Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

Szepesbűl hozzám 24. Juniusban igazított boldogító Levelét örömkönyek között és szívemnek érzékenykedő emelkedésével vettem, olvastam és csókolgattam. Hányféle boldogságot hozott ez házunkhoz! Legelőször arrúl szóllok, melly Nevedékemet, Ossitzky Károlyt, és ennek Szülőit illeti, kik Excellentiádanak kezeit mély tisztelettel csókollyák. Errűl szóllok, mondom, legelőször; mert ez felette jó, tisztességes, és érzékeny szívű embereknek belső nyugodalmát illeti. Nevedékemnek szülői sem Excellentiádnak feleletét nem látván, sem fioktúl Bécsbe való érkezését nem hallván, jóllehet Méltóságos Paintner Püspöktűl sok jó bíztatást vettek az iránt, hogy Excellentiád fiokot igen hihetőképen szolgálattyába veszi, és magával Velenczébe elviszi, olly nyughatatlanságba ragadták, még is magok utánn szívemet, hogy 27. juniusban Excellentiádhoz ismét eggy új levelet igazítottam Szepesbe, Németűl írva azért, hogy e’ szülőknek elolvasván, megnyugoszthassam szíveiket az iránt, hogy részemrűl minden megtörtént, a’ mi Nevedékemet és jó Szülőit megboldogíthassa.

Óh! vegye, kérem, Kedves Drága Régi Barátom Uram! – engedgye meg Excellentiád, hogy mély tiszteletem mellett, mellyel Méltóságához viseltetek, Szívéhez így szólhassak! – vegye, kérem, e’ jó indúlatú, nemes érzésű, és szép erkölcsű, sőt még jeles talentumok nélkűl sem szűkölködő, de a mostani világgal meg nem alkudható Ifiút Atyai szárnya alá, vegye Fő Úri kegyelmébe, ’s vezérellye mind tekíntetével, mind szíves igazgatásásával ama’ nemes czélhoz, mellyet neki nevelése által mutattunk. Ha magához méltóztatik őtet venni Excellentiád, kivált nem mint czukrost, hanem a’ mire másra alkalmatosnak találtatna, én és Szülői meg nem szününk neki Velenczébe is olly oktatásokot írni, mellyeket követvén, Excellentiádhoz, még él, mély tisztelettel, fiúi hűséggel és érzékeny háladatossággal viseltessen. Boldogítson meg ez íránt bennünköt Édes Drága Barátom Uram! Bármelly rövid, csak Kegyelmes feleletével. Ha lehetne, – és hogy ne lehetne, a’ mi Excellentiádnak csak eggy szavátúl függ? – hogy ezen ifjú embert azonnal maga mellé venné Kedves Drága Barátom Uram! óh! akkor még jeles jótévőnk is volna; mert az Ifiú már 1. Octobertűl fogva minden szolgálat nélkűl tengődik; éntőllem pedig és Szülőitűl segedelmet nem várhat. Mivel a’ mi jövedelmünk vékony, és még ez is csak papírospénzbűl álló. De nem szóllok már errül többet: hanem az egész dolgot Excellentiádnak nemesen érző szívére bízom.

A’ mi a’ Bibliának Magyar fordítását illeti, köszönöm és véghetetlenűl nagyra böcsűlöm Excellentiádnak hozzám való bizodalmát, és irántam való gondoskodását, melly innen Vácz felé való útazása alatt érzékeny szívében forgott. De mivel másképp rendelte az Úr Isten a’ dolgot, méltóztasson nekem megengedni, hogy ez iránt való szándékomot barátságos itélete alá terjesszem.

