Dafnis Orfeusnak
Orfeu! mit látok? Flóra szép kertyében
Euriditzédnek látlak őrőmében;
Áh vigyázz Orfeu! ne tekints szemében,
Hogy viszsza ne ejtsed Plutó tőmlőttzében.
Előtted űlt, kiért hajdan fohászkodtál,
Ki után elmédben, ’szivedben fárodtál,
Kiért áldozatot Venusnak fogadtál,
Véled mulatozott, ki utánn aggódtál.
Isten-Aszszonyt véltem el-rejtve képében,
Leda Leányának néztem termetében,
Kupidó fáklái per’selték szinében,
’S az Annya tréfái jádzottak szemében.
Hidd-el nagyon féltem, hogy meg-ne bűntessed,
Szived tárgya után szemedet ne vessed,
Hajdani szépségét képén ne keressed,
’S mit kedvelsz, miképen magadtol menthessed.
Kűszkődőtt erkőltsőd maga erejével,
Mig sziv az elmének birt tehetségével,
Győzte maga magát józan erkőltsével,
Nyilván ditsekedvén bajnoki szivével.
De midőn kezében tzitarádat vette,
’S tetszetős nótákra ujjait vezette,
Hangok kiességét szava kettőztette,
Ekkor Erkőltsődet próba-kőre tette.
Egygyűtt zengedeztél hegedűd hangjával,
Egygyűtt gyulladoztál Kupidó lángjával,
Vigságra vezetett vig indulattyával,
Fohászkodásokra fohászkodásával.
Igy láttam Apollót kedves Dafnéjával,
Hogy lelkesitette Parnassust lantyával,
Tsudálva hallgatta Tytirus nyájjával,
Pindus kő-szálai Musák patakjával.
Talán el-hibázott egy pendittésében,
Személleden fűggvén hoszszas nézésében,
Ekkor vesztetted-el lantod érdemében
Nyert prédádat, a szép Euriditzében.
Szerentsétlen! reá szemedet vetetted,
Tett fogadásodat már el-felejtetted,
Személlye szépségét bálványoddá tetted,
De jaj melly hirtelen ismét el-vesztetted.
Ezt a komor Plutó alig hogy láthatta,
Boszulló haragját nem tartóztathatta,
Az ártatlan prédát egybe el-ragadta,
És Prozerpinának tüstént által-atta.
Pősgőtt az el-hűlt vér minden ereidben,
Fájdalom patakja áradt szemeidben,
Bánod, hogy olly erő nints tehetségidben,
Mellyel ismét viszsza vehesd kezeidben.
De ne búsulj Orfeu! Nem sokat vesztettél
Abban, kit gánts nélkűl tsak nem is nézhettél;
Ha egy tekintetért igy meg-bűntettettél,
Jobb, hogy Kupidótol már rég bútsut vettél!