Pálóczi Horváth Ádám művei
Elektronikus kritikai kiadás

Vallás-tétele egy ollyan Túdos Ifjúnak, a’ ki sokáig igyekezett rajta, hogy Frajmaurer lehessen; sokat ki-tanúlt; el-is-ment fel-tett útjában a’ leg-utólsó pontig; minden próbákon által-esett; de tzélját tsak-ugyan el-nem érhette. ’S^* miért nem érhette?

Kezdetben vala az Ige; és az Ige’ vala az Istennél, és az Isten vala. Jan. Evang. 1. v. 1.

Hét tűz lámpások égnek vala a’ szék előtt, mellyek a’ hét Isteni Lelkek. Ján. Jelen. IV. v. 5.

Ne ártsatok se a’ főldnek, se a’ tengernek se a’ fáknak addig, míg meg-nem petsételjük a’ mi Istenünknek szolgait az ő homlokokon. Ugyan ott VII. v. 3.

És meg-nyilatkozék az Isten’ Temploma mennyben, és meg-láttaték az ő szövetségének Ládája az ő Templomában; és lőnek villámások, és szózatok, és főld indúlások, és nagy kő eső. Ugyan ott IX. v. 19.

 Barátom! mikor ez a’ Könyv irásban meg-készült: által kűldőttem probára egy ollyan Frajmaurernek, a’ kitől valahányszor tudakoztam, hogy az-e ő? soha sem felelte egyenesen, hanem ezzel fizetett ki, hogy ő szeretne lenni. El-olvasván ő a’ könyvet vissza kűldi illyen levéllel: „Ha haldokló nem lett vólna a’ Te Barátod, a’ kinek szája vallása után írád e’ könyvet azt vélném, hogy ő neked egy kőltött Historiát beszél. - Ha meg-nem-beszélte vólna környü állás képpen, hol vette Tudományat? azt vélném, hogy szabad kőmives vólt. - Ha meg-nem hólt vólna, ismerni szeretném; de én még is inkabb hiszem mint nem, hogy valósággal ismertem is. - Méltán irod, hogy ha Frajmaurer nem vagyok, ebből tanúlhatok; mert ebben ugyan le-festéd igazán, millyennek kell lenni a’ szabad Kőmivesnek? úgy hogy ebből magok a’ Társaság-béliek is tanúlhatnak eleget. Te pedig nagyon szerentsés ember vagy, hogy ezeket tudod, és hallottad; de el-árúlod tsak-ugyan magadat, hogy nem látod a’ mit hal[l]ottál mert a’ Kőmivesek titkolódását gyengén mentegeted; mellyet pedig ők, kivált keresztyén ember előtt kőnnyen ki mentenek azzal, hogy egy Keresztyén sem tudja mi a’ Menny-Ország? (mert ollyan az, a’ millyent szem nem látott, fül nem hallott ’s a’ szívnek gondolatjába sem ment) és még is kíván bele menni, - Te, hogy ezt Világ’ elébe botsásd, vagy ne botsásd, szabad vagy vele, senki sem fog értte neheztelni, hanem én ugyan magamról azt tartom, hogy ki nem adnám. Élly szerentsésen!” Továbbá.

II. Mivel én, a’ bóldogúlt Barátom’ könyvei között az alább emlegetett kéz irást petsét alatt meg-találtam, (mellyben az el-ragadtatáskori gondolatait írja le) és nem tsak azt magát, hanem mellette egynehány Levélből álló kűlönös kéz irást, a’ mellyet én sem olvasni sem annyival inkább érteni nem tudtam (valamint ő ama: könyvet, mellyet az öreg Báttyánok ajándékozott) noha Deák ’s Magyar betűkkel vala írva: probáltam a’ betű tserélgető Mesterségenn is, de azzal sem mehettem semmire; - ismerek pedig egy Fő rangú Frajmaurert, a’ kit sokan ismernek, ’s tudnak annak lenni: Kísértésképpen^* által kűldöm annak is, mind a’ nevezett két rendbeli írásokat, mind ezen könyvet, meg-írván, hogy én az egyiket érteni és olvasni nem tudom; és bizonyosan ennek az egynehány levélnek, az én Barátom’ könyvei közé, az öreg Báttyának könyves Házából kellett keveredni ’s maradni, hanem adja tudtomra ha ő érti-e azt vagy nem, ’s az én könyvemről is mit ítél? Mellyre az a’ Túdós Úr, rész-szerént ollyan formán felelt, mint ama’ másik, rész-szerént pedig azt tette hozzá: hogy ezt a’ könyvet úgymond, sokan mint valamelly Románt úgy fogják olvasni, és mivel a’ két három első részekben le-írásaid igen hosszúk, talám unalommal is nézik némellyek, de Te azomban igen jól tselekedtet, hogy valamint a’ beteg beszéltte azon módon írtad; a’ betegnek ’s halálhoz közelítő emnernek igen érzékenyek minden indúlatai, ’s emlékezete nagyon serkenő; ’s azért ő neki hosszasan kellett beszélleni. De ha némellyek meg-unják is, használ másoknak. A’ Frajmaurerek kevés ki vetőt, kevés felesleg-valót fognak abban találni – a’ kik pedig a’ Társaságba menni útban vagynak, azok minden sornak vehetik hasznát, ha akarják. - - A’ mi pedig ama’ két rendbéli irást illeti, azokrúl nekem azt írá a’ Túdós Ur; hogy az első, mellyet én is értek, ollyan szép és szent képzelődésekből ’s le-írásokból áll, hogy akármellyik Szent Atyának irásai közé is oda illene – a’ másik érthetetlen írást pedig, érti-e ő vagy nem? azt nem írta; hanem kért, hogy azt világ elébe ne botsássam, ha tsak ő, vagy az ő jó Baráti kérni nem fogják; mind az által arról bízonyossá tesz (a’mint írja) hogy ha ki nyomtattatom is, senki sem fogja meg-érteni, a’ kinek hozzá semmi köze nints.

Ezek legyenek Jó olvasó Barátom! elől-járó-beszéd gyanánt. - Kérlek azomban, akárki vagy: hogy ha Irásomat botránkoztatónak tartod, engedj-meg híbámért. - Én azokat írtam a’ miket bóldogúlt Barátomtól hallottam - ’s tudd-meg azomban, hogy én még arra a’ végre, a’ mire meg-hólt Barátom akarta, hasznát nem vettem. - Levélben kérdéseidet, ’s akaratodat velem nem közölheted – közöld az újságokban. Légy jó egésségben.

 Concede mihi misericors Deus! quae Tibi placita sunt ardenter con cupiscere, prudenter investigare, perfecte adimplere, veraciter agnoscere: Ad laudem et Gloriam Nominis Tui ordina statum meum; et quod a merequiris ut faciam tribue et sciam, et da exequi sicut oportete et expedit animae meae. - De mihi Domine Deus meus! inter prospera et adversa non desicere, ut in illis non extollar, in illis non deprimar; de nullo gaudeam vel doleam, nisi quo ducar ad Te, vel displicere timeam, nisi Tibi. Vilescant, Domine! mihi omnia Tua, propter Te; et Tu Deus praeter omnia. Taedeat me Gaudii quod est sine Te. Frequenter da mihi Domine! cor ad Te dirigere, et in defectione mea cum emendationis proposito dolendo pensare. Fac me, Domine Deus! obedientem sine contradictione, pauperem sine defectione, castum sine corruptione, patientem sine murmuratione humilem sine fictione, et hilarem sine dissolutione, et tristem sine dejectione, maturum sine Gravitate, agilem sine levitate, timentem sine desperatione, veracem sine duplicitate, operantem bona sine praesumptione, proximum corrigere sine elatione, ipsum aedificare verbo et exemplo sine simulatione. Da mihi, Domine Deus! cor pervigil, quod nulla abducat a Te curiosa cogitatio; da nobile, quod nulla deorsum trahat indigna affectio; da rectorum quod nulla deorsum obligat sinistra intentio; da invictum, quod nulla frangat tribulatio; da liberum, quod nula sibi vendicet perversa et violenta affectio. Langire mihi, Domine Deus meus! intellectum Te inventientem, conserverentiam Te fideliter exspectantem, et fiduciam Te finaliter amplectentem: Tuis beneficis uti in via per Gratiam et tandem Tuis Gaudiis in vita perfrui per Gloriam. Qui cum Patre et Spiritu Sancto vivis et regnas.^*

 Creator ineffabilis! qui Thesarius sapientiae Tuae tres Angelorum hierarchias annotasti, et eas super coelum empyreum miro ordine collocasti, atque elegantissime partes Universi distribuisti! Tu inquam, qui verus fons Luminis et sapientiae diceris, atque supereminens Principium: infundere digneris super intellectus mei tenebras Tuae radium claritatis: duplices in quibus natus sum, a me remove tenebras, peccatum scilicet et ignorantianum Tu! qui linquas infantium facis esse dissertas, linquam meam erudias, atque in labiis Gratiam Tuae benedictionis infundas. Da mihi intelligendi acumen, retiendi capacitatem, interpraetandi subtilitatem, addiscendi facikitatem, loquendi Gratiam copiosam. Ingressum instruas, progressum instruas, progressum dirigas, egressun compleas per Christum.

^*

 Érzette már az én kedves meg-hitt barátom, mert ismervén nyavalyája’ nemét, előre érezhette; hogy harmad, negyed nap alatt meg-szűn itt lenni, és el-megy ő is az ő Atyjaihoz. Tudták az orvosok, a’ kik körűlötte forgottak, - tudta a’ pap is – ezektől tudtam én is: - - és ugyan azon okból, beteg ágyától nem távoztam; mind azért, hogy lássam: egy példás életnek millyen lesz a’ vége? mind kiváltképpen azért is, hogy tsendes meg-elégedést öntsek szerelmes barátom’ szivébe, azzal: midőn tapasztaltatom vele, hogy az ö leg-hivebb, barátja, a’ kit ő lelke’ felének^* tart vala, meg felel felőle való hitelének, és el-nem hagyja őtet, mind a’ sírig.

Tsendes elmével, józan gondolkodással bírt ő mind a’ halálig. - Gyanította ő azt, de minden félelem nélkűl, már ez előtt harmadnappal, hogy az orvosok ki számozták azt, meddig éljen ő? és egy két tréfás szóval tudakozott-is engemet, hogy talám az orvosok rendelték ő mellé a’ papot illyen korán, ’s hogy azok vagy roszszúl számoltak (calculáltak) vagy őtet igen nagy bűnösnek tartják lenni, hogy annyi ideig kelljen néki imádkozni; hogy ő úgy nézi a’ halált, mint bizonyosan, de nem éppen hamar érkezendö várt vendéget. - Én pedig noha beteg barátom’ szívét erősnek ismertem is mind eddig, nem akartam mindazáltal az orvosok’ számvetését ki jelenteni, tartván attól, hogy azzal tsak tsendes gondolatait fogom nyughatatlanítani, - jutott eszembe az-is hogy maga a’ bőlts Teremtő, nem ok nélkűl rejtette-el az embertől, a’ halálnak meg-határozott óráját. - Ha hát azt az Isten, a’ pap; és az orvos titkolja; miért nyilatkoztatnám-ki én, egy jó barát? - jobb, ha eszre sem veszi, mikor el-nyomja az édes álom.

Ezekről gondolkodtam hát én az alatt, míg az ő-nyájas kérdésére felelnem kell vala; ő pedig vévén eszre, hogy én valaminn töröm a’ fejemet, ’s talám tsak ugyan ő tréfából igazán gyanakodott, ismét meg-szóllít nyájasann: Barátom! úgy-mond, te én elöttem titkolódol, nem mered ki nyilatkoztatni az orvosok’ titkát. - Ha ők, az én el-változásom’ óráját közelgetni vélik, vagy tudják; szeretném meg kérdezni tőlök; hogy igaz-é az emberi test’ alkotmányának, az a’ hét esztendőnként változni szokott rendes fordúlatja? melly a’ mint által tserélgeti a’ test’ eredeti valóságához ragadt részetskéket: úgy egyszer ennek az értelmes mozgó szerszámnak kerekeit, éppen azon fordúlaton meg-akasztja: mert ha ez igaz, úgy én még, negyszer hét esztendőt egy hónap múlva élnék által, és így ha több hét esztendőt nem igérnek-is a’ jámborok; még egy hónapig élnem kell. - Akkor el-mosolyodék, én – pedig merően néztem szeme közé. - Ha pedig úgy-mond tovább, éppen-tsak nem engedik-meg a’ könyörűletlen orvosok, hogy addig is éljek, és te tudod, hogy nem engedik, kérlek add tudtomra; - mert van valami, a’ mit füledbe, de az enyimnél jóbb titok-tartó füledbe súgjak, minek előtte halni készűljek. - Tudod azt, hogy akkor majd rajtam hajt a’ Kis Bíró, számolnom kell, nem érek reá, hogy veled valamit közöljek, vagy tőled bútsúzzam.

Én ezen szókra, még nagyobb gondolkodásba estem. Vallyon gondolom magamban, nem kísért-é engemet most ez az erős lelkű beteg? a’ ki ha bár még, a’ mint ő teszi a számvételt, egy hónapig élne-is; halála – tsak-nem bizonyos, ’s nála tudva lévő halála előtt, egy hónappal illyen elmésen tréfálódik. - Azt mondja: hogy az övénél jobb titok-tartó fülembe akar valamit súgni; ’s hát nem nevet-é ki vele? ha éppen akkor nem tudom az orvosok’ titkát magamban tartani, mikor ő titkot akar fülembe súgni? Vagy talám újság’ kivánásomat akarja ismérni, ’s azt véli, hogy abbeli biztomban, hogy majd ő tőle titkot tanúlok, sijettetni fogom jelentését, ’s meg-mondom halálának ki rendelt óráját. - De nem mertem már tovább gondolkodni, félvén, hogy megint meg-zavar az elmés beteg; - elő szedem tehát én is, a’ mit tudok, ’s meg probálom, ha más felé tudnám téríteni, a’ beszélgetést.

Te, felelek, édes barátom! most-is nyájaskodol, és a’ maga-hitt orvosok ellen elmésen vagdalódzol - ’s mitsoda vakmerő orvos merné az illyen eleven lelket a’ testből útnak igazgatni? - illyen erős, illyen jó maga-bíró lélek költözne-é a’ halál’ árnyékának völgyébe? Kietlen setétség, néma halgatás, és komor andalgás vagynak ott, ’s mit tsinálna ott a’ te nyájas lelked? A’ bőltsekkel beszélgetni sietsz-é oda? vagy Menippus-ként a’ hóltak’ komor országát tréfákkal, boszontani? Vagy talám te is a’ mostani szabad nyelvű és értelmű világgal úgy gondolkodol, hogy te hóltod utánn nem lészesz többé te, ’s a’ te lelked, melly most gondol és érez nem leszsz többé lélek. - Hogy hiheted, vagy tsak hogy is gyanakodhatsz? hogy egy illyen erejében lévő valami, mint a’ te nyájas lelked, meg-szűnjön lenni. - Ekkor egy kevéssé el-halgaték, gondolván, hogy most ollyan alkalmatosságot adtam neki a’ lélek’ természetéről való beszédre, melly miatt el-felejti ’s félbe szakasztja, az ő halála’ idejéről való több tudakozódást, ’s mit nyertem vele?

Mintha az újjára szedte vólna beszédemnek minden szavait, ollyan szép rendel kezd felelni. - Hát úgy-mond, te barátom! a’ Lokk’ oskolájába jártál-é? vagy a’ Plátójéba? vagy hová? - Eleven lelket a’ testből ki menni? azt mondod? - ’s mit tehet róla a’ szegény Lélek, ha ő leg-elevenebb lévén is, el-romlik a’ test, ez a’ sárból, romlandó valóságból készült mozgó-szerszám; ’s ő neki menni kell? De ha el-nem-menne is, ha a’ testet a’ sírba be-kisérné is, ha a’ nyelv, nem arra való, hogy hangot adjon: ő te veled többé nem beszélhet. - A’ halál’ árnyékának vőlgyébe jó-maga bíró léleknek kell kőltözni, mert másként meg-nem bírná a’ halhatatlanságot, ha már itt is erőtelen vólna. - ’S mit tsinál a’ nyájas lélek a’ komor setétben? azt kérded? - Könnyű a’ felelet: vagy örűlni fog azon, hogy jobb dolga lesz ott, mint itt, vagy szomorkodni fog állapotján: mert hiszen, ha a’ Poéták’ setét pokláról álmadozol; vólt ott kies Elizium is.^* - Ha a’ mint kérded, böltsekkel társalkodni sietnék; azt itt is fel-találom, mig időm van veled társalkodni: Menippusi elmés tréfáimat pedig, sajnálnám ha előre boszontásnak vélnéd: magadból Pithágorás’ vagy Szokrates’ teste’ árnyékját, beteg ágyamból, ’s ispotály szagú szobámból, idő előtt halál’ árnyéka’ vőlgyét tsinálva képzelődéseiddel. Azt pedig, hogy én leszek-é én holtom után vagy nem? akarmiként higyjem; hítelem, a’ felől való gyanúságomat, hogy illyen nyájas lelkű létemre is meg-halhatok, meg nem szűnteti: mert hiszen a’ lélek akár valami, akár semmi sem, mindig jobban jobban tökéletesedik, ’s még is egyszer tsak meg-hal az ifjú is. ’S hát a’ kit a’ leg-elevenebb gondolkodás, ’s leg-édesebb játék, leg nagyobb öröm-közben véletlenűl agyon ütnek, nem áll-é odébb, az ollyannak nyájas lelke?

Még többet szóllott vólna; de mivel elébbi faggatódzásai felé láttatott viszsza térni; tartottam tőle; hogy elmés feleleteit, meg-ismét azzal a’ kérdéssel fejezi bé, hogy mikor akarják őtet meg-haltatni az orvosok,^* elébe kerűlők hát más szókkal, ’s így kezdem hozzá beszédemet: ’s hát édes barátom! ha már alkalmatosságot szolgáltattál erre a’ kérdésre; felelj-meg nékem arra: mi kénszeríti az ollyan lelket ki menni a’ testből? - Egy erős-izmos embert halántékon meg sújtanak, fültövön ütnek, ’s ki-megy a’ lelke; meg-szűn élni szint-úgy, mint az, a’ ki sok ideig beteg ágyban sínlődik, inai meg-romlanak, vére meg-rothad; holott amannak volnának az élő munkák kővetésére a’ testben elég alkalmatos ezközei, nem úgy mint ennek. Erre el-mosolyodván az én betegem; azt feleli: mind-egy már az a’ léleknek, akár mi okonn, ’s akármi modon bomoljon-meg az ő szerszáma; ha ő azzal nem dolgozhatik; többé az ember nem eleven. (És ez bizonysága annak, hogy egy az az erős valami a’ testben, a’ mi elevenít is, gondolkodik is.) - Az órának billegöjét egy kis darab papirossal meg-akaszthatom; meg-áll az óra; szint-úgy meg-szünik járni, mint ha minden kerekeit öszve rontom.

Bele izeledvén az illyen beszédbe az én betegem, már nyertesnek tartottam magamat; el-felejtettem már vele az orvosok számvetését, ’s tőbb több kérdésekkel alkalmatosságot szolgáltattam néki a’ test’ alkotmányáról, lélek’ eredetéről, természetéről, tehetségeiről, munkáiról, testtel-egybe köttetéséről való beszélgetésre: és úgy ki-tsináltam a’ dolgot, (a’ mint én véltem) hogy a’ halál’ közel-létéről való gondolkodást, el-felejtettem vele egész harmadnapig, addig az ideig tudni illik, a’ mellyen’ kezdtem ezen elő adásomat, a’ mikor már érzette, hogy halni hanyatlik; avagy tsak ha nem érzette-is annak bizonyos idejét, helyesnek itélte leg-alább, hogy már hozzá fogjon a’ titoknak fel-fedezéséhez.

Én az én tsavargó kérdéseimet folytattam vólna tovább is, és úgy akartam intézni a’ dolgot, hogy a’ hasonló beszélgetésekkel múlasszam beteg barátom’ idejét egész’ az utólsó el-szenderedésig.^* Használt vólna ez mind kettőnknek; mert egy az, hogy ő ideje felett olvasott és tanúlt ember lévén, nem keveset tanúlhattam beszédeiből, nem-is vólt egyéb hija tanitásának, hanem hogy el-vetve elmés tréfákat elegyitett a’ leg-mélyebb tanúságú dolgokba, és azzal azt, a’ mit én már ki nyiltnak, ’s mindjárt meg-foghatandónak véltem, hirtelen meg-homályositotta, ’s el-mosolyodott: más az, hogy ő is illyen szép tudományokat tárgyazó gondolatokkal lévén el-foglalva, üres lehet vala, minden világi gondoktól, gyanakodásoktól, aggódásoktól, mellyek szokták leg-inkább terhelni, ’s zavarodásba hozni az útra készűlő lelket. - De meg mutatta az én betegem utóljára, hogy nem én tsaltam-meg őtet, mellyet olly ártatlanúl akartam, hanem ő őnként engedett az időnek, ’s az én jóra intézett tsalásomnak. Mert ugyan is.^*

El-érkezvén az a’ nap, a’ mellyen kezdém Irásomat, - az a’ szerentsés, de irtóztató harmadnap; mellytől még hármat vagy négyet számlálván, el-kelle neki kőltözni, az orvosok’ számvetése szerént, hozzá fogok én ismét korán reggel az én tekervényes kérdéseimhez keresvén beteg barátom’ elméjének újabb foglalatosságokat, ’s éppen ezt kerdezém tőle nyájasan: vallyon Cicerónak, a’ ki Pogány létére is, nagyon felségesen gondolkodott a’ Lélekről, leszsz-é annyi jutalma a’ más világon, hogy ha meg-nem korbátsolhatja is, leg-alább ki nevethesse a’ keresztyénnek – született Voltért? Erre egy igen kartsú mosolygás közben reám tekíntvén, és egyszerre ismét homlokának ’s egész ártzulatjának rántzait, egy Méltóságot mutató rendbe ’s formába szedvén a’ beteg, azt feleli: barátom! - már elég – harmadnap-ólta engedek akaratodnak. - Minden kérdésedre feleltem, és úgy feleltem, a’ mint te szeretted, ’s a’ mint vélted, hogy engemet barátságosan meg-tsalsz; és - elmémet kivánságod szerént való gondolatokkal elfoglalod – tovább nem lehet. Érzem, hogy rövid az idő már a’ hét esztendőt ki-nem-tőltöm: úgy tetszik, mint-ha maga súgná fülembe, a’ belőlem kőltözni szándékozó lélek, hogy harmad negyed nap alatt, őszve omlik ez a’ sárház, el-bomlik e’ sátor, a’ por főldé lessz, mint vólt annak előtte: a’ mi pedig hátra vagyon, még sok időt kíván, ’s történhetik, hogy elmém nem lessz illyen tsendes a’ végső lehelletig.^* Ne kénszeríts hát tovább ollyan tárgyról beszélgetni a’ millyent te kivánsz, hadd szóljak arról, a’ mit fel-tettem magamban még tegnap előtt, ’s a’ mit mig veled nem közlök, addig meg-nem halhatok. De, hogy beszédem híjába való ne legyen, kénszerítlek a’ tiszta barátság’ szentségére, valld-meg nekem most négy szem között: ha nem vagy-é te Frajmaurer?

Ekkor valamint nékem, hideg borzadás járta el minden tetemeimet, ’s reszketni kezdettem egésséges létemre-is, mintha valaki reménytelenűl valami titkos bűnömet lobbantotta vólna szememre; úgy az én betegem-is, el-sárgúl, mint a’ valóságos hólt test; ’s tsak hamar ismét tsorog artzulatjáról szem-látomást a’ veréjték, tűzbe-van egész teste, ’s olly keményen kezdenek verni élet-erei, hogy ki nyújtott karjait tapasztalható képpen meg-mozgatták: ezen meg-inkább meg-réműltem, ’s hogy ebből a’ véletlen el-változásból fel-ébresszem, nem késem semmit a’ felelettel, hanem valamint szemeit felém szegezte, igen nyájassan, de tréfára nem magyarázható férjfias tekíntettel, hozzá közelebb vonúlván, ’s kezét a’ mint ki vala nyúltva meg szoritván, azt felelem: Barátom! arra a’ barátság’ szentségére mondom, mellyre kénszerítesz, hogy én Frajmaurer nem vagyok. De te minden meg illetődés nélkűl mond meg nékem; mi okozta ezt a’ hirtelen való változásodat? Mintha^* minden éltető^* állatok benned erös viadalt indítottak vólna, ollyannak tetszettél akkor,^* egyszer’smind, mikor ezt a’ kérdést szádon ki-eresztetted. - Ezzel el-halgatok - ’s abban a’ hirtelen érkezett gyanúságba estem, hogy az én barátom Frajmaurer, ’s az újság-kívánás el-felejtetvén velem beteg barátom nyúgodalmát; igen óhajtva vártam, mit felel tovább vallás tételemre ’s kérdésemre?

Ő pedig egy kis-korig, merően nézvén szemem közé, ’s kezemet, melly már markában vala, kétszer háromszor mint egy méllyen andalgó ember meg szoritván, azt feleli; Én sem vagyok édes barátom! de ezt a’ kérdést előre fel-kellett tennem, hogy tudhassam, ha vallyon nem rossz helyen beszélek-é? - Egyéb^* aránt ha az vólnék, kérdeznem sem kell vala tégedet, mert a’ mint közönségesen hisszük, egyik a’ másikat meg isméri. Hogy pedig ollyan nagy változás esett egész emberi alkotmányomban erre a’ kérdésre, az okozta; mert most egy szempillantásban szemem előtt forgottak mind azok, valamiket a’ Frajmaurerségtöl reménylettem, ’s valamiket miatta szenvedtem, - előttem forgott az is, és éppen arra a’ gyanúságra vert ki, valamelly rend-kivül-való veréjték, hogy vallyon köteles vagyok-é én azoknak titokba-tartására, a’ mellyeket e’ társaság felől tudok, vagy nem? mert hogy ez elöttem nagy kérdés, utóbbi beszédimböl meg-fogod érteni. Megy gyöztem mind-az által magamat, ’s fel-tettem, hogy neked valamit tsak tudok, rendről rendre ki beszéllem, és ezt annál bátrabban, hogy ha sok száz Frajmaurer van a’ ki egymásnak nem olly meg-hitt barátja mint én neked; miért ne volna szabad nekünk titkainkat egymással közleni; ’s miért ne lehetne titkainkat mások’ előtt titokba tartani? Ne hűledezz hát barátom! se ne tartozkodj semmit, hald-meg a’ miket beszéllek – maradj velem mind végig, ’s ha miket homályosaknak tartassz beszédemben; kérdésekkel, de nem más idegen tárgyra tsapangokkal, hozd vissza beszédemnek természeti rendét, ’s élesszed emlékezetemet, a’ melly az egymásra tsoportozott képezetek miatt, kivált egy illyen hosszú le-irásban mint ez lessz, gyakran hanyatlani szokott.

Ekkor bezzeg nem vóltam rest a’ felelettel és ajánlással; - el-felejtettem már azt, hogy az én barátom halni indúlt; kész vagyok tőle ki zárni mind papot, doktort, tsak hogy őtet halgathassam, mintha leg-kedvesebb madarat fogtam vólna, ’s már markomban vólna, úgy örültem. - Ő hát az, gondolom magamban, ő az első – a’ ki ezen titkos Társaság’ valóságát ki tudta tanúlni a’ nélkűl, hogy társ lett vólna, ’s imé én leszek a’ második. - Ő róla mindent fel-tettem, mert ismertem nagy tehetségeit, ’s fáradhatatlan serénységét. - A’ Jesuitákról hallottam, hogy egyet magok közűl ki-választottak, hogy legyen Frajmaurerré; ’s azután nekik beszélje ki az egész titkot, és hogy az az egy el-is-ment ’s Frajmaurerré lett; de soha sem azt, hogy azzá lett, sem tsak leg kissebb titkot is, szerzetes Társsainak, ki nem jelentette, ’s imé én melly szerentsés vagyok? - Miként játszom én majd a’ Frajmaurerekkel? - miket nem teszek velek? mikor én őket meg ismerem, ők pedig nem tudnak engemet. Ollyan leszek, mint ama’ meg bűbájozott kalappal vagy tündér követskével biró ember, a’ ki maga mindeneket lát, őtet pedig senki sem. Illyen édes gondolkozások kőzt nagy nagy készséggel felelek a’ betegnek. Igen-is kedves barátom! én örömest hallom beszédedet, ollyanra tanítassz a’ mi elöttem tsupa titok; nem is múlatom el, hogy kérdésemmel ha hol szükséges lessz, emlékeztesselek mind beszéded’ rendjére, mind a’ homályos dolgoknak magyarázására; tsak hogy neked a’ beszéd terhedre ne legyen.

Jól vagyon barátom! felel a’ beteg, - én már az ajánlást meg-tettem,’s véghez is viszem a’ mit ajánlottam.^* De hát te mered-e magadat ajánlani? úgy ajánlani pedig, mint ha az Isten’ óltára előtt esküdnél, hogy a’ miket beszéllek, titokban tartod. - De jól meg-gondold magadat, mert tégedet ugyan az ajánlás alól az én halálom, az én nem létem, fel-nem fog óldozni; engemet pedig utólsó orámon is vádolna útnak indúlt lelkem, ha ollyan ember’ fülébe találnám súgni a’ titkot, a’ ki nyelvével parantsolni nem tudna; olyan titkot, mellynek örök halgatásban leendő tartására, még most-is kétségeskedem, ha nem esküdtem-é meg? - Úgy gondold-meg, tehát magadat; hogy ha beszédem, rajtad kivűl tovább terjed; az az átok, a’ melly talám engem’ illetett vólna ennek fel-fedezéséért, te reád fog hárámlani. - És te itt szint-ollyan halgató tartozól lenni, mintha valósággal Frajmaurer vólnál.

Meg-borzadtam ezen beszédekre, meg-vallom. - De az újság kívánás, tsak nem hagyott békét elmémnek, ’s illyen ajánlást tettem a’ betegnek: Barátom! valamint szégyenleném azt, ha vólna két leg-hivebb Frajmaurer, a’ ki egy-mást jobban szeretné, mint én tégedet, úgy annyival inkább bánnám azt, ha nem tudnám úgy magamban tartani titkaidat, a’ mint azok egymásét, ’s talám neked is vagyon hasonló bizodalmad felőlem, és ezen kénszeritésedet nem másként nézem, hanem, mint-egy előre botsátott tzeremóniát, bízvást tehát fogj hozzá. - Meg-is^* tartottam én szentűl ezen ajánlásomat mind addig, mig nem láttam ’s tapasztaltam, hogy magok a’ Frajmaurerek nem ollyan jó titok-tartók, mint a’ millyent keresett én bennem az én barátom: és ezután sem mertem vólna soha, ezeket, a’ miket most világ’ elébe terjesztek, ki-jelenteni; ha-nem-ha igen jól emlékeztem vólna barátom’ szavaira, hogy te úgymond itt, szint-ollyan halgató tartozol lenni, mintha valósággal Frajmaurer vólnál: mellyből ezt a’ következést tsináltam; hogy, ha tehát magok a’ Frajmaurerek tsak olyan kevéssé őrzik titkaikat, miért őrízném én jobban azt, a’ mit nem is Frajmaurertöl tanúltam, hanem hogy tudok, reménytelen történetnek köszönhetem. ’S reménylem hogy ezen mentség, a’ Frajmaurerek átka alól fel is szabadit engemet, sőt meg-hólt barátomat is.

Illyen ajánlásomra tehát tőkélletes meg nyúgovással lévén a’ beteg az én titok-tartó vóltom felől, hozzá kezd a’ beszédhez illyen-formán:

Már most tehát nékem, szerelmes barátom! meg-botsáss, ’s ne gondolj úgy szivedben; hogy vallyon miért kénszerítlek én tégedet azoknak titokban tartására, a’ mellyeket magam előtted el-nem titkolhatok? - Vagyon annak nyomos oka, hogy én ezt ki-jelentem, - mert én azt számtalanszor meg sírattam, hogy abba a’ társaságba be-nem mehettem. Ollyan oskola az, a’ mellyet keresve kell keresni a’ leg jobb erkőltsű embernek-is; és a’ mellybe hogy magam be-nem léphettem, a’ lessz elegendö vigasztalásom, ha te bele mehetsz. De mivel tudom, hogy te-is ollyan gyanúsággal vagy e’ szent társaság felől, a’ millyennel vóltam én, ’s vagynak, többnyire mindenek; ez okozta azt, hogy előtted vóltaképpen fel-fedezzem a’ mit róla tudok; nyilván ki mondjam okát, miért nem mehettem be én magam? ’s tudtodra adjam példámmal; ki kivántatik arra? hogy az ember Frajmaurer lehessen; ’s miken kell addig által menni?

Tudod azt édes barátom! hogy énnekem szerentsés születésem vólt. - Az Isten, és a’ Természet, több test, és elmebéli ajándékokkal ruházta-fel szegény személyemet, mint száz közűl egy akárkit; szűlejim jól nevelésemben ’s szorgalmatos tanítatásomban egész’ az elégségig munkások vóltak; - a’ minthogy tizenőt esztendős koromtól fogva, a’ miólta közelebbről, mint jó barát ’s tanúló társ úgy ismersz, meg-mutattam azt a’ világ’ előtt, hogy engemet a’ mindenható, a’ világnak haszonra és példáúl alkotott; a’ tisztességes tudományokat a’ mint szer-felett szerettem, úgy minden igyekezettel tanúltam; és minekelőtte még az oskolai porból, a’ nagyobb világ’ piatzára ki kell vala állanom, már szép elmémnek, nagy tehetségeimnek, időm felett való tudományomnak híre tsak-nem egész hazámban el-terjedett; - e’ miatt jó akaróim’ ’s tanáts-adóim’ segedelmek által tsak hamar, még húszon két esztendős koromban, nagy emberek’ társaságához vólt szerentsén, a’ kik engemet fellyebb kezdettek betsülni, mint közép-szerű születésem hozta vólna magával: annyira hogy magam is vérszemet kapván, nagyon keveset kezdtem gondolni akár kiben a’ születés által kapott, ’s östűl költsönözött méltósággal, ha a’ mellett más is nem vólt; hanem a’ nagy világ’ esméretségébe egésszen bele ereszkedvén, őnként és erővel kerestem a’ Nagyokkal való Társalkodást, a’ nálam alatsonyabb ajándékokkal birókat ugyan meg nem-útáltam; de azomban, az ollyanoknak a barátságokat vadásztam inkább; a’ kiket a’ nemes hajlandóságok, a’ születéssel együtt nyert belső tehetségek ’s ajándékok, és a’ már régen gyakorlott Virtus nálamnál a’ világ előtt érdemesebbekké tettek ’s nagyobb póltzra emeltek.

Könnyen el-gondolhatod barátom! hogy a’ nagy társaságokban, nagyokkal való barátkozásban, a’ mint sok-féle hajlandóságokat tapasztalhat az örömest visgálódó lélek, úgy azokat hasznára is tudja fordítani, a’ fáradhatatlan elme. Az illyeneknek köszönhetem én mind azt valami utóbb rajtam esett, és valamit a’ Frajmaurerekröl tudok, - történt a’ többek közt egyszer, hogy egy jó barátom A ¹a’ ki nékem ollyan buzgó keresztyénnek tetzett, ’s valóban utóbbi tapasztalásim szerént is az vólt, a’ millyenről még akkor lehetetlen vólt fel-tennem, hogy Frajmaurer légyen, mivel külömben is tsak magam-sorsú szegény vólt, el visz engemet egy városba B. be, közel a’ maga lakásához, nagy Urak’ társaságába. - A’ be-köszönés után az én barátom A. félre megy egy Urral egy óldal szobába, beszélgetni, én a’ többekkel benn maradok. ’S mivel engemet A. mint barátját úgy ismertetett (aufirólt) azon Urak társaságánál, engemet úgy néztek hihető gondatlanságból, mint hasonlóképpen Frajmaurert. Látta-é azt A. első tekíntettel, hogy az egész Társaság mind Frajmaurerekből áll? nem tudom; de hogy úgy vólt, azután eszre vettem; mert mint egy fél óraig beszélgetvén a’ velem lévő Urak, kit én velem, kit külön egymással, egyszer kezdenek Frajmaurerségröl beszélleni, meg-sem-álmodván hogy én az ne legyek. - Még messze nem mehetett a’ beszélgetés, a’ tegnapi bé vettekről ’s azoknak félelmekről vólt az emlékezet; mikor az én A. barátom, a’ maga beszélgető társával, be toppanván közinkbe az óldal szobából, hallja a’ beszédet – valami titkos jelt ád a’ többeknek, ’s én tsak azon veszem eszre magamat hogy másfelé van fordítva a’ beszéd, kettőnként, hármanként be mennek az óldal szobába; velem tsak egy marad, ’s meg-ismét mindnyájan ki jönnek, velem nyájasan beszéllenek, de a’ Frajmaurerségröl tőbb szó nem hallatott.

Egy pípa dohány után A. barátom el-vál tőlök, ’s következésképpen én-is – valamint az udvarból ki jövök, el-mosolyodom, A. kérdi, mit nevetek? - Azt, felelem, hogy most azt tapasztaltam, a’ mit soha sem hittem, hogy te Frajmaurer vagy. - Nem híjjába hogy tégedet sok nagy emberek, tudós keresztes papok, fő rangú katona Tisztek, Királyi Tanátsosok ’s Aranykúltsosok, mint Testvérjeket ollyan szívesen köszöntenek, ha hol találnak, nem hijába, hogy én a’ te belső titkos szobádba, annyi tsinosan készűlt festett képeket ’s rajzolatokat látok. Nem hágy többet szóllani az én A. barátom, hanem azt kérdi: ’s hát barátom! mi köze mind ezeknek a’ Frajmaurerséghez? ’s hogy tudod azt én felőlem fel-tenni, hogy én abból a’ Társaságból való légyek? Mellyre én tsak hirtelen, mint egy neheztelve azt felelem: Már édes barátom! az légy vagy ne légy nékem ahhoz semmi közöm: de tsudálkozhatom titkolodásodon, hiszen ezek a’ te jó barátid, a’ kiktől most el-váltunk, a’ tegnapi Gyűlésetekről beszélgetvén, rólad, füleimmel hallottam, hogy emlékeztek, és még többet beszéltek vólna, ha te az óldal szobából ki-nem jöttél vólna: de bizonyosan néked kellett fülökbe súgni, vagy akármi titkos jellel ki jelenteni, hogy én nem közűletek való vagyok, és azért tekertétek ollyan hirtelen más felé a’ beszédet.^* - Látod hát barátom! hogy én nem ok nélkűl tartalak téged’ Frajmaurernek. De azomban fogadom, hogy én miattam ugyan az lehetsz, ’s az is maradhatsz, mert én valamint beszédetekről, úgy arról is, hogy te ollyan ember vagy, soha senkinek nem szóllok tsak egy szót is; mert én is nehezen szenvedném azt, ha valaki véletlenűl titkaimba bele látván, azt akárkinek ki fetsegné. Nem tagadta tovább az én A. barátom magát, hanem azt feleli, ha ezt tselekszed, emberséges ember maradsz, de ha halgatni nem tudsz én arról sem tehetek, ’s nem is sokat törődöm vele. - Ezen én egy kitsinyt a’ fejemet meg-tsóváltam, ő pedig el-mosolyodék, az alatt a’ vendég fogadóba értünk, fel-űlünk a’ kotsiba, és ki-megyünk a’ faluba, ahol lakott az én A. barátom.

Az úton engemet ollyan valamelly fürkészelődő indúlat ösztönözött, a’ millyet magamban, míólta meg-emberedettebb észszel bírok, nem tapasztaltam. Jut eszemben, hogy egy ízben, egy ismerös jó Asszonyomhoz lévén útam, kért egy tanúló társam (a’ kiről bizonyosan tudtam, hogy amaz Asszony’ szerelméért el-hal) hogy vigyek el hozzá egy petsétes levelet, által veszem a’ levelet, de gondatlanúl vólt petsételve, ’s rossz vólt a’ viasz is, fel-bomlik a’ boríték, én pedig minden kivántsiság nélkűl meg-állottam, hogy bele sem tekíntettem, ’s hiven meg-adtam a’ levelet. - Most pedig, én magam sem gondolhatom-el, hol vette magát bennem, az a’ mód nélkűl kutatolódzó lélek? tsak alig tudtam le tsillapítani magamat, hogy A. barátomat ismét meg-ne szóllítsam, ’s ne faggatolódzam a’ Frajmaurerség felől. - De tsak ugyan, valahányszor erőltetett, torkon verte mind-annyiszor kívánságomat egy nemes meg-tartózkodás, mellyet A. Barátom’ első kemény és velős feleletjének köszönhetek.

Mennyit tusakodtam én magamban? - Hiszen mondok, A. én nékem meg-hitt barátom; ő egyébb titkait én előttem külömben sem fedezi, engemet szeret, és betsűl, emberséges; és szavamat meg-álló embernek ismér. Tudja pedig már azt, hogy a’ mai Társaságban véletlenűl mi történt rajta? ’s én rajtam? - maga vitt engemet oda, és igy maga okozta ezt a’ reménytelenséget; tudja azt, hogy én hallottam nyilván, nem titkolván előttem a’ többi, a’ tegnapi gyűlekezet felől való beszédet; és gondolhatja, hogy többet is hallottam ’s régebben beszélgettünk már arról.^* - Hát mitsoda gyermekes tartózkodás vólna tőlem, hogy most őtet meg-ne szóllítsam? ’s kérjem, hogy közöljön velem többet. - De ismét, meg-forditom tsak hirtelen az okoskodást: Hogy lehetne az? gondolom magamban: Mitsoda ortzátlanság vólna tőlem? Egy jó barátomon, egy ollyanon a’ ki minden titkait, ’s mellyeket tsak, valamelly különös fogadás’ sérelme nélkűl közölhet, velem közleni nem tartózkodik, így erőszakoskodni! - így élni vissza ki-nyílt szívével! - meg-esküdött ő a’ halgatásra, ha egyszer Frajmaurer. - Hogy^* én, az ő ’s az én vétkem nélkűl, valamint akármennyit hallottam, az neki elegendő szerentsétlensége, ’s most azt azzal szomoríttsam újobban hogy faggatolódzam? - Ő engem’ emberséges embernek tart, és a’ mint feleletje mutatja, ugyan azért láttatik azt kivánni tőlem, hogy halgassak arról a’ mit tudok: minden bizonnyal hát, ha én ő tőle többeket kérdeznék; úgy vélné, hogy vagy nem tartom őtet emberséges embernek, midőn titkot várok tőle annyi titkot, a’ mennyinél kevesebbet is el-takarni emberséges embert illet; vagy magam, az ő rövid, de velős íntése, ’s magam’ ajánlása ellen, embertelenség’ gyanújába ejtem magamat. - Igy tehát hozzá nem foghatok, ’s-meg-nem szollíthatom.

Már felét el haladtuk útunknak – elő vesz ismét a’ gyarló emberi viszketegség, hogy jó vólna most ezt a’ rövid időt, ’s ezt a’ jó alkalmatosságot hasznomra fordítani. - Küszködött bennem a’ Nemes indúlat, a’ rendetlen alatsonysággal – Már, gondolám magamban’, úgy a’ mint elősszőr ki-tsináltam, hozzá nem foghatok.^* - Beszédem’ leg-első folyamatjának gát van elébe vetve; el-sem tudom kezdeni, mikor meg-akadok. Inkább arra a’ szégyenkedésre vetemedem, hogy hazudjak. - Barátom ugyan a’ kivel dolgom van, ’s ő azt szentségnek véli, a’ miről kérdésem van, de már mit tegyek? eleget kell tennem viszketegségemnek – majd meg próbálom, reá fogom, hogy én örömest lennék Frajmaurer, ha ő útba igazítana. - Nyelvem’ végén vala már a’ kérdés, mikor ismét, valamelly ki magyarázhatatlan tartozkodás mint-egy le-kötötte számat; magába tér az alatsonyságra vetemedni indúlt lélek. Mitsoda gyengeség, mitsoda menthetetlen szemtelenség vólna, mondok magamban, ez? hogy én ollyannal ketségtessem-meg hitemet, ollyat igérjek barátomnak, a’ mit mostani eszemmel nem tehetek: mitsoda rossz vélekedéssel vóltam én a’ Frajmaurerségről, ’s vagyok most is? felelj-meg tusakodó lelkem, magad! - Én azokat, Istennel ’s vallással nem gondoló embereknek, Kristus’ tsúfolóknak véltem, ’s gyanitom most is. - Hinni valamit, és azt ki nem merni mondani társaságban, élni ’s azt tudatni vagy szégyenleni, vagy nem merni, ezek mind rossznak a’ jele. - ’S^* én még is most, eggy régi meg-hitt barátomnak azzal áljak elő, ’s úgy tettessem magamat, hogy én ollyan társaságba kivánok lépni? - bizony, talám magam meg-utálnám magamat, mihelyt a’ szót számon ki ereszteném. - De fel-teszem, hogy ő minden tartózkodás nélkűl némelly kőzönségesebbeket ki beszélne; ’s engemet meg-találna győzni arról, hogy nem ollyan meg-vetendő társaság az, mint én véltem; hogy mind ollyan jó gondolkodású, nemes hajlandóságú emberek az ő társai, mint ő maga; jó Keresztyének, hisznek Istent, Kristust, fel-támadást, idvességet ’s mindent a’ mi szükséges, - és ezeknek én hitelt adván, - mert bizonyosan el hinném, ha ő állítaná – azzá lennék; vallyon nem szégyenleném-e-meg magamat akkor is? eszembe jutván; hogy nékem arra hogy illyen reménytelen jóba részesűljek; holmi maradhatatlan kutatolódás, titok kivánás, alatsony faggatolódzás szolgáltatott alkalmatosságot, nem pedig valamelly nemes meg-határozás, bátor el-tökéllés, és helyes okokon épűlt vágyódás – vagy bele látván szívemnek titkos tsalárdságiba ez az én jó Barátom, a’ ki engemet soha meg-nem-tsalt, ’s nem-is akart; meg-neheztelne, és a’ lesnek lessel kerűlvén eleibe, ollyan szinekkel festené-le előttem ezen társaságot; ollyan őszve-zűrt-zavart festéket adna a’ rajzolatnak, hogy engemet örökös homályba, ’s ki fejthetetlen kétségeskedésbe ejtene, tsalárdságom’ ’s kívántsiságom’ hóltig való büntetésére.

Illyen andalgások közt tőltőttem a’ szekérben tsak nem másfél órát, - gondolkodott ő is; még pedig a’ mint vettem eszre, szomorú formán; - hihető, a’ mai véletlenségen tűnődött, ’s gondatlanságát szégyenlette. - Egymás mellett űltünk a’ kotsiban, de olly némánn, és méllységes halgatás között, mintha a’ kúma barlangjában a’ boszorkány Asszonyt láb-hegyen kísérnénk a’ félelem hajléka felé. - Azt forgatta kétség kivűl ő is eszében: vallyon mit gondol ez az én barátom mi felőlünk? - melly gondatlan ember vóltam én? hogy őtet ollyan helyre vévén tsak ollyan keveset vígyáztam, - de melly maga-gondolatlanok vóltak társaim, hogy meg-nem kérdezték tőlem; kitsoda ez? minekelőtte magok titkairól olly nyilván beszélnének. - Eszébe sem jutott az A. nak, hogy ő engemet, mihelyt be léptünk, barátjának nevezett, ’s amazok, hihető ezt a’ nevezetet, nagyon szoros értelemben vették. - Tsak el-lehet gondolni; hogy eléggé meg-szenvedett ő ez maga gondatlanságból esett hibáért, magától is - ’s éppen nem vólt szüksége reá, hogy én is őtet újjabb kérdeződéssel büntessem.^* - Elég az hozzá, hogy mikor már a’ faluhoz közel vólnánk; ő fel-eszmélkedik tűnődésiből; ’s meg-szóllit engemet nyájasan: No, úgymond; mi bizony szerentséssen el-jövénk egy egész postát, úgy, hogy nem is szóltunk egymáshoz: a’ mi kotsisunk bizonyosan azt gondolja, hogy ma, valahol öszve-vesztünk ketten, ’s haragszunk egymásra. - ’S^* mirűl gondolkozol ollyan hosszasan?

Soha már kívánva sem lehetne kiváni jobb alkalmatosságot a’ kérdezősködésre, mint ez vala.^* - De én ezen utolsó szókra, ollyan hírtelen való változást érzettem magamban, mintha melyem szorúlt vólna; és bizonyosan; ha valami vén Asszonyi képzelődésekkel bíró ember vólnék, ezt kellett vólna gondolnom: hogy a’ Frajmaurereknek még a’ szavoknak is valami bájaló ereje vagyon, ’s tsak ugyan tsinált is ez nekem, még gondolatimban is változást.^* - Elég az, hogy én ezen szóra úgy meg döbbentem, hogy elfelejtettem bele ugratni a’ titok’ nyomozásba, hanem inkább, a’ mint^* hírtelen rendbe tudtam szedni gondolatimat ollyan felelet adáson mesterkedtem, mellyel el-titkoljam eddig vólt gondolatimat, ’s ha mi gyanúja lehetett barátomnak a’ felől, azt is ki-verjem fejéből. - Azt felelem hát neki hasonló nyájassággal: Be kár vala, barátom! már addig míg egésszen haza nem értünk, meg szóllamlanod; hadd ditsekedtünk vólna feleséged előtt, mi nagy tsuda történt vala rajtunk? hogy B, várostól fogva hazáig, két jó barát; - két egymással telhetetlen jó barát, egy szót sem szóllott egymáshoz. - Ő is ezen felelettel tökélletesen meg-elégedettnek mutatta magát; ’s nagyot nevetett. De tsak ugyan ki-tetszett az utóbb, hogy arra, hogy én Frajmaurer legyek, ez a’ halgatás vala a’ leg-első lépés.

Le szállunk hát a’ kotsiból, - én az asszonynak köszönök. A. barátom pedig be-megy a’ maga be-nyíló szobájába, és annak ajtaját szokásan kivűl nyitva hagyja, ’s mint egy fél óráig író asztala körül maradván ki jön, - le ülünk a’ vatsorához – el-beszélli feleségének, hol vóltunk? - névről névre ki-nevezi, hogy ezek ’s ezek köszöntik. - Én még akkor tudtam-meg külső rangjokról; kik vóltak legyen azok, a’ kiknek ma társaságokban vóltam. Nem vólt ugyan ez előttem ollyan nagy újság; mert tudtam azt, hogy sok nagy emberek vagynak a’ Frajmaurerek között; és én tsak éppen tudományok ’s erkőltsök (moralis Charakterjek) felűl vóltam rossz vélekedéssel. De azon tsak ugyan tsudálkoztam, hogy mikor A. barátom, ezeknek neveit emlegette; a’ felesége igen nagy örömmel fogadta a’ köszöntést, sőt némelly különös környűl állásokról is tudakozódott, - más felé tére azután a’ beszéd, ’s sok nyájasságok között el-telik a’ vatsora – mindnyájan fekünni megyünk.

Úgy szokott többnyire történni, hogy ha az ember ébren, valami különöst tapasztal, vagy szívre ható történetekben forog, ejtszaka vele álmadik, - rajtam pedig az esett, hogy egész éjjel nem alhattam. - A’ társaság, - az útazás, - az úton való halgatás, - a’ véletlen meg-tsalattatás, - a’ meg-döbbenés, szüntelen eszemben forgottak, - háromszor gyúlytattam világot; külömbféle könyveket szedtem elő olvasni: hogy az által vagy ki-megy fejemből ez a’ nyughatatlanító gondolkodás, vagy meg-nehezednek az olvasás alatt szemeim; ’s el-szenderedem – de nem lehetett egyik is, - álmas lévén is el-nem-alhattam – olvastam, ’s a’ mit olvastam, nem értettem; mikor a’ levelet fordítanom kellett, akkor jutott eszembe, hogy nem tudom mi vólt a’ túlsó lapon? háromszor is elő meg elő kezdettem; de tsak mind híjába vólt ellenállásom, vissza jött a’ nyughatatlan gondolat, ’s nem adott helyet elmémben más képezeteknek. - Mit tegyek hát? - utóljára el-óltom a’ világot; - szabad szárnyra eresztem képzelődésimet, - hányom vetem egymás után a’ szakadatlan folyamattal következendő gondolatokat. Most gyermeki könnyen hívéssel vádolom, a’ Frajmaurerekről eddig vólt gyanús hitelemet, - bizony tsak értetlen nevelő dajkáim verték, gondolám, fejembe, ’s a’ vallás mellett szer-felett buzgó tanítóim, az azokról való bal itélet tételt. - Lehetetlen,^* hogy azok ollyan zabolátlan erköltsű emberek legyenek, mint én gondoltam; - nem arra kell talám érteni azt a’ szabad nevezetet, hanem más dologra; mert lám társaság vagyon ezek között, melly pedig rend tartás és törvény nelkűl fenn nem álhat, - okos szabadság hát ez az övék. - Mennyi nagy ember vólt most ott együtt? a’ hová engem’ A. barátom vezetett; - beszédjekből mély tudomány, ’s jó szív tetszett-ki; társalkodásokból pedig a’ barátsággal való tökélletes meg-elégedés. Ha ezek illyen elmés, illyen tanúlt emberek létekre meg-tsalatkoztak vólna abban, hogy abba a’ Társaságba avatták magokat: lehetetlen vólna az, hogy egymást ollyan tökélletes meg-nyúgovással szeressék, ’s titkaikat egymással tartózkodás nélkűl közöljék. - Majd ismét, más ellenkező gondolatok tolták ki szívemből ezeket. - De miért van hát, gondolom magamban, hogy ha jó az a’mit ők hisznek; ha ollyan boldog az a’ társaság, mellyet ők együtt tesznek; hogy ők azt még-is senkinek ki jelenteni nem akarják? vagy álnokság fekszik a’ fedél alatt, mivel ők a’ világgal szégyenlik közleni fenn állások’ valóságát; vagy nagy írígységnek, szeretetlenségnek, használni nem akarásnak munkája bennek, hogy ollyan jó lévén az,^* a’ mivel ők bírnak; mást azzal bóldogítani nem akarnak; avagy tsak bizonyosan nem közönséges az ő ember-szeretések, személy válogató az ő barátságok, holott a’ teremtő, a’ mint mindnyájunkat egy törsőkből teremt; úgy valóban azt akarja, hogy az egész világot egy formán kívánjuk boldogítani: - ’s hát! már vallyon, ha ők ollyan meg hittjei egymásnak, ha ollyan öszve esküdt barátok; nem de nem azt tselekszi-e ez a’ szoros öszve kaptsoltatás? hogy ha nekem igazságos panaszom van is egy Frajmaurer ellen, még is az az egész társaság, annak az igazságtalannak pártját fogja, az én igaz panaszomat számba sem vévén. - De vallyon mit is tétovázok? - lehetséges-e? hogy az jó legyen, ’s hasznos rendtartású társaság, a’ melly a’ hittel ’s vallással ollyan keveset gondol, - úgy kell pedig ítélnem, ámbár leg-jobbaknak, ’s virtussal fényeskedő embereknek tessenek is ezek világ szerént; mikor látom, hogy tsak ezek közt is, a’ kikkel eggyütt valék, több külömböző vallású emberek vóltak, és még is egymás közt semmi külömbséget nem tettek. - Akármint hányd-vesd itt Lelkem elémbe a’ tűredelmet, - nem engedhetek gyenge ellent állásodnak: mert valakit el-tűrni, szenvedhetni, nem háborgatni, maga értelmébe meg-hagyni; és ismét valakit, noha velem vagy más barátommal éppen ellenkező értelemben vagyon, szint-úgy szeretni, magamat kedvéhez, ’s rend tartásihoz alkalmaztatni, ’s a’ tőlem való külömbözéssel semmit sem gondolni, sokkal más dolog. - Amaz felebaráti szeretet, tűredelem, Tolerantia, emez pedig, úgy tetszik Indifferentismus, melly ha nem szűlő Annya, bizony leg-alább szoptató dajkája, az Isten-nélkűl-valóságnak.

Könnyű lett vólna már nekem vélekedésemben tökélletesen meg-erősödnöm, ’s meg is lett vólna az, ha gondolatim tovább is ezen a’ nyomon jártak vólna; - de a’ mint a’ mélly gondolkodásban szokott történni, hogy a’ részre osztott képezetek, ’s a’ részeknek meg ismét öszve foglalási, egyesítése, újjabb újjabb képzelődéseket szűlnek a’ lélekben: úgy történt én bennem is, - a’ vallásról az Isteni tisztelet – a’ türedelemről a’ szánakozás – a’ szánakozásról az alamisnálkodás – az alamisnálkodásról ismét a’ jó adakozó ember, - az Isteni tiszteletről, a’ jó templom’ gyakorló ’s Papjait betsűlő ember jutott eszembe, a’ millyent pedig A. barátomban ismertem. - Változik hát a’^* változott képzelődéssel az Itélet-tétel is, - ez – mondám magamban, ez az én A. barátom, már tsak el kell hinnem, hogy valósággal Frajmaurer; azt mutatja a’ tegnapi véletlen történet, ’s erősíti az általam eléggé tapasztaltatott széles esmeretség: ezt pedig nyilván tudom, hogy minden reggel estve, Istenéhez kötelességét el végzi, - nem szin-mutatóképpen pedig, mert azt előttem is, noha jó barátjának hisz, a’ mennyire illendő, el-titkolja: hogy pedig illyes szent foglalatosságiban eléggé buzgó, azt is el-kell hinnem; mert reá nyitván egy reggel véletlenűl az ajtót, mikor éppen imádkozott; félbe nem hagyta, sem tsak felém sem tekíntett, ’s a’ mennyire már két vagy három ízbéli hosszassabb nála létemben tapasztalhattam, semmi munkához addig nem fog, míg ájtatosságát véghez nem viszi; ezt pedig nem úgy tselekszi, mint némelly kelletlenűl buzgók, ’s nem lehet azok közé az erkőltstelen szenteskedők közé számlálni, a’ kik vagy azért szeretik az Istent, hogy adjon nekik, ők pedig senkinek sem adnak, egy szegényt, egy nyomorúltat, nem tudom mitsoda idvességes reménység fejében is fel-nem-segítenek; vagy pedig más indúlatjok’ kényén’ járni szeretvén, ’s tzégéres bűnökben lélekzvén, azzal akarják az Istent ki elégíteni, hogy napjában egyszer kétszer ájtatoskodnak. - Éppen nem – az én A. barátom nem azok közűl való, tzégéres, sőt tsak különösen szeretett bűnről is meg-nem jegyzettem; haszontalan esküvést, motskos trágár beszédet, Isten-káromlást, ember-szóllást, mást sértegető durva beszédeket soha szájából nem hallottam, innep-naponként két mértföldnyire jár templomba, és soha arról nem panaszolkodik, hogy terhes az Isteni szolgálat; házas társát fedhetetlenűl szereti – tselédjeit okos fenyítékben tartja, - alatta valóinak szelídséggel parantsol, - a’ szegényeken segít; még pedig sokszor titkon. A’ többek közt történt egyszer vele való útazásomban, hogy későllöttük az alkalmatos vendég-fogadóig való hajtatást: meg-szállunk egy tisztességes hivatalú, de nagyon el-szegényedett embernél, ’s meg-nem mondottuk, kik legyünk, - a’ gazda-asszony szorgalmatos vólt az ebédről, de nem igen vólt szegénynek, miből? - velünk pedig vólt, egy edénybe bele tsinált igen jó töltött káposzta, abból jól lakunk, borunk is vólt, azt itt meg isszuk, mind a’ gazdával, gazda-asszonnyal együtt. - Én eleinte gyanakodtam, minthogy a’ gondolatoknak senki sem parantsolhat, hogy talám költeni restelt a’ vendég-fogadóban, az én barátom, ’s azért nem hajtatott odáig: de meg-mutatta hogy nem azért, mert ebéd után pipa kőzben, el-beszélgetvén az én gazdám az ő sorsa váltózásit, ’s mostani szegénységét; annyira szívére vette azt az én A. barátom, hogy az útonn is gyakorta sajnálkozva emlegette; el-válásunkkor pedig, midőn a’ gazda kérdezte vólna szép kérésekkel, hogy kik vagyunk, egy óltsó tobák tartót ki vesz az én A. barátom a’ sebjéből, melly alig ért egy márjást, ’s azt kezébe adván a’ gazdának, azt mondja: Barátom! egyéb ajándékot nem adhatok, - ezt a’ pikszist tartsd-meg emlékezetemre; ebből, ha ki legyek ki nem? meg nem tudod is leg-alább szívemet meg-fogod ismerni. - Én vissza jövet ismét azon jó gazdához be-fordúltam, hogy majd fel-óldom a’ kételkedés alól, ’s meg-mondom, ki vólt az az útas? ’s akkor mondá meg a’ Gazda, hogy a’ tobák-tartó be-vólt tömve papirossal, és a’ fenekénn négy arany találtatott, nekem pedig erről az én A. barátom tsak egy szót sem szóllott.

Ez ’s több jó erkőltsőket mutató tselekedeti az én A. barátomnak, ki kezdték verni fejemből, a’ Frajmaurerekről való bal^* ítélet-tételt: de a’ sok öszve ütközött vélekedések, ’s az álmatlanságba már bele fáradt nyughatatlan elme, megint ezt gondoltatja velem: Hát, ha a’ többi nem illyen ember; hát-ha ezzel az illyen jó erkőltsök’ gyakorlása, vagy-is a’ jámbor hajlandóságok természettel vele születtek, és nem úgy ollyan ő mint Frajmaurer, hanem tsak mint szerentsés születésű ember: lehet azomban, hogy ő néki az ő társasága mást, és pedig rosszat javal; ’s ő talám ezt, más Frajmaurer’ tudtával tselekedni szégyenlené is, - vagy ismét: ki tudja? gondolom magamban; hát ha az a’ szegény gazda, a’ kit ö meg-ajándékozott, maga is Frajmaurer vólt; tsak azért kérdezte az én A. barátom’ nevét, hogy engemet vakítson; az egyik Frajmaurernek pedig, hogy a’ másik ád, már akár mi fejében, azt el-hittem; avagy tsak magok-viseletéből úgy gondolhattam; ’s ehez a’ gyanús képzelődések hozzá tették azt is; hát ha én rajtam ’s máson, a’ kik vagyunk, kétszeresen is ki veszi, a’ mit esküdt barátjának ád. - De ismét, - mintha torkonn fogta vólna egyik gondolat a’ másikat: - Hogy hogy lehetne az? mondám: hiszen az ollyan egyűgyű ember mint a’ mi gazdánk vólt, vagy nem lehet Frajmaurer, vagy ha ő is az, bizony nem lehet felőlök furfangságot fel-tenni; - ’s hát azok a’ sok szegény alatsony sorsú parasztok, jobbágyok, házról házra járó kóldúsok, a’ kikkel ő jól-tesz, kit betegségből gyógyít-meg, kit naponként eledellel és itallal tart, kit különös segítséggel jó állapotba helyheztet, ’s boldogúlásokon erőlködik, mind Frajmaurerek vólnának-e? lehetetlen gondolnom – és még is jót tesz velek, - holott maga sints éppen ollyan szerentsés állapotban, hogy élire ne verhetné azt, a’ mi[t] másnak ád; gyermekei vagynak, a’ kiknek más ember el-szokta rakni a’ mit keres, ez pedig azokat is szépen neveli, a’ másnak is elég jut, holott tudtomra, ez előtt hét esztendővel, talpig szegény legény vólt. - ’S hát tsak ő maga-e illyen jól tévő? hiszen, a’ tegnapi társaságban, azok az Urak, szegények’ kasszáját is emlegettek. - Ezek, ’s több illyen gondolatok, annyira meg-zavarták elmémet, hogy tovább már jóságáról, vagy rosszaságárúl a’ Frajmaurerségnek gondolkodni sem mertem, hanem azt egésszen függőben hagytam. - ’S talám éppen tsak ezt a’ meg határozásomat várta az örző angyal ’s ha ennyire vehettem vólna magamat eddig is; már régen meg-engedte vólna, hogy nyúgodjam; mert hajnal felé tsendes álom ereszkedett szemeimre, mélyen el-aludtam, ’s egész reggeli hét óráig fel sem-ébredtem, ’s a’ mint eszembe juthatott, méllyen aludtomban tsak azt álmodtam, hogy azokkal a’ nagy Urakkal vóltam együtt, a’ kiket tegnap láttam, és hogy azok engemet is rendre meg-tsokoltak, mint szintén az én A. barátomat.

Még fel-sem-kőltem ágyamból, midőn A. barátom be kűldi hozzám Inassát, azt vélvén, hogy mivel vasárnap vólt, ’s messze kellett menni Isteni tiszteletre, talám már én régen fel-is-őltöztem; - jó reggelt kíván, ’s azt ízeni, hogy a’ kotsik készen vagynak, ha tetszik vele ’s tselédjeivel templomba mennem; - én vissza ízenek, hogy még fekszem; mert egész hajnalig nem alhattam; hanem, ha addig várakozván, míg én fel-őltözöm, talám el-is késnének, inkább ide haza maradok. - Ezen izenetre be jön hozzám maga, ’s meg mondja, hogy ő ugyan fijával és leányával el-megy, és dél után egy órára fog-vissza-jönni; velem pedig mint-hogy készűletlen vagyok, ’s míg én készűlnék el-késnének, itthon hagyja az Asszonyt; hanem őtet jó ebédre várjuk. Én őtet el-botsátottam; de ezen ismét egy kitsínyt meg-ütköztem; hogy ő ollyan jó és szorgalmatos Templom’ gyakorló ember lévén, az én kedvemért, hogy legyen kivel múlatnom magamat, a’ feleségét el-vonja az ollyan szent foglalatosságtól. - Millyen tsudálatos az elme? hiszen én őtet régen illyen embernek ismertem, ’s történt az már másszor is, hogy vagy feleségét vagy leányát itthon hagyta, az én, vagy más vendége kedvéért, a’ kik a’ templomon nem kaptak; és még is ez énnékem, mind eddig, semmi gyanús gondolatra nem szolgáltatott alkalmatosságot, hanem tsak éppen most; és most miért? - azért mert Frajmaurer.

Oda haza maradok tehát én, ’s tsak hamar fel-őltözvén bé megyek az Asszonyhoz, a’ ki éppen akkor, férjének be nyíló szobájában az író asztal körűl tisztogatolodott, oda is bé megyek, jó reggelt mondok neki, - ő el-fogadja egész nyájassággal – le űltet - ’s egy kiskorig beszélgetvén velem, ki hivja a’ föző Asszony – én a’ szobába magam maradok, körűl nézegetem jobban a’ szép mesterséggel festett képeket, mellyeket az előtt is lett vólna módom visgálni; de még akkor nem is ügyeltem reá, nem tudván mitsoda szerzetbéli ember legyen az én barátom? De mit láttam akkor is? - tsupa rajzolatokat, minden magyarázó irás nélkűl; egy papirosonn láttam egy Templomnak belső részét, oszlopokkal és mesterséges bóltozatokkal, ’s leg-fellyűl az oltár felett a’ Szent Háromság’ emblemáját; mellette két felől, két kűlönös papiroson, igen régi omladozott^* épűleteknek maradványit le-festve ’s körűlötte temetö kerteket; imitt-amott a’ falakon külömb-külömb férjfi személyeknek árnyék képeit; ’s éppen mikor a’rajzolatokat visgálnám, és annak igen szép vonásait tsudálnám; akkor jön-be az Asszony: ’s közelebb lépvén felém; minden meg-illetődés nélkűl: kezdi magyarázgatni: hogy ez a’ templom úgy-mond, és a’ két felől mellette lévő omladozott épűlet, szabad kézzel van rajzolva, és a’ ki ezeket tsinálta, tsinált ugymond az én Uramnak többeket is, ennél sokkal mesterségesebbeket; de azokat az író asztalában tartja, nem lévén elegendő helyjek a’ falon. (Nem^* azt vártam én gondoltam magamban, hanem hogy magyaráznád meg, mit példáznak ezek?) Ezek az árnyék képek pedig úgymond, egyik Gróff C. másik Báró D. harmadik General E. negyedik Kanonok F. ez pedig az öreg Hadnagy képe, a’ kit mostanában várunk hozzánk, az Uramnak igen jó barátja.

Ama’ kettő felelék én úgy tetszik tegnap velünk vólt egy társaságban a’ B. városban; ott láttam, hogy azok is A. barátomnak igen jó barátjai; az Asszony valóban nagyon szerentsés, hogy férje után illyen nagy embereknek ismeretségében lehet. - Én úgymond az Asszony, valóban szerentsésnek tartom magamat, és bátran ki merem mondani, hogy az Uram is szerentsés én velem; mert nem minden Asszony tudná^* örömest szenvedni, az illyen rangja felett lévő Uraságokkal való társalkodást; gyakran meg-esik, hogy váratlan jönnek szegény házunkhoz; itt pedig szívesen kellene látnom, ha ellenségem vólna is. - De igen jó szivű emberek is ám azok az én Uram’ Baráti mindnyájan, a’ mi szűk konyhánkkal ’s szoros asztalunkkal tellyessen meg-elégesznek; sőt nem is engedik tudatni, hogy jönnek, hanem tsak váratlan szoktak meg-lepni bennünket, hogy miattok valami szokatlan készűleteket ne tegyűnk, ’s nékik itt ollyan jó kedvek szokott lenni, hogy én magam tsudálkozom rajta. - De azt kérdem én tovább: hát az Asszony, és az Ur; mi hasznát veszi osztán annak, hogy azok az Urat meg-látogatják, vele nyájaskodnak, ’s ebédet, vatsorát (mert az tsak kőltségbe kerűl) esznek isznak? Oh édes Uram! felel az Asszony, meg-esne benne ha az ember minden nemes tselekedetből hasznot várna, ’s egyebet nem tenne, hanem a’ miből valamit reményl magának; - én ha semmi hasznát nem venném is, leg-alább kárát nem vallom, ’s örűlök egyszer’smind annak, hogy az Uramnak a’ velek való barátkozásban egész kedve telik; de úgy tartom, hogy az Uram, ha én nem is, tsak-ugyan veszi hasznát; mert ő is akármerre jár-kél mindenütt otthon van; ha szegény legény barátjához megy, szegény asztal mellé űl; ha Gróffhoz, Grófi ebédet eszik, szabadon, minden tartozkodás nélkűl alkalmatosságával él, mint-ha otthon vólna; ’s ez a’ meg-nyúgotság; élete folytával való meg-elégedés nagyobb nyereség egy embernek – de virtust szerető embert értek – mint, ha azt, a’ mit jó barátinak enni adott, más napra tartaná; és ez ösztön neki arra, hogy kétszerezett szorgalmatossággal járjon el hívatalába, ’s ne ímmel ámmal hanem reá feküdve keresse élelmét, tudván, hogy nem tsak neki kell magának, hanem másoknak is. - Úgy-de, ismét felelek, hát az Asszony gyermekei valaha majd nem bánják-e meg, azt az Atyok’ barátságos voltát? - de bezzeg be tőlt a’ felelettel szemem, szám. Úgy neveljük úgymond őket, hogy meg-ne bánják – beléjek óltjuk a’ nemes emberiséget jó előre, úgy, hogy ha ők is magok’ kezére gazdálkodnak valaha, így fognak gondolkodni; mint mi: igyekezünk, fáradozzunk, keressünk, hogy emberséges embernek tudjunk szolgálni, ’s jó barátinkkal vígan élni.^* - Az illyen nemes gondolkodással, úgy-mond, tőbbnyire vele jár az életre valóság, kivált a’ ki már nem tsak úgy neveltetetik, hanem úgy is születik – ha tudnám, hogy a’ gyermekem nem illyen nemesen fog gondolkodni, előre meg-folytogatnám, szép dolog Uram! az a’ jó szív; soha sem fél az attól, hogy a’ maga jóságának kárát vallja; avagy tsak tökélletes bizodalma van ahoz, hogy más is ollyan jó ő hozzá, mint ő máshoz.

Az illyen nemes feleletekre én tsak el-bámúltam.^* Ezt egy falusi Asszonytól; jól született ugyan ’s jól neveltetett, de tsak köz nemes sorsú Asszonytól nekem hallani, ollyan volt; mintha Szent Pál Apostol tanitott vólna valami Istenes erköltsi tudományra.^* Nem is tudtam egyebet reá felelni, hanem tsak azt, hogy boldog ember, a’ kit így meg-áld Isten; mind szivvel, mind vagyonnal. Alig vártam azomban, hogy magamat ennek a’ nemes Asszonynak tekintete elől félre vonhassam, ’s azokról, a’ miket mondott, magánosan gondolkozhassam. Szerentsémre, kiskori halgatásunk után maga kérdi tőlem; hogy mivel parantsolom, hogy múlasson? Engedje-meg, felelek, hogy a’ kertbe járkálni menjek; mert az éjtszaka rosszúl aludtam, tartok tőle, hogy ha álmosságomat el-nem kergethetem, majd az egész ebéd felett komor leszek, Ő tehát el-botsát én el-megyek. Kitsíny vólt a’ kert, de gazdag; gyönyörű gyümőlts fákkal rakott, és a’ közepén egy nyári ebédlő asztal, mellyet szép termő fák árnyékoztak, eleget vatsoráltam alattok már ez előtt-is. A’ mint az asztal mellett el-mentem, eszembe jutott, hogy vallyon miért nem tudtam én ezen az Asszonyon annyira tsudálkozni, ez előtt, mint most? miért nem ismértem eddig úgy mint most? vagy találtam-e most benne valami ollyan újjat, a’ mit ez előtt nem tapasztalhattam? Tudtam azt, tapasztaltam, hogy talpra esett jó Gazda-Asszony, hogy jó erkőltsü, és férjét buzgóan szerető, gyermekeit jól neveli, szegényekkel jól-tévő. Tudtam azt is, hogy van esze, tapasztaltam azt-is, hogy barátságos, és a’ vendégtől éppen nem írtózik; de hogy illyen okoskodások, ’s illyen nemes ki-jelentések teljenek tőle, azt tsak nem-is reménylettem, De tsak hamar el találtam az okát, ’s magam meg-feleltem kételkedésemre; hogy tudni-illik, én eddig nem tudtam azt, hogy az ő Ura Frajmaurer, ’s azért a’ barátságot sem tudtam benne kárhoztatni, és így szemembe sem tűnt sem a’ vendég, sem más ollyas, a’ mi most gondolkodásba ejt; mert bizonyosan, ha az előtt tettem vólna is véletlenűl elébe ezt a’ kérdést, akkor is igy felelt vólna. Magamon tsudálkoztam tehát inkább, ’s azon a’ nagy gyengeségemen; hogy a’ mit ez előtt egy héttel, magam-is nemes hajlandóságra magyaráztam vólna, mert tudod, hogy én is ollyan ember vagyok, a’ ki nem tsak magamnak szeretek élni, azt most jó barátom’ feleségében úgy néztem mint hibát, ’s a’kérdést-is ollyan formán tettem fel; és miért? tsak azért, mert az Ura Frajmaurer: és így méltán büntetett-meg, ezzel a’ nemes felelettel.