Ő Herczegségének, a’ Prímásnak tiszteletére menvén, ki az üdőnek szűke miatt mindnyájunkot, kik megjelentünk, egyszerre fogadott, olly szerencsés voltam, hogy szívességével megkülömböztetett. Meg nem ösmert ugyan, mert rég üdeje már nem látott; de nevemet hallván, különös örömmel mondotta ki utánnam elejébe terjesztett nevemet, ’s köszöntésemet meghallgatván és megköszönvén, e’ kérdésre fakadt mosolyogva: Et quid facitlingua Hungarica? Énbennem a’ szíves fogadásra vérszemet kapott a’ vén legény, ’s azt feleltem hirtelen: Calvinisat, Celsissime Princeps! – Elnevetvén magát Ő Herczegsége: debet, úgymond, istos homines bene scopare! – Én viszontag: satis jam et solida scopavi: sed et illi me scopant. – Erre hangos kaczagásra fakadt a’ Prímás, és utána a’ jelenvalók mindnyájan. Ő azutánn: edat aliqiud in hanc rem in Tudományos Gyűjtemény. – Én pedig: Hoc ipsum opus est, quod linguam Calvinianam vel maxime promovet. – Siccine? – Dissertationes Ecclesisasticae Veszprémiensium vicissum linguam Pázmáni et Kaldii, quae olim Calvinistis quoque usque ad tempora Tsétsii 1708. defuncti communis erat, peculialiter confovent, et ubi necessum est, moderare emendant. Erre végtére a’ Prímás: Gratulor! Pázmáno majorem Hungarum antiquitas non habuit. Ezzel töllünk elbúcsúzott.

Harmad napra a’ Prímás gróf Brunszvicknál ebédelvén, megszóllította ott őtet Ő Excellentiája Vígh István Titkos Tanácsos Úr tudtom nélkűl Almássy Grófnénak nevével, kinek házában vasárnapokonn és ünnepekenn szent Misét szolgálok neki magának, mivel a’ házbúl ki nem mehet, megszóllítottta, mondám, hogy engedgye meg nekem, ezen Úri Asszonyságnak Szent gyónásait hallgatni, mivel hozzám különös bizodalommal viseltetik, A’ Prímás megelégedéssel fogadta e’ kérést, és Ő Excellentiája által nekem azt üzente, hogy mivel más nap innen elmegy, csak akkor jelennyek meg nálla, mikor majd júliusban a’ Palatinus’ gyermekének keresztelése végett ismét Budára jön.

Ezeket szükséges volt előre küldenem, hogy Excellentiád a’ Biblia’ fordításárúl való szándékomot könnyebben megitélhesse. Kedves Drága Barátom Uramnak számára készítettem én egy egészen új rövid Dissertatiót Deák nyelvenn e’ fordításrúl, mellyhez Moyses I. Könyvébűl a’ húsz első Résznek új fordítását kezdettem jegyzéseimmel együtt függeszteni. A’ harmadik Részt írtam már tisztára, mikor a’ hírt hallottam, hogy Excellentiád Velenczei Patriarchának neveztetett. Félre tettem tehát e’ munkát. De a’ Prímástúl illy szivességgel fogadtatván, és azt is mindenbűl látván, hogy Ő Excellentiája az Egri Érsek be nem mutattya a’ Prímásnak munkáimot, mellyeket a’ Biblia’ fordításában kívánsága szerint végbe vittem, és kezébe szolgáltattam: eltökéllettem magamban, hogy az említett új Dissertatiót a’ 20. első Résznek fordításával eggyütt Ő Herczegségének a’ Prímásnak magam benyújtom. Helyben haggyaë Excellenetiád szándékomot?

A’ fordítást a’ Prímás parancsolattya nélkűl folytatni nem merem; de még parancsolattyára sem tehetném meg egyébkép, hanem ha substinentiámot jobb karba helyeztetné: mert nekem bizonyos jutalomért kell dolgoznom, hogy tisztességesen ruházkodhassak, az életnek gyermekségemtűl fogva megszokott és szükségessé váltt alkalmai nélkűl ne szükölködgyek, és vénségemhez szabott eledelekkel táplálkodhassak. Mióta pedig Sághynak pöre folyik, a’ Királyi Typographiánál is nagyon megvékonyodott keresetem. Csókollya ez Excellentiádnak kezét, ’s mivel Bécsbűl hallya, hogy dolgai nem rosszúl kezdenek menni, azonn esedezik, hogy reménnyeit ugyanott Excellentiád is támogatni, a’ hol és amint lehet, támogatni méltóztasson.

