Széphalom, 1821. január 26.
Tegnap este érkezett levele igen megörvendeztetett. Aggódtam egészségéért, amely, utolsó, Budáról írott levele szerint veszélyesen megrendült. Önnek sok tisztelője van köztünk, de én azt mondanám, ha Ön fiatal férfikorában engem, öregembert megelőzne: nulli flebilior quam mihi. De ez ne történjék meg, ez nem fog megtörténni. A haza sokat remél Öntől; én nem tudok annak sokmindent adni, és amit adtam, az oly kevés és csekély, hogy szégyenkeznem kell miatta. Ilyen sok erőfeszítéssel ily keveset nyújtani, mutatja kevés erőimet, melyet a mostoha természettől kaptam, azoktól a nehéz, előzmények nélküli időktől, amelyben éltem: de mutatja jószándékomat is, s ez elég ok a dícséretemre. Mégsem éltem hiába.
Kevés érdemeim közt vitathatatlanul irodalmi, pontosabban grammatikai kűzdelmeim a legfontosabbak. Remélem ügyem érdekében, hogy az utókor erről máshogy fog ítélkezni, mint kortársaim. Azt láttam, hogy nem lépünk előre; azt láttam, hogy olvasóink és írástudóink kölcsönösen nem értik meg egymást, és nem akarják egymást érteni; láttam, ahogy ipszilonisták és jottisták vatiniánusi gyűlölettel gyűlölték egymást, s hogy egyiknek vagy másiknak tökéletesen mindegy volt, hogy jelölik az N-ből és J-ből származó francia GN hangzását, inkább arra törekedtek, hogy ésszerű tolerancia helyett intrikákkal, összegyűjtött szavazatokkal, sőt, megvásárolt szavazatokkal és rendeletekkel döntsék el a kérdést. Azt reméltem, hogy ezek az örökös ellenségeskedések, amelyet a tudós urak ráadásul képmutató szerénységgel igyekeztek álcázni, egy módon tehetők félre, ha kölcsönös gyűlöletünket nyílt párbajjá változtatjuk. Szemem előtt Bodmer és Gottsched ütközete és annak jótékony hatása lebegett. Én olyan sokáig és olyan erővel ingereltem őket, amíg célomat elértem. Mit tanultam én ebből a harcból ellenségeimtől és saját magamtól, s mit tanultak ellenségeim tőlem és saját maguktól! A nemes harcos nem szégyelli sem a sebet, amelyet kapott, sem azt, amelyet adott; én magam sosem használtam tiltott fegyvert, soha nem támadtam ellenfeleimre rejtekből vagy előreküldött orvgyilkossal; ők azonban mindkettőt kezdettől alkalmazták. Non certasse pudet, sed non incidere luctam. Itt az idő befejezni ezt, és jóvá tenni mindazt, amiben a csaták hevében túllőttem a célon vagy hibáztam. És ez most a legfőbb igyekezetem.
Somogyi felületes és otromba írását azért olvastam nyugalommal, amiért Ön, nemes férfiú, ellenérzéssel olvasta. Beregszászi 7 és fél íven adta ki Antikritikáját Patakon. Tegnap megkaptam a szerencsétlen Scartetet fércművet. Nem fogok neki egyetlen szót sem válaszolni nyilvánosan. De meg fogom kérdezni tőle, hogyha a talan (németül un vagy los) nem adjectivumhoz, hanem substantivumhoz kapcsolódik, hogy lehet azt magyarázni, hogy van méltatlan, bátortalan, elégtelen, és a participiumból képzett adjectivumok, mint pl. kötött, kötetlen, tudó, aztán tudós, tudatlan etc.? Két hozzá írott levelemet kinyomtattatta (ez olyan aljasság, ami csak egy gőgös és hypochonder ember esetében merülhet föl); nem kell szégyenkeznem miattuk, ha nem nyomtatott, hanem csak írott levélként olvassák.
Azt írja, tisztelt Gróf, hogy Kisfaludival kapcsolatban nincs velem egy véleményen. Nem tisztességtelen szándékkal, hanem hogy véleményemet kiigazítsam, nagyon kérem, mutasson rá, hol vagyok igazságtalan Kisfaludival szemben. Sok mindent irigylek ettől az embertől, semmit se jobban, mint versírásának poétikus gazdagságát és könnyedségét. Persze ezerszer könnyebb a nem időmértékes sorokat rímeltetni, mint az időmértékeseket. De a dícséretet gazdagságáról, amely időnként el van túlozva, szívesen meghagyom neki, sőt irigylem érte. Mi Kisfaludy nyelve egy Szemere, Kölcsey, SzentMiklósy és Berzsenyi nyelvéhez képest, akiknek minden során látszik a német stúdium és a nemes kűzdelem a nyelvvel, míg Kisfaludyé könnyen árad, minden olvasónak kedvére van, aki csak magyarul olvas, és a filagoriát csak filagoriának, játszadozásnak, a zseni hiánya elleplezésének tekinti. Azzal dicsekedhetem, hogy ismereteinket ebben a vonatkozásban bővítettem, és ízlésünket valami jobbhoz alakítottam, mint amihez korábban szokva voltunk.
