Orfeus Dafnisnek
Tavaszi mulatságokrol
Egykor tavasz vége felé Pallás Aszszony Bőltseit
Ki-ereszté keze alol, hogy unalmas kőnyveit
Félre tévén, mulatnának, ’s Flora szines kertyeit
Vagy az erdőt látogatnák, vagy Pán Isten mezeit.
E seregnek nagyobb része Epeussal el-indult
Erdők kőzé;
*kőze [em.]
Diannátul vigasságot ott koldult,
Hol Akteon vadat űzvén szarvas képre el-fordult,
Midőn a feredő szűzek testét látván el-bámult.
Ez a kártyát választja, az a tekének játékát,
Forgat amaz Bellonátul kőltsőnőzőtt paripát,
Ki ki amint kedve hozza űldőzi bőlts unalmát,
Még a kedvetlen Mopsus-is meg-inditja tréfáját.
Kissebb része ezen Népnek Minervának udvarát
El-nem hagyta, nem kivánta erdeiek sátorát,
A Városi Isteneknek látogatván hajlékát,
Nevetséggel, nyájassággal tőlté komor homlokát.
Bizva vala e nyájatska Dafnis gondos kezére,
Dafnis, ki a vers szerzésnek majd nem leg főbb mestere,
Ugyan azért Tritonisnak titkosa és kedvese,
Kőnyvekkel telt tárházának kitsin, de hiv őrzője.
Előtte jár: a kis sereg szereti kis Pásztorát,
Hiven, ’s bátran kővetgeti nyáját, kedvét, ’s játékát,
Orfeus-is velek sétál, el-felejti hárfáját,
Hazájának módja szerént beszél, ’s űzi tréfáját.
El-indulván előszőr-is Neptunusnak partyait
Járják, ’s kérik evezésre Palæmonnak hajóit,
De Eolus nagy haraggal hányván vizek habjait,
Utáltatta minyájokkal Amfitrite udvarit.
Azomba szép Melicerte fogja Dafnis karjait,
Véle együtt tsinált hidra el-vezeti Társait,
Erre vitte már ma, ugy mond: Mars rettentő fajzatit,
Kik dsidákkal jesztegették minap Burgus táborit.
Által menvén el-beszéllé ezen Népnek erkőltsét,
Bajnoksága eredetét, fegyverének erejét;
*epejét [Átírással javítva.]
Még a vizen túl meg-látta a ferdőnek tetejét,
Akkor ujra kis Dafnishez igy kezdette beszédjét.
Dafni! mivel kedvedet meg szegte mérges habokkal
Eolus, im’ vigasztallyon e ferdőtske mosdással,
Ebbe járnak a Napæák, szép Elek a Musákkal,
Vigadhatztz itt midőn akarsz a mennyei karokkal.
El tűn. Ezek a ferdőnek meg nyitják két kapuját,
Látyák Jápix Mesterségét ’s az Istenek tronussát,
A vizekbe ugrándoznak, mosdanak, mig kotsiját
Febus tengerbe meritvén el-nem kezdé nagy álmát.
Más nap Ceres majorjába viszi Dafnis társait,
Hol a mivelt főldnek gyomra jó gyűmőltsű ágait
Mutogatja Vendégének, szép illatu szálait,
Zőldellő kis gazdagságát, veteményes ágyait.
Itt nem meszsze a Brontesek sisakokat koholnak,
Mellette a Fidiások fa képeket faragnak.
Dafnis pedig társaival azomba jol vigadnak,
Kűszkődnek az Orfeussal, nevetkeznek, játzanak.
Jőn azomba maga Ceres, tele rakta karjait,
Ambrosiát hoz Nektárral, kinálgatja Fiait,
Egyűtt vigad, jó példát ád, tőlti Bakkus borait,
Tőmi szines bokrétákkal kinek kinek ujjait.
Nem volt elég a mulatás, ki ki Flora udvarát
Emlegetvén, el-indulnak, ’s a virágok táborát,
Ennek rendét, ’s kűlőmbféle szineit és illatját
Meg-visgálják, ’s meg-ditsérik a szép Kloris munkáját.
Alig lépnek-bé a kertbe, egy rósátska meg-mozdul,
Éppen akkor serkene-fel déli édes álmábul,
Álmos szemmel Dafnisra néz, de végtére
*végtere [em.]
el-pirul,
Vámra méltó ortzájával a főld szinre le-borul,
Dafnis mintha nem-is látná, tovább viszi seregét,
Mutogat a violára, ditséri szép termetét,
De azomba a rósának nem felejti szemérmét,
Gondolkozik, visza menvén, hogy ditsérje erkeltsét.