Odébb megyek egynéhány lépéssel, és egy komlóval ernyősen be árnyékozott, tiszta, és téres úton ballagdogálok, ’s egészszen andalgásnak adom magamat. Mitsoda szörnyű változás ez? így tűnődöm magamban. Én ez előtt minden újságot, minden váratlant, akár melly reménytelent, hideg vérrel tudtam fogadni, s most nem győzöm viszketeges elmém’ gyanúságait, kérdezősködéseit, kételkedéseit, felelettel. De mitsoda változás ez különössen, hogy én ez előtt sok nagy emberekről, a’ kiket érdemeikért tiszteltem, hallottam, hogy ők Frajmaurerek, de azon soha tsak leg-kissebbé is meg-nem illetődtem, sem titkaikat tudni nem ohajtottam; az ő dolga, mondám, ő lássa’ mit hisz, én is tudom kinek hittem.^* De most a’ tegnapi történet, a’ nyughatatlan ejtszaka, ’s közelebb ennek az Asszonynak beszéde, annyira meg-változtatták semmivel nem törödésemet; hogy úgy-tetszik, mint ha nagy kő fekünne szivemen mind addig, mig tsak valamennyire is meg-nem világosodom. Tudni illik, vólt már akkor bennem valami vágyódás a’ szabad kőmiveségre, de még a’ rossz fundamentomon épűlt még akkor tsak azt nehezteltem, azt nem szenvedhettem, hogy én nem tudhatom azt, mitsodások ök? azt a’ gyanúmat már jó formán el-vertem, hogy ők nem jó emberek, hogy a’ társaságnak ártalmasok, hogy nem jó keresztyének, de azt örömest tudtam vólna, hogy mitsodák hát? és átallyában ollyanok-é, hogy tőlök írtózni kellessen? mert úgy tetszik, hogy ezzel még akkor meg-elégedtem vólna; és a’ mi kis gondolat vólt bennem arra, hogy jó vólna társaságokba lépni, tsak ez okozta hogy ismerni akartam-őket, ’s tudni valamit társaságok felől. Mentem meg vallom gondolatommal már arra is, hogy vagy szégyen, vagy szemérem, vagy vétkezem vele Istenem ’s lelkem’ esmérete ellen vagy nem; tsak meg-kisértem A. Barátomat, hogy segítsen engem Frajmaurerré lenni; akármi fel-tételeket kiván, mindent meg-igérek; ’s tsak egyszer titkaikat fel-fedezve láthassam, odébb állok tőlök, ha nem tudom mire esküdtetnek is. De ezt alig gondolám ki, midőn hirtelen, magam magamtól meg-írtóztam, ’s ettől a’ nem emberséges embernek való fel-tételtől meg-ijedtem, el idegenedtem, borsozott minden testem, ’s nem tudtam mit tsinálok. Mély andalgásomban eszre sem vettem, hogy hallató szóval-is beszéllettem; tsak akkor jöttem eszemre, midőn az Asszony két lépésnyire mellettem terem, a’ mikor éppen ezt mondám: (mert már ezt, a’ hirtelen fel-tekintés meg-éreztette velem) nem tselekszem: ’s mit nem tselekszik az Úr? kérdi az Asszony; az Úr most nagyon mélyen gondolkodott; illyen álmos állapotban nem jó az embernek egyedűl lenni; én nem őrömest lennék az Urnak Felesége, mert talám ébren is ki lehetne az óldala tsontját venni, hogy eszre sen venné? mikor változott az Úr így-meg? hiszen ez előtt melyen ébren gondolkodó, melly serkenő elméjű ifjú Úr vala! ’s most ekkor karomba őlté karját, ’s sétálni indúla velem.

Én pedig ezen ismét meg-döbbenvén már tsak el-kezdettem hitetni magammal, hogy valami bajomnak kell lenni; de hogy azt, leg alább mások előtt el-titkoljam; rendbe szedem hírtelen eszemet, mert a’ nyájas meg-szóllitásra hasonló tréfássan kellett felelnem, hogy magamat el-ne árúljam. Nyughatatlan vólt, mondám, az éjjeli álom és igen rővid, most azt pótolom, Édes Asszonyom! engedjen meg nekem, hogy olly mélységes melancholiát mutattam, ’s tudtom nélkűl beszéltem az Asszony hallatára.^* - Bezzeg-meg-járom, ha most valami szép leány szeretőm felől álmadván, mind hallató hangal ki találtam mondani, a’ mit azzal beszéltem. Mellyre az Asszony; semmit sem Uram! több szavait én az Urnak nem hallottam, hanem tsak ezt: nem tselekszem, ’s azt is pedig, hogy mit nem tselekszik az Ur? - nem azért kérdeztem, mintha titkait akartam vólna tudakozni, hanem tsak tsupa nyájasságból, hogy vallyon nem rezzen-e meg az Ur? ’s nem gondolja-e a’ mint valóban gondolta, hogy talám több teste-mozgatásit is látnom, ’s szavait hallanom lett vólna szerentsém?^* - Egyébaránt akár szerelmese felől – vagy ha bár szerelmesével is – álmadna az Úr, akár haragossával vetélkedne; akár tselédjeit pirongatná almában, söt ha akármi különöst ’s soha nem látottat tsinálna is; én tudni nem kívánom, ’s ha tudnám is, fogadom, hogy rajtam kívűl senki sem-fogná tudni; mert az Uramtól már magam is jó formán meg-tanúltam mind azt, hogy más titkaiba kukutsálni el-kerűlhetetlen szorúltság nélkűl, nem igen derék emberhez illik; mind azt, hogy ha mi titkot valaki hűségére biznak, tegye azt be szíve’ közepére ’s tartsa-meg. Azt hát, kivel álmadott az Úr, ’s kivel beszéllett álmában? én nem űzöm-fűzöm, ’s fogadom, hogy ha tudnám is, kárát vagy szégyenét nem vallaná az Ur; hanem azt meg-vallom, szeretném tudni, miért hogy az Úr az én látásomra úgy meg döbbent? - Én^* vagyok-e gyűlöletes az Úr előtt? Mert^* azt nagyon sajnálnám – vagy tsak természettel ollyan ijedős az Úr? - Az^* elsőt talám híbázok is, sőt vétkezem az Úr’ tapasztalt szíve ellen, hogy fel-merem tenni; de a’ másikat is szégyenleném.^* - Ha az Ur egy Asszonytól, a’ mit átallyában szép nemnek nevezünk, meg-ijed; hát ha éjjeli ijesztő, boszorkány, vagy tündér, vagy halál’ kép jelenne-meg az Úr előtt, mit nem tsinálna? - Az Úrat tsak alig vennék-be Frajmaurernek.

Bóldog Isten! gondolom magamban; mit tsinál ez az Asszony én velem? bele lát-e szivem’ titkaiba? vagy tsak hánykodó lelkemet boszontja? (pedig utóbb meg-tetszett, hogy ő igazán jövendölt, nem tudván mit szóllana) hogy én nem lehetek Frajmaurer? Vallyon^* nem beszéltem-é én hallató hanggal többet-is, mély andalgásim közt, vallyon nem halgatodzott-é az én utánnam? Ah! nem lehet fel tennem, de ha fel-tennem-is hiszen talám a’ Frajmaurer szó sem jött vólna nyelvemre egész gondolkozásomban; osztán: tsak most mentem-el itt ezen a’ helyen által, lehetetlen hogy ha ő halgatódzott, bele ne botlottam vólna. Bizony tsak most kellett neki ide érkezni, ’s hát hogy beszéll ő nékem illyeneket? miként tud tenni illyen szívra ható kétségeket? De hát mit feleljek már? Az Asszony, mondám, hogy jó titok-tartó, azt el-hiszem, reá is merném bizni leg-nagyobb titkomat is; de hogy, mit álmodtam? nem kivánja tudni azt nagyon köszönöm. Hogy egy kitsinyt az Asszonyra véletlenűl lett tekintésem meg-döbbentett, azt nem tagadom, ’s okát adom: mert véletlenűl esett; és éppen ollyan formán, mint ha valaki álmamból vert vólna fel: de hogy nem ijesztő kép előttem az Asszonyi szép nem, azt magam’ viselete el-árúlná, ha tagadnám is; az Asszonytól pedig különössen, hogy írtoznám, vétkezne ellenem, a’ ki tsak fel-is tenné rólam. A’ kisértettől sem félek pedig, fogadom; sőt magától az ördögtől sem: de hogy most illy véletlen, ez a’ kis borzadás, vagy inkább el-bámúlás esett rajtam, annak tsak éppen magam valék a’ tárgya, magamon’ ijedtem meg, ’s meg-rettentem, hogy olly mélyen el-andalodtam, ’s mint egy ébren alunni láttattam.

Ő ugyan a’ felelettel meg-elégedettnek mutatta magát ’s tsak alig egy két szót felelvén, mentségemre, vissza ment a’ házba.^* De az én elmém tsak tusakodott magában a’ történetenn, ’s a’ következésekenn, én a’ magam feleletével meg-nem elégedhettem. Tudja-é hát ez az Asszony azt, hogy én éppen erről a’ dologról gondolkodtam, ’s hol vette azt a’ jó órrt hogy olly élessen szagol, ha tudja? de ha már tudná is, hogy tudja viszont azt, hogy kit vesznek-be, ’s kit nem vesznek Frajmaurernek? Hallottam^* azt többször-is, elvétve, hogy az ollyan embert előre sokképpen meg-próbálják bátorságáról; sőt hallottam ollyat is, hogy hólt ember mellé fektetik; de még ezt, felőlök vólt akkorri bal vélekedésemmel könnyebb vólt meg-egyeztetnem, mint mostani gondolkodásommal ’s hitemmel, a’ mikor úgy látom, ’s az ő szánakozó vóltokból, könyörűletességre hajlandó indúlataikról nyilván ki kell hoznom, hogy a’ vakmerőségnek, meg-rettenhetetlenségnek, a’ Frajmaurerré lehetéshez semmi kőze. De akármint légyen is a’ dolog; az tsak nem fér a’ fejembe: reám nézve mi okonn, magára nézve pedig mitsoda fundamentomon mondhatta az utóbbi szavait az én kisértő Asszonyom?

Még én így tusakodom magamban, az alatt el-múl tizenkét óra ’s közelget a’ déllyesti egy óra is; kotsi zörgést hallok, ’s míg a’ kertből az udvarra ki menni sijetek, jön elémbe A. barátom, a’ ki éppen akkor szálla-le a’ szekérböl, köszönt, ’s kérdi mint, és mivel múlattam magamat? hogy ismét több ne essen rajtam, ’s mástól ne tudja meg azt, a’ mit magamtól is meg-tudhat, én tsak hamar egyenesen meg-felelek; az éjtszakai nyughatatlan álom, mondék, nagyon meg-zavart engemet: tudod azt magad, többszöri tapasztalásod után, hogy mikor én álmos vagyok, nints ollyan helyén az eszem; mint kellene lenni: éppen úgy tőrtént most; eleget verem fejemből az andalgást, de nem birok vele, telle vagyok Melancholiával. Ö erre egy kitsínyt mosolyogva azt feleli: A’ kis gyermekek-is kegyetlenek, sirnak rínak, ha ki nem alhatják magokat; semmit se búsúlj, ebédhez űljünk ’s el-verjük melancholiádat, mig egy két szót szóltunk, midőn be-hivnak bennünket, hogy az asztal el-van készűlve.

Szokás vólt az én barátomnál, hogy egy két tányérral mindenkor többet tettek az asztalra, mint a’ mennyi számmal vóltunk, és én azt a’ szokást jól tudtam: még is mikor most le-űltünk, ’s láttam, hogy két tányér üressen maradt, mindjárt meg ütköztem benne, ’s ez nékem ismét andalgásra adott alkalmatosságot: és miért? Mert^* már most tudtam, hogy ő Frajmaurer, már el-is árúltam vala magamat, kérdezni akarván, hogy mire való az? de imé hírtelen, kotsi robbanás, ’s egyszerre az ebédlő szoba ajtaján kotzogatás hallatik. Én nem tudom, az én A. barátom, a’ szagát érzette-é meg? vagy a’ kotsi zörgést ismerte-é? hogy most az ő titkos baráti jönnek, hirtelen fel-ugrék, és olly sebesen méne az ajtó felé, hogy mikor be nyitották, már ő is ott termett, ’s a’ be jövöket rendre tsókolta: mi-is fel-állunk mindnyájan, és én bámúlva nézek feléjek: hatan valának az új vendégek, hárma azok közűl való, a’ kikkel tegnap B. városban együtt vóltam, hárma pedig ollyan, a’ kiket még én nem láttam; amaz háram közűl egyik mindjárt meg-szóllit; ez az, a’ mi jó barátunk úgymond, a’ kihez tegnap házamnál szerentsénk vala: hozzám jön kezemet meg-fogja - ’s meg-tsókol: hasonlóképpen a’ más kettő is. A’ három ismeretlen pedig, kik közül egyik az öreg hadnagy vala, a’ kiről az Asszony ma emlékezett (a’ mint feje’ állásáról gyanítottam, ’s utóbb a’ beszéd közben bizonyosabban is meg-tudtam) köszöntöttek egész emberséggel, de már ezek meg nem tsókoltak, mint ama’ másik három. - Ki tóldják tsak hamar az asztalt, le űl a’ hat vendég, de minden rangra való tekintet, és rend nélkűl.^* En eleget mutattam magamat minden gondtól és tűnődéstöl üresnek, de valóban magam érzettem, hogy ollyan vagyok köztök, mint ha valami új világba ragadtattam vólna, a’ hol minden újságnak tetszik előttem. Az én A. barátomnak mindnyájok előtt tsak te vólt a’ neve, de ő ellenben tsak egyedűl az öreg hadnagyot illette illyen barátságos nevezettel, a’ tőbbi ötöt pedig Nagyságosnak szóllitotta. A’ Hadnagynak meg-érkezésén az egész ház-nép annyira örűlt, mintha halott támadott vólna fel. Ő űlt az asztalnál leg-elől az Asszony mellett, ’s úgy beszéltek együtt mint Testvér Atyafiak. Az ebéd a’ vendégek kedvéért semmivel sem szaporíttatott; de én inkább azt tsudáltam, hogy tudtak enni örömökben tsak keveset-is, ollyan egy szivvel és lélekkel örvendettek egymásnak. Én valóban, ha a’ tegnapi történet mást nem vert vólna fejembe, azt gondoltam vólna, hogy mind ezek régen látott váratlan vendégek, és a’ Gazdának különös jól-tévőji, azért ollyan kedvesek.

A’ beszélgetés nyájas vólt ugyan, és tellyes örömöt mutató, de ollyan nagyon meg-emberedett szíveket egyszer’smind, ’s ollyan egesz emberséget, hogy méltó vala tsudára. - A’ Hadnagy leg-kevesebbet szóllott, de igen elmésen, úgy hogy azt mindnyájan mosolygották; a’ többi öt méltóságos vendégek, kik hasonlóképpen az én barátomat mindenkor atyafinak nevezték, ezt a’ barátságos nevezetet ollyan tsínos udvariassággal, nemes maga-viselettel, ’s meg-gondolva ejtett szókkal keverték, hogy azoknak látására ’s hallására, lehetetlen vólt nekem valami különösről, valami nagyról, valami szentről nem álmadoznom. Leg-kissebb tsalfaság a’ szóban, illetlen hahota a’ nevetésben, szó-keverés a’ beszélgetésben: tsak egyszer sem történt; mellyet én valóban annál könnyebben eszre vettem ’s meg-jegyezettem vólna, a’ minél nagyobb figyelemmel vóltam erántok, tudván kikkel van dólgom. De azomban addig figyelmezek én; addig andalgom, hogy látván A. barátom bámóló vóltomat, maga meg szóllit, és ki ment a’ Vendégek előtt. Ez az én jó barátom úgy-mond már egynéhány nap-ólta nálam vagyon Nagyságtokhoz már tegnap, vele együtt B. városában vala szerentsénk, ott úgy-e bizony, hogy serkenöbb vérű embernek nézte őtet Nagyságtok? - Isten tudja mi okonn, az ejtszaka rosszúl aludt, ’s én is gondatlanságból, vagy inkább tudatlanságból (mert egyébaránt korán kél) jó idején félbe szakasztottam reggeli édes álmát, ’s már most kedvetlen – alig tudom őtet szóra hozni; erőltessed úgymond magadat egy kevéssé barátom! ha talám álmas nyelvel, nem úgy esnének is szavaid, a’ mint magad szeretnéd, ne gondolj vele, ezek a’ Méltóságok mind jó neven veszik azt, ezek nekem, mind igen jó, ’s tetétöl fogva talpig jó barátim; én erre módosan meg-hajtván fejemet, tsendes mosolygással igy felelek: Mikor ideje lessz édes barátom! én örömest szóllok.^* - De midőn látom, hogy ő Nagyságok, a’ te kedves vendégid, ollyan örömest beszélnek veled; alig győznek be telni látásoddal, nem örömest mulattatnám-el öröm-órájikat, annyival inkább, hogy a’ mint mondád, álmos vagyok, ’s szégyenleném, ha talám az örvendező beszélgetést, közbe-nem-illő szókkal találnám alkalmatlanítani.

Erre a’ Hadnagy, és az Asszony egyszersmind akarának felelni; de tsak ugyan az Asszony, szerentsémre a’ Hadnagynak engedte a’ szót, mint vendégnek. A’ Hadnagy tehát, egy kis szem-mosolygással azt mondja, körűl nézvén az egész asztalt. - Itt mindnyájan emberek űlünk, embernél fellyebb való teremtés nints köztünk, az Urnak szint-ollyan ékesen szólló nyelve van, mint ezeknek a’ Méltóságoknak, vagy nekem; - meg-esne benne, ha ebéd felett, ha nyájas társalkodásban, ha barátságos beszélgetés közben, minden értelmet pennára, ’s minden szót mértékre kellene elébb venni, mint ki mondanánk. Az álmosság ne tartóztasson (folytatta tovább) Barátom! mert azt inkább beszélgetéssel szoktuk el-űzni: - ’s osztán – hiszen, sokszor okosan gondolkodunk, ’s néha beszéllünk is, akkor is, mikor aluszunk. Ezek az Urak, fogadom, hogy az Urat meg nem ítélik tsak egy szaváért is; de ha meg-ítélnék is, mit gondol az Ur vele, akkor mosolygani kezd erőssebben, ’s ezzel fejezi be: Lám én szegény hadnagy vagyok; ezek pedig rám nézve is szint úgy Méltóságosok mint az Urra nézve, még is közibek szóllok, velek tréfálodom szabad kényem szerént; sőt van ollyan idő, hogy a’ kalapomat sem veszem-le előttök. - Ekkor mindnyájan el-neveték magokat, ’s velek együtt én is: de én késöbben tudtam-meg, mit nevetek?

Nevettem én – nevettem.^* - De a’ mint már előre a’ bátortalansághoz készítettem magamat, tsak igen kartsún feleltem én erre is. Tudom én azt Uram! mondám, hogy nem útálják ő Nagyságok annyira az én személyemet, hogy tsak beszédemet se halgathatnák; de én nekem több dolgom van azzal, hogy az Uraknak egymással be-nem-telhetö örvendezésen örűlve bámúljak, mint-sem hogy közéjek tudnék szóllani: azomban fogadom, hogy illy barátságos ki jelentést igen nagyra tudom betsűlni, - ki kapja ekkor a’ szót a’ számból az Asszony, mellyen én ismét meg-ijedtem; de nem úgy ütött ki, a’ mint véltem. - De úgy-mond valósággal az a’ baja, hogy álmos, eleget igyekezett előre el-verni álmosságát a’ kertben, tartván tőle, hogy majd az egész ebéd felett komor lessz.^* - De már látom, hogy az álmatlanságnak tsak álom az orvossága, nem más. - Lehet ugyan, hogy ő nagyon jó keresztyén lévén azon szomorkodik, hogy a’ mai ajtatosságot el-múlatta; az Uram sietett, nem várta-meg, hogy fel őltözhessen ’s neki el-kellett maradni. Erre a’ Hadnagy mosolyogva: sok vólna az, úgy-mond, ez a’ szentség, egy illyen, ifjú Urban, ’s hát Te atyámfia! vóltál ma templomban? (a’ gazdához szóll.)

Meg örűltem én azon, hogy más következik felelni; én örömest el-halgaték – és az egész beszéd közben kettő vólt, a’ mi nagyon szívemre hatott; az egyik az, hogy most az én A. Barátom, mind Nagyságosoknak nevezi a’ Méltóságosokat, még azokat is, a’ kiket tegnap tsak te barátomnak nevezett, a’ Hadnagy előtt pedig mind az öt tsak te atyafi, ’s én, mivel a’ gyanakodás, válhatatlan követője a’ melancholiának: ezt mindjárt arra magyaráztam, hogy ez a’ külömböztetés én miattam esik. No! - várjatok rá mondám magamban; ha az ember közt semmi külömbözést nem akartok ismerni, honnan van hát ez, ha tsak nem miattam? Másik ez a’ mi ez feltett szándékomat is utóbb ki verte eszemből, hogy a’ Hadnagy azt mondá; gondolkodunk ’s néha beszéllünk is értelmesen még álmunkban is, annyival inkább álmos korunkban; ez, gondolám bizonyossan én reám tzéloz, hogy a’ kertben ebéd előtt, nagy mélly andalgásomban tudtom nélkűl beszélni találtam.^* - Már ez szörnyűség, Ördöge van-e ezeknek vagy mije, hogy azt is tudják, a’ mit a’ Gazda-Asszonyon kivűl senki sem tapasztalt – hiszen szemeimmel láttam, mikor jöttek be az ajton; különösen sem a’ Gazdával sem az Asszonnyal, tsak egy szót sem szóllott egyik^* is; ’s hát honnan tudja azt a’ Hadnagy, hogy én beszéltem? látta-e? hallotta-e? vagy jövendő mondó lélek lakik-e benne, vagy mi? - Ekkor eszembe kezdtenek forgani mind azok, valamellyeket ez előtt a’ Frajmaurerek titkos tudománnyáról hallottam; meg tőltem egésszen gyanúval, ’s már láttam, hogy nem bírok kételkedésimmel, ’s el tőkélletem magamban, hogy tovább semmi mély gondolkodást mutatni nem fogok; élek azzal a’ szerentsémmel, mellyet nekem véletlenűl szerzettek a’ Gazdaasszony szavai, hogy az álmatlanságnak álom az Orvossága – majd ebéd után fére megyek alunni, ’s vagy ki-aluszom magamat, hogy tisztább legyen az eszem, vagy ha nem alhatom, e’ sok öszve ütköző gondolkozások’ keverékjét addig főzöm, hogy a’ gyanúból vagy jobbra, vagy balra ki fejtőzöm.

Félre tévén tehát ezen-túl minden adalgást, egész bátorsággal folytatom velek együtt, de még is illendő vigyázattal a’ beszélgetést. - A’ Hadnagy kérdésére, tudni illik, hogy a’ Gazda volt-e ma templomban? maga azt feleli A. barátom: - Igen is – hogy is gondolnád Atyámfija! hogy én ezt Innepnapon el-múlatnám.^* – Te hát nagy Szent vagy, úgy mond a’ Hadnagy, vigyázz magadra, hogy alattad valóid, holtod után ne imádjanak, és ezt mind mosolyogva; ’s hasonló mosolygással felelt a’ Gazda: hogy imádjanak, ne[m] akarom ’s ha tovább fogsz élni nálamnál, és azt akarnák tenni, intsd-meg őket, hogy ne tselekedjék; de hogy jól szóljanak ’s jól itéljenek felőlem, azt az Isten sem veszi rossz néven, ha meg-kivánom: mert én tudnék értelemmel imádkozni itthon is, nem volna olly el-múlhatatlan szükségem reá, hogy messzebb fáradjak. De azt, azon kivül, hogy az Istent is jobb közönséges helyen ditsérni, az ő kedvekért is tselekszem, hogy ők is az én példámon tanúljanak, ’s az Isteni tiszteletért egy kis fáradságot tenni ne resteljenek: mert tudod azt, hogy ő nekik nagyobb szükségen van arra, mivel tudatlanok, mint nekem, hogy gyűlekezetbe járjanak – söt sokszor télen, alkalmatlan időkben az Öregeket magam szekerénn is el-kűldöm Templomba. - Neked senki sem veti szemedre, ha Templomba mégy is, mert egy az, hogy katona vagy, akármi szokatlant tennél is, azt mondanák: Katona dolog. - Más^* az, hogy nints kinek példát mutatnod, hanem ha akkor, mikor a’ köz legénységet templomba vezeted, - de én nekem másképpen van a’ dolgom; ha én nem megyek, sokan ezt mondják: Lám az Urunk sem megy. A’ Hadnagy tsak mosolyog, felelne is nem is, hanem egyszer közben szóll Báro G. - ’s hát úgy-mond, vallyon az Isten jóbb neven veszi-e tőled az ajtatosságot, mivel messze jársz Templomba, mint mi tőlünk, a’ kik helyben találjuk?

Énnekem A. Barátomnak és a’ Hadnagynak beszélgetése megint sok gyanúságra adott alkalmatosságot; talám hát, gondolám, az én A. barátom tsak szembe kötőt játszik a’ világgal, nem ollyan kegyes ő mint mutatja: de ezt könnyű vala ki vernem fejemből, mert tudnám már azt más környűl állásokból, hogy ő valóságosan, és pedig okosan ajtatos. Hanem, nagyobb szeget ütött a’ fejembe a’ Hadnagy beszéde, a’ ki ollyan váll-vonitva beszélt az Isteni tiszteletről; - ha, mondék, ez is Frajmaurer, a’ mint el is kell hinnem, hogy valósággal az: tsak ugyan igaz lessz hát az az én gyanúm, hogy ők sem egyformán Isten-félők, ’s lehet, hogy A. barátom tsak maga ollyan. De ezt is el-vertem vólna fejemből azzal, hogy ő neki könnyű vólt a’ Templom járástól el szokni, ám ha külömben Istent okosan tiszteli is, mert katona – hanem Báro G. nek furtsa kérdése, rész szerént gyanúságomban meg-kezdé erősíteni, a’ tetzvén ki belőle, hogy ő is egy értelemben van a’ Hadnagyal, rész szerént igen jó alkalmatosságot szolgáltatott, hogy beszédjekbe bele szóljak; fel váltom tehát A. Barátomat, és helyette felelek a’ Bárónak.

Igen is Méltóságos Uram! mondám; tartozás ugyan az Isteni tisztelet, és úgy itélem, hogy egy okos teremtésben okvetetlenűl meg-kivántatik, hogy a’ maga teremtőjét ismerje, és azt valósággal tisztelje is, úgy, hogy én ugyan, tsak alig számlálhatnám ’s vehetném érdeműl az embernek azt, hogy ő ajtatoskodjon. De tsak ugyan félre tévén a’ szóban lehető játékot, azt merem állítani, hogy többet érdemel az, az Istentől, a’ ki közel módja nem lévén benne messzebbre is fel keresi a’ Templomot, ’s nem sajnálja el-türni azt a’ kis alkalmatlanságot, mint a’ ki helyben találván, el-nem-múlatja szent foglalatosságát. Ha kinek módja van benne, hogy udvari káplánt tartson a’ helyben lakó szegények’ kedvéért, az is igen jól tselekszik, de talám az én A. barátom még is többet érdemel azzal, hogy jó példát mutat, ’s alkalmatlan időben segit is, az erőtlenebb Öregeken. - Azt feleli erre a’ Báró; - az Ur nagyon pártját fogja A. Barátunknak: de hogy hogy lehetne az? hogy másfél órányira templomba járni, ’s néha egy-két embert oda maga szekerénn el-küldeni, nagyobb érdem vólna, mint az Istennek Házat épiteni, ’s több szegény lelkeket egy helybe-lakó lelki Atyával meg-gazdagítani. - Mellyre én viszont felelek: hogy udvari káplánt tartani, ’s templomot épiteni, az én A. barátomnak maga meg-erőltetésével esne, azt mindnyájan tudjuk, a’ kik őtet ismerjük: azomban tudjuk bő-kezűségét is, és a’ szegényeken való szánakozását; és igy, ha ő annak felét, a’ mit az udvari Káplánra kőltene, esztendőnként több szegényekkel közli; fele magának meg-marad, még is több irgalmasságot tselekszik feléből, mert éppen azokkal teszi a’ jót, a’ kik nála nélkűl el-nem-lehetnek. Egy-két órányira pedig, egyszer egy héten, tsak el-mehet gyalog is, a’ kinek szekere nints. - Nagyon tettzett ez az én feleletem az egész társaságnak, és General H. nem is álhatá meg, hanem nyilván meg-dítsérte: Sokkal tartozik úgymond az Urnak a’ mi Atyánkfija A. az Úr őtet úgy ki mentette, a’ mint maga nehezen menthette vólna. - Barátim! monda továbbá, - mit beszél ez^* az Ifjú? Mint-ha^* már látott vólna világot. - Ez a’ szóllás engemet megint meg zavart vólna ’s már kezdeni akartam, hogy mit tesz az? de talám ismét a’ szívemig bé-látott az Öreg Hadnagy, mert meg-akadalyoztatta feleletemet, ’s maga tesz újjabb kérdést, most is, ollyan, az ajtatosságról tsak fél-válról gondolkodónak mutatván magát: Meg felelt az Ur, úgy-mond, A. barátunk helyett, az igaz: de vallyon nem szerfelett való buzgolkodás-e az? vagy epíthet-e egy okos keresztyén, érdemet magának, azon? ha ő minden innepen, ollyan szorgalmatosan látogatja a’ gyűlekezetet, ha azt el-múlatni kárhozatos véteknek tartja, ha a’ miatt sokszor leg-kedvessebb barátit el-hagyja; leg-szorosabb munkáját félbe szakasztja? Ez pedig talám, ha a’ felesége vólna is beteg, még sem múlatná el vasárnap a’ templomot, ’s lám ma, az Urat is el hagyta.

Ez én előttem sokkal keményebb kérdésnek tetszett eleinte, mint a’ Báróé, mind pedig azért, mert a’ feleletet úgy kellett intéznem, hogy Náturalistával való Disputatióba ne keveredjem. Igen is, felelek, az Isten azt fogadta, hogy ő jó neven veszi azt, ha őtet a’ gyűlekezetben dítsérik – az Isten, a’ mi kedvünkért mit nem tett? - ’s hát mi, ha az Isten’ kedvéért sokszor alkalmatlanságunkkal is meg-tesszük a’ gyűlekezet’ gyakorlást, nem hinném-el, hogy szer-felett, vagy kelletlenűl buzgóknak neveztethessünk. El mulatni kárhozatos vétek-e? feleljenek a’ Papok; de azért, ha én minden Innep napon szorgalmatosan Templomba megyek is, nem következik; hogy azt el-múlatni kárhozatos véteknek tartanám; noha a’ jót nagy ok nélkűl el-múlasztani, valósággal nem jó; a’ mi nem jó, ezen tekintetben vétek; minden vétek pedig, én úgy tartom, kárhozatos vétek. Hogy azomban kedves Barátit, szorgos munkáját, el-kell az embernek hagyni, az Istenhez való kötelességért, már ez, az Irásokban régen meg van erősítve. A. Barátom pedig, hogy beteg feleségét, az ajtatosság miatt magát hagyta vólna; még azzal nem vádoltathatik: tudom, hogy ha ollyan betegsége vólna, mellyben el-nem hagyhatná, Papot hozatna^* néki, ’s akkor maga is a’ Papot helyben találná. - Ekkor én is egy kitsinyt el-mosolyodám – tetszett a’ felelet a’ Hadnagynak is, ’s nevetve tsak ezt felelé: Tsak jó Prókátora van A. Atyánkfijának.

Akkor fel-kelvén az asztaltól, be megyünk az óldal szobába kávéra – General H. meg-fogja kezemet, - maga mellé űltet – mint-egy fél óráig ott időzünk – beszélgetünk – de mind a’ három új vendég, azokat az előttem olly különösöknek tetsző rajzolásokat, szint-ollyan hideg vérrel nézte, mint-ha mind örökké, ebben a’ kis szobátskában lakott vólna.^* - Én is leg-kissebb kívántsi indúlatot is mutatni nem bátorkodtam, hanem tsak a’ mi elő-adta magát, ahoz szóllottam. – Az ^*öreg Hadnagynak leg-többet nevettünk – ő leg-többet nyájaskodott. - De oh! nem ollyanok vóltak az ő tréfái, mint a’ millyeneket mi hajdan az oskolai por között kedvellettünk, telle vóltak ezek sóval, ’s nagy részént ollyas két értelmű szóllásokból állottak, mint a’ millyenekben szeretett hajdan, ha igaz, játszani Apolló, a’ jövendő-kérő halandókkal.^* Soha tréfájában tövis nem vólt, egyiket is tsak leg-kevesebbé is meg nem-sértette, ’s az tetszett nekem leg-jobban, hogy mikor leg-nevetségesebbet akart is mondani, úgy tudta artzúlatját, ’s szemeit igazgatni, hogy azok semmi dévalyságot nem mutattak. De hiszen, mondhatom, hogy ollyan vólt a’ többi is mind, és én e’ kis idő alatt, annyira bele ízledtem társaságjokba, hogy akár holtig köztök laktam vólna.

Nem is váltam vólna-el tőlök örömest, de eszembe jutott fel-tételem, hogy én ebéd után félre megyek vagy alunni, vagy akkori gondolatim’ hánykódásit a’ mennyire lehet, le tsillapitani. Éppen mikor erről gondolkodám, megint nagyobb gondolkodásba kezde ejteni, ez az új véletlen történet; hogy az Asszony mintha szívembe nézett vólna, ’s mintha éppen melyemről olvasta vólna, vágyódásimat; mihelyt ki gondolám, hogy el-kellene mennem fekünni; meg szóllít; Uram! az ágy készen van az Ur szobájában; a’ kárpitok be vagynak vonva: nyughatik az Ur ha tetszik; aludja ki, a’ mit el-múlasztott. - Boldog Isten! gondolom magamban; én ollyan vagyok ezek közt, mint a’ kivel szembe-kötőt játszanak; nekem minden a’ szívemre lát; én pedig a’ leg-kissebb beszédet is tsupa titoknak nézek, mint a’ valóságos vak. - Mondhatom is barátom! hogy valamint ez a’ Nap vólt az, melly engemet szerentsés útra vezetett, úgy valóban, az illyes fundamentom nélkűl való gyanakodások miatt, annyit szenvedtem, hogy eleinte alig hittem, hogy ki álhassam. Azt kezdettem már hinni, hogy a’ Frajmaurerek valamennyire mind titkos esmérettel bírnak, ’s azt a’ feleségeikkel is közölhetik, és ennek meg-állítására igen könnyű vólt okoskodnom abból, hogy egymást meg-ismerik, holott én rajtok leg kissebb esmértető jegyet, sem semmi nemű béllyeget nem tapasztaltam, ’s hát talám másban is, leg-alább a’ jó vagy rossz hajlandóságokat ki ismerik. - De az illyen gondolatokkal köztök időt tőlteni tanátsosnak nem itélvén, meg-követem őket ’s bútsúzom, hogy egy kiskorig ha meg-engedik el-távozom; meg-probálom, ha az álmatlanságot álommal meg-tudnám orvosolni.

Be megyek hát az én szálló szobámba, hogy nyúgodjam.^* - Erősebb vólt most Morfeus, mint az éjjel, mert alig hagyott egy kiskorig azon hánykolódni, hogy nékem a’ General, mitsoda okból mondhatta azt, hogy talám már láttam vílágot; mintha én illy ifjú koromra nem eleget tapasztaltam, ’s nem elég ember közt forgottam vólna? - Tsak hamar el-nyoma az édes álom, jól-is hozzá készítette a’ Szobát a’ gondos Gazda asszony; a’ forgó fa rostélyok nem vóltak egészszen le-eresztve, hanem félig fel-emelve, és belől sűrű szövött kárpit vólt a’ világosság elébe tsak nem főldig le botsátva, mellyet a’ rostélyon által egy kis gyengéd lengedező szél lobogtatván; úgy tetszett mintha Hesperusokat küldött vólna szem héjaimra, hogy azokat meg-nehezittse – hogy el-szenderedjem, - hogy nyúgodjam. - Mély vala hát az álom, és igen tsendes, és azért igen nagyon jó izü, annyira, hogy sem az, minn aludtam el? sem az, mit álmodtam? eszembe nem jutott semmi módon fel-ébredésemkor. - De szeretem is, hogy eszembe nem jutott, mert már ma-is elég következéseket húztam-ki abból a’ véletlen történetből, hogy hajnali álmomban, a’ tegnapi Uraságokkal eggyütt vóltam; és azok engemet meg-tsókoltak – és az álom ebédkor be-tellyesedett. - Fel-ébredésemkor tehát egy kiskorig bádgyadtan gornyadoztam, mint szokott az ember a’ meleg ferdő után; de ki menvén az álom szemeimből mindenestől, egyszerre ollyan könnyű, ollyan vidám, ollyan serkenő, ’s ollyan friss érzésű lettem, mint a’ madár.

Siettem vólna már le-menni, az el-hagyott Méltóságok’ Társaságába; - háromszor is ki indúltam szobámból, ’s el-mentem a’ küszöbig; de hol keszkenőmet, hol süvegemet, hol kesztyümet felejtettem bent, ’s meg annyiszor vissza kellett mennem. - Harmadszori vissza tértemkor, megint gyanúságba kezdek esni. - No! mondok; ez bizonyosan ismét valamit jelent – már nem megyek – itt maradok egy kiskorig. - - Le űlők hát egy székre ’s kezdek gondolkodni – mind a’ forgott eszembe: melly szép lessz most mindgyárt, újobban azokkal a’ derék lelkekkel együtt lenni! mitsoda felejthetetlen kedvességű emberek azok mindnyájan! - melly bóldog ember az én A. Barátom, hogy ő neki ollyan Baráti, ollyan Attyafiai vagynak! - Addig addig gondolkodtam, addig képzem magamban a’ Társaság’ idességét, addig okoskodom: hogy egyszer ez a’ gondolat következik: - De mitsoda ostoba vólnék én, ha magamat ugyan azon nemes vérű Méltóságokkal, ’s más tőbb százakkal, szorossabb barátsággal öszve kötni ne kívánnám, ha módom van benne! - Lehetetlen, hogy a’ Frajmaurer társaság, szent és ártatlan ne légyen, ha az mind illyen tagokból áll. - Lehetetlen, hogy ez rossz erkőltsű emberek legyenek, mikor beszédjek, ’s magok’ viselete, illyen ártatlan barátságot, ’s illyen nemes hajlandóságokat mutat – nem rossz fa az, a’ melly jó gyümőltsöt terem. - Ezek az okoskodások annyira erőt vesznek elmémen, hogy alig telik bele fél óra; meg-határozom magamat, hogy törik szakad; én Frajmaurer leszek. - De tsak ugyan a’ buzgó keresztyén szüléktől lett származás, a’ gondos és örök idvességre tárgyazó nevelés, az oskolákban Papi renden lévő mesterektől lett taníttatás, ollyan erőssek vóltak szívemben az el-tökélléskor is, hogy ollyan fel-tétellel szánjam-el magamat a’ Frajmaurerségre, ha az a’ társaság az Isten ellen, ’s annak tisztelete ellen semmit nem tanit; ’s ha meg engedi azt, hogy én az én vallásomban meg-maradhassak. Ennek meg tudására pedig azt a’ módot gondoltam ki, hogy Barátomat A. fogom kénszeriteni, ennek előre leendő meg-vallására, ha bár semmit egyebet titkaik közűl fel nem fedezénd is.

Illyen el-tökéllés után hát már tökélletes nyúgodalomban tévén magamat; ott hagyom a’ setétes szobát ’s megyek vídám örömmel a’ társaságba, mellyet az álom miatt el-kelletett hagynom. A’ kertben találom őket mindnyájokat; ketten a’ Gazdával gyep székekenn űltek, kettő sétálgatott az Asszonyal, egy pedig a’ tegnapiak közűl beszélgetett egy szegletben az Őreg Hadnagyal – valamint én a’ gazdának, ’s két társának köszönni kezdek, közelít a’ más kettővel a’ Gazda Asszony, ’s még tizenkét lépésre meg szóllit, és kérdi, mint nyúgodtam? - Igen jól, felelek én, ’s már most ollyan ébren vagyok, hogy Demokritus légyek bár, a’ ki fog rajtam. Őrűlök hogy még itt találom Nagyságtokat; - álmom mivel édes vólt, fel ébredésemkor meg-is rezzentett, hogy talám hosszan aludtam, ’s nem is lessz szerentsém Nagyságtok társaságához. - Társaságunkhoz? kérdi a’ Hadnagy; (mert akkorra Társával együtt az is oda érkezett) de úgymond, még addig sokat alhatik az Úr, ’s meg halna ha nem aludnék. - Éppen akkor ditsekedém vele, hogy Demokritus légyek bár, a’ ki fog rajtam, ’s im alig tudok majd a’ Hadnagynak felelni, ’s tsak ugyan még a’ gazda ezeket a’ szókat ki mondá: ne zavard-meg szegényt illyen hamar; jutott nékem-is valami eszembe, ’s noha nem oda illett, de tsak ugyan jó vólt a’ mit feleltem: Inkább álmatlankodom, mondék, tsak hogy az Urakkal lehessek; ő is nem akarván tovább kísérteni, nyájassan vissza felel, - való, való úgymond, hogy már készűlő félben vagyunk, de ollyan Barátinak tartson az Ur’ bennünket, hogy ha estig aludt vólna is, készek lettünk vólna meg-várni, hogy el-bútsúzhassunk. - Későn tudtam én azt-meg azután, hogy a’ Hadnagynak elébbi szavai a’ Frajmaurer társaságra tzéloztak, a’ minthogy lám eleget is aludtam azólta, sőt imé majd örökre is el-aluszom, ’s még sem mehetek be társaságjokba.

A’ Hadnagynak utólsó emberséges feleletje, annyira be-hatott újobban szívemre, hogy már alig tudtam választani e’ kettő kőzűl, hogy ohajtsam-e tovább is itt maradásokat ezeknek az Angyaloknak, vagy elmenéseket kivánjam inkább, hogy A. Barátommal külön maradhassak, ’s szándékomat vele közölhessem. - Az utólsó leve-meg tsak ugyan, és el-mennek öten ki ki maga’ útjára, és valamint a’ Gazdát butsúzásokkor, úgy engemet is rendre tsókolnak, mellyet én ollyan érzékenyűl^* fogadtam, hogy ki-nem mondhatom, azt vélvén, hogy én reám is ollyan tsókot raggatnak minden külömböztetés nélkül, mint a’ Barátomra; de pedig, - melly nagy a’ külömbség? Egyik Frajmaurer a’ másikat, a’ tsupa setétségben is meg-ismeri a’ tsókjáról, mellyről én még akkor álmadni sem tudtam. - Ki kisérjük őket a’ kotsikhoz, és én meg vallom, már akkor ollyan ragadtatásban vóltam, mintha éppen ők Illyés, én pedig Eliseus lettem vólna. - Tsak öten mentek-el; az öreg Hadnagyot az Asszony erővel meg tartóztatta; és én annak igen nagyon örűltem, reménységem lévén bővebb ismeretséghez, és ő általa ahoz is hogy az el-mentteket nem sokára megínt meg-láthatom.

De ez a’ kedves reménységű gondolat még alig repűle ki fejemből, midőn ismét az ött-lött eszembe, hogy ő itt maradván nehezen lessz módom benne, hogy különössen beszéljek jó Barátommal. Ez a’ kétségeskedés megint többekre szolgáltatott alkalmatosságot. Tettem magamat képzelődéseim közt ollyan állapotba, hogy no most a’ titkos be nyiló szobában magam vagyok A. Barátommal; no most jó lessz hozzá kezdeni, minn kezdjem el: - El nem találtam. - Testi lelki meg-hitt Barátomat, a’ tegnapi történet, - felőle való nem is reménylett hitelem, ’s az azólta való véletlenségek, ollyan méltóságossá tették előttem, hogy lehetetlen vólt hozzá ollyan tartózkodás nélkül való bizodalommal (considentia) lennem, mint az előtt; hozzája bátorságosan mint az előtt szóllani, bátortalanná lettem; a’ Te nevezet is tartózkodva jőtt-ki számonn, ’s barátságihoz való vonódásom, némelly tartózkodó tiszteletre kezdett változni. - Az az éretlen gondolat botlott hát szívembe, hogy bíz^* én majd elősször az Asszonyt szóllítom meg, ’s kérni fogom: hogy ajánljon engem Férjének, ollyan titkosabb barátságba leendő be-fogadás végett, a’ millyen van ő közötte, és a’ mai vólt vendégek között. - De ismét, mitsoda ostobaság vólna ez tőlem? gondolám magamban.^* - Hát ha ez a’ szegény Asszony azt nem is tudja, hogy az ő Ura Frajmaurer; az Asszonyok pedig természet, és születés szerént a’ buzgolkodásra, és az akármibűl gyanúságot formálásra hajlandók lévén, közte és Férje közt örökös izetlenséget szerezhetnék (pedig azután meg tudtam, hogy e’ részben is sokkal erőssebb lelke vólt annak az Asszonynak mint nékem) vagy ha úgy vólna is, hogy tudja, és örömest tudja, ’s meg jelentené szándékomat az Urának; vallyon A. Barátomnak nem adok-é okot vagy a’ nevetésre, vagy a’ botránkozásra, hogy ő hozzá nintsen annyi bizodalmam, mint a’ Feleségéhez, éppen ollyankor pedig, mikor ollyan Társaságot keresek, a’ melly egymást meg bizott tagokból áll, nem fog-é gyanakodni, hogy talám tsalni akarok, mikor az Asszonyonn, a’ gyengébb edényen kezdem dolgomat, mint az Ördög a’ Paraditsomban, - a’ minthogy elmémnek tőbb illyes hányása vetése után, meg-határozám tsak ugyan magamat, hogy vissza térek régi bizodalmamra, külön veszem A. Barátomat, ’s fel-fedezem néki szándékomat és kérelmemet.

Soha sem akadt jó, ’s kedvem szerént való alkalmatosságom, őtet a’ Hadnagytól külön szakasztani, mert ezt az újonnan érkezett régi kedves Barátot, már el-múlt esztendeje, hogy nem látta, ’s nem gyöztek be telni egymással. El várom hát a’ vatsorát gondolván magamban, hogy ha az én Barátom, a’ mint ez előtt szokása vólt be fog engemet vatsora után kisérni most is háló szobámba ’s ott velem egyet dohányzik, a’ Hadnagy úgy sem dohányos, akkor magunk lévén fel-fedezhetem előtte kivánságomat. - Úgy is lett. - Vatsora után én készűlök fekünni – bekísér engemet A. Barátom, ’s dohányzáshoz kezdünk. Tudta-é azt az én Barátom, hogy mikenn mentem már én által a’ Frajmaurerség miatt? nem tudom – hogy gyanitotta, gyanakszom. - Gondolhatta méltán, hogy ebéd előtt és ebéd felett való Melancholiamnak, ’s a’ mit én ennek okának tarték, az éjtszakai álmatlanságnak is, alig ha nem a’ tegnapi Társaság vala Fundamentoma.

Annyira el-készitettem én magamat déltől fogva, erre a’ mostani egynéhány szempillantásra, hogy a’ millyen jól alkotott szívet képzeltem helyheztetettnek lenni mellyemben, ’s a’ millyen még-rettenhetetlenségről tettem benne előre intézeteket, lehetetlennek gondoltam, hogy ollyan félelmesen tudjak beszélni egy meg hitt Barátommal. De imé mikor már el-jött az a’ tsudálatos szempillantás, hogy a’ dologhoz hozzá fogjak; kezd szorúlni mellyem, térdeim reszketnek, hajszálaim emelkedni kezdenek érezhetőképpen, ’s kétségbe kezdék esni, hogy ha szóllok, szavaim’ hangjával is el-árúlom magamat. - Mit tegyek hát? - hijába titkolom félelmemet, és hogy már valaha gyötrödéseimtől meg-szabadúljak, tsak hozzá kezdek szégyenemmel is; és bajomat, gyengeségemet, ki-magyarázhatatlan félelmemet, jó Barátomnak előre is ki nyilatkoztatom. Te, mondék, édes Barátom! már boldog vagy; ne-itélj-meg engemet egy bóldogtalant, a’ kinek szivében, mind a’ dolognak szentsége, melly engemet remegő félelemmel foglal-el, mind az erántad való mély tisztelet, melly ama’ régi nagy bízodalmú szereteten, már mindenestől fogva erőt vett, gyökeret vertek: ne itélj-meg mondom ’s ne nevess-ki, hogy előtted, a’ kit mint testvéremet, gyermekségemtől fogva ollyan nagyon szeretlek most illyen bátortalan vagyok, ’s nintsen barátságodban annyi bizodalmam, hogy ne féljek.

Mi-lelt, úgymond, édes Barátom? - ’s hát tisztelsz Te engemet? ’s hát van a’ világon ollyan tsudára méltó el változás, hogy a’ ki Thezeusi, Polluxsi, vagy talám azoknál-is nagyobb barátsággal viseltetik vala hozzám; most előttem reszkessen? Mond^* meg édes Barátom! Mi lelt? - de mond bátran, minden szégyen, minden félelem, minden tartózkodás nélkül, egyébaránt vétteni fogsz ellenem, ha barátságos bizodalmadat tsak akármennyire is meg-kissebbited.

Engedj-meg, felelék, kedves Barátom! - engedj-meg, lehetetlen nem félnem; én ezen egynéhány szempillantásokra jól el-vóltam készűlve, de mindent ki vert belőlem a’ reszketés.^* Engedd, tsak ezt hadd mondhassam-ki; Én Frajmaurerré akarok lenni. - Akkor el-mosolyodik az én Barátom; ’s hát úgy-mond, ez az, a’ mi tégedet annyira irtóztat, és meg-zavart? ez nem jónak a’ jele. - A’ Frajmaurerség ollyan dolog, a’ mellyre való vágyásodat egész örömmel, minden félelem nélkűl kell vala elő hoznod; én pedig ollyan Barátodnak tartom magamat, a’ kitől ha valósággal félsz, magadat előttem gyanússá teszed. - Használt nékem ez a’ kis pirongatás, és engemet egészszen fel-élesztett, - ne tsudáld mondom, Barátom! ’s ne hányd szemeimre hibámat; én a’ nevelés miatt a’ Frajmaurerekröl rossz értelemben vóltam egész tegnapig, látván pedig, hogy Te is az vagy, már kezdettem vélekedésimet meg-hamisítani még tegnap; ma pedig tökélletesen meg-győzettettem, ’s ollyan formán jártam mint az Apostol, mikor Saulból Pállá lett, a’ mennyei tűztől le-verettetvén, ez a’ most bennem lévő, és az ez előtt vólt, két egymással ellenkező gondolat tett engemet bátortalanná; és az, hogy Te Frajmaurer vagy, ’s ollyan bóldog vagy és nagy én felettem, a’ millyennek tegnaptól fogva képzellek, tiszteletre változtatta bennem az erántad való szeretetet.^* - Sokat tusakodtam; - déltől fogva kerestem az alkalmatosságot, hogy veled különössen beszélhessek ’s szívemet előtted ki önthessem – imé ezen szempillantásra kelle azt halasztanom, a’ midőn már a’ belém ötlött félelem’ mértéke szerént, nagy félelmek és törődések közt kell vala szándékomat jelentenem. De a’ zavart indúlatok nem engedének többet szóllanom, hanem hogy Frajmaurerré akarok lenni. - Kérlek hát, tégy engemet-is boldoggá, mint magad vagy.

Ekkor okosan el-látván az én A. Barátom, hogy most engednünk kelletik az időnek.^* El-megyek, úgymond, most fekünni; nyúgodjál Te is; légy jó reménységben; és hólnap reggel, minekelőtte fölöstökömölnénk, jöj be hozzám az én be-nyíló szobátskámba; ott-is tsak ketten fogunk lenni, mint itt; talám tisztább elmével, ’s le tsillapodottabb vérrel beszélhetünk, mint most: azomban hidd-meg édes Barátom! hogy az én Barátságom hozzád ollyan álhatatos, hogy azt sem a’ sors, sem a’ szerentse’ változási, sem annyival inkább valamelly képzelt rang, meg nem másitják – az vagyok én erántad, a’ ki vóltam, ha szinte Te valaha leg-nyomorúltabb halandó én pedig halhatatlan Angyal lennék-is. - Felejtettem én mind eddig, kivánságom mellé még fel-tételt is ragasztani, a’ mint előre magamban el-intéztem vala; de Barátomnak illyen nemes maga ki nyilatkoztatása már ollyan bátorrá tett, hogy tsak nem ki mondám a’ fel-tételt (Conditiót) is, a’ melly nélkűl Frajmaurer sem nem lehetek, sem lenni nem kívánok. De tsak ugyan, mivel hólnapra jobb alkalmatosságot mutatott, választott vezetőm; meg-tartóztattam magamat. - El válunk tehát egymástol, érzékeny tsókok közt, és el-megyünk mind ketten a’ nyúgodalomra.

Én ollyan meg-nyúgodtan, ollyan könnyű szívvel fekszem-le nyoszolyámba, mintha nagy nehéz terhet vettek vólna le rólam. Édes öröm vólt, hólnapi szerentsés reggelemről gondolkodni, és tellyes meg-elégedés; és az illyen kedves gondolatok közt tsak hamar el-szenderedem, által vitte ébren való kedves képzelődésimet, az álmadás andalgási közé az édes álom: ’s mind ollyanokkal gyönyörködtettem szerentsésnek vélt lelkemet álmamban, a’ millyeneket vártam a’ hólnapi reggel el-érkezésével életemnek következendő részeire, - reggel mikor hajnallott, már fel-ébredtem, ’s óhajtva vártam Barátom’ izenetét, a’ ki tsak ugyan mire fel-öltöztem, be kűldé érettem Inassát, hogy sijessek hozzá le-menni. Repűlve mentem, azt gondolván, hogy most fél óra alatt mindennek végére járok.^* - Be megyek tehát a’ kis szobába: mellyet én most ollyannak véltem, mint a’ Ditsősség’ Templomának tornáttzát, hát úgy találom, hogy az én A. Barátom ehez a’ szent foglalatossághoz szint-úgy hozzá vala készűlve mint én; mert noha még a’ nap tsak akkor emelkedett-fel a’ látás határozatjára, de már az ő szobája egésszen ki tisztitva, maga pedig fel őltözve vólt, ’s úgy várt engemet. Jó reggelt, mondám, kedves Barátom! Te talám meg-is-akartál engemet előzni; de lám most én sem vagyok ollyan készűletlen, mint mikor tegnap templomba indúltál, ’s mennem kell vala nekem is. - Templomba indúlsz most is, felele ő, édes Barátom, és ollyan Templomba, a’ hol ha Isten rá segít, meg-fogod látni a’ Teremtőnek ditsősségét, és ollyanokat érteni, a’ mellyekben most még vak vagy, - - ha ugyan tegnap estveli szándékodban állhatatos vagy.

Igen is Barátom! felelek én, álhatatos vagyok, és az is maradok el-tökéllettem.^* - De mi hát az, a’ mit magadban el-tökéllettél? kérdi ő. - Az, felelek, hogy én a’ te segedelmed által Frajmaurer legyek. - Tudod-e hát, kérdi továbbá, mit kérsz tőlem? nem gondolkodol-e úgy, mint a’ Zebedeus’ két fijainak Annyok, hogy azt kellessen reá felelnem: nem tudod mit kérsz? - Mit tudtam már most felelni? - nem egyebet ennél: Barátom! azt tsak nem kivánhatod tőlem, hogy előre tudjam azt a’ titkot, a’ mellynek tudására vágyakozom, ’s a’ mellyet éppen tőled kérek, hogy tégy tudóssá benne, hanem tsak ugyan a’ mint tudom meg-mondom; arra kérlek, hogy légy nekem segitségem abban, hogy abba a’ bóldog társaságba be-mehessek, a’ melly áll azokból, a’ kik közönségesen Frajmaurereknek neveztetnek. Erre A. Barátom azt feleli; nem kérdezek tehát most tőled többet: mert egyébaránt is, még a’ napokban az eránt tőbb dolgom lészen veled, hanem tsak azt mondom: Kérjed, és meg-adatik – zörgess és meg-nyittatik. - Keresd és meg-találod. De hol keressem, kérdem továbbá, hol zörgessek hol kérjem? mellyre ő, már arra úgy-mond akkor foglak meg-tanitani, ’s útba igazítani, ha leg-elősször is az én próbájimat ki állod: mert tudd-meg azt; hogy ha Te engemet választottál bóldogságod’ ezközévé, nekem kell éretted felelnem ’s rólad számolnom – ámbár hát Tégedet, mind értelmedre, mind erkőltsödre nézve valóságos jó embernek ’s társaságunkra méltónak esmerlek is, ’s esmertelek mind ekkoráig. De kell tudnom, ha vallyon lehetsz-e Te ollyan ép tag a’ mi Társaságunkban, a’ millyen jónak hiszlek lenni, ez kevert világi társaságban? Annyival inkább, hogy Te nekem testi lelki Barátom lévén, ha mi hibáid, ’s előre jobbitni való fogyatkozásid vólnának, nem olly könnyen tűnnek azok szemembe, mint az ollyan ember Társamé, a’ kivel a’ Barátság illy szorosan öszve nem kötött, és igy neked előttem nagyobb próbákonn, ’s keményebb kérdésekenn kell által menned, mint más akárkinek, idegennek.

Én ezen tsak el-bámúltam, hűledeztem; tartottam tőle, hogy a’ próbákat ki nem találom állani, ’s annyival inkább ismét bátortalanná lettem a’ fel-tételt elő hozni, mellyet részemről én is meg kivánnék. Vette észre az én Barátom, hogy én hűledezek, ’s hogy előre, minekelőtte lépést tennék, el-ne-tántorodjam, meg szóllit: Neked úgymond; talám valami kétség fekszik szíeden, vagy félelem, vagy bátortalanság? bátortalan ne légy, mert Barátoddal beszéllesz; a’ félelmet mérsékeld, mert nehéz ugyan az út, mellyre indúlsz, de gyönyörűséges a’ Tárgy, mellyet keresel; a’ kétséget pedig irtsd-ki szívedböl, mert ez minden jóban leg-nagyobb akadály; a’ ki kételkedik, hasonló az a’ tengernek habjához, melly a’ szelektől ide ’s tova hánnyattatik. Neki bátorodom tehát, ’s azt felelem: Barátom! hogy tartózkodásra nints okom, azt már látom, - Barátom vagy – bizom benned – ha próbaidban tántorodom, fel-emelsz – ismerem jó szívedet. - Félelem, hogy van bennem, azt nem tagadom; de azt is a’ Te jó szíved ’s utasításod könnyen el-oszlathatja. - Kételkedésem pedig a’ mi van, igen kevés, - azt kérlek leg-elősször is verd-ki fejemből; meg-vallom azt is, mert Barátommal van dolgom.

Mi tehát az a’ kétség? kérdi ő. - Én azt felelem: A’ mire valaki egyszer meg esküdött, azt meg-másítani, vissza vonni, meg-tagadni, tudod magad is, ’s úgy hiszi reménylem a’ Ti Társaságtok is, hogy menthetetlen vétek. Engem szűléim a’ Szentségek által keresztyénné tettek, ’s mintegy Zászló alá esküdtettek: ha hát én valami ollyan Társaságba adnám magamat, a’ melly miatt az Istent, és a’ vallást meg-kellene tagadnom, a’ Ti allitásitok szerént is (mert azok a’ mint hiszem szentek) meg botsáthatatlanúl vétkezném; fedezd-fel hát nekem tsak azt az egyet, hogy a’ Ti Társaságtok, hitetek, tásasági törvényeitek, nem ellenkeznek-e a’ vallással? és mikor én Frajmaurerré leszek, nem tagadom-e meg ugyan akkor Istenemet ’s vallásomat? - Több titkaitokat én nem fejtegetem; ha ezt meg-tudhatom, minden kételkedésem el-múlik. - Erre azt feleli az én Barátom: Ez még magában nem titok; az illyent még a’ leg-szerentsételenebb embernek is ki merném mondani, és nem véttenék vele társaságunk törvénnyei ellen: hogy a’ Frajmaurerek nem Isten-tagadók, azt szinte úgy szabad nekem ki-mondanom, mint azt, hogy nem tolvajok, nem paráznák, nem gyilkosok, ’s más hasonlókat. - Hanem tsak ugyan nem minden embernek tartoznám én felelni erre a’ kérdésre; mert egy az, hogy a’ mi életünk, magunk viselete, erkőltseink nyilván mutatják azt, hogy mi-nekünk van vallásunk, még pedig a’ világon leg-jobb vallásunk, hogy az Istenről leg-jobb értelemben vagyunk, ’s az emberi Társaságnak leg-hasznosabb tagjai, más az, hogy-ha én, az illyeneknek erősitésére ki ereszkedném, gyanúságba ejthetném a’ kérdezősködőt, hogy talám erőltetem, ’s ketsegtetem ötet Társaságunk’ el-fogadására: holott, ámbár minden embernek bóldogúlásán törekednünk kell is, és igyekezünk minden halandónak javításán: de üstökénél fogva senkit a’ bóldogságra vonni nem tartozunk: erre a’ kérdésre tehát én másnak tsak azt felelném: Mutasd-meg nekem a’ Te hitedet a’ Te jó tselekedeteidböl, én is meg-mutatom néked az én hitemet az én jó tselekedetimböl. Neked mindazáltal, mivel neveltetésedet ismerem, ’s szüléidnek buzgó Keresztyén vóltokat jól tudom, és így látom gyanúságodnak elég Fundamentomát, ha szinte hibás is az; nem tsak azt felelem, hogy a’ mi Társaságunk törvényeiben semmi sints az Isten és vallás ellen, hanem még többet is fel-fedezek.

Tudom én azt, mint-ha bele látnék szíved’ közepébe, hogy nem-tsak illyen közönséges értelembe vészed Te ezt a’ kérdést, hanem azt is érted alatta: hogy vallyon a’ mi Társaságunk, nem ellenkezik-e azzal a’ vallással, a’ mellyben Te születtettél és neveltettél, a’ mellybe be avattattál, és mint egy bele-esküdtél? - A’ mi Társaságunkban lehet mindenféle vallású ember (vagynak a’ kiket örömest szenvedünk, de azt nem a’ vallás, hanem a’ Nem és Nemzetség tselekszi) és a’ maga vallását tulajdon lelke’ javallása ’s meg-gyöződést szerént gyakorolhatja, valamint neki tetszik. - Akkor vesz elő egy könyvet, ’s meg-mutatja előttem titulussát, melyből láthattam, hogy az Frajmaurerek’ imádságos könyve: ki keres belőle egy imádságot, ’s kezembe adja, hogy olvassam; én kezdek olvasni, ’s hát látom, hogy az a’ B. Szűz Máriához intézett ájtatósság. - Elég-e ez? Barátom! úgy-mond, - látod-e? - a’ mi Társaságunknak leg-nagyobb ellenségei a’ Papok; azok minket vallással nem gondolóknak, természeti okosság után egyedűl halgatóknak sőt Isten-tagadóknak tartanak, pedig ímé vagyon a’ Szűz Máriához intézett Imádságunk is: ezt a’ ki akarja, el-mondja, a’ kinek pedig vallása nem engedi el-hagyhatja. Többeket fogsz látni, ha a’ Mindenható arra segít, hogy az őket igazán ímádók’ seregébe, ebbe a’ Szent Társaságba be-iktathatol. Meg-fogod tanúlni, hogy az ő Szent Irás’ magyarázóik, sőt canonizált Szentjeik közűl, a’ kiknek minden szavát szentnek tartják, elegen vóltak Frajmaurerek, és ők tulajdon magok, sok ímádságos könyveikben, Frajmaurer ember’ imádságát ímádkozzák.² Meg-fogod majd; ’s örömmel fogod meg-érteni; hogy a’ mi Társaságunk vólt leg-első ’s leg-jobban hivő az egész világon; bámúlni fogsz rajta, minden parantsolatinkat, ’s rendtartásinkat meg-ismervén, és azokkal Salamont, Mosest, ’s más régibbeket öszve hasonlítván, el fogod hinni, hogy azok a’ mi régi Atyaink, és hogy a’ mi Templomunkat is Salamon épitette, az előtt pedig nálunk is az Isten Sátorban lakozott; - ’s mit példáztak mind ezek?

El-teltem én örömmel és tsudálkozással ezeknek hallására; - az az édes reménység, melly a’ leg-ditsősségesebb bóldogsággal ketsegtet vala, ollyanná tett engemet, mint-ha Szent Pállal vagy Jánossal a’ harmadik égbe ragadtattam vólna – átkoztam, a’ nevelés és tanítás által belém tsepegtetett gyanúságot, szégyenlettem magamat, ’s kárhoztattam azokért a’ vélekedésekért, mellyekkel valék tsak nem régen is a’ Frajmaurerek eránt: hogy azért már tökélletes meg-győzettetésemet Barátomnak nyilván ki jelentsem, repeső örömmel ezt felelem szavaira; - köszönöm szerelmes Barátom! ez leg-első út mutatásodat, meg-botsáss, hogy szívemben illyen fundamentom nélkűl való gyanúság vólt valaha, a’ millyent el-árúla az a’ kérdésem: a’ születésnek nevelésnek, tanításnak, a’ természeti vakságnak tulajdonitsd azt: de ne nézz engemet ollyannak többé a’ millyen vóltam illyen oktalan koromban, hanem a’ millyen kezdettem lenni tegnap előttől fogva. - Neked, tsak egyedűl neked, és az akkori véletlen történetnek köszönhetem, hogy a’ hályog le esett szememről. - Mihelyt azt meg-tudtam, hogy Te Frajmaurer vagy, lehetetlen vólt tovább azon Társaság felől bal vélekedéssel lennem, ismervén a’ Te hajlandóságidat ’s virtusidat mindenképpen. - Már most tehát, meg-nyúgodt szivvel várom a’ próbát; mond meg előre az órát, hogy akkorra készen legyek: erre ő azt feleli: az az óra, a’ mostani szempillantástól fogva tart mind az utólsó lépésig, vigyázásban légy tehát, mert mostantól fogva visgálásom alatt vagy, nem ollyan dolog ez, mint az oskolai examen, mellyet egy két óra alatt ki áll a’ Tanúló, ’s néha pedig, egy kis szembe-kötéssel; - itt nints titok; indúlatidból, erkőltsidből, magad viseléséből nyilván kell lenni, egész szivednek, és ha a’ próbát ki nem álhatod nem lészesz szerentsés. - Az^* én próbam pedig még tsak első lépés; még több lészen hátra. - Akkor^* fogod a’ többit meg tudni, mikor az én visgálásomon egésszen által estél, és az én helybe-hagyásomat meg-érdemled: - ez mindazáltal azért lessz részedre leg-szerentséssebb, hogy tőlem a’ visgálás’ végeztével mindjárt meg fogod tudni, ha meg-elégedtem-e veled vagy nem? a’ több próbáknak pedig ki menetélét tsak akkor fogod meg-látni, mikor a’ leg-utólsó szerentsés lépést meg-teszed.

Míg mi illyen magánosságban beszélgettünk, az alatt el-készűlt a’ fölöstököm, ki szóllitanak bennünket a’ rejtekből, le ülünk az Asszonnyal és a’ Hadnagyal együtt.^* - Nagy figyelmetességbe ejtett engemet az én irgalmatlan Barátom azzal, hogy illyen kemény visgálással fenyegetett, még a’ lépésemre is vigyáztam, attól tartván, hogy abban is hibát talál: és ímé én, a’ ki ennyi idejű koromra, sok, és sok korbéli^* emberekkel társalkodván is, tselekedetimben ollyas hibát nem ejtettem, a’ miért akárki, vagy rossz hajlandóságú, vagy erkőltstelen emnernek itélhetne, noha semmi olyas szoros vígyázással magam nem vóltam. Ime most közönséges helybe hagyást és szeretetet érdemlett ember létemre, leg-meg-érettebb szavaimban is hibát, leg-jobb maga-viselésében is fogyatkozást találok, ’s eszre sem vettem, hogy ollyan oskolában vagyok, a’ mellyben magamat tettek magamnak erkőltsökre tanító Mesteremmé. - ’S ha néha néha eleinte az öreg Hadnagy, maga meg-betsűlhetetlen nyájasságával nem ébresztett ’s nem serkentett vólna; már annyira féltem valami mondáshoz, vagy tselekedethez hozzá fogni, hogy mint egy Apollo’ oraculumához, úgy kellett józan itélet-tételemhez elöre tanáts-kérdeni mennem, ha vallyon jó lessz-e ez így vagy nem?

Tsudálatos öszve súgást vettem itt utóbb eszre az öreg Hadnagy, és A. Barátom között.^* - Azt a’ Hadnagynak kellett tudni, hogy A. Barátom énnekem mesterem, ’s út-mutatóm mostani szándékomban, - és úgy annyira magának hagyta A. Barátomat a’ próbálásra nézve, hogy ő éppen leg-kissebb kísértésbe is bele nem ereszkedett; mintha nem is én lettem vólna az, a’ ki nem soká az ő egyességekre lépendő vagyok, a’ kivel következésképpen ollyan szoros barátságban kell neki élni mind hóltig, a’ melly méltán figyelmetességbe ejthetne akárkit is, hogy vigyázásban legyen, mikor valakit egyességért fel vesz. - A’^* Hadnagy mondom, semmi próbába nem ereszkedett, ’s úgy viselte magát hozzám, mint egy olly betsűletes idegenhez, a’ kihez neki semmi köze, de^* a’ kit mindazáltal szeret, és tisztel. Ellenben A. nem tudta magát semmiképpen abban az állapotban lenni mutatni, mellyben vólt erántam, szándékom’ ki nyilatkoztatása előtt; ő benne is tsinált egy kis változást, ez hirtelen való fordúlatja a’ környűl-állásoknak; az én, sőt tulajdon maga’ szavai nagyon szívére hatván, úgy tettzett, mintha szive egy kitsinyt vonúlt vólna szerelmemtől, ’s ollyan tartózkodást, és vigyázolódást őltözött magára, a’ millyenre valóban szüksége van egy ollyannak, a’ ki most valakit próbál: meg-vóltak ugyan mind a’ kettönkben most is azok a’ régen belénk rögzött barátságos hajlandóságok, beszédünk’ hangját, ’s ki ejtéseit még el-nem felejtettük; de még-is a’ meg-hittség, ő benne ugyan némű némű szent ki nyílt szeműségé, bennem pedig némelly bátortalan tartózkodássá annyira el-változott, hogy azt, két-harmadnap alatt maga az Asszony is eszre-vette.

És éppen ez az Asszonyi serény széllyel nézés adott arra alkalmatosságot, hogy én az első próba alól mentűl elébb meg-szabadúljak; mert történik egykor véletlenűl, hogy a’ Gazda az öreg Hadnaggyal a’ be nyíló kis szobában, én pedig a’ mellettek való szobában az Asszonnyal beszélgetvén; mind én, mind az Asszony, egyszerre félbe szakasztjuk a’ beszédet; én a’ konyha felé indúlok ki az ajtón, hogy számat meg öblíteni vizet kérjek, az Asszony pedig a’ be nyilóba megy valami dolgáért – mintha meg-esküdött vólna szolgálatomra még a’ szerentse is, éppen akkor jőtt az ajtóra az Inas egy üveg friss vizzel, mikor én már ki nyitottam, - el-veszem hát a’ vizet, az Inas vissza megy, én pedig bent maradok, ’s az ajtót be-teszem. - Az Asszony hallván az ajtó zörgését, azt gondolá, hogy én valósággal ki-mentem: ő pedig a’ be-nyiló ajtaját be-hajtotta ugyan, de egésszen be nem tette, ’s azt vélték, hogy ők tsak hárman vagynak: én sem mentem közikbe, hallván, hogy jó izűn nevetnek, ’s az Asszony a’ Hadnagynak valamit hány a’ szemére nyájasan: hanem egy kis asztal mellé űlök, mellyen az Asszonynak egynehány magyar könyvei vóltak rendbe rakva, ’s azokat kezdem olvasgatni. - Alig ülök ott egy pillantásig, mikor hallom – mert minden szó könnyen ki hallott, - mivel az ajtó és a’ küszöb közt vólt mintegy egy únyi nyilás; hogy az Asszony meg-szóllitja az Urát, ’s igy panaszolkodik: De – Te, úgy-mond, mond meg mit tsináltál ennek a’ te Barátodnak? hogy ez tegnap előttől fogva annyi formát mutatott maga-viseletében; miólta B. városból vele haza jöttél, ollyanná lett ez az ember, hogy majd minden órában változik; azt gondolám ma reggel, hogy talám már régi valóságára vissza tért; vígan, és egész kedvvel mutatta magát fölöstökömkor; de imé most ismét tapasztaltam valamelly erőltetve titkolt andalgását, ’s veszem pedig észre azt is, hogy hozzád is tartózkodva mutatja magát, mintha valamit bizodalmából el-vesztett vólna; sőt benned is azt tapasztalom, hogy valami felsőséget mutatsz hozzá, és nem ollyan egyenlő ’s egy-arányú barátságot, mint ez előtt tsak negyed nappal is.

Erre mind a’ Gazda, mind a’ Hadnagy el-nevetik magokat, ’s azt feleli A, Barátom: Szegény Asszony úgymond, te mindenből tsak következéseket szeretsz tsinálni, - talám neki van valami belső baja: és én is Barátságom’ tellyes mértéke’ kimutatásával, nem akarom az ő képzelődéseit meg-háboritani, hadd andalogja-ki magát tellyes erőben, az után semmi baja sem lessz. - Mellyre az Asszony: - No! tsak tartsátok hát úgy-mond magatoknak titkotokat, tartsátok; tsak úgy bántok ti az Asszonyokkal – semmit velek nem közöltök; ’s még azt mondjátok: azért, mert nem titok tartók – és ezt onnan gondoljátok, mert nagyon titok-szeretők. - ’S^* pedig hogy is ne vólnának ollyanok, szegények? - holott tsak az, hogy semmit velek nem közletek, elég inditó ok nekik a’ titok kivánásra; és az, ha a’ tudottat ki mondják, nektek méltó büntetés. - Ekkor nevetni kezdenek mind a’ hárman; én pedig örömest halgattam vólna is, de nagyon óhajtottam is, hogy bártsak most a’ szobába bent ne vólnék – most éppen próba alatt vagyok, ’s ha most jönne ki A. Barátom, mit gondolna? - bizonyosan azt, hogy be-lopakodtam ’s leskelődöm. - Sőt mit mond az Asszony maga, ha majd ki jő a’ szobából; vagy ha semmit sem mond is; hozzám fog szóllani: ’s mit gondol akkor A. Barátom? nem azt-e? hogy én kértem erre az Asszonyt, a’ mit most beszéllett.

De szerentsémre éppen másképpen történt; mert az Asszony ezen szavai után, ki jön, a’ be-nyílóbol – sijet keresztűl azon szobán, mellyben én vóltam – keményen bele szegezem szememet egy könyvbe, hogy ha reám tekint, azt vélje, hogy igen méllyen olvasok. - Miként történt? - nem vett-e eszre? vagy tsak dolga után sijetett, által-ment a’ szobán úgy, hogy engemet meg-nem-szóllitott, a’ be-nyiló ajtót pedig ismét nem tette-be egésszen, hanem úgy, hogy én minden szót meg-halhattam. - Láttam én az ajtót, hogy nints be-téve, és betsületemre mondom, hogy már fel-is állattam az asztal mellől, hogy ki menjek, ’s magamat gyanússá ő előttők se tegyem, sem még magam Lelkétől is vádlást ne érdemeljek, mintha mostani, szerentséssen el-kezdett útamat tilalmas lépésekkel akarnám követni, hanem neki adjam magamat egésszen a’ történetnek, ’s úgy lépjek mint egy, a’ kinek szeme be van kötve. De éppen mikor indúlni akarék, akkor szóllamlik-meg a’ Hadnagy: Ne is tartóztasd úgymond, sokáig édes Atyámfija! én tsak két nap-ólta is emberséges embernek tapasztaltam őtet, - te pedig régen ismered. - Ha ollyannak ismered, hogy Szent Társaságunkat meg-érdemli, miért büntetnéd hosszas próbálással, leg alább ezen első lépésben? - Szabadítsd-fel ötet mentül elébb, különös és magános visgálásod alól, mert én ugyan meg vallom, hogy sajnálnám az Ifjat, ha kedvét el-ejtené, ’s el-tántorodna. - Én ezen nagyon meg-örűltem, - de már nem tudtam, hogy ki merjek-e menni, vagy benn maradjak? hitelemet a’ Hadnagy előtt, a’ ki éppen most illyen jól szólla felőlem, mindenikkel könnyen gyanúba ejthetem. - De tsak szeretett engem’ az Isten; helyre hozta félelmemet maga újobban a’ történet. Kivűlről az Asszony kezdi nyitni az ajtót, mellyet hallván a’ Gazda, be tészi a’ be-nyílót; ’s mintha engem’ vízbe-halástól szabadított vólna-meg, ollyan nagyon örűltem, ’s meg-nyúgodtam. - Az Asszony is nem tudta-e mikor jöttem be, vagy tudni sem akarta, hogy benn maradtam? ő lássa – elég az, hogy nekem szememre nem vetette, és amazok ott benn én rólam, mi pedig itt kin a’ magyar könyvekről folytattuk beszélgetésinket.

