Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

A’ Muzárion’ III. és IV. Kötete eddig kezedben van. A’ hol engem kifakadni látsz, ámbár^* nem érted mik történtek, kitalálod kinek szoll az a’ fesz és pöf, ’s kit^* verdesek újra dolgozásimban tulajdon fegyverével. Nem képzelheted melly bohóságokra vetemedik az a’ szerencséjiben^* elszédűlt ember. Már catechizáló leveleiben eltiltottam^* minden közösűlést velem a’ Nyelv eránt, mert ő engem meg sem érthetne, mind a’ mellett Septemberben hozzám jött, ’s elkezdé a’ leczkézgetést. Kértem, hagyná abba. Ő kényszeríte hogy hallgassam, ’s én megújítám a’ kérést. Minthogy másodszori kérésem sem használt, gonosz dévajságommal kimondám hogy szűnjön-meg, ’s kövesse^* példámat, mert én bizonyossá teszem hogy ő sem borzad az én írásomtól inkább mint én az övétől, és még is én neki békét hagyok. Nem foghatá meg hogy lehessen^* valaki, a’ ki az ő írását nem irigyelhetné, ’s látván ezt, eggyszerre elhallgata; én pedig nyugalmasan víg kedvvel folytatám vele az eggyüttlételt, míg elméne. Miolta Pesten vagyok, Szemerének izent, hogy szeretne vele lenni a’ Casinóba; nekem, ki Szemerénél szállottam meg nem izent, még csak nem is köszöntete. Annál több kedvem volt neki eggy levelkét írni, hogy Szemere beteg, ’s meg nem jelenhet. Erre hozánk jöve, ’s én hazajővén a’ városból, már Szemerénél találtam. Egész nyájassággal viselém eránta magamat, de éreztetém vele víg kedvem által, hogy neki oka van tőlem tartani. – Elkészűlvén a’ Muzárion, Szemere kedveskedék neki is eggy példánnyal, ’s a’ levelet a’ két Kötettel én írám meg neki, ’s ott meggyötrém elébe rakván Yorickja’ fene barbarismusait, ’s azt kérdém, hogy a’ ki ollyakat ejt, mint vádolhat engem Nyelvtöréssel. Eggy valaki dolgaimról semmit nem tudva, látá egészen leverve a’ levél által, ’s nékem épen az kelle. Nem képzeled ez a’ nem jó ember mit árt nekem ’s másoknak a’ maga suttogási által. Más nap nálunk vala eggy Küldöttje, ’s ott találá Horvát Istvánt. Jelenté hogy az ember egészen le van verve, és hogy soha ezután írni nem fog. Horvát megmondá ennek, hogy nekem valami egyéb panaszom van mint a’ Nyelvrontás’ emlegetése. Én arra eggy rövid levelet írék ennek a’ Küldöttjének, melly még gonoszabb volt mint az első. Megírám neki, a’ Küldött által, hogy tudom kivel van dolgom, ’s ugyan azért^* a’ levél mását megtartottam, hogy ha kell kiadhassam, még pedig glosszákkal. Most eggy harmadikat veszi,^* ’s ebben elébe hányom, hogy ő a’ maga ragyogásra törekedésének barátját ’s két jegyeseit kész vala feláldozni, ’s elégtételt kívánok tőle a’ rajtam és társaimon elkövetett gonoszságokért; – azt az elégtételt, hogy eggy pár barátim jelenlétekben fogadást tesz hogy engem ’s ezeket többé^* gonosz nyelve nyugton hágy. – Nekem elég hogy a’ nyúlszivű^* emberre rá riaszthaték; bajlódjék vele a’ manó. Mind a’ három levelet a’ legdévajbb csintalankodás közt írtam. Nem csak nem bánom hogy írtam, hanem azt bánom inkább, hogy elébb nem. A’ fényen veszettűl kapó ember semmitől sem reszket inkább mint valamelly piszoktól a’ mi rajta eshetnék, ’s képzeled mint leve oda, midőn a’ Musárion IV. Kben saját fegyverével látá magát, kímélve ugyan, de egészen elszánt kedvvel megverve; képzeled, mint retteg most, hogy a’ levél ki lesz nyomtatva.

Azt mondod talán, hogy így titkon még többet fog engem bántani. Azt úgy is tette volna; most tartoztatni fogja a’ rettegés, mert ha viczkándozik, a’ leveleket^* közre eresztem, ’s el lesz temetve.