Azon aggódik Levelében Kedves Drága Barátom Uramnak szíve, hogy attyafiai, és baráti távul fognak maradni, ha majd Velenczében letelepedik. Ha megengedi Excellentiád, hogy leveleimmel barátkozásomot ott is folytathassam, én e’ távúllétemet kész vagyok kipótolni. Hogy ezt egyéb Tisztelői is megcselekszik, eggy csöppet sem kételkedek; és így fennmaradnak amaz édes kötelékek, mellyek szíveinket ifiúságunktúl fogva öszvefüggesztették.

Még eggyet! Módom nem lévén benne, hogy most magamnak a’Tunisiást meg vehessem, nem nyugodtam, még eggy valakitűl olvasás végett kezemhez nem kaptam. Tegnap előtt éjfélkor végeztem el első olvasását, ’s íme! tegnap, mikor még égett tőle a’ fejem, buzgott érette szívem, felséges Szerzőjétűl olly édesen, olly barátságosan írtt levelet vettem,^* szinte jutalomúl, hogy lelki magzattyával mulatoztam. A’ Német Recensio, mellyel engemet Kedves Barátom Uram ittlétében megajándékozott, szórúl szóra tökélletesen igazat, és még is keveset mond. Kicsoda mutathat nekem, Tunisiasonn kivűl Epopéát, mellyben csak e’ Recensio által előadott szép tulajdonságok és, mind eggyütt legyenek? A’ szívnek részérűl a’ Német Recensens felette kevesett mond: pedig énnállam a’ szépnek megitélésében a’ Szív a’ fő Recensens. Ki nem mondhatom én, melly óriás lépésekkel nevekedett bennem Tunisiasnak első elejétűl fogva a’ részvétel és az érzékenykedés; melly buzgó szeretetre gerjedtem a’ fő Vitézekhez, kiknek characterei olly szívreható képvonásokkal rajzoltatnak ’s mind végig hűven fenntartatnak; mikép féltettem őköt a’ veszedelmekben, mikép örűltem szerencsésen végbevítt vitéz tetteiknek; melly érzékeny gyönyörködtetéssel vezettek engem’ keresztűl a’ dühösködő halálnak harczmezejénn a’ felséges hasonlítások; melly lelkesítő erővel ragadták elmémet a’ Történetírásbúl kölcsönzött képek a’ régi érdemes eggyügyűségnek csudálására; melly bosszankodásra emelték keblemet a’ szerencsétlen foglyoknak méltatlan gyötrései. Tudtam én előre Tunisiásnak jó kimenetelét; és még is hányszor réműlt el szívem, a’ képzéstűl elcsábíttatván, melly e’ kimenetelt a’ veszedelmektűl nem ok nélkűl féltette. Már sírván, már örülvén, már buzogván,^* már rettegvén, úgy meglágyúlt végtére szívem, hogy az öreg Húgóval pag. 335. ama’ szavaira Hugo kömmt nun allein! mélyen kesergő zokogásra, azutánn pedig Ötödik Károlynak pag. 542. ama’ valóban felséges mondására:

tökélletes szívolvadásra fakadtam.

Íme! Kedves Édes Nagy Barátom! ez az én szívemnek, az én hízelkedni nem tudó szívemnek természetes Recensiója. Az Epopéáknak Szerzőit a’ világ eddig csak csudálta: Tunisiásnak édes Attyát, lehetetlen, hogy az érzékeny emberi szív, ha személlye szerint nem ösmeri is, buzgón ne szeresse.

Hát a’ Hexametrumok? hallom már kérdezni az én Szeretett Barátomot! Óh! ezek engemet kellemetesen megleptek, mivel a’ Németben lehetetleneknek tartottam, azutánn pedig egészen megbájoltak. A’ Német Nemzet nem köszönheti meg elegendőképen, hogy nyelvében e’ jeget eggy Magyar Bölcs és illy szerencsésen megtörte.

Ezzel Ecellentiádnak kezét mély tisztelettel csókolván, magamot Kegyelmeibe és Szívességébe ajánlom és vagyok

Excellentiádnak