Dolgom’ folyamatjának illyen szerentsés kezdetén én annyira örűltem, mint-ha már meg-fogtam vólna a’ madarat: áldottam azt a’ szerentsés szempillantást, mellyen ez az öreg Hadnagy ide érkezett; - számolgattam előre magamban a’ következendő kísértéseket, mellyeken által-kell vala esnem. - Kérdéseket tsináltam önnőn magamnak, ’s hánytam vetettem eszemet, miként kellene reá leg-alkalmatosabban meg-felelnem? ’s ollyan kérdéseket tsináltam, hogy akkor is; még az ajtón kívűl lévén meg tudtam vólna catechizálni egy Frajmaurerségre menendő embert, mert meg-sem-gondoltam én, hogy az én visgáltatásom kevés kérdésekből fog állani, és az illyen olvasott embereket nem annyira abból tudakozák ezek, hogy miképpen kell tselekedni, mint abból, hogy mit tselekesznek valósággal? és ez én rajtam tsak-ugyan meg-is történt, a’ mint mindjárt meg-fog tetszeni – mert kevés ideig tartott ugyan, és igen kevés kérdésekből állott, első rendbéli probálásom; de tselekedetimnek visgálása ollyan kemény és öszve szőtt-font volt, ’s hosszan is tartott, hogy ez a’ velem való bánás előre meg-tanított engemet arra, hogy ez a’ jó Társaság nem kevés kárát vallotta annak; mikor a’ tanúlt, ’s nagy elméjű embereket gyenge visgálás után be-fogadta: mert azoknak, mint hibás vélekedéseiket ki irtani, mind erkőltsőket javitani, nehezebb mesterség, és igy azoknak nehezebb probákon is szükség által menni, és szemben tetző hiba nélkűl által esni: mint az ollyanoknak, a’ kik a’ szűletés által ollyan szerentsés hajlandóságokat nyertek, mellyeket tanúlt mesterséggel színelni szükség nem vólt ’s lehetett jobbra hajtani mint a’ viasszat.

Meg történt tehát rajtam a’ mint mondám, hogy az első lépésen kőnnyebben által estem, és rövidebb idő alatt, mint a’ többi próbákonn, mellyek már egyenesebben illették erköltseimet ’s állhatatosságomat. - Estve midőn a’ szokás szerént A. Barátom ismét be-késért szálló szobámba, egy pipa dohány alatt velem igen barátságosan beszélgetett, és nekem tellyes vigasztalásomra szóllott. - Barátom! úgymond, te nagyon szerentsés tsillag alatt születtél, ’s ha minden próbákon ollyan rövid idő alatt által eshetsz mint ezen elsőn által fogsz esni a’ napokban, el-hiheted, hogy nem sokára szentebb kötél fog-öszve-kaptsolni tégedet velem, és ezzel az egész Társasággal. Nekem magamnak emberségedben, ’s társaságunkra méltó létedben úgy sem vólt semmi kétségem, én egynehány rövid kérdéssel által ejtelek a’ visgáláson; ez az öreg Hadnagy pedig felőled ollyan jó vélekedéssel vagyon, hogy ő maga kért engemet, arra, hogy sokáig próbáim alatt ne tartóztassalak, mert kár vólna, ha kedvedet el-vesztenéd, ’s ideje korán el-tántorodnál. - Lehetetlen vólt már nekem nem biznom, mikor láttam, hogy már nekem ollyan visgáló Mesterem akadt, a’ ki valósággal igyekezik dolgomnak szerentsés ki menetelénn: mert ímé biztatásomra még azt is meg-vallja a’ mit mondott felőlem a’ Hadnagy; és hogy ezt nem kétsegtetésből, nem barátságának puszta erősitése végett színeli, nem hazud; igen könnyű vólt el-hinnem, mert magam hallottam a’ Hadnagy szavait. Meg-felelek tehát örömömben tsak igen röviden: jól vagyon, mondám, kedves Barátom! köszönöm felőlem való jó hiteledet; nagyra betsűlöm bizodalmadat, ’s úgy igyekszem, hogy azt ezután többekkel meg-érdemeljem; köszönöm, hogy első probám’ idejét hajlandó lettél meg-röviditeni, melly eránt előre úgy meg ijesztettél tegnap. - Érzékeny szívvel veszem a’ Hadnagynak is jó ítélet tételet (de már itt meg-vallom, hogy meg-tsaltam Barátomat a’ szóval, ’s nem bantam vele ollyan ki nyilt szívvel, mint ő en velem, mert úgy intéztem a’ szókat, hogy abból sem azt ki nem hozhatta, hogy hallottam valamit, sem azt hogy nem, holott már az illyen proba alá tétetett személlynek, illendő vala nyilván a’ mint vólt be vallani, sokszor is eszembe jutott ez nekem, mikor az utóbbi próbák meg zavartak, hogy most bizonyosan annak büntetését szenvedem) de^* még azt neki személlyem szerént meg-nem merem köszönni, hogy Barátságodat gyanússá ne tegyem. - Hanem, mond-meg hát nekem nyilván édes Barátom! meddig fogsz késni a’ kérdésekkel? - Nem sokáig, felele ő – úgy fordúl, hogy hólnaputánnig tsak, - de hólnap ezt a’ régen látott jó Barátomat el-kell vinnem magammal B. és I. városokba, és ott vele több jó Barátunkat meg-látogatnom, - ha onnan hólnap vissza térhetünk, hólnap után Téged’ kezem alól ki-szabaditlak; de ha egy kitsinyt el-késnénk is, nem tenném fel barátságod felől, ha bár most illyen szerentsés útban nem vólnál is, hogy Házamnál késni, ’s egy kis időt veszteni sajnállanál. - Távol legyen tőlem, felelek én; hiszen, mitsoda kedves idő tőltés vólna az én előttem? a’ minn fel-tserélhetném nálad múlatásomat? ’s melly méltatlan vólnék barátságtokra, ha valamelly viszketegség, tűrhetetlenség, várt, vagy ha bár bizonyosan reménylett haszon is félbe tudná szakasztani nálad maradásomat, midőn éppen ollyan jóra választottalak vezetőűl, a’ mellyet leg-nagyobb bóldogságnak hiszek^* lenni. - Nyúgodj hát úgy-mond édes Barátom! tsendesen, beszélgess tulajdon Lelkeddel, ’s végy számot tőle míg időd van, hogy nem valamelly tilalmas idegen ok kénszerít-e Tégedet, vólt nyúgodalmadat meg-háborítani, annak a’ nagy jónak várásáért, mellyet egy kis nyughatatlanság után reménylessz. - Nyugodj mondom tsendesen – én el-megyek fekünni, - és míg Te talám fel-sem ébredsz, mi már a’ Hadnaggyal útnak indúlunk. - Nem úgy édes Barátom, felelek én; sőt kérlek, hogy akármelly idején indúltok is, indúlásod előtt fél órával kűld-be hozzám Inasodat; fel-kelek, ’s veletek fölöstökömölök; látnom kell mikor el-mentek; drágább én előttem titeket látni, drágább azzal a’ jó öreg Hadnaggyal tsak egy szót szóllanom, mint a’ leg-édessebb hajnali álom. Hajlik az én Barátom szives kérésemre, - meg-teszem azt úgymond kedvedért, sőt azt is, hogy nap kőlte előtt nem indúlunk, azért tsak nyugodd ki magadat, éjtszakádat kételkedésekkel ne alkalmatlanítsd. - Isten hozzád. - Ő el-megy – én meg magam maradok.

Tsendes vólt az éjtszaka, és igen nagyon tiszta az egész ég; ki megyek dohányozva a’ folyosóra, ’s nézem – mert a’ hely is, a’ hol a’ ház feküdt, igen kies hegy óldalban vólt – látásom-határozatjának gyönyörűen ki-tetsző három negyed-rész tzirkalmát – pirosollott még az az esthajnal, mellynek árnyékos boltozatú hajlékiból, annyiszor tsalogattam, ’s énekkel hívogattam ez előtt mintegy másfél esztendővel, a’ Hesperusokat, azokat a’ szerelmet szárnyaikon hordozó vékony testű madarkákat – meg-kísértettem egy kitsinyt játszi véremet: ha vallyon el-tudná-e tserélni mostani nagy reménységű képzelődésimet, hajdani szerelmem’ andalgásira? - De oh nem! - vagy örökre el-tűntek azok, ’s el-repűltek a’ magok’ helyére; itt hagytak engemet, mint én azt, a’ kinek kedvéért őket annyira kedvellettem; vagy pedig engedtek most azok is, a’ nagyobb dologra vágyódó reménységnek, úgy annyira, hogy még tsak kevésnyire is fel-nem-gyúlasztottak. - Az esthajnalnak éppen által ellenében, már jó darabnyira fel-vala emelkedve, a’ tsak-nem egész kerekségű ezűst színű Hóld: én úgy űltem a’ tornátzban egy bőr széken, hogy mindeniket meg-láttam, és tsudálkozva emlékeztem régi könnyű gondolataimra, mellyeket most ez a’ gyönyörű ki-látás: nem tud ollyanokra serkenteni, mint az előtt. A’ tsillagok szépen tündöklettek az északi sarok felé, és ollyan eleven fényt mutattak, mintha setét, és hideg ejtszaka lett vólna, de ezek is mind szentebb gondolatokra adtak nekem alkalmatosságot, mint ez előtt: magam tsudálkoztam változásomonn, de ollyan örömest engedtem a’ változásnak, hogy tsak az is tsuda vólt, hogy a’ változást eszre vettem. Annyira engedtem mostani örömömnek, mintha tellyes életemben mindig az illyen szentebb képzelődésekben lett vólna tökélletes gyönyörűségem: ’s annyira ment egyszer ez a’ nyúgodalmas meg-elégedés, hogy mintha valamelly szent szél illetett vólna-meg, vagy valami titkos erő telte vólna-meg szívemet, mint hajdan a’ jövendő mondókat; egésszen mint-egy el-ragadtattam.

Mondjátok-meg, mondám, fényes Egek! tündöklö tsillagok! magassan járó égi testek! mutassátok meg, mellyik az a’ szerentség tsillagzat, a’ melly alatt én születtem? - Te tisztán fényeskedő hóld! a’ ki most emelkedel a’ napnak fel-kőlte felől, mond-meg, mit ítél felőlem a’ kies Hajnal? melly édes Anyámnak olly szerentsésen szolgált születésemkor, Ő vólt az – ő – a’ melly engemet tegnap-elötti andalgásim után édesdeden meg-nyugtatott, tegnap virradóra. - Ő vólt az, a’ ki nekem édes reménységet nyújtott a’ mai nap fel-kőltével, - ő lessz-e az, a’ ki tovább is bóldoggá tesz? ő lessz-e, a’ ki a’ Bóldogság’ Templomába be vezet? - ő lessz-e vagy az est-hajnal, a’ mellytől számlálni fogom arany ideim folyásit? - Vigy-fel engem’ fényes Hajnal! a’ Te eredetednek közép pontjához – a’ hoz a’ Mindenhatóhoz, a’ kitől származik mind az élet, mind a’ világosság – ragadjatok-fel engemet magatok közé Ti magasan járó égi tűzek! hadd lássam azt a’ nagy Templomot, azt a’ meg-mérhetetlen vidéket, a’ meg-foghatatlan örök Hatalmasságnak Házát, mellyet ő úgy be-tőlt egésszen, hogy maga még is helyt nem foglal. Hadd lássam közelebbről azt a’ képzelhetetlen mesziségre helyheztetett lakást, a’ hol a’ Teremtő öszve vonta a’ maga ditsőségét; azt a’ mozgató közepet, melly titeket tartóztat az egy-másba keveredéstől, azt az erőt, melly őriz a’ széllyel omlástól. - Onnan vette eredetét az én valóságom, attól az egész mindenséget éltető és mozgató erőtől. - Oh bizony nem tsupa főldbűl termett vagyok én. - Méltóságos születésű valóság az, a’ mi azt tselekszi, hogy én vagyok, és érzem, hogy vagyok. - Isteni mag az – soha el nem-veszhető, ’s valóságát el-nem téveszthető eredet, a’ melly az én lételemet tsinálja, és fenn tartja. - Oda kell nekem valaha vissza mennem, meg-kell valaha tanúlnom ’s érzenem, hogy én onnan való vagyok; sijessetek hát Ti rendes fordúlatokon következő változások! sijettessétek az én tökéletesedésemet; szűrjétek-meg, tisztíttsátok-meg, ezt a’ halandósággal kevert érthetetlen valamit, a’ mi én vagyok, fényeskedjél tiszta tűz, és égess! - Ti végetlen messziségről, a’ ditsösség’ lakó helyéről e’ puszta főldre lővellett sugárok! jöjjetek kétszerezett erőben én hozzám; repesszétek-meg a’ hályogot, szaggassátok-el, égessetek-el azt a’ szem-fedelet, melly miatt nem ismerhetem, nem láthatom égi eredetemet, igaz valóságomat!

Hallató szóval mondám én ezeket, de ollyan értetlenűl, vagy érzetlenűl mint ha el-ragadtattam vólna: el-fáradtam az erőlködésben, mintha sijetve ’s rövid idő alatt nagy útat tettem vólna; szorúlt a’ melyem, mintha a’ fellegeket hasogató kénköves matería dolgozott vólna az engemet fellyűlrűl alá felé nyomó levegő égnek oszlopinn; és mikor magamhoz tértem, mintegy álomból fel-ébredt ember, ’s beszédem’ sorait renddel számlálgattam, mint álomban lett történeteket; akkor kezdék pihegni, szint-úgy nyúgodnom kellett: mint a’ fáradt embereknek. - Bóldog Isten! mondám magamban, bizony Isten lakozik abban a’ Társaságban, mellybe én sijetek; bizony nem egyéb az, hanem Istennek Háza, ’s a’ menyországnak kapúja; ’s mitsoda szörnyűség az, hogy arról a’ világ ollyan írtóztatókat álmadozik? - Im én, még a’ küszöbön sem vagyok, még a’ tornátzig is ollyan lépéseket kell tennem, mellyeket vezető nélkűl nem tehetek; még tsupa vak, tsupa tudatlan vagyok; és már is, mitsoda szent erő szállott-meg egésszen; mitsoda Lélek ragadott-el, mitsoda gondolatok telnek ki abból a’ szívből, melly bennem tsak ollyan vala nem régen mint valamelly érzéketlen kő. - Segítts Isten! e’ világnak hatalmas Alkotója, mutasd-meg, hogy belém okos Lelket lehellettél, ’s tedd méltóvá Teremtésedet, hogy hozzád közelebb térhessen; vigy bé engemet abba a’ titkos házba, mellyben ezek az én bóldog barátim vagynak, azok a’ bóldogok, a’ kik Tégedet bizony közelebbről ismernek mint e’ világ; azok a’ Szentek, a’ kik egymást mint testvér Atyafiakat, Téged mint édes Attyokat úgy néznek.

Már megint közel valék az el-ragadtatáshoz; de ollyan édesnek is tettzet nekem ez az andalgás, hogy éppen nem is kivántam ki-térni belőle. Sokszor, botsásd-meg Isten, ha vétettem; úgy képzeltem magamat, mintha éppen abban az állapotban vólnék, a’ mellyben a’ meg-boldogúlt Szentek, vagy mintha azoknak éppen abban állana végetlen gyönyörködések, a’ miben nekem ez a’ szakadatlan, és telhetetlen édes képzelődés.^* - Sok egymás jutott eszembe eleinte a’ mély el-merűlés kezdetekor, ’s mikor abból ébredni kezdettem is, sok új képezetek serkentették ébredésemet: de az nekem szinte ollyan nehezen esett, szinte-úgy nehezteltem meg-bontani az édes álmot, mint a’ guta-ütött ember, mikor hideg vizzel ’s talp vakarással fel-ébredtetik el-aléltságából. - Egyszer azomban jut eszembe, hogy az én Barátom engemet úgy hagyott el, hogy nyúgodjam; ’s én pedig, még most is ébren vagyok; vallyon mondám: nem esik-e rajtam az a’ mi tegnap előtt? majd komor, majd kedvetlen leszek – már a’ Gazda Asszonyom ma is faggatalódzott az Urától, hogy mit tsinált nekem, ’s mi bajom van? hát már hólnap mit fog mondani? bizonyosan ér-vágásra fog-itélni.^* De az égnek ditsőssége a’ tsillagok’ szépsége; a’ már egésszen fel-emelkedett Hóld, ’s minden, valami tsak szemem’ elébe került, mind vissza tsalogattak az ébren lételre, ’s ellen-vetésimre igen könnyen kezdettem felelgetni. - Egyszer tekintem az órát ’s hát már éjfél van. - Szóllanak a’ kakasok, - azok is fekünni kénszerítenek – nem tzivakodom tehát tovább kedvemmel, - be-megyek, - le vetkezem; de ne hogy le-fekünni ’s nem alunni nagyobb alkalmatlanság legyen, a’ gyertyát mellém teszem, egy szerelmes Románt veszek-elő, ’s kezdek olvasni. - Olvastam – olvastam – de nem ollyan kedvel mint az előtt, minden édes ki mondások, tsiklandó ki fejezések tsak ollyan formán gyönyőrködtették az én képzelődéseimet, mint az ollyan bor az inyt, a’ melly valaha jó vólt, de már etzetesedni kezdett. - De nem is vala annyira szükségem az álom hozó édességekre; meg-mutatta ’s meg-tanitott maga a’ Természet, hogy nem a’ képzelődés tartóztatja az álmot, - amaz éjtszaka, mellyet én hánykodásokkal tőltöttem-el, nem azért vólt nyughatatlan, hogy képzelődtem; hanem azért, mert sorsomat meg-nem elégedve, ’s vérem fel-keveredve képzelődtem. - De most alig olvasék-el két levelet a’ kedvetlen Románból, - mivel szivem egésszen meg-nyúgodva, meg-vigasztalódva hagyatott Barátomtól, tsak hamar le szállanak szem-héjjaimra az el-altató Istenkék be zárják azokat, és én el-szenderedem, ’s igen jó izűn aluszom.

Úgy annyira, hogy noha estveli ajánlása szerént meg-várta Barátom az el-indúlással a’ nap-kőltét, és még a’ miatt, a’ magam szokott fel-ébresztő órámon is fel-kelhettem vólna akkorra, mire ő hozzám kűldötte az Inast; még is engemet az Inas aluva talált, még pedig ollyan mélyen aluva, hogy szó hanggal fel-nem kőlthetett, hanem keze’ tapintásával. - Fel-ebredvén pedig, tsudálkoztam már tsak ezen is, ollyan érzékeny és serkenő létemre, hát mennyivel inkább azokon, a’ soha az előtt tsak képzelni sem tudott látásokon, beszédekenn ’s gondolatokon, a’ mellyeket álmodtam, és a’ mellyek szép rendel, szenderedésemtől fogva fel ébredésemig egészen eszembe jutottak. - Valóban, ha most is ollyan gyanakodások ’s elme törések közt lettem vólna, mint vóltam harmad és negyed napja, azt kezdettem vólna magammal el-hitetni, hogy a’ Frajmaurereknek még az álmon’, vagy almadáson’ is hatalmok vagyon, ’s azt tettzések szerént igazgathatják, és azok öntöttek titkos mesterséggel szívembe ollyan gondolatokat, vagy ollyan valami mozgó szerszámot helyheztettek melyembe vagy agy-velőmbe, mellyek kerekeit úgy igazgatják a’ mint akarják, ’s ollyant gondoltatnak az emberrel, a’ mit maga az ember nem akaratjából tsinál. - De már az ollyan bal vélekedésektől üres lévén tökélletesen meg nyugtatott elmém, mind Istennek titkos munkálkodását, szívemnek előre való készitésére, ’s tsuda tételre magyaráztam inkább édes melancholiájimat ’s gyönyörköd[t]ető álmadozásimat.

Könyveket kellene irnom, ha azokat mind ki akarnám beszélleni, a’ miket az én meg-magyarázhatatlan álmom láttatott azon éjtszakán én velem. - Az Isten természetéről, a’ világ eredetéről, ennek fenn állásáról, a’ végetlen örökké-valóságról, az erő származásinak szakadatlan lántzáról, a’ titokról, titkok’ titkáról, és más számtalan szent dolgokról, - és soha semmi nagyobb kivánságom tellyes életemben nem vólt, sem olly kedvetlen szerentsétlenség, a’ mi életemben jobban meg-szomorított volna, és a’ mi talám még utólsó örök el-szenderedésemkor is hathatósabban gyötörhetne; mint vagy az az édes reménység, dolgomnak utólsó rosszra fordúlása előtt, hogy azokat valaha nékem, valami régi Tudós Frajmaurer meg-fogja pontról pontra magyarázni, vagy az a’ reszkettető kétségbe esés, hogy meg fosztván már örökösen, ebbe a’ szent Társaságba lehető bé-mehetésnek édes reménységétől, soha sem juthatok többé azoknak a’ látásoknak tökélletes értelmére, ha tsak az a’ bóldog el-változás, melly egynéhány napok alatt romlandó alkotmányomat ki-veszi formájából, ki-nem-potolja azt a’ helyre hozhatatlan fogyatkozást. - Sijettem hát én az őltözéssel, ’s le megyek az én kedves Barátimhoz, az én, kiskorig tőlem el-válandó angyalaimhoz: velek fölöstökömölök, - keservesen nézem szekereknek nyomát, - ’s meg-nem álhattam, hogy ne könyvezzek. -

Nem lehettem én ollyan serény, le törölni könyv-tseppjeimet, mint az Asszony azokat meg sejdíteni: - eszre vette, hogy nékem valami fáj, és sokkal jobban meg-erösödött abba a ’ vélekedésbe, hogy én bizonyosan az ő Férje miatt szenvedek. - Nem álhatta tehát sokáig; meg-fogja kezemet, be-visz a’ szobába ’s azt kérdi: Mi lehet ez? Uram! - Én az Urat mindég vígnak, mindég mint-egy telhetetlen örömbe merűltnek, mindég serkenő és érzékeny eszű embernek ismertem,^* miólta ismerem: az Uramnak pedig ollyan Barátjának, ollyan egymással meg-elégedteknek, ollyan egymás’ társalkodásában telhetetleneknek, hogy gyakran, meg vallom, meg-is igenlettem. - Hol vette most az Ur azt az egyszerre le-vert kedvet? azt a’ szempillantásonként változó indúlatot? azt az el-magyarázhatatlan meg változást? azt mondám ugyan a’ kertben tegnap előtt az Urnak, hogy én nem vagyok titok-kívánó, ’s ha titkot tudok-is, meg-tudom tartani; ’s fel-teszem szívem felől, mellyet egésszen jónak ismerek, hogy nem titok’ kívánásból vagyok illyen gondos az Úr’ meg-változása felől: de hogy tovább nem álhatom a’ halgatást, már nem tehetek róla – mondja-meg az Ur minden baját kérem, hadd tudjam, ’s hadd tegyek róla ha tehetek. Nem vagyok azomban tulajdon ditsekedésemről olly feledékeny, hogy az Urnak minden külömbség nélkűl belső vagy magános sebjeit is tudni kívánnám: azt éppen nem: de ollyannak gyanítom az Ur baját, mellyet előttem az Ur’ jó szíve nehezen titkolhat-el, ’s ha titkol-is, nem sokáig, és a’ mellyet senki sem tudna talám ollyan könnyen orvosolni mint én. - Erre én akaratom ellen el találtam magamat sohajtani, noha már meg-száradt ortzámon az az egynehány könyv tsepp hely, mellyeket az alatt mig az ajton be jőttem, le törlöttem ’s kezdettem igen vidám ábrázatot mutatni. - Az Asszony tehát azt a’ sohajtást feleletnek ítélvén, ’s bajomat annyival nagyobbnak gondolván, hogy a’ mint a’ Deák mondja, a’ kis gond panaszra fakaszt, de a’ nagy, meg némit³ egész szánakozást mutató tekíntettel, ismét szememnek szegezi szemeit, ’s így folytatja beszédjét: Fajdalmát fogja az Úr velem közleni, ha panasszát nem közli; ’s ha be nem gyónja baját, engemet hasonló andalgásba fog-ejteni, a’ millyenben szenved maga: mert én ollyan gyanúságba estem, hogy az Ur az én Uram miatt szenved. - Kérem hát, fedezze-fel az Ur’ baját, vagy, ha van, ellene való panasszát, ismér az Ur már engem’ Férjemtől; tudja azt, hogy nagyon hatalmasan birunk egymás’ szívével: ha az Ur az Uram miatt szenved, és az Urak közt való fedhetetlen barátság, nem vólt elegendő Orvossága ’s el-hárítója a’ szenvedésnek, fogadom, hogy nints más a’ világon a’ ki segittsen az Úr’ baján, hanem tsak én egyedűl (gondolám magamban: hát a’ Hadnagynak tegnapi szép itélet tétele mit vétett?)

Akkor ismét reám érett a’ sohajtás, de tudván már hogy a’ másik rosszkor esett; nem mertem. Vajha gondolám magmban: én lehetnék ollyan erős és ollyan bóldog egyszersmind, hogy egy nyájas nevetéssel eleget tudnék felelni ennek a’ jó Asszonynak tudakozódásira; szint úgy mint tegnap A. Barátom és a’ Hadnagy a’ be-nyilóban: de tudom, hogy tőlem annyival meg-nem elégszik, valamint el-hiszem, hogy az Urától is többet várt vólna, tsupa nevetésnél, ha az tsak maga lett vólna a’ Hadnagy nélkűl. Ezekre úgy reá találtam felejtkezni, hogy eszre sem vettem, hogy felelnem kellene: meg-szóllít hát harmadszor-is az Asszony ’s kénszerit, hogy fedezzem-fel bajomat: hozzá tévén ismét ezt tsak nem esküvéssel, hogy, ha ollyan a’ nyavalyám, a’ minek nem az ő Ura az oka, úgy ő titkaim’ ki nyilatkoztatását nem kivánja: ha tsak a’ béli bíztomban, hogy ő tehetne róla, őnként ki nem mondom.

Mit tettem hát már tovább? - felelnem kellett. - Édes Asszonyom! mondám: én nagyra betsűlöm az Asszonynak maga ki nyilatkoztatását – az Asszony szivét éppen ollyannak ismerem, ’s vallom, a’ mint maga magát előttem le-irá beszédjével; mit is titkolnám esztelenűl a’ bajomat ollyan orvostól, a’ ki meg-gyógyíthatna. De valamit tsak meg-mondhatok ’s ki nyilatkoztathatok nyavalyámból, éppen az ollyan része bajomnak, a’ mellyről az Asszony nem tehet: mert igaz ugyan, hogy az én bajomra, a’ melly sokkal szívre hatóbb, mint nagy, az Asszony’ Férje adott alkalmatosságot; de az oka éppen tsak egyedűl magam vagyok; ’s nyavalyám ollyan, a’ mellyet nem-hogy A. Barátom okozott vólna; de sőt inkább tsak egyedűl ő gyógyíthat-meg. - Én, felel az Asszony, nem értem az Ur’ beszédjet: még hija van, felelék én. - Azt, hogy nékem bajom és nagy nyavalyám van, hogy én bóldogtalan vagyok, A. Barátom adta tudtomra: ’s mivel én azt eddig nem tudtam, és ollyan ostoba vélekedésben vóltam, hogy én leg-szerentséssebb, leg-bóldogabb, leg-egésségesebb ember vagyok: most igen nagy változást tsinál bennem tévelygésemnek tudtomra adatása, azért vagyok ollyan változó kedvű, azért ollyan andalgó gondolkozású – azért ollyan hol vig, hol komor. - Ez előttem úgymond az Asszony, még is mind homályos beszéd Barátom! ’s most látom, hogy az öreg Hadnagy engemet meg-játszódtatott, mert egy az, hogy már tegnap egy kérdésemet ki nevették az Urammal együtt, ma pedig mikor el-mentek, és az Uram meg-hagyta (hallhatta^* az Ur) hogy az Urat mindennel mig oda járnak múlattassam, ’s keressem kedvét; a’ Hadnagy azt súgá fülembe, hogy mikor jó módom lessz benne, kérdezzem-meg az Urtól; mi baja?

Én ezen felette igen meg-ütköztem, ’s ne hogy magamat véletlenűl el árúljam; azt felelem az Asszonynak: Betsűletemre mondom, hogy az Asszony kérdésének érdeméig, valamit ki mondhatok, mindent kész vagyok ki-mondani, ’s úgy itélem, hogy ki is mondottam mostani feleletemben, lehet azomban, hogy az Inas ma korán, igen mély álomból serkentvén-fel, megint az álmatlanság zavarta-meg eszemet annyira, hogy feleletemet tsak homályosan tudom ejteni, nékem az álom orvosság, és az álmatlanság nyavalya – eszemben fognak mindazáltal forgani feleletemnek minden szavai; ’s ha majd a’ dellyesti álom után vissza jönnek eleven gondolatim, el-találom talám a’ hibát, melly homályossá tette beszédemet, és akkor világosabban meg-fogom mondani.^* Azt azomban előre is mondhatom, hogy az Asszony az én bajomon nem segíthet. Békét hagya tehát a’ Gazda-Asszony, le űltet könyves asztala mellé, hogy magamat a’ magyar könyvekkel múlassam: maga pedig ki megy a’ tselédekhez.

Magam maradván tehát, felejtem én a’ Könyv-olvasást, hanem egy rövid, de mély gondolkodásnak eresztem magamat.^* De hogy vólt nékem ollyan bajom, hogy az álmatlanság tette vólna értetlenné beszédemet, - éppen nem, sőt talám soha sem folyt ollyan tisztán a’ vérem, mint most; hanem az a’ ragánts indúlat, és telhetetlen barátság, melly A. Barátom’, és az Őreg Hadnagy’ társasága eránt engemet olly maradhatatlanná teve, ez tseppentett ki szememből, egy pár kőnyv szemet. - Az Asszonyhoz intézett feleletben pedig, őnként éltem homályos ki fejezésekkel, és köszönöm azt a’ szerentsének, vagy a’ bennem lakozó, vagy velem született Angyalnak, vagy minekmondjam? vagy talám inkább annak a’ nevetésnek, mellyel feleltek tegnap az Asszony kérdésére az én Barátim; köszönöm mondom, ezeknek, hogy valamit nyilvábban nem találtam szóllani, mert már kezdék az Asszon utólsó szavaira gyanakodni, hogy talám az én A, Barátom által adott engemet a’ próbálás végett a’ Hadnagynak, a’ ki eddig magát semmibe nem avatta; hogy talám az Oreg Hadnagy, titok tartóságomat akarta próbára tenni, ’s azért tanitotta-meg az Asszonyt, hogy azt kérdezze tőlem; talám ha ki találtam vólna néki mondani minden bajomat, az Asszony is ki-nevetett vólna értte; meg-itélte vólna mind nyelvemet, mind gyengeségemet; talám majd amazok vissza érkeztekkel meg tudakozván az Asszonytól, hogy mit feleltem, egésszen ki tanúlták vólna állhatatlanságomat, és látták vólna, arra, hogy annyi öszve esküdt Barátok’ társaságába fel-vétetödjem, érdemetlen vóltomat: és én ezen a’ leg-első lépésen úgy meg-botlottam vólna, hogy hóltig meg-siratnám. Illyen gondolatokban, kedvet ’s múlatságot találván magamnak, fel-veszek az asztalról egy könyvet, ’s ki indúlok vele a’ szobából a’ kertbe, mintha olvasgatni mennék, hogy ott megint illyen kedves gondolkodással tőltögessem üres óráimat, ’s tsaljam az időt, mig azok oda járnak.

Igen könnyen folytak az órák egymás után; mert az az édes ditsekedés, által vitte gondolatomat a’ múlt ejtszakai álomra: ’s el-szenderedésem idejétől fogva egész fel ébredésemkorig vólt ditsőséges képzelődéseimet, kezdem ébrenten most is elő meg elő számlálni, és azt azért, hogy el-ne felejtsem, hogy majd estvére ha magam egyedűl leszek, le-irom azokat szép renddel, hogy valaha meg-hitt Barátim’ Társaságában, azokat, ’s magamat azzal is vigasztalhassam. - Ugy is lett az le-fekvőre – le irtam én azokat szép rendel, ’s ha én meg-halok, könyveim közt egy be petsételt papirosban, mellynek borítékjára a’ te neved fel-vagyon írva, meg-találjátok.⁴ - Hanem másról is kellett ággódni; el közelget az ebéd’ ideje, még a’ Gazda Asszony felém sem jött reggel ólta a’ kertbe az talám neheztel titkolódásomért ’s homályos feleletemért valamit kellene már gondolnom, hogy mitsoda bajomat mondjam vóltnak lenni; ’s m[i]képpen hitessem el, hogy már nints? de még talám ebéd utánnig az álmatlanság elegendő mentseg lessz; a’ minthogy elég is vólt. Ebéd felett úgy tettzet mintha hozzá akart vólna ismét kezdeni, nyugodja ki az Úr ebéd után magát; azután majd akkor félbe harapta a’ szót, és a’ Leányára ’s ismét felém tekintvén el-halgata, adván értésemre, hogy gyermekei előtt, nem akár ollyan dologról faggatolódzani, a’ mellybe az Ura úgy jönne be, mint a’ ki jó baratját nyughatatlanitja.

Vége lévén az ebédnek, én el-mentem; aludtam ugyan egy kitsínyt, de mivel az álomra nem annyira vala szükségem; nagyobb reszét az arra engedett időnek ismét kedves képzelődésim közt tőltögettem-el; az Asszonyhoz teendő feleletre pedig tökélletesen el-készűltem: fel-tévén magamban, hogy ha Te engemet probálni akartál, majd meg forditom a’ dolgot ’s én foglak Tégedet proba alá venni: Be megyek hát dél után négy óra talyban az Asszony’ szobájába, vidám artzúlattal, és ollyan vigan, mint a’ szabadúlt rab. Leg első szava is ez leve hozzám az Asszonynak: No! gyónjon az Ur, de világosan és értelmesen, mert már ki alhatta magát.^* Én el nevetem magamat, és nagy fő hajtással hozza fogok: Az Asszony mondám, az én szavaimban nem akarta meg érteni, ’s homályosnak vélte ezeket, hogy én nékem az én bajomra A. Barátom szolgáltatott alkalmatosságot, de nem ö, hanem magam vagyok az oka; hogy én tsak nem rég tudtam meg, hogy nem vagyok ollyan bóldog, mint gondoltam, hogy az én nyavalyámnak más orvosa nem lehet, hanem az Asszony’ Férje, és így hogy az Asszony, nyavalyámon’ nem segithet. Ezeket hát ha meg engedi az Asszony meg magyarázom: Én az én A. Barátommal ollyan nagyon mély barátságban éltem mind eddig, a’ millyenre méltó nem vóltam, - én az ő sorsát magaméhoz hasonlónak véltem: azomban a’ múlt Szombaton B. Városba be menvén, ’s vele együtt egy nagy Társaságban sok rangomon’ fellyűl valókkal egyűtt lévén, ’s tapasztalván utóbb azt is, hogy azok a’ nagyok űvele hasonló barátságban vagynak, mint én; akkor láttam által, hogy egy illyen meg-betsűlhetetlen Barátomnak szerentsés sorsát meg-homályosítom azzal, hogy vele magamat a’ mély barátkozás által egy rangba teszem ez fájt ’s ez feküdt mind ez ideig szívemen, hogy én nem vagyok ollyan bóldog ’s ollyan nagy mint véltem; nem vagyok annyi, hogy ő néki ollyan belső bizodalmú Barátja lehessek, a’ millyent mutattam mind eddig minden tartózkodás nelkül: ’s azért gördűlt-ki, mikor ök az öreg Hadnagygyal kotsíra űltek, a’ könyv szemeimből; hogy ők most is nagy rangú jó Barátjaikhoz mennek ’s nékem azomban, az ő velek való mélyebb barátságban alább kell hagynom, ha tsak az én A. Barátom, az ő Méltóságos Baráti előtt nekem, valami jó móddal ollyan tekintetet nem tud szerzeni, hogy azok engemet Barátom’ meg-hittségére alatsonynak lenni ne gondoljanak.

Értem már, értem, úgy-mond az Asszony; de hiszen ez, az Urban nagyon Fundamentom nélkűl való törödés; mert erre régen meg-feleltűnk az Urnak, mind én egy Asszony létemre, mind azok a’ Méltóságok a’ kikkel az Ur együtt ebédelt, mind kivált az öreg Hadnagy. Ne tsináljon hát az Ur magának őnként, kedv-rontó gondokat – az Ur’ rangjának tekintetének semmi egyéb hija nintsen, hanem tsak az idő: egy két esztendő alatt egész emberkort fog az Ur érni, és akkor ha szíve nem hibázik, ’s nem tsak mostani jóságából el-nem veszt, hanem még inkább tökélletesedik, szinte ollyan mély bizodalmú^* Barátságban élhet azokkal a’ nagyokkal, mint most az Uram ugyan azokkal, vagy leg-alább mint az Ur az én Urammal. - Azt gondolám én, hogy én teszem ki próbára ezt az okos Asszonyt; de tsak meg-mutatta ő most-is, hogy ő Frajmaurerné; meg mutatta, a’ mit én későn értettem-el, hogy ő még azt is előre jövendöli, mikor lehetek én szabad Kőmives? ha szívem nemessége ’s erkőltseim engedéndik; ha pedig nem engedik, mi marad hátra vigasztalásomra? hogy tudni illik ollyan barátságban tsak ugyan élhetek minden Frajmaurerrel, mint most élek A. Barátommal. - Meg-mutatta végtére azt-is, hogy ő tudja, hogy az ő Ura szabad kőmíves, és azt úgy tudja elöttem ki jelenteni, hogy én még is el-nem hihetem, hogy ő tudja: ’s meg-mutatta, hogy noha ő a’ belső valóságát a’ dolognak nem-érti, titkos jeleiket a’ Társaknak nem tudja: még is okos kérdéseivel el-találja, ha ollyan ember-é az, a’ kivel ő beszél? hogy előtte titkolódni ne kelljen: mert ha ezt a’ ki nyilatkoztatást előttem akkor tette vólna, mikor már vagy elegendő út mutatásom vólt, vagy valósággal Frajmaurerré lettem vólna; én által értettem vólna szavait, ’s úgy feleltem vólna néki, hogy ő is meg-ismert vólna kivűl belől, mi vagyok?

De ezek tehát meg újjabb, és sokkal erőssebb vágyódást öntöttek én bennem, sijetni a dologgal, ’s mentűl elébb szerentsésíteni magamat, hogy a’ Társaságba be-mehessek – alig vártam már a’ vatsora’ idejét, hogy láthassam óhajtott két Angyalaimat.^* - De híjában vártuk őket a’ vatsorával; ettünk, ’s én el-végezvén írásomat, le-fekűdtem, és szinte ollyan szép álmadozásim vóltak, mint a’ múlt éjjel. - Nap kőltte előtt mikor a’ Hajnal leg-pirossabb vólt, fel-ébredtem, fel-öltöztem, ’s ki űltem nézni a’ világosságot, és abban imádtam az örök hatalomnak ditsősségét. - Vallyon, gondolám magamban, mikor világosodik meg az én értelmem ’s tudományom úgy, mint ezek a’ természeti szemek? mellyek olly szépen látják a’ napot, ’s a’ hajnalt az ő Fényességében! Több illyen eleven képzelődések közt tőltögettem reggeli Óráimat mind addig, mig a’ többek-is fel nem keltek, a’ mikor osztán le menvén az én bőlts Asszonyomhoz elég múlatságos idő tőltést találtam egész ebédkorig.

Dél után mint-egy fél-órával érkezik haza a’ Gazda harmad magával, és utánna más két szekér tőbb vendégekkel, ’s azok közt űlt az Öreg Hadnagy is: azokat is a’ Gazda Asszony mind ollyan kedvel fogadja, mint ha születésétől fogva velek együtt neveltetett vólna. Öten vóltak a’ Hadnagyon kivűl a’ vendégek, ’s a’ mint renddel be mentek a’ szobába, a’ Gazda és én leg-utól maradván, kérdem tőle – Barátom! kik ezek? - ’s hát nem ismered? úgymond ő, hiszen velek vóltál B. Városban. Ez a’ három Professor és egyik közűlök egyszer’smind Pap, és született Báró; a’ negyedik, az a’ leg öregebb, hasonlóképpen Professor vólt, de már pensióval nyugodalomra tétetett: az őtödik pedig amaz Ifjú, - egy hasonló állapotbéli ember mint magad vagy, de már az első próbán által esett; egyébaránt ama hires K. Grófnak egyetlen egy fija, - most ha vigyázol ez Ifjúra, sokat tanúlhatsz.

Le űlünk az ebédhez mindnyájan, és pedig minden rend nélkűl. - A’ Báró Professor tsak nem leg útól űlt az Arany kereszttel: előtte mindjárt az öreg vólt Professor, a’ Hadnagy bal-felől én mellettem, és az Ifjú Gróf az Asszony mellett. - No már, gondolom magamba, a’ Gazda Asszony az elébb azt mondá, hogy nékem az időm hibázik, hogy ollyan mély barátságban lehessek az ő Ura barátival a’ millyenben kívánok, ’s el-is hittem azt a’ minapi ebéd példájából, hogy ezek talám az öregségre tekintenek ’s ahoz alkalmaztatják a’ rendet, mert akkor az öreg Hadnagy űlt leg-fellyűl, a’ Méltóságosok pedig mind alább ő nála: most pedig imé megint vissza fordúlt dolgot látok: akkor a’ Hadnagy a’ Generálisnál elsőbb helyet vett magának; most a’ Báró a’ meg-élemedett ’s Professorságot viselt tudós helyt adnak magok előtt ezeknek a’ fijataloknak, - az Isten tudná ezeknek titkos magok’ viseletét, én által nem láthatom: el-hiszem pedig, hogy ha táborban vólna ez az öreg Hadnagy ama’ minapi Generállal, minden bizonnyal mindenik a’ maga helyén állana, ’s akkor talám nem is szóllitaná úgy a’ Hadnagy a’ Vezért: Te Atyámfija!

Az ebéd ollyan vólt, a’ millyenek az emberek, - tudósok közt tudományos dolgokról folyt a’ beszéd – már most könnyű módom vólt benne, hogy én is futtassam az eszemet.^* - Érdemlettem is a’ túdósoktól helybe hagyást beszédemnek nagyobb részére; de az öreg vólt Professor az asztal végén, néha-néha beszédünkre tsak a’ fejét rázta. Azt mondá a’ többek között egyik Professor, mikor éppen borjú húst ettünk; hogy nagyon homályos értelme lehetett Pithagorásnak az emberi lélekről, mikor tilalmazta a’ hús ételt: mellyre én azt felelem: Pithagorás nagyon titkolodó ember vólt, szeretett világot vakítani: ő a’ maga tudománnyának tsak a’ héjját szerette közleni a’ világgal: ’s a’ tudatlan községnek nagyon be-tudta a’ szemét kötni. - Nem mondom ugyan én-is, hogy az ő értelme fogyatkozás nélkűl való lett vólna, de azt tsak ugyan el-hiszem, hogy nem mindeneket úgy hítt ő a’ mint írt.^* - Jól mondá az Ur; úgymond az öreg Túdós; (és ez vólt az asztalnál leg-első szava) nem tartozott azzal Pithagorás, ’s nem tartozám én is, hogy minden tudományomat, hitelemet a’ világ rágalmazó nyelve alá botsássam: köszönje-meg a’ világ néki, ha azt meg mondta; ’s egynéhány ollyan a’ millyen okokkal erősítette is, hogy nem jó húst enni. Én ugyan nem szeretnék néki tanitvánnya lenni, mert igen jó izű ez a’ borjú hús, kivált illyen jó magyar lével (akkor el-mosolyodánk mindnyájan) de tsak a’ val[l]ó vagyok, hogy nem bolond ember vólt Pithagorás, ’s nem vólt Fundamentom nélkűl való a’ javallás is, - hanem meg-engedjenek ám nékem az Ovid tisztelőji, ha a’ Poeta ellen véttek beszédemben; mert ez a’ beszéd, az Ovid’ metamorphozissára jött elő. - Tudni való az, hogy a’ világ’ valóságának sok féle test-részetskéji, meg szűnés nélkűl való keveredéssel jönnek-mennek, egyből másba. - A’ főld gőzölög, abból felhő és eső lessz – az eső ismét a’ főldre le esik ’s a’ vizekre is – a’ főldön a’ fákat füveket, gazdagítja, a’ tengerben a’ vizeket szaporítja: az ismét óránként a’ felesleg való részeket ki gőzölgi, mert külömben, a’ mennyi víz megy a’ tengerbe, meg-sem térne benne, - a’ ki válogatott vékonyságú test részetskék tehát, a’ mellyek már a’ levegő égnél könyebbekké lettek, fel-repűlnek mind addig, míg magoknál könnyebb terhű levegőre találván ’s fellyebb már nem mászhatván meg-akadnak, ’s Isten tudja mi lessz belőlök? Illyen sorsa vagyon a’ Te testednek is, mellyet most eszünk; soha a’ világon nagyobb igazság nints, mint a’ mit annyira ki nevetünk a’ metamorphozis, és a’ mit ollyan buzgón imádunk a’ transubstantiatio. - Az egész létel ’s a’ dolgoknak minden valósága, merő által változás – az én testemnek igazi eredete tsak kitsíny fogantatásomkor, még pedig a’ mint én javallanám, meg-mérhetetlenűl kitsíny: ez a’ nagy lomha test, mellyet az az igen kitsíny eredeti valóság magára őltözött, mind másunnan ragadott én hozzám: a’ Dajkám, Isten tudja mit evett, ’s abból ő nekem maga sem tudja mitsoda titkos móddal, eledelt készitett a’ maga emlőjében, ’s ollyan formán tselekedett az Anyám is, még belőle ki nem szabadúltam: tehát már az, a’ mivel akkor nevelődtem, tsak tudtomra, tsak az én meg-foghatásomig két tsatornán két változáson ment által: hát még ha azt is rendre fel-szedem, hogy ez a’ borjú ’s még annak is az Annya mit evett, a’ mitől első nevelkedését vette? az a’ fű miből nőtt; Gazdag trágyás réteken termett-é? vagy hol? - mennyi lessz a’ metamorphozis? mennyi a’ Transubstantiatio? - elég az hozzá, hogy ez a’ borjú hús, mellyet én most meg-eszem, vagy leg alább ennek némelly része, az én testemmé, véremmé változik; ’s ha soha mást nem enném, hanem mindég illyent; az én vérem tsak ollyan materiájúvá, ollyan vékonyságúvá, ollyan serénységűvé lehetne, ’s ollyanok lennének vér-tartó edénnyeim-is, a’ millyent formálhatnak azok, a’ majd belől meg-oszlattatandó leg-apróbb eredeti részek, mellyekből áll ez a’ borjú hús, - a’ kinek már tetszik, menjen odébb az okoskodásban; - tsináljon következést, hogy mivel kellene az embernek elni születésétől, (sőt bár fogantatásától^*) fogva, ha leg egésségesebb? - mivel, ha leg-bátrabb? akarna lenni. - Te Physicus vagy, mondá az egyik Professornak – hát tsináld-ki, mivel kelljen élned, hogy soha meg ne halj. - - Azt tudom, hogy Móses tanúlt ember vólt, nagy természet esmérő, és az Egyiptombélieknek minden bőltsességeiben jártas; de a’ disznó hústól a’ ’Sidókat el-tiltotta, ’s tilalmazta a’ vérnek ételét is; még pedig ezt az okát adta, hogy a’ Lélek a’ vérben vagyon.

Örömest halgattam vólna én ezt a’ beszélgetést még tovább is; láttam, hogy az Öreg sem adja-ki magát egésszen, tréfássan el üti-veti a’ dolgot, ’s vártam, hogy majd a’ Professor felel reá valamit, ’s akkor újjabb alkalmatosság adódik az Öregnek, hogy többet, és világosabban beszéljen: el-is kezdette már a’ kérdést a’ Természet-visgálást tanitó Professor, a’ ki egyszer’smind gondviselője ’s mint-egy Nevelöje vala az Ifjú K. Grófnak. - De azomban az Inas, súg a’ fülébe a’ Professornak, hogy egy kitsinyt menjen ki, mert itt kinn egy lovas Posta van, és igen sijető levelet hozott – intett az Inas a’ Gazdának is, de kantsal lévén az Inas, úgy esett szeme intése, mintha nekem intett vólna; ki megyek hát én is a’ Professorral ’s ki-jön utánnunk a’ Gazda is. - El-veszi a’ Professor a’ levelet ’s olvassa; - hát kemény parantsolat van benne, hogy az Ifjú Gróff sijessen, és éjjel nappal Postán menjen haza, mert az öreg Gróff igen nehéz nyavalyában vagyon, és kéri a’ Professort, hogy ne engedje semmi ok miatt, egyetlen egy Fiját hátra maradni, mert annak látása nélkűl halála igen nyughatatlan lenne. - Én^* mivel a’ dolog nem engem illetvén, szememmel az Inast kerestem, hogy miért hívott, úgy estem a’ Gazda háta megett, hogy engemet a’ Professor eszre nem vett, ’s azt mondja a’ Gazdának: ennek a’ mi öreg Barátunknak kedvét meg-kell tennünk, és igy Pénteken az Ifjú Grófnak be vezetéséből semmi sem lessz, pedig akkorra rendeltük, és már neki tudtára van adva, - a’ kérdésekenn is, - - ekkor a’ Gazda ki-kapja a’ szájából a’ szót; én azt úgy-mond nem tudtam. - El botsássuk, - (én pedig mentem azomban be felé, hogy a’ gyanút el-kerűljem) – sőt magad is el-kísérd, ’s várd bé annak az öreg Atyafinak halálát – de meg álj! - ez az Ifjú Grófnak nagy próba lessz, lássuk majd mit fog-választani: - én azomban be megyek az ebédhez – be jönnek egy kis vártatva amazok is, no! gondolám magamban; el-várom most; meg-látom mi lessz ebből az Ifjúból? jól mondá nekem az én A. Barátom, hogy most ha vigyázok, tanúlhatok.

El-teszi hát a’ Professor a’ levelet, és magánál tartja mint addig, mig az ebédnek vége nem lett: mikor már a’ kávét is meg-ivánk, akkor elő-veszi, ’s olvassa előtte: az Ifjú meg-rettenhetetlenűl halgatja mind addig, míg oda nem ért az olvasásban a’ Professor, hogy kívánja, hogy a’ Fija haza menjen, minden halasztás nélkűl. Akkor egy kitsínyt sárgúlni kezd, ’s azt mondja fenn-szóval: az Atyám ha meg-hal, bizony bánom, mert ollyan Atyát nem tsak nem találok soha, de ezer ki közűl is tsak alig egy, használhatna még életével nekem is, ’s a’ világnak is – egyszer meg-kell neki halni, azt is tudom, mert ő sem válogathat annyira az ételekben, hogy tsak ollyant enne, a’ mitől soha sem hal meg, mint elébb mondá az öreg Ur. - Ember – tartozik vele. - Azt sem merném magamról előre, gondolatlanúl, mint némelly pityergők örömest tselekszik, állítani, hogy meg-váltanám életét életemmel, noha tudom, hogy most is nagyal, ’s reménylem nem sokára kétszeres kötelességgel tartozom hozzája: de azt tsak meg-kell vallanom, hogy reám nézve soha rosszabbkor nem halhatna-meg mint most, ’s nem hiszem, hogy vétkeznem, ha azt kivánnám, hogy vetné lántzra a’ nyavalyát leg alább szombat-estvéig – nem tudom magamat hirtelen meg határozni, - ez nekem megint új próba – és már, ez ám Urak! a’ valóságos próba, egy tudatlan embernek – mert ha túl vólnék a’ vizen, tudnám mit kell tsinálni, de még vak vagyok. - El-veszi a’ levelet – nézi – tsóválgatja fejét – körűl tekintget bennünket, én is látván, hogy magam vagyok a’ szobában idegen, ne hogy tartóztassam a’ visgálást; ki megyek, őket ott hagyom: tellyes reménységgel lévén a’ felől, hogy ez az én ki menésem tetszeni fog a’ Gazdának, a’ kitől tudni illik már én meg tudtam, mitsoda környűl állások közt lévő ember most ez az Ifjú Gróf? lassanként mind ki jönnek a’ többek is, és ott hagyják az Ifjat magát. - A’^* ki mint-egy fél óráig hányván vetvén elméjét, egyszer, egész meg-határozással ki jön közinkbe, ’s minden szine’, vagy elméje változása nélkűl nevelőjét meg-szóllitja, ’s azt mondja: Uram! én úgy találtam jóbbnak ’s illendöbbnek, hogy én titeket el-hagyjalak igen rövid időre, és el-menjek az Atyámhoz: ha ő nagyon beteg, meg-kell várnom halálát is; mert a’ Születés és Természet, tudtomra még eddig a’ világon ahoz tett engemet leg-kötelessebbé: ha pedig nyavalyája ollyan, hogy halála múlhatik, meg-beszéllem neki dolgomat, ’s kérni fogom, hogy Pénteken estvére botsásson vissza, - ez még egy kis erőltetéssel meg lehet: az első pedig mivel kétséges, és én úgy találom illendőbbnek, hogy édes Atyám’ kedve-tőltésére, ’s utólsó órájinak tsendessé tételére el-kell mennem; mondjátok-meg, ha hibázok, ’s azt fogom tselekedni, a’ mit parantsoltok, azon esetre pedig, ha úgy lessz, hogy én el-menjek; mit kelljen hasznomra, ’s mentségemre tselekednem? édes Nevelőm! magad jobban tudod; úgy intézd dolgomat, hogy ez tsak-nem utólsó lépésen el-ne tsuszamodjam ’s kárt ne valljak. Nem – úgy-mond a’ Professor, - nem – Barátom! éppen nem szükség mentegetned magadat; lessz itt ollyan jó Barátod a’ jelen-lévők közűl, a’ ki itthon a’ halasztást meg-teszi – neked menned kell a’ Fiúi kötelesség igen nagy dolog, ő Atya, és neked parantsolhat; mi tsak Barátid vagyunk, ’s ha mit utánnad várakozunk, tsak azt a’ kárát valljuk, hogy későbben érjük-el benned örömünk’ tellyességét, - elég barátság ez te-tőled erántunk ’s elég buzgóság; és várt bóldogságodra való vágyódásodnak elegendő jele, hogy annyi ideig gondolkodtál, mi tévő légy? és a’ fiúi kötelességet, mostani bóldogságod’ munkálkodásra szentelt készűleteddel ollyan sokáig egyenlő mértékben tartottad – jól választottál, - semmit se búsúlj, - sőt én magam is el-késérlek. - Én ezen beszédek alatt egy könyvet vettem kezembe ’s azt olvastam, hogy valami különös fürkészelő figyelemmel lenni ne láttassam: tudván már előre, kikkel van dolgom: azok sem ügyeltek arra, hogy én idegen vagyok, azomban a’ beszédet vigyázva ejtették, - hihető a’ minapit akarván helyre hozni. - Nem tudta azt az Ifjú Gróff, hogy míg ő magában tűnődött, már ide ki ki is-vólt tsinálva az egész dolog, ’s tsak el-hűlt bele, mikor meg-szóllítja A. Barátom, hogy a’ szekér készen van, a’ melly el-fogja vinni akár az első Postáig, akár ha tetszik nagyobb készűlettel menni; a’ szállásig is. - A’ Gróff meg-köszöni – nem merem úgy-mond azt az időt szállásomra menésemmel rövidíteni, a’ mellyet egy jó Barátom, olly drágának tart ’s hisz lenni; hogy még magam’ meg-határozása előtt már szekeret készít útam siettetésére – tsak az első Postáig, kérem – ha már szabad mennem, megyek mentűl elébb. - - Ők hát el-mennek a’ Professorral együtt, mi pedig a’ többi vendégekkel ott maradunk, és múlatunk egész estvélig – öröm vólt nekem velek lenni ’s nyájaskodni, és annyival nyúgodalmasabb öröm, mivel már azt tudtam, hogy ma az én próbámból úgy sem lessz semmi, hanem az a’ hólnapi hajnalra marad, ’s megínt a’ hajnal lessz az a’ gyönyörű idő szakasz, melly a’ boldogság útján elébb visz egy lépéssel. - Úgy is lett, és éppen úgy, éppen ollyan korán kellett lenni, mert a’ vendégek ejtszakára is ott maradtak, és midőn a’ Gazda engemet a’ nyúgodalomra szobám’ ajtajaig el-kisért vólna, meg-mondotta előre kérvén, hogy hajnal előtt ébredjek, és ha ő még akkor alunna az Innassával kőltessem-fel, mert ollyan tsendes magános időnk az egész hónapi napon nem fog-lenni. - Ő pedig szeretni fogja, ha hólnap, ’s ha addig mig ezek el-nem mennek által eshetnénk a’ dolgon, mert azután ezeknek is mindjárt által ajánlana, ’s velek bővebben meg-ismertetne, mint ollyant, a’ ki zörget, kér, és keres, a’ Hadnagynak is mig ott múlat, által eresztene a’ visgálásra, hogy az is tehesse-meg velem, maga’ próbájit. - Használni fog ez úgy-mond neked Barátom! mert az a’ Hadnagy nagy ember, és neked sok jó akarókat szerezhet; próbáji nehezek szoktak lenni, de igen jelessek, és jól tanúlt, ’s jó erkőltsű emberek könnyen ki álhatók. - Ezek a’ többi túdós Barátink is, mind széles ismeretségű Atyafiak, és ha azok Tégedet mint személlyedből, ’s abból ki tetsző hajlandóságidból, mind a’ mi próbánkból, ’s rólad való vallás-tételünkből ismerni fognak, bizonyos lehetsz benne, hogy ez nagy könnyebbségedre fog-válni a’ voks-adásokra nézve, bé-avattatásodkor. - Hanem én most el-megyek, veled nem maradhatok, vissza kell mennem hozzájok. - Isten hozzád.

Ő el-menvén tsak egyedűl maradok, ’s ki űlök ismét a’ folyosóra, hogy majd a’ tsillagos égenn szemlélni ’s tsudálni fogom a’ Fő hatalomnak ditsősségét: de még ki-nem-mentem, midőn sok jutott eszembe, melly attól a’ Méltóságos foglalatosságtul most ez úttal meg-foszt: hólnap hajnal előtt fel-kell kelnem-is: a’ kérdésekre, mellyeket még nem is tudok, feleleteket tsinálnom, ’s hát még az Ifjú Gróff’ példájából tanúlságot kell magamnak formálnom, mert történhetik, hogy nekem is lesznek hasonló próbáim, mellyekben hamar meg-botlanám. Nem is mentem-tsak-ugyan-ki szobámból, hanem egy pipa dohány alatt ezekről kezdék gondolkodni: Szemembe tűnt leg-elősszőr itt annak az Ifjú Grófnak nemes maga-viselete ’s nagy embersége; húsz húszonkét esztendős lehetett ő, de mint egy vidám ’s meg-érett öreg ember ollyan vólt, nem tetszett öregebbnek én nálam, és még is az én Gazda Asszonyom’ számvetése ellen, nagyon ki ereszkedett barátságban élt ezekkel a’ vendégekkel ’s még méljebb Atyafiságba fog-lépni nem sokára – úgy ám (magam magamnak meg-felelet:) mert ő^* született Gróff, én pedig szegény köz-sorsú Nemes ember vagyok; pedig meg-tanúltam utóbb, hogy hibáztam vélekedésemben, mert ő rajta nem az idő segitett, hanem az édes Attya, ’s annak is nem a’ rangja, hanem Frajmaurersége; a’ mint azt hogy ő Társ, eszre vévén az ebédkor esett történetből. - De – hát! - ismét gántsot tsinálok magamnak; tsak ugyan nagyobb-e ezek közt a’ szabad Kőmívesek közt az Atyához, mint a’ Társakhoz vonszó kötelesség; - ha az igaz lészen; sok alkalmatlanságot szerezhet ott a’ Házasság is, mert az nagyobb kötelesség a’ Fiúságnál, a’ mint mondja az Irás, hogy el hagyja az ember Attyát, Annyát, és ragaszkodik az ő Feleségéhez: de erre is tsak ugyan meg-feleltem én magamnak imigy amúgy; mert ez az Ifjú Gróff még kivűl vólt a’ kárpiton, még ő nem vólt hittel köteles a’ Társakhoz, ’s reménylette azt, a’ mint a’ többet is jóvá hagyták reménységét, hogy az ő szerentséje a’ mivel el-halad, azzal el-nem múlik de az Attyának környűl-állásai ollyanok vóltak, hogy kárt tenne lelke’ nyúgodalmában, ha parantsolatjának nem engedne; ’s azon kivűl pedig Frajmaurer lévén az Attya is, ahoz kétszeresen köteles; a’ házasság pedig sokkal külömbözőbb dolog ennél: de majd azt, gondolám magamban még ezután tanúlom-meg, mennyiben egyez, és miképpen külömböz a’ szabad Kőmívések’ Házassági élete ’s kötelessége a’ más emberekétől? - Illyen gondolatim között, le-fekszem én az én nyoszolyámba, hogy míg el-alunnám, a’ több előre fel-tett készűleteimet is meg-tegyem, de ki verte azokat fejemből, az Ifjúról való, ’s már el-kezdett gondolkodás; eszembe jutott annak, egy kis kemény nyájassággal kevert de szép maga meg-határozása ’s szive ki öntése a’ levélnek olvasására: - tsudáltam, hogy ő éppen meg-nem-indúlt azon, hogy az Atyától meg kell neki válni, avagy tsak nem indúlt úgy-meg, a’ mint szoktunk többnyire mi halandók, Szerelmeteseinknek halálán; azomban meg-vallja azt, hogy az ő Attya egy különös Attya; ollyan, a’ millyen egy alig van ezer közűl. - ’S^* mitsoda nemes nyerseség hát ez ő benne, hogy sajnálja édes Attyát, de éppen meg-nem háborodik halálos betegsége hallására. - Vallyon^* ha az Orvosok magának súgnák^* azt; hogy Te harmadnap alatt meg-fogsz halni, elegendő erős lenne-e szive ezzel a’ siralmas hír-hallással is ollyan keveset gondolni? - vagy inkább ellenben, nem hideg szívet jelentett-e^* ő benne az, hogy ő fel-nem tserélné az Attya’ életét a’ magáén? Oh távoly legyen mondám attól a’ Nemes hajlandóságú Ifjútól, hogy ezt, valami hideg idegenség tekerte vólna-ki belőle; tsak azt akarta ő ezzel mondani, hogy az ember ebben az életben leg-közelebb van, ’s leg-kötelesebb magához: bizony ha Atyám, vagy Anyám, vagy meg-hitt Barátom, vagy akárki, a ki velem több jót tett életemben, mint magam magammal, a’ vizbe halna, és én bizonyosan tudnám, hogy ki nem szabadíthatom, ha utánna ugrom is, vagy tsak úgy szabadíthatom-ki, hogy magam bizonyosan bele-halok, én is tsak a’ tévő vólnék, hogy engedem őtet halni, magam pedig élni - ’s lám helybe hagyták ők mindnyájan az Ifjúnak maga meghatározását, - hát ők is hiszik bizonyosan a’ leg-buzgóbb keresztyénekkel egyűtt, hogy senki sem Ura a’ maga életének – illyen gondolkodások közt, ’s azon való örömömben, hogy ez próbának szemmel-látása, sokat használt nekem a’ jövendőkre nézve, lassan-lassan el-szenderedem, és el-aluszom, a’ ki rendelt hajnali órára szükséges készűlet nélkűl.

Tsendes vólt álmam és édes; de nem ollyan mélly, mint a’ múlt éjtszakai, érzette azt az én vágyódó lelkem, hogy készségem’ próbája lészen az, ha elébb ébredek, mint vezető Mesterem – meg is lett – még alig tsirkázott a’ hajnal mikor fel ébredtem, - ’s tsak hamar fel-őltözvén, indúlok A. Barátom’ szobája felé, a’ ki ellenben már akkor inditotta felém Inassát, hogy kőltsön-fel – éppen a’ küszöbön találom őtet – be-megyek – hát már félig őltözve látom Barátomat, köszönünk egy-másnak, - és ő felső háló ruháját magán öszve gombolván, minden további készűlődés nélkűl meg-fogja kezemet ’s ki visz a’ szobából a’ kertbe: hadd nyúgodjanak úgy-mond ezek, mert ketten az óldal szóbában feküsznek, sokáig fenn beszélgettünk az estve, kár vólna meg-háborítani nyúgodalmokat; menjünk a’ kertbe, ottan tsendesség vagyon; találunk ollyan tiszta és minden árnyék nélkűl való útakra, a’ mellyekről, a’ piros hajnalt, a’ szürkűletet, a’ kékellő eget, a’ még alig pislogó tsillagokat nap-nyúgotról leg-inkább pedig az álomban nyúgodni tetsző természet tsendességét egész erőben ’s kedvünk-telve tapasztalhatjuk. - Kedvünk telve? - mondom én magamban; - igen is – a’ kinek másban fő a’ feje; de én nem igen fogok arra érni, hogy ezekre figyelmezzek, elő veszel Te majd engemet kemény és nehéz kérdésekkel, úgy, hogy az Isten is alíg fog eszembe jutni – szerentsém, hogy eránta való kötelességemet, már hajnali imádságomban előre el-végeztem. - Igy elmélkedem én, és megyek Barátom’ kezét tartván, mellette, a’ kertben addig az útig, mellyet előre meg-magyaráza.

Akkor ismét így kezd szóllani az én jó Vezetőm: Már derekasan derűl a’ hajnal; ideje hogy dolgunkhoz fogjunk édes Barátom! mert ha Vendégink is fel-kelnek, azután reá nem érünk. - Én hűledezek – mellyem szórúl – szinem változik – de ő artzúlatomra nem is tekíntett, hogy meg-ne-zavarjon – hanem hozzá fog a’ munkához. - „Most úgymond édes Barátom, le-kellene nekem vetkeznem, minden régi ismeretséget, és barátságot: úgy kellene viselnem magamat, mint soha nem látott idegenhez, és úgy tennem a’ kérdéseket, mint szokta egy leg-komorabb ’s hideg vérű Censor: de én azt nem tselekszem reád nézve, - azt az egyet könnyebbségedre el-múlatom – Te ellenben képzeld magadat ollyan ember előtt állani, a’ ki hozzád éppen semmi tekíntetben nem köteles, hanemha mint ember emberhez; ollyan ember előtt, a’ ki szívedet éppen nem ismeri, és minden szavaira, homlokod’ rántzaira, ’s szemed’ járására is vigyázni tartozik; hogy őtet színes beszéddel, tettetett felelettel, ’s áll ortzás magad-viseletével meg-ne tsalhasd: azomban azt a’ méltóságot, a’ mellyet most előtted kellene mutatnom mint világosság’ fijának, ollyan ember előtt a’ ki eddig setétségben űl potólja-ki az imádandó fő Hatalom, melly mindenütt és itt is jelen vagyon, látja szived’ belső titkait, feleletidnek egyenes vagy színes vóltát ismeri, ’s tud téged’ kivűl-belől ki, és mitsodás légy. - Pótolja-ki^* ez a’ tsudálatos Természet, melly most tsendesen halgat, és szivednek tsalárdságát, mellyet ugyan felőled fel-nem tehetek, akármikor akkor, de meg-bosszúlja. - Potolja-ki e’ Nagy Templomnak, az örök Hatalom’ remek-alkotmánnyának ditsőssége; melly, ha jól^* meg-gondolod, mitsoda szín-mutatás nélkűl való szívet kíván töled, ollyba tarthasd ezt a’ részetskéjét lakó főldünknek, mellyen állassz, mint-ha most a’ Kerubimok’ szárnyával bé-fedezett Ditsősség előtt, az Isten’ személyes jelen-létének képe előtt állanál, ’s mind azokból valamellyeket most szádon ki-eresztel, az örök meg-tsalhatatlan bőltsesség előtt számolnod kellene ezután való életednek minden óráiban.”

Ezek a’ szók én bennem ollyan szent félelmet és réműlést szerzettek, hogy ha talám tellyes életem-beli bűnös tetteimet, ’s leg-titkosabb vétkeimet tudakozta vólna is ez a’ rettenetes jó Barát, még azokat is fel-fedeztem vólna előtte: ’s nem is tudtam félelmemben egyebet felelni, hanem ezt: Szólly Barátom! szólj – mert ollyan rettenetes vagy előttem, hogy semmi tőled el-nem titkolhatok. - Azt kérdezi hát leg-elősször is tőlem: Alhatatos vagy-e tehát még abban a’ fel-tételedben, hogy szabad-Kő-mives légy? - Meg-örültem ezen a’ gyenge kérdésem, ’s egész készséggel felelek: Igen is álhatatos vagyok, ’s nem is szünöm-meg azt a’ boldogságomat munkálódni, bár akármikenn kellyen által mennem. - De, mi índitott hát, kérdi tovább, Tégedet erre a’ kivánságra? - Már ez egy kitsínyt nehezebb kérdés vólt előttem, de tsak nem mertem semmit is el-titkolni, és igy hosszabbatska lett egy kevéssé a’ feleletem: - Az, mondám, mert én ebben a’ Társaságban tökélletes bóldogságot talalok: és hogy előtted semmit fedél alatt ne hagyjak, imé meg-vallom: hogy én a’ Frajmaurerségről igen hibás vélekedéssel vóltam a’ világnak nagyobb részével együtt, mind addig, míg az előtted tudva lévő történet, és az azt követö környűl állások meg-nem-ismertették velem ennek a’ Társaságnak ditső vóltát, és már most ollyan értelemben vagyok, hogy én egész életemben ezen a’ Társaságon kivűl bóldog nem lehetek. - De hát, úgymond A. ollyan társaságnak hiszed-e ezt, hogy ezen kivűl senki bóldog nem lehet? - Örömest^*

Az Ö ö-ből jav.

akarnám felelék, hogy minden ember úgy ismerné-meg magát, hogy ne higyjen bóldogságot ezen kivűl; de mivel az indúlatok és hajlandóságok sok félék, lehet valaki világ szerént boldog ezen kivűl is: és lehet boldogtalan ebben is, a’ mint leg-alább én gondolom. - Mitsoda boldogság tehát az? úgymond ő, a’ mit te reménylessz magadnak ezen Társaság által, ’s miben áll annak leg-főbbsége? azt nem valami emberi múlandóságban helyhezteted-e? vagy akármi úgy nevezett interessantiában? azt véled-e? hogy a’ Frajmaurerek vasból, rézből, fából, ’s nem tudom miből aranyat tsinálnak, vagy a’ természetnek titkos, és a’ világ előtt el-rejtetett Tudománnyával bírnak, a’ mit sokan Boszorkányságnak, sokan tisztességesebb névvel Magiának neveznek? Azt a’ bóldogságot felelék, mellyet ezen Társaságban reménylek, nem tudom én annyira ki magyarázni, mint a’ mennyire érzem: Tudom azt, hogy az ember Társaságot szerető Teremtés, és nálatok láték leg-tisztább baráti társaságot, egy-mást-értést, egymás’ szeretetében-való telhetetlenséget: mellyek még, mitsoda gyönyörűségeket éreztethetnek a’ Nemes emberi Lélekkel? ezután tanúlhatom-meg, de többekre terjeszteni illyen korán nem tudom: - arról azomban felelek, hogy semmí interessentia^*

interessen.tia A szó a lapszél miatt elválasztva szerepel, de az elválasztójel helyén pont áll, jav.

nem kénszeritett ezen társaságnak meg-kedvellésére, - tudjátok-e Ti a’ Természetnek el-rejtett titkait? - én nem tudom: látom azt, hogy többet tudtok mint én, de ha nem tudnátok is, engemet az meg-nem tartóztatna kivánságomtól. Tudtok-e vasból aranyat tsinálni? Nem űzöm fűzöm; - látom azt, hogy mindeneteket egy-mással közlitek, és ezt tudnom, nekem elég arra, hogy Társaságtokat óhajtsam. - De talám hát, kérdi viszont, tsak ugyan az ösztönöz Tégedet Társaságunkba jönni, ’s abban tartod a’ Fő bóldogságot, hogy ha Te akármi reménytelen moddal meg-szegényednél, vagy ha valami szerentsétlenségbe esnél; találnál mindenkor jó Barátokat, a’ kik Téged mindenből ki segítsenek, vagyonodat, gyönyörűségidet, nyugodalmadat, betsűletedet nevelnék? Ezeket, felelék én, mint következéseit boldog vóltomnak tsak úgy nézem, és bizonnyal hiszem is, de azt oknak éppen nem tartom arra, hogy Társatok kívánjak lenni: ’s nevetséges gondolat is vólna az én bennem, hogy én illyen reménység’ fejébe kivánjak Társaságokba lépni, holott ezzel a’ reménységgel, egyszer’smind tudnom kell azt is, hogy én is tartozom a’ hasonló szerentsétlenségben eshetőket ki segíteni. - Ha így vagyon, kérdi ismét, hogy nálunk ez is kőltsön esik, mi tehát az a’ mit az elébb mondál, hogy lehetnek ollyanok, a’ kik boldogtalanok lennének inkább ebben a’ Társaságban, mint bóldogok? - Már úgy-mondék én, elébbeni kérdésekben meg vólt a’ felelet; mert teszek egy fösvény embert, a’ ki a’ beli biztában, hogy ő fából aranyat fog-tudni tsinálni, valami mesterséggel be-jönne Társaságtokba, ’s látná itt azomban későn azt a’ törvényt, hogy ő az ő szegény Barátját tartozik segíteni, az mindenképpen boldogtalan lenne, mert ha segitené; azon szivná a’ fogat, hogy az ő vagyonja kevesedik; ha nem segitené, a’ Társaság’ törvénye ellen hibázna, és igy valóságos boldogtalan lenne. - Azt is mondám, hogy valaki lehet bóldog ezen kivűl is, értvén azt szines és ideig-tartó tsalárd bóldogságra, tudni illik, mikor valaki magának tellyes meg-elégedést talál abban, hogy kintset gyűjtsön ’s arra reá űljön, mint az Ezopus’ sárkánnya: ő bizonyoson tetszik magának, és azért szinte ollyan bóldognak ismeri magát, mint én azzal, ha jó Barátim vagynak. - Ezzel, felele a’ Mester, már annyiban meg elégszem, hogy egy nemét a’ bóldogtalanságnak ki-fejtetted, de sok lehet még az emberi életben ollyan szívet vonszó dolog, a’ mi Tégedet kénszeríthetett a’ mi Társaságunkba jönni, és az neked boldogságnak látszik ’s tiszta kívánságnak hát ha valóban az is interessentia; ’s hát-ha tsak azért kívánsz közinkbe jönni: mivel tudod, hogy neked ezen az úton, sok fényes születésű ’s nagy rangú Hatalmasok tartoznak jó Barátid lenni: és Te magadat, tsak a’ tsupa magában gondolt Barátság által is, a’ veled egyenlő sorsúak felett kevéllyen fel-fogod-emelni, ’s azokat, mint erdei gombákat fennyen nézni? - Eszembe jutott itt a’ Gazda Asszonyhoz tett feleletem, ’s meg vallom meg-ijedtem, hogy az Asszony ki beszélte azt a’ Hadnagynak ’s A. Barátomnak, és azért hozta ő most be azt a’ kérdést, ’s már azon kezdtem gondolkozni, miképpen szépíttsem azt a’ feleletemet, de nem lehetett, mert egy kis idő telvén bele, mig erről aggódám, meg szóllit a’ Mester – Felelj Barátom! egyenesen; hibád orvoslására lessz ezután elég időd, most ne színeskedj, tudod mire kénszeritettelek, és Te is mit fogadtál, úgy felelj mint-ha az Isten’ szine előtt állanál? - Tsak meg-vallom hát, gondolám magamban, hiszen lám biztat meg-jobbúlás reménységével: Én, úgy-mondék, bizonyos az, hogy a’ leg-első ösztőnt abból kaptam, mert láttam, hogy Te sorsod időssebb rangod felett való sok nagyokkal úgy beszélsz, mint Testvéreiddel: de koránt sem gerjesztett ez bennem ollyan tüzet, melly tsak éget és nem elevenít; tudtam én azt, hogy ez a’ nagy és mély Barátság, tsak ugyan nem tett Tégedet sem Gróffá sem Báróvá, és igy az a’ titkos valami, a’ mi Téged ő velek és őket te veled egyenlőkké tette, az az, a’ mi engemet nagyon ösztönözött arra, hogy keressem Társaságtokat. De el-hiszem ellenben azt is, hogy Te is a’ nálad alatsonyabb sorsú Frajmaurerekhez hasonló indúlattal viseltetel mint a’ nagyobbak Te hozzád, és igy következést kell tsinálnom, hogy énnekem is ollyannak kell lennem; nem váldolhatom tehát magamat kevélységgel még eddig; hanem a’ mit már neked az Isten előtt gyónom; én a’ Ti társaságtokat ollyan felségesnek ítélem, hogy a’ Társaságon kivűl valókat, tsak mint természettel nőtt gombákat úgy nézem, és éppen ollyan alatsonynak gondolom hozzád képpest magamat is, ’s ez az, a’ mi okozta bennem, azt a’ magam meg-vonó tartózkodást erántad; mert miólta meg-ismértelek, ki légy: ’s kemény hánykódásom után meg is győztem lelkemet arról, melly nagy légy; azólta igen kitsinynek vélem magamat barátságodra: ebben már ha hibázok, kérlek ígazíttsátok-meg hibámat; mert én ollyannak tartom magamat a’ mint az Irás mondja, mint vad-szamár-tsikó; ’s akkor leszek ember, akkor vetkőzöm-ki a’ természeti vakságból, akkor fognak fel-nyilni szemeim, mikor közitekbe bé-mehetek, ’s Társaságtoknak tagja lehetek. - Erről felele az én Mesterem, majd szóllok én is idővel többet, ’s helyre hozom hibádat; fogsz tanúlni másoktól is, és más próbákból is addig is, míg be-vezethetlek, ha Isten segít: azt tsak ugyan igazán mondod, hogy valósággal vak az az emberi Társaságban, a’ ki nekünk nem társunk: és mi köztünk lenni, nem tsak nagy erkőltsi Oskola, hanem nagy meg világosodás is: azomban javaslom, hogy az idegeneket se nézzed gombáknak, mert azt én tőlem, sem barátimtól nem tanúltad. - De még nem merítettem ki egésszen a’ mit kívánok tőled és rólad tudni: tudom azt már, mert hiszek szavaidnak, hogy nem fösvénységböl, vagy talám könnyű^* henyélő életre való vágyásból, nem is éppen kevélységből kívánsz társaságunkba jönni, avagy tsak, ha mi hibáid vagynak ezen tekíntetben, azokat örömest akarod útmutatásunk után javitani; de vallyon hát a’ Te leg-főbb indító okod nem valamelly múlandó és vétkes gyönyörűség-é? nem valamelly haszontalan fürkészelédés-é? nem azzal ketsegteted-é magadat, hogy Te majd minden títkainkat ki tanúlod, majd meg-fogod tudni miként ismerjük meg egymást, és vagy meg elégszel ezzel vagy tsúfot üzhessél azután szent Társaságunkból? vagy nem keresel-é nálunk valamelly világ szerént tilalmas gyönyörűségeket? azt véled-é, hogy nékünk minden szabad egymás között? azt gondolod-é, hogy mivel mindenünk egymás közőtt közös míndnyájunkkal, közös lészen talám Feleségünk ’s gyermekünk is - ’s más tőbb é félékkel ketsegteted magadat? - Barátom! felelék én, tudom azt, hogy valamint a’ hasznos jónak ki vonásábúl hamar fösvénység a’ betsűletesnek, hamar kevélység származhatik, és ez az, a’ mi a’ jón kapó kalandozókat vizre szokta vínni; úgy tudom azt is, hogy az igazi valóságos gyönyörködtető jónak is van ollyan árnyéka, mellyet sokan, mint a’ felleget Junó gyanánt által öleltünk. De ne tégy fel felőlem sem valamelly nemtelen Curiositást sem ollyan tilalmas gyönyörűségre való vágyódást, a’ millyent emlegetsz; probáltam azt már a’ tegnap elötti est hajnallal, ha vallyon a’ Tásaságtokba vágyódó szerelmemet meg tudná-é folytatni a’ bujaságról való képzelődés? - Kezdettem emlékezni az est-hajnal’ látására régi szerelmesimről, de erősebbek vóltak elmemben a’ szentebb képzések, és amazokat mint idegeneket, mint gyülöleteseket úgy mutatták előttem: a’ Curiositásra nézve edig azt mondhatom, hogy titkaítok’ tudását tökélletesedésem végett ohajtom egyedűl, nem pedig más valamelly emberi tekintetből; hogy egymást meg ismerjetek titkos jelekből azt tsak azért tartom szükségesnek, hogy Társaságtok titokba maradhasson: egyéb aránt ha tanátsos volna ki mondani, hogy ő én hozzám hittel köteles, ’s én ennek szivéhez tökélletesen bizhatom? - Azt mondád, kérdi ismét, hogy Társaságunknak a’ világ előtt titokban kell maradni, ’s miért itéled ezt szükségesnek? Barátom! felelek én, arra én egyenesen nem felelhetek, mert még ezután tanúlom azt meg, mikor azok nálatok a’ miket hogy tudhasson a’ világ, érdemetlen? hanem azt el hiszem, hogy az állandóságra nagyon sokat használ ez a’ títok; ’s nem is tudlak érette vádolni benneteket, mert lám Kristus maga is, mikor fel-támadott a’ halálból, másoknak némellyeknek meg-jelent, annak bizonyságára hogy ő él, de a’ ’Sidó Papokat, a’ kik az ő igéreteinek ’s jövendölésinek nem hittek, nem méltóztatta arra, hogy nékik meg-jelenjen; - a’ mi pedig azokat a’ hitetlenségről egésszen meg-győzhette vólna.