Muzárionnak eggyik nagy érdeme az hogy velünk megszeretteti a’ Kritikát, midőn a’ maga felől hozott ítéleteket is közli, ’s az Írókat önmagok által szállítatván fel vagy le, eltávoztatja azon gyanút, hogy a’ Bíráló a’ magasztaltat barátságból dicsérte, a’ megfeddettet^* idegenségből sujtja. Valamíg nekünk Bíráló Irásunk nem lesz, melly minden könyveink felől hallassa ítéletét, ’s velünk a’ Külföldi nevezetesbb Munkákat is ismértesse, mindaddig haladni, nem rest menéssel mint mostanig, nem fogunk, ’s az olvasgatás játék marad nálunk, nem komoly stúdium, ’s nem láthatni, miért ne tűrhetnénk mi a’ mit mások tűrnek.

Szent-Miklóssy javalja hogy Csokonaynak hat dalait megigazítva közlém (Muzár. IV. K. 58–74.) ’s buzdít, kér, tégyem azt több dolgozásaival is, míg meg nem nevezett Levelezőm e’ szabadságomat vakmerőségnek, sőt bántásnak veszi, azért pedig, hogy „a’ magyar lant’ legszebb mívét, a’ Földiekkel játszót” rendes eggy Ódának csúfolám, érzékenyen meg is fedd, ’s csudálja hogy én az olly srófornyás^* dalokat csudálgatom ’s tömjénezgetem mint a’ Volna szárnyam, elrepülnék – Jön számkivetetten az árva fiú – ’s Bajzának gyönyörü Bordala; ő azokat meg sem érti; miként találhatná tehát szépeknek? ugymond.

Nem akadok fel a’ sok tekintetekben tiszteletes ember’ feddésén^* és vádjain, sőt^* tisztelem benne is a’ személyes szabadságot, mellyel, neki nem kevésbbé mint magamnak, gondolatunkat kimondani lehet. De mivel ízlés felől beszélleni haszontalan, elhajlok a’ per elől; egyedül azt jegyzem meg, hogy a’ ki ítélni akar, annak meg kellene érteni a’ mit mások értenek, vagy érteni, hogy itt a’ baj a’ subjectivitásból eredhet.

Szent-Miklossy a’ Kulacsot becsűli leginkább az általam közlött hat dal közt, míg én a’ Nyárfást. „Melly eredetiség, ugymond, melly nemzeti character van ebben! Az a’ vídám kedv, szeszély, busongás, szinte a’ szilajkodásig csapongó dévajsággal kellemes természeti összeolvadásban! ’S az az utól-érhetetlen, könnyü, nem keresett populáris hang eggyszerűen lekapva a’ magyar ajakról, melly Csokonaynak annyira sajátja, melly kifejezhetetlen kedvességet és interesszet adtak a’ maga nemében eggyetlen darabnak!”

A’ Kulacs kérdésen kivül gyönyörü darab, ’s azért az, a’ miért^* Szent-Miklóssy magasztalja; egészen magyar, bár pór magyar; az igazán Csokonayé, az igazán Csokonay; abban önté ki a’ hasonlíthatatlan ember csudálást^* érdemlő könnyüségét egészen; itt dévajságának kimeríthetetlen tárát. – (az Evan-Evoe, ’s a’ Nyárfás német, az Igyunk barátim a’ komor… pedig olasz példányok után készűlének) – De a’ Kulacsban a’ tréfa már csaknem kifárasztja a’ hallgatót, ’s abban a’ Dalnok mutatja ugyan virtuozitását, de azt is mutatja, hogy neki magát a’ virtuozitás’ bebizonyításában ingerlenie kellett: a’ Nyárfást meg nem únjuk – talán azért sem eggyszersmind, mert szerelmeskedőt^* látni, még a’ Tenniers’ és Ostáde’ vásznain is, kedvesebb mint kancsóskodót.^* A’ Nyárfásban érzett^* érzés hangzik: a’ Kulacsban szerepeskedő,^* ’s a’ tréfa hideg.^*

