s már íjját vette kezébe,

már kís dárdáit, mellyekkel az erdei zsellért

minden ideg nélkűl a’ földre teríteni tudta.

E’ kül dísz neki, mint Phoebe’ társának, elég volt.^c)

Szűz Dictynna^d) nem is szeretett úgy eggyet is annyi

hű követői közűl, kik Maenalus’ erdeit ótták,^e)

min őt. Áh! de hamar meg tud csökkenni az erkölcs!

Úttyának közepét a’ nap már messze haladta,

a’ mikor e’ szép Szűz eggy régi ligetbe vetődött,

hol soha még fákot pusztító fejsze nem irtott.

Elveti vállairúl itt tegzét, vissza ereszti

a’ kifeszűltt íjat, ’s a’ hantos földre lefekszik,

nyakszirtét szép rajzolatú tegzére bocsátván.

’S íme! Diána talán oda jut Nympháival eggyütt,

Maenalus’ ormairúl érkezvén büszke örömmel,

hogy nyila sok vadtúl megtisztította ligettyét,

’s Calistót látván, közelebb szóllíttya magához.

Távozik ez: mert vajmi nehéz nem festeni a’ bűnt

orczavonásinkkal! Szemeit felemelni csak allig

mervén, nem megy már, mint hajdan, Cynthia mellett,¹⁰

Cynthiának is neveztetik Diána a’ Cynthus hegynek nevérűl, melly Delos’ szigettyében fekszik.

sem bajtársi előtt. Némán jár szerte közöttök,

’s orczapirúlással bizonyíttya gyalázatos estét.

Messze vonódgy innen, mondá végtére Diána,

’s fertőztetni ezen szent forrást meg ne merészeld!

’s szűz követői közűl dorgák köztt számkivetette.

Mind ezeket Júno, a’ Mennydörgőnek elárúltt

Asszonya, tudta ugyan már régtűl fogva: de méltó

bosszúját önkint függőben hagyta, kivárván

ennek jobb üdejét. Eljött ez, régi haragja

hosszas rejtekibűl sanyarú lángokra fakadván,

ammint az megszülte fiát, boldogtalan Arcast.

Rettenetes szemmel Júno annyára tekíntvén,

annak híjjával voltál még, szemtelen! úgymond,

hogy méhedbe foganny, ’s bántásod gyermeked által

ősmeretes, ’s hűtlen férjemnek csúnya szerelme

nyilván tudva legyen! De biz

bíz [em.]

ezt el nem viszed ingyen!

Termetedet, melly mind neki, mind neked annyira tetszett,

bölcstelen! elragadom. ’s ezt mondva, kapja hajánál

fogva szegényt, m’s gyűlöltt ábrázattyára lerántya

lábaihoz. Szép karjait ő könyörögve kinyújtya,

’s karjai, szőrbojtal megtelvén, elfeketednek.

Két keze meggörbűl, kajmacs körmökre kinyúlván,

kínyúlván [em.]

’s első lábakká válnak. Szép szája, szerelmes

Jupiter’ ingerinek csak imént fő tárgya, kitágúl

tátott állaival rettentő széles agyarra;

és hogy az Úrnénak szívét kérései által

’s érdeklő szókkal könyörű érzésre ne bírja,

nyelve beszélni

beszélleni [em.]

szünik: haragos szózattya fenyítő

morgásnál nem egyéb, mellyet bő torka kidörmög.

kídörmög [em.]

Ámde az új medvét meg nem fosztotta eszétűl.

Fájdalmit meg nem szünik ez panaszolni nyögéssel.

Bármicsodás kezeit felemelvén sokszor az égre,

hálafelejtőnek Zevszet nem mondgya, de érzi.

Áh! hányszor nem mert egyedűl a’ puszta ligetben

hálni, saját hajléka előtt, vagy az ősi mezőkönn

tétova járkálván! Hányszor száll félve az eggyik

szírtrűl a’ másikra, ha tán meghallya ugatni

a’ hajtó ebeket! Rettegve kerűli vadászó

társaikot; a’ vadakot látván, réműlve felejti

ön vász formáját; irtódzik medvenemétűl,

’s még a’ farkasnak sem hisz, noha farkas az attya.^g)

XII. Szakasz.
Jupiter Calistót, Arcas fiával eggyütt, a’ csillagok közé helyezteti.

Annyát nem tudván Arcas, tizenöt nyarat élt már,

’s ammint a’ vadakot nyil alá sürgetni akarván,

nézi az alkalmasb helyeket, ’s hállóba rekeszti

a’ hegy alatt a’ vadnevelő Erymathusi erdőt,^a)

íme’ szemébe tünik mint morgó medve az annya.