Valamiket felelsz Barátom! úgy szóll továbbá az én visgáló Mesterem, mind jók, és nékem annyira tetszenek, hogy nem is itélem szükségesnek több kérdeseknek az elő hordását; hanem tsak ugyan még egyet el-nem halgathatok: Kénszeritlek már most Tégedet, betsűletedre, emberségedre, eddig való vallás tételidre, az Istenre a’ ki lát ’s tud mindeneket, a’ természetre, melly eszköz lenne hamisságodnak meg-bosszúlására: a’ felettünk ki terjedett egekre, ’s végre a’ köztünk való barátságra: vald meg; gondolod-é szivedet ollyan erősnek és álhatatosnak, hogy soha sem ezen fel tételedtől el-nem tántorodol, akármi kétséges esetekben, sem leg-meg hittebb Barátodnak is azokról, a’ miket most tőlem hallottál, ’s a’ miket kérdéseimre feleltél, tsak úgy sem szóllalsz, mint a’ néma, hanem szent halgatással várod boldog bé-tellyesedését reménységednek? nem fakaszt-é valaha zúgolódásra a’ késedelem; nem tántorít-é meg az is, ha valahol vagy hitt-szegett Frajmaurerre^*

Frajmaurerré Értelemszerűen jav.

vagy rossz erkőltsűre találsz? egy szóval bátorkodsz-é magadról ajánlani tökélletes álhatatosságot, és meg-bánhatatlan titok tartást? - Erre nagy örömmel azt feleltem: mindeneket szerelmes Barátom! - akár esküvéssel – én soha szándékomat meg-nem bánom, sőt tökélletesítésén tellyes erővel rajta leszek – én soha mostani beszédinkröl fel-fedezésképpen senkinek egy szót sem szóllok, sem nem irok – ha tsak Frajmaurer nem fogja tölem kivánni, mert annak reménylem szabad lészen; egy szóval mind az állhatatosságot, mind a’ szó-meg-tartást, most előtted és az Isten előtt szentűl fogadom, ’s kérlek egyszer’smind, hogy siess engemet bóldoggá tenni, mert azt el-érni maradhatatlan vagyok.

Akkor az én Barátom ’s Mesterem, meg-tsókolván engemet igen forró szorítással.^* - Eddig vagyon úgymond Barátom! az én visgálásom, - ez az a’ szent kötelesség, a’ mellyel én az én szent Rendemnek tartozom. - Most már ki botsátalak kezem alól; - el eresztelek a’ derék tengerre – a’ hol ha nem vigyázol könnyen hajó-törést szenvedhetsz. - Vétkezném azomban ellened, ha meg nem mondanám, mi hasznát fogod venni ezen leg-első visgálásnak, ’s mi lessz az, a’ mitől leg-inkább félned kell ezután leendő próbáltatásidban? - Ezen leg első lépés, mellyet a’ mai hajnallal meg-tettél ’s mellyre a’ fel-kelő nap édesen mosolyog már is, Barátivá tett tégedet mind azoknak, valakik tudni fogják, hogy Te már ezen által estél, úgy fognak azok nézni Tégedet, mint a’ ki valaha velek egyenlő sorsú tag fogsz lenni a’ társaságban; én is mind azokkal valakiknek közelebb szóllójok lessz bevétetésedhez, kötelesnek tartom magamat, tégedet ismertetni, ’s első próbádról jó hírt mondani: nem fogsz azomban semmit el rejtet titkaink felől tudhatni, mert az nem szabad mind addig, mig a’ kapun kivűl vagy: és néked sem szabad fürkészelődni, mert az egyik rossz jel lészen próbád’ ideje alatt felőled: hanem meg-kell mondanom azt-is, mitől kelljen őrizkedned? - magad’ szavai miatt tartok tőle, hogy Te könnyen hivő találsz lenni ’s a’ miatt szerentsédben kárt teszel, - igen buzgó vagy már is, melly magában valóban jó jel, de hamar el-tántoríthat – azt mondád az elébb, hogy Frajmaurerrel szabad közlened mostani beszélgetéseinket. Igen is – azt én sem tilalmazom; - de téged az, a’ ki magát talám annak vallja, vagy mutatja, meg-tsalhat – mivel hát a’ titkos jeleket tudnod nem szabad, imé meg tanítlak a’ leg-szembe tűnöbbre ’s leg-nyilván valóbbra, - mert társainknak a’ mint leg-jobban meg-kivánható tulajdonsága, úgy leg első meg-ismertető jele az, hogy emberséges emberek. Ha valamelly tsalárd ember gyanakodván felőled, hogy Te Frajmaurer vagy, tettetni akarná magát oktalanúl, hogy ő is az; ’s azt vélvén, a’ mint Te vélted eleinte, hogy mi Istentagadók, vagy zabolátlan erkőltsű emberek vagyunk; ollyanokat beszéllene előtted, a’ mik ő benne is hasonlót mutatnának: hidd-el neki bizvást, hogy ő Isten tagadó, hogy erkőltstelen, - de azt hogy Frajmaurer, ne hidd. Te könnyen ki mentheted magadat, mert Társ nem lévén, a’ jeleket nem ismérheted, és igy az ollyan embert annak hinni nem tartozol. - És ez az emberségnek jegye leg-nagyobb jel légyen előtted, a’ valóságos Frajmaurerekre nézve is. Mert mi köztünk is van rossz ember – az Apostolok tsak tizen-ketten vóltak, és még is Judás ördög vólt: hát ebben a’ nagy Társaságban hányan nem lehetnek, a’ kik éppen most vagynak, a’ kikben ki-írthatatlanúl meg-rögzött a’ gonosz, és a’ miatt ki-tiltattak a’ Társaságból? - az illyenek Tégedet meg tsalhatnak, mert nints a’ homlokára írva egyiknek is, hogy ő ollyan előttünk mint egy Pogány és Fukar. - Vagynak ollyanok is, a’ kik el-mentek a’ próbákon által egész az utólsó lépésig, és ott el-tántorodtak, közinkbe be nem jőhettek, ’s lehet hogy az illyenek bosszúságból, ’s abban való biztokból, hogy őket amaz egy hatalmasnak büntető péltzája utól nem éri, némelly éretlen gyermekségeket beszélnek, ’s tőlünk a’ leg-jobb sziveket is el idegenítik: vigyázz azért magadra, és gyümőltséről tanúld a’ fát meg-ismérni: - Én, és a’ kik Tégedet mostan általam meg-ismernek, tudtodra fogják azt adni tsak Te ébren vigyázz, kik legyenek azok, a’ kikhez néked semmi közöd? azomban úgy gondolkodj, hogy ez napságtól fogva Tégedet igen sokan fognak ismerni, és mind azok a’ kiknek dolgodhoz közök vagyon; leg-kissebb szódra, leg-el-rejtettebb tselekedetedre is vigyázni fognak – vigyázz tehát Te-is.^* - Egyéb aránt édes Barátom! én már most Tégedet fel-szabaditalak bátortalanságod alól annyiban, hogy a’ miket tudományodra, ’s útad’ egyengetésére szükségesnek itélsz, tőlem bizvást meg tudakozhatod; tsak hogy kérdéseidet valamelly haszontalan curiositásokra ki ne terjesszed, mert az ollyanokra nem tsak nem felelhetek, hanem kéntelen is leszek szivedről rosszúl itélni.

Még többet szóll vala, és én mélly figyelemmel halgattam szavait, de ime jön felénk a’ Kis Asszony, ’s jó reggelt mondván édes Attyának, jelenti hogy kész a’ Fölöstököm; az Urak is mind fel-kőltek. - Be megyünk hát mi midnyájan, be megyek én ollyan vidám tekintettel, mint-ha most jőttem vólna az Ur’ szine’ változása’ hegyéről; - úgy néztem a’ körülöttem lévő Túdósokat, mint-meg-annyi angyal Társaimat: ’s vártam; hogy mit tesz majd velem ezek előtt, az én kemény visgáló Mesterem? - Nem sok szóbúl állott a’ mit tett; midőn el végeztük a’ Fölöstökömöt; ők be mennek mindnyájan a’ titkos be-nyílóba, én el-maradtam tőlök; - ott benn mit beszéltek felőlem? magok tudják – elég az, hogy a’ keresztes Pap tsak hamar, mint ha azt sajnálná, hogy el-maradtam tőlök, ki jön értem, ’s kezemet meg fogván be vezet: akkor igy szóll A. Barátom: Barátim! ezt a’ jó Barátomat már egyszer B. Városban meg ismertettem veletek, most újobban ajánlom barátságtokba; merem ditsérni, mind indúlatját, mind erkőltseit, mind jóra való vágyódását, mellyre a’ Báró Pap azt feleli: mi is ollyannak ismertük még addig maga viseletébűl, hogy valaha leg-szorossabb barátságunkra is örömest be fogadjuk; de talám még ő ifjú is lenne mi kőzinkbe. - El értettem én ezt a’ szót, mivel már a’ Gazda Asszonytól hallottam ollyan formát; - nem várom hát, hogy A. Barátom feleljen, hanem magam így felelek: Úgy tartom, hogy az az Ifjú Gróf, a’ ki tegnap tölünk el vált semmivel sem időssebb, ha tsak nem ifjabb én nálam (nem titkolódtak ök nagyon előttem, mert emlékeztek a’ minapi véletlen történetre, ’s én is azt vélvén, hogy nékem szabad őket ismérnem, mivel tudják hová indúltam?) még sem találtatott fiatalnak ezen Szent rendnek fel-vételére, - mellyre a’ Báró: Ne gondold úgymond Barátom, hogy őtet a’ nemzet, és méltóságos születés tette vólna illyen ifjú korában belsö barátságunkra méltóvá, mert a’ természet mindnyájunkat egy formán szűlt; hanem annak az Attya is Barátunk, hittel köteles Atyánkfija; az ollyanok a’ neveléssel sőt még a’ téjjel be szívják az ollyan hajlandóságokat, mellyekből hasznos társot készíthetünk idővel, ha szinte eleinte nem elegendőképpen vólna is el-készitve, - mellyre gyenge mosolygással az öreg Professor: kivált ha kinek, úgymond, az Attya már akkor mikor ő született, Frajmaurer vólt, mert a’ Jupiter’ agyvelejéből könnyebb ám Pallást tsinálni, mint a’ fa botból Merkuriust. - Ezt ismét fel váltja az öreg Hadnagy: úgy is Barátom! sok idő kell még ahoz mig ez a’ mi új Barátunk minden próbákon által mégyen, az alatt reménylem, hogy ideje is tökélletesedik, ’s nem is lehet annyira félteni, hogy állhatatos vólta változhasson. De külömben szemébe merem mondani, hogy ha már ekkorra minden probákon által esett vólna; én mostani idejében is fel-merném venni őtet; mert nékünk is tsak kell tekintenünk az elme’ ’s testbéli különös ajándékokra (de nem ollyan test ajándékit értek ám mint a’ Jesuiták; hogy valaki szép, vagy gazdag légyen).^* - Légy tellyes bátorsággal úgy-mond Barátom! az első lépésen szerentsés vóltál, úgy igyekezz, hogy ezután is erös és állhatatos légy – minden probákban, kisértésekben, arra vigyázz, mi szebb és betsűletesebb? mi bűn nélkűl kedvesebb? és gyönyörüséges? - mi kár nélkűl hasznosabb? és azt válaszd, mert azt választotta vólna az ember a’ természeti ártatlanságban: úgy leszünk pedig mi leg-közelebb az Isteni szarmazás szentségéhez, ha ollyanok akarunk ’s törekedünk lenni, a’ millyennek lehettünk valaha, mig el-nem romlottunk.

Ezt még eddig, minden meg-nyúgovás meg-szakasztás, és pihenés nélkűl mondá az én betegem, - én pedig látván hogy sok ez egyszerre, ’s neki már terhére esik, nem engedtem tovább beszélni, sem kérdéseket nem tettem, egyebet, hanem a’ mit fellyebb a’ nevezetekről beszéllettem, - más napra virradván ismét hozzá kezd a’ beteg; de már sokkal gyengébb hanggal és erővel mint tegnap.

Azt vártam már én hogy majd engemet, illyen nehéz útazású ’s széles tengeren eveztemben, mindjárt kezd a’ Hadnagy, vagy valamellyik a’ jelen-lévők közűl próbálni – de hijába vártam. Ezek a’ Vendégek ugyan Fölöstököm után el-menének magok Házájába B. Városba, a’ Hadnagy pedig velem együtt még öt napokat tőltött A. Barátomnál, és azután ő elébb egy vagy két órával, de tsak ugyan mind a’ ketten el-váltunk kedves Gazdánktól, olly reménységgel, hogy nem sokára mind a’ ketten vissza jövünk. - Az én lakásomat, ezt az én Ispotály Házamat, tudod millyen helyre tsinálta a’ leg-első épitő, hogy a’ fiók postától egy órányira fekszik. - Vólt hát elég módjok benne az én késértőimnek, hogy engemet gyakor ízben próbálgassanak, és mondhatom, hogy azok az emberek, mindent illyen kemény kérdőre vesznek-é? vagy tsak én belőlem akartak egy egésszen el-készűlt embert tsínálni, de annyi féleképpen meg-próbáltak, hogy sokszor kevésen múlt el, hogy el-nem-tántorodtam.

A. Barátomtól lett el-válásomtól egy hónapot számlálván, estve nap-le-ment után be jár udvaromba egy idegen Ur két posta lóval, könnyű kis fedeles kotsin, ’s szállást kér éjtszakára. Szivesen, mondám Barátom! én örűlök az emberséges ember vendégnek, vatsorám még nem vólt, mert éjfél előtt tsak kevéssel szoktam azt meg-enni mikor itthon lehetek, de azt Vendégem kedvéért szükséges lévén most sijettetni, tsak hamar el-készítem. - Mikor asztalt terítenének tselédim; az én Vendégem meg szóllít engemet nyájasan; az Urnak úgymond szükséges engemet közelebbről ismérni, és hogy meg-ismérjen arra nékem is nagyobb szükségem vagyon, mint véltem, mikor szegény Házamtól el-indúltam. Itt van úgy-mond egy Levél olvassa-el az Ur, ’s mikor azt által adja, akkor egyszer’smind meg-tsókol. Én olvasom a’ levelet, ’s benne szóról szóra ezeket találom: „Barátom! Ezt az Atyámfiát magam kértem, hogy lakásodhoz nem messze útazván-el, látogasson-meg Tégedet nevemmel; ezt tehát mint emberséges embert barátságodba ajánlja, az öreg Hadnagy.” - Én az Atyámfija nevezetet Frajmaurerségre magyaráztam, leg-alább gyanakodva, nem tudván azt, hogy vérszerént való Attyafija is az idegen a’ Hadnagynak - ’s annyira meg-örűltem én ezen, mintha Angyal jött vólna hozzám mint Abrahámhoz. - Isten hozott, mondám, kedves Barátom! - ha szegény Házammal ’s sovány konyhámmal meg-elégszel, én nyereségemnek fogom tartani ’s kérlek honapig is, vagy a’ meddig néked tetszik. Ő pedig – nem, úgymond kedves Barátom! - nékem hólnap mennem kell, most ez-úttal nálad nem időzhetek, ha tsak azt vissza tértemmel ki nem pótolom: hanem énnékem hozzád, most egy nagy és terhes kérésem vagyon. - Mondjad hát, felelék, Barátom! mi az? - érted mindent meg-teszek, a’ mit tsak tehetek. - Én úgy-mond az útas, bizonyos dolgaim végett sietek L. Városba és hólnap után estve ott kell lennem. - Onnan hazúl szegény Házamtól hogy el-indúltam, ötszáz Aranyat tettem a’ ’sebembe, annál több pedig nem is vólt, talám otthon lévő vagyonom annyit sem ér: mert ez elött két esztendővel különös szerentsétlenség által mindenemet el-vesztettem. Azólta tsekély jövedelmű hivatalomból, ’s jó Barátim segitségéből éldegelek – ez az ötszáz arany pedig, ott a’ hova indúltam, egy pénzig el kőlt vólna, és az nagyobb részint némelly adós leveleimnek ki váltására, mellyekért Executiot kellene nem sokára szenvednem. Azomban ezzel is ollyan szerentsétlenűl találtam járni; hogy egy Asszonyt, a’ kit már őt esztendőtöl fogva nálam tartok, ’s a’ kivel törvénytelenűl ugyan, de mint Feleséggel úgy éltem, el-hoztam magammal az útra. - Az pedig, annyi időtől fogva tapasztalt jóságommal vissza élvén, a’ múlt harmadik ejtszakán, ki veszi erszényemböl az öt-száz aranyat; hajnal előtt postára űl, és ki térvén a’ mint a’ Posta kotsis mondja az ország útjából, útat veszt, már most, tiz vagy tizenkét forint fejér pénzemnél több sem égen sem főldön nints, mellyet a’ tolvaj tsak ugyan könyörűletességből nálam meg-hagyott, azzal pedig tsak L. városig sem mehetek; ott azomban találok-é valami jó Barátomra, vagy nem? nem tudom, hanem Téged’ kérlek, adj nékem annyi számú pénzt kőltsön, rajta leszek, hogy mentűl elébb vissza fizethessem.

Nem tagadhatom, hogy én ezen a’ kérdésen meg-ijedtem – szorúlt ember, gondolám magamban, - segitenem kell rajta; ez emberiségnek tőrvénnye, - de őtet törvénytelen Felesége loptameg, és ez neki méltó büntetésűl esett, - de emberséges ember, és ha fel-nem segítem, szégyent vall – Executiót szenved, úgy de azt mondá az elébb, hogy már néki annyi értékje nintsen, és tsak élelmét is vekony jövedelmű hivatalából keresi, ’s jó Baráti’ adakozásából, ’s hát honnan fogja nékem vissza fizetni? - Adni^* valakinek szorúltságában, jó dolog; de magamnak őt száz arany nagy fogyatkozás, és nints is annyi kezem között; mit tsináljak hát? - hideg választ adjak-é neki egyszerre? - kétségbe ejtem vendégemet ideje korán – bár tsak addig ne hozta vólna elő baját, mig jól laknánk, hogy vatsoráját is izetlenné ne kellett vólna tennem. De ha tsak-ugyan hideg választ adok neki, nem vétkezem-é a’ barátság ellen? Hogy Frajmaurer, azt a’ Hadnagy Leveléből gyanítom; hogy nem tsal, azt onnan gondolom, mert a’ Hadnagy Leveléből semmi olyast nem látok, hogy ő ennek előre neki készűlt vólna, jobban meg-kell hát a’ dolgot gondolnom, és néki hírtelen nem felelnem. Barátom! mondám tehát – én nehezen hiszem, hogy rajtad mostani környűl-állásimban segíthessek – mindazáltal, ne veszesd el reménységedet mindenestől, - gondolkozom róla, ha valami módon sorsodon segíthetnék, - űljünk-le elébb vatsorához, lakjunk jól, legyünk vigan.

Azomban hogy minden esetre készen lehessek lovászomnak parantsolom, hogy lovat nyergeljen. - A’ szomszéd faluban, hozzám mint-egy fél órányira lakott egy Gazdag Rokonom, a’ kinél tudtam, hogy két három ezer forintot mindenkor találok készen, mert magam körűl tsak ugyan nem vólt tőbb két-száz aranynál. Irok annak az öreg Bátyámnak egy Levelet titkon, hogy azt vendégem ne-is-lássa; ’s kérem őtet, hogy kűldjön nékem vagy aranyban, vagy Bankó-tzédulákban négy száz aranyat petsét alatt; igen sijető szükségem lévén azon summára, ’s egyszer’smind a’ levélben az obligatorialist is meg-kűldöm. Mire a’ vatsorát fel-adták, akkorra készen vólt mind a’ lovász, mind a’ Levél, azt el-indítom, magunk pedig leűlünk a’ vatsorához.

Az Asztalnál az én vendégem elég vignak mutatta magát, és én sokkal többet melancholizáltam mint ő tűnődvén, ’s kétségeskedvén sokáig, ha adjak-é néki vagy ne? A’ Hadnagy Leveléből azt el-kellett hinnem, hogy emberséges ember, és igy fel nem tehettem felőle, hogy engemet illyen rútúl meg-tsaljon; el-hittem felőle azt is, hogy vele illyen szorúltságában közlendő jó tétemért bizonyosan hálá adatlan nem fog lenni ’s kivált ha látja, hogy én is mástól kérem; meg-nem-károsit, hanem valahol tsak fel keresi, és engemet meg-elégit: lám őnként meg vallja, hogy néki annyi erő vagyonja nints; és úgy ha talám kéntelenségből ’s akaratja ellen úgy ütne is ki a’ dolog, hogy én ő miatta kárt valljak, ő annak nem lenne oka. De ha én ő rajta nem segítek, holott segíthetek, ’s ő e’ miatt gyalázatos Executiót szenved, annak bizonyosan én okának tehetném magam.^* Az illyen okoskodások bennem utóljára annyira meg-erősödtek, hogy illyen kővetkezést tsináltam magamban: Ha én azt az őtszáz aranyat mind el-vesztem is, az tsak igaz, hogy kóldússá miatta nem leszek, noha tudom hogy meg érzem: avagy tsak arra, hogy élhessek nem el-múlhatatlanúl meg-kívántató dolog az, hogy azt a’ pénzt el ne veszessem: és így tsak az a’ kérdés forog fenn, ha vádolhatnám-é magam magamat gondolatlansággal, azon esetre, ha pénzem el-veszne, ’s ha utánna sanyarúan kellene élnem, pénz és élelem szükibe lennem, okúl vethetném-é magamat? - Éppen nem – mert én magamnak a’ Hadnagy Levelével mindenkor meg felelek, ’s azt mondanám, hogy szegénységemnek oka nem vagyok, mert engemet ollyan tsalt meg, vagy károsított-meg, a’ kit leg jobb Barátom ajánlott, a’ ki bizony engem’ károsítani nem akart, és a’ ki ha kárt tett, ő hasonlóképpen meg-tsalattatott.

Illyen el-tökélléssel lévén tehát már én is sokkal vigabbnak mutatom magamat a’ vatsora vége felé, és sok külömbféle beszélgetésekkel vontam az időt, várván hogy bennünket még az Asztalnál találjon a’ lovász, - ’s hogy egy kis tréfát is tsináljunk és nevetséget magunknak, elő hozom beszéd közben a’ vendégnek a’ tolvaj feleséget, fel tévén előre magamban, hogy ha kedvét komorodni látom az emlékezetre, más felé tudjam hirtelen tsapni a’ beszédet.

De, mondok, az a’ Te törvénytelen Feleséged mitsoda rossz lelki isméretű Asszony vólt? - Engemet, úgymond, azzal Barátom! a’ szerentse méltán bűntetett (de minden meg-szomorodás nélkűl felelt) mert első szerentsétlenségemnek is nagyobb részint ő vólt az^* oka; és ámbár nem rossz indúlat, hanem gondatlanság vólt az ő hibája, de tsak ugyan meg kivánhatta vólna tőlem a’ szerentse, hogy akkor mondjak le róla – és én nem tselekedtem: mert én ő vele már szerentsétlenségem előtt három esztendővel tilalmas szerelemben éltem ugyan, de tsak ollyan fel-tétellel, hogy én annak idővel véget vetek. - Jó nemzetségből való Leány vólt, de olly el-szegényedett, hogy szolgálattal ’s gondviselői hívatallal kellett néki kenyerét keresni, és így a’ mellett, hogy magam kívánságának eleget tettem, ő rajta is ’s szegény sorssán segítettem, és én azt mind úgy hittem, hogy nem vétkesen tselekszem: meg esvén pedig rajtam a’ szerentsétlenség, ’s szüléimről reám maradott nyoltz, kilentz ezer forint’ érő vagyonom, három óra alatt tűz által annyira meg-emésztetvén, hogy alig maradt annyi kész pénzem, a’ mivel Házamat fel építhessem: el-tökéllettem magamban, hogy én már hóltig feleségtelen ember maradok, mert ennek a’ szentségtelen világi Társaságnak meg-rögzött szokása meg nem fogja engedni, hogy sorsomhoz ’s Barátim’ rangjához illő Törvényes Feleséget találjak; én is pedig testből és vérből formált Adám’ maradéka lévén Asszony nélkűl el nem lehetek: Arra határoztam hát magamat, hogy ha engem’ a’ tőrvénnyé vált Társaságbéli szokás, kedvem szerént feleségesedni alkalmatlanná tett ’s meg-tsúfólt, én is bosszút állok a’ szokáson és a’ törvényen: ’s azért a’ személyt, mellyet eddig házasság nélkűl szerettem, ezután is úgy fogom szeretni; sőt ezután úgy élek vele mint nyilván való ágyassal, hozzá járúlt szándékom’ erősitésére ez a’ kiváltképpen való ok-is, ágyasom magtalan vólt; és így hogy valaha gyermekim szűlessenek, ’s Attyok szerentsétlensége miatt azok is élhetetlen szegények ’s szerentsétlenek legyenek, attól nem tartottam. - De bezzeg reá szede a’ Feleség.

Figyelmetesen halgattam én ezeket, ’s nem álhattam-meg, hogy tovább ne faggatolódzam, vévén eszre, hogy az én Vendégem a’ Házasság felől nagyon keveset tart, ’s nem hiszi azt ollyan szent dolognak mint közönségesen állítjuk, - ’s hát ezek az okok elégségeseknek látszanak néked arra hogy törvénytelen Feleséget tarts? - Barátom! felele ő: a’ Házasságot a’ Társaságbéli Törvény tette szentté; és a’ magyaroknál különösen, hogy az tette, meg tetszik onnan, mert itt a’ parázna Feleség ellen a’ Férj törvényt indíthat, és fejét keresheti; ’s miből gondolod ezt származottnak lenni? Abból;^* mert a’ Magyarok a’ régi időkben Nemzeti Katonák lévén, sokszor két három esztendeig is Hazájokon kivűl táboroztak; Feleségeik itthon maradtak, ’s gyakran meg esett, hogy a’ három esztendeig soha itthon nem lakott Férjfinak, mire haza jött, más fél esztendős Gyermeke lett, ’s ebből könnyű vólt osztán következést tsinálni akkorra is, mikor itthon lakott: az pedig tudni való, hogy a’ Magyarok’ Uradalmi leányt a’ régi időben nem illetvén a’ Férjfiúé vólt az örökség ’s örökösség: és így, hogy ollyan ne légyen az örökös, a’ ki nem a’ Férjnek magvából eredett, szükséges vólt az Asszonyoknak paráznaságát kemény törvénnyel zabolázni: és ha már ehez hozzá teszük azt az akkori szokásból lett Törvényt, hogy a’ Magyar Nemesnek minden tselédjén, ’s a’ Halált érdemlő bűnökben azoknak fején is hatalma vala: könnyű el-találni, ama’ Feleség ellen hozatott Törvénynek eredetét; ezt az egyet a’ Feleségnek, mint leg-főbb Házi tselédnek betsűletéért hozzá tóldván, hogy azt a’ Törvénynek rendes útján kellett meg-nyerni, nem pedig a’ Férjfinak magát a’ dologban Bíróvá tenni. - Az illyen szokásbéli Törvények tették tehát nálunk a’ Házasságot ollyan nagyon szentté: hogy a’ Házas Társok, öszve-kelésekkor egymás hűségére meg-is esküsznek, melly más Nemzetségeknél ritka helyen van: vagy ha van, könnyü azoknak nemzeti állapotjoknak^* Historiájából ki tanúlni miért, és miólta van?

De kérdem továbbá én; mit hozol már ebből-ki? - Azt hozom felel a’ vendég; hogy lehetne hát akármelly Nemzetnek ollyan állap-törvénnye, Constitutiója ’s új szokása, hogy a’ mellett a’ Házasság nem lenne ollyan szent, mint a’ millyen most: fordúlhatna a’ Magyar szokás ’s köz Társaság’ állatja is ollyant egyet, hogy sem hóltig való nem lenne a’ Feleség, sem hittel kötelezett: a’ mint hogy a’ Magyaroknál is vagynak elegen, a’ kik az ő Vallásoknak fundamentomi szerént, tsak fel-tétellel hiszik a’ Házasságot örökösnek, ’s nem is tartják szentségnek. Ha tehát ezt a’ Társaság’ állapotja változtathatja, ha az, az Országnak szokásán, ’s szokásbéli Törvényein áll, hogy tsak azokat tartsa örökös Fiaknak ’s Successoroknak, a’ kik az illyen szokásba vett ’s törvénnyé tett Házasságban születnek, tehetné pedig azokat is, a’ kik titkos közösűlésből származnak (a’ mint hogy valósággal teszi is, mert ha én egy Leányal közösűlök és azt tehérbe ejtvén feleségűl el veszem, öszve esküvésünk után egy hónappal meg-születik a’^* gyermek, úgy-é hogy az Magyar Országon is nékem örökösöm lessz, és tsak az kivántatik, hogy a’ mit mint bűnt tselekedtem, tegyem azt nem-bűnné egy esküvés által, sőt, ha valamelly személytől két-három gyermekem születik is, minek-előtte vele öszve esküdjem, vallyon nem lesznek-é azok is igazi gyermekekké ’s örökösökké?) Ha mondom ezek így vagynak, én nem hihetem, hogy a’ természet’ törvénnye ellen vétkezzem, ha ágyast tartok, ’s azzal úgy élek, mint Feleségemmel, de esküvés nélkűl, hozzá járúlván az, hogy a’ Társaság’ Törvényére is annyiban vígyázok, hogy mind az Agyasnak magának tellyes meg-elégedése légyen a’ maga’ sorsával; mind akárkinek neheztelésétől ment-legyek, a’ ki vagy a’ személyen valami hatalmát tartja lenni, vagy azt igazi valóságos feleségnek kivánja venni, annak meg-egyezésével.

Ugyde, felelek én továbbá: hát az Isten’ Törvényéről semmit sem tartassz, a’ melly keményen tiltja a’ Paráznaságot? - Mellyre ő – Én az Isten Törvényéről úgymond sokat tartok: és mitsoda értelemben vagyok felőle, mindgyárt meg-mondom: tsak hogy beszédem terhedre ne légyen, vagy káros el tsábitásodra ne szolgáljon; mert lehet az, hogy én a’ magam ügye mellett nagyon ékesen szólló vagyok; Te pedig szép test és elmebéli tehetségekkel bíró Ifjú vagy, ’s valaha szerentsés, és nyugodalmas Házasságot tehetsz: mert azt én sem tagadom ám, hogy a’ világi kőz társaságoknak mostani fenn állásához képpest, nem tsak nagyon szép, tisztességes, nyugodalmas, és éppen a’ miatt szent dolog a’ Házasság, hanem valójában szükséges is; de nem illyen szerentsétlen embernek való, mint én. Valamiket tehát mondok; ne úgy nézd azt, mint hozzád intézett tanátsot, hanem mint magam tselekedetének valóságos, és a’ mint én hiszem, elégséges mentségét. - Az Isten a’ paráznaságot tiltja; - de mi a’ paráznaság? - és valakivel úgy élni, mint én éltem az én tolvaj ágyasommal, Isten Törvénye ellen való dolog-é vagy nem? - az a’ kérdés. Az Isten tehát a’ paráznaságot két rendbéli Törvénnyel tiltja. - Tilalmazta azt a’ ’Sidóknak Moses által adatott Polgari Törvényekben, és annak kemény büntetést is rendelt, de én azt a’ ’sidóknál tsak ollyan Törvénynek tartom, mint a’ Törököknél a’ sok Feleségűséget, az Europai keresztyéneknél pedig a’ tsak egy, és itt nálunk a’ Romai Catholicusoknál örökös, a’ Protestánsoknál pedig némelly tekintetben tsak ideig való Feleség tartást, - (halgatok most az ollyan Nemzetségekről, a’ hol a’ Férjfiakkal, sőt oktalan állatokkal való fertelmekedés sem büntettetik meg: noha már ez reánk nézve valósággal természet ellen való dolog).^* - Hát ha én Török vagyok; illendő, szabad, sőt betsűletbéli Törvény, hogy egynél több Feleséget tartsak: ha Keresztyén vagyok, egy Feleségemnek kell lenni, és a’ mi Törvényink szerént bizonyos bűntetést várok fejemre, ha két vagy több Feleséget tartok, bár ha mindenikkel meg-esküdném is. - Ha Kálvinista magyar vagyok, ’s Feleségem hitetlenűl el hágy, fel oldoztatom az esküvés kötele alól, és mást veszek; ha Pápista Magyar vagyok; egyhez örökösen le-kötöm magamat; ha szinte az, tolvaj, gyilkos, parázna, ’s minden tzégéres bűnökben nyakig űlő légyen is: ebből hát tsak azt hozom ki, hogy az a’ Polgári Törvény, mellyet az Isten Moses által adott a’ ’Sidóknak, engemet nem kötelez; hanem kötelez a’ magam Nemzete’ polgári Törvénnye. - Másik rendbéli Törvénnye Istennek, a’ mellyel tiltja a’ paráznaságot, az a’ melly Tiz parantsolat nevezet alatt, ugyan tsak Moses által ki adatott a’ ’Sidóknak, és a’ mint hisszük a’ ’Sidókkal együtt mindnyájunknak valakik magunkat Isten’ népének, Lelki Izraelnek tartjuk. Abban a’ Törvényben nyilván vagyon, hogy ne paráználkodjál; de már erre én azt mondom, hogy ez a’ Törvény is vagy tsak polgári különös ’Sidó Törvény, és nem ollyan közönséges Isteni Törvény mint az, hogy egy Istent imádj: vagy ha nem az; nem teszi az ollyan Asszonnyal való közösűlést, mint a’ millyen vólt az enyim.^* Hogy nem természeti Isteni Törvény, vagy nem több a’ ’Sidó Társaságbéli polgári Törvénynél, ’s nem ollyan, mint a’ ne ölj, ne lopj, onnan gondolom; mert a’ Tiz parantsolatok közt mást is találok, a’ mellyet nem számlálhatok ollyan minden embert egy aránt kötelező Tőrvények kőzé, vagy szinte ollyan meg-külömböztetést és magyarázatot kell néki adnom, mint a’ paráznaság nevezetének.^* Illyen a’ szombatnak meg-tartása, mellyet sem betű szerént való értelemben, sem ollyan szorossan mint parantsoltatik meg-nem tartunk, hanem annak akkori környűl irásit a’ Tzeremoniák közé számláljuk. Hogy pedig ebben a’ parantsolatban, ne paráználkodjál; nem tiltatik átallyában minden ollyan Asszonnyal való közösűlés, a’ ki nem feleség; onnan gondolom: mert meg vólt már a’ tiz parantsolat akkor, mikor Dávid, Salamon, és más szent Királyok uralkodtak: az emberi Nemzet is elég szapora, elég bőv vólt; nem úgymint a’ Patriárkák’ idejében; és még is Dávidnak több felesége vólt, ’s azok mellett ágyasokat is tartott, Salamonnak pedig felesleg is vólt. - Ha ezeknek vétek nem vólt többet tartani, nekem sem vétek egyet; vagy ha ezeknek vétek lévén is, az Isten el-nézte, ’s Dávidot szive szerínt való embernek vallotta; miért nem nézné el én bennem is.

Jol vagyon, mondám, Barátom! - Ha hát már ebből ki mentetted magadat, hogy nem Isten’ törvénnye ellen való dolog az Ágyas-tartás, hát mit ítélsz a’ mi polgári Törvényinkről, mert vagy azokat kell híbásoknak tartanod, vagy magadat bűnösnek, tudván azt bizonyosan, hogy azt a’ mi törvényeink meg nem^* engedik. - Ez már az, felele ő, édes Barátom! a’ miben én vétettem; ez az, a’ minek büntetésit szenvedem; - mert a’ mi Hazánkban Törvényes, és sokkal tisztességesebb, ’s részemre hasznosabb dolog is lett vólna, hogy én akármi szegény személyt hittel kötelezett Házas társúl vettem vólna, mint hogy ezzel a’ háláadatlannal magamat, külsö tekintetemet, ’s szent társaságunkat meg motskoltam. Ne véld azt, hogy én magamat ebben nem hibázottnak ’s bün nélkűl valónak vallanám; szentül hiszem én azt és vallom; hogy engemet szintúgy mint a’ leg-szentségtelenebb embert, kötelez nem tsak az írott Törvény, hanem még a’ Hazabéli tsupa szokás is – a’ kik hasonló bűnben élnek mint én, és még is a’ világ betsűli őket, tsak azért betsűletes emberek, mert a’ világ nem tudja, avagy tsak nem látja bűneiket, ’s nem visgálodik utánna – mert egyéb-aránt a’ betsűletes külső tekintetű emberen még nagyobb motsok az illyen tilalmas tselekedet, mint azon a’ kit az egész Világ egy Kurafinak ismer és vall, jobban ki tetszik a’ motsok a’ tiszta fejér ruhában, mint a’ szennyesben; valameddig a’ tőrvénytelen Házas Társ tartás, a’ Társaságnak nagyobb részénél ollyan törvénnyé nem válik szokás által, hogy utóbb az írott Törvényt, a’ Nemzettel el-felejtesse, prescribáljon, mind addig akármelly Tagja a’ Társaságnak, bünös: ha ollyanban lélekzik, és a’ köz Társaság ellen vétkezik, (következésképpen az Isten ellen is) sőt még akkor is azokra a’ buzgóbb szentségű emberekre nézve, a’ kik a’ közönség nagyobb részének el-áradott szokása ellen is, a’ meg-állított Törvényhez ragaszkodnak, szükséges dolog lenne új írott Törvénnyel a’ régi Törvényt meg-semmisiteni; úgy lenne osztán szabados dologgá az, a’ mi most bűn. Egyéb-aránt, ha ez a’ Társaság’ szabott Törvénnye, melly függőben tartja az embernek betsűletét, nem kénszeritene; én azt tartanám, hogy Tréfaság az ollyan tselekedetet szégyenleni, a’ millyen vólt lételünk’ ezközlője; tréfaság azt bűnnek tartani, a’ mi egy esküvés által meg-szűn bűn lenni: és így, mivel Angyal nem lehetek, sem a’ Szent Pál’ maga meg-tartóztatásával nem bírok, indúlatomnak Tirannus módra nem parantsolhatok: e’ két kemény közt, ollyan gyengébb közép útat keresek, hogy mind az indúlatnak való kedvezést titkon tselekszem, hogy másokat nyilván ne botránkoztassak, ’s azoknak, a’ kik talám figyelmeznek, rossz példát ne mutassak; mind pedig a’ mivel másokat közelebbről is meg-sértenék, azt el-kerűlöm: más Feleségét, a’ melly akár Törvény szerént, akár tsak választás szerént is az övé, nem bántom: mert már ez szint-ollyan Természet ellen való bűn, mint lopni; az ollyan szabad személyeket is, a’ kik az én tőlem várható ideig való haszonnal nagyobb szerentsét reménylenek, vagy magok testekkel Hazánk’ szokása szerént nem mindenestől fogva szabadok, betsületes szűléik’ akaratjától függenek – meg-nem rontom; hanem indúlatomnak ’s tüzemnek, ollyan elég-tételt ’s el-oltást keresek, a’ melly sem szerelmesemnek ellenére ’s szerentsétlenségére, sem a’ világnak valamelly nagyon szembe tűnő botránkozására ne szolgáljon.

Úgy-de, felelék én, még is az tettszik ki szavaidból, hogy Te a’ Te indúlatidnak nagyon rab szolgája vagy, és azoknak ha tsak kevéssel is, de tsak ugyan botránkoztatással, eleget kivánsz tenni: osztán, hát magában a’ tsupa természetben nem találsz-e elegendő okot, a’ mi a’ bujaságot tiltja, ’s ártalmasnak mutatja. - Mindeniket igazán mondod, úgymond ő, Barátom! de az elsőre azt mondom; hogy ki hát az, a’ ki nem rabja az indúlatoknak, az vessen reám leg elősször követ: mert nem tsak a’ bujaság ám a’ tiltott indúlat; rútabb annál a’ kevélység, és annak következései; fertelmes a’ fösvénység és annak szülemennyei, az irigység, könyörűletlenség ’s más illyenek. - Mond-meg^* mar, hol van az az ember? a’ melly valamellyik indúlatnak ne áldozzon: én úgy tartom, sohol sints. A’ másikra pedig, hogy a’ Természetben nem találok-e ellenző okot, azt kérded? találok igen is a’ tsupa telhetetlenségben, melly minden dologban, még a’ leg-jobban is vétek, és káros – még az igazságnak sem jó a’ soka – ne legyetek felettébb igazak: az Irás mondja – az Imádságnak sem; mikor imádkoztok ne legyetek hosszú beszédűek – ez is az Irás szava. (ekkor el-mosolyodott) Egyébaránt, hogy a’ Természet ezt bűnné nem teszi magában, és annak közép szerű mértékében, mutatják azt minden teremtett állatok’ szokásai, és az a’ belénk oltott Természet’ vezetése, melly szerént minden állat a’ maga nemét szaporitani igyekezik; ’s más több okok. - Mind a’ kettőre pedig azt mondom utóljára, hogy azok a’ Házasak, a’ kik az egy-mással való közösűlésben telhetetlenék, a’ mint ellemben azok is, a’ kik a’ Természetet a’ közősűléskor meg tsalják, ’s magokat erővel Gyümöltstelenekké teszik, nagyobbat véttenek a’ Természet’ Tőrvénnye ellen, mint az ollyan feleségtelen ember, a’ ki maga Természeti tüze’ el-óltása végett, egy ollyan személyt tart magának, a’ kinek sem magának, sem ő általa másoknak bosszúságot, ’s kárt nem tesz és azzal mértékletesen, tsupán tsak a’ Természeti tűznek el-oltására él.

Sok lett vólna még, a’ miket én az én Vendég Barátom’ okoskodásának tzáfolására elő hozzak, de mivel az alatt a’ Lovász az öreg Bátyámtól meg-érkezett, ’s a’ Vendégnek tulajdon szavaiból is pedig nyilván ki tetszett, hogy ő emberséges ember a’ mellett, hogy bűnös és szerentsétlen; mert lám maga előre meg vallotta, hogy a’ miket mondani fog, tsak maga mentségére mondja, nem pedig az én tsábításomra; sőt ellenben, hogy én vétkezném, ha ollyas törvénytelen feleséggel szerentsémet és nyúgodalmamat rontanám, meg engedi, hogy a’ Házasság szép, betsűletes, és Törvényes dolog; meg-engedi, hogy a’ Polgári Törvény ellen ö valósággal vétkezett; és azt, a’ mi most törvénytelen Felesége miatt rajta történt, érdemlett büntetésnek tartja; meg engedi ’s meg vallja azt is, hogy a’ leg-kissebb bűn is nagy, mihelyt másoknak botránkozására ’s rossz példa adására szolgál; egy szóval minden módon ollyannak mutatja magát, a’ ki erőtlenségből, az el-titkolhatatlan indúlat’ izgatásából vétkezett: nem fejtegetem tovább okait, hanem azt felelem utóljára néki: Jól vagyon Barátom! mentségedre mind azok, a’ miket elő hordottál elégségesek; már nem tudom a’ Papjaid miként elégednének-meg-vele: - én ugyan e’ mellett a’ hibád mellett emberséges embernek tartalak; de példádat fogadom, hogy mivel Te rólad már a’ Világ tsak szerentsétlenséged után is, midőn nints miért betsűljenek mások felett, hamarébb ítél rosszúl mint jól, annyival inkább ha szerentsétlenségedet botránkoztató bűnnel is nagyitod: emlékezz meg mind tulajdon magad vallás-tételéről, hogy jobb lett vólna neked akármelly szegény sorsú személlyt törvényes Feleségűl el-venned, mind Agyasodnak egyszer gondatlansága, másszor gonosz lelkű tolvajsága miatt történt, már kétszeri kár vallásodról, és úgy intézd életedet, hogy ezután emberséges ember létednek semmi híjja ne legyen, ’s Társaságod’ ditsössége miattad tsorbát ne szenvedjen.

Már be-jött egyszer a’ Lovász az öreg Bátyám’ válaszoló levelével, de én ki parantsoltam őtet, nem akarván, hogy beszédünket halgassa – most tehát be-hivatom – a’ Levelet által veszem, - és azt fel bontván benne találom a’ summát, mellyet kértem: folytatom tehát tovább is vendégemhez beszédemet: Ne gondold, mondám, kedves Barátom! hogy ezen tanáts adással ’s rész szerént pírongatással, ezt a’ kis jó akaratomat melly külömben emberi kötelességem, akartam vólna veled meg-szolgáltatni, mert még akkor nem is tudtam bizonyosan, szolgálhatok-e vagy nem? - most pedig imé már látom, hogy kivánságod szerént fel-segíthetlek, noha én a’ mint magad tudod, soha sem láttalak, sem egyébként nem ismertelek, hanem az öreg Hadnagy Levele után. - Nékem Házamnál nintsen több leg fellyebb két száz aranyamnál; - magamat semmi nélkűl nem hagyhatván abból neked száznál többet nem adhattam vólna: hanem itt a’ szomszéd faluban lakik egy őreg Rokonom, a’ ki engemet nagyon szeret, és azt tudtam, hogy tölem semmit meg nem tagad, a’ mi tsak tehetségében vagyon; annak kűldöttem lovászom által mindjárt jelentésedre egy rövid levelet, és abban egy obligatoriat négy száz aranyakról; imé itt a’ válasz, el-olvasom. - Ez vólt hát a’ válasz: „Kedves Ötsém! Mire kell neked illyen hirtelen, éjtszakának idején a’ négy száz arany, sem nem írod, sem nem ízened: én mind az által azt nem űzöm fűzöm; hanem imé rész szerént Bankó tzédulákban, rész szerént arany pénzben ide zárom. Nagy dolog vólna, a’ mit kérésedre meg-ne-tennék. - Ismerem emberségedet, hogy készségemröl nem leszesz feledékeny.” Tsak el-hűlt az én vendégem ennek hallására, ’s nem tudta, ha a’ Bátyám’ jóságát tsudálja-e én hozzám vagy az enyimet magához? De tsak ugyan többnek tetszett az ő előtte, hogy én ismeretlennek számára, és mástól is fel-kérem, mint az, hogy a’ Bátyám ád nekem, a’ kinél reményli, hogy meg-találja: ’s örömében alig tudta szegény ki mondani ezeket: Köszönöm, úgymond édes Barátom! mind segítségedet, mind kivált azt, hogy ollyan nagyon kész vagy a’ segedelemre, hogy tsak fél órát sem késtél, hanem minden gondolkodás nélkűl segítessz; én ugyan neked mentűl elébb lehet meg-fizetek, de a’ mellett magamat hóltig adósodnak vallom: akkor fel-kelünk az asztaltól ’s be megyünk a’ háló szobába.

Örűltem én is felette igen, hogy meg segíthettem meg-szorúlt Barátomat; és ez az örőm telhetetlenné tett engemet ez szerentsétlen Barátommal való nyájaskodásban, annyira meg szerettem az embert, hogy ha talám harmadnap alatt meg hólt vólna is, vagy pénzem akármi szerentsétlenség miatt örökre oda veszett vólna, nem gondoltam volna vele: már éppen számlálni akarám a’ pénzt, mikor az én Barátom, nekem igen furtsa tréfára szolgáltatott alkalmatosságot: mert azt kérdi; szerentsés ember vagy úgymond Barátom, hogy neked a’ Lovászod is ollyam meg-hitt tseléded, a’ millyen nekem a’ Feleségem sem vólt – ollyan meg-hitt, hogy a’ Bátyád is reá mér bízni annyi Summát, - ki kapom én hirtelen a’ szót a’ szájából: Mert látod-e Barátom! sem én, sem a’ Bátyám a’ maga tselédjével tilalmas életet nem él, azért nem lopnak meg minket. - De jó, mondám, hogy eszembe juttattad; én már reggelig kezedbe sem merem adni a’ pénzt; mert már Téged’ talám az Inged is meg-lop, mert azzal is vele hálsz; majd tsak reggel számlálom kezedhez, ha pedig maradhatsz meg nálam tsak egy nap is, kérlek maradj. - Azt nem bánom, felele ő hasonló tréfássan, ha reggel adod ide; mert ha az ingem az ejtszaka el-találja lopni – tőled lopja, nem pedig én tőlem: akkor meg-tsókol – azt pedig, úgymond, édes jó Gazdám! ne kívánd most ez úttal, hogy nálad napot tőltsek, mert már tolvaj feleségem miatt fél napot el vesztettem; mellyet az öreg Hadnagy, a’ ki nekem Onoka Bátyám, nálad tőlteni parantsolt, az időm pedig éppen tsak annyi, hogy el-tőltöm azt L. Városig menéssel: meg-ajánlván tehát, hogy akkorra ott leszek, ambár illyen formán a’ kártól és szégyentől nem félnék is; betsűletemben áll, hogy ott legyek. - Meg-elégedtem a’ mentséggel én is, és azon való örvendezésem közt, hogy vendégemnek az öreg Hadnagyal vér szerént való Atyafisága is vagyon (mert én a’ Hadnagy Levelében az Atyafi nevezetet Frajmaurerségre magyaráztam, a’ mint-hogy tsak ugyan az is vólt a’ Vendég) és hogy én ő vele elébb tettem jót, mint sem azt meg-tudtam vólna; el-válok tőle, le fekszünk mind ketten, és reggel idején minekelőtte el-indúlt vólna, a’ pénzt kezéhez számláltam, ’s lovaimon a’ közelebb való Postára el kűldöttem; és ő ollyan nehezen vált el tőlem, mint-ha Testvérjét hagyta-vólna-el.

Azt fogadta ő énnekem, hogy L. Városban mint-egy három hétig fog-múlatni, és akkor vissza jön, ’s meg-látogat. - Azomban történik mint-egy egy hét múlva, hogy mikor éppen a’ jó öreg Bátyámmal együtt ebédelnék; jön egy Lovas ember udvaromba; le-szál ’s kérdi tselédimtöl, ha itthon vagyok-e? - Magam^* fel ugrom az Asztaltól (a’ Bátyámhoz vólt annyi bizodalmam, hogy nem nehezteli) ’s kérdem: ki tselédje, és mit hozott? - Levelet hoztam, úgy-mond, és egy tele erszényt; ki tselédje legyek pedig? meg-vagyon írva a’ Levélben. - Én be-megyek a’ Levéllel és penzel; a’ Lovas pedig feléje sem tartván az Istállónak, fel-űl lovára ’s el-nyargal.^* - Én még a’ levelet fel-sem szakaszthattam, mikor láttam, hogy megy: ki megyek ismét ’s tudakozom: hová lett? El-ment, felel a’ Lovászom, és nyargal sebesen; azt már, úgy-mond, utól nem érjük, én fel-bontom a’ levelet, ’s ezt olvasom benne: „A’ Te Barátod, a’ kinek ötszáz aranyakat adtál; aznap estve, melly nap tőled el indúlt, nálam szállott: beszélette veled való lételét és a’ Te nagy emberségedről engemet bizonyossá tett: tudván tehát azt, hogy Te a’ pénznek nagyobb részét mástól kőltsönözted; mi ketten, a’ kik azon szorúlt jó Barátunkhoz Atyafiúi kötelességgel tartozunk, ’s őtet Barátunknak lenni meg-ismertük; találván magunk körűl annyit, helyette néked meg-fizetünk; köszönjük azomban jóságodat, igyekezz másszor is rajta, hogy jó Barátodat a’ szerentsétlenségből, kivált ha az szégyennel együtt jár, tellyes erődből ígyekezzél ki menteni: Lovászomtól pedig, ki legyen? ’s ki embere? ne túdakozd ’s ne is tartóztasd; hanem vólt vendégednek nálad hagyott kötelező Levelét szagasd-el – ha pedig ő vissza jövö útjában vagy hozzád nem mehet, vagy a’ három hetet parolája szerént meg-nem tarthatja; róla bal ítélettel ne légy; mert mi fogjuk magunknál kiskorig meg-tartoztatni; de ha elég időnk lessz, nem tsak el kűldjük hozzád, hanem magunk is el-kisérjük.” -

A’ levélben alól, sem ember’ sem Város’ neve, sem esztendő’, sem nap’szám nem vólt irva; én el-olvasván tsak el-bámulok rajta, ’s kik legyenek ezek? - hozzánk egy napi Posta útra, - ollyan emberséges emberek! - hogy akadhatott az én útas szerentsétlen Barátom, azokba az isméretlen Attyafiaiba? holott ő én előttem azt mondotta; hogy még L. Városban sem reményli, hogy találjon ollyan tehetős jó Barátokat: és ha talált vólna, mi szükség is lett vólna olly messzire illyen ló halálában magának fáradni; holott hasonló móddal mint ezek az én nálam, azok is ki válthatták vólna az ott való Creditoroknál lévő Cartabiancájit – vallyon; gondolám magamban, nem próba vólt-e ez? - melly szerentsés lépés ez ismét fel-tett útamban! hogy illyen készséggel vóltam a’ szerentsétlenen segíteni. - Bizony, az Isten vezet engemet kézen fogva. - De vallyon hát Próba vólt-e vagy valóság? - Ugy el-andalodtam ezen való tusakodásomban, hogy a’ Bátyám el bámúla rajtam, ’s meg-szóllít: Meg-mernéd-e úgy mond, édes Ötsém! mutatni a’ Levelet? De nem is várt reá feleletet, hanem ki veszi kezemből ’s olvassa. - Én ugyan jobb’ szerettem vólna, ha akkor a’ Bátyám nálam nem lett vólna, mikor azt a’ Levelet és pénzt vettem, de már tőle el-titkolnom illetlen lett vólna. - Olvassa tehát az öreg ’s végig olvasván le-teszi, és a’ szemembe néz. - Látod-e, úgymond, kedves Ötsém! Te engemet ma, hogy hozzád jöttem, ’s tőled a’ négy-száz arany felől tudakozodtam, el-ámitottál, hogy Te azzal tartoztál, és hirtelen le kellett fizetned, ’s már éppen szándékomban vala, hogy ebéd után meg-kérdezzem tőled, ha ollyan adósságod vólt-e az, a’ mi az Atyádról maradt? olly fel tétellel, hogy ha ugy vagyon, Obligatorialisodat vissza ajándékozzam: ’s ímé most ebből a’ Levélből látom, hogy Te tőlem kőltsön kértél, hogy idegen jó Barátodnak kőltsön adhass, ’s mi szükség vala azt én tőlem el-titkolni? - Kedves Bátyám! felelék, bizonyos tekintetben igazán mondtam, hogy tartoztam vele ’s azt fizettem-le – hova kell annál nagyobb adósság, mint a’ szerentsétlenen segíteni?^* - Tudom én azt, hogy mind a’ kettőnknek Nagy Atyáink Atyja, igen szegény Nemes ember vólt, és azon sokan segítettek, a’ kiknek én azt soha sem segíthetem vissza; tehát ezt az adósságot más móddal kell le-fizetnem – hajlandóságodat azomban édes Bátyám ezerszer köszönöm, ’s a’ jó indúlattal tellyesen meg-elégszem, ’s szerentse, hogy veled van az Obligatorialis, a’ pénzt ebéd után mindjárt le fizetem – tsak azon könyörgök kedves Bátyám: ne-vessed többé szememre, hogy meg-tsaltalak.

Ártatlan tsalás vólt, édes Ötsém! - felel az Öreg mosolyogva; többet érdemel a’ botsánatnál az illyen tsalás. - Igazán mondád, hogy tartoztál vele ’s azt fizetted-le: hogy hát Atyádról maradt adósság vólt, el-engedem; ímé tellyesítem szavamat, ’s mivel valósággal Atyádról maradt adósság, vagy-is természet szerént való tartozás vólt a’ minek eleget tettél; el-engedem én is a’ kőltsönt. - Akkor ki veszi az Obligatoriát, ’s ketté szakasztja szemem’ láttára. - Én ezen még jobban meg-ütköztem. - Bóldog Isten! mondám, mitsoda tsuda dolgok ezek? ’s hát tehet illyen dolgot ollyan ember, a’ ki nem Frajmaurer? ’s hát lehet az én Bátyámban a’ vér szerént való Atyafiságnak ollyan ditső munkája, mint ama’ kettőben a’ Barátságnak, a’ ki a’ szerentsétlen útas helyett nekem meg-fizetett. - Vallyon^* ha én azt, az én Bátyámnak akkor illyen nyilván tudtára adtam vólna; hogy én egy szorúlt Barátomnak kérem a’ pénzt: adott vólna-e ollyan tellyes készséggel, és halasztás nélkűl? vagy hol vette ez azt a’ forró-barátságos, és emberséggel tellyes indúlatot? - Bizony tsak igazat mondott nekem az én A. Barátom Felesége, hogy az ember azzal meg-nem szegényedik, ha jó Barátjának enni ád; ’s ha a’ szükölködőt fel-segíti. - Soha talám egy emberben az a’ szent szó jobban be-nem tőlt, mint én bennem. – Ezeken addig hányám vetém az eszemet, hogy tsak-nem el-felejtém a’ Bátyámnak meg köszönni az ajándékot. - Ő pedig merően nézvén szemembe, bámúlásomra el-mosolyodott. - Én hát mint mély álomból fel-eszmélkedett ember, kezdem köszönni jóságát, ő pedig nyilván látván zavarodásomat, ekképpen felel.

„Köszönöm én inkább neked kedves Ötsém! hogy az Emberi Nemzetnek, mellynek Társaságában már én ötven esztendőtől fogva élek, ’s meg-lehetős ismeretségem vagyon, díszét és dítsősségét, illyen Ifjú korodban illyen nemes tselekedetekkel nevelni igyekezel; valóban már annyira el-fajzott az emberi Nemzet’ eredeti barátságos vólta; hogy sok vad állatok, a’ kiket mi oktalanoknak, értelem nélkűl valóknak tartunk lenni, barátságosabbnak mutatják magokat mi nálunknál; a’ vad a’ maga vad társát, más vad’ erőszakja ellen óltalmazza, élete’ veszedelmével is: nálunk pedig ritka madár, ’s tsupa tsuda, maga kárával a’ más szerentsétlenségén segíteni. - Mennyit sirattam én, miólta ember-kort értem, ezt a’ mi Nemes Nemünknek illyen el-változását? mennyit keseregtem azon, hogy miólta a’ régi egyűgyű élet Nemét, erre a’ Városi, ’s nagyobb Társaságokban való élet’ módjára tseréltük; azólta tulajdon Természetünket láttatunk le vetkezni, és a’ Társaságnak, melly az egymáson való segítség végett állíttatott-fel, éppen eredeti valósága és állatja ellen vétkezünk mindnyájan, és közönségesen. Egy ember, hogy magának annyi legyen mint más tiznek; kész mind a’ tizet mindenétől meg-fosztani. - Egy ember, a’ ki a’ másiknak azt vallja, hogy ő jó Barátja; egy kis veszteségért kész nem tsak a’ Barátságot meg-tagadni, hanem az emberi Természetet is le-vetkezni. Annyira, hogy ez az egekből származott szent mag; ez az örök hatalomhoz leg-közelebb járó teremtés; ez az egész világ’ alkotmányának egy kis testetskébe öszve szorított mássa, ennyira kezdette magát meg-alatsonyitani, hogy hanem ha az illyen egynéhány emberséges emberek, mint ezek a’ Te ismeretlen Barátid, ’s mint Te magad indúlsz lenni, fenn nem tartanák az emberi Nemnek ditsösségét; azt kellene nem sokára látnunk, hogy nintsen ember a’ főldön, azt kellene reszketve-várnunk, hogy el-fog az örök Hatalom az emberi Nemzettől minden Isteni súgárzatot, ’s mással közli a’ maga valóságát ollyan felséges mértékben – meg-bontja az öröktől fogva ki-tsinált Gráditsot, és másképpen rendeli a’ Teremtések’ felsőségének arany lántzát – más nemű Teremtést választ, másnak adja az Uralkodó felsőséget, a’ bőltsességet, az erkőltsöt; mást rendel a’ ki ő neki képe legyen. - De Ditsősség legyen a’ Mindenhatónak, hogy nevekedtek Ti kedves Barátim! ’s igyekeztek ollyanok lenni, a’ millyen vólna az ember valósággal.^* Áldás nektek, és meg-másíthatatlan szeretet tőlem, ’s más, jó agyagból formált szivvel bíró hanyatlani kezdett Öregektől, hogy nem hagyjátok élve meg-érnünk a’ világnak azt a’ rettenetes fordúlatját, a’ mellyre készül; és a’ mellyben én leg-alább, vagy írtóznám élni, vagy szégyenlenék Ember lenni.”

Ezek a’ Di[t]sősséges mondások, ezek a’ Felséges neheztelések, ezek a’ szivre ható oktatások, ’s bátorító intések, mitsoda mennydörgő Isteni szózatoknak tetszettek én előttem? még most is remegve emlékezem. - ’S hát már, gondolám magamban; minden napjaim illyen különösek lesznek-e énnékem mind addig, míg be-nem-lépek a’ Ditsősségnek Templomába, mellynek pitvari felé illyen szem-be-kötve útazok. - Mikor lessz az Hatalmas Teremtő! mert bizony a’ Te tsuda munkáid én rajtam mind ezek – mikor lessz már az, hogy lássak, és ne tsak úgy tsudáljak mindent, mint a’ született vak. Bizony tsak játék vólt ehez képpest az az első lépés, mellyet az én A. jó Barátom ollyan szerentséssen meg-tétetett velem. - Idegen vendéget látni házamnál véletlenűl. - Annak szerentsétlenségét hallani – róla gyanakodni – vele jól tenni. - Azután ismerni-meg, hogy az, az én Öreg Hadnagy Barátomnak Onoka Atyafia – a’ vele való társalkodás közben, min[den]^* gyanúságot tökélletesen le-vetkezni – a’ kőltsön tsak jó reménység alatt, ’s valaha meg-adom fejébe adottat hatodnap múlva vissza kapni – azt éppen akkor venni, mikor az öreg Bátyám a’ ki segített nálam ebédel – az elött magamat, az érkezett levél által el-árúlni.^* - Tettemnek tőle helybe hagyattatni, sőt tőle tselekedetemért illyen gazdag ajándékot kapni – mitsoda váratlan történetek ezek egy tsomóban? Ki verte ez a’ tsudálkozás fejemből azt a’ gyanúságot, melly arról kezde bennem kerekedni, hogy talám azt az idegen útast az én leendő Atyámfiai kűldötték én hozzám, hogy engemet meg-kísértsen – talam nem is vólt neki szüksége a’ pénzre, ’s ez tsak az én meg-probáltatásomra való vólt – ki verték mondom a’ tsudálkozások fejemböl mind ezeket, és tsak ugyan utóbb nyilvábban is meg tudtam, hogy mind azok vala mellyeket, magárol az idegen útas beszéllett előttem, mind egy szóig igazak vóltak. - De tsak ugyan nem tudtam én az én Öreg Bátyámhoz úgy viselni magamat, ’s úgy alkalmaztatni, hogy el-tudtam vólna titkolni tőle változásomat – békét hagyott tehát ő is nekem, és ebéd után el-ment maga Házához, kérvén, hogy mentűl elébb látogassam-meg őtet.

El-menetele után meg szégyenlvén, magamat azon, hogy annyira meg-tudott háborodni elmém; gondolkodtam rajta, miként szedjem rendbe magamat, ’s mai gyengeségemet mivel hozhassam helyre a’ Bátyám előtt? de akármint hánytam vetettem magamat, tsak utóbb is meg-kellett nekem abba állapodni, hogy nagy ember az én Öreg Bátyám, és talám mondhatom, hogy mind azoknál nagyobb, valakikkel még ez ideig dolgom vala mostani útamban ’s szándékomban. - Estvére kelvén az idő, ki megyek Házamból a’ sik mezőre, nap nyúgot előtt kevéssel, olly szándékkal, hogy be-várom ott kinn az esthajnalt, ’s magamat, mint régenn, annak kiessegével győnyörködtetvén gondomat talám el űzöm. - De semmi sem leve szándékomból, mert az én Öreg Bátyám előttem ollyan Méltóságosnak tetszett, hogy elmém, az ő felöle való gondolkodást mással fel-tserélni, meg-botsáthatatlan hibának tartotta.^* - Tudományán, ’s rettenetes szavain való bamúltomban ez talált eszembe jutni. - Lehet hát az ember igazán bóldog a’ Frajmaurerségen kivűl is; lám az én Bátyám millyen bőlts és tanúlt ember, a’ nélkűl pedig, hogy magát a’ világ előtt tsak leg-kissebb részben is mutogatná? - millyen jó tévő a’ nélkűl, hogy vele ditsekedjen? - Velem, hogy sokszor jól tett az előtt is, azt bizonyosan tudom, ’s hogy hajlandó érettem akármit tenni, arról is elégszer bizonyossá tett; de könyörűlő vóltának illyen nyilván való jelét tudtomra soha sem adta: - hinnem kell hát, hogy ezt nem színességből ’s nem ditsősségre való vagyásból^* tselekszi – millyen jóságát meg nem bánó Ember ő, a’ ki még idöt ád nékem arra, hogy magamhoz jöjjek, nem-hogy neheztelné azt, hogy tsak meg-sem köszönöm jól-tétit.^* - Egy szóval, millyen Angyal indúlatú, ’s arany szájú Öreg ő? a’ kinek pedig az egész környékben semmi egyéb híre nintsen, hanem hogy Isten-félő, nagy gazda, ’s Gazdag ember.

Illyen róla való vallás tételeim között már közel vala szívem arra hanyatlani, hogy ha a’ Frajmaurerségen kivűl is van illyen út és mód a’ valóságos boldogságra, a’ millyenen azt az én Bátyám el-tudta érni; talám tsak jó vólna nékem az én régi útamban meg-maradni, és azon egy állandó ’s örökös Menyországot keresni; mint vagy bizonytalan tzélra ismertelen útakon, szembe-kötve vezettetni; vagy mind addig míg azt az óhajtott Tárgyat el-érem, mindennapi kísértetek közt eszemen is kivűl lenni, ’s azt sem tudni, mikor, kit, ’s mit várhatok kísértésemre. - De!! távozzál gonosz gondolat, tiszta indúlatú szívemtől! felelek ismét kétségemre – távozzál! menj vissza Honyódba pokol’ fenekére; - hiszen lám ez az öreg szent maga is azt vallja, hogy ezek az én Barátim és én, ’s a’ hozzánk hasonlók egyedűl, a’ kik az emberi Nemzetségnek ditsősségét fenn tartják, ’s ennek hányatlani dűlt felsőségét támagatják ’s az Isteni valósághoz közelebb méltóztatják. - Betsűli hát ő is a’ Frajmaurereket noha nem tudta, kik ’s mik legyenek? vagy talám lehetett ő is illyen Ifjú korában mint én hasonló állapotban, mint én; tehetett talám ezen az úton, mellyre én indúlok egynéhány lépéseket, de nem lévén hozzá vagy tudományja, vagy álhatatossága elegendő, meg-esett valamellyik próbán, ’s ott tanúlhatta-meg az öreg, mi teszi az embert emberré? ’s azért él, a’ világ szemei elől magát úgy el-vonva magánosságban ’s ismeretlenségben, hogy fel-tett szándéka nem ütött-ki kivánsága szerént – magamtól veszek példát. - Ha én szerentsétlenségből a’ Társoknak minden lépéseiket ki nem állhatván, a’ Társaságba be nem léphetnék, belső titkaik’ esméretére nem juthatnék; vallyon nem azt tselekedném-e én is, hogy a’ mi-némű Nemes tselekedetekre, Vírtusra, ’s szép hajlandóságokra ebben a’ kemény oskolában szert tennék; meg tartanám azokat mind holtig, ’s többekkel nevelném és öregbíteném? De azomban mint szégyen-vallott, mint meg-szomoritatott, mint egy leg-boldogabb Társaságra méltatlannak ítéltetett erőtlen halandó, el-vonnám magamat örökösen ez nagy világ’ szembe-tűntető piattzáról; ebből a’ kies helyen épűlt múlatságos lakásomból, egy hólt testekkel rakott kripta forma szomorú bóltot formálnék magamnak; magamban siratnám naponként, markomban lenni vélt, de véletlen el-repűlt tündér boldogságomat: és azokban a’ Nemes tselekedetekben, a’ mellyeket az én Barátim a’ világban szanaszélt az emberi Nemzetnek nyilvanságos hasznára tselekesznek, magamat titkon gyakorlanám. - Nem távozom-hát-el fel-tett szándékomtól, - éppen nem; - megyek én az én el-kezdett útamon el-térithetetlenűl evezek kétséges ki menetélű tengeremen, minden kormányos nélkűl. - Tám az örök Hatalom, a’ kinek egyességére sijetek ki vezet a’ boldog partra, tudtom nélkűl, nem sokára. De úgy itélem azomban, hogy sokat fog tenni az én tökéll[e]tesítésemre, az öreg Bátyámmal való szorossabb ismeretsége – jó oskola az ő oskolája, - idvességes az ő tudományja, ollyanok az ö virtusai, hogy ha azokat reám ragaszthatja, nem vallok velek szégyent abban a’ ditső Társaságban is – nem várok semmit; reggel mindjárt meg-látogatom őtet, ’s ezután minden harmad negyed napot nála tőltök, talám vagynak neki ollyan el-rejtett kintsei, a’ mellyeket én még eddig nem ismerhettem, drágábbak annál a’ veszendő aranynál, mellyet ma ajándékoza: talám nagyobb ő néki nem tsak a’ gyakorlása; hanem oskolai Tudományja is, mint én és a’ Világ véltük eddig – soha sem láttam én még az ő Tanúló Házát; könyv-tárjába soha sem vezetett be – ki tudja mi lakik ott? - már most ismeri jóra való hajlandóságomat; talám fog-velem közleni mindent, valamit tökélletesítésemre szükségesnek gondol.