Nevetlenem meg nem emésztheti a’ miket Muzár. IV. 152. a’ Nyelv’ dolgában, Szallusztról ugyan-ott 165. mondottam, ’s azon fel nem akadok; előre tudtam én hogy az ollyan nem kedves beszéd^* minden fülnek. – Ki nem tiszteli a’ nyugalmas ellenkezőt, midőn vélekedését ’s érzéseit szabadon mondja elő, ’s az mellett marad a’ mit érez? ki nem tiszteli a’ ki, magához és ellenkezőjéhez bízakodva, ezt megszóllítja, előadja okait, ’s hallani akarja az ezéit, de ennek meggyőződését tiszteli, mint tiszteltetni a’ magáét akarja, ’s erőszakot ezen tenni úgy nem akar, mint ő nem ettől tétetni magán? De midőn restelkedünk megismerkedni a’ tárggyal; mikor nem hihetjük hogy lehessen másként látni mint a’ hogy mi látunk, mert a’ mi szemünk lát jól; midőn nem tudjuk mit mondjunk,^* de mondani szeretünk, mert sullyt akarnánk adni magunknak; ’s mikor felejtjük hogy tanácsot csak akkor kell adni mikor kérnek, és még akkor is csak úgy, ha látjuk hogy az el fog fogadtatni, ’s^* még is adunk; annyival inkább mikor éreztetik velünk hogy tanácsot nem tőlünk várnak, ’s kérjük hogy hagyjanak békével menni útunkon, a’ hogy mi hagyjuk őket a’ magokén, és még is kötölőzködnek: a’ tréfa végre csak még is alkalmatlan. Megtörténhetik, édes barátom, hogy nem érted, mért kelle kiöntenem a’ panaszt; de az is megtörténhetnék hogy ezt tudatnom szükség volt.

Elnézvén bajaink’ hosszú sorát, én bajaink’ eggyik^* nagy okának azt nézem hogy köztünk minden – Philosophus. Nekünk minden az Ész:^* nekünk az Érzés^* semmi. Végig tekintjük a priori a’ dolgot, megcsináljuk millyennek kell lenni a’ Nyelvnek, ’s a’ mi eggyez törvényünkkel, jó,^* és minthogy jó, szép is eggyszersmind: a’ mi azzal nem eggyez, nem jó, és így szép nem is lehet; mert^* a’ Jó és a’ Szép eggy tőnek két virága. Mi lesz a posteriori a’ dologból? az a’ mi Transcendentalistáinknak nem gondjok.

Halljad már most mint okoskodnak ezek a’ mi Philosophus Nyelvtanítóink^* a’ cathedrán és cathedrán kivül, a’ kik írnak és a’ kik nem írnak, sőt nem is olvasnak, de tanítanak, mert magyarúl^* minden tud.

Minthogy a’ Nyelv’ czélja az, hogy gondolatunkat értettesse, ’s így a’ beszéd annál tökéletesbb^* minél érthetőbb, – így szóllanak ők – a’ Ruaeus’ nyelve pedig érthetőbb mint a’ Virgílé: nem szenved kétséget, hogy jól Ruaeus szóll, nem Virgíl. – Halld még tovább: Minthogy annak a’ mit adunk, eggynek kell lenni, szükség hogy az, a’ ki latínúl szóll, latínúl szólljon; szükség hogy beszédét idegen szó, idegen syntaxis, idegen phrásis, idegen fordúlások el ne tarkítsák: Virgíl pedig a’ maga latín beszédét graecismusokkal fertéztette meg – (ώς ιδε, ώς εμανη, ώς ες βαϑυν αλλετ ερωτα. Theocr. – ut vidi, ut perii, ut me malus abstulit error!) – nem szenved kérdést, hogy Virgíl rosszúl szólla, és minthogy rosszúl, rútúl is: de Ruaeus, ki a’ Virgíl’ beszédéből kihányta a’ graecisszáló helyeket, jól szólla, és minthogy jól, szépen is. – Mondd nekik, hogy Virgíl kétezer eszt. olta imádtatik, hogy őtet tartják a’ Róma’ legszebb beszédű Költőjének; hogy őtet inkább becsűlik nyelve’ kimondhatatlan szépsége miatt mint poetai alkotásaiért; ’s azt felelik hogy Philosophus nem ismer auctoritást, ’s nekik a’ kétezer eszt. olta imádott bálvány nem istenek. – Azt hiszed hogy a’ mit itt példaképen hozok fel, nagyítás, hogy illy szó nem hallatszott soha, ’s elődbe rakom a’ mit tesznek, a’ mit mondanak; tisztelik a’ Virgíl’ nevét,^* de nem példáját.^* Nekünk^* nem kell a’ szép vétek, nekünk a’ rút jó kell, és^* még ott is a’ hol a’ munka a’ Szép’ neméhez tartozik. Mondd a’ mit a’ grammaticus Adelung, az a’ fanyar, végre is kénytelen vala megvallani (Muzár. II. K. 301 l.),^* ’s halld miket hallatnak veled (ugyan-ott 354–386.) Menj osztán, ’s reméld hogy ügyünk emelkedni fog!

