Ha nem vagyok is méltó ama’ különös magasztalásokra, mellyekkel engemet Kisfaludy Sándorunknak illetni tetszik, háladatos örömmel fogadom én azokat még is, mint annak bizonyos jeleit, hogy vannak Hazánkban érdemes Férfijak, kik ügyekezeteimet böcsűlni, ’s újjabb repűlésekre hevíteni tudgyák. A’ szülés’ fájdalmiinak legkellemetesebb jutalma az asszonyoknál az, ha gyermekeiket a’ világ szépeknek vallya. Nem vagyunk-e mink könyvszülők ebben az asszonyokhoz hasonlók?
Hímfit én még fogságomban olvastam. Óh melly vígasztaló jelenés volt ő nekem! Elrekesztve lévén a’ világtúl ’s literatúránknak állapottyárul semmi bizonyost nem tudhatván, e’ könyvecske szoros ugyan de törvényes útonn át tudott hozzám hatni ’s azt súgta meg bádgyadozó szívemnek, hogy vannak bölcs férjfiak, kik nemes ügykezetű munkáikkal literatúránkot még a’ vészek’ közepénn is bajnokúl oszlopollyák, mellyet iszonyú csapások alatt sínleni gondoltam. Ő adott nekem új kedvet arra, hogy Aglájámot és Rikótimot, mellyek már részben feküdtek, újjra kisimítsam. Ennek testvérét, a’ Regéket, várva várom. A’ mi nyomatásbéli hibáinak jobbitását illeti, ez iránt Sághy Ferenc Urral így végeztünk. Kulcsár Istvány Úrra lévén már e’ jobbítás bízva, az első correcturát Sághy Úr ővele végezteti, a’ másodikot pedig hozzám küldi. Ezt én két okbul kívántam. Az első az, mivel több szem többet látván a’ nyomtatás így hibátlanabb lehet. A’ másik pedig az, mivel két correctúra felette sok üdőt venne el tőlem, ki szerencsétlenségem utánn szegény 82 esztendős anyámot tőkepénzeitűl, sőt még házi eszközeitűl is csalárd emberek által megosztva találván, kénytelen vagyok a’ könyvárosoknak’ bérért olly munkákot készíteni, a’ minőköt ők akarnak, hogy szülőmöt szolgálójával eggyütt eltarthassam. E’ két okhoz oda járúl még az is, hogy az utólsó correctúrát választván, bizonyosabb lehetek abban, hogy a’ kézírásnak ortografiája a’ nyomtatásban tökélletesen megtartatik. Cselekedettel ohajtom én így megmutatni, a’ mit Aglájámhoz ragasztott Declaratiómban azokrúl mondok, a’ kik tőlem a’ magyar írásnak módgyában külömböznek.
Ortografiamnak untig elegendő okait adtam én grammaticámban és Tiszta Magyarságomban, és a’ mi különösen ama’ plurális accusativusokot illeti, mint gyönyörködőköt, dobogókot, törökököt ’s a’ t, Aglájámban a’ becsúszott hibákrúl a’ 245 és köv. old. Hogy mindenik nyelvnek eufoniáját magábúl a’ nyelvnek járásábúl kell meghatároznunk, megmutattam Tiszta Magyarságomnak 17. §ban a’ 19. old. Hogy tovább a’ Magyar eufonia a’ vocálisokot, classificállya, és valamint a’ formátiókban, úgy a’ declinatiókban és conjugátiókban is azt kívánnya, hogy a’ suffixumok az ő vocálissaikot a’ törzsök szavaknak utólsó vocálissaihoz alkalmaztassák, előterjesztettem Tiszta Magyarságomnak 28. §. a’ 33 old. Nyelvünknek e’ tulajdonsága olly szembetünő és olly tagadhatatlan, hogy még külömbféle declinatióink és conjugatióink is reá vannak építve. Nevezze ezt, a’ ki akarja monotoniának, elég az ahhoz, hogy nyelvünknek fő tulajdonsága. Eufoniánknak reguláinn dolgozván, el nem mulattam én, tanácsért a’ külömbféle dialectusokhoz folyamodni; de 22 esztendőbéli fáradságim utánn csak azt találtam, hogy minden dialectusban vannak szépségek és vannak hibák is; és hogy eggy dialectusunk sincs, mellynek szokásaibúl az egész nyelvnek bizonyos és állandó regulákat lehetne szabni. A’ ki ezt végbe akarja vinni, annak a’ nyelv’ járását az analogyiának fáklájával kell mindenik dialectusbul mintegy kikémlelni. Találtam azonban nyelvünkben szavakot, mellyek mind a’ három, vagy legalább két dialectusban a’ regularis o helyett a vocálist, a’ reguláris ö helyett pedig e vocálist kívánnak, s ezeket Grammaticámban a’ 23. oldaltúl fogva a’ 29dikig fel is jegyeztem; oda függesztvén a’ 27. oldal. Anmerkung a’ regulát is, melly szerint azokot meghatároztam, ’s melly Aglájámban is olvastatik a’ 245. old; de a’ mi ellenben csak eggy dialectusban, vagy