HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Kazinczy Ferenc – Szemere Pálnak
Pest, 1828. április 17.
Pesten, Apríl. 17d. 1828.
Édes Uram Öcsém,
Itt küldöm a’ mi az Uram Öcsém elmenetele olta kezemhez jött. Ujságlevelet többet nem láttam. A’ postát az Uram Öcsém nevében nem nézettem, de holnap oda küldöm Emílt, és ha mi lesz, kiváltom, és ide zárom. Lasztóczról hozzám nem csak levél nem érkezett, de nem csak izenettel tett köszönet is azért, hogy a’ hírt közlöttem, ’s azért közlöttem, hogy azt mástól ne tudják-meg, és váratlanúl. De talán az Uram Öcsémnek írandó levélben fogják. Ha a’ fájdalom nem engedi is hogy írjunk, annyit csak enged, hogy izenjünk.
Végig nézem Diáriumomat, ’s lesegetem mit lehetne ’s kellene jelentenem Uram Öcsémnek, ’s imhol az:
1. Bártfai Fejérvár Vgyébe ment-ki, és minthogy eső esett, nem vitte magával az Asszonyt és Mathildot; csak maga ment.
2. Kedvesebben kevés napot töltém Pesten mint a’ tegnapi volt, Apr. 16d. – Reggel Jankovicsnak a’ gradicsán lelém Richter Képírót. Kérdé, mikor űlök valaha. Talán tíz nap mulva, mondám. Azonban a’ felhők közzül kiderűle a’ nap, ’s minthogy szállása körül mentem-el Bártfainéhoz, betértem hozzá, nem hogy űljek, hanem csak hogy eggy két pillantatig nála múlassak. Minden szó nélkül, és a’ nélkül hogy azt gyaníthattam volna, rám fordít eggy képet, ’s copizálva találom a’ Kreutzinger Munkáját, ’s olly Mívészisen,*
Míveszisen, [Emendálva.]
a’ hogy soha sem vártam. Lehetetlen látni mellette a’ Kreutzingerét. Ez alszik lélekben, a’ Richteré nem nevet, csendesen van, de él, ’s úgy van dolgozva külömben is, hogy elmondhatom: Soha engem még így senki nem feste. A’ Kininger munkája nem lelkesebb, és épen nincs illy hív. Kérem Uram Öcsémet, ha bejő, hozza-be a’ maga képét, mellyet Dónát feste. El lehet azt hozni kár nélkül a’ háta megett, vagy a’ Spritzléder alatt. – Fáy azonnal jött nézni, ’s általadta neki a’ maga képét, melly szobájában függött. Fáyt hétfőn fogja festeni.
Ekkor Fáy elvive SzentPéteri nevű ötvöshöz ’s megismértete a’ Delphin feltalálójával; délután pedig a’ Muzéumban tekinténk-meg a’ Ferenczy márvány leányát, ’s a’ Seminárium épűletében a’ Zrínyi képét és a’ Coronátiót. Gyönyörű nap. A’ Szécsényi képe a’ Muzéumban elragada. Nem képzelhetni szebbet. Fellyebb van minden magasztalásnál. Ma April.*
magasztalásnál. April. [A „Ma” a sor elé írt utólagos beszúrás.]
17d. Gróf*
17d. <Szemer> Gróf
Czirákinál evénk, Péchy Imrével, B. Prónay Sándorral, Gróf Telekivel, Horvát Istvánnal, Fejérvárival és Glósiusszal – mert Deputatio vala a’ Marczibáni præmiumok eránt: Estve utolsó gyűlés vala Gróf Telekinél. Püspök Horvát, Prépost Fejér, Horvát István, Jankovics, Schédius és én. Döbrentei olvasta-fel a’ Palatínusnak vasárnap Teleki által benyujtandó írásokat, ’s semmi változtatás nem történt. Széchényi, Andrási jelen voltak. Véget érvén Gróf*
érvén <.> Gróf
Teleki megköszöné patientiánkat, a’ Püspök eggy két szóval, ’s nem perorálva, felelt. Én kivevém a’ szájából a’ szót, ’s azt mondám, hogy ezen foglalatosságra századok mulva is kevélyen fog vissza tekinteni a’ Nemzet és hogy a’ mi engem illet, a’ Méltóságos Fundátor Uraknak már azt is köszönöm, hogy mi, kik a’ Literatúra körül forgunk, egymást láthatánk. – Gróf Dezsőffy nem vala ott, Horvát István és Jankovics pedig kimentek, hogy Burkard Excellentiáját, ki Horváthoz ígérkezett 7 órára, megláthassák. – Még sokáig múlatánk a’ 3 Gróffal (Teleki, Szécsényi, Andrási) de a’ két Pap ment.
B. Way ma délben indult-el innen feleségével. Én kerestem, de nem találtam. Siet a’ Gyűlésre, melly hétfőn fog tartatni.
A’ Feleségem csókolja Uram Öcsémet a’ leghűségesebb testvéri szeretettel és egész fájdalommal. Egészen érzi az Uram Öcsém csapását. Kiírnám szavait, de keresem, ’s nem lelem, mert tegnap eggy, ma két levelét vettem, és csak a’ mai kettő akad kezembe. Épen most űti az éjféli tizeneggy órát, ’s kiugrani az ágyból, ’s a’ kofferben kereskélni bajos. Már kezében az Emíl képe. Kimondhatatlan volt az öröm. Sophie írja hogy mindég sírva nézi, mert úgy tetszik neki, mintha Emíl megholt volna, csak a’ képét látván, nem magát. Bálint és Lajos mindég nevetnek a’ képre, ’s Lajos tudakozza miért sír Mama, ha rá néz. Lám Emíl engem sokat bosszantott, ’s én még is örűlök, mikor Mama sír rá.
Bálint nekem azt az ujságot írja, hogy ő már nem olly suta mint volt; most indult meg növése. Emíl miolta itt van, valóban nő. De jó éczakát, édes Palim. Az Isten enyhítse az Uram Öcsém fajdalmát.*
Öcsém <vesztesége> fajdalmát.
Vesztesége bizony nagy.