Fog igen is, de nem elébb, mint minekutána ezeket a’ Mikrologia’ Colosszusait lelármázánk^* lármázásaikból. Az kétségen kivül felette nem szép, ’s nevelt emberhez a’ szerint nem illik mint a’ veszekedésig menő vítatás: de úgy hinném, a’ hol^* a’ köz ügy’ java forog veszélyben, legalább szóban, tiszteletes. Volt e vitatásokra szükség, sőt nincs e az ollyanokra még ma is, midőn a’ szóllásnak eggyik formáját, mellyel közönségesen^* élünk, és a’ mellyel Mikes Kelemen is élt (Muzár. IV. lap 240. sor 2.) mint minden a’ kit ma és régen magyar^* emlők neveltek, azért akarjuk kihányni, mert azzal él a’ német is – abban legyen Bíránk a’ később idő; én ez^* előtt kevélykedni fogok, hogy a’ jó ügy mellett küzdvén, sebeket mind vettem, mind adtam.

E’ tárgyról nem szóllhatunk soha sokat, ’s szükség hogy a’ dolgot minél több oldalairól láttassuk. Eggy szót tehát itt is: – A’ szóllnok’ legfőbb törvénye e’ két szóban áll: APTE DICERE – azaz, a’ hogyan a’ munka’ neme, a’ hely, a’ halló’ tehetségei, a’ halló’ szüksége kívánják. Intererit multum Davusne loquatur, ’st. Íme Csokonay gyönyörűen szólla a’ Kulacsban és Nyárfásban, mert a’ dal’ neme pór nyelvet kívánt; de mit mondanánk, ha Ódában élt volna e’ szókkal, e’ szóllásokkal? Minthogy tehát az Ékesen szóllás’ mezején többek a’ nemek, ’s minthogy az Olvasók is nem eggy osztályba tartoznak; czélerányosan az bánik, a’ ki mindenik nem’ szükségeire igyekszik kifejteni a’ Nyelv’ erejét. Valami magát a’ jobb nemű Olvasókkal ’s jobb nemű Írókkal megkedveltetni^* nem tudja, ’s illyen mind az, a’ mi ok nelkül távozik el a’ közönséges Nyelvtől, az feddést érdemel: de a’ mi okkal távozik el, ’s azért, mert az új szó és szóllás által nyer a’ Nyelv, az nem az egész népnek,^* hanem a’ Nyelv’ barátinak^* írt Munkákban, javalást kívánhat; kivált akkor, midőn a’ Nyelv még emelkedésében vagyon. Mi lenne abból, ha a’ franczia világ’ nyelvén írt Marmonteli Regéket, az Udvar’ és a’ Művészek’ nyelvén írt Emília Galottit, ha a’ különözni szerető Szallusztot olly Nyelven szóllaltatnánk meg, a’ mellyen Péczeli írt? mi abból, ha a’ Yorick’ és Elíza’ gond nélkül ömlő hév Leveleit feszes^* és hideg nyelven^* adnánk, nem a’ lelket^* adván, nem a’ színt,^* hanem a’ szókat,^* ’s azt nézvén a’ mit a’ Mikrologusok szoktak, hogy a’ mit mondunk, ’s az Udvar’ ’s a’ Művészek’ és a’ franczia társalkodás’ nyelvén, úgy van e mondva, a’ hogy a’ gondolatot, az idegen nyelvet ’s idegen világot nem ismerő Magyar mondaná?

A’ mi új beszédű Íróink többet mertek mint illett, ’s ki végye azt védelmébe? a’ mi ó beszédű Íróink semmit nem mertek, ’s félre verik a’ harangokat, ’s vég veszélyt kiáltoznak. Kérdjük, mit nyere a’ Nyelv amazoknak merése által? kérdjük, nyerhet e a’ Nyelv ha semmit nem merünk? A’ Merők nem az ügynek árthatnak, hanem csak magoknak; mert vagy elfogadtatik a’ mit mertek, vagy nem. Ha elfogadtatik, a’ merés, ha rossz volt is, jóvá lesz, mert elfogadtatott: ha el nem fogadtatik, nem teve kárt. Ellenben a’ Nemmerők ott feneklenek meg mind örökké, a’ hová korok vetette, ’s a’ Nyelv nekik semmit nem köszönhet. Pedig hogy az még nem bírja mind azt a’ mire szüksége van, és a’ mit önmagából meríthet ’s a’ mások’ példája után felvehet, azt még ők sem tagadják.