eggykét Vármegyében szokás, és, a’ mi több állandó regula nélkűl szokás, arra a’ többi dialectusokot grammaticámban kénytelenítenem nem lehetett, annyival is inkább, mivel az egész nyelvnek fő reguláit megsérti. A’ melly regula azt kívánnya, hogy a’ tompa szavak utánn a’ formátiókban, declinátiókban és conjugátiókban tompa formatívák: és inflexiók, az élesek utánn élesek, a’ középszerűek utánn pedig középszerűek tetessenek, mihelyt a’ formatívák és inflexiók három ágúak; ugyan az a’ regula kívánnya azt is, hogy a’ plurális accusativusokban a’ tompa nominativus utánn ot silabát, az éles utánn ët silabat, a’ középszerű utánn pedig öt silabát tegyünk, amint Aglájámban a’ 247 old. megmutattam. Ellenben tehát, a’ melly jussal így írhat e’ regula ellen valaki: gyönyörködőket, törököket, tököket, dobogókat, szinte azon jussal írhatná a’ másik: gyönyörködőkhoz, törökökról, tökökbúl, dobogókenn; a’ harmadik: gyönyerkedik, vagy épen gyönyerkedik, törekeket, vagy épen terekeket, tökeket, vagy épen tekeket; a’ negyedik pedig a’ Baranya Vármegyei vén asszonnyal: adi, hordozi, tsúfíti, tudi, a’ mi a’ Hazai Tudósításoknak 19. darabjában a’ correspondenstűl felette hibásan neveztetik eredetiségnek. Mi lenne a’ mi nyelvünkből, ha az efféle fajúlásokot mind ollyan eredetiségeknek néznénk, mellyekre egész nyelvünknek reguláit és szépségeit építeni kellyen?
Szabad legyen nekem e’ monotoniához hasonlító eufoniárúl általlyábanvaló vélekedésemet ide tenni. Úgy nézem én ezt, mint a’ napkeleti eredetiségnek bizonyos jelét. A’ hajdani napkeleti népeknél, mivel természetesebb emberekbűl állottak, mint a’ napnyugotiak, vagy az éjszakiak, a’ szépségek is eggyügyűebbek voltak. Az Indiai nyelvekrűl és nevezetesen a’ Chinairúl azt mondgya Herder, hogy eufoniájok majdnem gyermekes, kicsinységekbűl áll. A’ napkeleti szelíd ember szépségnek tarthatta valaha, ha a’ gyöngyök egymás utánn, a’ rubinok megmeg egymás utánn, s a’ záfirok hasonlóképpen egymás utánn fűzettek; még a’ napnyugoti, vagy éjszaki vad bajnok ellenben mint a’ hármat bizonyos rend szerint öszvevegyíthette, és a’ tarkában gyönyörködhetett. Ez történhetett nyelveikben is. Amaz a’ tompa törzsökszóhoz tempa [!] formatívákot és inflexiókot, a’ középszerűekhez középszerűeket, az élesekhez éleseket ragasztani szépségnek tartotta; még a’ napnyugoti, és kivált az éjszakbúl napnyugotra szakadt ember a’ vocálisokot mindent rend nélkül öszvevegyítette.
Ezen eufoniának okát abban is találom, hogy a’ napkeleti ember clímája miatt tunyább lévén, mint a’ napnyugoti és éjszaki, könnyebbnek találta azt, hogy a’ melly szózatbéli organumokkal a’ törzsökszót kimondotta, azokkal mondgya ki a’ hozzá ragasztandó formatívákot és inflexiókot is; mintsem hogy minden silabánál másmás organumokot vegyen elő, vagy hogy határozottabban szóllyak, a’ vocálisoknak organumait minden silabánál másféleképen modificállya, mint a’ napnyugotiak.
De még a’ természetes musikában is merném én keresni ezen eufoniának okát. Mert az eggyügyű és szelíd napkeleti embernek a’ füle szebbnek tartotta, a’ bassusbéli vocálisokhoz ismét bassusbélieket, a’ ténorbéliekhez ismét ténorbélieket, és így tovább, ragasztani, mint e’ hangoknak eggyik nemébűl a’ másikba szilaj szökéseket tenni. Az bizonyos, hogy midőn nyelvünk, ammint Tiszta Magyarság. 28. §. 3. és 4. szám alatt a’ 34 old. megmutattam, a’ discantusbéli sívó vocálisokot, é, i, í minden egyébnemű vocálisokhoz oda ragasztya, és viszontag; nagyon elárúllya azt, hogy eufoniáját eredetiképen a’ természetes musikának köszönheti. A’ musikában, tudni illik a’ discantusbéli szaladásokhoz a’ bassusnak majdnem mindenik tónussa illik, mivel a’ bassusnak akármellyik tónussa magában foglallya a’ tertiát, sextát, octávát és sokszor még a’ decimát is; még a’ discantusbéli hang ellenben rövid oscillatiókbúl állván, minden accord nélkűl szűkölködik. Sulzer Algmeine Theorie der Schönen Künste, articulo Klang, Discant.
