E’ képre nézvén, érdemes Olvasó!
édes Hazánknak férjfias oszlopát,
Relígyiónknak gondos attyát,
RUDNAY Herczeget ösmered meg.
Ne tarts, ha sorsod köz vagy alábbvaló,
ha tán ügyednek mostohaságai
méltatlanúl homályosíttyák
kéttelen érdemeit nevednek;
ne tarts hatalmas rangra emelkedett
új fénykörétűl. Sínleni látta Ő,
mint Lelki Pásztor, a’ szegénynek
oszlopolatlan ügyét gyakorta,
’s irgalmat önkint érzeni megtanúlt.
Szemlélte sokszor veszteni a’ szelíd
Jámbort, kit üldözőbe vettek
titkos inassai a’ gonosznak;
’s buzgón sohajtott érte, ha Őnmaga
nem birt ügyével. Hajdani főnemes
ágbúl szakadván, nem kerűlte
még is az al hivatalt, hogy ebbűl
garádicsonkint a’ magosabbakot
megérdemelvén, a’ habozó müvest
biztatni, a’ serényt böcsűlni,
’s érdemeit megitélni tudgya.
Hűség, serénység, isteni félelem,
szelíd igazság, ajtatos irgalom
fénylettek angyal életének
szent nyomainn, valamerre fordúlt.
Óh! tartsd meg Isten! hosszas üdőszakig,
tartsd meg Hazánknak! Hadd különözze meg
a’ jámboroknak árva nyáját
czinkositúl az agyas gonosznak.
Hadd űzze széjjel csalfa homállyait
a’ színkedésnek, mellyek az eggyügyűt
veszélyes útra édesitik.
Hadd tegye helyre az elriasztott
erkölccsel a’ hűltt istenes életet;
’s az érzeménynek mennyei repteit.
Mert áh! az észt csak a’ nemes szív
szenteli fel deli béllyegünknek.