Mikrologia a’ vétke mind az eggyik félnek, mind a’ másiknak. Midőn az eggyik fajong szóval él, ’s rakásra teremti az új szókat ’s szóllásokat, ’s midőn a’ másik semmit sem tűr a’ mit nem hallott, ’s makacsúl ellene szegzi magát még a’ széphangzású szükségesnek is, mert annak szükségét nem látja; a’ két fél eggyeránt vét.

Az Academia della Crusca ’s a’ franczia Academia azt tevék törvényűl magoknak, hogy a’ szemetet kihányják Nyelvekből; ’s amaz elsőbb hogy az olasz nyelvet vissza viszi eggykori tisztaságára, a’ második pedig az Íróknak parancsolá mit tégyenek és mit ne.^* Minthogy az Olasz Nyelv eggykor elérte volt virágzása’ legfőbb tetőjét, nem álmélkodhatunk hogy Academiájok oda törekedett. Hogy a’ franczia Academia,^* a’ maga parancsolgatásai által, nem használt a’ Nyelvnek, hanem ártott, ’s azt elrontotta, azt mind azok tudják, a’ kik a’ dologhoz szóllhatnak. A’ Nyelv nem egyedül a’ társasági élet’ szükségeit tartozik kielégíteni, annak nem csak könnyen ömlő prózára van szüksége. Hogy a’ mi szép Nyelvünk mind azt bírhassa a’ mire szüksége van, és a’ mellyel a’ kimívelt népek’ nyelveik sorában méltólag^* állhat meg, arra kell törekednie mind azoknak a’ kik annak javát értelmesen óhajtják. Elnézni mit meríthetünk magunkból, és másoktól mit tanúlhatunk el, szoros, tagíthatatlan kötelességünk.

A’ Nyelv az Íróé, nem a’ Grammaticák’, nem a’ Lexiconok’ dolgozójié. Menjen az valahova tüze ragadozza vagy a’ szükség vonja, ’s ne rettegjen semmi parancsot, ne semmi tilalmat. De midőn másoknak ezt kiáltom, azt sem hallgathatom el, hogy a’ szabadság, a’ határtalan, csak azt illeti, a’ ki annál sanyarúbban bánik önmagával.

Midőn e’ sorokat írom, jő eggy tudósítás, hogy eggy Vármegyében, hol Muzárion számos nyomtatványokban kívántaték, a’ III. Kötetben megjelent Tündér Ilona annyira elidegeníté Olvasójit a’ munkától, valamint azok a’ Grammaticai Inflexiók is, mellyek a’ mondást^* hetvenhárom lapokon végig ízben^* variálák, holott a’ német nyelv azt csak négyszer variálhatja, hogy a’ könyvnek ezek a’ tiszteletes hazafiságú hordatóji a’ következő Kötetek hordatásáról^* lemondának; nekik Vas-orru Bába nem kell.

Ez úttal tehát Szemere nagyon megjárta volna, hogy bízakodását Olvasójihoz messzebbre terjeszé ki mint kelle, ha azt nem mondhatná, hogy ő bízott Recensenseihez, kik hihetőleg el fogják mondani, hogy a’ pór regék is a’ Poesis narrativa osztályához tartoznak. A’ komoly^* tanúlás’ emberei^* a’ Vas-orru Bábát természetesen nem nézhetik egyébnek mint ostobaságnak; de eggy igen rövid eszmélet után érzeni fogják, hogy az a’ Regélőnk, kinek mása közöttünk még nincsen, csudálásokat érdemli, hogy a’ bohóságból, az előadás’ fortélyai^* ’s beszédének szépsége által, olly szép darabot ada, melly a’ szép Fonó és a’ Fal közzé zárt mellett méltólag áll. A’ Vas-orru Bába ’s a’ Hős Fercsi legszerencsésebb productumaink közzé tartozik, ’s úgy kívánhat^* helyt Muzarionban mint a’ Galeriákban a’ Breughel^* ördögös és boszorkányos bohóskodásai. – Ezek által a’ Levél^* czímű Regére emlékeztetvén (III. K. 219. l.), itt kell elmondanunk, hogy Gróf Mailáth azt, huszonnégy óra múlva azután hogy annak dolgozására megkérettetett, a’ Muzárion’ Kiadójának által is adta.

Ez a’ tudósító azt sem érzi, miért az Eposz 4 kora. Gyöngyösi magasztaltatik nem Gr. Ráday Vörösmarty.