Arcast megsejtvén emez, álmélkodva megállott,

mintha megösmerné magzattyát. Visszavonódik

tőlle amaz, ’s mivel a’ vadnak már szinte meredni

láttya magára szemét, megijed. Közelíteni kezdvén

a’ nyomorúltt hozzá, dobogó szívébe akarja

tűzni nyilát. De nem engedi meg fejedelme az égnek

Jupiter e’ szörnyű vérontást. Gyors szelet indít,

melly őköt szárnyánn az egek’ bóttyáig emellye,

hol közel egymáshoz mint fényes csillagok élnek.^b)

Júno haragjában, hogy hűtlen férje az ágyast

kellemetes fényű csillagnak tette az égenn,

felfel duzmadván, lerepűl a’ tenger’ Urához,

’s ősz feleségéhez Tethyshez, kiknek az égnek

Naggyai, mint öregebbeknek, hódolni szeretnek.

Kérdezik őtet ezek, mi vezette le a’ magos égbűl

hozzájok? mire ő keserű panaszokra fakadván,

annak okát, úgymond, hogy, az Istenek’ Asszonya lévén,

égi lakásombúl lejövök, bámúlva vegyétek:

A’ ragyogó mennyet más Úrné birja helyettem!

Mondgyátok hazug eggy asszonynak az égi királynét,

hogyha, mihelyt a’ földet az ég beboríttya homállyal,

égi lakással imént megtiszteltt, ’s engem epesztő

csillagokot nem láttok amott, hol az éjszaki végét

a’ földtengelynek környűlveszi a’ legutólsó

’s legszorosabb sarkkör. Júnót ezutánn ki nem merje

sérteni? ’s megbántván ki remegjen tőlle, ha feddő

ostora hasznot hajt? Nagy volt foganattya valóban

bosszúlásomnak! rettentő, látni, hatalmam!

Nem hagyom embernek, ’s Isten lessz végre belőlle!

Ím! igy büntetek én! illy nagy mennybéli hatalmam!

Adgya megint szeretőjének bár hajdani képét

vissza! vad orczáját vegye inkább rólla le ismét,

mint csak imént arrúl, kit száz szem hasztalan őrzött!^c)

’s engemet elhajtván, vegye el! fektesse helyettem

hűltt nyoszolyámba! ’s az új farkast válassza ipának!^d)

Ámde ha tik nevedékteknek^e) könyörűltök alázott

sorsánn, tengeretek szállást hálásra ne adgyon

a’ hét csillagnak, mellyek köztt fénylik.^f) Az illyes

fajtalan alkotmány szent habjaitokba nem illik!^g)

[399.]
A’ Prímás Herczeg’ Képére.

ugrás a szövegforráshoz

E’ képre nézvén, érdemes Olvasó!

édes Hazánknak férjfias oszlopát,

Relígyiónknak gondos attyát,

RUDNAY Herczeget ösmered meg.

Ne tarts, ha sorsod köz vagy alábbvaló,

ha tán ügyednek mostohaságai

méltatlanúl homályosíttyák

kéttelen érdemeit nevednek;

ne tarts hatalmas rangra emelkedett

új fénykörétűl. Sínleni látta Ő,

mint Lelki Pásztor, a’ szegénynek

oszlopolatlan ügyét gyakorta,

’s irgalmat önkint érzeni megtanúlt.

Szemlélte sokszor veszteni a’ szelíd

Jámbort, kit üldözőbe vettek

titkos inassai a’ gonosznak;

’s buzgón sohajtott érte, ha Őnmaga

nem birt ügyével. Hajdani főnemes

ágbúl szakadván, nem kerűlte

még is az al hivatalt, hogy ebbűl

garádicsonkint a’ magosabbakot

megérdemelvén, a’ habozó müvest

biztatni, a’ serényt böcsűlni,

’s érdemeit megitélni tudgya.