Egy el-tökéllett szándék, ’s jól ki főzött fel tétel gyakran annyi hasznot hajt, ’s ollyan nyúgodalmat ád az ember’ szivének, mintha a’ reménylett dolgot már meg nyerte vólna. Nékem is illyen el tökéllésem után igaz útba igazodván tétovázó elmem, tellyes meg-nyúgovással be megyek Házamhoz, a’ kies térségű mezőröl – oda hagyom a’ szürkéssen pirosolló est hajnalt, nem is fogok semmi dologhoz is mint szoktam egyébkor, - hanem mint egy munkába bele fáradt napszámos; jókor vatsorát kérek magamnak, mellyet el-végezvén le-fekszem, ’s tsendesen aluszom egész hajnalig. - Akkor fel-ébredvén, azon pongyolán ki megyek Házam’ folyosójára; és ott egy börből tsinált ágy székre reá űlvén fél könyökre dűlök. - Délnek feküdt a’ folyosó kevés híjján, de úgy, hogy be látszott onnan a’ nyári nap fel kőlte is. Eppen úgy esett könyöklésem, hogy egésszen előttem állott a’ piros hajnal, ’s láttam annak házam falain bársony szinre festegető kedves súgárjait, és illyen szókra fakadok: - Ragyogj ditsősséges Hajnal! ragyogj – világosítts engemet is, ne tsak romlandó Kunyhóm’ falait: tsak Te vagy az, a’ ki az én szívemben tiszta gondolatokat szűlsz. - Te vagy egyedűl, a’ kinek tiszta ragyogásodkor láttam leg-elősszőr világot is; mosolygattál szüléssel vesződő édes Anyámra, és mint egy meg ajánlottad ennek a’ kisded halandónak előre, hogy Te fogsz ő néki szerentsés órákat tsinálni. - De meg-esküdt ellenséged néked az est hajnal; mert az többnyire habzó gondolatokkal; kételkedésekkel ’s rossz itéletekkel szokta terhelni elmémet, láttam már egyszer bajvívástokat, érzettem tsatázástokat A. Barátom’ Hazának küszöbében. - De melly ditsősséges vala a’ Te győzdelmed ditső Hajnal! - meg tőltőttél engemet ollyan erős lélekkel, a’ melly drága dolgokat szóllatott nyelvemmel; erőt vettél még az ejtszakán, a’ Néma setétségen is, melly az esthajnalnak követője; - de ő nála rettenetesebb. - Erőt vettél mondom, és álmaimat is úgy igazgattad; elmémet is almadozásimra ollyan serkenővé és érzékennyé tetted, hogy azokat a’ ditső dolgokat, mellyeket akkor gondoltam, ’s gondolva álmadtam, elég ditsősség lészen ha valaha meg-fogom érteni. - Ne hagyj el engemet tovább is fényes hajnal! - világositsd mind jóbban szememet, vékonyitsd a’ velem született hályogot; - adj tsak egy kis tsillámló fényt is, tsak annyit hogy lábam alá kukutskálhassak, - hogy meg ne botoljak – el ne essem - ’s útamban szerentsés legyek.

Nagyon kedvesek vóltak előttem ezek a’ gondolatok; telhetetlen vóltam bennek, ’s talám úgy folytattam vólna azokat mind délig. - De tselédjeim a’ reggeli tseté patéval ki verék azokat fejemből, a’ kik már nap kőlttekor készűlődtek, ki a’ fölöstököm, ki a’ kotsi körűl, mivel már estve meg-vólt rendelve, hogy korán indúlhassak a’ Bátyámhoz; ne-hogy őtet a’ mezőre, vagy más valami szorgos útjára el szalasszam. - Nem késem tehát én is – el készülök, ’s nap fel kőltte után mintegy egy órával el-indúlok a’ Bátyámhoz; neki készűlvén most, hogy tegnapi velem jól tétet, ugyan tsak a’ mint tőlem telik, meg köszönjem – mind azon gondolkodtam, hogy mit vigyek a’ Bátyámnak ajándékba? - Mikor már kotsiba akartam űlni, akkor jut eszembe, hogy van az én kis Bibliothékátskámban egy könyv, igen szépen tsinosan be-kötve, és szép tsínos tokba zárva. - A’ tokja ollyan mesterséges vólt, hogy azt én tsak magam tudtam ki nyitni, és engemet arra Atyám tanított: ’s azon tokkal együtt van más erősebb vassal borított tokban valami, a’ mit én nem tudtam, és már annak ki nyítására az Atyám sem taníthatott-meg, mert ő sem tudta – mindeniket egy öreg Fő Hadi Tiszt Obester hagyta az Atyámnál, a’ ki neki igen nagy Barátja vala; jól emlékezem reá, mikor az a’ Fö Tiszt, nem tudom mitsoda parantsolattal indúlt messze útra ’s tengerekre: és azt az Atyámnál hagyta, illyen tanítással. - Meg-mutatom úgy-mond, Barátom! néked ennek a’ könyvnek belsőjét, és annak tokjának nyitját is, melly arra az esetre fog használni, ha én valaha hozzád békével vissza nem jöhetnék, lehet, hogy valamelly sokat olvasott emberek látni fogják nálad a’ könyvet; - ha meg-értik, ’s a’ benne lévő képemet ’s nevemet meg-ismerik, add azoknak, hogy viseljék gondját; a’ másik tokot miként lehessen ki nyitni? azt meg-sem mutatom néked, mert Te sem egyiknek sem másiknak hasznát nem veszed; az pedig a’ ki a’ könyvet érti; tudni fogja annak is a’ módját, miként nyilik a’ másik tok. - Mi ollyan vélekedéssel vóltunk az Atyámmal, hogy talám a’ könyvben Magia vagyon írva; ama’ másik tokban pedig fegyver ellen-való, vagy más valami ollyas boszorkányság. - Az Atyám meg-halálozván, a könyv, és a’ másik zárt-tok, bírtokomban maradott, az Öreg Tisztnek pedig már hét esztendeje, hogy semmi híre nints; sok fő Tisztektől tudakoztam; senki sem tud róla semmit – én a’ könyvet eleget visgáltam, betűit néztem, mellyek mivel Deák és Magyar formájúak vóltak; mind ismertem: de sem olvashatni, sem leg-kissebb értelmére menni soha sem tudtam. - Elő szedtem én valamit tsak valaha az Oskolákban a’ betű tserélgető mesterségből tanúltam, sokszor egész napokat töltöttem el a’ visgálással de semmire sem mentem, ’s utóljára fel hagytam vele, hogy talám az valami ollyan nyelven vagyon írva Deák betűkkel, a’ melly nyelvet én nem tudok, az az öreg Tiszt pedig érthetett, ’s arra tzélozhatott ő, mikor azt itt hagyta, hogy ha nagyon tanúlt ember jött hozzánk, annak mutassuk, ’s talám valahol a’ könyvben meg-vagyon írva, hogy a’ másik tok mi mesterséggel nyílik? - Most tehát, gondolám magamban, már az az öreg Fő Tiszt, ezt soha sem fogja keresni; hozzám sem jött még eddig ollyan Tudós Ember, a’ ki tudta vólna olvasni a’ könyvet, bíz’ én el-viszem az öreg Bátyámnak ajándékba, hogy legyen nála mint valami régiség vagy titok, ’s ha valaki, vagy ha maga a’ Tulajdonos keresni fogja, a’ Bátyánmál mindenkor meg-találja.

El-viszem tehát az ajándékot, el-érek az öreg Bátyámhoz, ’s hát ő akkor fölöstökömöz. - Isten hozott, úgy-mond, édes Ötsém! add magadat Társúl hozzám – de én meg követtem, hogy már el-végeztem otthon, nem akartam még most sem a’ meg köszönéshoz hozzá fogni, mivel sok vólt a’ jövő menő tseléd, akkorra halasztom inkább, mikor tsak magunk leszünk ketten, és hogy az hamarébb történjen, kértem a’ Bátyámat, hogy vigyen engemet a’ maga könyves házába, mert én még azt soha sem láttam ’s igen kivánnám látni. - Mellyre ő – kedves Ötsém! - az én könyves Házam kitsíny és szegény, ollyan olvasott, és széles oskolai tudományú ember mint Te vagy, a’ ki oskoláidat nagyon ditséretesen végezted, kevés mulatságot talál abban magának; mind az-által ha kedved van nem bánom, mindjárt be vezetlek, tsak azt engedd-meg, hogy fel-őltözhessem. - El-gondolta ő talám magában előre nagy részét annak a’ mit velem fog a’ könyves házban tsinálni; mert míg őltözött, meg-parantsolta gondviselőjének, hogy minden tselédre gondja legyen, ’s a’ szakáts az ebédet dél után más-fél órára készíttse, és ha valami vendég jön, nyissanak neki szobát, mert ő neki az Öttsével sok dolga, és hosszú számvetése vagyon.

Be-megyünk hát mi a’ könyves-házba egy setét tornátzon által hosszába: a’ hol, hogy lábamat meg ne üssem, jobb kezemet meg-fogja a’ Bátyám. - A’ mint be léptem, tsak le-hülök bele, millyen az ő Bibliotékája? - Vólt^* a’ Háznak széle-hossza négy öl, és az mindenütt tele rakva tsínosan őltöztetett könyvekkel, és mind a’ négy rész különös szakaszokra osztva. Az ajtóval szemközt, fenn vólt Adám és Eva az első Ártatlanságban, de igen különös készűletű rajzolattal le festve, ’s a’ lábak mellé vólt fektetve egy hólt ember Fő, két, keresztbe egymásra tett holtszár tsontra, hihető annak emlékezetére, hogy miólta ártatlanok lenni meg-szűntünk, azólta Halandók vagyunk: ez alatt a’ kép alatt, hét apróbb festett artzúlatok függöttek, de mivel kitsinyek vóltak, és hozzájok közel nem férhettem, meg sem-is ismerhettem: fellyebb ezeken az Adám’ Eva’ képével egy sorban sok régi Próféták és Szentek’ képei vóltak a’ falra fel-aggatva, de rendre visgálni nem gyöztem, hírtelem nem is lehetett, a’ képeket, és az alá írt neveket: hanem a’ mellyeket a’ tsupa festett formáról meg ismerhettem, láttam Mosest, Salamont, Keresztelő Szen[t] Jánost, a’ Kristust, János Apostolt: mikor az Adám’ Eva’ képének visgálására közelebb léptem vólna, vissza tekintek az ajtó felé, ’s hát a’ másik falon ismét más képeket találok, mind különös mesterséggel ’s tsínosan rajzoltattakat. Leg fellyűl az ajtó felett, a’ boltozat’ pártázatja tályán, a’ Szent Háromság’ emblémája vólt ki festve, és az alatt a’ világ’ golyóbissa, melléje rakott tzirkalmokkal, és szeg-mértékekkel, ’s egy nagy könyvvel, mellynek óldalára ez vala rajzolva: Szent Biblia. E’ mellet két felől sok emberi ábrázatok’ rajzolatja függöttek a’ falon, a’ mellyeknek mind régi Pogányoknak kellett lenni, a’ mint gondolhattam: mert a’ többek között Eskulapiust, Orfeust, Szokratest, Cziczerót, Szenekát, és Virgiliust meg ismertem formájokról.

Mikor én ezeket tsudálkozva nézegetném, meg-szollit az öreg Bátyám: ez úgymond édes Ötsém! az én kís könyves Házam. - Te azomban a’ képek’ visgálásával még most ne tőlts időt, reá érsz azokra későbben, ’s ezután is, mert ha néked úgy tetszik, akar mindennap könyv Táromba járhatsz; nézzed már most a’ könyv-tartó póltzok’ fel-osztását és rendjét-is: ’s mond-meg osztán, hogy mint tetszenek neked ezek? - én nézegetván a’ könyveket, leg-elősszőr is ollyan szakaszra találok az A. Betű alatt, melly rakva vólt nap-kelleti nyelven írt könyvekkel – ki veszek egyet, ’s kérdem a’ Bátyámtól, hogy érti-e azokat a’ könyveket? - mellyre ő azt feleli: valamennyire. - Én ezen el-tsudálkoztam.^* - Soha azt az öregről fel-nem-tettem vólna. - No! gondolom magamban – mindjárt által adom én az öregnek az ajándékot – ha ez nem fogja érteni ezt a’ titkos könyvet, bizony senki sem: ’s talám meg-teszi kedvemért, hogy engemet is ertésére juttat. - Meg-késértem én majd az én B. Városbéli Barátimat, hogy tudják-e ők Frajmaurer létekre azt a’ titkot, mellyet én tudok, ’s meg-mondom, hogy én ollyan embertől tanúltam, a’ kit ők, mint a’ világot is, szentségtelen embernek tartanak. De, hogy még is jobb alkalmatosságom adódjon, ’s ne gondoljon az Öreg is Hebehurgyának, ’s ne vélje, hogy én tsak fürkészelödésből hoztam neki mutatni azt a’ könyvet, nem pedig olly szándékból, hogy ajándékba adjam – körűl nézem tsak hirtelen az osztályokat, ’s meg-láttam minden rekeszeket, mert üveg alatt vóltak. Tsak egyet nem nézhettem belől, mert annak fából vólt a’ fedele, szép mettzésekkel, és hármas réz zárral meg-tzifrázva. - Mikor öszve-jártam a’ Könyv-háznak mind a’ négy óldalát, ő pedig egy szegeletben rakosgatta a’ Magyar újabb könyveket; - hozzája megyek, ’s így kezdem a’ köszönetet: Kedves Bátyám, Te tegnap én hozzám igen nagyon jó vóltál; sok vólt a’ jó akarat, de azt el-nem-fogadnom nem lehetett, ismervén jó szívedet, mellyet má[s]ként meg sértettem vólna: hogy én neked annyi érőt ajándékozzak vissza; az tőlem tudod, hogy nem telik: hanem hoztam magammal valamelly régiséget, mellyet még otthon néked szántam; most pedig nagyon örűlök, hogy igen jó helyre szántam; mert egy az, hogy éppen illyen gazdag könyv-tárba illik; más az, hogy ezt, ha Te használni nem tudod, ’s ha Te nem érted; úgy tartom, hogy e’ környékben, sőt talám egész Hazánkban is senki sem fogja érteni; ekkor a’ könyvet, és a’ másik tokot által ádom néki. - Ő el-vévén mindeniket, leg elősször is a’ könyv-tokjának szegeletjeit meg-nézeg[e]ti, ’s meg-ölelvén engemet; meg-tsókol. Kedves Ötsém! úgymond; soha nekem ennél kedvesebb ajándékot nem hozhattál vólna, többet ér ez ezerszer az én ajándékomnál.^* - Bóldog Isten! úgymond, (én pedig karjai közt álmélkodva tsüggöttem) mitsoda tsudálatosak a’ Te munkáid? - Többet nem szólla – engemet el-ereszt – és én merően nézek szemei közé, mintha kővé váltam vólna. - Akkor meg-szóllit: Ne tsudálkozz, úgymond, kedves Ötsém! - ne zavard-meg elmédet a’ bámúlással, mindjárt el-fog-múlni minden kétséged. - Elő veszi a’ könyves tokot, és ki nyitja ollyan könnyen, mintha az Atyám vagy én tanítottuk-vólna meg őtet a’ nyitjára, ’s fordit mindjárt az öreg Hadi Tisztnek képére, és azt meg-tsokolja, mondván: Ez annak a’ bóldogúltnak a’ képe, a’ ki nekem leg-kedvesebb Barátim közűl való: ’s hogy kerűlt ez Te hozzád! -

Én pedig felelek: Mikor még Te kedves Bátyám, hozzánk távoly laknál régi lakó helyedben, és ebbe a’ gyönyörű Remeteségbe nem kőltöztél, vólt az én Atyámnak egy Öreg Hadi Fő Tiszt igen kedves Barátja; az hagyta az Atyámnak, maga a’ tengerekre indúlván; egyiknek ki nyitására az Atyámat meg-tanított; - az Atyám pedig halála előtt engemet – hogy ha valaki meg-fogja érteni, adjuk annak, a’ könyvet. Én pedig még ollyan emberre nem találván, ’s nem tudván azt is, hova lett az öreg Tiszt? Tenéked szántam ajándékban - ’s hát melly szerentsés valék az ajándékozásban: hogy éppen benned találtam azt, a’ kinek érteni kell a’ könyvet, mivel ollyan könnyen ki nyitottad; olvasd hát kedves Bátyám! mondám el-andalodva (megint az a’ vélekedés ötölvén eszembe a’ mély gondolkozás közt, mintha éppen tsak ennek olvasásából kellene tanúlni az Öregnek) ’s nézd meg miként nyílik a’ másik is? - Akkor el mosolyodik az én Bátyám, ’s hogy engemet egészen meg-zavarjon, be teszi a’ könyvet, s ki nyitja szemem’ láttára a’ másik tokot is: mellyben síma patyolat forma takaróban vólt valami, de azt tovább nem mutatta, hanem be-zárta ismét, ezt mondván: Ki nyílik ez olvasás nélkűl is.

Én ezeknek latására annyira hűledeztem, hogy le-nem-tudtam borzadásomat tsendesiteni. - Hol vette ez az én Bátyám azt a’ széles tudományt? honnan tudja ezt a’ titkot? - talám ő az Egyiptomi varáslóknak Lelkeket egy tsomóban bírja agya-velejében – vagy mitsoda különös Teremtés ő – ő talám színről színre látja ’s ismeri az Istent – mert minapi beszédjei is ollyan bátrak, ’s ollyan nagy ismertséget mutatók vóltak, mintha tsak éppen akkor jött-vólna-ki az Isten’ Királyi lakó helyjének tornátzából: talám abban a’ könyvben mennyei bőltsesség vagyon el-rejtve – vagy nem az a’ tizenkettő közűl meg-maradott egyetlen-egy jövendölő könyv-e ez? a’ mellyet drágán kelle meg-vásárlani Róma számára, míg ama’ tizenkettőnn fösvényen alkudozott a’ vevő? - Mitsoda Lélekkel bírhat ez az én Bátyám? - Oh bizony nagyobb ő száz meg ezer Frajmaurernél - ’s illyen sok felé gondolkozásim közt szédűlni kezdettem, és egy székre le-űlvén kérem a’ Bátyámat, hogy ne neheztellyen le-űlésemért, mert szédűlni kezdek. - Erőssen tartsd, úgymond ő, magadat édes Ötsém! - ne félj semmit – még délig többet kell látnod – add ide a’ kezedet!^* - Akkor meg-fogja jobb káromat, ’s elébb melyéhez szorítván egy kiskorig, kezd azután vezetni az Adám’ Eva’ képe alá, ’s kérdi tőlem, hogy látom-e azt a’ hét képet, az első Atyaink’ képe alatt? - Látom, felelék én, édes Bátyám! de nem ismerhetem, mert messze vagynak. Nohát tegyük ide úgymond ezt a’ két deszka lajtorját (mellyekenn a’ magassabbra rakott könyvekért szoktak fel járni ) egyiken menj-fel Te, a’ má[s]ikonn én – fel-megyünk hát mind a’ ketten. - No úgy-mond, nézd-meg most jól ezeket a’ képeket. - Meg-nézegetvén, találom: hogy egy vólt kőztök igen új, nem régi festés, egy pedig a’ Bátyám’ képe: azt az új képet, mellynek mesterséges zárja vala, le-felé vonja a’ Bátyám; és mikor azt le-vonta vólna, találok egy fővel-alá-felő-fordúlt képet, mellyet az előtt az új kép el-takart vala; ’s kérdi az Öreg: hát ezt ismered-e? - Ismeretes előttem, felelek, de nem jut eszembe: ki veszi a’ tokból a’ könyvet, ’s mutatja az öreg Fő Tiszt’ képét, kérdezvén, ha nem ugyan az-e? - meg ismertem akkor, hogy éppen az - ’s hát kérdezem továbbá, még bellyebb is vagynak illyen képek? - Igen is, feleli ő, a’ mi régi meg-hólt Barátink’ képei – de már azokat néked nem szükség látni. - ’S hát ezeket kérdem, a’ kik kivűl vagynak, szabad-e tudni, kik legyenek? - Híjjában tudnád, felele, neveiket, mert rajtam kivűl, úgy vélem, egyet sem ismersz. - Hanem kedves Ötsém! imé én újobban is köszönöm a’ könyvet; ezt tsak én és azok értjük, a’ kiket itt le-festve látsz; - és hogy még többet is tudhass, illyen könyv háromnál több nints, és most ez, az öreg Generalisnak halála után, a’ ki közűlünk tsak másfél esztendeje, hogy el-kőltöze, én reám következett, ’s nálam fog maradni míg élek. Sokkal tartozom hát én néked ezekért a’ kintsekért; mert mivel a’ bóldogúlt öreg szólló tehetségét; véletlenűl halála előtt egy hónappal el vesztette, kezei pedig még régebben úgy el-romlottak, hogy nem írhatott. Semmi módon meg-nem-tudhattam, hol légyenek ezek? a’ mikkel most meg-ajándékozál – akkor ismét meg-tsókol. -

Én bennem ekkor, mint-ha valaki szívemre lövellette vólna, egy új kétség származott: ’s én nem tudom miképp’ vette észre a’ Bátyám is; de még le sem szálottunk jól a’ deszka lajtorjáról; midőn artzúlatomra tekíntvén kezd mosolyogni, ’s azt kérdi tőlem: minn kételkedel most? Édes ^*Ötsém! ’s mit gondolsz? tsak vald-meg minden titkolodás nélkűl – már félelmedet ’s tsudálkozásodat el-oszlattam – el-oszlatom kétségedet is – bátor légy, ne félj semmit, Atyádfijával vagy ’s jó Barátoddal. - Az alatt le szállottunk a’ Gráditsról, - és én néki bátorodván: Kedves Bátyám! úgy-mondék, kétség szivemben semmi sintsen, hanem egy kis Gyanúság a’ felől, hogy Te Frajmaurer vagy. - Igen helyessen gyanakodsz felele a’ Bátyám; de hát jó ítélet tétellel van-e együtt benned az a’ gyanúság vagy rosszal? - Jóval felelek én, most igen jó ítélet-tételem; hanem ez elött vólt gyanús vélekedésem, azt gondolván, hogy Te nem vagy az? - ’s hogy ne ítélnék én jól a’ Frajmaurerekről? holott magam is éppen útban vagyok ’s tellyes erővel ígyekezem, hogy az lehessek; már az első póbán, A. jó Barátom’ visgálásán, által is estem; most vagyok a’ második lépésen, és ímé az Egek úgy intézték, hogy a’ mai kísértetem is próbáim közé tartozzon. - De hálá Istennek, hogy ezen szempillantásban meg-tudhattam, hogy Te is azon szent Társaságból való vagy, és magamat is kinyilatkoztathattam.

Bámúlással tőltött-el ismét engemet a’ Bátyám’ felelete.^* Nem vala; úgy-mond, szükséges kedves Ötsém, reám nézve, hogy magadat ki nyilatkoztassad; mert attól a’ naptól, mellyen te ez első próbán által estél, harmadnapra, már én azt tudtam, ’s be is írtalak jegyző könyvemben – jól tselekedted mind-az-által, hogy magadat ki nyilatkoztattad; ennek utánna tőlem, ’s nálam többeket is tanúlhatsz, a’ mellyek az előre való készűletre szükségesek. – Igen tsudálatosnak tetszett az nekem, hogy az én Bátyám már harmad-napra meg-tudta állapotomat; ’s miként lehetett az, kérdem én, hogy Te azt meg tudtad? talám Ti, a’ kik a’ könyvet értitek, és titkait ismeritek, ollyan szívre be-látó erővel vagy még annál is többel birtok, hogy ollyanokat is tudtok és láttok, a’ miket más nem tudhat. - Ne itélj felőlünk felele ő, ollyan hihetetlenségeket – van annak rendi módja, ’ természet’ rendes folyása szerént is, ha tsuda-tévő hatalomra nem fakadunk is; ’s hát mit itélsz erről a’ mi társaságunkról? rendetlen társaságnak^* kellene annak lenni, a’ mellyben én azt harmadnap alatt meg-nem-tudhatnám, a’ mi B. Város körűl történik; sőt ha mind azt, rendes úton-módon meg-nem tudnám, a’ mi akar hol a’ mi egész Társaságunkban esik. De Tenéked erről többet nem szükség tudnod; elég az, hogy én tudom azt is, hogy már Te eddig mikén mentél által, és ha te engemet ez előtt ismerhettél vólna, ’s én is Tégedet ollyannak ismertelek vólna, a’ millyennek már egyszer tapasztaltalak: Te lettél vólna az első, a’ kit én minden kísértések, ’s probálgatások nélkűl széndékodban szerentséssen boldogíttsalak, és én magam egyedűl be-vezesselek. De én ezzel a’ hatalommal, mellyet Társaságunktól tsak keveset magammal vettem, még eddig soha sem éltem; nem találván még a’ Társaságon kivűl egyet is a’ kiről azt itélhettem vólna, hogy próbálásra nintsen szüksége; mert ha tsak egyben meg-tsalatkoznám is; meg-botsáthatatlanúl vétkezettnek vallanám magamat: Te hozzád ugyan vólna tellyes bizodalmam édes Ötsém! de ne ütközz-meg rajta, hogy véled ezt a’ különös jót nem közölhetem; mert ez reám nézve tsak így vólna barátságos tselekedet, ha a’ mint mondám, három, négy ’s több ollyan nemes teteidet már az előtt, minden utánnad való visgálódás nélkűl tapasztalhattam vólna, mint vólt a’ minapi; ’s külömben is, hozzá fogván már magad a’ dologhoz, addig annak rendes útját is eléred tzélodat, míg én Tégedet tetétől fogva talpig ki ismerhetnélek. - Légy hát álhatatos és erős, - szereti az Isten a’ tökélletes szivűeket, és minden bizonnyal meg-segíti.

Ollyanná tett engemet ez a’ változás, mint-ha egésszen újjá teremtettem vólna: nem hogy nehezteltem vólna a’ Bátyámban azt a’ nem-egész bízodalmat erántam, hanem inkább nagy okosságnak tartottam azt ő benne, ’s úgy ítéltem, hogy méltán nyerte ő a’ Társaságtól ezt a’ nagy Hatalmat. Meg-felelek tehát neki egész bizodalmammal és engedelemmel. - Elég az, mondám, kedves Bátyám! ha te engemet ollyannak ítélsz, hogy próbák után, el-érhetem azt a’ bóldogságot, mellyet a’ Ti Társaságtokban lenni szentűl hiszek, én magam is tudom, hogy én fiatal vagyok; mint a’ viasz könnyen hajló, ’s hamar el-tántoritható – jobb nekem minden próbákon által esnem, mert erősődni fogok azok által a’ jóban, ’s annak akkor is hasznát fogom venni, mikor már valósággal társ leszek – nem kivánok tőled egyebet, hanem mindennapi gyakorlást és szoktatást a’ Virtusra; hajlandóságimhoz és állhatatosságomhoz már vagyon tökélletes bizodalmam – tehetségem miként felel-meg, feltett szándékomnak ’s bízodalmamnak? azt nem tudom; Istenre bizom, ’s Ti reátok jövendőbéli Barátim! a’ kik a’ hasonlókkal mint ma én velem bántál, mind szivemet nagyon erősíthetik, mind tudományomat nevelhetik; ’s engemet előre sok jóra készithettek. - Jól vagyon édes Ötsém! felele ő.^* - Imé itt vagyon egész könyves Házam; találsz ebben szanaszélt ollyan könyveket, a’ mellyekből sokat tanúlhatsz; de különösen, jer ide, ez hármas zár alá rejtett szakaszotskákhoz; ebben tsak egyedűl a’ mi Társaságunk titkairól való könyvek vagynak, minden felsőbb, és alsóbb Gradusokhoz alkalmaztatottak.^* - Ennek ugyan nagyobb részébe neked bele tekínteni nem szabad, hanem (akkor fel-nyitja a’ kűlső táblát;) imé ez a’ rekeszetske, melly semmi belső zár alatt nintsen, ollyanoknak való mint Te vagy; - a’ többit hát zárva hagyván parantsolja, hogy vigyek magamnak széket, és olvassak egész ebédig, ő maga pedig más szegletbe megy olvasni, ’s rakosgatni.

Le-űlök hát én azon könyvek közé, mellyekkel engemet az én öreg Bátyám szabaddá tett: ollyan szép rendel vóltak azok el-intézve, hogy három sorban lévén tsinálva, a’ leg-külsőkben ollyanokat találtam, a’ mellyeken már az első lépéssel által estem; de ollyanokat is, a’ mellyeket ez előtt is olvastam, ’s nem tudtam meg-betsűlni: vagy leg-alább nem vóltam ollyan figyelemmel erántok, sem annyi hasznokat nem tudtam venni, mint már most. - A’ második sorban, mellyet emez elsö egésszen el-takart, találok hasonló-képpen sok féle könyveket, mellyek többnyire Historiákból állottak, és igen kevés írt egyenesebben az erkőltsi Tudományról: keverve mind a’ két sorban vóltak Német, Frantz, Olasz, Deák, Anglus, Spanyol nyelven írott könyvek, sőt egy-nehány Görög is. Én tehát, hogy ez rövid időmet azoknak olvasásan el-ne veszessem, a’ mellyeken már szerentsésen által estem, ’s hogy ollyanokhoz se fogjak, a’ mellyeket talám más elébbre valók nélkűl meg-nem- érthetnék; békét hagyván mind a’ külső mind a’ belső sornak, a’ közepsőt kezdem olvasni rendel. Leg-elől vólt egy kitsíny; mellyben egy tántoríthatatlan jó erkőltsű embernek sok féle történetei vóltak meg-irva, és azt akkorra, mire az ebéd meg-készűlt el-is-olvastam. - Éppen másikhoz akartam fogni, mikor a’ Bátyám tekint az órájára, ’s egy kis vártatva felém jön – meg-fogja kezemet – ki vezet a’ Museumból, által ismét a’ setét tornátzon; ’s éppen mikor az ebédlőbe be-lépénk, akkor adják-fel az ételt az Inasok, mint ha éppen velünk öszve súgtak vólna. - Én nyájasan szóllitom a’ Gazdát: bizony édes Bátyám! tsak még is van néked valami titkos tudományod, a’ mi másnak nints: mellyre ő: Szegény Ötsém! úgy-mond; nem kell arra sem bűbájos mesterség, sem különös Tudomány, hanem jó rendtartás a’ tselédek közt, ’s két jó Óra: ezen mind a’ ketten el-neveténk magunkat, ’s asztalhoz űlénk.

Ebéd közben, és ebéd után is mind színte nap-le-mentéig, minden gondtól, ’s minden tudománybéli dolgoktól üresen, egész múlatsággal tőltöttük időnket – estve kotsira űlök, ’s éppen nap nyúgot felé lévén az útam, mihelyt az egésszen le-hányatlott nap, fél kereken messzire ki öntött piros színű súgárival est-hajnalt kezde tsinálni, én mindjárt arra tekintvén mint-egy meg-rezzentem, hogy megint elő jött már az én szerentsés idő töltésű reggeli Hajnalomnak vetélkedő Társsa, ’s tsak-nem előre ki fakadtam ellene fen szóval való panaszokra, ha tselédjeimnek jelen-léte nem tartóztata vala: de a’ mint a’ valamitől való félelem, szinte ollyan hatalmas a’ gyenge szíveket kárba dönteni, mint az erősseket okos vigyázásra inteni; éppen a’ történt rajtam, hogy maga az az előre való félelem, megint gyanús gondolatokba kezdett ejteni. - Vallyon, gondolám magamban; nem ennél az én öreg Bátyámnál vólt-e az a’ minapi útas Barátom elösszőr, a’ kit én fel-segítettem. - Talám onnan jött én hozzám. - Az Atyafia az öreg Hadnagynak; - azok kűldötték őtet B. Városból engemet kisérteni; az hozta hirűl az én Bátyámnak az én állapotomat. - Talám a’ Bátyám’ lovássza vólt az, idegen őltözetben, a’ ki nékem az 500 aranyakat meg-hozta, ’s meg-hozván vissza nyargalt a’ maga útján – talám a’ Bátyám maga iratta azt a’ Levelet mással, és úgy kűldötte hozzám, mert lám valóban, hogy olvasta a’ Levelet, el-mosolyodott rajta; ’s több hasonlókat.

Már éppen meg-erősödtem vólna gyanakvásomban, mikor hirtelen eszembe jut, hogy az esthajnalnak bájoló erejétől való félelmem, most mindjárt el-éri tzélját, ’s éppen akkor szerentsére haza érkezvén, le szállok a’ szekérről, be-megyek magános szobámba, ’s magam magamra reá támadok. No gyanakodj már most ha mersz magad természete ellen gyanakodni Te Nemes, de még is bátortalan sziv! - rejtsd-el magadat az esthajnal súgári elől ebbe a’ setét szobába, hogy annak ereje Tégedet el-ne-foglaljon – szégyeneld magadat magadtól Te kételkedő Lélek! a’ ki az Isten, és A. Barátod előtt álhatatosságot esküdtél; - szégyeneljed magadat nyughatatlan vér! a’ melly tsak azt a’ két-három hetet is sokallod be-várni, a’ melly meg-fogja mutatni kételkedésednek ki menetelét – hiszen betsűletére fogadta nekem az az én útas Barátom, hogy három hét alatt vissza jön; az ismeretlenek pedig, a’ kik helyette meg-fizettek, azt írtak, hogy ha elég idejek lessz, magok is el-kisérik vissza hozzám az útast; várd el hát azt az időt, melly meg fog felelni kétségeskedésedre, vagy ha ajánlásokat meg-nem-teszik, fognak talám írni: vagy ha azt sem teszik, gyanakodj bár akkor, vagy kérdezd meg az őreg Bátyádat; ő ollyan jó Atyafi, ollyan dévalyság nélkűl való ember, hogy nem tart sok ideig kötélben, meg-fogja mondani, ha próba vólt-e a’ mi rajtad esett, vagy valóságos véletlen tőrténet.

Illyen pírongatolódzásokra úgy-tetszik hogy meg-szégyenlette magát a’ gyanakodó szív, ’s el-tsendesedett – vatsorához űlök – étel után le fekszem, mind a’ vatsorát – mind a’ le-fekvest sijettetvén, hogy tsak tselédjeim közt teszem-meg a’ rendelést, és reggel megint korán megyek a’ Bátyámhoz a’ könyves házba – már ő maga ám lásson a’ maga dolgához, én őtet nem alkalmatlanítom; de mig könyv-tárjának azt a’ kis szakaszotskáját egésszen ki-nem-olvasom, addig minden-nap vendégje leszek – meg is tselekedtem – más nap’, nap-fel-kőlte után mindjárt mentem, ’s kértem őtet, hogy ne legyek terhére, ha mindennap a’ könyves házába járok – valamint neked tetszik, úgymond ő, - valamikor ide haza vagyok, dél előtt mindenkor a’ könyvek közt lakhatunk, ’s azt most ha tetszik, két egész hétíg szűntelen gyakorolhatod, mert sohová útam nem lészen; két hét múlva pedig ha kedved van, velem el-jöhetsz; a’ Te tegnapi ajándékod míatt nekem egy hosszatska útat kell tennem, a’ honnan nem hiszem, hogy két hónapnál elöbb meg-fordúlhassak. - Köszőnöm, felelék, édes Bátyám, semmit örömestebb nem teszek, mint azt, hogy veled útazzak; de juthat eszedbe, hogy annak a’ két ismeretlen jó Barátnak Levelében az vólt, hogy három hét múlva talám hozzám jönnek, ’s hát azok engemet itthon nem találnának. - Jól vagyon hát, úgy-mond, édes Ötsém! el-válék két hét alatt, ha múlhatik, várjuk el a’ három hetet; ha pedig nem múlhatik, Te el-fogsz-maradni, mert Te most próba alatt vagy. Ha azomban úgy történne, hogy ők három hét alatt is Téged’ meg-nem-látogatnak; akkor írhatunk nékik, hogy már Te útra mégy, és ha tsak éppen személyedet akarják látni, itthon nem találnak. - Úgy de, felelék én; hogy irjak? mikor a’ levélben sem nevek sem hazájok nints fel jegyezve. - Meg-van-e nálad az a’ Levél? kérdi a’ Bátyám: - meg-van, igen-is, felelek. - No hát, úgy-mond, tsak Te azt tartsd-meg; ott van azoknak a’ nevek, reménylem, tsak hogy Te eszre nem vettéd. Ezen én meg-ütköztem, ’s gyanakodtam, hogy bizonyosan tudtával esett a’ Bátyámnak az a’ levél irás – én azután a’ Levelet nézegettem, de rajta semmi ollyant, a’ mi Nevet vagy Helységet jelentene, nem találtam, hanem a’ levélnek sarkán, a’ hova egy-két szóval fel szoktuk jegyezni mikor egyszerre sok levelet írunk – az embernek nevét; láttam valamelly félig el-mettzett betűket, de én azokat a’ magam nevének véltem lenni, úgy ítélvén, hogy azt az ollóval tsak félig mettzették-le – ebből akarja-e ki tudni az én Bátyám, vagy miből tanúlja meg neveiket a’ levél’ iró jó Barátoknak? én el-nem tudtam gondolni; de már nem mertem többé gyanakodni, mert féltem, hogy zavarodásba esem.

Haza menvén estve ismét a’ Bátyámtól; a’ lovászom kezembe ád egy Levelet, melly tsak egy órával az előtt érkezett a’ Postán, és én mindjárt meg-ismertem, hogy ez az én A. Barátom irása, - fel-nyitom – hát a’ Levél valósággal az, a’ datum pedig tsak tegnapelőtti. - Szaporán jött – talám éppen akkor irták, mikor a’ Posta indúlt: a’ Levélben pedig ez vala. „Az öreg Hadnagy Barátunk, tegnap véve egy Levelet egy Onoka Atyafiától, a’ ki hozzád a’ Hadnagytól egy rövid Levelet is vitt: azt irja most M. Helységből, éppen azon a’ napon, mellyen tőled el-vált, hogy ő neki a veled való lételben és társalkodásban nem tsak tellyes meg-elégedése vólt, hanem őtet, még elébb minekelőtte meg-mondotta vólna, hogy ő a’ Hadnagynak onoka Atyafia öt-száz aranyakkal kőltsön fel-segítetted, úgy pedig, hogy abból négy százat magad is kőltsön kértél, meg-irta azt is, mitsoda kárt vallott ő, melly miatt reá kellett néki szorúlni a’ kőltsönözésre, és hogy Te őtet ugyan-tsak erkőltsi Letzkére is vontad azért a’ híbájáért; kéri azomban a’ Báttyát, hogy igyekezzen azt a’ pénzt neked mentűl elébb vissza tériteni, mert szégyenlené a’ Te készségedet hosszú halasztással kedvetleníteni. - Imé azért Barátom! mind a’ ketten köszönjük jóságodat, köszönjük azt is, hogy Barátunknak letzkét adtál, mert neki arra valóban szüksége vólt – pénzedet pedig, ha kivánod, Postán, minden halasztás nélkűl meg-kűldjük: ha ellenben szeretsz bennünket látni; jöjj hozzánk mentűl elébb, nálam készentalálod.”

Én ezen a’ Levélen úgy el-tsudálkoztam, hogy éppen nem vala most az irigy est-hajnalnak módja benne, hogy gondolatimat meg-zavarja: de egyszer’smind nagyon el-is nevettem magamat, hogy nekem harmadszor is meg-akarják a’ pénzemet fizetni. - Bizony áldott emberek ezek! gondolom magamban, - bizony tsudálatos egyet értés vagyon ezek között! - No! most, mondám magamban, Te én gyanús Lelkem! gyanakodj többé ha mersz imé az a’ jó lelkü útas az első Postáig alig ment, már folyamodott a’ Báttyához, hogy helyette tegyen eleget. - Az^* nap’ estve érsz még ama’ két jó Barátihoz, a’ kikbe bizonyosan véletlenűl botlott, és a’ kik helyette meg-is-fizettek; ’s ímé most érkezik A. Barátom’ Levele, melly tökélletesen, meg-győzhet a’ felől, hogy a’ dolog ha Próba is, tsak véletlenűl történt próba, nem pedig valamelly velem való játzodozás. - Nem az én Bátyámtól jött hát hozzám az a’ jámbor útas, mert lám minden-fele kapkodott mint a’ vizbe haló, hogy nekem eleget tehessen. - De oh! meddig leszek én, még illyen boldogtalan? illyen szent Társaságon kivűl való idegen? a’ kinek ne merjen több idökig adóssa lenni egy betsületes ember, hanem másokkal fizettet-meg, ’s még ollyannal mint a’ szegény őreg Hadnagy, a’ kinek bizony nints annyi módja a’ várakozásban, nints tehetsége a’ kőltsön adásra úgy mint nekem; ’s ha Attyafia miatt a’ pénze el-veszne, nehezebben szenvedhetné mint én.^* - Úgy meg-nyugtatott tehát engemet ez a’ szerentsés órában érkezett Levél, hogy többé leg-kissebb gyanakodásom sem lehetett a’ felől, hogy engemet talám kisértettek; képzeltem egyszer’smind; melly gyönyörüséges lessz majd nekem ama’ másik két idegennel való öszve jövésem, dolgomnak egész le beszéllése, ’s a’ történteknek igy öszve-ütközésén való tsudálkozásunk.

Nem késem tehát én is semmit a’ válassza[l], hanem, hogy azokat is tökélletesen meg-nyugtassam, tollat veszek ’s felelek A. Barátomnak illyen formán: „Most ha közelebb vólnék hozzátok, vólna kedvem benneteket egy kitsínyt meg-játszodtatni, veletek is meg-fizettetném harmadszor a’ kőltsön adott summát; mert nekem egy hét alatt két ollyan betsűletes ember, a’ kikhez botlott szerentsére az a’ jó útas Barátunk, az egész summát egy név nélkül írott levéllel meg-kűldötték, és azt kételkedem, ha tudja-e az a’ kár-vallott Atyafi, mert ő az nap hált nálok, melly nap én tőlem el-indúlt: - az is a’ ki nekem kőltsön adott, jó szívemért a’ kőltsönt el-engedte – most Ti harmadszor kináltok a’ pénzel – adjátok tudtára Atyátok-fijának, hogy már le van fizetve ő ne aggódjon semmiről is, és ha le nem vólna is fizetve nálam jobb Creditorra, nem találhatna. Többire, ha egy jó öreg Atyámfiával messze útra nem kell két három hét alatt mennem, meg-látlak benneteket nem sokára.” - Érzem én már előre magam’ példájából, mitsoda velem való meg-elégedést fog szűlni Levelem’ olvasása Barátim szívében? mennyire meg-fognak ők én bennem vigasztalódni, az öreg Hadnagy ugyan hogy Atyjafijával tettem jót, és azt illyen Nemes el-tökélléssel, A. Barátom pedig, hogy ő az ő első próbájában ollyan szerentséssen nézett engemet, ’s úgy mert az egész ég alatt el-szélledett Atyjafiainak további kísértéseikre által ereszteni, hogy reménysége ’s bízodalma meg nem tsalta.

Míg én az illyen magamnak való hízelkedésekkel ketsegtetem Lelkemet, álmomat a’ szokott éjféli időre halasztván ’s a’ szerént vatsorámat is, és igy tselédimet előre a’ reggeli álmatlanságra készítem; meg-sem álmadám az alatt, hogy az én öreg Bátyám, éppen ezen esthajnalnak utólján, az éjnek kezdete tályán, lest készit énnékem; ’s egy próbát akar tenni meg kisértésemre. Ő estve meg-teszi a’ rendelést ’s tsak-nem azt tselekedte, hogy az én reggeli hajnalomon erőt vegyen bajnok-Társsa.^* - Az én és öreg Bátyám’ lakása között vólt ugyan egy falutska középett, de tsak ugyan kettőnknek határjai azt a’ közbe esett kis Falut fél felől meg-kerűlvén egy helyt őszve ütköztek szegletesen: Tudhatta hát mind a’ Bátyám, mind az ő Tsőssze; hogy nekem ott a’ sarkon egy kerítésben igen gyönyörű vetésem vagyon árokkal körűl véve; és hogy én azt úgy őrzöm mint a’ szemem’ fényét; ’s mit gondola ki az Öreg? - Hajnalban a’ mint fel-kelek, ’s őltözni akarok, az Inasom azt a’ hírt beszélli; Uram! úgy-mond, a’ Tsősz ez előtt egy órával be-nyargala, ’s én a’ folyosóban feküvén engemet meg-szóllít, mivel már a’ ló-robogásra fel ébredtem ’s ágyomon fel is űltem álmasan, hogy Uram! mondja-meg kend az Uraságnak, hogy a’ határ szegleti kerítésben benne találtam Jámbor Benedek Jobbágynak lovait, lopva kellett neki oda hajtani, maga az árokban leste míg ettek, be nem tudtam a’ lovakat téríteni, haza szaladtak Gazdájok’ házához magát is pedig messzérűl láttam, hogy el-illantott.^* - Kentek a’ faluban a’ kár-tévő jobbágyot meg-találják, mert én sem meg-nem-zálogolhattam sem pedig marhájit be-nem-hajthattam. - Várja meg kend hát felelék én, majd be-jelentem fél óra múlva. - Én felel a’ Tsősz nem várhatom, mert nekem illyenkor hajnalban leg-jobban kell vigyáznom; ’s azzal el-nyargalt – eddig az Inas. - Én pedig el-boszonkodtam halván ezt a’ jelentést, és annyival inkább, hogy egy izben a’ Bátyámhoz ez a’ Jámbor Benedek vontatván lovainn szekeremet, magam is kértem őtet, hogy mivel ott közel neki is van gabonája, ő is vigyázattal legyen; és ő nagyon fogadta, ’s ki gondolta vólna-meg, hogy a’ Jámbor illyen tsalárd legyen. - Meg kell bűntettetnem - ’s parantsolom, hogy mindjárt menjenek Házához, hozzák az udvarba, és minden irgalmasság nélkűl tsapjanak rajta huszon négyet, hozzám pedig be-ne botsássák, hogy ne legyen alkalmatosságom meg-engedni neki, sem pedig pénzbéli bűntetést tőle el-ne vegyenek, hanem fejességéért a’ farával szenvedjen. - Én pedig az alatt sijettem őltözni, és a’ Bátyámhoz menni.

El-hozzák hát a’ szegény Jámbort az udvarba két kezénél fogva, semmit előre nem jelentvén, hogy mi nagy bűne van? elő készítik a’ Derest, és akkor meg-jelentik neki, ki mondván a’ Sententiát, hogy mivel az ő lovai az Uraság’ gabonájában benn találtattak, de el-szaladtak, ’s maga is el-szaladott, azért az Uraság parantsolatjából huszon-négy páltzát kell neki szenvedni. Protestál a’ szegény Jámbor, hogy ő nem tselekedte, bár ha nem hiszik visgálják meg a’ dolgot, e’ szót hallván az Inasom, mert a’ lárma a’ szobába is be hallott; ott hágy engemet ’s ki szalad; kezdi a’ parasztot hazugságba hagyni, ’s káromolni vakmerő tagadásáért, holott ő fűleivel hallotta a’ Tsősz’ szájából, meg-vallom, boszonkodtam magam is, hogy fejes tettét álnok hazugsággal akarta el-simítani; de nem akarván magamat mérgesíteni, ki nem mentem a’ szobából, hogy ők hadd végezzék dolgokat. - Rajta hát a’ tselédek, - erősitik, hogy meg kell-lenni a’ 24 páltzának, ’s kénszerítik, hogy tsak fekügyön-le: a’ paraszt pedig még keményebben menti magát. - Én hogy ne is hajjam a’ lármát bellyebb megyek egy be-nyiló szobába, - az alatt meg-fogják Jámbort a’ tselédek, ’s erővel akarják le fektetni; ő pedig bízván igazságához, ki rázza magát kezek közűl, ’s sebes futással szalad a’ folyosó hosszat szobám felé, - be-töri hirtelen az ajtót, ’s be-jön utánnam a’ be-nyilóba, és ott előttem térdre esik ’s kőnyörög, hogy ne bántassam őtet míg meg-nem-halgatom. Én meg-háborodván azon, hogy térdre esett előttem; kelj-fel hát mondám Jámbor! és mond el mentségedet álva. - Uram! úgymond, az a’ kerítés, mellyet a’ tselédek emlegetnek, ’s mellyet nekem is vigyázásom alá bízott az én Uram, fel-szélre van, az a’ malom, a’ hol az én lovaim vagynak ’s vóltak az egész éjtszaka, al-szélre esik: ide negyedik falu határjában: az én Uram’ gabonájához két órányi főldre. - Tegnap estve kűldöttem a’ fiamtól lovaimon ’s szekeremen, egy ’sák kenyérnek valót őrleni abba a’ malomba, a’ lovaim sem a’ gabonában nem hálhattak, sem házamhoz nem szaladhattak: ezen mentségem’ igazságának járasson elébb végre az én Uram, vagy várjuk-meg mig a’ fijam haza jön, talám fél óra alatt itthon lessz, (mert már akkor fel-kőlt a’ nap) vagy kűldjünk-ki hiteles embert a’ vetéshez, hadd nézze meg, van-e benne kár?

Ezekre én meg-akadtam – Jámbort ott tartóztattam, tselédeket kűldöttem Házához, hogy lovait nézzék-meg, ’s a’ szomszédban is tudakozódjanak – és mivel már úgy is el-késtem ’s itthon kell fölöstökömölnöm, lovászomat is kűldöm, hogy ő is nezze-meg a’ gabonát – mint egy egy óra alatt az egész dolog világosságra jön, - meg-érkezik a’ Jámbor’ fija a’ malomból, a’ szomszédok bizonyitják, hogy tegnap estve ment-el: - meg-érkezik a’ lovász is, és bizonyságúl hozza magával a’ tsőszt, - erősiti a’ lovász, hogy semmi kár sints, a’ Tsősz pedig azt is hozzá teszi, hogy ló sem vólt az egész éjtszaka feléje is a’ kerítésnek. - Pírongatom az Inast – ő esküszik, szabodik, hogy neki a’ Tsősz mondta – a’ Tsősz pedig tagadja – hát már mit gondoljak? álmadott-e az Inasom, vagy miként tsalattatott-meg? el-nem gondolhattam; mert a’ Tsősz is eskűdött, hogy ő feléje sem vólt az udvarnak, és akár kit látott az Inas, de ő ugyan nem vólt. - Jámbort el-botsátom – jól van mondok Barátom! ha nem vétettél nem szenvedhetsz, - menj el békével. - Én parantsoltam ugyan, hogy meg-tsapjanak, de engem’ az Inasom’ hir mondása tsalt-meg – az Inasomat pedig mi tsalta meg? én nem tudom. - Azt el-hitesd magaddal, hogy ha ő ezt dévalyságból tselekedte, mert a’ titoknak ki kell sűlni, bizonyosan büntetés nélkűl nem fog maradni. - Nem gondolnám felele Jámbor, hogy reám való neheztelésből tselekedte vólna az Inas, mert engemet ollyan különösen nem is ismer, hanem-ha látásból, - sem én neki soha nem vétettem. - Azzal meg-köszöni az engedelmet ’s el-megy.

Én is azomban kedves foglalatosságimra sijetvén indúlok a’ Bátyámhoz, ’s el-viszem magammal éppen azt az Inast, hogy a’ történetet maga beszélje-el a’ Bátyámnak, gondolván, hogy talám ha hibás vólt, maga magát a’ szóval el-fogja árúlni. - El-érkezvén kérdi mindjárt a’ Bátyám, hogy miért késtem ekkoráig? már ő el-unván várni fölöstökömölt is, ’s nem hitte, hogy el-jöjjek. Nagy bajom esett korán reggel kedves Bátyám! felelék; azt a’ Jámbor Benedek Jobbágyomat, a’ kivel a’ minap a’ nevéért annyit tréfáltál, tsak-nem meg tsapattattam ma hirtelenségből; itt van az Inas, mondja-el maga, mi történt házamnál ollyan korán? Mindjárt, úgymond a’ Bátyám, mindjárt be-jövök (akkor ki ment, és a’ mint én Jámbor Benedektől haza menetelemmel meg-tudtam, tüstént lovas ember által két aranyat kűldött Jámbornak, meg-hurtzoltatásáért) egy kis dolgom van tselédimmel. - El-beszélli tehát az Inas a’ történetet, hogy neki mit mondott a’ Tsősz? és ő miképpen adta azt nekem híremmé? ’s hogy én arra, a’ parantsolatot mindjárt ki adtam, a’ Jobbágynak meg-verettetése eránt – akkor meg-szóllámlik a’ Bátyám; ’s hát, kedves Ötsém! tsak meg-veretted vólna ollyan korán reggel – meg-mondok, - és már azt is meg-parantsoltam, hogy hozzám be se eresszék, hogy magát ne-menthesse, se nem könyöröghessen, mert egyéb aránt én nagyon szánakozó ember vagyok, és hajlandó az engedelemre. - Féltem^* tőle, hogy el-könyörgi dolgát; pedig úgy örzöm azt a’ keritett kertetskémet, hogy a’ Falúban is különösen meg hirdettettem a’ tilalmat, Jámbor Benedeknek is pedig különössen meg-parantsoltam, hogy kőzel lévén vetése az enyimhez, vigyázzon reá; ’s ez nékem igen nagy bosszúság vólt, hogy éppen ő tesz kárt - ’s hát hogy menekedett meg a’ páltza alól a’ szegény Jámbor? - mikor le-akarnák erővel fektetni, ki ugrott kezek közűl, be rohant szobámba, ’s térden álva kért, hogy járassak végére a’ dolognak; mellyet véghez is vévén ki-tettzett, hogy ő ártatlan – őtet tehát el-eresztettem, eszére adván, hogy én meg-tsalattattam, és a’ ki árúlónak vagy tsalfának fog-találtatni, az fog lakolni.^* - Hát kérdi továbbá a’ Bátyám, ha valósággal úgy lett vólna, a’ mint el-vólt Jámbor árúlva, meg-verettetted vólna, nagyon kemény szivű embernek kell neked lenni. - Oh kedves Bátyám! felelek én; ha az ember a’ Parasztot kemény fenyítékben nem tartja, maga bánja meg a’ lágyságot – ez már egy vigyázó Gazdának ’s okosan gazdálkodó Főldes Urnak törvényje, ’s rendes módja. - Ugyde felel az Öreg, ha Jámbor Benedek szinte úgy a’ Te faludban lakna, tőled főldet, rétet birna ’s attól néked színte úgy szolgálna mint most; de azomban vagy maga-, vagy Atya által nyert Armalissal meg-nemesűlt személy vólna, úgy-e bizony, nem mernéd meg-verettetni? Nem – felelék én - ’s nem tsak nem merném, hanem nem is akarnám, mert már akkor őtet a’ szerentse, vagy akármi, velem bizonyos tekíntetben egy kárba helyheztetné, és igy őtet bántanom, szégyen, és vétek vólna.

Akkor az én Bátyám meg-tsóválván egy kitsínyt a’ fejét. - Tsak méltán mondtam én úgy-mond néked, hogy több tapasztalásból kellene még nekem a’ Te szívednek tökélletesen el-készűlt vóltát ki tanúlnom, minekelőtte arra a’ szent Társaságra, mellyre igyekezel méltónak ítéljelek ’s útadat rövidíttsem; - látod-e Barátom! a’ dologban vélekedésed éppen hibás, szived is pedig nem egészlen jó. - Azt mondád az elébb, hogy Te hajlandó lévén a’ könyörűletességre, meg-tiltottad, hogy az el-vádolt bűnös be-se-mehessen hozzád könyörögni, félvén, hogy meg-találsz néki engedni: - ez tehát benned nem könyörűlő, hanem kegyetlen szivet mutat: az pedig a’ mit Te könyörűletességnek gondolál, inkább nyúl-szívűség: ha kit a’ Társaság’ Törvénnye halálra büntet, ’s Tégedet mint Bírót Executióra ki kűld, rettenhetetlenűl el kell nézned halálát, mert már őtet a’ Törvény arra ítélte, ’s ha nem nézheted, félénk szivű vagy, nem pedig könyörűlő – hanem, ha magad ’s magadhoz hasonlók, az ítélet tételben a’ rab’ dolgát tellyes igyekezettel könnyebbíteni igyekezitek, ’s a’ gyengébb inkább, mint keményebb Törvények szerént ítéltek, ez már könyörűletesség – ez Nemes indúlat. - Nem avatom most bele magamat a’ Társaság’ Törvénnyei’ rostálásába, mert én ugyan részemről, a’ leg-nagyobb ’s leg veszedelmesebb bűnösnek is azt mondanám: hadd éljen, ’s inkább büntetnék minden Gyilkost holtig való rabságra, mint halálra, meg keményitvén a’ rabságot a’ gyilkosság’ mértéke szerént ’s jó intézeteket tévén egyszer’smind arról is, hogy a’ vakmerő, a’ közönségnek hasznára légyen inkább mint kárára. De mivel már a’ Társaság, mellyben én élek, meg-tsinálta a’ Törvényeket, minek-előtte én bele léptem vólna -azokhoz kell magamat alkalmaztatnom nékem is. - Hanem már az ollyan Törvény-tételben, a’ mellyben magam vagyok ’s ollyan Bíró vagyok, hogy a’ Törvényt keményithetem, vagy gyengíthetem szabad akaratom szerént, ott már könnyű ki mutatnom, ha ismérem-e, ’s meg-tudom-e mutatni ember vóltomat.

A’ mi pedig illeti a’ Nemes és Nemtelen ember közt való külömbség tételedet, ott már igen nagyon hibázott nem tsak szived, hanem vélekedésed is. - Tudom én azt kedves Ötsém! ’s nem tagadom, hogy a’ mi Nemzetünknek bőltső-kori állapotjában meg kellett az Úr és szolga között annak a’ nagy külömbségnek lenni a’ mi vólt valaha az örökös rab és az (néha még az életenn is uralkodó) Úr között: mert külömben a’ Nemzet, fényre nem hozhatta vólna magát: de akkor sem látom által természeti igazságát e’ nagy külömségnek, mert sem pénzen, sem akármi történeten életet venni nem lehet már most pedig minekutánna a’ Társaság emberkort ért, rendbe szedetett; lehetetlen hinnem, hogy emberi szívhez illendő dolog légyen, magát egy Főldes Urnak a’ Jobbágy felett mintegy Istenné tenni: mert az én Jobbágyom találhat valahol vaktában annyi pénzt, hogy tiz-tizenkét-száz forinton (engem is valamivel meg-tsalhatván) Armálist vesz, mindjárt ollyan ember lehet mint én; és így azt kell belőle ki hoznom, hogy ez az én hatalmam, mellyet ember Társamon ollyan hideg-vérrel gyakorlok, tsak tizen-két-száz forint ára: ’s ezt el-gondolván, vallyon nem szégyenlem-e-el magamat? - Ő szint-úgy Attyától Anyától ered mint én – hasonló módja van származásának, mind az enyimnek, testből, vérből, értelmes gondolkodó valóságból áll mint én; ’s ha őtet, mikor én születtem, az én Anyám alá tserélték vólna, éppen ollyan tekintetű ’s rangú ember lehet vala, mint én, ’s hát! az illyen Isten-teremtésére nézzek-e én úgymint valamelly oktalan állatra? - Az illyennel tselekedjek-e ollyanokat, a’ millyeneket ha ő én velem tselekedne a’ szerentsének egy fordúlatjával, mit gondolsz? mit tsinálnék? hogy ő azzal a’ Nemes Emberrel, a’ ki vagyonra nézve is szinte ollyan mint ő, állapotja, szolgálatja, elmebéli tehetségei hasonlók az övéhez, azzal mondom magát egy rangba nem teheti, mert amaz Nemes embertől, ez pedig parasztól származott – mit tehet ő arról; ’s az a’ kis papiros, kutya bőr, ’s azon függő Királyi petsét, mellyet tsak ollyan halandó adott mint én vagy ő, de vele ennek a’ most élő Nemes embernek semmi derékséget, semmi virtust nem adott, ollyan nagy dolog-e előtted, hogy ez veled egy rangban lévő állat, és ollyan a’ kit bántani szégyen és vétek, amaz pedig alá való féreg, a’ kit láboddal tapodhatsz, nyomorgathatsz, üthetsz, verhetsz? - Tsak azt gondold-meg Barátom! mivé tett bennünket a’ Természet? - azt a’ mit az adott, az örök hatalomtól származott – a’ többire ne ügyelj – mert ha a’ Társaságnak vagyon is törvénye erről is, hogy a’ Nemes embert ne bántsd, nem következik, hogy a’ nemtelent verd-meg; - a’ többit potolja ki a’ jó sziv, ’s egyenes gondolkozás. - A’ kegyetlen uralkodó embereket ölet, pedig mind születése mind halála ollyan neki is, mint a’ kiket meg-ölet, és őtet nem a’ természet, hanem a’ szerentse, ’s történet tett arra a’ póltzra, a’ mellyen űl. - Nem a’ természet, azt mondám, és így nem is a’ Teremtő – pedig az Irás azt mondja, hogy minden hatalmasság Istentől vagyon – meg-felelek – Istentől vagyon a’ hatalmasság, Istentől vagyon, hogy ez vagy amaz Országnak Királyja légyen; hogy az a’ Király Péter legyen, meg-engedem, hogy az is Istentől vagyon, de az Péterre nézve szerentse, mert ha más vólna is; meg-vólna, hogy a’ Péter Nemző Attyának, ’s szűlő Anyának egymással való közösűlésekkor éppen tsak az a’ mag, az az eredeti ember-mag fogamzzon meg, más több ezer magvatskák közűl, mellynek^* tolyássábúl ez a’ Péter fejtözzön ki, és nem más – felelj-meg kitől vagyon? és meg-fogod tudni; mi külömbség légyen ezek között? Istentől vagyon a’ Hatalmasság, és Istentől vagyon ez vagy amaz Hatalmas – tsak azt mondom tehát, hogy a’ Kegyetlen Uralkodót a’ történet, vagy szerentse (de ne értsd ezt ollyan vak pogányi értelemben, mint irták hajdan a’ Szerentsét) tette arra a’ póltzra mellyen űl, melly szerentse a’ tizedik vagy tizenkettődik izen az Atyákban úgy meg talált botlani, hogy nem az az ember szállott vagy származott le izek szerént a’ szülék tsatornáinn ekkorára, a’ ki majd könyörűlő kegyelmes Király lessz vala, hanem más. - Igaz, hogy a’ kegyetlennek is sem származása sem Királyá létele, nintsen a’ Fő hatalomnak tudta, sőt igazgatása nélkűl; mert az a’ leg-főbb igazgató mozgatja maga véghetetlen ereje által a’ felsőbb és alsóbb rendű eszközöket, a’ külömbféle mineműségű eredeti valóságokat, arra, hogy ez vagy amaz lételt, és valót formáljanak; de érthetd-e ezen azt, hogy Istentől vagyon a’ hatalmasság? magad itéld meg. - - A’ kevély, pompás, henyélő, kényénkedvén élő, telhetetlenűl buja, ’s magát gyönyörködtető Uralkodó, alatsonyságnak tartaná; ha néki ollyan, és pedig sok számtalan szolgai ne vólnának, a’ kik hozzám képest Királyi pompát viselhetnek; szégyenlene valamit maga tenni, azt vélvén, hogy arra valók a’ szolgák; szeretném az illyentől meg-tudakozni nyájas kérdésképpen, ha úgy együtt lehetnék vele valaha mint Menippus Nagy Sándorral; hogy mikor ő néki elég tselédjei vagynak, miért nem kűld orvost maga helyett az árnyék székbe? miért aluszik maga? miért nem bizza másra? mikor meg-kellett halni, parantsolta vólna azt másnak valakinek, a’ ki őtet életében mint Istent imádta, vagy ha ezeket maganak kellett meg-tenni, mellyek éppen tartoznak az ember’ valóságának ’s lételének fenn állására, és meg-szűnésére; miért külömbözteti magát annyira mások felett, a’ kiket a’ történet, ’s a’ tsupa szerentséből következett szűletés ö nála alatsonyabb ’s szegényebb sorsba helyheztetett ugyan, de a’ születés egy formákká tett.

Nem mondom én azt azomban, hogy minden Király tegye magát Jobbágyi sorsba, hogy minden Főldes Úr egy rangú legyen a’ maga parasztjával, mert hiszen a’ Hatalmasság Istentől vagyon: a’ hol Társaság van, kell ott a’ Társaság’ természete és törvénye szerént Felsőnek, és alsónak lenni – kell igazgatás alá vettetettnek, kell igazgatónak, - kell nagynak, kitsinynek, szegénynek, gazdagnak: hanem azt mondom: hogy ne tartsa azért magát Istennek se a’ Király, se a’ Főldes Úr; tudja meg azt a’ Király, hogy ő az életenn és halálon való szabadságot bizony nem a’ természettől vette, hanem a’ hatalmat a’ Társaságtól, a’ személybéli nagyságot pedig a’ szerentsés születéstől, egyéb-aránt ő is tsak ember, ’s ollyan ember mint az ő Jobbágyi. Tudja-meg azt a’ Főldes Úr, hogy a’ maga parasztjain való hatalom nem köttetett az személyéhez: úgy hogy Pál Főldes Úr, ne lehetett vólna Pál a’ nélkűl is, hogy Főldes Úr legyen; és így tsak ollyan ez a’ Méltóság ő rajta, mint a’ vizben úszkáló ember testére reá ragadott valami, a’ melly arany lessz-e vagy motsok? az fogja meg-mutatni, a’ mi már a’ természetre tartozik, úgy-mint az emberiség, és az erkőlts, ’s ezeknek jó vagy rossz változtatási.

Igen örömest halgattam én ezeket a’ Bőlts öregtől, noha nem mindenekben egyeztek-meg az én eddig vólt vélekedésemmel: de vettem azt eszre, hogy a’ Bátyám nagyon figyelmez reám, ’s lesi, sőt talám meg-is-várná, hogy már bele szóljak vagy valamit kérdezzek. - Meg-szóllalok tehát egyszer már én is.^* - Magyar Nemes eredetünkre nézve meg-vallom, mondám, hogy sokkal nagyobbra betsűlöm az ollyan Nemes személyeket ’s Nemzetségeket, a’ kik inkább újjabb vagy régibb bizonyság levelekből, ’s össeinek hiteles fel-számlálásából tudják meg mutatni eredeti Nemességeket, vagy leg-alább hitelessé tenni azt, hogy ök annak ágyékából származtak, a’ kik vitézségekkel ezen mi Lak helyünkön fészket vertek, és így eredet szerént Nemesek, ’s Urai annak a’ főldnek, mellyen laknak; mint az ollyanokat, a’ kik vagy gazdaság által a’ köz sorsnál fellyebb emeltetvén, lassanként Urrá lettek, ’s praescribáltak, vagy pedig bizonyos summa pénzen Nemességeket vesznek, ’s holmi tsekély érdemeket, néha kőltötteket is, mellyeket az arany maga után von, magokra reá raggatnak: vagy leg-alább én ortza pírúlva halgatnám, mikor Armalisomat publicálván azt olvasnák benne, Eundem ex sorte ignobili eximimus: mert én éppen az eredetben keresem (a’ mint közönségesen ezzel szokás meg-elégedni) Nemességemet, és így aról való bizonyságom maga meg-tzáfolja magát, ’s eredetemnek méltóságát. - Nem tagadom azt is, hogy az Igaz Nemesség, a’ szívnek és vérnek Nemességében ’s a’ virtusban áll; a’ mint-hogy igazság szerént ez vólna a’ Nemességet érdemlő ok is. De tsak ugyan az valló vagyok, hogy midőn a’ mi Társaságunknak állatja, a’ Magyar Nemesi sorsot annyira meg-kűlömböztette, hogy hajdan a’ Magyar Nemesnek magának is szabad vólt ellent állani még a’ Királynak is a’ törvénytelen dolgokban, ’s a’ nemes személynek meg-veréséért a’ Hatalmaskodó fejével fizetett, ’s most is pedig a’ Nemes Törvényszékeken általment, ’s helyben hagyatott Polgári pöröket, vagy az azokban hozatott Itéletet, a’ Király sem változtathatja, sem a’ Törvény’ útján kivűl nem akadályoztathatja; tsak még is külömböztetést érdemel a’ Nemes ember a’ nemtelen felett, akármelly tekíntetben: úgy hogy nekem, az én főldemen lakó, ’s Uradalmamban (de nem hatalmamban) lévő Nemes embert, ha vét, más móddal kell büntetnem, nem pedig veréssel, mint a’ Nemtelent, a’ kit Hazám Törvénye hatalmam alá vetett. - Meg-veretnem ugyan ember-társomat, egy kitsinyt disztelennek, ’s emberiség ellen való dolognak látszik. - De hát mond-meg édes Bátyám! mit tudjon a’ Főldes Úr tenni, hogy a’ Jobbágy a’ nyakára ne űljön, ’s zabolán tartassék. - A’ törvény – a’ tilalom semmit sem ér büntetés nélkűl; pénzre büntetnem vétek, mert szegény, hat veréssel kell büntetnem.

Jól vagyon kedves Ötsém! felel az Öreg; - lám előre botsátottam én azt, hogy engemet a’ Társaság’ Törvénye kötelez, és fel-is szabadít bizonyos tselekedetekre. - De már a’ kinek szabadsága vagyon a’ maga hatalmával élni vagy nem élni, vallyon nem jól tselekszik-e? ha nem él az ollyan hatalommal, a’ melly magában természettel kegyetlenkedés, hanem tsak a’ Társaság tette bűntetés nemévé. Én tehát egy Társaságban lévő embernek, egy Magyar Főldes Úrnak, nem tilalmazhatom, hogy meg-ne-veresse Jobbágyját, mert ő magát a’ Társaság törvényével mindenkor ki-mentheti, ’s ellene elegendő erősségem; de egy szabad kömivesnek javasolhatom ezt: Jusson eszedbe, hogy Te is ember vagy: és így én a’ Természet’, és társaság’ törvényje közt, mivel mindenikhez köteles vagyok, egy ollyan közép útat választok, hogy én senkit sem bűntetek magam, ha szinte arra a’ Főldes Ur és Jobbágy közt akármikor tett egyesség-levél szabadságot adott is; hanem ha vét akár én ellenem akár más ellen ollyant a’ mi engemet is illet; reá bizom azt az ő tulajdon polgári Tőrvény székére, ’s még oda is rendelek emberemet, a’ ki a’ büntetést a’ mennyire lehet mérsékelje, attól pedig a’ mit nálunk örökös Jobbágyságnak neveznek, a’ mint maga a’ Természet, úgy én is iszonyodom ’s óhajtanám, hogy Polgári Törvényeinkből ez a’ nevezet örökösen ki-töröltessen. - Nem teszek én most külömbséget, a’ Jobbágyságnak leg-régibb, közép idejű ’s leg-újjabb állapotjai közt; nem nézem azt, hogy a’ Jobbágy elősször örökös Rab, azután szegődött de örökös tseléd, ’s most végtére örökös Jobbágy lett, vagy ha nem örökös is, de tsak Jobbágy – ha veszem bár az ő leg-alább való sorsát, ’s ahoz képpest az én leg-nagyobb hatalmamat – tsak még is azt vallom én, hogy ő is ember, én is – lakoljon ő ha vét – de én ha el-kerűlhetem vagy Birája nem leszek, vagy ha az leszek meg-gyengítem a’ Társaságbéli törvényt, ’s inkább az emberségre tekíntek mikor bűntetem. Ő én tőlem féljen ugyan, de ne rettegjen mint Tirannustól, se mikor kér, ne imádjon mint az Istent – lám Te is el-iszonyodtál, mikor térdre esett előtted Jámbor Jobbágyod - ’s hát meg-elégszel-e már a’ felelettel?

Ekkor egészen meg-hunyászkodva – meg-elégszem – azt felelem; de ha hát már én tsalattatásból vétettem szegény Jobbágyom ellen, hogy őtet meg-hurtzoltattam, söt hogy meg-is-veressem, egészen el-vóltam készűlve: mitsoda elégtételt adjak már én ő neki szegénynek? ’s hát azt, a’ ki engemet meg-tsalt, és őtet meg hurtzoltatta, miképp’ büntessem, vagy bűntettessem érdeme szerént? - mellyre a’ Bátyám: Jámbornak már meg-van-adva az elégtétel, ugyan az tett eleget neki hurtzoltatásáért, a ki őtet el-árúltatta, ’s téged’ meg játszodtatott: ha hát ennyi bűntetéssel az ellen, a’ ki meg-tsalt meg-elégszel, hogy ő maga eleget tett Jámbor Jobbágyodnak, úgy szent a’ békesség! ha pedig meg nem elégszel, tégy Törvényt magad – mond ki a’ Szententziát. - Kitsoda, kitsoda kérdezem én hűledezve; talám hát tsak ugyan az Inasom tsalt meg? - Nem az – felel az Öreg – hanem a’ Te szeretö Bátyád.^* - Hogy-hogy lehetne az? kérdezem tovább egésszen el-bámúlva, hogy az én Bátyám engemet meg-tsalt.^* - Akkor közelebb jön hozzám az öreg – meg-tsókol, ’s azt mondja mosolyogva: Én vóltam édes Ötsém! a’ ki Tégedet meg-tsaltalak, - ez vala leg-első próbám, mellyet rajtad kísértésképpen tettem, akarván próbálni mind szívedet, mind helyes itélet-tételedet. A’ Próbát ugyan a’ mint látod ki nem állottad úgy, a’ mint egy leendő Kőmiveshez illett vólna – hirtelenségedet, híbás ítélet tételedet, ’s bosszú álló kívánságodat is meg-lehetőssen el-árúltad; mert azt, hogy meg-szabadúlt a’ Te Jámborod tsak maga bátorságának, ’s el ugrásának köszönheti – hanem tsak ugyan, mivel Jámbor’ kérelmére meg-lágyúltál, a’ dolgot meg visgáltattad, azután meg is bántad tettedet, sőt még elég-tételről is gondolkodtál, ezek mind ollyan jó jelek benned, hogy még Te belőled könnyű leszen emberséges embert tsinálni – én is tehát ez egy kísértésemmel meg-elégszem, gyengeségedet el-felejtem, hogy pedig meg-zavartalak botsánatot kérek. - Alája^* vetetted ezen próbáltatásnak magadat, mikor az Isten, és A. Barátod előtt álhatatosságot ajánlottál.

Száj tátva bámulék a’ Bátyám’ szeme közé, ’s el-nem-tudtam képzelni mi dolog ez? mellyet látván ő is, és igen édessen mosolyogván, el-kezdi beszélleni: Én úgy mond Tegnap estve be-hivatván a’ Tsőszömet, meg-parantsoltam neki, hogy menjen-ki éjtszakára oda a’ hol a’ Te határod az enyimmel meg-ütközik, és neked igen szép ’s kedves vetésed vagyon egy be-árkolt kertben: onnan mikor a’ hajnal hasadni kezd, nyargaljon be hozzád, ’s kőltse fel valamellyik tselédet, és azt hazudja neki a’ Te Tsőszöd’ neve alatt, hogy Jámbor Benedek, mert Jobbágyid közűl többet ennyire nevéről nem ismertem a’ Gabonádba önként, szántszándékkal a’ Lovaival kárt tétetett, de mind lova mind maga el szaladván ő sem meg-nem zálogolhatta sem be-nem-hajthatta: azért az Uraság keményen büntettesse-meg, mert a’ Lovak bizonyosan az övéi vóltak, egyébaránt minden őrizet haszontalan lészen, ’s ezt el-hazudván nyargaljon-el, hogy eszre ne vegyék kitsoda? ’s ki tselédje? - Azt tudtam, hogy abban az árkolásban ’s ott lévő veteményedben nagy gyönyörüséged vagyon, és így ez téged’ bosszúságra fog ingerelni, a’ mint meg is lett; azt is gondoltam, hogy Te a’ Tsőszödnek inkább fogsz hinni mint Jámbornak, a’ mint az is meg-lett: következés-képpen tudtam azt is, hogy Jámbort meg-büntettetni parantsolod; a’ mint meg-is lett; de már azt nem gondoltam, hogy tsak magad elébe se botsásd mentség végett, melly pedig úgy lett: sem azt nem tudtam, millyen keménységgel viseltetel Jobbágyod eránt, és éppen annak akartam végére járni; melly tekíntetben tsak annyiban felelél-meg óhajtásomnak, hogy haladékot engedtél Jámbornak, mig a’ dolgot meg-visgáltatod, ’s talám hogy meg-visgáltattad, annak köszönje, mert lovai itthon nem vóltak, vagy leg-alább annak magad’ bizonysága szerént, hogy szobádba ijedtébe be-rontott. - Azt tsak ugyan nem reménylettem, hogy meg-veresd, de minden esetre arra is készen vóltam; el-készitvén szegény Jámbornak feje váltságát homagiumat kétszeresen, hogy ha úgy lessz neki tüstént meg-kűldhessem. Igy lévén pedig a’ dolog, már én neki a’ hurtzoltatásért eleget tettem, és így mivel Tégedet kísérteni szabad vagyok, nints miért büntess, ha tsak az Inasodért meg-nem büntetsz, hogy azt tsaltam-meg elősször, és ő általa osztán Téged’; köszőnöm azomban, hogy Jámbort meg-nem verted.

