HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Verseghy Ferenc – Horváth Jánosnak
h. n., 1821. szeptember 1.
Die 1a 7br 1821. Főtiszt. Horváth Úrnak.

Tiszt. Nemessovits János a’ Pesti Semináriumbúl Veszprémbe készűlvén, eljött hozzám, szolgálattyát ajánlani, ha valamim Főtisztelendő Úrhoz küldendő volna. Ezzel az alkalmatossággal én örömest élvén, ide zárom a’ 16. forintot a’ most folyó esztendőre szolgáló Egyházi Értekezésekért Igen Tiszt. Korondi Secretarius és Durgut Ceremoniarius Uraknak részérűl. Számokra tehát a’ három első kötetet elvárom és kérem.
Tegnap Sághy Barátunk nállam lévén, elkézdi, hogy a’ Veszprémi Jelentést, melly a’ 3ik kötettel jött, Magyar Tudóssaink nem értik. – Hogy hogy? – T. Úrnál voltam, úgymond, és ott találtam Horváth Pistát, a’ M. Muzéumnak Őrző angyalát is. El nem tudtunk ezenn a’ jelentésenn menni, és én sem értem. Eggyik azt hozta ki belőlle, hogy az Értekezéseknek ára két forintal többre emeltetett; a’ másik pedig azt nevetségesnek találta, hogy*
[A szó után a betoldást jelző korrektúrajel áthúzva. A lap szélén áthúzott, olvashatatlan betűk.]
a’ praenumeratio a’ harmadik kötetnek kiadása előtt kivántatik, mellyel a’ jelentés ide érkezett. – Nem tudtam valóban, Kedves Barátom Uram! kaczagjakë vagy bosszankodgyak? Eggy Tót Jésuita azt talállya mondani, hogy a’ jelentést nem érti, a’ mi valóban nem is lehetetlen; két*
két <ex>
Extanítvánnya pedig azonnal térgyet, fejet hajt, olly vallással, hogy ők sem értik. Sághyt talán meg is bántottam, olly hevesen és csípősen keltem ki a’ jelentés fejtegetésénél az Obscuransok ellen, kik még a’ legszorosabb praecisióval írtt dolgot sem akarják érteni. És az illyen embereknek bírószékéhez kellett volna Lexiconunkot küldeni, ha az Úr Isten változást nem tett volna. Előttem a’ képe, micsoda czivakodások támadtak volna ebbűl, mihelyt kézírásomot e’ Bíro megösmerte volna. Ő csak még most is testestűl lelkestűl azokkal tart, kik alatta levágták a’ fát.
Horváth István a’ Prímásnak Archiváriussa akart lenni, sőt még most is akar. A’ Prímás, ha Horváthnak hiszünk, megígérte neki. De én*
én <…>
hiteles ajakbúl tudom viszontag, hogy a’ Prímás Horváthnak mind belsejét mind külsejét, és kivált e’ hivatal utánn való esdeklésének czéllyát nagyon is jól ösmeri.
E’ napokban Pesti Tratner, a’ Magyar Calvinistáknak könyvnyomtatója házamhoz küldi kötetlen Horváth Ádámnak nem rég megjutalmazott Feleletét a’ Magyar Dialectusokrúl. Álmélkodtam e’ jelenésen eggy szempillantásig; de csak hamar vissza adtam a’ követnek a’ könyvet azzal az üzenettel; hogy köszönöm Tratner Úrnak róllam való megemlékezését; de a’ könyvet el nem veszem, mert semmi szükségem reá; és ha szükségem találna reá lenni, megszerzem magamnak, csak más útonn pénzért. Még az nap estve eljön hozzám Sághy, ’s hallván tőllem, a’ mi történt,*
történt, <elkacz>
elnevette magát, és sajnálta, hogy declarátiójával későn érkezett hozzám. Horváth Pista mondotta neki, úgymond, hogy e’ könyv hozzám is fog küldetní, mint Magyar Tudóshoz ex Offico a’ Muzéum’ részérűl. Kár volt tehát el nem fogadni. – Nem volt kár, Kedves Barátom! mondám én viszontag, sőt, kérem, hogy Horváthnak et Compagnie declarállya nevemmel ezeket. Ha nekem a’ M. Muzéum ex officio akar valamit küldeni, küldgye maga, küldgye saját nevével, nem pedig Trattnerével. Azonnkívűl mondgya meg nekik azt is, hogy valahányszor még ünnepet tartott a’ M. Muzeum Marczibányi költségére, mindannyiszor feldücsekedett vele, hogy a’ Pesti és Budai Tudós Urakot ezen ünnepre személyek szerínt invitálta. De én egyszer sem voltam olly szerencsés, hogy akár szóval, akár czédulával invitáltattam volna: a’ mibűl azt kellett kihoznom, hogy engemet a’ M. Muzéum nem számlál a’ M. Tudósok közé. Így hát én most is megmaradok e’ mellett, csak hogy a’ botot megfordítom, és azt declarálom, hogy én viszontag magamot a’ Pesti M. Tudósok közé számlálni tellyességgel nem akarom.