De hadd felellyek már meg a’ ritmusok iránt tett kérdésekre! Az első ez: A’ jó metrumban, vagy a’ jó ritmusban van-e nagyobb musika? Erre a’ felelet a’ Magyar Versnek különféle nemeirűl való értekezésemben olvastatik, mellyet Aglájám’ elejébe függesztettem. A’ ritmus, valamint a’ musikának, úgy a’ versnek is fundamentuma lévén csak akkor érdemli meg a’ musika’ vagy a’ vers’ nevét, mikor eggyenlő mozdúlásai, mellyekbűl áll, az elsőben tactusra, a’ másikban silabamértékre szoríttatnak, melly a’ poézisbéli tactus. Valamint pedig a’ hexametrumban, elegiacumban és sapphicumban, úgy bizonnyára a’ többi métrumos versekben is, nem csak a lépéseknek (lábaknak) eggyenlő száma és mozgása találtatik fel, a’ mi a’ ritmus’ mivoltához tartozik, hanem azonkívűl a’ lépéseknek eggyenlő és ollyan mértéke is, melly valamint a’ musikában, úgy itt is azt kívánnya, hogy minden lépésnek első sillabája erős, másodika pedig gyengébb legyen. A’ hexametrum, pentametrum, és zapphicum csak azért tetszenek jobban hangzani, mint a’ többi métrumos versek, mivel szokottabbak és így járásaik ösmeretesebbek. A’ cadentiás versek ellenben hasonlók a’ víznek eggyenlő csöpögéséhez, melly tactus nélkűl és így musika nélkűl is szűkölködik.
A’ mi a’ második kérdést illeti, örömest megvallom, hogy mind a’ métrista, mind a’ ritmista hasonlóképen formáltt és cultiváltt lélekkel bírván, a’ ritmista sokkal több hasznot hajt, több örömet okoz hazafitársainak, mint a’ métrista; nem csak azért, mivel Nemzetünk a’ ritmust jobban ízleli; hanem azért is, mivel ritmusban könnyebben és így többet írhat az ember, mint métrumban. Ifiabb koromban kikeltem én a’ ritmus ellen ama’ munkában: Mi a’ Poézis: és ki az igaz Poéta? de jóllehet már most átlátom, hogy többet mondottam ellene, mintsem kellett volna, nem bánom meg még is cselekedetemet azért, mivel a’ métrumos versek, mellyekre talán némellyek felbuzdúltak, vagy felbuzdúlni fognak, a’ nyelvnek szépítésére és meghatározására sokat szolgálnak.
A’ rövid gondolatoknak kifejezésére nagyon alkalmatosnak és szépnek találom a’ liricumot, a’ mesékre, tanító darabocskákra a’ hexametrumot, a’ hosszabb költeményekre pedig a’ ritmust. Kezdettem én hexametrumban eggy nagy poémát, és elég messze vittem; de tapasztalván, hogy valamint csinálni, úgy érteni is nehéz, inkább csak a’ ritmushoz folyamodtam, melly azt fogja megeszközleni, hogy a poémának, ha elkészűlhet, tízszerte terjedttebb haszna lessz. Azonban, mivel a’ ritmus még a’ közbeszédet is megszenvedi, a’ métrumos poétának pedig, ha csak középszerű munkát akar is lenni, a’ szókban felette sokáig kell válogatni; kívánnám, hogy a’ poéta minekelőtte ritmusokot csinál, métrumos versekkel küzködgyön eggy darabig. Így ő a’ magyar synonimumok között a’ legszebbekkel megösmerkedvén, útat nyit magának a’ poézisbéli érzékeny nyelvre is, melly nélkűl Ritmistáink nagy részént szükölködnek.
Feleletem’ hosszaságának oka csak az, hogy Kisfaludynktúl ollyan embernek kívánok ösmertetni, a’ ki még akkor is, mikor különösségeket vadászni látszik, okokra épít. Meglehet, hogy ezek nem mindenkor olly sükeresek mások előtt, a’ minőknek nekem lenni tetszenek; de addig legalább kénytelen vagyok nekik hódolni, még belőllök fontosabbak ki nem forgatnak. Az ő Úri szívességébe, és barátságába ajánlván magamot, Neki viszontag állandó egészséget és minden jókat kívánok. Írtam Budánn Mindszent’ havának 11dik napjánn, 1806.