Ezen szókra én, bámúlásomban alig tudtam okosan felelni; neheztelnem nem lehetett, mert azt tudtam, hogy Próba alatt vagyok: szégyenlenem kellett vólna, de biztam Atyámfiának jó szivéhez; meg-köszönöm tehát neki a’ késértést, meg-köszönöm szép oktatásait, és annak jeléűl, hogy ezt rossz néven nem vettem, fel-kelek ’s meg-tsókolom őtet: és fejem tsóválva kezdem mosolyogni a’ Bátyám tettén. De nem tagadhatom azomban, hogy minekutánna meg-tsendesedtem, kezdtem félni, és tartani a’ többi próbáktól, hogy azokat ki nem állom, az idegenek nem lesznek illyen jó hajlandósággal mi[n]t az öreg Bátyám: ’s mind addig járt kőlt bennem ez a’ félelem, mig ki nem kergette azt egy vígasztaló reménység, hogy ez az egy példa emlékeztetőm fog nekem lenni minden szempillantásban arra, hogy ezután minden véletlen esetet próbának és kisértésnek lenni gyanittsak, és egyszersmind egy gyönyőrködtető meg-nyúgovás, hogy ezen Próba után is vettem a’ bölts öregtől ollyan oktatást, mellyet ha jól alkalmaztatok utóbbi tetteimre, azután is hasznát veszem. - Alig vártam már, hogy haza mehessek, és Jámbort elö hívatván sajnálkozva meg-kövessem ’s meg-is ajándékozzam, mert azt a’ Bátyám nem mondta ’s én is szégyenlettem tudakozni, mit adott neki? hogy mindazáltal a’ történetet szó nélkűl el-ne-halgassam; be szóllítom Inasomat, ’s meg-parantsolom néki, hogy ezután jól a’ szemébe nézzen annak, a’ kivel beszél, ’s tanúlja meg ismerni, hogy az én Tsőszöm-e vagy a’ másé? A’ Bátyám pedig nevetve azt mondja az Inasnak: meg-botsáss azomban András! hogy meg-tsaltalak, ’s ha mi gyanút szenvedtél az Uradtól, tudd-meg, hogy én értem szenvedted.

Ezután be-megyünk a’ Könyves-házba, le-űlünk ketten két felé olvasni; én az én ki rendelt helyemre megyek, ’s elő veszem a’ második könyvet, melly az elsőnél még kissebb vólt illyen nevezettel: Az uralkodásrúl, annak eredetéről ’s módjáról a’ másik pedig, az emberi Természet’ eredeti állapotjáról és annak változásiról. Sok vólt azokban ollyan a’ miket Bátyám beszélt, és talám ő éppen azért tselekedte velem előre a’ hajnali játékot, mivel tudta, hogy most ez a’ könyv következik. - Én tehát mind a’ kettőt ebédig figyelmetesen által olvasám, és mondhatom, hogy életemben annak az olvasásnak sok hasznát vettem. Jutott eszembe, hogy olvastam én már illyen forma matériájú könyvet ez előtt is; de ez vólt-e az vagy más, vagy az a’ más nem vólt-e illyen szivre ható le-irással tsinálva mint ez? nem tudom: azt az egyet tapasztaltam, hogy sokkal figyelmetesebben olvastam most mint az előtt, talán azért, mert már most tudtam, hogy ez mostani készűletemre szükséges, és hogy azt ollyan emberséges ember írta, a kihez hasonlóknak társaság[á]ba igyekezem én; egy szóval annyira nevekedett bennem napról napra a’ Társasághoz ’s Társakhoz való tisztelet, hogy ha Próbáim ’s készűleteim tovább tartottak vólna, Isten tudja még mitsoda nagyot nem itéltem vólna rólok valaha?

El-érkezvén az ebéd ideje, le űlünk az asztalhoz, és akkor jut eszembe, hogy még én a’ Bátyámnak a’ tegnapi Levéllel nem-is ditsekedtem, és hogy engemet az idegen útasnak kőltsön adott summával már harmadszor is meg-kínáltak. De mivel az ebéd felett ollyen dologról, melly egy kis ditsekedést mutatott, tselédek előtt beszéllenem nem vólt tanátsos, el-tőltjük az ebéd’ idejét más nyájas beszélgetésekkel; ebéd után pedig sétálni menvén el-beszéllem a’ Bátyámnak a’ tegnapi Levelet, ’s ő azt minden indúlat-változás nélkűl ki halgatvánm azt kérdezi, ha válaszoltam-e már reá, ’s mit? - El mondván tehát röviden a’ választ is: jól tetted felele az Öreg, hogy rólam ’s nevemről nem emlékeztél, hogy én vóltam az a’ kőltsönöző: - ők nekem Barátim, esküdt Atyámfiai; de azért még is szeretem ha nem tudja a’ bal kezem a’ mit a’ jobb kezem ád: azomban arra az egyre mint hogy most alkalmatosság adódott reá emlékeztetlek és intlek, hogy szabad ugyan Barátidat, kihez valaha hittel leszel köteles így meg-külömböztetni valamelly szükséges kőrnyűl állás miatt, mint Te a’ Hadnagy’ Öttsét azért, hogy ő néki Öttse: Deazomban a’ szeretet’ gyümőltsét, személy-válogatás nélkűl közöld azzal, a’ kinek szüksége vagyon reá. - Én azt el-hiszem, hogy az emberi romlott természet ellenkezik abban, hogy egy embernek száz jó Barátja legyen, és azokat egy formán szeresse mind a’ százat; de leg-alább törekednünk kell, hogy az indúlatot potoljuk tselekedettel, és arra abból vegyünk magunknak javalló okot, hogy lám magunkkal a’ tulajdon magunk szeretete örömest el-hiteti, hogy ama száz, mindenik egy formán szeressen minket, ’s meg-is várnánk tőlök, pedig ez is szinte ollyan lehetetlen mint amaz. - Ne gondolj hát Te azzal, akar Úr akar szegény, akar régi akar új, akár ismeretes, akár ismeretlen a’ Te Barátod; - te szeressed azt minden válogatás nélkűl: és már ebből mindjárt meg-magyarázom azt is, mit tesz mérsékelni az indúlatot tselekedettel. - Van két jó Barátod, egyik tehetős, másik szegény Legény. - A’ Tehetőst jobban szereted, nagyobb hajlandóságod vagyon hozzá, sőt talám Rokonod is; amaz pedig előtted nem régen ismerős, maga alkalmaztatását nem annyira kedvelled, talám szótalanabb, bátortalanabb, és komorabb kedvű mint Te Kívánnád – azomban jön egyszer hozzád mind a’ kettő – ama’ tehetős azt mondja: Barátom! én nekem egy Inneplő pompára kell mennem, kezemnél kőltség nints, tzifra ruhára, ló szerszámra, drága kotsira ván szükségem, adj nekem három vagy négy száz aranyat kőltsön, azon kivűl egy pár szép lovat hítelbe: ama másik szegény sorsú pedig azt mondja: A’ Házam el-égett, nem tudom fel-építeni segitség nélkűl; segitts engemet is ugyan annyival – ha több nints házadnál, inkább a’ szegényebbnek add pénzedet, mint a’ Gazdagabbnak, noha amazt jobban szereted; ’s ekkor már azt mondhatod magadról, hogy mindeniket egyformán szereted.

Több illyen érdemű beszélgetésekkel tőltöttük időnket, néha néha nyájasabb tréfákra is ki ereszkedvén. - Látván az öreg Bátyám, hogy én őtet szívesen halgatom, és tőle örömest tanúlok, azt kezdi javallani, hogy háljak nála ’s lakjam ott húzamosan, otthon négy-öt napra tegyek jó rendelést. Én pedig ellenben arra kérem őtet, hogy mivel az ő élés módja az enyimtől sokat külömböz; én éjfél előtt kevéssel vatsorálok, nap nyugot tályon van dolgom a’ tselédekkel, és reggel – nap nyúgottól fogva vatsoráig örömest olvasnék, mert az nagyon tsendes idő – reggel pedig korán kell kelnem, és így hogy éjtszakám’ rövidségét ki-potolhassam, ebéd után szoktam egy-két rövid órát pihenni, a’ mikor külömben is lankadt a’ test, és dologra alkalmatlan; azt pedig itt ő nála nem tehetem, mert talám szokásban sints, és a’ beszélgetés el-is-felejteti; engedje-meg, hogy én tsak fölöstökömre jőjjek ő hozzá, ebédre pedig haza mehessek, és a’ napnak felét othon tőlthessem. - De hogy haszonnal tőlthessem, adjon a’ nékem ki-mutatott könyvek közűl egyet-egyet rendel, mellyet takarékos gondviselésemre bízvást reá bízhat. - Azt ugyan kedves Ötsém! felele ő, nálam is meg-tehetnéd, ’s magam is meg-teszem többnyire, hogy ebéd után nyugodhatnál; de mindazáltal mivel az is jobb otthon, kedvedet nem fogom-meg; vigy a’ könyvek közűl rendel a’ mint következik ’s úgy tselekedj a’ mint leg-jobbnak tartod – most mindjárt adok egyet – ide adván tehát azt, estenden kotsimra fel-űlök ’s haza megyek, áldván az utban az öreg Bátyámat, ’s örűlvén egyszersmind és bámúlván bóldogságánn. - Igy teldegelt az én probáltatásomnak ideje lassan lassan, hasznommal és tellyes meg-elégedésemmel; olly szerentsés vóltam, hogy sokáig sem nekem sem a’ Bátyámnak, ollyas foglalatosságunk nem érkezett, a’ mi szerentsés együtt lételünket gátolhatta vólna – meg-érzették talám a’ Vendégek is, - felénk sem jöttek sokáig azok is: sőt azt tselekedte kedvemért a’ Bátyám, hogy mikor már gondolta, hogy déli álmomat ki aludtam, nálam termett, és a’ mint én délig ő nála, úgy ö dél után én nálam tőltötte-el a’ napot: tanitván és intvén engemet sok messziről hozott példákkal és tanátsokkal, úgy hogy mikor nemvéltem, még akkor is tanúltam.

El-tőlt már az a’ két hét, mellyet a’ Bátyám magának ki-rendelt, hogy hosszú útjára meg-indúljon, és nekem még egy hetem vala hátra, hogy ama’ szorúlt, de fel segített útast, ’s azzal egygyüt a’ két idegen vendéget várjam: a’ Bátyám jelenti, hogy ő tsak-ugyan meg-várja az egy hetet, és ha nekem kedvem van vele menni, el-visz magával, én tehát tsendesen várom annak el-telesét, ’s mikor éppen estve nap-le-mentte után a’ Bátyám tőlem haza indúlt; jön hozzám egy szegény sorsú, de tsínos ruhába őltözött vándorló Mester legény forma útas. - Kin űldögeltem a’ Tornátzban, mivel sem gyertya világ, sem nap világ nem lévén, éppen ollyan idő vala, a’ mellyben az olvasó az író munkától meg-szűnvén, vagy semmit se dolgozzam; vagy tsak azt, hogy a’ tselédek közt némelly szükséges dolgokat el-intézzek. - Az útas, a’ mint homályosan látott a’ Tornátzban űlni, azt kérdi tőlem, ha én vagyok-e a’ Ház’ Ura? - Én vagyok igen is, Barátom! felelék, ’s miért kérded? - Én úgymond az Urtól az éjtszakára szállást kérek, semmi ollyas alkalmatlanságot okozni nem akarok, valami szegletben meg vonom magamat; ha ennem is adat az Ur, azt meg-köszönöm, ha pedig nem – elég lessz nekem a’ nyúgodalom is, mert a’ nem vatsoráláshoz külömben is hozzá vagyok szokva, meg-tanitván már arra a’ szükség. - Mitsoda rangú ember vagy? Barátom! kérdem továbba; honnan indúlsz, hová mégy? ’s miként jöttél ide? - Ide felel ő nemelly jó Barátim’ javallásából jöttem, a’ kik meg hagyták, hogy az Urat el-ne kerűljem, mint nagyon jól tévő Úri embert – egyéb aránt én szegény Magyar Nemes ember vagyok, rézre mettző ’s petsétfaragó mesterséget tanúltam, ’s azt űzöm most is. - N. Helységből útazok B. Városba; hogy ott vagy le-tegyem magamat ha lessz elegendő tehetségem hozzá, vagy leg-alább valami mester-embernél szolgáljak legényképpen. - Jól vagyon, mondok Barátom! én nem is azért kérdezem milétedet, hogy rangodból ki akarjam nézni, ha adjak-e szállást? mert azzal tartozom: hanem mivel ismeretlen vagy, azt egy szemes Gazdának szűkséges tudni, ki fog a’ Házánál hálni? azért ne neheztelj, hogy tudakoztalak. Tudván pedig már, hogy Nemes ember vagy ’s mester ember noha talám szerentsétlen, én nem tsak szállást adok, hanem velem együtt egyél ha-tetszik későbben vatsorát is: sőt beszéld elő állapotodat; a’ mivel tőlem telik, segíteni is foglak. - Hólnap reggel, úgymond ő, mikor útra indúlok sorsomat elő fogom beszélleni, most ha az Ur meg-engedi inkább nyugszom vatsoráig, mert el-fáradtam; külömben is (tekíntvén a’ tselédekre, a’ kik ott állottak) az én sorsomba ollyan dolgok is elegyednek, a’ mellyeket tsak magának szabad az Úrnak tudni.

Én ezeket minden meg-indúlás nélkűl halgattam mind ekkoráig, - meg-elégedtem azt tudni, hogy egy útasnak, ’s egy szerentsétlennek adok szállást; majd gondolom magamban, ha reggel sorsát el-beszélli, akkor fogom meg-tudni, mire van szüksége, ’s mivel segíttsem, most hát inkább a’ fáradt útas kedvéért a’ vatsorát sijettetem; - le űlünk az asztalhoz – őtet velem által ellenbe űltetem. - Ő ollyan bátran viselte magát, mint-ha tellyes életében mindig Házamnál lakott vólna, ki-vévén azt, hogy nékem az illendő betsűletet mindenkor meg-adta: tekintetéből, maga viseléséből, szavaiból, egész emberség nézett ki, de beszédje sokkal többet mutatott, mint a’ mennyi egy petsét-metszőben szokott lenni; én mindazáltal gyanakodni sem tudtam, látván szegény sorsot mutató őltözetét: a’ vatsorát el végezvén, én mivel az útast meg-kedvelltem, kértem őtet, hogy ne sijessen fekünni: beszélgessen velem egy kis ideig, inkább reggel pótolja-ki a’ mit most az álomból el-múlaszt. Engedett kérésemnek, de nagyon meg-tettzvén benne az álmasság, nem kénszerítettem tovább, hanem jó ágyat vettetvén neki, le-fektetem; magam olvasással várván, míg az álom szememre jön.

Én reggel korán szokásom szerént fel-kelvén, alig vártam, hogy Vendégem is fel-keljen, mivel sijettem a’ Bátyámhoz a’ szokott foglalatosságra; nap-fel-kőlte tájon tehát fel-kél a’ petsét mettző, hirtelen fel-őltözik - ’s be jön szobámba, a’ hol is ketten egygyütt, és tsak magánosan fölöstökömölvén, kérdem az útast, hogy jelentse már szerentsétlenségét. - Uram! felele ő, mint jó Barátomnak, röviden és minden titkolódás nélkűl ki-beszéllem az Urnak; mert az én Barátim meg-hagyták nékem azt is, hogy látván az Ur’ hajlandóságait, magamat az Urnak Bízvást ki-jelenthetem. Én a’ mint mondám Magyar Nemes Ember vagyok, de talpig szegény legény vóltam ez előtt mint-egy hét esztendővel: a’ mikor már részre mettző mesterségemet egészen ki-tanúlván, ’s magamat mindenekhez egész emberséggel alkalmaztatván, folytattam hivatalomat serényen, és kerestem is magamnak annyit, a’ mennyi tsak napról napra való élelmemre elégséges vala, sőt két-három esztendő alatt félre tett pénzetském is vólt; ’s az alatt az ídő alatt a’ Frajmaurerek’ társaságába is be-vetetődtem (ezen én egy kitsinyt meg-pírúltam) és annak a’ Társaságnak a’ mi szolgálatot mesterségem után tehettem, tettem. Történik azomban, hogy az Atyám, a’ ki az előtt három esztendővel egy ’Sidótól 200 forintot dupla interes fizetéssel fel-vett, meg-halálozik; bátorságúl az adósságba le-kötötte az Atyám mindennémű vagyonját, de egyebe szegénynek nem vólt, hanem a’ Nemesi szabadságú Ház helye, a’ mellyen lakott: a’ pénzt pedig nagyobb részint reám kőltötte, mivel akkor kellett tzéhbe állanom, ’s magamnak ezközöket szereznem. - A’ ’Sidó azzal meg-nem elégedvén, hogy az Atyám, a’ ki szegény Áts mesterséggel kereste kenyerét, minden esztendőben előre kétszeres usorát fizetett a’ pénzről, és mindenkor tsak ez íratott az adós levélre, hogy az Interes meg-van fizetve, álnok mesterséggel meg-igazítja a’ Cartabiancát, mellyet szegény Atyám, nem értvén a’ kőltsönözők’ mesterségéhez, nagyon gondatlanúl íra, ’s egyszer engem’ törvénybe idéz, hogy az Atyámnak két ezer forintból álló adósságát fizessem-le. - Mi lessz a’ dologból? a’ törvényben a’ puszta tagadás semmit nem használt; meg kelle fizetnem a’ 2000 forintot, mellyben más jó Barátim is pótoltak némelly részt. Illyen tsúfúl meg-károsíttatván a’ ’Sidó’ álnoksága miatt, engemet az N. Helységbéli kőmives Társaság, vagy Lósé meg-vigasztal, ’s hogy az oda szükséges rézre mettzések ’s petsét faragások legyenek Fő gondom, mert a’ Társaság elég pompás és gazdag vala, 300 forint fizetéssel esztendőnként meg-ajándékoza: abból is gyűjtögettem már egy kis summátskát magamnak, mivel tsak ugyan vólt kevés keresetetském másunnan is; ’s hát egyszer hírűl hozzák jó Barátim, hogy keressek valahol magamnak alkalmatosabb helyet, mert bizonyos Parantsolat által ennek a’ Lósinak el-kell bomlani; akkor vévém pedig ezt a’ szomorú hirt, mikor előtte való ejtszaka Házamtól távoly lévén, valami Istentelenek, pénzemet, ’s minden valamire való vagyonkámat el-lopták, az ezközeimet hagyták meg; azt is tsak a’ nagyjából. - Adtak hát azok a’ Barátim egy-nehány forintotskát könyörűletességből, ’s a’ ház-bért is helyettem ki fizették, javasolván, hogy menjek B. Városba, a’ hol a’ Társaság’ széke nem fog-el-bomlani, és ott jelentsem magamat a’ Társaknál. - Igy kellett a’ szűk tehetséghez-képpest gyalog útnak indúlnom; így jöttem ide az Urhoz is, nem ollyan véggel ugyan, hogy engemet valami kész pénz ajándékkal segittsen, mert én az uton be érem annyival a’ mennyi van, hanem hogy egy darabig kűldjön el maga alkalmatosságán, hogy könnyebben is mehessek, bátrabban is. - Ez tehát az én sorsom – ez az a’ mit tsak magának mondhattam-meg az Urnak.

El keseredtem én ennek a’ szerentsétlennek sorssa hallására, ’s nem tudtam, minn kezdjem neki a’ felelettet? - a’ Frajmaurerségről beszéljek-e elébb, vagy azt ajánljam meg, a’ mit adni akarok? - Tsak ugyan illendöbbnek véltem elébb adni, és nem tsak ajánlani, azután tartóztatni tovább ’s úgy vele méllyebben beszélleni. - Barátom! felelek tehát. - Sorsodat tsak szánni nem elegendő – Az Atyád 200 forintokat kőltött reád mikor Mester-emberré lettél; annyi talám most is elég lessz, hogy Sorsodat helyre hozhasd; ímé én adok ötven aranyat, ’s el-is-kűldelek egész B. Városig; de ha maradsz nálam egy-két hétig, még jobban meg köszönöm: ’s ha egy útam, mellyet várok, el-múlik, magammal viszlek-el egész odáig. Mellyre az útas ezt feleli: - Uram! ne add nekem azt az ötven aranyat, mert, ha olly meg-átalkodott marad ellenem a’ szerentsétlenség, mint vólt eddig: lehet, hogy odáig az is el-vész tőlem, ’s a’ Te nemes ajándékod haszon nélkűl oda lessz – lessz még a’hoz neked elég időd, hogy én velem jól tégy, én most a’ pénzemmel úti kőltségre be-érem, ’s ezt ha el-lopják is nem nagy kár lessz – azomban ollybá tartom Uram! mint-ha részesűltem vólna nagy jó tétedben; a’ mi pedig itt maradásomat illeti, én mennél elébb végzem fel-tett útamat, annál hamarébb otthon leszek, és igy részemről használ, ha én tőled el megyek. - De reád nézve is használ; mert Te engem’ már ekkorára is leg első látásra asztalod mellé méltóztattál; - annyival inkább, tudván már, mitsoda Társaság’ Tagja vagyok? rangom felett kezdessz szeretni ’s betsűlni; és én is tudván viszont, hogy Te mitsoda útban vagy? - a’ ki ereszkedettebb meg bízottságtól nehezen tudnám magamat tarttóztatni. - Neked pedig illyen nagy Háznál, sok nagy Tekintetű vendégid fordúlhatnak-meg, a’ kiknek szemek bennünk meg-botlana; sőt én illyen szerentsétlen létemre szégyenleném is magamat előttök; jobb, hogy botsáss-el engemet így a’ mint vagyok, minden szembe tűnő segítség nélkűl; hanem a’ szekérbéli ajánlást örömest el-vállalom ’s köszönöm.

Jól van Barátom! felelék, engedek kérésednek, de már ebédig el-nem-botsátlak, külömben is én kedvedért szokott foglalatosságomat már el-múlattam – maradj itt, és ebéd után ollyan útra valóval, a’ millyentől, hogy meg-fossszanak, ne félj, szekeremen el-botsátlak. - Legyen hát felele ő is, a’ mint az Urnak tettzik; - én azomban, mikor a pénzt vissza tevén záros rejtekemben, lopva a’ könyvet, mellyet a’ Bátyámtól tegnapra el-hoztam, ki veszem, ’s mintha az asztalon nyitva felejteném, ott hagyom, ’s egy kis-korig ki-megyek a’ szobából. Mire vissza-fordúltam, ő már közelebbről kezdte nézni a’ könyvet, de hozzá nem nyúlt, hanem tőlem kérdi ha szabad-e annak Titulussát nézni – szabad igen is, felelek, - meg-nézvén azért, azt mondja: Ez a’ könyv neked, mostani allopotodban nagyon sokat segit. - Ezt a’ rajzolatot pedig, melly itt elől van, én mettzettem, ’s ez a’ leg-első munkám, miólta Frajmaurer vagyok, a’ Társaság hasznára. - De hol vetted ezt a’ ritka könyvet? - Én meg-elégedvén mind beszédjével mind kérdésével, röviden tsak ezt felelem: nem az enyim a’ könyv, hanem egy jó Barátomé, az engedte ide olvasni.^* De kérdem továbbá, vagyon annak a’ Társaságnak szüksége ollyan Mester-emberekre mint Te vagy? - Igen-is vagyon, úgymond ő, nem tsak illyenre, hanem arany művesre, kép faragóra, kesztyű tsinálora, Könyv-nyomtatóra, Könyv-kötőre, ’s más többekre is; sok különösek vagynak tzeremoniainkban, sok a’ titkainkat illető dolgokban is, a’ miket idegen mester emberrel nem örömest tsináltatunk; - ’s hát kérdem ismét, ha már az N. Helységbéli Társaság el-romlott, még pedig parantsolat által? - A’ Társaság, felele ő tsak úgy romlott-el, hogy többé azon a’ helyen gyűlekezeteket tartanunk nem szabad, és már most más gyülekezethez kell magunkat kaptsolnunk, ha közönséges munkálkodásban akarunk részesűlni, többet fogsz erről tudni ha belől leszel az ajtón. - El-értvén én is szavait, hogy nékem fürkészelődnöm vagy illetlen, vagy nem is szabad e felől; többet tőle nem kérdeztem; de azt tsak ugyan meg-nem-álhattam hogy ne-tudakozzam, mivel most módom van benne: hogy hát vallyon azok a’ Nagyok, a’ kikkel Te szegény ember létedre (sőt némellyek nemtelen származású léttekre is) illyen titkos társaságban vagy, nem szégyenlik-e a’ Te sorsodat? - Semmiképpen nem, felele ő. - Mikor magunk vagyunk, mi a’ leg-ki-nyíltabb szívű bizodalommal viseltetünk egymáshoz; ismeri azt köztünk a’ leg-méltóságosabb is, hogy a’ mi Társaságunknak bennünket öszve-foglaló Szent kötele, vissza tette őtet abba az állapotba, melly lehetett valaha, míg a’ Társaságoknak szerfelett való tsinosgatásával, ez a’ sok rang’ külömböztetés az emberi nemzet közé be-nem-tsúszott: - mikor még a’ Társaságon kivűl lévő természeti állapottól keveset külömbözött a’ világ, mikor még egyik a’ másikat nem imádta maga’ Urának, szerentseje’ ’s élete’ okának nem vallotta: - mikor még a’ pénz, az a’ mostani Társaság’ fenn állásának el-múlhatatlanúl szükséges ezköze, nem vólt, sőt mikor még, mi az enyim, ’s mi a’ Tied? nem igen külömböztették Atyáink, avagy tsak nem vólt ollyan drága az a’ mienk, illyen állapotban gondolja magát köztünk a’ leg-hatalmassabb is, illyenbe gondol engemet is, a’ leg-szegényebbet is, és a’ leg-alatsonyabb származásut^* is; de mivel egyszersmind mindnyájan ebben a’ külső világi Társaságban benne vagyunk; lehetetlen nekünk ezt a’ mi titkos Társaságunk első eredeti ártatlanságát, maga tisztaságában a’ világra nézve, ’s a’ miatt magunkra nézve is meg-tartanunk; és ezért van az; hogy a’ magunkét mi-is magunkénak tartjuk; és azt, hogy mindenünk egymással közös legyen tsak azzal visszük véghez, hogy egymás szükségét minden lehető módon segítjük: és ezt nem tsak a’ vagyonra ’s haszonra nézve, hanem mindenre a’ mi teheti az embernek jól-létét, úgy hogy én gyakran segíthetem a’ leg-gazdagabb atyámfiat is ollyannal, a’ mi drágább a’ vagyonnál. - A’ rangnak elsőségét is, a’ külső világi társaság kedvéért úgy tartjuk-meg egymás között, hogy titkon egyenlő sorsú Atyafiak vagyunk; a’ Világ előtt pedig ne-hogy magunkat el-árúljuk, valamint Társ-létünket, úgy egyenlőségünket is el titkoljuk. Sőt többet mondok: - még az sem szabad nálunk a’ hatalmasabbnak, hogy valami kűlső világi hivatalra, Tisztviselésre, valamellyik jó Barátjat, a’ ki annak viselésére alkalmatlan, fel-emelje, tsak azért, mert ő neki titkos Attyafia: hanem ahoz való barátságát más ollyanban kell meg-mutatni, a’ mivel a’ külső világi Társaságnak is kárt nem fog tenni.

Mind jobban jobban hozzá kezdek én, az én szegény utas Barátomhoz az illyen beszélgetések közt édesedni; tsudáltam beszédbéli tehetségét, rendes és okos ki mondásait ’s szavainak szép folyamatját; ’s imé mikor többekre szándékoznám ki-ereszkedni, kotsi zörgést hallok: - be jön az udvaromba nyeregből hajtott 4 lóval, fel vonó kotsiba két ismeretlen Uri Ember, le-szállanak, - én eleikbe megyek el-fogadásokra, ’s kérdem, kik legyenek? Én úgy mond az egyik, Posta Mester vagyok, ez a’ Társam pedig Quietalt Hadi Tiszt-Kapitány, a’ közelebb való Postáról kellett ide ki térnünk, hogy ezen Kapitány Ur’ Testvérjének, ki most is Hadi Tiszt, az Urtól egy pár szép lovat vásároljunk; ez szók után be vezetem szobámba, a’ hol űlt egy széken a’ szegény petsét mettző, ’s mihelyt be mentünk, nagy emberséggel köszönti a’ vendégeket, ezek pedig el-fogadják, de tsak hidegetske vérrel a’ köszöntést, ’s le űlnek. - Én látván, hogy majd be-telik a’ mit ez a’ szegény jövendőlt; elejét veszem a’ dolognak ’s azt mondom nékik! Ura[i]m! ez a’ szegény legény kárvallott, és útas, egyéb aránt Nemes Ember, és nekem jó Barátom; engedjétek-meg, hogy köztünk maradjon ’s le-űljőn; fogadom, hogy maga alkalmaztatása nem lessz terhetekre. - Jól vagyon, úgymond a’ Kapitány.^* - Uram! Te gazda vagy a’ magad’ Házánál parantsolj velűnk: Te pedig útas Barátom! miattunk ne tartózkodj semmit, mi sem vagyunk sem nagy Urak, sem olly magas szemőldökűek, hogy reád le-fennyen-nézzünk; én leg-alább találok magamban ollyan ösztönt, hogy meg-betsűljelek, mert ez előtt husz esztendővel nem hiszem, hogy szegényebb legény ne lettem vólna mint Te most vagy.

Jó darabig beszélgettünk hol egyről hol másról, még nézték a’ lovaimat is, az árrokat is tudakozták, de alkuba nem ereszkedtek: hanem mint-egy tizen egy óra tályban meg-szóllít engem’ a’ Kapitány, hogy valami egy órányira való üres időm nem vólna-e ebédig, ollyan helyen, a’ hol sem tseléd, sem más senki ne járna kelne? - Parantsoljatok, felelék, szolgálatotokra vagyon a’ leg-titkosabb szobám; oda be-mehetűnk – be-megyünk tehát - ’s jön velünk a’ szegény petsét mettző is; a’ kinek én azt mondom az ajtó küszöbén; Barátom! engedd meg, hadd legyek én egy óráig külön ezekkel az Urakkal, - nem – felel a’ Posta Mester – ennek köztünk kell maradni - ’s azzal be menvén, és az ajtót bé-zárván, a’ Kapitány el-kezdi a’ beszédet: Mi úgy-mond édes Barátom, mind a’ ketten Frajmaurerek vagyunk, reménylem tudod már, hogy ez a’ rézre mettző is az; ennek útja lett vólna egyenesen a’ Posta útonn B. Városba, és mi adtunk is neki elegendő útra valót, úgy hogy ő sem szállásért, sem más akarmiért idegenre szorúlni kéntelen nem vólt, de mi magunk kértük őtet, hogy feléd jöjjön, - kérelmünknek oka pedig ez vala: - Ennek a’ Posta Mesternek édes Atya meg-lehetős tehetségű Ember vólt, és az, egy gazdag kereskedővel bizonyos kereskedésbe keveredett a’ ki ötet mint egyéb aránt mind a’ számvetésben,^* mind az adásban vevésben tudatlan embert, tetemesen meg-tsalta; és hogy meg-tsalta, azt egy akkori kereskedő Legénynek vallástételéből meg bizonyithatjuk; - de meg halálozván mind a’ két kereskedő, esküvéssel azt a’ fél próbát egésszé nem tehetjük. - Elég az hogy a’ tsalárdság arra ütött-ki, hogy egy számvetésben a’ Posta Mester Attyát a’ kereskedő Társ hat ezer forinttal adóssá teszi, és arról tőle Cartabiancát vesz, ’s már most amannak maradéki keresik a’ Posta Mesteren a’ hat ezer forintot, ’s éppen tsak nem a’ végső szententziától függ a’ pörnek ki-menetele. A’ Bíró, a’ ki nem Frajmaurer ugyan, de nagyon vágyik Társaságunkba, és minket ismer ’s meg-hitt barátinak tart, azt javasolta: hogy a’ tsalárdságot tsalárdsággal kell meg tromfolni, ’s vagy Quientantiát, vagy Transactionalis levelet; a’ Cartabiancánál későbbi dátum alatt kell valahol koholni, ama’ tsalárd kereskedőnek nevével, és akkor az említett Kereskedő Legényt is meg-esküdtetni, a’ számvetésben: annak a’ hamis Levélnek pedig meg-készítésére azt javallotta a’ Biró, hogy a’ Posta Mesternek Attya bizonyos árváknak Tutora lévén, a’ kiknek utóbb a’ Te Attyád rendeltetett Tutorúl, amaz róla le mondván (ekkor már jutott eszembe mind a’ Posta Mester személlye, hogy ismertem illyent gyermek korában, mind az Attya is) fogjuk reá, hogy az utóbbi egyesség-levél, az Árvák számadásához tartozó dirib darab írások közé keveredett, és azokat az írásokat keressük nálad, mert az Atyád kezéhez mentek. - Fogadja a’ Bíró, hogy így fel-szabaditja az Al-perest amannak keresete alól. - Már az Irását a’ tsalárd kereskedőnek könnyen tudjuk majmolni, mert egymást levelezvén akkor időben a’ két társak meg vagynak nálunk kéz írásai; a’ petsétet is ezzel a’ Barátunkal ki mettzettethetjük, a’ leveleken lévő petsét formájára; ’s úgy gondolkodtunk, hogy ollyan egyező levél formáját tsinálunk ki; hogy a’ Fel peresnek Attya, meg ismeri és vallja, hogy az elébbeni számvetés hibásnak találtatván, Társával újobban számot vetett, és nem az Alperesnek Attya, hanem ő maradt adós 50 forinttal, melly ötven forintokat esztendő alatt tartozik le-fizetni: a’ miben tehát hüsegedre ’s barátságodra van szükségünk: ez az: hogy Te adj róla bizonyság levelet, hogy az egyesség levél Te nálad találtatott-meg, az Atyád’ Tútorsága alá bizatott Árvák’ dirib darab Leveleik között.

Én ezekre a’ beszédekre nagyon meg-hökkenvén, kétségbe esett formán néztem mind kettőjökre, az én rézre mettző Barátom pedig halgatott mint a’ néma az ajtó mellett, ’s mig én késem a’ felelettel, meg-szóllit a’ Posta Mester: Ne kételkedtél, úgymond Barátom! a’ miben tsalunk, tsalárdságot teszünk tsúffá vele; egy nehány sor írásoddal engemet szerentséssé tehetsz: rossz ki-menetelétől pedig ’s szégyen vallásunktól ne félj, mert a’ Bíró meg-fogadta, hogy ő bizonyosan fel-szabadít a’ kereset alól. - Akkor meg-szólalok én is. - Bizonyosan, mondok, ha az a’ Bíró Frajmaurer vólna; sem azt a’ javallást, sem azt az ajánlást nem merné tenni.^* - Mellyre^* amazok:^* – Nem Frajmaurer a’ mint már mondánk, hanem akar lenni, és annyival inkább fog bennünket segíteni. - Értettem, hogy nem az, felelek én, ’s nem is tartom méltónak, hogy az legyen, mert még tsak a’ fel peres Attyának a’ tsalárd kereskedőnek tsalárdsága sem egésszen bizonyos, avagy-tsak nem tudatik mennyiben tsalt? és igy a’ kőltsön vissza tsalást nem tarthatom sem igazságosnak, sem ollyannak a’ mit bizonyos summára lehetne meg-határozni – lehet, hogy ő tsalt ezer forintig, ’s hát most miért tsalattassék vissza hat ezerig? - De ha hat ezerig tsalt vólna is, én nem látom szándéktoknak ’s kiváltságtoknak igazságos vóltát, avagy tsak én ugyan készebb vólnék kóldúlással élni, mint illyenre vetemedni. - ’S hát Te, kérdi a’ Kapitány, tsak nem akarsz szerentséssé tenni egy jó Barátodat, holott az neked semmiben sem kerűl?^* - Igy nem, felelek én, hanem ollyannal inkább a’ mi valamibe kerűl. De még tsak erről a’ petsét-mettzőről sem tenném fel, a’ millyen emberséges embernek ismertem, hogy ő tsaló petsétet mettzene kértetekre; magam pedig hogy tsak egy sor bizonyság-levelet sem adok, el-higyjéték - ’s hat azokat az árvák leveleit, úgymond ő – kész vagy-e ki adni kértünkre: - kész, felelek, ha nekem bizonyság-levelet adtok róla, hogy nem tsalás végett kéritek – mert utálnám magamat, ha tettetekkel a’ Frajmaurer Társaság’ szentségét annyira meg-hagynám motskoltatni. - De hát én, úgymond a’ Posta Mester, Executiót szenvedek? - Már abban mondék, készebb vagyok részes lenni, ’s károdnak egy részét szenvedni, mint-sem tsalárdsággal rajtad segiteni; avagy-tsak-azt magamra vállalom, hogy ha a’ Fel peresek meg-elégesznek azzal, hogy Te magadat újobban kötelezzed a’ pénz’ Interessének fizetésére, ’s nálad engedik maradni a’ Kapitalist; én öt-hat esztendeig kész leszek helyetted fizetni az Interest, tsak hogy illyen rút tselekedettel meg-ne motskold magadat. Ezt nagyon meg-köszöni a’ Posta Mester, ’s azt feleli; most hát úgy-mond ez úttal többre nem kénszerítünk, sem több beszéddel nem fárasztunk, hanem ha meg-engeded ebédet nálad eszünk; de azomban kérünk, hogy szándékunkért reánk görbe szemmel ne nézz, mert a’ szükség sokra viszi az embert – majd más módról gondolkodunk.

Én ezen a’ kénszeritésen, ’s az abból való ki menekedésen szerentsésen által esvén; bent hagyom őket egy kis-korig, meg követvén, hogy ki-kell-mennem tselédimhez; ’s ki menvén álmélkodám és tsudálkozám magamban; ’s hát nem méltán gyanakodtam-e én mikor a’ leg-első lépést meg-akartam tenni, hogy nem mind ollyan emberek ezek mint az én A. Barátom – tsalni – mást maga hasznára meg-kárositani, - hamis levelet tsinálni más kárára – ezek mind ollyan szörnyűségek, a’ mellyek az ezen Társaságon kivűl lévő emberekhez sem illenek – vagy talám nem is igaz az, hogy ezek Frajmaurerek vólnának; - lám meg-mondotta nekem A. Barátom, hogy vagynak sokan, a’ kik ollyanoknak tettetik magokat, de nem ollyanok; vagynak, a’ kik ott is gonosz tétemenyeikért ki-tiltatnak a’ Gyülekezetből.^* - Oh, miért nem tudom én őket meg-ismerni – bár tsak most jönne a’ Bátyám. - De hiszen elég ismertető jél az, nem régen is, hogy még hívatalra sem szabad valakit abból a’ tekíntetből emelni, hogy ő Frajmaurer – hát annyival inkább tsalni idegent ez Világi Társaságban? - bizony nem Frajmaurerek ezek – úgy de felelek ismét magam magamnak, - ha ezek nem azok, úgy a’ petsét mettző sem lészen az; a’ kinek szavain épitem ezt az okoskodást. - Nem tudom biz’ én hát már mit ítéljek? semmiképpen meg-nem foghatom a’ dolgot; el-kellene kűldenem a’ Bátyámért, hogy jöjjön hozzám ebédre ’s fejtsen ki gyanúságomból, mert én nagy kísértetek közt vagyok. - De minek kűldenék? hiszen már által estem a’ nagyján, ’s meg ajánlótták, hogy ők többet kísérteni nem fognak. - Úgy-de ha a’ Bátyám el-nem jön, ’s ezek tőlem el-mennek, én mindenképpen kételkedések közt maradok; - mert meg-kérdezhetem ugyan a’ Bátyámtól, és ha azok lesznek, írhat nekik a’ Bátyám, hogy valami dévalysággal a’ Társaság’ nevét meg-ne motskolják; - ha pedig nem azok, a’ Bátyám rájok nem esmérhet nevek után is, és én meg-tsalattatott maradok. - Mit tsináljak hát? meg-nyugtatom magamat tellyesen, ’s meg határozom abban, hogy gyanúságomat előttök ki nem mutatom, hanem ebéd után sétálni hívom ’s a’ Bátyámhoz viszem mind a hármat; ha pedig ama’ kettő el-megy maga’ útjára; itt marad a’ petsét mettző, - azt úgy is magam’ szekerén ajánlottam, hogy el-kűldöm: majd a’ Bátyám felé tsinálom az útját, ’s odáig magam is el kisérem, ez az egy meg-világositja az egész dolgot.

Illyen el tökélléssel tehát habzó gondolataimat mindenestől fogva le-tsillapítván, be-megyek Vendégimhez; míg velek tellyes kedvet tettetve egy kis korig beszélgetek, meg-készűl az ebéd, asztalhoz űlünk; de még a’ Levest alig ettük-meg, midőn Posta sip hallatik, ’s két loval be-jár udvaromba egy kotsi; nem vala elég az idő fel-kelnem, ’s a’ vendég el-fogadására ki mennem addig mig ő le szállott – jön hirtelen az ajtóra ’s bé nyitja - ’s hát ez az az én mi-napi kár vallott útas Barátom, a’ kivel jól-tettem, és a’ ki meg fogadta, hogy vissza-jövet meg-látogat ’s nálam több időt tőlt. - Köszön ez énnekem ki mondhatatlan örömmel – öszve tsókol forró ölelések közőtt - ’s el-végezvén a’ köszönést, mindjárt azt kérdi: ’s hát ezek a’ tsalóka madarak mit keresnek itt nálad? ’s mind el-nevetik magokat, amazok is, és az új vendig is – én azt kérdem: ’s hát Barátom! miért mondod Te ezeket tsalóka madaraknak? Ismerem én ezeket, felel ő, ’s tudom miért jöttek ide? - Nekem ezen szókkal mint-ha hályogot vont vólna szememre, megínt úgy meg vakított ítélet tételemben, hogy nem tudtam egyenesen gondolkodni; ’s mit feleljek hát már? - Ezek, mondám, reménylem neked jó Barátid, ’s bár ama kettőt is el-hoztad vólna magaddal, a’ kik nekem helyetted az adósságot meg fizették reménységem felett - ’s hát felele nekem az új Vendég, hiszen éppen ezek azok, a’ kikkel ebédelsz. - Én erre tsak el-bámúltam; - láttam, hogy most megint meg-vagyok kísértve, meg-próbáltattam, és ez mind előre ki tsinált dolog vala, az én játszodtatásomra, valami tsak történt ma Házamnál. - Fel-kiáltok tehát bámúlásom közbe: ki tudná a’ Ti útaitokat el-találni? Barátim! most látom már, hogy megínt egy próbán estem által – ne tartsátok tovább szememet be-kötve: beszéljétek el-már, mi ez a’ mit velem tettetek, ’s hibáztam-e a’ próba alatt vagy nem? és ha hibáztam, miben hibáztam? - Akkor el-kezdi beszélleni a’ Kapitány: Mi, úgymond, Barátom W. Városban lakunk mind a’ ketten, én valósággal Qvietált Kapitány vagyok – Hadi Tiszt ez az én Barátom is, de jó idejében bele unván a’ Katonaságba, nyúgodalomra tette magat. - Hogy hat ezer forintért magunkat tsak magunk előtt is gyanúba ejtsük ’s gyűlöletessé tegyük, arra semmi szükségünk nintsen – mert nekem van az Atyám’ örökségéből harmintz ezer forint Capitalisom, mellyből betsűletesen élek; - ennek a’ Barátomnak pedig kész pénze is elég, és két egész faluja O. Vármegyében; a’ mint hogy segiteni inkább a’ szűkölködöket, mint valakit tsalni vagy vissza tsalni kötelességünknek ismervén; mi fel is-segitettük ezt a’ jó Barátunkat, a’ kinek Te ismeretlen létedre kőltsön adtál. - A’ melly nap tőled ő el-indúlt, az nap estve nálunk hált, véletlenűl akadván hozzám, és én vezettem e’hez a’ Barátomhoz; semmit sem tudott ő az előtt mi rólunk; - de reánk ismervén, ’s tudván egymáshoz való szoros kötelességünket, jelentette baját – el beszélte mint járt veled? ’s hogy Te őtet fel segitetted ugyan; de nagyobb részét a’ pénznek kőltsön kérted; ’s kért bennünket, hogy fizessünk-meg néked helyette, ha tehetségünkben van, mert történhetik, hogy Te a’ Te kőltsönözésed miatt szenvedni találsz, az öreg Rokonodtól – modotta, hogy írt ugyan ő már dél előtt egy öreg Hadnagy Báttyának a’ ki Tégedet ismer, hogy neked a’ pénzt fizesse-meg – de mivel az is szegény állapotban vagyon, nehezen gondolja, hogy hamarjában annyi pénzt ki tudjon teremteni, - avagy tsak bizonyosan segítség nélkűl, - költsönözés nélkűl ő sem fog tégedet ki elégíteni. - Mi tehát őtet ollyan reménységgel el-botsátánk L. Városba, hogy gondunk lészen a’ kőltsönnek vissza fizetésére, és ő bizvást tsak írhat az öreg Hadnagy Báttyának, hogy már a’ pénzröl ne szorgalmatoskodjon, meg-hagytuk azomban neki, hogy felénk jőjjön, és hozzád bennünket el-kísérjen. - Ez vala hát egyik oka, hogy Tégedet meg látogassunk ’s benned személyessen egy jól tévőt tiszteljünk.^* - Másik oka pedig ide jövésünknek az vala, hogy mivel hozzád tsak egy napi járó főldre lakunk; sokkal jobb módunk van benne, hogy mostani állapotodban meg kísértsünk, szívedet ’s hajlandóságodat meg-próbáljuk mint a’ távoly valóknak, tehát most egy úttal ollyan öszve szőtt font mesterséges próbát tegyünk, a’ mellyen ha szerentséssen által esel, ez legyen elegendő jutalma egy idegenhez mutatott Barátságodnak ’s jó szivednek; mert ezzel mostani útad nagyon fog rövidűlni: a’ minthogy szerentséssen által-is-estél a’ mi próbánkon, melly hogy mesterségesebb legyen, azért kűldöttük előre ezt a’ szegény petsét mettzőt tegnap estve, a’ ki azomban, valamit magáról, kár-vallásáról, lakása változtatásáról beszéllett, az mind szórul szóra igaz. Reggel magunk jöttűnk, emennek Posta Mester állortzát adtunk, mivel a’ hoz a’ kinek személlyet játszotta nagyon hasonlit, tudtuk pedig azt, hogy a’ Te Atyád és a’ Posta Mester’ Attya egymást nagyon ismerték; Tégedet hát Frajmaurer név alatt egy azokhoz nem férhető öszve-szőtt-font tsalárdságra kénszeritettünk – utóljára jött az, a’ kivel jól tettél. - És már most mi élő ’s szemmel láto bizonysági vagyunk a’ szerentsétlenek fel-segitésére való készségednek is, és annak is, hogy szegény sorsú Barátunkat meg-nem-útálod, sőt tőlünk is ki kéred, hogy ne-legyen nehezünkre az a’ szegény útas, mert ez neked jó Barátod – annak is végtére, hogy Te ollyan tiszta, egyenes, jóra-intézett széndékkal indúlsz ez valóságos bóldogság’ útjára, ’s ollyan tsupán tsak jóbúl, és pedig minden szin mutatás nélkűl való jóbúl állónak képzeled tárgyadat, ’s annak kívánására formáltatottnak mutatod szívedet is, hogy sem neked nem elég meg győző ok (argumentun) arra, hogy tsalj, az, hogy Frajmaurereknek használsz vele, sem még azt a’ kőltött Birót sem ítéled méltónak arra, hogy Társaságunkba jöjjön, mivel nekünk tsalárdságot javasolt és tanitott.^* - Imé hát Barátom! képzeld most, mitsoda nagy örömünk vagyon nekünk azon, hogy illyen jó Lélek vágyik hittel szövetkezett Barátunkká lenni; hogy tégedet szemtűl szembe előre ismerhetünk; ’s arra a’ mire igyekezel tökéletesen el-készűltnek vallhatunk, és magunkat emberséged felől előre el-hitethetjük, minekelőtte még esküvéssel köteleznénk, mert a’ próbákat magunk tettük-meg. - Örülj hát és örvendj kedves Barátom! erősítsd örömödet, és tellyes bizodalmadat azzal, hogy mi illyen Ifjú emberben ollyan el-készűlt ’s meg-erősödött szívet találtunk, a’ millyent száz közűl egyben alig lelhetnénk, mikor illyen kétséges úton szembekötve vezettetik.

El-felejtettük az ételt örömünkben ’s tsudálkozásunkban; nekem annyira reá veszett a’ szemem a’ Kapitányra, hogy az öszve szőtt-font mesterséges próbák’ vissza gondolásába egésszen bele keveredett az eszem: ’s tsak az vala szerentsém, hogy a’ Kapitány szavai tellyes vigasztalásomra szolgálvám az öröm segétett a’ keveredésen. - Isten hozott hát, fel-kiálték, kedves Kisértők, benneteket. - Isten hozott – már látom, hogy az az örök tűz tart világot a’ setétben botorkázó lépésimnek, a’ ki éltet és világosit mindeneket, - szokik homályos szemem a’ látáshoz. - Készűl tanúlatlan Lelkem a’ titokhoz, ’s ha egy hónapig mindennap illyen Angyalim járnának; készen lennék mindenestöl, nem vólna semmi híjjom, hanem hogy vezessetek-be. - A’ mi azt illeti, felel a’ Kapitány, most is kevés híjja vagyon annak; és ha az el-tökéllett bátor sziv, ’s állhatatosság, mellette vagyon jó hajlandóságidnak, ’s virtusidnak; éppen semmi híjja sints, hanem hogy be-lépj közinkbe, ’s munkálkodd velünk együtt az emberi nemzet’ bóldogságát, építsd dűlni hajlott, sőt sok helyen le-is omládozott falait e’ nagy alkotmánynak. - Nem úgy, Barátom! felelek viszont, - érzem én még az én gyengeségemet; bezzeg az én öreg Bátyám, a’ ki veled édes Barátom! jól tenni segitett, nem tudván kinek szolgál, és a’ kit én későn tudtam-meg, hogy Társaságtokból való – az, az el-találta valóban, hol kell engemet ostromolni? ’s probálni miképpen állok, ’s úgy találta, hogy van még hijja el-készültségemnek – oda ma el-kell-jönnötök velem - ’s kitsoda az? kérdi a’ Kapitány – jelentem nevét ’s lakását; mellyre ezek tsak őszve-tsapják kezeket; ’s az néked Atyádfija? - az a’ nagy ember, az a’ mi Fő-Fő rendű Barátunk? ’s már ő is meg-próbált Tégedet, ’s helyben hagyta a’ próba ki állását? - szerentsés ember vagy Barátom!!! ’s tsudálkoznak mindnyájan – kérdi továbba az Ifjabb Vendég – a’ költött Posta Mester, hogy hát miben probált-meg? - Tsekéllységből álla felelek a’ próba; de annak kiállásában éppen ott hibáztam, a’ hol Társaságtok’ Fundamentomát kell vala vélnem lenni; meg elégedett ugyan ő tsak ugyan a’ próbával ’s eszemre adta a’ hibát, és azólta minden-nap tanitgat, ’s könyveit, a’ mellyek mostani állapotomra szükségesek, velem közli, el-beszéllem a’ próbát, ’s mikor el-végzem akkor jut eszembe: Jaj! fel-kiáltok hirtelen; megint hibáztam, hirtelenkedtem, meg-botsáthatatlanúl vétettem a’ Bátyám ellen: a’ mit segitségtekkel ’s próbáitok ki állásával közelitettem e’ széles tengeren a’ part felé; azt egy kis hebehurgyaság’ szeletje vissza mászatta velem, ki-nem tudom magamat menteni a’ Bátyám előtt. - Ezek tsudálkoznak, ’s kérdik, mi az? - Ki találtam mondok, hirtelenkedésből mondani, hogy a’ Bátyám vólt az, a’ ki segitett ezen a’ kár vallott Barátomon velem együtt; pedig nekem a’ mint emlékezem azt is meg-tiltotta, hogy ha el-jöttök, előttetek se mondjam. - Ne búsúlj azon olly nagyon, felel a’ Hadnagy, - ezt ő benne tsak a’ nagy Emberség tselekszi; - ő neki ollyan nagy rangja van köztűnk, hogy nekünk sem tartozna magát ki jelenteni, hanem-ha önként akarja egyébkor is, - és azért kívánta tőlünk, hogy nevét előttűnk ki ne jelentsd; de ha mi veled hozzá megyünk, meg fog ísmerni, ’s tudja azt, hogy mi őtet ismerjük, ’s tudjuk nagy Rangját, és így magát nem titkolja-el, és így akkor reád sem fog neheztelni, tsak Te mi reánk útalj, hogy mi kénszerítettünk ’s bíztattunk. - Jaj édes Barátom! mondám, ez ő nála nem lessz elég ki fogás, mert ő tudja azt, hogy kik legyetek Ti; és még is meg-parantsolta, hogy őtet nektek ki-ne-adjam.^* - ’S hogy tudhatta, kérdi a’ Kapitány, ha tsak levelünket nem látta? - Úgy-de mondám látta ám, és jóllehet akkor nem mondotta, hogy ismer, de utóbbi szavából azt kellett ki-hoznom. - No hát ismer, ha a’ levelet látta, felel a’ Kapitány; de azért semmit se búsúlj, mi Tégedet ki mentűnk. - Szabad nekűnk azt tudni, hogy ő vólt a’ jól tévő, - hanem ő tsak azert tiltott hát el Tégedet a’ ki jelentéstől, hogy még előttűnk se ditsekedjen jól-tételével: késön azután jutott eszembe, hogy nem éppen ettől tiltott engemet el a’ Bátyám, hanem leg inkább attól, hogy a’ velem magammal közlött jóságát, ’s jóságom’ meg-jutalmazását tartsam titokban. Meg elégedtem tsak ugyan a’ bíztatással, és azután meg-beszelvén Vendégimnek, mit írt nekem erről a’ pénzről B. Városból A? Barátom, és hogy ’s miként kötödhettem vólna én ő vele és az öreg Hadnagyal, ebből tréfás nyájasságokra terjedett ki a’ beszélgetés, - be szóllitjuk az Inasokat, ’s folytatjuk az ebédet.

Ebéd után két szekérre fel-űlvén, el-megyűnk az öreg Bátyámhoz mind az öten; otthon találtuk őtet, még az asztalnál űlve – mitsoda öröm vólt ott? - én azt le nem tudom beszélleni, azt gondoltam, hogy Menyországban vagyok – el-beszéllik az én Vendégeim, hogy engemet miként kisértettek-meg; és millyen nemesen állottam-ki a’ próbát; tettzett a’ Bátyámnak, és ő igen örűlt; azomban alig telik bele egy óra jön utánnam a’ lovászom ’s kérdem tőle, mi baj van a’ háznál, vagy mi dolga van velem? - Semmi nem egyéb Uram! felel a’ lovász; hanem mihelyt az Urak el-jöttek a’ Háztól, tsak hamar érkezett Postán egy Hadi Tiszt, és egész bátorsággal be-szálván hozzánk, tudakozza az Uramat, hogy hol van? ’s parantsolja, hogy készíttsenek neki ebédet. - Én minden betsűlettel felelék neki, hogy az ebédet ugyan meg fogják készíteni; de az Uram jön-e ma haza vagy nem? nem tudom; mert ma négy Vendége vólt, a’ kik útnak indúlván, el-kísérte őket ide fél órányira egy Faluba, a’ hol egy öreg Ur lakik, az Uramnak Báttya, annál pedig gyakran ebédet, és sokszor vatsorát is eszik az Uram, ’s most mivel ebéd után indúlt hozzá, történhetik, hogy nála hál. Erre nekem azt feleli a’ Tiszt, hogy ő vatsorát nem várhat, az Urammal pedig néki beszélni kell, - hanem félre híván engemet; menj, úgymond, az Urad után, ’s mond-meg neki, - de tsak magának: hogy egy Frajmaurer keresi a’ Házánál, - de tsak magának mond ám. - Erre a’ szóra én meg-ijedtem. - Isten tudja mit nem tehet a’ Háznál a’ Frajmaurer? azért mindenütt nyargalva jöttem, hogy az én Uramnak hírűl adjam, mi tévők legyünk vele?

A’ lovásznak ezen szavaira el-nevetjük magunkat mindnyájan, hogy ő meg-ijedt a’ Frajmaurertől; és én meg-parantsolom neki, hogy várakozzon oda ki, - mindjárt válaszolok, - amazok öten, a’ kik gyanitották a’ dolgot, egymás szemébe néznek, nekem egy szót sem szóllanak.^* - Én pedig, Uraim! mondom, - van-e kedvetek mindnyájan hozzám jönni, ’s azt az újonnan érkezett Barátunkat nálam látni? vagy inkább itt maradtok? - ha el-jöttök, meg-izenem neki, hogy várjon be bennünket, ha pedig itt maradtok, azt izenem, hogy jöjjön ő is ide – fogasson-be az én szekerembe. Mellyre a’ Bátyám, mosolyogva azt feleli: Azt ugyan édes Ötsém! fogadom, hogy ha meg ízened, hogy mind veled megyűnk, a’ Te Vendéged minket be-nem-vár, ha pedig ide hívod el-nem-jön – hanem leg-jobb lessz most neked haza menni magadnak, ’s addig is Vendégedet múlattatni; mi pedig majd nap-nyúgot tályon mind nyájan hozzád megyünk ’s nálad eszűnk vatsorát. - Én ártatlanúl gondolkodván a’ dologról, - jóvá hagyom a’ Bátyám javallását – őket el-hagyom, ’s magam haza megyek.

Már teritették a’ Tiszt számára az asztalt, mikor haza értem; alig szállok le a’ kotsiról; meg szóllit engemet a’ Tiszt nagy lármával; hol jársz, úgymond, Atyámfia! miért ne tudtál egy kitsinyt késni az ebéddel? hogy nekem is jutott vólna valami, leg-alább az ebéd farkából. - Mindjárt lessz Barátom! felelek, nekem jó szakátsom ván, hamar készít – de Te inkább miért jársz ollyan későn? vagy miért vagy ollyan idegen, hogy egy éjtszakát sajnállassz nálam tőlteni. - Há, Atyámfia! felel a’ Tiszt; körűl néztem a’ Házadat mihelyt le-szálottam szekeremről, semmi ollyas Asszonyt vagy Leányt nem láttam udvarodban, a’ ki engemet az éjtszaka múlattasson ’s szolgálatomra legyen; én pedig ollyan Frajmaurer ember vágyok, hogy a’ nélkűl hálni nem szeretek, ’s ugyan azért az éjtszakai szállásban nagyon válogatós vagyok. - Én ezeken a’ szókon mindjárt meg-ütköztem ’s nem tudtam mire magyarázni. - Barátom! felelék, én úgy hiszem, hogy hozzám nem Asszonyért, hanem magam’ kedvéért jöttél, ’s talám egy éjtszaka nem sajnálod kívánságodtól az időt meg szakasztani, és annak nagy részét barátságos beszélgetésben tőlteni. Majd meg-látom mondá,^* meddig késhetem; tsak adass most hamar ennem; el-válik ebéd után ha fel-találom-e nálad a’ mit keresek? mert nekem most Jó Barátokra van szükségem, szorúlt ember vagyok.^* Többet ekkor nem szólhatott, mert fel-adá a’ szakáts az ételt – le-űlök én is vele által ellenbe, - ’s előre mint a’féle ismeretlen gazda, kezdek a’ késő és vékony ebédről követölődzeni. - Itt van, mondom mosolyogva, Barátom! a’ mit az Isten adott ’s a’ szakáts meg-főzött, meg engedj ha kurta lessz az ebéd; adj neki inkább osonna nevet. - A’ mit az Isten adott? felel ő, gúnyolódó hanggal: - a’ mi termett, termett, nem a’ mit Isten adott; ’s mitsoda az az Isten? ’s hát Te Frajmaurer akarsz lenni, ’s még arra sem tanítottak meg vezetőid, hogy mind mese az, a’ mit a’ Papok az Istenről álmadoznak? - Én ezen szókra még jobban meg-döbbentem, ’s nézek a’ szájába ennek a’ vakmerő Tisztnek; ő pedig látván bámúlásomat, ’s azt vélvén, hogy tanúlni akarok tőle, folytatja beszédjét tovább. - Az Isten úgy-mond ez a’ Világ, melly soha sem kezdett lenni, ’s soha el sem múlik, ’s meg-nem-szűn lenni: hanem vagynak neki bizonyos változásai, mellyeken mint egy egyet fordúl, ’s az emberek azt vélik, hogy akkor teremtetett a’ Világ. - Moses azt meséli, hogy az Isten teremtetett Férjfit és Asszonyt; egyet-egyet, ’s abból lettünk mi, pedig már akkor Adámon, és Eván kivűl elég ember vólt. - Azt meséli; hogy hat napon teremtette az egész világot – szegény Moses! - mintha ollyan könnyű dolog vólna semmiből illyen nagy alkotmányt tsinálni, hogy azt hat napok alatt meg-készűljön – nem készűlt az szegény Móses! hat nap alatt, hanem készen vólt minden kezdet nélkűl – vagy tsalt Móses, vagy nem tudott a’ dologhoz. - Ebben az örökké való világban térem minden, őnként, magától a’ Természet által, mellyet ha Istennek nevezel, ám Te lássad. - Ezek a’ termések születések, szaporodások, addig változnak, ’s kőltözködnek egyből másba, hogy harmintz ezer esztendő múlva, megínt illyen formába öntődik a’ Világ, a’ millyenben most van; - én éppen az leszek a’ mi most vagyok, ebéd után késön hozzád jövök – harmintz ezer esztendő múlva osonna tályban éppen itt fogok űlni, veled által ellenben, ’s eszem ebből a’ tehén húsból; de ezt sem nekem sem néked nem az Isten ádja, hanem az ökör születik elébb borjúnak, azután meg-nő, meg hízik, magától, a’ tsupa Természet segitségével; a’ Mészáros le-vágja, a’ szakáts meg-főzi ’s én meg-eszem.^*

Már tovább nem szenvedhettem, gondolván magamban, hogy ez, ha jó vólna is a’ miből ezt a’ zűr-zavar le-irást tanúlta, de azt sem érti a’ mit hisz; és vagy örűlni indúlt, vagy meg-átalkodott agyafurt embernek kell neki lenni, a’ mint minden maga-viseletéből ki tetszik. - Barátom! felelek tehát; - miért kissebbited Te Mósest, a’ ki ollyan bőlts és tanúlt ember vólt, hogy Te ugyan magadat, semmiben hozzá nem hasonlíthatod, ha-tsak a’ puskával jobban nem tudsz bánni, mert azt Móses nem értette, (nem ám, közbe szóll a’ Tiszt, mert ő tsak a’ páltzájaval hadakozott, ’s azzal a’ vizekenn is Ország útat készitett, de én erre tsak vállat vonitván, folytattam a’ Beszédet) Országot fundált ő, és meg-mutatta, hogy ha ő egy gyáva Nemzetséget ollyan fényre tud hozni ’s Birodalmat teremt belőle; az Isten annyival inkább, tud világot teremteni – nagyobb ember vólt ő, mint-sem hogy Te annak tsak sarujának szíjját is meg-óldhassad; sőt tőbbet mondok; nagy Frajmaurer vólt ő – (akkor a’ szemembe néz a’ Tiszt) a’ kit néked, ha Társaságodat meg-tudnád betsűlni, betsűlnöd kellene, és inkább annak írásaiból szedegetnel Principiumokat, a’ mellyekből Systemát tsinálhass magadnak a’ világ és természet felől, mint őtet ki tsúfolnod, ki nevetned.^* Az Istent pedig, Barátom! előttem ne káromold, mert azzal engemet nagyon meg bántassz és a’ Frajmaurer társaságtól is idegenitessz. - Ha ollyan értetlen és zavart hitben ’s rossz értelemben vagy – tartsd magadban, - mással ne közöld, mert azzal a’ jó érzésű füleket meg-botránkoztatod. - Ezek tsak ollyan embernek való gondolatok, a’ ki minden éjtszaka tsak amúgy vaktában keresett Asszonnyal szeret fekünni, ’s első gondja is az, ha betsűletes Emberhez megy, ha van-e ollyan a’ Háznál, és azt többre betsűli a’ Nemes Társalkodásnál. - Ezen pirongatásokra el-pírúl a’ Tiszt, ’s kezdi magát eszre venni, hogy kedvem ellen beszél, és talám magának is szándékában, mellyel hozzám jött, kárt fog-tenni; - meg-forditja tehát a’ beszédet. - Barátom! úgy-mond, én nem tsabitalak sem egy sem más értelemre; hogy tréfálok velled, azt ne ellenezd, higyd az Istent, és higyj Mósesnek a’ mint neked tetszik, én nem bánom; az ítélet-tétel és a’ gondolat nintsenek törvény alatt, annyival inkább szabad kőmívesben – a’ mit az éjjel Háló-társról nyájasságból mondottam, az is tsak tréfa: én többre betsűlöm barátságodat, mint azt, hanem tsak sijetésem okáúl tevém azt elődbe tréfából. - Imé hát az éjtszakára meg-maradok, kivált ha kérésemet tőled meg-nyerem; melly tsak abból áll, hogy én most új Tiszti rangot kapván, egy kis kőltségre van szűkségem. - Jól vagyon Barátom! felelék, - hiszen, ha mar reggelig itt maradsz erről eleget beszélhetünk tovább is, most beszéljünk másról – menjünk a’ kertbe múlatni. - Ki menvén tehát, sok-féle tudakozódásomra tett feleletjeiből a’ többek közt azt tanúltam ki, hogy neki az a’ szerentsétlen útas, a’ kivel én jól tettem, és a’ ki most a’ Bátyámnál van, jó Barátja, és azt állitotta, hogy az derék és jó rangú Frajmaurer.

Több beszélgetések között el-közelgett az^* estve, és egyszer, mikor meg-sem gondolnánk, a’ kertben sétáltunkban, meg érkezik a’ Bátyám több Vendégeivel eggyűtt, és jönnek a’ kertbe felénk. - Nézi a’ Tiszt, ’s kérdi tőlem súgva, hogy kik ezek? - én súgom néki, hogy ezek mind Frajmaurerek, - az alatt oda ér a’ Bátyám; engem meg-tsókol – kérdi a’ Tisztet ki-legyen, - az meg-mondja a’ maga nevét – látja azomban a’ Tiszt ama’ szerentsétlent, a’ kit az elébb Barátjának vallott, ’s látja amaz is ezt, de egyet sem szólnak egymáshoz. - Én nem tudtam mire vélni, de nem is űztem-fűztem a’ dolgot, hanem kezdem Vendégimet a’ kertből be-vezetni a’ szobába. A’ Tiszt legutól maradván, kínálom őtet is, hogy menjen-be – mindjárt, úgymond, tsak tessik be menni, én egy kitsinyt félre megyek – el-is-ment, és attól fogva nem láttuk őtet, sem sohol nem találtuk, - vártuk ugyan sokáig be-jövetelét, és az én Vendégim mind addig, sem jót sem rosszat felőle nem-szóllottak. - Nézettem az árnyék-széken, - nem vólt – nézettem mindenűtt, valahol tsak keresni lehetett – sohol sem vólt – utóljára, mikor már az ételt fel kellett vólna adni; és én ő miatta késleltetném a’ vatsorát, hogy talám haza kerűl; mert gyanuba estem maga tulajdon szavai miatt, hogy talám valahol Menyetskébe botlott, ’s azzal tőlti kedvét: el-unván a’ Bátyám a’ várakozást, tsak tálaltass^* kedves Ötsém! úgymond, mert ha azt a’ Tisztet várod, úgy ugyan reggelig sem eszűnk. - Ha parant[s]olod, felelék, én nem bánom, többen is vagyunk, egy miatt nem koplalhatunk, ha ugyan ehessek vagytok; de én ugyan részemről azt sem bánom, ha meg-várjuk, mert én úgy is későn szoktam vatsorálni – már a’ mint nektek tettzik szolgálatotokra van asztalom; majd annak az el-tévedt Barátunknak téte[te]k-el valamit. - No, úgymond, édes Ötsém! annak ugyan ne tétess, se arról ne szorgalmatoskodj; mert fogadom, hogy azt ugyan se ma se hólnap nem fogod látni, nem is tudom hol eszik ő ma vatsorát – bűz annak mi köztünk maradni. - Én ezekenn mind tsak bámúlok, ’s nézek a’ Bátyám’ szeme közé – ő pedig nevet. - Látván tehát, hogy ez megínt kisértet, vállat vonítok – tálaltatok^* – le űlünk, eszünk iszunk – jó kedvünk van – a’ Tisztről senki sem emlékezék egész vatsora’ végéig.

Vatsora végével a’ tselédek ki menvén a’ szobából a’ Bátyám azt kérdi: No hát édes Ötsém! úgy-e hogy ekkoráig is híjjába vártuk vólna a’ Tisztet – az Téged’ meg-akart tsalni – hogy-hogy? kérdem. - Én, mond’ á’ Bátyám nem ismerem, ’s nem is tudtam vólna, kitsoda’ hanem ha ez a’ jó Barátunk előre meg-mondotta vólna, kinek gondolja? ő ismerhette, felelek, mert az a’ Tiszt is azt mondja, hogy az ő néki jó Barátja. - Isten mentsen-meg, úgy-mond a’ szerentsétlen Vendég, az ollyan jó Baráttól, mint az a’ Tiszt. - ’S hát ő nem Frajmaurer? kérdem. - Ha tsak egy vólna is, felele, ollyan veszett tag társaságunkban, el-kellene pusztúlni mindnyájunknak ő ugyan azt beszélli, és azzal sokakat meg-tsalt már, ’s Társaságunk’ betsűletét kíssebbiti, hogy ő Frajmaurer – de én már a’ minap L. Városban, nyílván meg-mondottam néki, hogy vigyázzon magára; mert ha még egyszer azt fogjuk szájából hallani, rossz következhetik belőle, ’s azért illantott ő most el – büdös vólt neki velünk maradni – hogy hát meg-tudhasd Barátom! ímé el-beszélem – ez egy ki-tsapott Tiszt, a’ Tiszti kar sem szenvedhette tovább erkőltstelenségét, hanem kérte a’ Felsőséget, hogy botsáttassék-el, mert már vele senki sem fog szolgálni. - Egy jó Lelkű Kapitány a’ ki valósággal Atyánkfija, szánakozásból partját fogta, ebéddel, vatsorával tartotta jó darab ideig – történik azomban, hogy én el-érkezvén L. Városba, a’ Kapitánnyal tsak hamar meg-ismerkedem; ’s egykor éppen akkor mentem hozzá, mikor a’ Kapitány a’ szallásan lévő külső szobában aludt: ama’ ki tsapott Tiszt pedig, hasznára akarván forditani a’ Kapitánynak déllyesti álmát, be-megy a’ belsőbb szobába, ’s annak a’ folyosóra nyiló ajtaját belőlről ki-nyitván, egy rab Tzigány Asszonyt (mert a’ Város’ tömlöttze is abban az udvarban vólt) fel-vezet, bilintsét valami mesterséggel le-veszi, ’s vele fertelmeskedik, reá zárván ismét magára a’ folyosóra-nyíló ajtót, mellyet azután onnan tudtunk-meg, mert a’ rab el-illantott, és másodszor is meg-fogattatván, ki vallotta a’ dolgot. - Én egész bizodalommal lévén a’ Kapitányhoz, mivel az ajtó sem vala be-zárva, be-mentem, ’s fel-is-kőltöttem jó Barátomat – beszédbe eredünk; ama Tiszt, hallván a’ beszédet a’ belső szobába, tudta már, hogy fel-ébredt a’ Kapitány, és igy nagy tsendesen ki szökteti búja társát, maga pedig bent marad, - és mint-hogy mi bátran beszelgettünk, semmitől nem tartózkodván, minden leg-kissebb szavunkat is meg-halhatta; tudta ő azt, hogy a’ Kapitány Frajmaurer, és magának is abból szerzett Frajmaurer nevet ’s némellyek előt hitelt is, hogy ő vele, igen szépen bánt a’ Kapitány, és sok jót tett vele könyörűletességből. - Én éppen az nap fizettem ki kőltsönözőimet a’ Te segitségeddel, kedves Barátom! és abbeli örömömben, mert mint-ha nagy követ vettek vólna-le vállamról, beszéllem Kapitány Barátomnak veled való történetemet: ’s tégedet le-festelek előtte, mind arról, hogy most szándékozol Társaságunkba jönni, ’s már közel vagy hozzá. - Ezeket az alattomos Tiszt mind jól hallotta; hallotta azt is, mert el-beszéllettem, hogy engemet az én Ágyasom lopott-meg, ’s miként mentegettem én előtted az én hibámat, miképpen magyaráztam az Isten’ parantsolatait, és ebből hihető, az ő tsalfa Lelke Frajmaurer vallást formált magának, mintha mi az Isten rendeléseit semminek tartanánk, a’ bujaságot, akar kivel szanaszélt való fertelmeskedést szabadnak állítanánk, ’s más e’ féléket: lehet, hogy talám több Katona Tiszt Pajtásitól is a’ kiket ő Frajmaurernek itélt, kapogathatott hasonló principiumokat; elég az hozzá, hogy ő harmad-negyed nap alatt magát sok helyekenn, Barátinknál is, a’ kiket ő nem esmert Atyánk’fijáinak lenni, ugy adta ki mint Atyafit, azomban zabolátlan erkőltsöt mutatott mindenütt, mellyről ez előtt is nagyon meg-vala már jegyezve, és egy jó szívű Ifjút meg-is tsalt.^* - Negyed-nap alatt jelenti magát a’ Kapitánnyal, ’s kérdi, hogy tegye őtet Frajmaurerré; a’ Kapitány kezdi magát tagadni, hogy ő nem az, a’ világ meg-tsalja magát, hogy őtet annak nézi. - Ne tagad; ugy mond a’ Tiszt, hiszen hallottam én negyednapja a’ Ti beszédeteket ezzel ’s ezzel az idegennel – én a’ belső szobában halgattam mindeneket – el-kellett a’ Kapitánynak hinni, mert az nap meg-fogták az el szökött rab Asszonyt – ki sűlt a’ gonoszság – meg hallván ezt a’ tsalatott Ifjú is, megy a’ Kapitányhoz; - panaszolja baját – nagy zűrzavar történik köztünk, az Atyafiak között. - A’ Kapitány nekem a’ dolgot el-beszélvén, én tsak hűledeztem bele, hogy engemet hát harmadnap alatt az egész Város ismerni fog, és rólam a’ miatt a’ selma miatt balúl itélni. - Alig^* tudtuk el-nyomni a’ dolgot – még a’ Kapitánynál válék ’s búsúltam, mikor jön a’ Tiszt, és igen vigan köszön a’ Kapitánynak; a’ Kapitány pedig tűzbe jövén le-pirongatja keményen, ’s el-tiltja társaságátol, - meg-tagadja tőle további jó akaratját – egy aranyat ád néki - ’s kéri, hogy menjen-el a’ Városból, és keresse más modját el-élhetésének. - Én pedig reá támadok, ’s meg-mondom néki nyilván, hogy ha többé magát Frajmaurernek meri nevezni, a’ mi rajta esik, magának tulajdoníttsa, ’s meg-fogadta, hogy ő többé soha sem tselekszi – harmadnap alatt megint el-jön az útnak eresztett Tiszt a’ Kapitányhoz, ’s kéri őtet, hogy már az egy arany el-kelvén, neki nints miből élni, hanem szánakozzon rajta, ’s addig ne űzze-el magától, míg én el-nem megyek a’ Városból. - Ezt nekem meg-beszélli az én Barátom, hogy vigyázzak magamra, ’s ne tudassam, mikor el-megyek, mert ez a’ Tiszt alig ha nyakamra nem köti magát, ’s még az úton valahol szégyenbe dönt – pedig most látom már, hogy nem az vólt a’ Lelkében.^* - Én tehát egy estve el-butsúzván jó Barátimtól, hajnalban Postára űlök ’s el-megyek – tsak azt várta hát a’ ki-tsapott Tiszt, hogy én el-jöjjek ’s úgy gondolkozott, hogy ő majd késöbben érkezik hozzád, engemet itt nem talál – nem lessz, kinek reá ismerni, ’s Téged meg-tsal. Hidd-el kedves Barátom! hogy mihelyt Lovászod’ szavából értettem, hogy egy hatalmasan parantsoló Frajmaurer van nálad a’ ki veled akar beszélleni; mindjárt, mintha a’ fülembe súgták vólna, hogy az lészen az – és ímé ezek a’ jó Barátim meg-mondhatják, mennyire sijettettem én őket, hogy menjünk, sijessünk hozzád – mert mind az járt az eszemben, hogy ha magaddal lehet két három óráig bizonyossan meg-tsal - ’s hát mond-meg már mit tsinált? probált-e valamit?