Csak vetekedés az én életem még vénségemben is; pedig egész életemben, nem tudom, hogy bántottam volna valakit, ha csak engemet balgatagúl vagy gorombáúl meg nem támadt. De el is untam volt már régen a’ czívódást,*
volt |már régen| <már> a’ czívódást, <…> [Betoldás a lap szélén, korrektúrajellel.]
és ha a’ Fels. Helytartó Tanács nem provocált volna, soha még más nyelvenn sem írtam volna semmit többé a’ Magyar Nyelvrűl, ha pedig az utánn a’ Veszprémi Urak barátságosan fel nem biztattak volna, soha biz én magyarúl semmit sem írtam volna. Vitkovicsnak mondottam a’ minap, mikor a’ Lexiconunkrúl szóllott velem, hogy ennél talán tizszerte többet végeztem volna már én ifúságomotúl fogva a’ Magyar Literatúrának előmozdítására, ha a’ M. Tudósok a’ helyett, hogy úgy bántak volna velem, úgy segítettek volna tanáccsaikkal, úgy bíztattak volna a’ helyesben, olly barátságosan és okosan tartóztattak volna a’ helytelentűl, mint most a’ Veszprémiek, tudós czivakodásokra nem késztettek volna és útamot kéz alatt vagy nyilván el nem állották volna. Higgye meg, Főtiszt. Barátom Uram, hogy, a’ ki tudgya és meggondollya azokot az alacsony színű marakodásokot, mellyeket a’ Magyar Literatúra miatt a’ Magyar Literátoroktúl szenvednem kellett, mellyek még régi, szelíd characteremet is alighogy meg nem szilajították, sajnálkodással nézi inkább, mint megvető rosszallással ama’ harapós heveskedésemet, és a’ gyanakodásra nagyon kész hajlandóságomot, melly belőllem koronkint kilobban.*
ha |a’ M. Tudósok| a’ helyett, hogy <a’ Magyar Tudósok> úgy bántak volna velem, <min> úgy segítettek volna tanáccsaikkal, úgy bíztattak volna a’ helyesben, <úgy> olly barátságosan és okosan tartóztattak volna a’ helytelentűl, mint most |a’ Veszprémiek|, tudós czivakodásokra nem késztettek volna és |útamot| kéz alatt vagy nyilván el nem állották volna. Higgye meg, Főtiszt. Barátom Uram, hogy, a’ ki |tudgya és| meggondollya azokot az alacsony színű marakodásokot, mellyeket a’ Magyar Literatúra miatt a’ Magyar Literátoroktúl szenvednem kellett, mellyek még |régi, szelíd| characteremet is <…> |alighogy meg nem szilajították,| sajnálkodással nézi inkább, mint |megvető| rosszallással ama’ harapós heveskedésemet, és |a’| gyanakodásra <h> nagyon kész hajlandóságomot, melly |belőllem| koronkint <…> kilobban. [Betoldások a sor fölött és a lap szélén, korrektúrajellel.]
De elég, sok is ezekrűl! kiöntöttem szívemet az én édes Barátomnak kebelébe és erre magamot könnyebben érzem. Tisztelem, csókolom*
Barátom|nak| kebelébe <[…] és erre már megint> és erre magamot könnyebben érzem. Tisztelem, csókolom <mindnyájokot>
Főtisztelendő Jóakaróimot mindnyájokot. Ossitzkyék csókollyák Főtisztelendő Úrnak kezét. Az Asszony lassacskán ugyan, de csak még is naponkint gyógyúl. Az orvosok megjövendelték neki, hogy mind az ülést, mind a járást újra kell tanúlnia; most még csak ülni sem tud*
tud <még>
sokáig. A’ Főherczeg hetfünn Esztergomba megy a’ Főherczegnével eggyütt a’ Prímáshoz,*
Prímáshoz, <ki te>
ki tegnap előtt innen már haza ment. A’ gyermekek egyenesen Ácsra mennek ugyanazon nap éjszakára, hová a’ szülők is hálásra fognak ügyekezni. Onnan eggyütt Bécsbe két holnapra.
A’ Biographiát már elkészítettem és így a’ hozzá tartozó írásokot vissza küldöm;*
elkészítettem |és így a’ hozzá tartozó írásokot vissza küldöm| [Betoldás a lap szélén, korrektúrajellel.]
de még tisztára kell írnom, és a’ Censúrába adnom. Azt gondoltam, hogy a’ Providentiárúl is elkészíthetem egyszersmind Oswaldbúl a’ kívánt darabot; de ez nekem több munkát ád, hogysem reméllettem; mert nehéz benne a’ jót a’ helytelentűl megválasztani; ’s a’ szívnek is*
szívnek |is| [Betoldás a lap szélén, korrektúrajellel.]
akarnék vele táplálékot adni, ha a’ sok eszeskedés miatt lehetne, mellyekkel Oswald bővelkedik.