Szép kert, ugy mond Társaihoz, szép kert, éljen Istene,
Oh mely kedves a szegfűknek amott rengő kebele,
De jaj sokkal drágább ama Hiácintok serege,
Még itt is van egy ágatska, szép Narcissus a neve.
Oh melly nagy kár, hogy ezen kert egybe meg-fogyatkozik,
Nints rósája, a rósa ág sehol nem találtatik.
Igy tetteté Dafnis magát: a rósa emelkedik
Sőt mit mondok a nap fénynél ime ott játzadozik.
Mennyűnk hozzá, még meszszirűl mosolyog szép artzája,
Mintha reánk várakozna, ide fordult ajjaka,
Ditsérjűk meg amint illik: ezt ki-mondván szalada
A rósátska fel-élledvén hozzája meg-hajula.
Nyittya Dafnis ditséretre el-készitett ajjakit,
De jaj a szem el-bámulván tartóztatja szavait,
Sohajt, halgat, és el-pirul: Flora Aszszony tsudáit
Ki ditsérné, ugy mond végre, méltóképen karjait.
Tovább mennek, ’s bokrétákkal ékesittik fejeket,
Illatokkal, ’s gyűmőltsőkkel meg-tőltetik kebleket,
Mind ezekkel meg-tisztelik más nap ama Szűzeket,
Kik Vestának éllesztgetnek ujjabb ’s ujjabb tűzeket.
Igy el-tőltvén Pallas népe őrőmének napjait,
Végtére meg-látogattya Pán Istennek Sátorit,
Hol a borzas Satyrusok tartyák Bachus tántzait,
’S a Pásztorok legeltetik Titirusnak nyájait.
Itt van ama lovaglásra tanitgató oskola,
Mellynek magos gerendáin fűgg négy vagy őt paripa,
Fábul áll e’ mesterséggel egybe kaptsolt karika,
Mellynek sebes szeleknél-is sebesebb a forgása.
Itt tanulja a lovaglást, a ki Marshoz eskűszik.
Fel-űl a fa-ló hátára, nyargal, mert forgattatik,
Tzélba veti nyargalás-kőzt lapdáját, ditsértetik
Ha a lovonn meg-maradhat, és lapdája bé-esik.
Ezt meg-nézvén el-sétállyák Silvanus lugossait,
Viszsza térnek, mert Epeust várják, ’s Mopsus társait,
Kik el-hagyván Diannának nyilakkal tőlt halmait,
Még azon nap meg-is szállják Pallas háza falait.
Őszve űlvén az egész nép emlétti vig napjait,
Ki ki elől számlálgatja őrőmének okait,
Őrőmre kél ujra szivek, Pomonának kapuit,
Ki ki mondja: látogassuk Pomonának kapuit.
Egygyes szivvel el-indulnak bé-jelentik magokat,
Pomonnának; ki azonnal mutat gyűmőlts ágokat
Ki-hozattya pintzéjéből a meg-hűtőtt borokat,
Nimfáinak sűteményét, a nyársra vont ludakat.
Itt van férje Pomonának, vigad vendégeivel,
A friss Hebe nem kűlőmben kedvet élleszt képével,
Miről előbb az árnyékba
*árnyekba [em.]
nevetkezett nényével,
Most uj kedvel nevet, tréfál, vadász tekintetével.
Őrűl Mopsus, az Orfeus kezdi gőrőg verseit,
Vigad Dafnis a sereggel szedi kertnek kintseit,
El-rejtődnek Hebe elől, nem tűrhetik szemeit,
Orfeus is el-felejti Plutó setét völgyeit.
Láttya Venus ezt azomba, láttya Pallás seregét,
Vigasságát, nevetségét, játékát, és őrőmét
Kevél szivét arra inti, mikép Pallas szépségét
Páris előtt kissebbitse, ’s szomoritja tselédjét.
Alectohoz megy azonnal. Pomonának udvarát
Szálld-meg, ugy mond: nem nézhetem ellenségem táborát,
Fajzatim kőzt vigadozni; te el-kezdett játékát
Rontsd-meg, pusztitsd módod szerént mulatozó árnyékát.
Jőn Alectó, ’s rút békákkal hinti kertnek útyait,
Hogy ezekkel meg-szalaszsza Hebe, ’s nénnye lábait,
Egy kigyóval alattomba Mopsusnak-is karjait
Meg-keritti, ’s fel-élleszti haraggal tőlt szavait.
A félelem, és a harag, fel-bontyák az őrőmet,
El-oszlanak szomorkodva; én is akkor nyelvemet
El-felejtvén azt mondottam: soha Pallas őrőmet
Még Paris él, nem találhat, Venus előtt érdemet.