Még a’ számot sem tátottam-fel a’ feleletre, mikor a’ Bátyám közbe szóll. - De én bizony, úgy-mond, mihelyt a’ Lovászod a’ követséget el-mondotta; rossz karakterű embernek, tséltsap pajzán gyermeknek, ’s haszontalan fetsegőnek véltem őtet: és meg-mertem vólna esküdni, hogy nem társaságunkból való, a’ mint hogy meg-is mondottam előre, hogy az sem ide nem jő, sem minket be-nem-vár – mellyre a’ másik Atyafi: - de-hogy várt vólna úgy-mond, hiszen éppen abban vala neki reménysége, hogy a’ Vendégek el-mentek; ’s ha talám gondolhatta is hogy én vóltam egyik Vendég (mert egyéb-aránt mivel én ezen jó Barátimnál is két napot tőltöttem az útban, ő engemet itt már régen által mentnek gondolt lenni) de azt hitte, hogy ott meg-sem-állapodtunk, hanem útunkat követtük, ’s azért merte ollyan bátran izenni, hogy ő Frajmaurer, ’s ha azt nem izente vólna szerentsére, első látásra meg-ijedtem vólna, hogy utánnam jött, nyakamra akarja magát kötni, a’ mint a’ Kapitány meg-intette előre. - Mellyre a’ harmadik Vendég – De, úgymond, mihelyt ő látta azt hogy a’ Bátyád Tégedet meg-tsókolt, mindjárt halaványodott. - Bizony úgy am – mondék én – mert én tökéletesen el-hívén, hogy ő nekünk Barátunk, ’s még távolyról kérdezvén ő is, hogy kik ezek? azt súgtam a’ fűlébe, hogy ezek mind Frajmaurerek; hanem azon el-hűltem, hogy hozzád, a’ kit tsak az előtt valla jó Barátjának, egy szót sem szóllott sem Te ő hozzá, ’s akkor mindjárt gyanakodtam, de nem tudtam mire magyarázni a dolgot? - Szegény Ötsém! mond az öreg Bátyám, ’s hát Te el-hitted, hogy ő betsűletes ember, ’s minket is előtte betsűlettel el-árúltál. - Mit tudtam tenni: felelék; hinnem kellett neki, Ti sem adtatok semmi oktátást, - most jut már eszembe A. Barátomnak intése, hogy vígyázzak, mert sokan vagynak Angyal bőrben járó Ördögök, ’s engemet meg-tsalhatnak – vigyázzak a’ jelre, melly ez, hogy emberséges ember legyen, ezt pedig ebben fel-nem-találtam és még is hittem neki. - De kedves Barátím! a’ nagy buzgóságnak – a’ Társasághoz való szertelen szerelemnek tulajdonittsátok hibamat, kérlek – és annak hogy ezt az Atyánkfiját ismerte az a’ Tsalárd, ’s Barátjának vallotta – és meg-vallom, könnyű is vala el-hinnem, (mosolyogva fordúlok felé) mert az is menyetskét keresett udvaromban leg-elősször is.

El-érté a’ tréfát az én jó Barátom, hogy ő néki is Menyetskéje vólt, ’s édesen fogadá. - No hiszen úgy-mond adál már egyszer értte egy prédikatziót; de mond-el már miképpen tsalt-meg a’ szökött Vendég? Nem tsalt, felelek, hanem ha Ti ide nem jöttetek vólna, de elől kell kezdenem: Ő engemet bátrabban és sokkal nagyobb bizodalommal szóllított-meg, mint akarki közűletek, pírongatott, hogy nem késtem az ebéddel; - vatsorára ’s hálásra marasztván azt felelé; nem maradok, mert sem menyetskét sem Leányt nem látok a’ háznál. - A’ mi több, az ebéd felett bele-kötött Mosesbe, az Istent meg-tagadta – hogy a’ Világ az Isten, azt beszélte – hogy Moses vagy hazudott a’ teremtés’ könyvében, vagy nem értette a’ dolgot – hogy a’ világ örökké való és minden harmintz ezer esztendőben ugyan ezen formára, mellyben most van, vissza tér, ’s más több illyeneket. - Mellyre a’ Bátyám: - szegény okos, úgy-mond – hallott ő bizonyosan homályban valamit valamellyik Atyánkfijától, ’s azt gondolta hogy már az nálunk Vallás, ’s mi mind ugy tartozunk hinni: hallotta talám miként probáltatik a’ Világnak igen régisége, a’ kővé vált tsontokból – hallott valamit az egymáshoz vonszó, ’s egymástól el-futó nagyobb testek’, világ-részek’ fordúlatiról – a’ főld tengely vég’ helye változásiról, tanúlhatott valamit a’ Moses’ tzáfolóitól, tanúlhatott valamelly értetlen szókat a’ bizonyos esztendő számra határozott periodusokrol, mellyek alatt e’ nagy alkotmány’ minden részeinek meg-oszlatása; egyből másba kőltözködése, ezer még ezer tsatornákon által menése meg-készűlhessen; ollyan régi Irókat pedig talám ismerhetett is, a’ kik a’ világot vélték Istennek lenni, vagy rosszúl érthette némelly Atyánkfijainak,^* mellyel kivált a’ P. Városiak nagyon is vissza élnek, az egy közép pontban öszve-vonúlt erőről, ’s annak egész a’ végtelenségig ki terjedéséről, ’s a’ mindenütt jelen való örök-hatalomnak, magát a’ világnak meg-mérhetetlen vidékjével, ’s annak minden részeivel, az illyen ki súgározásnak útján való közléséről, ’s más hasonlókról – mellyekből ő egy ostoba systemát tsinálván magának, azt Frajmaurer vallás gyanánt árúlja, ’s úgy hitegeti a’ gyengéket - ’s hát mit feleltél reá? édes Ötsém!

Egy darabig halgattam, mondám; de utóbb bele unván a’ békességes tűrésbe, ki kőltem ostoba okoskodása ellen, és nyilván tudtára adtam, hogy az Istenről való értelme, vagy is tagadása nekem ellenemre, boszontasomra, ’s sérelmemre vagyon: - a’ mi pedig Mósest illeti, azt ollyan nagy embernek, mélly Philosophusnak; Ország’ fundáló Fejedelemnek vélem, a’ kinek ö minden bőltselkedésivel eggyütt is kaptzaja sem lehet, sőt úgy hiszem, hogy Móses Frajmaurer vólt, és így ő a’ maga fészkébe rútít mikor Mósest motskolja – arra mindnyájan nagyot nevettek az én Barátim ’s azt kérdi a’ Bátyám, hogy hát miként szenvedte a’ feleletet a’ szökött Tiszt? meg-változott, felelek, annyira hogy meg-is követett, azt mondván, hogy tsak engemet próbált, egyéb-aránt ő azzal nem törödik akarki mint higyje – azután hozzá fogott a’ kéréshez, hogy ő úgy-mond szorúlt ember jó Barátokra van szüksége – ő most új Tiszti rangot kapott, mellyhez neki sok kőltség szükséges – mellyre és egész emberséggel azt feleltem, hogy mivel már éjtszakára úgy is itt marad, elég időnk lészen ehez. - ’S hát – azt kérdi a’ Bátyám, adtál vólna-e neki valamit? - Igen is mondék, adtam vólna; de már adományomat arra halasztottam, míg hozzátok szerentsém leszen, hogy azt a’ Ti itélet-tételtekhez mérsékellyem, - mert igaz ugyan, hogy én hittem ő néki leg-inkább azért, hogy ezen jó Barátunk’ ismeretségére útalt; de tsak ugyan gyanakodtam, hogy valyon nem abból a’ rendből való Atyafi-e ez? a’ mellyről nekem intést és tanátsot adott A’ Barátom: a’ kik tudni illik meg-jobbithatatlanok és a’ miatt a’ gyűlekezetből ki-tiltatnak.^* - ’S^* hát az ollyanoknak adnál? kérdi a’ Bátyám.^* - Igen is, ha bizonyos vólnék benne, hogy akarmelly tekíntetre nézve használhatok vele; egyébaránt még annyi Tudományom sints, hogy mérsekelni tudnám az adományt az illyen állapotokban, azt még tőletek akarom ezután meg-tanúlni – elég az most, hogy most én ő tőle meg-szabadúltam, ’s úgy tetszik, fáj, hogy valamit tsak-ugyan nem adhattam néki.

Ez leg-alább nem érdemes reá, felel amaz Atyafi, mindazonáltal hiszen ő is tsak ember, nem vétkeztél vólna, ha segítetted vólna; de azomban igen jó vólna őtet utól érni: ’s a’ dolgot úgy igazgatni, hogy ez a’ gaz ember tovább Társaságunk’ betsűletét ne veszesse; nektek nem annyira fájhat mint nekem, mert én szemmel látó tanúja vagyok tőbbszöri tsalfaságainak is. - Még többet szóll vala; de az öreg Bátyám intvén szemével, fel-kel az Asztaltól – fel-kelünk mi is mindnyájan, ’s be-megyünk a’ belsöbb szobába, a’ hol tovább tizenegy óránál több nyájas beszélgetésekkel tőltögetvén az éjtszakának egyik fél részét; egyszer az öreg Bátyám, vévén észre, hogy a’ Vendégek álmosak. - Atyámfiai úgymond; az éjfél közelget; szükséges hogy hozzátok egyet szóljak, minek-előtte el-mennénk a’ nyúgodalomra – tulajdon szájatok vallása, ’s az én magam tapasztalásim is azt bizonyítják, hogy ez a’ mi Barátunk, ’s nem sokára hites Atyánk’fija, egy-nehány kemény probáltatásokon, ollyan nemes meg-határozással ’s szerentsés ki menetellel ment által, hogy azt alíg véltük vólna illyen Ifju idejű embertől, - állhatatosságát meg-mutatta – szánakozó szíve, nagy embersége a’ tisztességet kívánó nemes indúlatja, szent Társaságinkat tisztelő álhatatossága, nyilván való nem tsak mi előttünk, hanem már azok előtt is, a’ hol első lépését meg tette. - Én ugyan már el-kezdett útjat meg-nem-bontogatom, sem vele a’ hátra lévő lépést által nem ugratom, a’ mint azt előtte magam is nyilván ki-jelentettem.^* - Nem akarnám azt tsak a’ miatt is, hogy ő vele vér-szerént való Atyafiságom, talám eránta jó ítélet-tétellel lenni felesleg is segitene; de mivel magatok kértetek arra, hogy ez illy rövid idő alatt ki állott sok próbájiért, a’ második lépesen ejtsük által őtet; én benne veletek meg-egyezek ’s B. Városbéli Barátimnál azt magam levél által el-végezem – Te azért szerelmes Ötsém! édes Barátom! nem fogsz többé próba-képpen senkitől is kísértettni, ment leszel minden áll-ortzás jelenésektől, - és imé most azok alól ezen forró tsókjaimmal; jelen-lévő Barátimmal együtt fel szaba[d]itlak: úgy intézd azomban életedet ezután is, hogy a’ mi a’ kisértések alól fel szabadit; az, az emberséges emberhez illő magad alkalmaztatása, ’s a’ jó erkőltsökre kötelező Törvény alól fel-nem-óld – hibás tetteid, rossz, és hozzád illetlen tselekedeteid szemünkbe fognak tűnni ezután is, és eddig tett jó lépésidet is, vagy be-motskolhatják, vagy mindenestől fogva el ronthatják. - Légy tehát állhatatos mindenkor. - Akkor meg-tsókol a’ Bátyám, és a’ több Barátim is rendre mindnyájan, ’s mindenik egy-egy különös szép intést ád hozzám.

No már most kedves Ötsém! monda továbbá a’ Bátyám, velem az én fel-tett útamra el-nem jöhetsz – engemet el-nem kísérhetsz – adja Isten, hogy mire én utamból meg-fordúlok, tégedet már a’ küszöbön belől Társaságunk kebelében ölelhesselek; - Tégedet az örök Hatalom mindenben mint-egy tsudaképpen segitett, egyik próbád a’ másikra; a’ következendőre, mintegy Tanító Oskola vólt – azt kell ki-hoznom az eddig valóból, hogy nem tsak be-mégy a’ Társaságba szerentséssen – hanem hasznosan munkálkodó Epitő is lészen belőled. - Én neked egy Levelet fogok kezedbe adni, mellyet bizonyságúl viszel A: Barátodhoz: ’s ő a’ többire meg-fog-tanitani, a’ mik még szükségesek lesznek. - Ezek a’ három Barátink hólnap reggel el-mennek, ma is tsak erre a’ ditsősséges éjfélre várakoztak. - Én pedig meg negyed-napig itthon maradok – én hozzám minden-nap el-jöjj, és magadat kis könyvtáromban jobban is tökéletesítsd; ’s ha mi nehézségid vagy gyanúid lesznek, bizvást jelentsd-meg. - Ezt a’ szerentsétlen^* szegény petsét-mettzőt pedig magunktól el-ne botsássuk, hanem Te vidd-el magaddal; sőt kérjed a’ másik utas jó Barátunkat is, hogy ha maradhat, veled útazzon negyed nap múlva. - Ennek a’ szerentsétlen szegény Legénynek állapotjára pedig gondotok legyen, ha az Isten B. Városba visz szerentséssen.

Én a’ bámúlás és az öröm közt nem tudtam szavaira semmit felelni; mint a’ néma tsak veszteg halgattam, úgy-tettzett, mint ha Angyalok lettek vólna nálam, a’ kik siettettek ki-menni a’ szentségtelenek közűl mint Lótot. - Nem győztem bámúlni jóságokonn, hogy engemet illy hirtelen a’ második rendű próbáláson is által ejtettek: alig vártam, hogy a’ Bátyám ágyat kérjen, hogy én is le-fekhessem, és az álom helyett a’ gyönyörködtető gondolatok szárnyjaira bizzam repeső elmémet. - Nem is késtünk semmit, álmasak lévén a’ vendégek, nyugodalmat kivántunk mindnyájan – el-válunk egy mástól – le-fekszünk. - Nekem ollyan vólt az én ágyam mintha győzedelmi szekérbe kellene bele űlnöm, képzeltem már előre, mitsoda ditsősséges álmaim, vagy talám nem is álmok, hanem Mennyei gondolataim fognak lenni, egész éjjel – úgy is lett.^* - Neki esem leg-elősszőr is mint egy magát el-bizott győzedelmes vitéz az én nyugodalmam’ ’s születésem’ kies idő szakassza’ meg esküdt ellenségének. - Fenekedj most ellenem Te életemet nyughatatlanító est-hajnal, - serkenj fel ellenem komor éjszaka; hordjátok élő most az én reggeli hajnalom ellen, a’ Ti setétben termett tsudáitokat, ’s éjjeli kedvem’ fogyasztó Tündéreiteket – hordjátok elő ama hóltak’ Országában uralkodó setétség’ szüleményjeit a’ haszontalan álmadozásokat – híjjában - erőt vett rajtatok az én hajnalom – győzött ez az érettem, én helyettem, én mellettem küszködő bajnok – győzött – és imé én az éjnek közepében lettem egy a’ leg-szerentséssebb halandók közűl – most szabaditott fel engemet az én angyal lelkű Bátyám a’ további kisértetek alól – újonnan születtettem – az ég’ gyermekévé lettem – világosság’ fijává formáltattam – a’ leg halgatóbb setétségnek néma óráiban.^* - Áldott légy szerentsés szempillantás! áldott légy bóldog óra! áldott légy hitelemen fellyűl be-tellyesedett édes reménység! - Áldás néked szerelmes Barátom A! - Kedves Hadnagy Barátom! - Te engemet szerentsésítő szerentsétlen útas! - Ti boldogításomra teremtetett idegen Atyámfijai! - Te engemet eredeti sorsomra emlékeztető szegény ember Társam! - Áldás neked meg betsűlhetetlen öreg! - el-felejthetetlen Barát, - példa nélkűl való Atyafi, - édes öreg Bátyám! a’ ki engemet ez órában leg-szerentséssebbé tettél, egy nagy úton egy lépéssel által vezettél. Melly örvendetes lessz már nékem hátra lévő utam! - úgy tettzik mintha látnám már valamennyire a’ tzélt, mellyre eddig tapogatva sijettem – mitsoda öröm lessz az, ha én azt el-érem! - mintha Mennyországba mennék – mint fognak nekem örűlni ezek az ártatlanság’ gyermekei, mikor engemet a’ bóldogság’ küszöbén belől öleikbe szoritanak, kebelekbe fogadnak – melly bóldog leszek én nem sokára? - miket fogok látni ’s tudni ma-hólnap? mivé lészek? mivé valtozom?!! -

Illyen édes gondolatok között nyomván-el szem héjjaimat az álom, képzelni lehet, melly édes vólt a’ nyúgodalom. - Nints tehetségemben vóltaképpen le-irni, melly ditsősségesek vóltak álmadozásim, - milyen angyali köszöntéssel idvezlettem fel-ébredésemkor a’ diadalmas hajnalt! - millyen szív-szakadva vártam Barátimnak fel-ébredését! - melly örömest vóltam velek a’ mi kis-korig lehettem! - melly nehezen esett el-válások! - oh bizony nehezebben mint mikor Dido az ablakról nézte a’ töle fútó Eneás’ vitorlájit a’ Tengeren.^* - El-repűltek ők, el-repűlt az én fel segitett szerentsétlenem is, - tsak a’ Bátyámmal maradék, és a’ szegény petsét mettzővel, a’ kivel három nap múlva utra szándékozám. - Mitsoda édes képzelődések vóltak azok nékem, ezeknek el-menttekre hullatott egy-nehány könyv-tseppjeim után, hogy mit mond majd nekem az én A. Barátom? - mikor a’ Bátyám’ leveléből olvassa – mikor elkészűltségemből tapasztalja – hogy több vagyok én már mint a’ mennyinek ő gondolt lenni – több sokkal mint a’ millyent ő el-botsátott, - hogy nekem ő rajta kivűl több örző Angyalaim támadtak, és pedig hatalmas Lelkek – hogy ő mindjárt, egy lépés után ott fog látni, a’ hova inditott egy hajnalkor.

Eddig vólt hát a’ második napi beszédje a’ betegnek – már kezdett nagyon lankadni; és én féltem, hogy el-nem végezheti, de féltettem őtet is, és sajnáltam fárasztani; ’s szerentsémre be-jövén a’ Doktor, félbe szakadt a’ beszéd az nap – nekem lettek vólna némelly kétségeim, de nem annyira törődtem velek – harmad nap korán reggel megint hozzá fog a’ beteg a’ beszédhez illyen formán.

 El-megyünk hát a’ Bátyámhoz, hogy én hozzá fogják míg egy napi időm engedi az én kedves foglalatosságimhoz. Be-vezet bennünket a’ Bátyám a’ maga könyves-házába, és ott hagyván minket egy fél órányi időre, maga ki megy a’ Tselédjeihez – az alatt én a’ mint kezdem a’ petsét-mettzőt vezetni a’ könyves-házban, ’s az ott lévő rajzolatokat mutatni, hogy valahol nem esmerne-e a’ maga munkájára? szerentsére a’ Bátyám’ asztalkája mellet el-menvén, ott egy könyvet találunk, mellyet ki nyitván a’ Rézre mettző látunk annak első levelén egy rajzolatoz, mellyet ő a’ maga mettzésének lenni meg ismert. Egy nagy élő fa vólt (de soká nem nézhettem, mert a’ Rézre mettző hihető hogy még ennek visgálását nem az én rangomhoz valónak itélvén lenni, tsak hamar el-fordította a’ rajzolatot, ’s kezdte a’ könyvet belől olvasni).^* A’ nagy fának a’ mint hirtelen reá tekintettem a’ Törsökén fellyűl nem igen magassan látszattak az ágai több felé terjedni, ’s leg-fellyűlrűl két ág le felé görbűle, melly már levelesnek ’s a’ mint rémlik előttem gyümölts hozónak is láttzott lenni, egyikre az vólt irva Magia, a’ másikra pedig Alkhimia – a’ Törsökre és vastagabb ágakra is vóltak írva bizonyos nevezetek, Angliai, Skotziai, Amerikai, ’s nem tudom még mik? sem azt, hogy mellyik hova vólt fel írva? - Látván tehát, hogy nem lehet a’ könyvet visgálnom, én el-megyek az én asztalkámhoz, és a’ harmadik, vagy leg-belső sort kezdem olvasni rendel: sijettem az olvasással már most, mert tudtam, hogy az idő rövid: be-jött tsak hamar a’ Bátyám is, és le űle a’ maga asztalához; a’ petsét-mettző pedig nézegette a’ rajzolatokat mind a’ falon, mind a’ könyvekben; mivel az néki mestersége lévén, abban talált leg-kedvesebb idő tőltést. -

Az ebédhez űlvén meg-tartóztattam magamat, hogy egész’ az ebéd végéig semmi tudakozódó szót ne ejtsek, látván azt, hogy a’ Bátyám a’ tseléd előtt, szeret minden leg-kissebbet is el-titkolni. - Az ebéd végével pedig reménylvén, hogy már most nagyobb szabadságom vagyon a’ titkosabb dolgokról is leg-alább a’ közönségesebbekről tudakozni; meg-szóllitom a’ Bátyámat: ugyan édes Bátyám! ha már Te engemet magad arra reá szabaditottál, hogy ha mi kétségeim vagynak, tőled bizvást meg-tudakozhatom; felelj-meg nekem erre a’ kétségemre: egy könyvbe ezzel a’ jó Barátommal bele tekíntettem véletlenűl a’ Te asztalodon a’ könyves-házban – belől semmit sem olvastam, hanem a’ homlokán egy rajzolatot láttam, egy nagy fát – annak ágait – és azokon irásokat – mit jelentsenek azok? - Azok, úgy-mond, édes Ötsém Grádusai a’ Kőmívességnek, ’s különösen a’ Mesterségnek. - Hát, mondám; két leveles ágon mellyek le-felé hajlottak ezeket láttam írva, Mágia és Alkhimia – azok is Grádussai-e a’ Kőmívességnek, ’s lehet-e nálatok ollyanokat is tanúlni? igaz talám az a’ vélekedése sokaknak, hogy ti titkos erejű bájolást is tudtok? vagy miképpen van? - Erre neked, úgy-mond ő nehezen felelhetek én úgy, hogy többet ne avatkozzam, mint kellene, - azt tsak-ugyan kétséged’ el-távoztatására nyilván meg mondhatom, hogy sem a’ dolgok’ természetéről, sem azoknak erejekről, még leg-titkosabb erejekről is, a’ mint az egy-mással ellenkező ’s egymást segítő erőkről is, ’s az el-rejtett tulajdonságokról sohol annyit nem tanúlhatsz, ha akarsz, mint nálunk.^* - Nints az a’ Physicus, nints az az Alkhimista, ha tsak köztünk nints, a’ ki annak igazi titkát ki találja; és az minálunk is, értvén a’ tudománynak leg-belső velejét, nem pedig a’ mint^* mondják a’ héjját, ollyan titok, hogy kevésnek adatik tudására; és igy, ha valaha a’hoz akarsz fogni, meg-válaszd a’ vezetőket, mert lehet, hogy azok Tégedet jól akarnak vezetni, ’s magok is meg-tévednek – a’ mint hogy közöttünk az olly, természet titkainak maga-meg-hitt visgálása sokakat is kóldússá tett már. - ’S hogy pedig ez nálunk is ollyan nagy titokban tartatik; van annak helyes oka; mert úgy is sokan tsak azért szándékoznak Társaságunkba jönni, és így ha közönséges vólna minden titok, el mulasztaná Társaságunk a’ leg főbb tzélt; melly leg-főbb tzél, miből álló legyen? meg-fogod tudni mihelyt be-lépsz; - meg fogod pedig pedig tudni minden különös titok, arcanum nélkűl. Többet most nem mondok sem erről, sem a’ Grádusokról, mert mivel az én Grádusom Isten’ Kegyelméből nagy, feledékenységből, vagy tévedésből mondhatnék ollyanokat, a’ mellyeket neked még most tudni nem szabad. - A’ Barátunknak a’ Te tanitásodra elegendő Grádusa van; az téged’ a’ szükségesekre oktatni fog.

Én tehát ezzel meg-elégedvén, többel nem is terheltem a’ Bátyámat; hanem jegyző könyvetskét vittem magammal azután a’ könyves házba; hogy annak idejében, ha mi ollyasra találok az olvasás közben a’ mit tudnom szükséges lészen előre fel-jegyezhessem.^* Be menvén tehát más nap is korán reggel – a’ Bátyám – nem állván ellent a’ tegnapi könyvbe tekíntés is egésszen, meg-bíz és azt mondja: maradj-itt Ötsém! magad, én már hólnap utnak indúlok; a’ szükséges intézeteket meg-kell tennem: ennek a’ rézre-mettzőnek is valami dolgot adok, melly most későn jutott eszembe. - Én tehát magam egyedűl benn maradván igen mélly figyelemmel olvastam egy könyvet, a’ már tegnap ki kezdett leg-belső sorból; melly könyvnek Titulussa ez vala: Az új Kőmiveseknek fel-vétetések körűl némelly jegyzések. És abban a’ többek közt azt olvasom: A’ Candidatus jelentő levelet ád-be a’ Gyülekezet’ Mesterének; és az azt fel-olvastatván a’ Gyülekezetben, voksolnak a’ Társak, ha érdemesnek tartják-e a’ Candidatust a’ rend-szerént való meg-kérdeztetésre? a’ voksoló Tagoknak tellyes számmal kelletik lenni; és ha azok között tsak egy vagyon is ollyan, a’ kinek a’ Candidatus ellen nyomos ki-fogása vagyon fel-nem-vétettethetik – előre pedig a’ Társok közűl leg-alább egy a’ fel-vétetendőért felelni tartozik.

Ezen olvasott sorokban valahány szó vala, tsak-nem annyi kétséget tsináltam magamnak belőlök: és tsak ugyan hogy valamit el-ne-felejtsek, ezeket magamnak ki-jegyzettem, hogy ha majd A. Barátomhoz el-érek, rendre meg-tudakozzam. 1. Mi a’ Candidatus? az, vagyok-e én már, vagy még ezután leszek? 2. Mitsodás lészen az a’ jelentő levél?^* 3. Mitsoda a’ Gyűlekezetnek mestere? 4. Miként voksolnak a’ Társak? 5. Mit tesz a’ rend szerént való meg-kérdeztetés? 6. Mit kell érteni a’ voksolóknak tellyes számán? 7. Hogy lehet az, hogy ha tsak egynek nem tetszem is, a’ Társaságba be-nem-léphetek? A’ kezes, a’ ki érettem felel, mire fogja magát helyettem kötelezni? Ezeket magamnak ki jegyezvén közelget az ebéd idő – nem maradtam ott – haza mentem – kértem a’ Bátyámat, hogy némelly kérdéseimnek meg-fejtésére a’ Rézre-mettzőt botsássa el hozzám éjtszakára; mellyre ezt a’ feleletet vevém a’ Rezre-mettzötől: Barátom! annyit a’ mennyire egy ollyan, a’ ki helyetted felelni nem köteles, ki terjeszkedhetik, szivessen meg-magyarázok; de tudd-meg azt, hogy a’ Bátyádon, a’ ki már tegnap dolgodba avatta magát nagyobb hatalommal mint én avathatom, és A. Barátodon kivűl, a’ ki leg-első vezetőddé és egyszersmind kezeseddé lett, ollyanokat nem magyarázhatok én, a’ mellyek mostani be felé utazásodnak harmadik lépésén tsak valamivel is túl esnek, és ez nekem megint új kétségre adott alkalmatosságot, hogy tehát nékem még ennél is több lépéseket kell tennem; de már ezzel nem annyira törődtem sem ez engemet meg-nem-zavart, tántoríthatatlan lévén már reménységem, hogy engemet sem tűz sem víz, sem bóldogtalan állapot, tzélom’ űzésétől, ’s dolgom’ végre hajtásától meg-nem tartóztat, és tsak ugyan ezen utólsó kétségem más nap mindjárt el-oszlott.

Mert el-menvén ismét a’ Bátyámhoz harmadnap’ is, melly már a’ Museumban leg-utólsó napom vala, neki űlök az olvasásnak és olvasok egy kis könyvetskét, mellynek az vala Titulusa: A’ be-vezetés. és abban a’ többek között ezt olvasom: A’ Kőmívességre készülő vagy be-vezetendő Atyafinak a’ küszöbön kivűl három gráditson vagy lépésen kell által menni; a’ negyedik a’ küszöb lészen, mellyen minden ki gondolható próbák mint-egy öszve tsoportoznak, és egy-két órányi szoros időben öszve húzattatnak, a’ hol a’ szív minden meg oszlató szerekkel meg próbáltatik, valamint az Arany, ha jó-e? - a’ kűszöbön kivűl lévő három lépés pedig – az első áll egy maganos próbábol, a’ mellyben a’ vezetőnek és kezesnek vígyázónak kelletik lenni, úgy íntézvén a’ visgálást, a’ mint arra a’ gyűlekezetben meg vagyon tanítva. - A’ második lépésen a’ visgáláshoz, mind nyilván mind alattomban való késértéshez jussa vagyon minden Társnak; a’ leg-kissebnek szinte úgy mint a’ leg-nagyobbnak, és a’ be vezetendő tartozik magát mind azoknak kisértésének alája botsátani. A’ harmadikban senki sem kisért sem nem próbál készülettel vagy előre való el tökélléssel; hanem szabad szarnyára^* botsáttatik a’ be-vezetendő, és a’ Társok annak szokásiból ’s tselekedeteiből mint ollyanokból, a’ mellyek már az ő életének módja ’s allapotja szerént, maga indúlatinak szabad kényén mennek véghez, ítéletet tesznek az emberről. - És ez a’ három lépés példázza a’ küszöbön belől lévő, és már a’ Társaságra különösen és titkosan tartozó három Grádusokat. - Ezeknek olvasása is nekem merő azon újságnak tettzett, és meg nem tudtam egyeztetni a’ Bátyámnak amaz élőfa’ rajzolatjáról tett feleletjével, mert ott én nem három,^* hanem több rendbéli Grádusokat olvastam: hanem-ha talám meg a’ Mesterségnek is, mert úgy tettzik a’ Bátyám azt emlegette, több rendbéli Grádussai vagynak: ’s az is nekem ollyan gyermekes formának tettzet, hogy ebben a’ Társaságban, mellyet az egész Világonn leg-szentebbnek tartunk, szinte-úgy Inasi, Legényi, és Mesteri Rangok vagynak, mint a’ leg-alább való Mesterségben. - Ezeket is tehát magamnak ki jegyzem, hogy majd idővel A. Barátommal meg-magyaráztatom, ha Isten szerentséssen oda vezet. -

El-jöve tehát már az az utólsó ’s előttem most is szomorú emlékezetű nap, mellyen a’ Bátyámtól meg kelle válnom.^* - Ő jött én hozzám maga, korán reggel, midőn már mindenestől fogva el-készűlt az úthoz. - No már most édes Ötsém, úgy-mond, mi egymástól el-válunk. - Te el-mégy a’ magad’ útjára, hogy sijettessed azt a’ bóldogságodat, mellyet Te és én is tellyes erővel munkálódunk – el-megyek én is hasonló munkára, és az enyim a’ Tiedtől tsak ranggal kűlömbözik. - Tudnod kell azt azért, hogy meg-higyjed, hogy nem nagy ok nélkűl hagylak el most, a’ midőn leg-nagyobb szükséged vólna reám. - Ha én élek és szerentséssen vissza jöhetek Hazámban; bízom az örök Hatalom’ segitségéhez, hogy Tégedet nagy emberré teszlek, - ha pedig mostani útamban közűletek és minden élők közűl el kőltözöm; vigyázz magadra, mert Tenéked könnyű még szerentsétlen, és mindőrőkké bóldogtalan emberré lenni – hogy pedig tudhassad, mitől tartózkodj? - az ollyan indúlatidra légy leg-nagyobb vigyázással, a’ mellyek valaha benned zabolatlanúl Uralkodtak – és erre nézve javaslom, hogy Ismerd meg magadat, az az, a’ magadról való ítélettétben ne légy kedvezö tsak leg-kissebbnyire is, - jobb ha nagyitod hibádat, mint ha kitsinyited. - És ez most elég légyen; hanem, vagyon-e még hozzám valami kívánságod? - mond meg most, mert én nem tudom, látlak-e valaha, vagy soha se? Ollyannak tettzett ez énnékem, mint mikor Illyés el-akarta hagyni Eliseust, közel lévén az ő el-ragadtatásának ideje – remegtem – hűledeztem – könyveztem - ’s nyakába borúlván Bátyámnak, ezt mondom neki zokogva: Mit kívánhatnék én Te tőled? Szerelmes Bátyám! a’ mit én velem kivánságom, vagy jelentésem nélkűl is ne közlene a’ Te jó szived – ádj Te nekem a’ mit leg-szükségesebbnek gondolsz részemre – vajha azt kérhetném ’s nyerhetném hogy adjad nekem a’ benned való Léleknek kettős mértékét – akkor el-állott a’ szavam – meg-akadtam – nem szólhattam.^* - Édes jó Ötsém! úgy-mond a’ Bátyám mosolyogva, hiszen még a’ Lelkemre magamnak is van szükségem; azért, hogy tőled ’s Házamtól kiskorig el-távozom, nem vagyok ollyan szándékkal, hogy a’ világból is illyen hamar ki kőltözzem: ha tsak valamelly reménytelen változás nem kénszerit, avagy tsak én még a’ tűzes szekeret nem várom. - De ha nem tudom meddig élnék is, ha veled ez hajlandóságban századokat tőltenék is, nints hatalmamban hogy a’ bennem lévő Lelket neked hagyjam, hanem-ha valaha palástomat, azt is pedig a’ mint az én vénségre hanyatlott időm, és a’ Te Ifjú esztendeid egymással öszve hasonlitva mutatják, nem hiszem, hogy közben vetés nélkűl tőlem kaphasd meg, hanem ha kézről kézre. - Én néma halgatással rakom vala szívemnek belső részére mind ezeket. - Folytatja tovább a’ Bátyám: hanem édes Ötsém! itt van, úgy-mond, ez a’ Levél, mellyet állapotodról írni ajánlottam; add ezt A. Barátod’ kezébe. - Itt van ez a’ kúlts is, a’ melly könyves házamnak kúltsa; azt tartsd meg magadnak; és ha én oda halok, ha semmimről semmi rendelést nem tehetek, tudd-meg most előre, hogy holtom után a’ könyveim Tieid lesznek. - Ezt a’ hármas kúltsot pedig, mellyet titok tarttó hűségedre bízok; add által B. Városban egy Pensionista öreg vólt Professornak, a’ kit a’ Te A. Barátod meg-fog-mondani hol lakik; ha én meg-halok, és többe vissza nem jőhetek; ő ezzel fel-fogja nyitni azt a’ záros rekeszt könyv Táromban, melly tsak egyedűl a’ Társaságot illeti, és ki-vévén abból a’ mi nem néked való, vagy a’ Te tökéletesűlésedig zárva tartván, azt fogja tselekedni vele, a’ mit én néki Postán Írni fogok.

Nem tudtam én ezen szókra semmit is felelni; ollyan lettem mint az ájúlt ember; - a’ Bátyám pedig meg-őlelgetvén forró tsókok közt butsút vesz tőlem, ’s el-űl utazó szekerébe – én úgy néztem utánna mint el-ragadtatott édes Atyám után – de néma vóltam – nem kiálthattam. - Be-menvén, ágyba tsapom magamat, ’s egy egész órá tőlt bele míg eszre jöttem – és ezen változásommal mint egy előre meg-érzettem, hogy én az én Illyésemet most látom leg-utólján – fel-eszmélkedvén kesergő el-változásomból, meg fúvom én is a’ készűlőt – unalmas vólt otthon tsak egy óra is – szekérre űlök a’ petsét mettzővel, és igen tsendes és kedves utazások után el-érünk tsak hamar B. Városba, a’ hol őtet egy Barátomnál le-tévén, magam ott is keveset múlattam, hanem ki megyek a’ Falutskába a’ hol lakótt A. Barátom, a’ kinél ’s egész Hazánál tsak a’ leg-első látásra annál kedvesebb vendég lettem, hogy váratlan és reménytelen érkeztem; de nekem is igen örvendetes vala oda érkezésem, mind azért hogy szerentsémre az öreg Hadnagyot is ott találtam.

A’ Levélnek által adását, a’ mint az öreg vólt Professornak hol lakásáról való tudakozódást is akkorra halasztottam, mikor ez egymásnak való örvendéssel meg-teltűnk, most a’ nyájaskodáshoz fogunk, és én ezen kezdem a’ Tréfát. No Barátim! meg-jöttem a pénzert, fizessétek vissza a’ mit Atyátokfiáért fizettem. Nevetnek erre ők, ’s felel a’ Hadnagy, hogy úgy-mond tegnap előtt az Ötsémmel is beszellettem, ’s az egesz dolgot, meg-tudtam a’ nagyjából; még ma akarék vele többet beszélni, mert tsak akkor jöve hozzám, mikor ide indúltam, ’s a’ Posta nem várakozott, ’s Te rólad tsak nem is tudakozódhattam tőle, és meg-sem-álmodtuk, hogy magád is jöjj – azt pedig hogy segitségűnkre már nintsen szükség, meg-tudtuk mindjárt második Leveléből, de neked írni nem tartottuk szükségesnek, tudván, hogy a’ nélkűl-is meg-fogod tudni. - El-kezdem hát én akkor beszélni a’ történetet, ’s az[t] kérdi a’ beszéd közben A. Barátom: Kitsoda az a’ Te öreg Bátyád? - az a’ nemes Atyafi? - akkor meg-mondom a’ Bátyám’ nevét – mitsoda? úgy-mond, ’s hát Atyádfia ő néked? igen is az, mondom, hanem hogy ő neki más neve van mint nekem, tudd-meg az okát – akkor el-mondom azt is. - Mellyre A. - Be szerentsés vagy úgy-mond Barátom! azzal az Atyafival! be bóldog ember vagy! nagy ember az mi közöttünk; ’s a’ többek közt az a’ hatalma is vagyon, hogy maga be-fogadhat tégedet Társaságunkba. ’S hát meg-tudtad-e osztán, hogy ő minekünk Tarsunk, ’s kí jelentette-e ő hogy tudja a’ Te környűl állásidat? - Ekkor mind eszembe forogván azok, a’ miket a’ Bátyámtól éppen illyen forma húron hallottam beszéltetni; meg-tőltem örömmel, ’s hogy azokat is örvendő tsudálkozással tőltsem be, ezt leg-jobb alkalmatosságnak találtam a’ Levélnek által adására. - Által adom – szavaira azomban egyet sem felelek – ő pedig tekintvén meg-tsókolja azt – fel-bontja – olvassa – tsudálja – mutatja a’ Hadnagynak – bámúlják szerentsémet. - No vólt dolga a’^* beszédnek – el-beszéltetik velem rendről rendre minden történeteimet, ’s mikor azt beszélleném, hogy én mitsoda ajándékot adtam a’ Bátyámnak, ’s ő azt miképpen fogadta – Boldog Halandó! felel A. Barátom; - Te kedves Barát! - Te szerelmetes Atyafi! többet láttál a’ karpiton kivűl léttedre – idegen létedre – mint mi.

Meg-tudván tehát, hogy én már által estem a’ második rangú próbáltatáson, el-fogadnak ők is forró tsókok közt közelebbről való jó Barátnak, és A. mindjárt meg-ajánlotta, hogy ő fog írni B. Városba, - oda a’ hova illik, és azt a’ Hadnagyra reá bizván arról tovább semmi kétségem ne legyen, ő még ma be fogja vinni, és helyettem mindent el-végez. Ne azt tselekedd felelék én; hanem botsáss be a’ Hadnagyal engemet is, mert nekem fel-kell keresnem az öreg Professort, azzal valami nagy dolgom van. - Mitsoda nagy dolgod, kérdi, ha szabad tudni^* - talám annak is a’ Bátyádtól hoztál Levelet?^* - Nem hoztam, mondám, levelet, mert azt Postán fogja venni: de többet hoztam mint a’ Levél. - Jól vagyon, úgymond, Barátom! nekünk ugyan magunknak sem szabad többet kukutskálni, mint a’ mennyit Grádusunk kíván, mind az által azt tsak meg tudhatjuk vétek nélkűl, a’ mit Te tudsz és igy ha ollyan a’ mit itt is el-végezhetsz; ne menj illyen hirtelen házamtól – meg teszi azt a’ jó öreg kedvemért, hogy holnap ebédre a’ Hadnaggyal együtt ki-jön hozzám, és itt neki által adhatod.^* Leg-jobb is lessz úgy felelék, - és akkor el-kezdem beszélleni a’ Bátyámtól való el-válásomat, ’s a’ hármas kúltsot, mellyet hoztam az öreg Professornak. - Akkor ezek egymás szemébe tekíntvén, meg mondám ugy-e? mond a’ Hadnagy, a’ minap, hogy mitsoda ember a’ mi Öregünk? Tartsd-meg úgymond a’ kultsokat magadnál Barátom! én ide hozom őtet részesűljünk az ő örömében. - Mitsoda öröm könyvek fognak tsepegni az ő szemeiből? - Örök Hatalom! melly félelmek közt tartod bennünk a’ reménységet; miért nem élteted a ’mi Nagyjainkat két három ember’ élete idejéig? hadd tökéletesedne a’ mi Társaságunk. - Imé a’ mi jó Barátunk, a’ mi nagy Tiszteletű Atyánkfia, még alig van több ötven esztendősnél, már butsúzó hangon beszél a’ világgal – már készűl itt hagyni bennünket – ez az öreg pedig annyival inkább már régi idejű, és természet’ rendi szerint meg elébb meg-halhat mint amaz - ’s kezdnek könyvezni mind ketten.

Akkor meg szóllalván újobban A. Barátom, hagyjatok egy kiskorig, úgymond engemet magamat; menjetek addig a’ kertbe beszélgetni, hadd készíttsem el a’ Levelet – hadd írom meg szerentsés vóltát ennek a’ mi Ifjú Barátunknak. Mi tehát ki megyünk – ő el-végzi a’ maga dolgát, ’s kiskorig tartó édes mulatozások után a Hadnagy el-megy; és más nap’ délre ismét ki jőn, hozván magával az Öreget, és amaz Attyafiát, a’ kit én fel-segitettem. - Velem pedig történeteim[n]ek beszéllését A. Barátom addig nem is folytattatta, míg azok ki-nem-jöttek, hogy együtt halgassák azt ’s együtt örvendjenek szerentsémnek. - Ki-érkezvén tehát a’ Vendégek, és az ebédet is el-végezvén, meg szóllítom én az Öreget, hogy jöjjön-be velem a’ kis be-nyilóba, ott valami különös beszédem vagyon vele, be jön, által adom a’ kultsot, beszéllem Bátyámnak útnak indúlását – ő pedig a’ Hirmondást édes tsókok közt fogadván kezd könyvezni be hivja a’ Gazdát és a’ Hadnagyot Őttsöstől, ’s könyvezve azt mondja nekik. Imé kedve Barátim! legyetek részesi az én örömömnek – örűljetek egy sír szélén álló öreg’ szerentséjének – de szomorkodjatok azon, hogy a’ mi Barátunk, tőlünk bútsúzik. - Tartsd-meg őtet örökké való hatalmasság! - hozd-vissza békével!^* - Ne tégy kárt a’ világ’ alkotmányában Hatalmas Alkotó! - Tartsd meg ötet adjad, hogy kezeibe magam adhassam vissza ez hármas kúltsot. - Mitsoda el-ragadtatás vólt itt ezt a’ négy embert együtt látni? - miként borúltak^* ezek egymás’ nyakába? - Végre az öreg ezen végzi a’ sok ideig tartó halgatást: Millyen a’ Te boldogságod? oh emberi Nem! - Menjünk^* ki Barátim! a’ kertbe mulatni – ott tehát elő vesznek engemet, ’s beszéltetik velem történeteimet. - Leg-többet nevettek azon tsalóka Tisztnek sorssan; a’ ki a’ sok Angyalnak látására meg-ijedt, ’s el-futott, mint az ördögök a’ tömjén elől. - Mig ott beszélgetnénk, érkezik egy Lovas Posta, és hoz A. Barátomnak egy Levelet, mellyel hivattánk Feleségestől, gyermekestől, ’s ha talám vendégei is vólnának, Vendégestől, B. Városba P. Grófhoz ebédre - ’s tsak hamar válaszol, nem kérvén egyikünktől is tanátsot, hogy igen is el-megyünk - ’s ő mindnyájunkat ebédre kötelezett magával együtt hólnapra.

El-töltvén tehát azt a’ napot ’s a’ hólnapi napnak is tsak-nem felét,^* az én sorsomnak ’s próbáimnak elő beszéllésével, mellynek már akkor bizonysága, ’s magyarázója is vólt a’ Hadnagynak Öttse; délre két szekéren be-megyünk B. Városba; fel vezetnek engemet a’ Grófhoz, be űlünk – ebédelünk. - Engemet egy igen szép tekintetű ’s deli termetű Kis Asszony mellé űltetnek az asztalnál – nem tudom ki gondolatja vólt? - De az a’ szempillantás lett nekem egész életemben leg-szerentsétlenebb, noha ez vólt az, a’ melly engemet leg-szerentséssebbnek jövendől vala. - Én, tudod azt, hogy mindenkor ’s mindenűtt nyájas; de kivált az Asszonyi Nem előtt magamat nagyon kedveltetni tudó Ifjú vóltam fel serdűlt koromtól fogva. - A’ Gróff maga, a’ Házi Gazda Frajmaurer vólt, és az én sorsomat jól i[s]merte, s ugyan az, és a’ miatt való hozzám szíttása, ’s nagyon szembe-tűnő kedvezése a’ Grófnak, engemet még sokkal bátrabbá tett, mint lettem vólna; a’ bátorság segitett magam alkalmaztatásán, úgy hogy az egész asztalnak nagyon szemébe tűntem – vóltak ott sok leendő Atyamfiai, a’ kik engemet nagyon kedvellettek – a’ minap látottak is többnyire ott vóltak. - De senkinek sem tűnt az én külömben is rendes, és most különösen meg-is-erőltetett alkalmaztatásom szemébe ’s nem hatott úgy szívére, mint a’ mellettem űlő Kis Asszonynak: az vólt tsak a’ híjja, hogy szemembe ’s egész artzulatomra minthogy óldalasan estem nem tekinthetett; mert szerelem-gyullasztó pillantásim, mellyekhez valaha minden magam el-árúlása nélkűl nagyon értettem, ’s kedves tekintetem, még jobban segitették vólna a’ szép Kis Asszonynak már is meleg vérét egésszen fel-forrani. - Tizenhat esztendős vólt a’ Leányka, és ott űlt vele által ellenben az Asztalnál Gróff R. a’ kinek Felesége Nemes házból született, de igen sok pénzzel ’s jószággal biró Asszony vala ennek a’ Kis Asszonynak néhai édes Attyával Testvér. - A’ Gróffnak semmí gyermeke nem lévén, ök nevelték a’ Kis Asszonyt, mint Atya és Anya nélkűl maradt árvát, és őtet kivánták minden keresményekben is örökössé tenni. - A’ Gróff fösvény ember vólt, és a’ maga vallása mellett nagyon búzgó. - Tudta ő azt, hogy most sok Frajmaurerrel ebédel: és mivel azokat nem szenvedhette (a’ Gazdát pedig nem ismerte annak) igen nagyon komor kedvet mutatott; de hogy engemet nagyon meg kedvellet – az a’ velem való beszédjeiből, ’s ream mint a’ többekre édesebben vetett tekínteteiből nyilván ki-tettzett – nem ismert ő engemet addig személy szerint, de hogy Nemzetségemet ismerte a’ rólam való tudakózás közben ejtett némelly szavaiból által láthattam. Szerentsémre a’ mellettem űlő szépnek, a’ kit én még nem tudtam mitsoda kötelessége van az által ellenbe űlő Gróffhoz több nyájas beszédek^* ’s nevetések között is nem nyúltam kezetskéjéhez a’ mint szokás, szorítás vagy tapíntásképpen; tsak egyszer is – és ez a’ komor kedvű Grófnak, a’ mint útóbb a’ Kis Asszonykától meg-tudtam, igen nagyon tettzett; ’s ebből az én nagyon szembe tűnő nyájasságomat tisztességesnek és felette igen betsűletesnek ismerte.

Az ebédtől fel-kelvén, a’ mi Gazdánk a’ ki igen tréfás Méltóság vólt, ezzel köszöni meg barátságunkat: No Uraim úgy-mons; betsűletes jó Barátok közt a’ szokás, hogy a’hol az ebéd ott a’ vatsora; eb a’ ki bánnya. - Én a’ Kis Asszony mellett állottam - ’s jön oda az öreg Gróff azon szóra, és azt mondja: - No hát édes Leányom! mi sem lehetünk ebek, nekünk is ma a’ Városban kell maradnunk, hólnap korán majd haza menjünk – múlasd magadat a’ mint tettzik, én ímé ezen fiatal Úri ember’ gondviselésére bízlak – ha játék lészen, maradjatok itt, - ha pedig sétálni mentek – a’ szállásunk felé jöjjetek, ’s hozzám be-tekintsetek, ’s a’^* vatsorára megínt együtt ide jöhetünk. Én el-fogadom nagy készséggel a’ gondviselést, de még a’ Leánykának is repesett a’ szíve őrömében. - A’ Barátom látván, hogy én el-vagyok foglalva, hozzám jön ’s fülembe azt súgja: Az öreg Professor úgymond hét órára magához hiv bennünket, a’ hol sokakat fogsz-látni ollyanokat, a’ kiknek szerentsédhez, vagy szerentsétlenségedhez kőzök vagyon. - Ej! gondolom magamban, be bánom, hogy az öreg Gróff, ennek a’ Kis Asszonynak Attya, (mert még akkor Attyának véltem, míg a’ Leány maga meg nem beszéllette) már el-ment; nem ajánlottam vólna magamat őrízőűl ez szép Atyámfiának tovább hét óránál. - De tsak ugyan reménylvén, hogy majd sétálni viszem a’ Kis Asszonyt ’s hét óra tályon a’ szállására vezetvén el-hagyom, meg ajánlottam R. Barátomnak, hogy igen is el-megyek; már akkor külömben is meg-mutatta az öreg Professor szállását, melly ehez a’ Házhoz nem messze esett. - Némellyek tehát el-oszolván ki egy ki más felé, egynehányan ki-megyünk^* a’ kertbe, és én a’ karomon lévő szépet vezetgetvén, két óra alatt annyira meg-ismerkedünk, hogy már a’ szereteten túl vóltunk, szerelem következett, - szép is vólt az ő módja is, és nagyon bájóló. - Akkor egy kiskorig kártyára űlünk, de az én szépemnek nem igen lévén kedve hozzá, kér, hogy fordúljunk egyet a’ Városon, ’s az öreg Báttyához is térjünk be – mert az úgymond nekem úgy szokott parantsolni, mint-ha tsak javasolna, de azomban ő azt szorosan meg-kívánja. - Hallotta azt az én Kis Asszonykám fűl-hegyel, hogy engemet A Barátom hét órára hivott, és pedig az öreg vólt Professorhoz, a’ kiről ő a’ Gróftól sokszor hallotta, hogy az egy ördöngös Frajmaurer. - Hogy tehát velem az én szépem az időt el-felejtesse – már azért-e hogy örömest tsüggött karomon, vagy miért másért? az ö Lelke tudja – tsavargó útakon vezetett engemet, és igen lassan, úgy, hogy hét órára nem értünk-még-el a’ szállására. - Egyszer nézem én az órámat – nekem is későn jutott eszembe – más járván illyen Angyalka mellet a’ szívem körűl, ’s hát már nyoltzra jár az óra. - Mellyet látván a’ Kis Asszony – Ne nézze, úgy-mond, az Ur az órát, mert már úgy-is késő oda menni, a’ hova az az Ur sijet – én erre meg-hökkentem – ki esett a’ szívemből minden szerelmes indúlat - ’s végére akarván járni mennyit tud a’ dologban az én szépem? kérdem tőle: hogy hát hova gondolja? - Ha meg nem tsalatom, úgy-mond ő, de minden mosolygás nélkűl, az Ur Barátja A. hét órára hívta az Urat az öreg Professorhoz; - miért? miért nem? én nem tudom, de nem menjen az Ur oda; mert annál az öreg bűbájos embernél sok ördöngös Frajmaurerek vagy mik szoktak öszve jönni; az Ur fiatal ember, szerentse várandó, ideje korán el-rontják az Urat – jobb menjünk mi együtt az öreg Grófhoz, - én ezen szókra le-írhatatlan háborodásba estem, ’s mit tudtam felelni egyebet magam el-titkolására? hanem ezt: Én nem^* tudom, kedves Kis Asszonyom! mitsoda ember az az öreg? - hanem A. nekem jó Barátom; annak a’ szekerén vagyok, és az öregnél vagyunk szálva, ’s azt súgta nékem A. hogy hét órára menjek oda, akkor el-válik, ha haza megyünk-e ma vagy nem? - Már, úgy-mond a’ Kis Asszony, úgy-is el-múlt hét óra – azomban tsak ballagtunk – az Urat ő úgy sem hagyja-el szekeréről, ’s ha el-hagyná is, a’ Bátyám meg-tselekszi, hogy az Urat ki kűldi ő hozzá. - De nem is tenném fel A. felől a’ millyen betsűletes embernek ismerem, hogy ő el-hagyná a’ Társaságot ’s meg-ne-várná a’ vatsorát – külömben a’ mint az Urnak tetszik – én nem erőltetem – azt az egyet ki kérvén, hogy már leg-alább szállásomra kisérjen-el.^* - Már meg-vóltam fogva, ’s meg elégedtem azzal, hogy a’ Kis Asszony az A. súgását egésszen nem értette. - Fel váltom hát én is szavait. - Nagyon goromba vólnék én, ha a’ Kis Asszonyt el-hagynám; sőt annak bizonyságára, hogy kedvesebb vele való létem, mint, hogy a’ miatt a’ szekérről el-maradásomat sajnálnám; nem hagyom-el egészen vatsoráig is, haza kísérem vatsora után is, sőt ha parantsolja, vele maradok mind reggelig. - Ő ezt nekem igen módosan meg-köszöni, ’s tsak hamar el-érünk a’ szállásra.

Senkit sem találtunk a’ szálláson. - A’ Kis Asszony titkon meg-kérdi a’ Tselédektől, hol van a’ Gróff? ’s ő már meg tudta, hogy vissza ment a’ mai Gazdához míg mi tsavargossan sétáltunk; de nekem meg-nem-mondotta, hanem reá fogta, hogy nem tudják a’ Tselédek, hova lett a’ Gróf?- be kell őtet várnunk. - Le űlünk hát egy más mellé egy ágy-székre, és ott ollyan édesen beszélgetünk az alkonyodati szürkület alatt, hogy felejtettem én mind A. Barátomról, mind az öreg Professorról – mind arról, hogy az est-hajnal a’ minap nekem egy erős viadallal adósom maradott, emlékezni; hanem ott múlatván kettetskén, én meg-fogattatom, tőrbe esem, mint egy vigyázatlan madár; ’s hasonlóképpen jára az én szépem is, úgy annyira, hogy az napsagtól fogva, egymást látni, egymás’ Társaságában lenni, egymást nem tsak beszéddel, hanem ölelgetésekkel, tsókokkal is mulattatni, maradhatatlanok vóltunk. - En valék a’ madár fogó lép eleinte, én tettem magamat ollyan édessé az asztal felett, hogy engemet ez az ártatlan meg-szeressen; de magam estem a’ tőrbe, és annyira bele bolondúltam a’ szerelembe, hogy nem bírtam magammal, ’s nagyitotta mind bizodalmamat mind^* tüzemet az; - hogy midön a’ szobábol egy kitsinyt ki menvén a’ Tselédektől, hogy valyon meg-jön-e már a’ Gróff? egy azt feleli, hogy nem jön, mert már több másfél órájánál, hogy el-ment vatsorára – el-hittem hát, hogy az én szépem tsalt ’s örömest márad velem.^* Annyira is meg-bátoritott engemet ez a’ kedves Tsalárdság, hogy akkor egy füst alatt véghez ment mind a’ ki nyilatkoztatás, mind egy szerentsétlen alku: mert én be menvén a’ szobába, ’s le űlvén már sokkal nyilvánságosabb szerelemmel a’ szép mellé; ’s hát mondám, kedves Tsalárd! - miért nem kelle meg mondani, hogy a’ Gróff el-ment, ’s vissza nem várattatik? hadd ne tartózkodtam vólna – hadd öntöttem vólna-ki szívemet az én Angyalom előtt, a’ kinek szerelme illyen hirtelen egy fél nap, mint hegyes tőr által járta leg-belsőbb részeimet. - Oh! úgy-mond ő – hát mit tsináltam vólna? mikor attól féltem, hogy az én kedvesem, a’ ki leg-elősször érezteti velem, mi a’ szerelem? - majd siet a’ Gróff után, ha megtudja, hogy el-ment – áldott fél-nap? - lessz-e valaha vagy soha se? - mit gondoljunk hogy hólnap is együtt lehessünk? akkor eszembe jut az öreg Bátyám’ intése, hogy vigyázzak leg-inkább azokra az indúlataimra, mellyek valaha bennem leg-nagyobb mértekben uralkodtak; meg-kezdem tehát magamat keményiteni, ’s a’ mostani dolgom után való látás, és a’ tzélra való szoros törekedés, és a kedvesemnél már fel-vallott szerelem öszve ütközvén, egy Chimera lett a’ kettőnek egybe keveredéséből; ’s így felelek a’ szűznek: Meg-mondom én mit gondoljunk én Szépem! hogy többször is lehessünk együtt? - Azt, leg-elösször is, hogy sijessünk fel menni vatsorára – korán lenne a’ gyanú, kerűljük-el azt – már kilentz az óra – talám el-is késtünk – menjünk – a’ többit az úton meg-mondom. - Megyünk hát, de sokkal jobban sijettünk, mint jövet; szép vólt az alkonyodat, ’s mint-egy tanitott a’ setétedni kezdő homályosság a’ titkos tsalárdságra.^* - Édes Kis Asszonykám! mondám: ha már engemet szíveddel szabaddá tettél; hogy jobban meg-higyjük egymást, ’s több módunk legyen a’ Társalkodásban; a’ vatsora felett Te az A. Kis Asszonya melle vond magadat – ő igen barátságos; barátkozz-meg vele ollyan hamar mint engemet meg-szerettél, ’s vatsora végeztével kérjed, hogy hólnap Tégedet kísérjen ki a’ Gróffnéhoz, ’s maradjon ott veled egy-két nap; ha ez meg-ajánlja; jelentsd az öreg Grófnak is; azzal lessz módod bele kötni, hogy harmadnapra vissza kisérd A. Barátomhoz, - ott találsz engemet – melly édes lessz az őszve jövés! - akkor én viszont barátságból haza kisérlek – tettzett a’ Tanáts – munkába veszi a’ jó kedvű munkás – meg-lessz – el-sűl a’ tsalardság.

Fel-érvén tehát a’ mai Gazdához, kártya mellett találjuk az öreg Grófot szokása ellen – szerentsénkre, nem ért reá sokat tudakozódni. Én nagy udvariassággal köszönök, sajnálkozván, hogy otthon nem találtam. - A’ Kis Asszony meg-tsókolván fogadott Attya’ kezét, el-megy, fel-keresi az A. Kis Asszonyát, én pedig egy kis korig a’ Gróf mellett maradván fel-keresem A. Barátomat ’s várom a’ pirongatást. - Nyájasan szóllít ő engemet, hogy nagyon el-felejtette velem a’ szép Nem a’ hét órát – mentem magamat, és hazugsággal is tóldottam mentségemet, ’s tsak ugyan meg-nyertem mind ennek, mind töb Barátimnak is engedelmét; de meg-tettzet útóbb, hogy ártott ez nekem több tekintetekre nézve. - Fel kelvén a’ vatsorától – az én hív Barátim, a’ kik nekem hét órát rendeltek, ki potolták az én hibámat önnön magok, ’s tsak ugyan tizenegy órakor együtt valánk a’ rendelt helyen egynehányan, és nekem meg-vala jelentve, hogy a’ második rendű probálás alól fel vagyok szabadúlva, ’s ezután való dolgomat A. Barátomra bízzam, szerentsés ki menetelét pedig az Istenre. Az én Kis Asszonyom el-ment az ő Leány Barátjával ’s fogadott Attyával – én el-maradtam a’ kisérésből, hogy a’ gyanút el kerűljem.

Más nap tehát korán reggel ki menvén A. Barátom’ házához, hozzá fogok még dél előtt azoknak a’ kérdéseknek elő szedéséhez, a’ mellyeket a’ Bátyám könyves házában magamnak ki jegyzettem; fel-rakom azokat rendel Barátom’ eleibe, a’ ki nékem resz szerént meg-világosította azokat; rész szerént pedig meg-jelentette, hogy még most nem nekem való némellyeket meg-tudni.- Arra, hogy mi a’ Kandidatus? - azt felelte: Te, miólta a’ Bátyád fel-szabaditott a’ második rendbéli próbák alól azolta Kandidatus vagy – de még a’ társaság’ könyvébe be nem vagy irva; hanem mikor választásod ’s az a’ helyben hagyás meg-lészen, hogy már ha a’ küszőbön való próbákat ki állod, be fogsz vetetődni – akkor leszel szorosabban, és egyenesebb értelemben Kandidatus. Arra, hogy mitsodás az a jelentő Levél? azt felelte: Te még ezen állapotban éldelsz egy darabig, nem kísértetel senkitől – de tselekedetidre vigyázással lészen minden Társ - ’s mikor osztán illyen szabad szárnyra botsáttatván is emberséges embernek és álhatatosnak lenni találtatol; akkor én fogok irni nevedben egy Jelentő Levelet mellynek nevedet alája fogod írni, a’ nélkűl hogy tudnád kinek szóll? ’s hova megy? - Arra hogy Mi a’ gyűlekezet’ Mestere? - azt feleli – A’ hová leveled menni fog: ’s a’ kit akkor fogsz leg-elősször látni, vagy leg-alább meg-tudni, mikor keze alatt meg-esküszöl. Arra hogy a’ Társak miként voksolnak?^*

vaksolnak Sajtóhiba, jav.

- nem szükség úgy-mond felelnem; azt akkor fogod meg-tanúlní, mikor magad ís voksolsz más Atyafiai’ szerentséjére. - Erre pedig, mit tegyen a’ rendszerént való meg-kérdeztetes? - tsak azt mondá, hogy azt papiroson kezembe fogják adni, és azután fognak vég képpen reám voksolni, mikor feleleteimet látandják. - Kérdem továbba, hogy mit kell érteni a voksolók’^*

vaksolók’ Sajtóhiba, jav.

számán? Sokat, úgymond, de az is továbbra marad, és a’ nélkül még most el lehetsz; most jött már a’ leg-írtóztatóbb kérdés; hogy ha tsak egynek nem tetszem is a’ Társok közül be-nem mehetek? - de erre tsak az a’ hideg felelet adattatott: Ugy viseld magadat, hogy senkinek ellened ki-fogása ne lehessen. Végezetre arra, hogy a’ kezes, mire fogja magát helyettem kötelezni? azt mondá: Ez már az én gondom; mind az által hogy azt ne véld,^*

nevéld Különírtuk.

mintha magad nem tartoznál gondoskodni magadról; tudd-meg: hogy én ollyan formában felelek Te melletted, mint a’ Kereszt atyák a’ született Gyermek mellett, úgy hogy ha rossz életü lessz a’ Gyermek, számol ugyan a’ Kereszt Atya Isten előtt, de tsak ugyan a’ Gyermek kárhozik-el.

Ezeken igy által esvén, kérdem továbbá A.^* Barátomat hogy mik azok a’ Gradusok? meg beszélvén neki mit olvastam egy könyvben, ’s mit láttam a’ másiknak homloklevelénn egy rajzolatban? mellyet nekem így magyarázott-meg^* az én A.^* Barátom: - A’ Gradusok nálunk szükségesek, mert az ember a’ mi Társaságunkban sem lehet minden reszben tökéletes, és igy hogy magá szerentséjét meg-tudhassa betsűlni, rendel fedeződnek-fel a’ titkok előtte és ha magát hanyatlónak, ’s nem tökéletesebbithető szivűnek mutatja; meg akasztják a’ Gradusokon, úgy, hogy sok van a’ ki az első Gradusnál fellyebb nem mehet, - és így mihelyt te befogsz^*

befogosz Sajtóhiba, jav.

lépni közinkbe, élsz ugyan mindazokkal a’ szabadságokkal, a’ mellyekkel élhet a’ leg-nagyobb rangú kőmives, de nem fogsz ollyanokat tudni, a’ mellyek arra a’ Gradusra nem tartoznak. - Sem a’ fellyebb való Grádusok’ jeleit ismerni nem fogod; - meg tanulod az Inasoknak minden jegyeit, és azokból teged’ a’ leg-felsőbb Grádusú atyafi is meg-ismer; de te egyebeket nem, hanem tsak Inas Társaidat. - És ez igy van a’ több rangokra nézve is; ’s az illyen rang-külömböztetés noha magában tsak a’ titkoknak őrzésére szolgál nagyobbára mert egyébaránt neked a’ Gyűlekezetben a’ leg-nagy[o]bb rangu is szint-úgy barátod, mint a’ leg alsó, s hozzád szinte annyival köteles: de tsak ugyan használ ez a’ szívnek tökéletesedesere sokat: mert annál buzgóbban igyekezik a’ boldogságra törekedő nemes Lélek; hogy ő mentűl elébb érdemessé tegye magát a’ magassabb Grádusokra. - Igy a’ Mesteri Gradusnak magának is vagynak meg-külömböztetései, ’s megy a’ ranf fel felé a’ leg nagyobb ’s leg mellységessebb titkokig. - Te azomban bízzal kedves Barátom! mert ha állhatatos és serény munkás maradsz könnyebben el-érheted azt a’ rangot elmebeli ajandékidhoz képest ötven esztendős korodban, a’ mellyet a’ Bátyád el-ért akkorára: mellyet ha^* tudnál millyen ditsősséges? repesne a’ szived és vágyodna az ég felé. - Avagy tsak én magamban úgy érzem, noha nekem az én ídőm nem engedi el-érnem, ’s talentumaim is nem ollyan nagyok mint a’ tíeid. En ezen utólsó szókra azt gondolám elősször hogy velem kötődik ’s eszemet akarja magammal tsudáltatni, - de megint – hogy lehetne az gondolom magamban, illyen nagy dolgokról való beszéd közt? Nem udvariságoskodtam hát én is semmit valami tzifra felelettel, hanem azt kerdem: hogy ha már, a’ mint bizony el-hiszem, ez a’ Társaság ollyan Szent, ’s ollyan tiszteletes; ugyan miért tesznek hát benne, ollyan Inas, Legény, és Mester rangú osztályokat? - miért vették fel éppen a’ kőmives vagy Epítő nevezetet? - talám tsak ugyan, igaz az a’ mit én régen hallottam tsúfolódókeppen, hogy a’ gyűlekezetben Szinte úgy bőr kötényt kötnek ’s kalapátsot vesznek? Erre el-mosolyodik az én A. Barátom, ’s azt mondja: Ha a’ Kristus, Ats Mester ember’ fija lenni nem szégyenlett; mi szégyen vólna a’ leg-szentebb Társaságnak a’ kőmivesi nevezet? Azt Isten is épített, mikor világot teremtett.^*

A pontot pontosvesszőből jav.

Sőt fazekas mesterséget láttatott tettnek lenni mikor Adámot agyagból formálta. - A’ mi pedig a’ bőr kötényeket illeti, arra neked szükséges vólna-e felelnem vagy nem? nem tudom. - Azt mind-azon által bátran ki mondom, hogy valamint a’ Templomban, a’ vallás’ gyakorlásban, a’ Szent Papi rendben, a’ mit a’ világon minden jó keresztyén leg-betsűletesebbnek tart; vagynak ollyan bizonyos ékességek és czeremoniák, a’ mellyeket egy meg-emberedett gusztusú Pogány, a’ ki ollyant az előtt nem látott ki nevetne ’s gyermekségnek mondana: úgy vagynak nálunk is különös és nagy titkokat példázó tzeremoniák, vagynak különös őltözetek, ’s más ékességek, mellyeket a’ gyűlekezetben nem örömest hagyunk el – és a’ mellyeket ha Társaságunkon kivül való ember látna meg-nevetne eleinte, míg az azokkal példázolt valóságot meg nem értené. De hogy éppen te előtted bőr kötényeket emlegettek – ímé lássad ha bőr-e ez az enyim? - (akkor ki vesz a’ könyves póltzból egy szép tokba öszve tsinált valamit; ki nyitja a’ tokot, de nem vette ki a’ mi benne vólt). Nézem,^* tapogatom, hát tiszta selyem készűlet – öszve vólt szépen hajtogatva – de ki nem bontotta, láttam mellette valami kis arany pléh forma függőléket is: mellyet hogy asszonyi fürkészelödéssel ne láttassam magamat el-árúlni, sem nem tudakoztam többé, sem nem visgáltam.

El-közelgett az alatt az ebéd’ ideje, és az Asszony ki jövén a’ szobába, félbe szakasztja beszédünket, tréfássan kérdvén tőlem: ’s hát úgymond az szomszéd Asszonykája tsak el-tsalta magával a’ Leányomat? már móst magamnak kell a’ gazdaass[z]onynak lennem; de ha soká oda késík a’ Leányom, bizony az Urat kűldöm értte. - Gondolám magamban, hogy ha ollyan indúlatban találok lenni mint tegnap vóltam, ugyan a’ vízbe öli a’ Rákot - ’s meg felelek hírtelen; hogy parantsoljon velem, ha tettzik, akarmikor értte megyek; de reménylem hogy a’ Gróff bizonyosan haza fogja kűldeni – nem szollott többet az Asszony, és ki mentünk mind a’ hárman a’ kis szobából – annyira el felejtette velem A. Barátom’ oktatása a’ szerelmet, hogy tsak-nem-hozzá fogék már beszélleni, hogy az én kis Asszonyom mitsoda rossz értelemmel van a’ kő-mivesekről (mert azt tegnap az én szépemnek el-árúlására a’ világért sem mondtam vólna a’ Papomnak is) és még most könnyű vala énnékem a’ Venus’ lépes vesszejéről el szabadulnom.^* - ’S igaz is, hogy szinte úgy ohajtottam magamban, hogy bártsak el ne-jönne az én szerelmesem! - bártsak el-felejtené tegnapi fel-hevűlésünket; bártsak a’ Gróff valami véletlen történettel ellent vetne az öszve szerződésnek! Bártsak éjjel nappal A. Barátommal lehetnék, ’s tőle tanúlhatnék! - Szégyenlettem magamat, hogy a’ hét órának el-múlasztását hazugsággal mentegettem Barátom előtt; - mennyiszer eszembe jutott mar gondolom magamban, és engemet kételkedő magam’ vádlásával gyötrött tsak az is, hogy azt el-titkoltam tsak némelly részben pedig a’ mit az A. és Hadnagy közt vólt beszélgetesből meg-hallottam a’ minap; - hát még majd mikor a’ küszöbön állok mikor minden próbáknak öszve-szedett tüze fog-ízzasztani, nem tesz-e majd zavarást az arra való emlekezet, hogy a’ Társoknak szabott óráját elmúlattam egy rövid ideig tartó szerelemért? - hogy bűnömet bünnel tetéztem ’s szerelmesem’ mentségére rútúl hazudtam.^* Csudalkoztam azon is ’s lehetetlen vala jóra magyaráznom, hogy olly hírtelen, tsak fél nap alatt, egy ismeretlennel, egy soha nem látottal, egy még Isten tudja millyen erkőltsű személlyel, olyan félelmes ’s könnyen meg-bánható barátságba keveredtem. Tsudálkoztam mind kettőnknek ortzátlanságán, hogy nem tsak olly bátor szerelemre, hanem ollyan nyilván való ki-nyilatkoztatásra^* szóval való vallás tételre, ’s talám soha el-nem-választtható öszve szerződésre vetemedünk. - De ismét meg-forditom gondolatimat, ’s vígasztalni kezdem magamat. - Mi kárát vallom? gondolom magamban: ha örökös szeretőm lessz is – szép – kedves maga alkalmaztatású – úgy veszem eszre, hogy jó hajlandóságú is; fiatal; ha mi hibája van könnyen javítható - ’s e’ mellett vagyonos is, keresve is ollyan Feleséget kellene keresnem. - Az illyen ide ’s tova tsapongó gondolatokból utóbb ollyan el-tökéllés származott, hogy tegnapi tüzes fel-hevűlésemnek ’s szemérmetlenségemnek mentségére ’s rész szerént talám javitására is; ha mi vétkes szeretet gerjedt bennünk, jó lessz azt vétek nélkűl valóvá tenni, ’s törvényes Házasságról gondolkodni. - De valyon el-sűl-e ez? ’s akkor nagyot sohajték – akkor vevém eszre, hogy mig gondolatim, a’ betsület, a’ tisztesség, a’ Ditsősség ’s valóságos boldogság körűl járnak; szivemet és véremet tudtom nélkűl a’ szerelem bizgatja ’s sohajtásra fakaszt. - Eszre vevék a’ sohajtást a’ Gazda ’s Gazdaasszony is. - A’ Gazdaasszony nem tudom mire, de a’ Gazda vettem eszre, hogy jövendöbéli próbáimra ’s be-vezettetésemnek^* sullyos vóltára vitte azt: mert hozzám közelebb jövén, kezemet meg-szoritja – ne félj, úgymond, erős légy és alázatos, szoktasd magadat a’ bátor szivűséghez,^* az andalgást pedig kerüld – még elég időd van – rajtad áll az én jelentésem után a’ végső próba ki állás’ idejének meg-határozása akkorra^* válaszd azt, mikor leg-tsendesebb vérrel leszel.

Az ebéd és az egész déllyest, külömbféle beszédekkel és múlatozásokkal tőlt-el; - én más nap hajnalban, megint szent, és Felséges gondolkozásoknak eresztem magamat, ’s az én Barátom is mind ollyan képzelődéseket vert fejembe, és úgy intézte beszédjeit, hogy tellyes bátorságot és meg-nyúgovást verjen szívembe a’ felől, hogy tzélomat bizonyosan el-érem. Hát egyszer tiz óra tályban meg-érkeznek a’ Kis Asszonyok, ’s az A. Barátom Leánya azt az izenetet hozta szüléinek, hogy már ő tőle a’ Gróf nem kivánja, hogy a’ Kis Asszonyt vissza kisérje, ’s úgy tegyenek együtt mint az egyszeri egy pár Húszár Tiszt – hanem hogy én ha nem neheztelem kísérjem haza, ’s a’ Gróf a’ mikor kivánom, éngemet ide vissza fog kűldeni: sőt ha nála tovább késni van akaratom, akkor talám velem a’ Kis Asszonyt megint vissza botsátja, mivel ők (úgy-mint a’ két Kis Asszony) igen meg-kedvellették egymás Társaságát.^* - Tetzett ez a’ szép izenet az én A. Barátomnak annyival inkább, hogy még eddig a’ Gróf felől rossz vélekedéssel vólt; azt magának való embernek tartotta lenni, ’s a’ Kőmivesek’ nagy ellenségének, most hát azt gondolá, hogy a’^* Leánykák öszve barátkozása által talám őtet is bővebben meg-ismervén, jobb itélettel lészen felőle; mert nem fundamentom nélkűl gyanitotta ő, hogy az öreg Gróf őtet is tudja Kőmivesnek lenni. - De kinek tettzett jobban ez az izenet, mint nekem? ollyanná lettem én, mintha minden elébbeni véremet ki lopta vólna belőlem Amor, ’s mást öntött vólna belém a’ magáéból. - Alig végzette el A. Barátom a’ köszönést – kaptam rajta, hogy én rajtam van a’ sor felelni. Én pedig (mondám tehát) kedves Kis Asszonyom! igen nyertes szolgálatnak tartom, ő Nagysága’ parantsolatjának engedni – örömest udvarlok, valamiben tsak parantsol – sőt, mosolyogva – ha azt parantsolná, hogy holtig szolgálatjára legyek akar a’ kiséréssel akar az otthon múlattatással, azt tartanám leg-szerentséssebb engedelmeskedésnek – azzal karomba őltetem kezét ’s indulunk a’ két Kis Asszonnyal a’ kertbe, mert már a’ másikat is el-hagyni nem lehetett, mert úgy kellett hinni – hogy amaz, ennek barátságáért jött. - Járkálunk mi, járkálunk fellyebb alább a’ kertben; de tsak nem vólt az a’ furtsa társalkodás ollyan édes három között mint tegnap-elött kettőnk közt. Szerentsénkre egyszer szóllítja a’ Gazda Asszony a’ Leányát, közelgetvén az ebéd ideje. - Az be-megy – mi ketten maradunk – akkor bezzeg vólt beszéd, - öröm – ezer meg ezer nyájaskodás – sopánkodás egyszersmind, hogy itt nehezen lessz módunk külön együtt lenni, el árúljuk magunkat nagyon korán – jobb lessz mentűl elébb el-menni a’ Grófhoz, de már ma ne; mert úgy is gyanúságba esünk, hanem hólnap reggel.