Hűség, serénység, isteni félelem,

szelíd igazság, ajtatos irgalom

fénylettek angyal életének

szent nyomainn, valamerre fordúlt.

Óh! tartsd meg Isten! hosszas üdőszakig,

tartsd meg Hazánknak! Hadd különözze meg

a’ jámboroknak árva nyáját

czinkositúl az agyas gonosznak.

Hadd űzze széjjel csalfa homállyait

a’ színkedésnek, mellyek az eggyügyűt

veszélyes útra édesitik.

Hadd tegye helyre az elriasztott

erkölccsel a’ hűltt istenes életet;

’s az érzeménynek mennyei repteit.

Mert áh! az észt csak a’ nemes szív

szenteli fel deli béllyegünknek.

[o]
A’ Szent Mise Tuniziásbúl.
A’ XI. Dal. 410–503.

[p]
V. Károly Császárnak Bemenetele
Túnis’ Várassába.
Tuniziásbúl XII. Dal, a’ 609.tűl fogva végig.

[400.]
Bucsúzás.
[F. H. Himmel: Gesellschaftslied]
3/8, F-dúr

ugrás a szövegforráshoz

Nem tarthat itt, a’ mi tenyészik,

hol minden sirjába siet.

Virágzik, ’s azonnal enyészik

mind, a’ mi e’ földönn nevet.

Sok élt már víg ember előttünk,

ki jóra kaczagta ügyét.

Köszönnyük rájok a’ közöttünk

édelgő örömnek kelyhét.

’S víg ember még hány fog örűlni

utánnunk is a’ hold alatt?

Örömkehely ránk hány ürűlni,

bár nyugszunk is a’ föld alatt.

Most eggyütt illy vígan enyelgünk,

olly buzgón szerettyük egymást!

’S ah! holnap több tájra szédelgünk,

más ég ád fejünknek lakást.

De gyújtsunk az édes örömnek,

bár hol legyünk, szíves teményt.

Emellyünk a’ senyves ürömnek,

óránkint új ellensövényt.

Ha messze válunk is honunktúl,

hű szívünk mind eggyütt legyen;

’s örűllyünk, ha hallyuk társunktúl,

hogy a’ jó előbbre megyen.

’S, ha meglessz, hogy öszvevetődgyünk

még egyszer halálunk előtt,

új fríggyel csak azonn törődgyünk,

mint adgyunk kedvünknek erőt.

Nem bús a’ jó lelkiösméret,

’s jó kedvre készséggel hevűl.

Csak annak a’ legfőbb dicséret,

ki jót tesz, ’s mindenkor örűl.

[401.]
Du Herr, mein Gott…

ugrás a szövegforráshoz

„[…] majdnem kilencz esztendeig fogságot, Kuffsteinban, Gréczben és Brúnában, szenvedni kényteleníttetett. Itt szíveʼ érzéseit aʼ fogházʼ ajtójánn eʼ versekben hagyá fenn:”

Du Herr, mein Gott, Du warfst in diesen Abgrund mich;

Du weißt allein es ganz, warum? zum Theil nur ich.

Du stimmst der Menschen Sinn; flichst, lenkst des Unglücks Netze;

Verhängst Verbrechers Schein; fügst strenge Strafgesetze.

Dein dunkler Rathschluß sey geheiligt; – er geschehʼ! –

So wünscht mein Geist; doch seufzt zu Dir das Fleisch: o wehʼ!

Nimm diesen Kelch von mir; – Erbarmer hilf! entlade

So schwerer Leiden mich, durch meines Kaisers Gnade.

Verseghy Ferenc művei
Elektronikus kritikai kiadás

Műfaj

Kronológia

Betűrend

Forrástípus

Nyomtatvány

Kézirat

Szerzői kompozíció

Nyomtatvány

Kézirat

Kéziratgyűjtemény

Fordítás

Levelezés

A kritikai kiadás kötetei

Összetett keresés

Teljes szövegű keresés

Áttekintés

Kották

Nyitóoldal

Fogalmak és használat

Impresszum

Feltöltési napló

Társportálok