Széphalom, 1821. május 7.
Az Ön utolsó levelében, Méltóságos Gróf, semmi nem ragadott meg annyira, mint a szép, találó, gondolatébresztő portrék. Amelyek Önnek a legkedvesebbek, nekem is azok; s talán egy mély, de igaz érzés húz engem inkább az ártatlanokhoz, mint a nemes becsületesekhez. – A Könyvcsinálók közül nem egyre, hanem többre mondhatnánk: milyen különös emberek a tudósok. Bátran megölik magukban a Szépet a legnevetségesebb dologért – az önteltségért.
Őszintesége, amellyel velem Kisfaludi szonettjeiről és dalairól véleményét megosztotta, határtalanul lekötelezett. – Oktalan, sőt buta dolog volna, ha egyik vagy másik költőnek minden műve egyszerre kiváló és alapos volna. Úgy, mint a festményeknél egyik esetben az ecsetvonások és a művész befejezetlen műve jelent élményt nekünk, máskor meg éppen a tökéletes kidolgozás: így van ez a versekkel is; és Horatiusnál, Pindarosnál, Goethénél minden együtt van? Igaz, amit Metastasio Petrarca szonettjeiről mond, hogy az egész gyűjteményben mintegy 12 kifogástalan darab található. Nem lenne bátorságom, ha erőm lenne is ezeket jól lefordítani, sokat közülük saját munkámnak láttatni. Így van ez a nagy mesterek festményein is – ahol hibáikat csak a kor avatja szentté. Úgy látom, Kisfaludival szemben igazságos vagyok, mert teremtő erejét olyan készségesen és örömmel veszem/ismerem el, mint senki a csodálói között, s én ítélkezhetek tévesen, egyoldalúan kényes ízlésemmel ezekről a versekről. Gaal mondjon azt a Regékről és a magyar iskola ízléséről, amit jónak lát; én ezekben a terjengős elbeszélésekben és a magyar iskola ízlésében semmilyen ízlést nem tudok fölfedezni, és ennek a közöttünk elérhetetlen teremtő zseninek igen sok szonettjét egyáltalán nem irigylem tőle. Némelyik kitűnően elgondolt; egy nagy nemzeti költő sem szégyenkezne vele. De ha nem csak az elgondolást vesszük, hanem a kivitelezést is, akkor hol van az, amelyiket Szemere Reményéhez lehetne mérni. Végre már egy vers ebben a kellemes modorban nem mértékes sorokban! Mégis egyesek találnak benne olyanokat, amelyek tisztán trocheusokból állnak. Én nem emlékszem, hogy csak egy ilyen sort is találtam volna köztük.
Gróf Uram, Ön az én prozódiánkról írott dolgozatom 12 bekezdését az én nevemmel akarja jelölni. Nem tudom, mit mondtam ott, mert nincs róla másolatom, és a munkát nagy sietségben végeztem. Tegye itt is és mindenben, amit rólam mondani szeretne, amit jónak lát.
Balla Hetényi szonettjeinek recenziójában sok igazat és hasznosat mondott a rímről; én azonban azt szeretném, hogy egy ívről legalább egy vers rímes legyen a magyarban, ebben a rímben szegény nyelünkben. Kedvem van a rímről egy dolgozatot küldeni a Tudományos Gyűjteménynek. A rím a meglepetéssel ébreszt bennünk tetszést, ami abból adódik, hogy két hasonlónak tűnő dolog nem hasonló, és egyik a másikat váratlanul követi. Egy névszó egyes számban és egy másik névszó többes számban meglepetést okoz, nemcsak egy névszó és egy ige. – Musen és Busen, és Jugend und Tugend nem okoz meglepetést, s így élvezetet sem ad. Engem és zengem egyik szonettemben a barátaimnak nem tűnt szépnek, mivel mindkettőben az én suffixum van benne. Én azonban azt mondom, hogy ez a két rím kitűnő, és már csak az édes hangzású zengem miatt is igen kellemes rímek. De gustibus etc.
Sallustiust és Cicerot a latin szöveggel együtt kell kinyomtatni. Ez eszköz arra, hogy ifjúságunkkal a latin klasszikusokat megszerettessük, s ezt a szükség teszi. Némely olvasó akkor bizonyos dolgokban megütközik Sallustiuson. Akkor belenéz a latin szövegbe, és rájön, hogy a fordító a római Különözőt(?) miért így, és nem másképpen beszélteti. Retzer írta nekem, hogy sokszor kellett Voss Homéroszát letennie, és a görög szöveget kézbe vennie. Csak tapintatból nem írtam neki vissza, hogy Heyne a fordítóban, aki nem a tömegnek dolgozik, épp ezt dícsérte. Azt is láttam, hogy a brittek fűszeres/csipkelődő irodalmának nagy híve barátjának, Ratschkynak alacsony szintjét osztja, s a németben a fűszereset/csipkelődőt részesíti előnyben, s szerénységem mellett okosságom is hallgatásra intett.
Egy tegnap megkapott írásban olvasom, hogy Göttingenben egy akadémiai ünnepségen egy magiszter Johann Miller stílusát magasztalta. Egy honfitársunk az ünnepi szónoknak ellenvetéseket tett és azt mondta: nubes et inania captat etc. Heyne ő mellé állt, anélkül, hogy Miller érdemeit kisebbítette volna. Hormayr stílusát Millerével hasonlította össze.
Tett már valaki előttem olyan észrevételt, hogy Schiller nyelve nem német, hanem angol? Ilyesmiről nem merek nyilvánosan ítélkezni. Ezt a gondolatot a szörnyű, gyakran (nála és Wielandnál) fölöslegesnek tűnő szókavarodása ébresztette bennem. Mi magyarok ezt jobban csináljuk. Elkerüljük az idegent és a nyelvet így gazdagítjuk; de olyan idegen szavakat, mint nimbus, gloria (Glorie) azért használunk eszméink tökéletesítésére.
Hogy az Erdélyi Levelek német fordítója milyen vesződséggel birkózik meg a szöveggel, tényleg nem tudom. Nagy volt a várakozás bennem, hogyan fogja Ön a bizonytalanságomból kivezető utat megmutatni, amelyet én nem találtam. Nagy kár, hogy szerencsémre nem mertem ezeket a leveleket első változatukban kinyomtattatni. Ha nem kockáztattam volna ez által a barátaim szeretetét; bizonyára megtettem volna. Winkelmann mondja művészettörténetében, hogy a művészet azért van olyan alacsony fokon/színvonalon nálunk, mert ahol a király irányít, ott a zseni szárnyait nem tudja kibontakoztatni. Kit érdekel, hogy király vagy barátok akadályoznak minket? Ezek mindig ezt mondják nekünk: ellenségeket szerzel magadnak. Az olvasóim kívánságát, vagy egyes emberek sanda, gyakran sekélyes szempontjait helyezzem előtérbe? Igen, de ellenségeket szerezni? – Csak hát így szerzem meg legalább néhány nemes jellem tetszését. Mennyi jó történhetne, ha nem hagynánk mindig, hogy a végzetes prudentia ránk sziszegjen! – Köszönet, köszönet, köszönet az autográf küldeményekért.
Nagyszerű dolgok Igaz zsebkönyvében.
És Klauzál tiszta nyelve!!!