Reggel tehát kotsira ülünk mi kettetskén egy Inassal együtt, ’s negyedfél óra alatt ki-érünk a’ Grófhoz; a’hól mindjárt leg-első nap alkalmatosságunk adódvan majd három óráig külön lennünk; jó idején őszve szövetkezünk, hogy mi egy másnak örökös házas társúl magunkat le-kötelezzük – tsak a’ módjáról kellet gondolkodni. - Elesiti a’ szerelem az elmét ’s a’ bátorságot is; ollyan nagyon alkalmaztattam én magamat mind a’ Grófhoz, mind a’ Grófnéhoz, hogy egy hét alatt annyira meg kedvellenek mind a’ ketten, mint ha tulajdon gyermekek vólnék. - Már tellyes bizodalommal vóltam, ’s úgy hittem, hogy talám még elébb meg-készűl házasságom, mint Kőmivessé lételem – tettzet a’ személly – már halálból szerettem őtet, ’s nem is képzelhettem hogy legyen valami, a’ mi ő töle el-szakaszthasson. - Tettzett a’ r’ádás is; mert az a’ sok gyönyörü Jószág, melly a’ Grófnéjé vólt; az a’ sok Házi drágaság, mellyet láttam, ’s minden, valami tsak vólt, tsupa Grófi, tsupa Méltóságos vólt – tettzettem én is mindennek; ugy, hogy már azt kezdtem kérdeni Lelkemtől, hogy ott maradni van-e nagyobb kedve az ideig édes szerelemért, vagy A. Barátomhoz vissza sietni, dolgom ’s leg-főbb boldogságom’ elő-vitelé[é]rt? Mit válasszak? úgy gondolkodtam, hogy ha A. Barátomhoz megyek, azt tsak véghez vihetem, hogy szerelmesem el-kísér; de engemet az én bóldogságom innen üstökömnél fogva nem von-ki, sem fel nem hagyja magát találni keresetlen. - Elmegyek hát; de hogy vigyem azt véghez hogy a’ kis Asszony is velem jöjjőn? mert A. Barátomnak meg-vólt ugyan izenve, de nékem szóval nem vólt meg-igérve – öszve beszéllünk hát, hogy én készülni fogok – a’ Gróff bizonyosan majd maraszt; Te pedig, mondám, Kedvesem! szólj közbe, ’s azt mond; hadd menjen el most – inkább én is el-kisérem egy két napra Barátném’ látására, úgy bizonyosan vissza jön; mert nem hiszem-el, hogy magamat kisérő nélkűl el-eresztene; vissza jön ő majd én velem, és akkor meg-nyúgottabb szivvel múlat nálunk, mert most tsak tsak az a’ baja, hogy sokallja az egy hetet egy húzomban, vagy talám ő is régen nem látta jó Barátját; - úgy lessz, - meg-tsaljuk a’ szegény öregeket – el-megyünk A.hoz; alig múlatunk ott egy napot, megint visza jövünk ’s szörnyű örömmel fogadnak engemet ismét az Öregek.

Már hogy én itt ezt a’ szerelem’ dolgát a’hoz illő tsiklandos beszédekkel elő beszéljem, ’s minden környűl állásival el-mondjam, az sem mostani állapotomhoz nem illik, sem emlékezetemmel magamnak belső háborgást szerezni nem akarok, sem pedig az idő nem elég hozzá. - Tsak az lett a’ mi szerelmünkből, hogy hét hetekig igy gyakoroljuk mi egymást amaz hatalmas Isten Asszony’ játék piattzán; hol Tziprusban, hol Páfusban; de az Öregek’ gyanúságát szerentsésen el-kerűltük; és való is, hogy sem vigyázatlanok, sem éppen fajtalanok nem vóltunk. - Gyakran meg fordultunk az alatt A. Barátomnál; de sokat nem késtünk, ki vévén egyet mikor az A. Kis Asszonyát botsátottuk kíserőben, én ott maradtam A.-nál; de ő nekem többé a’ Frajmaurerséget elő sem hozta; sem kérdéseimre ollyan nyilván és vigan nem felelt mint eddig szokott – gyanúságba kezdettem már esni, hogy vett ő eszre valamit, és élétem’ folytával kezd nem elégedni; azomban alig telik bele két nap, megínt más botránkozásom történik – A. Kis Asszonyok meg-érkezvén én következtem a’ kedves szolgálatra az el-kisérésre, ’s az én szeretőm vagy, már úgy szólván titokban mátkám, hogy megint valamit találjon, a’ mivel engemet kapóssá ’s drágáva tegyen az öregek előtt, azt találja szegény ki lottsantani, a’ mi nekem ’s neki is le tsilapithatatlan kisérteteket tsinált. - Be nehéz, úgy-mond édes Uram Atyám ezt az Ifju Urat Barátitól ki vonni, erővel hólnapra akarta halasztani útunkat, bizonyosan, ma megint az öreg Professorhoz rendelt neki órát A. Úr – de már ne botsássuk-el őtet innen, valamíg Haza nem megy. - Ezen meg-botránkozott az öreg Gróff; a’ mint utóbb meg-tettzett; de felőlem még sem itélt egésszen rosszúl, és azután is igen nagyon szeretett.

Ott múlatok én ismét hat nap’ - nem is álmadoztam a’ jövendőkről sem jobb életet annál nem kivántam – már tsak az öreg Bátyámat vártam, hogy jöjjön haza mindjárt hozzá akartam fogni a’ Házassághoz – jelentem szándékomat a’ Kis Asszonynak, a’ ki azt még talám jobban óhajtotta mint én vártam - ’s éppen ez adott reá alkalmatosságot, hogy én kis-korig az el-távozásra tőle engedelmet nyerjek, jelentvén neki, hogy bizonyos Postát akarok a’ Bátyámhoz A. Barátomtól kűldeni, és ha már ő meg érkezett, tőle választ venni, sőt talám magát is, hogy el jöjjön meg-nyerni: mert már el-tőlt a’ két hónap, mire a’ Postám haza ér akkorra a’ Bátyám meg-érkezik. - Ez ugyan el-menetelemnek akkor tsak kőltött oka vólt – de tsak hamar arra hajlott szerelembe keveredett szívem, hogy valóságos okká legyen. - El-válok hát tőlök – el-szerelmesemtől – egymást meg-sirattuk, talám a’ következéseket meg-érzettük mind ketten. - Szerentse igazgatta-e vagy szerentsétlenség utamat, de éppen úgy ütött ki, hogy az öreg Professor is akkor ére A. Barátomhoz, mikor én, ’s egyszersmind szállunk le a’ szekérből. - Engemet be-szóllitanak – jelentik, hogy a’ Bátyám meg-hólt még pedig Idegen Országban, de tsak-ugyan Atyafiak fogták-be szemeit, a’ kik Testamentomát is meg-kűldötték az öreg Professorhoz, mellyben a’ könyveit, és egész életebéli minden keresménnyét, melly már akkor ösi Joszágán kivűl egy szép Pusztatskából és fél faluból állott, a’ mint Hazát is, és minden házi ezközeit nekem hagyja – értvén a’ Bibliotékát úgy, a’ mint maga nekem meg-mondotta. Testamenti Executornak teszi az öreg Professort – azt irják úgy-mond az Öreg, hogy tsendesen hólt-meg, - vólt neki egy titkos nyavalyája, a’ mellytől ő félt meg-indúlni is, ’s a’ melly őtet meg-ölte – akkor ki veszi a’ Testamentomat, - mutatja – meg-ismerem a’ Bátyám’ irását – el-fakadok sírva – könyveznek amazok is. - Én nem tudtam szólni, hanem tsak nyögtem. - Boldog Isten! gondolám magamban melly végére mehetetlenek a’ Te Útaid! - szegény Bátyám! bizony meg-érzette ő ezt – minden jelek azt mutatták, amikor ő el-butsúzott, hogy soha sem jön haza. - Mit tsináljak már én? - Oda van az én Mentorom – kibe legyen bizodalmam? - Már tsak ebben az öregben; - ez lessz a’ mint vettem eszre az ő titkainak örökösse – ezt pedig az én jővendőbéli Ipam, sőt Feleségem is nem szenvedheti, - ördöngösnek vallya – mit tsináljak?

Míg igy buslakodom és zokogva sirok: amázok le törlik könyv-tseppjeiket mellyeket nem tartóztathattak akarmint erőlködtek ’s meg szóllít engem az Öreg. Már, úgymond Barátom, azt vagy siratjuk vagy nem ő meg-hólt, nekünk hagyta e’ Világot és a’ maga javait; tsak az van hátra, hogy Te sijess haza ’s vedd által a’ mi a’ Tied – úgy-de mondék, hogy menjek már mig dolgomnak végét nem érem: tselekedjetek hát Barátim! hogy essem által a’ sullyán, - írd-meg A. a’ jelentő Levelet – hadd tudjam leg alább mi választ kapok? - erre nekem azt feleli az öreg Barátom! engemet neked utasittatásodra ’s oktatásodra rendelt maga helyett az öreg Bátyád, a’ mint irják Barátink, - ha hát már A. Barátod az első, a’ Bátyád a’ második rendű próbákonn illy hamar által ejtett, én által ejtettelek a’ harmadikonn mihelyt vettem a’ Levelet; mert látván abból, hogy neked menned kell (és veled együtt nekem is) és otthon annyiba keveredned, hogy^* Isten tudja mikor jössz hozzánk? - addig talám én is meg-halhatok; én nem vóltam rest; tegnapi Gyülekezetűnkben be-jelentettelek ’s meg-nyertem számadra az írott kérdéseket ne imé itt vagynak, ezekre az éjtszaka felelj, én magammal hólnap be-viszem, kedvedért megint gyűlést tartunk, és ha feleleteidet jóknak találjuk, jövö Pénteket arra rendeljük, hogy Te be fogsz közinkbe vezettetni.

A’ kérdések el-foglalták képzelődéseimet, - nem értem reá sem a’ belém rögzött szerelemről álmadozni sem Bátyám halálán sirankozni – vatsora után el-megyek a’ magam’ szobájába, nézegetem ’s^* hányom vetem a’ kérdeseket, ’s hát ollyan formáknak találom azokat mind, a’ millyeneket tett A. Barátom, és a’ millyeneken által estem a’ kísértések’ ideje alatt.^* Ez az egy vólt különös kőztök, hogy bánnám-e ha az egész világ meg-tudná hogy Frajmaurer vagyok vagy nem?^* ha bannám miért bánnám?^* és ha nem bánnám is, miért nem? - Erre is pedig részemről igen könnyű vala a’ felelet; mert a’ többszöri társalkodásokból, ’s A. Barátomnak némelly fele[le]teiből meg tanúlhattam.^* - Latván tehat hogy ez a’ kérdesek’ dolga tsak annyiban külömböz próbáimtól hogy itt írásban kivánják a’ feleletet, könnyűnek tartottam a’ dolgot ’s nem is törtem a’ fejemet rajta, hanem le feküdtem, hajnalra hagyván az Irást.^* - Ejtszakai álmomat két féle indúlat botránkoztatta, de egyik a’ másikat egy egy kitsínyt meg gyengitvén tsak ugyan el-aludtam, sem a’ szerelemtől sem a’ szomorúságtól tsak ugyan nem szenvedvén annyit, mint a’ mennyitől előre féltem ’s ijesztettem magamat.

Hajnalban a’ kérdésekre a’ feleletet meg-írom; le viszem az öreghez, hogy nézz[e] meg.^* - En ugymond nem nézhetem, mert nem kötelességem, hanem zárd petsét alá ’s add úgy a’ kezembe.^* - Ott fel nyitjuk a’ hol szükséges, és akkor utóljára voksolunk reád; én be sijetek a’ Városba, hogy a’ Társakat őszve hivassam, ’s jó ídején tudtokra adhassam, hogy meg ma a’ Te dolgodban tartsunk egy gyűlekezetet. - Te pedig estvére ha tettzik jöjj bé A. Barátunkkal ’s hólnap reggel meg-fogod tudni, mi lészen dolgodból? - Jó^* lessz biz az, gondolom magamban, ’s mihelyt meg fogom tudni mi lessz belőlem? míndjárt Postára űlök, ’s hozzá fogok a’ Leány kéréshez is, hogy egy-úttal el-végezhessem azt is, és így kettős örömmel ólthassam-el a’ Bátyám’ halalán való szomorúságomat. - Meg ajánlom hát hogy A. Barátomat estvére be-kisérem – be-is-kisértem.^* - Ő el-ment a’ Gyülekezetbe hírem és tudtom nélkűl, - én a’ szallásomonn magam maradtam ’s azon gondolkodtam, hogy vigyek-e valakit Leány-kérni társúl, vagy a’ mint mondják Násznagyúl? - De mivel a’ mint a’ Magyar mondja, Had verés, Házaság, Király választás Isten’ dolga; mit végzett az Isten? nem tudom, lehet hogy kosarat is kaphatok, árra határoztam, hogy jobb ha senkit sem viszek ’s tsak egyedől megyek, hogy ha szegyent vallok senki se tudhassa, mert még eddig tsak a’ gyanút is jó formán el-kerűltem. - Későn jött haza A. Barátom a’ Gyűlekezetből, már én akkor aludtam; reggel tehát meg-mondja, hogy szerentsés vóltam, senkinek ellenem ki-fogása nem vólt, ’s a’ be vezetés vagy fel-vétel, vagy minek is nevezte ő Péntekre határoztatott.

Itt már nagyon kezdett nehezedni a’ beteg ’s vette eszre, hogy rövid az idő, melly meg-tettzett mind a’ szavának siketedni kezdett hangjából, mind abból is, hogy nagyon rövidítette a’ le-irásokat; nem tettem hát semmi kérdést, noha már itt sok kétségeim jöttek elő - ’s láttam, hogy ő egy kitsinyt meg-állapodott, mint ha valamire várakozna – hanem inkább biztatni kezdem őtet, hogy kéméllye a’ mellyét, tsendesebb hangon beszéljen, és rővidittse a’ mennyire lehet. - Mindjárt vége lessz, úgymond ő, Barátom! mindenkinek – jer hozzám közelebb, add ide kezedet, most jönnek mind az el-múltról mind a’ közel lévő jövendörűl való rettentő képzetek – bátoríts^* ha tsüggedek, ha el-andalodom szorítsd-meg kezemet. - Én hát közelebb űlök hozzá ’s félre fordúlván könyvezek, ő pedig igy folytatja beszédét.

 El-értem hát már mondám A. Barátomnak a’ küszöbre, már tsak a’ be lépés híjjával vagyok; és Péntekenn mindenen által esvén, Szombatonn el-indúlhatok. - De tudod azt édes Barátom! hogy az öreg Grófot, a’ Grófnét, a’ Kis Asszonyt – bútsúzás nélkűl itt nem hagyhatom, oda hát ma ki megyek, ’s hólnap estvére hozzád vissza, ha jónak tartod – meg-tsaltam szegényt – ő jóvá hagyta, sem kezdetét sem folyamatját dolgomnak vele nem közlöttem mindent el-titkoltam, söt a’ kezdetét is hazugsággal kezdtem előtte palástolni. - Bár tsak szegény jó Barátomnak most is ollyan leskelődő szemei vólnának reám, mint a’ millyeneknek kellett lenni második rendű próbáimon, talám ollyan nagyot nem botlottam vólna. Ki-megyek hát az én bájoló szerelmesemhez, mert az ő szerelme vólt valóban a’ bűbájos, nem pedig a’ Frajmaurerek. Ebéd előtt magával a’ kedvessel közlöm a’ Bátyám’ halálát, el-beszéllem a’ Testamentomnak engemet illettő részét ’s hogy én Pénteken meg-indúlok (hazudnom kellet, hogy ne tartoztasson) és most nekünk bizonyosoknak kell lennünk jövendő sorsunkról. - Nem úgy Kedves! felele ő, nem úgy – ne menj-el addig – vígy el engemet is – ha Te el mégy én meg-halok.^* Nem halsz-meg felelek, nem halsz, hidd el nekem, hogy én vissza jövök. - De ezt a’ dolgot lehetetlen hagynom, ha tsak azt véghez nem viszed, hogy Péntekig meg-készűljön.^* - No hát úgymond próbáljuk-meg – annál jobb lesz – tsak négyen fogunk ebédelni ebéd véginn egész bátorsággal hozd elő – úgy lett – én neki keményitem^* magamat, ’s mikor már közel vala az asztal-bontás’ ideje, így kezdem a’ Leány kérést: - Méltóságos Gróff Uram ’s Asszonyom! már jó darab ideje, hogy mi a’ Kis Asszonnyal egy-mást úgy meg ismertük, hogy én ugyan szerelmét már alig tűrhetem ő is reménylem engemet elegendőképpen szenvedhet – nem valamelly mellyékes ok, nem is tilalmas szeretet szerzette bennem a’ hajlandóságot hanem meg-betsűlhetetlen személlye – de mind eddig magamat jelenteni bátortalan vóltam: most pedig már egy öreg Bátyám’ halála, ki engemet örökössévé tett, ’s magam vagyonjainak is régen nem látása sijetett haza mennem, ’s ugyan azért kerelmemet is jelentenem. - Nagyságtok engemet kivűl belől méltóztatnak ismerni. Grátziáik pedig bátorítanak, sőt vakmerővé tesznek, hogy el-válásom előtt ne tsak azt instáljam, hogy a’ Kis Asszonyt Feleségűl engedjék nekem, hanem azt is, hogy ha lehet Péntekig minden Házassági Tzeremoniánn engedjenek által esni. - Akkor el-pírúltunk mind a’ ketten; én az Öregek’ kezeit meg-tsokolom; a’ Kis Asszony pedig fel-kel mint egy lopva az asztaltól, ’s mire eddig mondám ki is ment a’ szobából.

Erre nekem az öreg Gróff azt feleli kerekenn: Barátom! mí Tégedet nem tsak ismerünk, hanem szeretünk is, talám jobban, mint tulajdon gyermekeinket szerethetnénk; a’ mit kivánsz tőlűnk könnyen meg-nyerheted, ha Frajmaurer nem vagy sem soha az nem leszel. - A’ Leányomat nem is szükség kérdenem, mert azt tudom ’s veszem eszre, hogy szeret, és reménylem is hogy veled meg-fog elégedni. - Által járta ez a’ felelet az én szívemet mint az éles Tőr – el-tűzesedtem, ’s nem tudtam hirtelen mit feleljek? ’s ezzel még nagyobb gyanuságba ejtettem magamat – öszve-szedem tsak-ugyan eszemnek minden erejét ’s ezt felelem: Méltóságos Gróff Uram! A’ Kis Asszony, hogy szeret, én is tökéletesen hiszem, sőt úgy tapasztalom, hogy néki kárára lessz, ha engemet bóldoggá nem tehet: a’ mi pedig Nagyságod’ fel-tetelét illeti, mit tudnék arra egyebet felelni, hanem hogy magam viseletéből, mellyet olly régólta tapasztal könnyű vólt Nagyságodnak által látni, hogy nem ollyan ember vagyok a’ kit Frajmaurernek ítélhessen. - Jól vagyon édes Úram, úgymond a’ Gróff, de én az Urnak társalkodásiból ’s Barátiból méltán gyanakodhatom, hogy vagy már Frajmaurer vagy akar lenni; én pedig ha bár az Ur még százszorta jobb hajlandóságokkal bírjon is, de a’ Frajmaurert^* gyomorból útálom, és ezt az egyetlen egy örökösünket, ollyannak házas társúl nem adhatom; hanem bizonyittsa-meg azt az Ur hitelessen, hogy nem Frajmaurer, és soha az lenni nem is akart, ’s e’ mellett átkozza-meg azt a’ boszorkányos szerzetet még pedig az óltár előtt, ’s fogadja meg, hogy soha az lenni nem is fog; sem tsak hunyoritással is semmi dolgaikba részesűlni nem kiván – úgy osztán, nem bánom Papot neki, ha abban a’ szempillantásban meg-lessz is az öszve kelés, inkább örvendeni fogom. - Én ezen meg-boszonkodtám annyira, hogy alig tudtam el-titkolni; de tsak ugyan a’ szerelem tűrtőztette haragomnak ki jelentését, ’s ezt felelem: Én hát Méltóságos Uram még estve felé el-megyek, vagy leg-fellyebb reggel ’s bizonyságúl Levelet hozok magoktól, a’ kiket Nagyságod ollyanoknak ismer, hogy én Társok nem vagyok. - Jól van felel a’ Gróff, hozzon az Ur hát az A. Barátjától, a’ ki ugyan ollyan emberséges ember, hogy nem hinném Frajmaurernek; de tsak-ugyan sok baráti vagynak köztök, ő neki kell tudni. - De az öreg Professortól be-nem-veszem a’ bizonyság-levelet is. Ha pedig fáradni nem akar az Ur a’ bizonyság-levél után; én meg-elégszem a’ kivánt meg-átkozással és esküvéssel, hogy soha közibek nem megy, sem még tsak nem is hunyorit. - De Levelet hozok, mondám, mert betsűletemben áll, ’s azzal a’ Grófné másfelé tsapta a’ beszédet.

A’ Kis Asszony gondolván, hogy már vége vagyon a’ Leány kérő tzeremoniának – be jön – és én kezdek neki titkolódás nélkül nyájaskodni a’ Gróff hallatára, hogy alkalmatosságot tsináljunk a’ beszéd-közt a’ külön menésre. - Azt mondom hát a’ többek közt minden bátorsággal – Én nagy bűnösnek vallom magamat; engedjen meg nekem a’ Kis Asszony, vagy parantsoljon hát Penitenziát azt is szivesen ki állom.^* - Azt gondolá a’ vén Gróff, hogy azt kezdem gyónni, hogy Frajmaurer vagyok, és nagyon figyelmezett. - De^* hijjába – be rekesztem beszédemet nyájassan – de tsak-ugyan a’ vetekkel mondam, vele járt a’ Panitentzia, mert nekem nehezebben esett talam mint magának, hogy az Asztalnál a’ Kis Asszonyt szerfelett való Bátorságom ’s jelentésem meg-pírította. - Latván tehát a’ Gróf, hogy nem az, a’ mit ő várt, és ollyan egyszersmind a’ materia, a’ mi magánosságot kiván, ki megy a’ szobábol – utánna a’ Gróffné is, és mí tsak ketten maradunk, de mi sem késtünk, sokat, hanem bellyebb mentünk rejtekessebb szobába.^* - Nem szóltam én, a’ tőlem most mindjárt örökre meg-válandó szépemnek semmit majd egy óráig a’ hideg válasz felől – ö neki is későn jutott eszébe a’ kérdés úgy el-merűltünk a’ szerelembe, ’s egyszer mikor éppen szollani akarék akkor szóllal-meg ő is. - Hát^* Kintsem! megyünk-e ugymond penteken? - Én, felelek néki, megyek, hanem most úgy ki szerelmeskedjük magunkat, hogy egy darabig be-érjük vele. Akkor mivel én is a’ többit úgy intéztem, hogy ő el-ne tsüggedjen; meg-jelenünk a’ Szerelem játék piattzán másodszor is, és ki tesszűk magunkat tulajdon lelkeink’ tsudájára, ’s Amor’ nevetségére – már talám sok is lessz gondolom magamban; ’s mint-egy fél óra múlva végit szakasztom a’ második jelenésnek, ezen szókkal: vallyon, mikor lessz ez másszor így! mikor ketten el-fogunk^* menni, úgymond a’ Kis Asszony – arra nagyot sohajtván én, mondék, az éjjel megyek, és tsak magam – el változott erre a’ szóra az én Szépem; és ő egy vakonn kétségeskedő én pedig tudva rosszra várakozó el-tökéllett szív formában jelenénk meg a’ harmadik változáson, de még most is segitett egy kitsinyt az eleven szerelem, melly engemet úgy meg-részegített, mint a’ ki nehéz és kétséges viadálra készülvén, opiumot vesz: őtet pedig reménnyel taplálta, hogy én talám az éjjel azért megyek, hogy még péntekig viss[z]a jöhessek; igy andalgottunk egy darabig egymás karjai között, ’s talán békével és kar nélkűl el is válhaték vala ez ragáts szerelem’ szülöttjétöl, - de egyszer azt kérdi: mikor jössz hát vissza még péntekig, ha most el-mégy? ’s hát az az én kemény szivű Bátyám tsak nem engedte-meg hogy péntekig mindenen által essünk? - Erre nagyot sohajtok, öszve szedem minden erőmet ’s tsak ki mondom: Meg-engedte, mondván, meg, sőt azt is meg engedte, hogy ma vége legyen mindennek; mert én tőlem azt kiványa, hogy vagy maradjak-el egyetlen egyentől örökre, vagy hozzak aról bí-zonyság-levelet hogy nem vagyok Frajmaurer, ’s nem is leszek, ’s lenni sem akarok, sőt hogy az oltár előtt átkozzam meg a’ Frajmaurerséget, ’s esküdjem meg hogy soha sem leszek, sem semmi dolgokban nem közösködöm.

Annak vólt-e irtóztatóbb ez a’ felelet vagy nekem? én nem tudom: - az egek tudják és a’ szerelem: Elég az, hogy olly szőrnyű vala ez negyedik változás, hogy azt nem haldokló embernek való le-írhatni.^* - Ő el hólt karjaim között – én is pedig hogy magamon kivűl vóltam, nem tagadhatom: úgy hogy nem vólt erőm őtet tartani; hanem mire magamhoz jöttem, egésszen el nyúlt karjaim között. - Akartam akkor őtet is magához hozni – háromszor fogtam hozzá, de mindig híjjában. Ő tsak nyögött ’s nem szólt egyet is – által szorítván hát szegényt erössen, békét hagyom egy kiskorig, és magam is mélly gondokodásnak adván magamat, közel valék már a’ hoz hogy kedvét tőltsem a’ Gróffnak, és azt az utólsó módot vegyem elő, félig meg hólt Kedvesem’ fel-támasztására.^* - Hát már, mondám magamban, nekem tsak el-kell maradnom az én szépemtől? nem leszek én ő neki Férjé? nem bírhatom szívét mellyet nekem adott? sőt nem bírhatom a’ magam’ szivét mellyet ő el-lopot. - ’S hát már nem leszek én Ura ennek a’ kies helynek – ennek a’ gyönyörűségek’ Hazájának? mellyeket már magaménak tartottam – el-maradok ettűl a’ minden részben szerentsés Házasságtól? - éppen most, mikor Feleségesednem kellene mind időmre, mind környül-állásimra nézve. - El-kell bútsuznom örökre ezektől, mellyeknek a’ mint bírtoka bóldogga, úgy el-vesztése bóldogtalanná fog-tenni, mind holtomig. - Nints többé nekem szerelmesem – nints hívem – nints Feleségem – és miért? - mert Frajmaurer leszek.^* - ’S hát e’ miatt szenvedjek-e én tellyes életemben ki-mondhatatlan kinokat? - mit használ nekem valaha az a’ Társaság, mellynek titkait Isten tudja még mikor fogom meg-ismerni? - az a’ Társaság, a’ mellynek tőrvényi ha ollyan szentek mint én vélem, engem, hóltig vádolni ’s nyughatatlanitani fognak, hogy egy Didót meg-tsaltam, egy Ariadnét el-hagytam; egy kétségbe esett Szűzet örökké bóldogtalanná tettem. - De meg-átkozzam-e hát ezt a’ mindenek felett szent szerzetet, a’ mint ez a’ vén ostobá, ez a’ pallérózatlan durva, ez a’ kegyetlen, kivánja? azt a’ Társaságot, melly nekem soha sem vétett, sőt én rájtam már ekkorára is annyit javitott? - Nem bosszúlnád-e meg ezt? leg felsöbb Hatalom! oh bizony különössen meg bosszúlnád.^* - Mit tsinálják? tanitts-meg örök Böltsesség! - segítts-meg most^* én örző Angyalom! - oltalmazz az eséstől. - Jer tsak egy fél órára hozzám Szerelmes Bátyámnak leg-bóldogúlt Lelke! - tanitts-meg.

Öszve szedem nagy sokára minden erőmet ’s kézdem negyedszer is serkenteni a’ térdeimközt fetrengő ájúlttat. - És ő tsak ugyan fel-eszmélkedik – egy szomorú pillantást vet szemeim közé, melly engemet egészen által-járt.^* - A’ szánakozás és a’ szerelem együvé keveredvén szültek bennem egy minden meg-határozás nélkűl való meg-átalkodtságot. ’S hogy azt véghez is vigyem ’s el is titkolhassam, már el kellet kezdenem a’ mind magamon, mind Szerelmesemen való kegyetlenkedést. - Kedvesem! mondám, hogy mi tovább is ne szenvedjünk, eresz-el engemet most, mert holtig egymás ölében nem sirhatunk; - én el-butsúzom tőletek, ’s hólnap Levelemet fogod venni, hogy mire mehetek a’ bizonyság, Levéllel? ha pedig holnap Levelemet nem veszed; holnap után bizonyosan magam jövök – ő sírt, de a’ Reménység tsak ugyan meg-engedtette vele hogy el-menjek – el bútsúzom az öregektől, kotsira űlök ’s megyek. - Ej-fél előtt két órával értem A.^* Barátomhoz, ki még akkor nem aludt – nekem vatsorát adat – le fekszünk. - A’ mi[n]t az úton erösödött bennem a’ Házasságra lett magam’ meg-határozása, azt Barátom’ meg-látása egésszen le-tsepülte ’s meg-gyengitette. - Le-fektemkor parantsolom az Inasomnak, hogy nekem reggelre valahol egy gyalog Postát teremtsen – de titkon.^* - Én hajnalban fel kelek – késő vólna el-beszélnem a’ pokolnál is keményebben gyötrő kínos képzeleteket – hanem – azon álmosan – azon búson – azon kétségbe eséshez közelített szívvel tollat veszek ’s ezt írom a’ Kis Asszonynak. - „Kedves Kis-Asszonyom! A’ Barátomnál semmire sem mehetek a’ bizonyság-levél’ dolgában, mellyet tölem a’ kiket ő Nagysága gyomorból gyűlöl a’ mint mondja, el-nem-veszi ’s meg-nem-hisz. Nagyságtoknál így már az én hitelem kétségbe jön. - Gyötör ugyan mind addig a’ Kétségbe-eséssé vált reménység, valamig a’ Kis Asszonyt ismét nem láthatom – de nem merek a’ Gróff szeme eleibe menni mínd addig, mig betsűletemet fényre nem hozhatom.^* Botsásson-meg hát kedves Kis Asszonyom! hogy most egyszer nem személlyemben, hanem tsak ez reszkető kézzel ’s sohajtó szégyen, ’s ezer kétség kőzt írt Levelemmel udvarlok.” - Én úgy irtam szegénynek a’ Levelet, hogy meg-mutathassa a’ Grófnak is, és a’ Gróf abból egy betsűletes szerelmet nézzen ki, ’s egyszersmind ő is kedvét el-ne ejtse. - De ő ezt rosszra magyarázta. - Én is ollyan gondatlan vóltam, hogy nem tettem kűlön titkos petsét alá egy két szerelmes sort, melly az ő szívét ’s reménységét éleszthesse – a’ mint hogy vévén a’ Levelet, ’s az Attyával is közölvén – búnak eresztette magát, le betegedett – ágynak esett.

Vólt – mert hiszen nagyon értettük ’s szerettük egymást – köztünk egy ollyan messzire is érdeklő erő vagy lántz, vagy nem tudom mi? a’ mi az ő baját velem is közlötte, ’s mikor ő szenvedett, engem’ is szenvedtetett; mert a’ melly nap’ el-kűldöttem a’ Levelet, az nap’ én is egésségemben változást érzettem; - és ez alkalmatosságot szolgáltatott nekem arra, hogy titokban tartsam azt a’ soha helyre nem hozható szégyent mellyet ejtett rajtam a’ szerelem; azt a’ rajtam ezer kárral meg esett gyötrelmet, mellyet tett egy gyenge Asszonyí szív, - azt a’ még most is fagylaló hideggel borzogató rettenetes változást, melly szerént nagyobbra betsűlte szivem a’ szerelmet, ’s a’ szerelmessel együtt birtokomba jövendő vagyont az úgy nevezett szerentsét – mint az olly régen keresett igazi bóldogságot, a’ rég’ leg-szentebbnek vallott Társaságot; sőt az annyiszor tett nemes meg-határozásokat ’s szóval-vallásokat. - Más napra vírradván tehát még jobban beteggé teszem magamat, tetézvén már az el-kezdett tsalárdságot több szinelésekkel ’s titkolódásokkal is. - Be-megyek korán A: Barátomhoz ’s jelentem, hogy én a’ Bátyám’ halálát most sem felejthetem, és a’ miatt magamat kedvre hoznom lehetetlen; az egésségemben is változást érzek: ’s éppen nem hiszem magamat ollyan erőben lenni, hogy a’ bé-vezetéskori próbákat ki álhassam; mert engemet most, tsak egy kétséges értelmű kérdéssel is annyira meg-zavarhatna akarki, hogy lehetetlen volna eltürnöm, hanem vigye véghez, hogy az öreg Professor jöjjön mentűl elébb ’s végezzük el a’ Bátyám’ házánál a’ dolgot – Isten tudja, ha én most ágyba esem, meg-halhatok – ő is Öreg – ki tudja meddig él? - hozza-el ő a’ mi őtet ’s a’ társaságot illeti, és ti viseljétek gondját; nekem is pedig adja-ki a’ mi az enyim – a’ Pénteki gyűlés pedig, ha tsak az én kedvemért lenne, hadd múljon-el. Nem szólt ellene szavamnak A: Barátom, hanem mindjárt meg-irja maga a’ Levelet – be kűldjűk, ’s estvére már ott termett az öreg Professor, - szánakozik nyavalyámon – jelentí, hogy a’ Gyülekezet el-van halasztva - ’s ha mikor neki, vagy A. Barátomnak írok, vagy magam jövök és jelentést teszek; akkor fog ismét tartani be-vezetésemért.^* Meg-köszöntem én ezt az Öregnek. De ollyan szörnyű el-tökéllés vólt már akkor bennem, hogy magamban más részröl nevetni kezdtem őtet ’s így gondolkozni: - De tsak egyszer haza mehessek – tsak magánosságba vonhassam magamat – tsak kereshessek elég meg-nyugtató okokat Lelkemnek – tsak arra mehessek, hogy ha meg nem átkozni is a’ Kőmivességet, de arra leg-alább meg-esküdni hogy soha sem leszek, el-tökéljem – nem igen foglak én benneteket többé búsítani – ott maradhat az én nevem a’ Kandidatusok’ Laistromában. De én tsak kivűl maradok a’ küszöbőnn – belől vagyok Szerelmesem’ szívében – éppen a’ közepénn – oda van fel-mettzve nevem – annak majd írok onnan hazúl – tsak le-tsillapithassam magamat ’s magamban maradhassak.

Illyen kisértő gondolhadások között többnyire halgatva, és mint tettetett beteg, támolyogva tőltöttem köztök az időt egész vatsora’ végeztéig, a’ mikor, be-menvén a’ kis rejtek szobába – megint – mintha valamelly titkos mennyei erő szállotta vólna meg szívemet egésszen meg-változott minden gondolatom. - Oh ha, mondam magamban, az otthon való magánosság, - ha ezzel az öreggel való társalkodás – ha az örökségűl nyert könyv-Tár, engemet, az én szerelembe bolondúlt szívemet annyira meg-nyernék, hogy kiadnám gyomromból ezt a’ szeditö maszlagot, hogy minden fajdalom nélkül meg-válhatnék ettől a’ szerentsétlen szerelmestől; ha úgy ki tudnám tsínálni, hogy ő én miattam, és én ő miatta semmitne szenvedjünk, ha azt tehetném hogy egy homlokba tsapásal ki-ugrana fejemből ez, az akarmelly nehezen szűlő asszony terhénél nehezebb tereh, mint Minerva a’ Jupiter homlokából, - Oh! be bóldog vólnék – Oh ha ez az öreg, a’ ki bizonyosan, az én Bátyám’ titkáinak örökösse lészen – sokkal szerentséssebb örökös mint én – abból az erthetetlen könyvből valami titkos erővel engemet meg-illettne, vagy reám olvasna: Úgy hogy én minden szívet rontsoló képzelődesimet örök feledékenységbe vethetném, mint a’ fel-támadandó hóltak, vagy a’ másuva kőltözendő Lelkek a’ Léthe’ vízével! - oh melly szerentsés ember vólnék én.^* - ’S az illyen két féle gondolkozásokat, a’ tísztább ésszel hajnalban minek-előtte el-indúlnánk öszve vetvén, tsak azt kellett tapasztalnom örökös szégyenemre; hogy noha mindenikre nagy vólt a’ vágyás, de még is nagyobb szánakozással víseltettem szerelmesem eránt azon esetre ha attól meg kellene válnom: mint a’ míllyen tisztelettel a’ Társaság erant midőn arról le mondani gondolkodtam.^* - Reggel tehát fölöstökömölven, meg-indúlúnk mi az öreggel az útra, ’s két nap haza megyünk^* leg-elösször is a’ Bátyám’ Házahoz be-szállunk, a’ hol mint Gazdajoknak kedves Atyafiát^* úgy fogadtak; ’s tsak el-fakadtak sirva, mikor az öreg annak módja szerént bé iktatván engemet, jelenti hogy nem atyafi vagyok már hanem örökös, és az ő vólt Urok meg-hólt.^* - Kezemre adván tehát nekem az Öreg, a’ mi nekem vólt hagyva; a’ többi eránt a’ mi Ösrűl maradott vala, meg-kűldi a’ közelebb való Atyafiaknak Levélben a’ Testamentomit: maga a’ magá kezéhez veszi, - Attyafiának – Barátjának vall. - Háromszor ígenforrón öszve tsókolgat, ’s el-megy vissza B. Városba.

Talán vólt valami az én gyanús Kívánságomban, hogy vajha engemet éz az öreg meg-babonázna: - mert ez az utólsó el-válás valósaggal annyira meg-ígézett hogy meg-győzte már a’ Társaságba menni kivánás a’ szerelmet ’s kezdettem felejtkezni mind gyötrelmeiröl szerelmesemnek, mind azokról a’ szerentsékről, mellyektől vele együt el-maradok.^* - De midőn a’ Bátyám’ Házánál két napi múlatásom után Házamhoz, és onnan ismét magam a’ Postára be mentem vólna némelly Levelekkel, melly már ama széptől való el-valásomtól fogva nyóltzadnapra esett, ’s a’ Postán találom levelét, - fel-szakasztom, ’s ez van benne: „El-mentél hát Te kegyetlen Szerelmes! - el-mentél én Kedvesem! - En gyilkosom! de magad ellen-e vagy én ellenem kegyetlenebb? nem tudom, valamint azt, hogy magam tulajdon veszni tért fejemet szánjam-e inkább mint Tégedet? - Tudom küszködéseidet ’s igen érzékenyűl képzelem; Nekem szinte úgy fajnak azok mint neked; mellynek már most illyen kétsegbe esett létemre elegendö elég-tétel az, ha neked is fájnak az enyimek.^* - Te ártatlan vagy – nem vádollak – de elég az, hogy hozzám kegyetlen – nekem gyilkosom – nekem egy örökre el-veszett Szerelmesem vagy.^* - Tudom hogy te vagy Frajmaurer vagy, vagy minden bizonnyal közel vagy hozzá, és a’ Bátyám’ Ostoba kivánságának eleget nem tehetsz a’ ki szinte úgy hozzá édesedhetett vólna a’ veléd való Társalkodás közben a’ Frajmaurerséghez mint én a’ ki tőled nem írtóztam semmit is a’ mint tudod. - En vagyok egyedűl a’ bünös, a’ ki neked ezt a’ Báttyám’ Ostobaságát előre fel-nem-fedeztem; sőt egyszer inkább el-árultalak. - Ezt a’ bűnömet még talám helyre hozhatnám egy édes reménységgel, hogy szenvedünk, tűrünk, míg a’ Gróff meg-hal, úgy is már öreg. - De már az késő – már ő tovább fog-élni mint én; mert én egy fél nap’ tartó változás alatt forró nyavalyát kaptam, és olly keményet,^* hogy egy nap’ alig van két Órám a’ mellyben jól gondólkodhatom, és irhatok. - Imé tehát Kedves kegyetlenem! bútsúzom tőled; - és ha te is bútsúzol, ne kűld leveledet nekem, hanem kűld A. Barátod’ Leányának, ő fogja adni kezembe – neki is ma írok hogy jöjjön hozzám, ő tőle fogod meg-tudni azt is Szerelmes Gyilkosom! hogy meg-halok.^* - Ha mindazáltal kezemet bírhatom: még ez egyet kedvedért meg-teszem, hogy Halálom előtt kevéssel a’ véghez-közelgetésemet is meg-írom, ha tsak egy sorban is.^* - Maradj hát tsendesen én szerelmesem! - én karjaim közűl ki ragadtatottam! és soha többé nem látható Férjem! az egek segíttsenek hogy illyen szerentsétlén többé ne-lehess – Isten hozzád.” - Ezen Levélnek vételere szint ollyan gyötrelmet tsinála bennem a’ Szerelem; a’ millyen erőt ada az Öregnek tőlem való el-válásakor a’ szentebb bátorság.

Sokáig így mentek az én küszködéseim, és tsak ugyan a’ tettetett betegség valóságos nyavalyává vált, és nyomott engemet fél esztendeig, szinte annyi ideig betegeskedett az el-hagyott szerelmes is, és kiskorig valamennyire lábbadozván, vissza esett a’ leg nagyobb betegségbe, éppen akkor mikor én már kezdettem gyógyulni és erőm vissza jött.^* - A’ szerelem’ édessége és a’ valóságos bóldogságra vágyás, addig küszködtek szívemben egy-mással; addig gyönyörködtettem andalgásra hajolni kezdett elmémet az új örökseggel, addig élesztgettem a’ nemesebb érzéseket Lelkemben a’ nagy ’s nekem is kedves Könyves Házzal, hogy utóljára tsak ugyan erőt vett szivemen a’ jobb gondolat,^* ’s ki-tolta ki-űzte a’ szerelmet belőlem: nem hagyvan bennem egyebet hanem a’ mit meg kellett hagyni; a’ szerelmessenn való szánakozást ’s a’ róla való jó ítélet tételt. - Nem vólt ugyan az én levelem a’ mellyet ama szívre hato sorokra^* válaszoltam^* ollyan mellyben én magamat ismét valami bizonyosra meg-határozottnak lenni jelentettem vólna: tsak arra láttatott czélozni hogy ő könnyebbűljön, hogy nyavalyája kissebbedjén.^* - De még is szégyenlettem azután a’ ditsősség gyözedelme után lett változásomkor tsak azokat a’ gyanús kifejezéseket is a’ mellyeket abban ejtettem a’^* szerelmésnek kedvéért. - Borzadtak minden szőrszálaim – iszonyodtam magamtól, ’s utálni kezdettem még-maszlagolt szivemet, mint óllyant^* a’ mellybe büdös rothadás esik, - mikor eszembe jutottak azok a’ pokolíg kárhoztató gondolatok, mellyeket a’ Frajmaurerség nek meg-átkozásáról forgattam valaha eszemben. - Erdemetlennek vallottam magam magamat Baratim’ szeret[et]ére ’s az Istennek minden leg kedvesebb ajándékira. - Úgy állotak előttem A. Barátom elébe rakott hazugságaim, tett[et]éseim, tsalárd kőlteményeim, mint-meg-annyi meg-esküdt ellenségei szerentsémnek, a’ mellyek engemet a’ Ditsősség’ Temploma’ küszöberől mikor^* éppen be-akarok lépni, vissza fognak rántani.^* - Hogy menjek már én oda vissza? - a’ mit ha még tselekedettel nem is, de valóban gondolattal meg-tagadtam, meg-átkoztam.^* De ha vissza mennék is, valyon nintsen-e Barátim közűl egy vagy több is a’ ki tudja rút el-tántorodásomat, és keményebb próbákkal, nehezebb kisértetekkel, ’s talám ki állani lehetetlenekkel fog meg-támadni a’ köszöbönn, hogy vissza vonhassa ez a’ Szent Társaság azt a’ kedvező meg-határozást, melly a’ voksok által következne részemre. - Vétkeztem – meg-botsáthatatlanúl vétkeztem.^* - - Már azt magam’ büntetésére meg-határoztam, hogy a’ szerelemről, - az illyen nehéz fel-tétellel járó szerelemről örökössen le mondjak.^* - De valyon elég-e ez arra hogy a’ vád alól fel-szabadúljak; hogy helyre hozzam a’ mi tsorbát ejtettem állhatatosságomban? ’s vallyon kéntelen-e vele tsak egy Társis, hogy nekem higyjen ez-után magam magamat sórssa, az álhatatlant nem szénvedhetöve ’s egy – magát-meg-jegyzettet büntető bíróvá teszem magam^* magamat az ajtónn ki rekesztem.^* - Úgy de hát lessz-e reménység^* valaha még is az engedelemhez, ha már illyen jó^* kezdete van bennem a’ jobbúlásnak? Lessz talám – hiszen az Isten is meg-botsát akarkinek – tsak az ollyannak nem a’ ki kétségbe esvén ezt mondja a’ mit Kain: Nagyobb az én bünöm, mint sem az énnékem meg-botsáttathatnék.^* - Nem zárnak tehát talám ki engemet az én Barátim; - él még az öreg Professor; él A. az én meg-hitt Barátom; annak majd mindeniknek vóltaképpen meg-gyónom,^* ’s nyilván meg-írom; hogy őtet ugyan szerettem, ’s hóltig is fogom szeretni, mivel jó szíve vólt ’s felőlem is jól gondolt, de ollyan rút fel-tételt mint a’ Gróff kivánt el-nem-fogadhatok. Ezek lesznek az én Penitentziájim; azután ha A. Barátomtól választ kapok, megint munkába veszem dolgomat.

Meg-írom hát tsak hamar mind a’ két levelet ’s készűlök hogy magam viszem Postára; ’s ím mikor már kotsira akartam űlni, akkor jön sebesen hozzám a’ Posta Legény két Levéllel – tekintem mindenik fekete petsét - ’s mindenik Asszony irás – tsak nem hagya békét az édes emlékezet. - Eléb^* a’ régi szerelmesét bontom fel; találom útólsó butsúzasát, nyavalyája le-rajzolását, és abból való okoskodását, hogy már a’ Pap is melléje rendeltetett; - rövid vólt a’ levél, de nagyon szívre ható. - Fel bontom a’ másikat is, melly vólt az A. Kis Asszonyának^* irása, abban pedig ezt találom: „Az Atyámat tegnap előtt temedténk el; az öreg Professort pedig negyed napja – az Atyám rövid nyavalyával ugyan, de fajdalmasan és nehézzel hólt-meg, a’ Fajdalom nem engedi, hogy környűl-állásival együtt meg-irjam. Eddig késtem a’ Levéllel, mert már az Atyám’ temetésekor vettem a’ beteg Kis Asszony levelét is hogy sijessek mert ő is halni készűl. Oda értem hát ma, ’s ő azt el-unván várni tegnap már az Urnak írt; engem’ pedig kettőre kért; egyikre arra, hogy az ő szerelmét a’ mint az atyámtól el-titkoltam életében, úgy az ő halála után is titkoljam el mindentől; másikra pedig arra, hogy az Urnak írjam-meg halálát, a’ mint-hogy imé most mikor ezeket írom, a’ szava el-állott, sem nem lát, sem nem hall, minden szempillantásban várjuk halálát. Már az Ur, ha minket látni kiván; mint mindentől meg-fosztatott egy Özvegyet és két Árvát, fogja találni gyászos Házunkat; mellyet az a’ bú boritott-be már előre gyásszal, hogy mintha a’ szerentsétlenség egésszen ellenünk esküdött vólna, Atyám’ halála előtt harmad nappal innen Házunktól, az öreg Hadnagyot éjtszaka, vason el-vitték, Isten tudja hová – az Atyámtól sem tanúlhattam ki. El-fogyott újjaim’ ereje, többet nem írhatok.”

El-szörnyűködtem ezeknek olvasására – be megyek leg titkosabb szobámba le dűlök az ágyra mint egy fél hólt, ’s majd két óráig eszemre nem jöhettem. - No már, gondolom magamban utóljára fel eszmélkedvén, látom, hogy nem akaróji az Egek az én bóldogságomnak; nints Mentorom,^* hova folyamodjam? - Méltatlannak ítél a’ meg-haragudott örők Istenség, hogy én az ő vele való egyességhez, közelebb lépjek, ’s esméretére bellyebb juthassak – ki vezet már be engemet? a’ Bátyám oda van – a’ Hadnagy Isten tudja hol szenved? vagy talám meg-is öletett, az öreg Professor meg-hólt,^* A. Barátom is nintsen többé. Az én több jó Barátim a’ kiket valamennyire ismerek, tudnak-e valamit vagy nem dolgomban? vagy szabad-e nekik hozzá fogni? Isten tudja.^* - Le teszek hát minden kivánságról ez-után – maganosságban keresem nyúgodalmamat – el-rejtem magamat minden emberi társalkodástól, hogy tsak alkalmatosságom se legyen eszembe juttatni azt az édes bóldogságot, mellyet rész szerént az Isteni itkos rendelés által el-vesztettem. Ugy is lett, le-tettem vég-képpen minden szándékról. Remete lakásba vettem magamat, ’s kedveltető tudományokat kezdtem elő venní, hogy azokkal bajomat felejtsem;^* távoly lévő Túdós Barátimmal leveleztem, ’s azzal tőltöttem-el nagyobb^* részét üres óráimnak.

Vólt egy levelező túdos Barátom S. a’ ki Frajmaurer vólt de én azt nem tudtam; leveleit sokszor^* úgy intézte^* de mindenkor tartózkodva, hogy vagy én őtet meg ismérhessem, vagy ő engemet, mert ő is engemet annak vélt lenni. - Egymast soha sem láttuk abból felőlem nem itélhetett, az Irásbéli jeleket pedig nem merte levélben mutatni, tartván attól hogy ha nem az találok lenni ő nagyon^* fog-vétteni, és hibázni.^* - Az én Levelem pedig ő előtte engemet igen nagy és tanúlt embernek mutatván, utóljára nem álhatta, ’s tsak nyilván meg-irja, hogy valljam-meg neki, ha nem^* vagyok-e Frajmaurer? mert ő nekem már bátorkodik meg-gyónni, hogy ő az. - Meg-változott akkor az én kétségbe esésem, ’s mivel őtet Levelei nagyon meg-hitt barátnak muttatták, azt válaszolom; hogy^* nem vagyok – akartam lenni, de Barátim, a’ kiknek szolgálatjokkal kell vala élnem, mind meg-hóltak, hanem ha ő reá segét meg-köszönöm. - Fel-tettem magamban, hogy már kéntelen leszek elől kezdeni minden lépéseket; eszembe sem jutott már akkor búmban, hogy én Candidatus lévén nem lessz szükség mindent elő-kezdeni.^* - Levelezzük tehát mi egymást S. Barátommal szűntelenűl, ’s sokat írogattunk az illyen állapotokról; én titkolni tartoztam minden lépeseimet, mert utólsó el-tántorodásomat szégyenlettem; a’ többek közt egyszer Levélben, meg-kűldi nekem a’ maga képét; mellyet én több rajzólt képeim közé fel-függesztettem Iró asztalom felibe. - Kérdezte ő azt is tőlem egy Levélben, hogy ismerek-e valakit itt kőrűltem? a’ kinek ő engemet által ajánlhatna, mivel maga nagyon távoly lakik tölem.^* - De én már-akkor közel hozzám senkit sem találván, senkit sem is nevezhettem válaszomban.^* - Szerentsémre egyszer múlatságban, a’ szomszéd faluban, egy Ifjú Urral T. vel meg-ismerkedtem, és az engemet magam’ alkalmaztatásárol ’s tudományomról nagyon meg-szeretven, harmadnapra meg-látogat – meg-látja képeim közt az S. képét, ’s kérdi ha ismerem-e azt? ismerem leveleiből, felelék, de személlyit soha sem láttam, ’s hat Te ismered? - Ismerem úgymond ő, pedig én soha sem láttam, sem vele nem leveleztem.^* - No,^* mondám, Bárátom! - éppen illyen emberre van nekem szükségem – Te engemet boldoggá tehetsz, Te Frajmaurer vagy, ugy-e? - Egy kitsinyt el-pirul, ’s kérdi, honnan gyanítom? onnan, mondok, mert ez a’ kit ez a’ kép ábrázol, tudom hogy az, és Te őtet meg-ismérted – Segitts engem kérlek - Én tegedet ennek a’ távoly lévő Barátomnak be-jelentlek, mert kért, hogy irjam-meg, ha kit ismerek. - Mi telik a’ dologból? - ir amaz ennek az én Levelem után, ’s én is meg-gyónom sorsomat T.nek, minek-utánna már láttam, hogy mentorommá lett; azt az egyet hazudván hozzá, hogy betegségem miatt fel-nem vétettethettem; ’s akkor tudtam-meg hogy ő éppen abból a’ Társaságbol vagy Gyűlekezetből való, a’ melly B. Városban van, hanem ő nagyon félre lakván ’s távoly a’ nagy Városoktul, alig van módja benne esztendőben egyszer, ki vált hivatala miatt, hogy Társsaival lehessen, ’s velek levelezhessen, de vettem eszre tsak-ugyan azt is, hogy neki meg alatsony Grádusúnak kell lenni. - De elig az ahoz, hogy úgy utánna láttunk mi a’ dolognak, hogy két hónap alatt mindenen által estünk. - Meg-ismert^* engemet a’ B. Városi Társaság, annak lenni; a’ kit mint-egy esztendővel ez előtt már méltónak itélt a’ be-vételre.^* - Napot rendelnek tehát, és én bé várom a’ napot nagy szorongattatásak közt.^* - Segittsd most hatalmas éltető erő!^* – Segitsd pihegő mellyemet még tsak egy kis óráig – ne távozzál-el szívemnek hidegűlni kezdő tállyáról örök Mennyei Tűz! - késsetek egy kitsinyt, hideg verejtékek! hadd essem békével ezen a’ kinon, azután vigyetek bár más kínra, nem bánom, tsak hogy a’ kín után jó helyre.

(Ekkor egy kitsinyt ki pihenvén^* magát a’ beteg,^* folytatja megint beszédjét elég nyers hanggal, a’ mint telhetett szegénytől.)

Az én T. Barátom, egy ’sebbeli órát ád^* a’ kezembe, ’s meg-hagyja keményen, hogy vigyázzak arra az órára, mikor azon kilentz óra lészen, és várjam őtet, bizonyos^* kávé házban, ’s ha addig nem érkezik, akkor el-mehetek oda a’ hová akarok. - Én tehát akképpen tselekszem; ’s hát egyszer kilentz óra előtt egy-néhány minutummal, jön egy ismeretlen Ur a’ kávé házba, ’s sok embert találván ott együtt, és én mellettem is hármat a’ kik én velem beszélgettek, oda jön: ’s kérdi mindenkitől rendre, hogy hány órát mutat az óránk? - mind meg nézegetik; ’s meg-nézem én is a’ magam, óráját: mellyre az azt feleli, hogy az egyik sem jól jár, ’s már el-akara menni másik asztalhoz, hogy ott is visgálodjon – Én pedig azt mondám neki; várakozz Uram! meg nézem a’ másik órámat is.^* - Akkor ki veszem azt, mellyet adott T. Barátom, ’s mondom, hogy mindjárt Kilentz lessz. - No há[t] úgy-mond, (akkor már rám ismert, hihető az óráról) jöjjön az Ur velem sétálni.^* - Én minden emberséggel meg-követvén őtet, azt felelem: hogy nem mehetek még két-három mínutumig, mert egy jó Barátomat ide várom kilentz óráig.^* - Már úgy mond,^* Barátom! őtet útba fogjuk találni, vagy ott a’ hova megyünk, tsak Te jer velem, mert az idő rövid. - Akkor kezdék mindjárt gyanakodni, ’s mig süvegemet, kardomat, előszedem-vedem; addig el-telvén a’ kilentz óra, el-megyünk – továbbá T. Barátomat úgy sem vala szükséges várnom. - Megyünk úttzákról úttzákra igen sijetve – setét vólt az éjtszaka – de mivel mindenütt égtek a’ lámpások, az útunk eleg világos vólt.^* - Egyszer találunk egy szorossatska úttzát, a’ hol engem’ meg állit az én idegen vezetőm, ’s azt kérdi: Barátom! itt van az Isten a’ fejed felett; annak szine előtt felelj nékem, ’s emberségedre mond-meg, te vagy-e az az Ember, a’ ki A.^*

A’ A szöveg más helyeinek logikája szerint jav.

bóldogúlt Bárátunk’ közben járása által társaságunktól helybe hagyást nyertél, és a’ ki most ismét T. Barátunk által zörgetsz?^* - Alig mondhattam ki ijedtemben ezt az egy szót: Én vagyok: már ollyan háborodásba jöttem, hogy ég-főld fel-kezdett velem fordúlni – Én nem tudom ő tsinált-e velem valamit szemeimnek, vagy tsak a’ nagy vé[l]etlen ijedés ’s a’ kérdésre lett el-iszonyodás okozta: de én ollyanná lettem mint a’ vak; sem eget sem főldet nem láttam, ugy hogy az Idegennek engem’ kezemnél fogva kellett vezetni.^* - Egyebaránt eszemen vóltam tsak-hogy nagyon feltem és reszkettem. Meg szánt engem’ az idegen^* mig a’ sikátoron vezetett, ’s azt mondja, Ne féljen az Ur semmit – ne reszkessen^*

reszkeszen Sajtóhiba, jav.

– itt szoros az úttza, setét van, de azért senki sem fog-bántani bennünket.^* - Egynehány száz lépésnyire menvén a’ sikátoron, eszre veszem, hogy már sima kővel padimentomozott Tornátzban, vagy folyosóban járunk, de még sem láttam semmit – vezet engem tovább is az ismeretlen,^* sok rendű gráditsokon hol fel-hol alá; de úgy tettzett mint-ha többet mentünk vólna-le mint fel-felé.^* - Egyszer meg állapodunk – az én vezetőm zörget egy ajtón, ’s hát minden kérdés nélkűl be-botsátanak bennünket és mi menvén még két három ajtón által a’ hol nekem megkellett hajolnom, kétség kivűl az ajtó alatsony lévén értünk utóljára egy helyre; a’ hol meg-állit engemet az én vezetőm, ezt mondván: Itt maradjon az Ur, mig én vissza nem jövök; itt le űlhet ha tettzik, vagy alhat ha akarja – sétálhat is ha kedve tartja. - Erre a’ szóra, azt gondolván, hogy talám tréfál hogy sétálhatok holott semmit, sem látok, úgy tettzik, hogy múlt az ijedségem, azt gondolván hogy az az ember engemet szeret ’s nyájaskodik: attól vólt-e? vagy ő ismét valamit tsinált a’ szememnek? le vonta-e hájogomat? vagy nem tudom mitsoda setét leplemet? - egyszerre tsak meg-nyílt a’ szemem, ollyan formán mintha most ébredtem vólna, fel az álomból. - Ő elmegy, már zárja az ajtót, ’s ott hagy engemet egyedűl^* magamat. - Körűl nézem a’ helyet – hát egy Kriptában találom magamat – köröskörűl holt-ember-tsontok, - üres fej-kaponyák, kéz és lábszár-tsontok – kövekkel be-takart koporsók látszattak körűlöttem. - Egy fej kaponyán egy méts pislogott igen vékony világossággal, és a’ kripta közepén egy új koporsó – a’ mint én gondolhattam, - mert új fekete posztóval vala be-vonva – azonn is egy hólt ember-fej, egy üres gyertya-tartó, és egy ténta tartó vala, tollal és fejér papirossal: nekem pedig számomra egy űlő szék vala fából készitve. Ezeket úgy körűl nézvén nem tudtam rendbe szedni az eszemet, hogy álmadom-e vagy ébren vagyok? hát! gondolám magamban tsak ugyan igaz-e az, hogy hólt ember mellé fektetnek engemet ’s úgy fogják meg-próbálni állhatatos bátorságomat? - talám abban a’ koporsóban tegnapi hólt test fekszik - ’s miért hoztak engemet kriptába, ha az úgy nem vólna? remegtem már előre ’s hűledeztem. - Nem vóltam én ollyan bátortalan ’s most sem vagyok, hogy éjtszakákat is ne mernék egyedűl tőlteni a’ Temetőkben: de most mint a’ leg-félénkebb szivű Asszony ollyan vóltam; mert mind azok forgottak előttem, a’ miket eddig vétettem ’s hibáztam.^* - Lehetetlen, mondám, hogy azok a’ sok, énnálam félénkebb Frajmaurerer illyen ijesztésekkel probáltatnának; tsak az én kisértésemre, tsak próbájimnak keményitésére valók mind ezek.^* - Eleven kép tartóztatott-meg engemet^* utamban a’ minap, az vitt ollyan tökéletlen gondolatokra, ’s nemtelen meg-határozásokra; ’s hát már most hólt ember képével akarnak rettenteni ’s bűneimért meg szenvedtetni, hogy egésszen meg-tisztúljak ’s úgy menjek be^* közikbe – oh bizony talám itt van az ö Templomjok ez kripta felett – oh melly gyönyörűséges lenne ott lenni. - De miért halasztották hát az én be vezetésemet éppen éjtszakára, hanem-ha rettenetes próbákat akarnának velem ki állani. Vallyon mi lessz belőlem? - Ezekkel a képzelődésekkel annyira el-rémitettem magamat, hogy reszkettem érezhetőképpen is inaim alig birtak - ’s hát, ha, gondolom magamban, meg-ölnek hogy őket ollyan rútúl meg-tsúfoltam, hogy egy szerelmet, egy szerentsés házasságot az ő Társaságoknál fellyebb betsűltem – ott volt a’ szék mellettem; de le-nem mertem űlni, - ki tudja? mondok, hát ha itt még más méllység van alattam ’s le süllyedek, ha meg-mozdúlok – sétálni akartam, hát két három lépést, hogy erőmet próbáljam; dé azomban hirtelen zőrdűlés hallatott, mint mikor innep naponn az Orgona és musika mellett dobot vernek, ezen megint úgy meg-ijedtem, hogy tsak-nem a’ főldre rogytam. - Már semmi vigasztalásom nem vólt semmiben, hanem a’ forró vér még is magát jelentgette bennem, hogy ha éppen bántani akarnak, van egy szál kardom.

Én szegény, nyomorúlt, boldogtalan! Imé miket kezdek megint gondolni azokról az én ártatlan Barátimról? a’ kik sem hibájimban nem kutatolódtak; miólta ellenek hibázni kezdek, sem engemet magoktól nem idegenitettek sem meg-ölni nem akartak, hanem inkább minden próbáimon, hirtelen által ejtettek, ’s hogy öltek vólna ők engemet meg? holott jobban munkálkodták boldogságomat, mint magam a’ magamét. De tsak úgy szokott az lenni, hogy a’ gonosztévő a’ nyárlevéltől is reszket; ki kellete nekem az írtózás játék piatztzára tétetnem szint annyi Jelenésekben ’s^* valtozásokban, a’ mennyi vólt ájúlt szerelmesemé, tőle való el-válásomkor.^* Azt feleltem én egyszer A. Barátom’ Feleségének, mikor szememre veté, hogy nem vennének-be Frajmaurernek, mivel ijedős vagyok, hogy én a’ szép nemtől nem írtózom: pedíg ímé a’ szép nem oka ’s^* eredete mínden írtózásomnak. - Benne vesztettem hát én valóban a’ szerelembe’, mert bízony vagy ki állja az ollyan félelmet sok nálam gyengébb szivű ember; vagy ha ezt ki nem álhatná más és, annak kell okának^* lenni, hogy engemet az én bűnömért tesznek-ki illyen kemény kísértetekre.^* - Nem is szűnt-meg az én félelmem, sőt nagyitotta azt a’ hosszas várakozás,^* azt gondolván már hogy én oda örökre be zárattam – hanem egyszer kívűlről, ki nyitja az ajtot ismét egy másik ismeretlen, és egy hosszú fekete-szűrkés patyolat ruhában, kalappal fedett fővel be jön hozzám.^* - A’ ruhája ugyan^* gyászt mutatott ennek a’ kisértő ismeretlennek, de az ábrazatja tellyes emberséget, és vidám tsendességet.^* - Meg-szóllit engem’ igen Felséges hangonn: mit keres az Ur itt? - Magamhoz tértem én az ijetségből valamennyire, ’s kezdett szűnni félelmem, hogy már nem magam vagyok ’s^* láttam is hogy a’ ki velem van, éppen nem ollyan tekintettel készűlt hogy meg öljön, noha ki-vont kard vala kezébe. - Felelek hat egy félelmes^* forma nagyon jámbor hangon, hogy engemet egy ismeretlen Uri ember vezetett ide, ’s itt hagyott.^* Nem azt kérdem, ugy mond amaz; mert az nem akaratja ellen hozta ide az Urat, hanem mit keres, vagy mit vár az Ur ítt? Arra^* sem tudtam mást felelni, hanem hogy azt az ismeretlent várom vissza, mert azt mondta, vissza jön.^* - Most is tsudálkozom, ha eszembe jut ez az Óra, gyengeségemen, holott már a’ minapi kérdesékből egyenesebben is tudhattam vólna felelni. - Alig tudott engemet eszre hozni az én gyász ruhás kérdezőm. - No, hát, úgy-mond: Gondolja az Ur, mint-ha én vólnék az az ismeretlen, a’ ki az Urat ide vezette, ’s már vissza jöttem vólna; - mit akarna az Ur, hogy tegyek vele? Akkor egy kitsinyt eszre jövén, felelek egy[e]nesebben: Azt Uram! hogy az engemet be-vezessen a’ Frajmaurerek’ társaságába: mert ez a’ nap nekem arra van^* rendelve. - ’S hát volt-e már az Urnak arra más nap is rendelve? azt kérdi – vólt igen-is, felelék ezelőtt mint-egy esztendővel.^* - Vártam^* már mint a’ halálos rab, a’ kétségbe-ejtő kérdést, hogy majd azt tudakozza, hogy miben múlt hát el? De ő éppen mást kérdezvén, egésszen meg örvendettem. - ’S^* hát úgymond, Az Ur-e az, a’ kinek akkor nap vólt rendelve? - nevezze az Ur a’ jó^* Barátit a’ kík arra segitették; - hogy higyjem-el hogy az Ur nem tsal.^* - Akkor el-nevezem rendel, ’s annyira neki bátorodtam, hogy már egész Historiákat kezdtem vólna beszélni; de közbe szóll a’ kérdezö – Hát úgymond, most is az az ember-e az Ur szivében és álhatatosságában, a’ ki akkor vólt; - mert ha meg-bánta szandékát, vagy érzi gyengeségét, hogy ki nem álhatja a’ próbákat, még most el mehet az Ur, én a’ merre be vezették az Urat, azon az úton ki-vezetem, ’s el-botsátom békével – Nem, Uram! felelek – én el nem akarok menni, én álhatatos vagyok, ’s bízom az Istenben, hogy ki is állom a’ próbákat.^*

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

- Még egyszer, úgymond ő – Kénszeritem az Urat – ha gondolja valami nehézségét szivének, vagy valami ollyan félelmét, a’ melyet be-jövetelemkor tapasztaltam, hogy talám a’ probákat ki nem álhatja, ne tegyen kárt egésségében, se gyanút szive alatt ne^* tartson, hanem mennjen-el; én el botsátom, sőt ki vezetem. - Akkor^* meg-ütköztem, de tsak meg-makatsitottam magamat még is.^* - Nem megyek Uram! ne vigy engemet ki, hanem be – én kész vagyok minden próbákra. - Nó jólvagyon úgy-mond, Barátom! add ide a’ fegyveredet kezembe, ’s add nekem minden kin[t]sedet ha engemet szeretsz ’s add nékem mindenedet az őltözeteden kivül. - En azt gondolám, hogy éppen most következik már a’ probáknak előszédése, hogy éppen itt van a’ küszöb, a’ hol ismét egy tsómóban lesznek minden kisértések, ’s azt akarja talám próbálni, hogy neki adnám-e? - le óldom kardomat, ki veszem órámat, erszényemet, ’s mindenemet, még a’ T. Barátom’ Óráját is nyújtom neki, ogy itt van; ez nem az enyém; de ha tettzik Uram! vidd-el ezt is, én meg-adom az árát annak a’ Barátomnak, a’ kié – kezébe vévén az én kisértőm mind ezeket – el-megy, reám zárja az ajtot – én magam mradtam – de úgy meg-bátorodtam, hogy már két három lépést sétálni is mertem a’ pislogó métts mellett. De megint mitsoda gondolatokat, ’s kétsegeket tsinált a’ Félelem?^* ’s melly gyarló az emberi sziv?^* - Mint vonja a’ bűn^* maga után a’ büntetést? - Azon kezdtem elösször meg-ütközni, hogy miért faggatott az engemet annyira? ha az az ember vagyok-e még? - meg-van-e még a’ régi kedvem ’s szándékom? azok bizonyosan most oda fel azon tanátskoznak,^* hogy én nem lehetek ollyan szivvel a’ társasághoz, mint mutatom. - Isten tudja – az én A. Barátom’ Leánya, az Attyának meg-mutathatta az én Leveleimet, mellyeket az én szerelmesemtől mint Barátnéja, meg-kaphatott – A. pedig által adhatta azokat a’ Társaságnak, ’s azokból, mert bolond fővel mit nem írhattam, talám ollyanokat néznek-ki, a’ mellyek nekik betsűletek ellen vagynak, vagy leg-alább ők úgy érthetik. - Hát^* ha azért hozták ide ezt a’ papirost, hogy itt majd íratnak velem, ’s öszve nézik irásomat a’ Levelekkel.^* - Hát ha majd úgy tesznek tsúffá, hogy ebbe a’ koporsóba az én kár-tévő szeretőm’ hólt testet fektették, és a’ melle fektetnek büntetésűl.^* - Illyen ostobaságokkal annyira el-rémítettem magamat, hogy még ma is az’ valló vagyok, hogy engemet a’ szerelem’ maszlagja tett annyira minden jó gondolatra alkalmatlanná, a’ millyennek^* ott mútattam magamat.

Mikor éppen leg-méllyebb gyanús andalgásokban vólnék; jön vissza mint-egy fél óra múlva ugyan azon ismeretlen ’s azt mondja: Már Barátom! az vólna hátra, hogy én Tégedet innen ki vigyelek, ’s bellyebb vezesselek Templomunkba, de még egyszer meg-kérdezlek, nem változott-e szándekod? - állhatatos vagy-e? - Igen is az vagyok, felelék. - Ugyde Barátom! úgymond ő: úgy gondold meg a’ dolgot, hogy még igen sok van hátra a’ próbákból, jól meg-gondold magadat ha ki-alhatod-e? tedd magadat ollyan állapotba mintha mind a’ négy éltető állatok öszve esküdnének kisértésedre, ’s gondold-meg, mit tsinálnál akkor – nem esne-e el úgy annyira minden batorságos, hogy meg-bannád el-tökéllésedet, ’s minket átkoznál? Most még van időd, szándékod’ változtatására; el-mehetsz ha tetszik békével el botsátlak: ’s míg ezeket mondaná, jön be-utánna másik ismeretlen is, és már hárman vóltunk – kard vólt mindeniknél – nekem pedig már nem vólt. - De mivel bíztatott hogy el-botsát-ha akarom; neki biztam magamat, ’s ismét azt feleltem hogy állhatatos vagyok, és kérem Őket, hogy vezessenek be. Ugyde kérdi a’ másik, hogy tudnál Te igazán és szin mutatás nélkűl olyant valamit kivánni, a’ mit nem ismersz jó-e vagy rossz belől? - De^* én erre igen derekassan feleltem ezt mondván: Uraim!^* a’ Ti tselekedeteitekből ’s virtusaitokból, ollyan^* jónak ismerem én a’ ti Társaságtokat, hogy noha törvényeiteket ’s titkaitokat nem tudom is, még is kivánkozom bele menni.^*

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

- Meg mernél-e tehát Törvenyeink’ ’s^* rendtártásaink’ meg-állására előre esküdni? azt kérdi – Meg merek igen is azt felemem, ’s meg is-akarok esküdni - ’s hát kérdi továbbá, - alá mered-e írni magadat Törvényeinknek látatlanba? arra is azt felelem – Igen is – En Úgy-mond ő tovabbá, Neked mint Emberséges embernek, hinni tartozom, de a’ te környűl állásid azt kívánjak hogy én azt tselekedetidből is lássam.^*

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

- Ird ide hát nevedet, ezen a’ koporsónn, erre a’ tiszta papirosra. - Oda megyek le térdepelek, le írom nevemet; de míg azt az egynehány betűt-le-írtam, már utól ért a’ kétségbe esés, hogy már bizonyosan meg-kapták szerelmes Leveleimet, és azokkal akarják öszve nézni írásomat – úgy annyira meg zavarodott élet ereimnek minden folyása erre a’ kérdésre, ’s már nevemnek is le-írására, hogy alig tudtam fel állani térdelésemből; fel-fordúlt velem a’ Ház; ’s ettől fogva mit tettem? egyébre nem emlékezem (esküttettek-e meg vagy nem azt sem tudom) hanem arra hogy ketten meg-fogtak karomat ’s^* vezettek, ez leg-első bíztató szavokat hallottam, hogy ne féljek – hol hordoztak? Isten tudja, mert semmit sem láttam; tsak akkor kezdtem vissza jönni ájúlt forma el változásomból, mikor egy ajtón zörgetvén az én két vezetőm: belőlről azt kérdik: ki van az ajtónn? Én szólni sem hagytam őket hanem magam felelék azt mondván: Egy nagy bünös – de botsásatok-el, én el megyek – nem merék szemetek’ elébe menni – botsásatok el. Alig végzém-el ezeket, mikor az ajtó ki nyilván nagy tömjén szag ütött-meg, ’s egy kis vékony világosság tsapódott szemembe. - Engem azomban amazok vezettek ki felé, ’s alá ismét setét Gráditsokonn – T. Barátom pedig utánnam hozván fegyveremet, ’s ott hagyatott kintseimet, mikor az úttzára ki értünk, vissza adák azokat mindenestől. ’S meg hagyák T. Barátómnak, hogy jöjjön velem, és kísérjen haza. - Ő el-kisért, sajnálkozott^* gyengeségemen, nem tudta honnan lehetett ez? azután beszéltem el gyanúimat, ’s ő azt mondá, hogy sem a’ szerelmem sem semmi tettem kérdésben nem forgott ő nálok, hanem magam rémítettem-el magamat.^* - Kértem, hogy még egyszer próbáltasson-meg.^* - De ő azt felelte, hogy ez mivel álhatatosságbéli vétek; többé helyrehozhatatlan hiba; és hogy ne tsalhassak másutt; ezt ebből a’ Gyűlésből meg-irják meg ma minden gyülekezeteknek – magad kívántád, úgy-mond, hogy botsássunk-el; ’s^* íme el-botsátottunk; mert mi senkit semmi tekintetből nem kénszeritünk.

Imé kedves Barátom, ez, az életem’ kitsiny részének, de még is igazán mondván java életemnek, emlekezetet érdemlő le-irása. - Te vedd hasznát példámnak, ha tettzik, énnekem most álom kezdi nyomni szemeimet – történhetik a’ mint érzem, hogy végső álom lessz; engedd, hadd nyúgodjam – de messze ne távozz tőlem.

Békét hagytam tehát néki – és ő el-aludt.