Ismét írtam egy episztolát, ízlésemet megtagadva, alexandrinusokban,. A Festeticshez írott általános tetszésnek örvendett, s nem észlelték hátsó szándékomat, hogy a magyarok által közkedvelt, nemzeti formában szerezzek érvényt neologizmusaimnak, így ez sikerült nekem, nem szimatolták meg benne neologizmusaimat. Ebben a Kornishoz írottban ilyeneket merészkedtem, mint Küprisz, és Küprisz, a’ szép, (az epithetont görögben és németben a substantivum után helyezve) és rózsálló új rosige Finger. Ez sokkal szembeötlőbb. De érje el, amit tud. Az uraknak engedniük kell: hisz ez fogja gazdagítani a nyelvet. Kisfaludy Károly, Sándor testvére, írást kért tőlem Almanachja számára. Mindazt, amit egy ilyenbe alkalmasnak gondolnék, elküldtem Igaz Sámuelnek Bécsbe. Minthogy a császárnő, aki az almanach dedikációját kegyesen elfogadta, meghagyta, hogy a kézirat februárban legyen Bécsben, ezért nem tudtam mást, mint Kisfaludy Károlyt Igazhoz irányítani, vegye át tőle, amit ő nem közölt/vett föl. Mindkettőjüknek küldtem egy dalt, amely talán bizonyos goethei vonásokat mutat: bensőségesség és természetes naivitás.
MINNYIHEZ.
Égtem értted, ’s te szerettél;
Még én égek, nem te már.
Ah, te már elhidegedtél,
Szád szemed tagadja bár!
’S én itt magamba borulva
Nevedet sóhajtgatom,
Elbúsúlva, megfásúlva
Veszteségem’ siratom.
Elenyésztek életemnek
Tündér istenálmai.
De ne rettegj; mély sebemnek
Nem terhelnek vádjai.
Légy te boldog! könnyebbedve
Viselem majd terhemet,
’S ezt sóhajtom kevélykedve:
Minnyim egykor szeretett.
Göthe nem szívesen énekelte meg a szerelem szomorú hangjait. De azok sem kifogásolhatók, ha jól sikerültek. – Kisfaludy Károly is mindent kizár, ami személyekhez kapcsolódik. A tulajdonképpeni alkalmi költemények, amilyeneket Canitz és mások írtak, persze nem sokat érnek. De Klopstock, Horatius és Pindaros írtak ilyet, Horatius epistolái nem érdemtelenül állíthatók ódái mellé. Azt szeretném, ha Szemere antológiájába egyet se venne föl, mert arra méltatlanok: de hogy jó verseket kizárjon, mert személyes vonatkotásuk van, azt nem akarnám.
–––
Gróf Kornis Mihályhoz.
Egyik őse erdélyi kancellár volt, anyja pedig a nagyérdemű kincstárnok Teleki Károly nemes leánya.
Hijába omlanak, barátom, könnyeid;
Atyád’ nem hozhatják-vissza nyögéseid.
Ércz sarkai a’ vad Halál’ kapujának
Soha nem nyilnak-meg halandó’ jajának.
Ebből áll a’ vadnak egész felelete:
A’ ki lesz, ide jut! Zeüsznek ez végzete.
Tűrd a’ mit tűrni kell, s leljen fájdalmában
Lelked vígasztalást ’s erőt önmagában.
A’ elmúlt, tekintsd örökre elmúltnak –
Igy kiált a’ Szükség ’s az Ész a’ búsúltnak.
Jó; de míg elfásulsz, áldd a’ Természetet,
Hogy a’ szenvedőnek lágy könnyet engedett.
Klopstock: Lindernde Thränen, euch gab die
Natur dem menschlichen Elend…
Élt már Prometheusznak agyagból gyúrt míve,
De csak verni tudott, nem érezni, szíve.
Homlokát illeté Pallasz világával,
Küprisz, a’ szép, keblét rózsálló ujával.
’S ím a’ buta agyag lát, eszmél és ítél,
Sohajt, szeret, gyűlöl, vágy,útál, fél, remél.
Igazán emberré csak az által leve,
A’ mit e’ kettőtől ajándékúl veve:
Észt, melly oltogassa a’ Szív vad égésit,
Érzést, melly fenyítse az Ész’ tévedésit.
Tedd te is, bár nehéz, a’ mire intenek,
’s midőn fájdalmaid el-el-süllyesztenek,
’s az Ész veszteséged’ nagy voltát rajzolja,
’s hogy határ nélkül sírsz, ő még igazolja,
Kérdd a’ Szívtől, mit sug eggy homályos szent hit,
’s derítsd-fel elmédnek komoly képzelményit;
Csald-meg szemed’, ’s tagadd a’ mit az tisztán lát,
Hajlasz barátodnak ha követni szavát.
Mondd, hogy atyád még él, mert még el szívednek,
’S vége a’ halálban nincsen az életnek;
Mondd: az a’ szebb és jobb kezdetét ott veszi,
A’ hol porhajlékát a’ lélek leteszi;
A’ mit eggy szép álom feste Scipiónak,
’S Pláto’s Virgíl költe, monddte is valónak;
’S meg lát’d, a’ Szív csudát, ’s igen nagy csudát tész,
És hogy az nem rosszabb birtokunk mint az Ész.
3. 2–4 sind ex Somnis Scipionis des Cicero.
Úgy van! még él atyád, barátja Szívednek;
Körülötted lebeg, ’s tanúja tettednek.
Lát, midőn sírsz, hogy bár Zsigmondtól eredtél,
Ki Erdélyt kormányzá, még semmit nem tettél;
’S bár Teleki Károly volt hív anyád’ atyja,
Neved’ csak vérséged’ fénye ragyogtatja,
Nem az önmagadé! – lát, ’s örűl sorsának,
Hogy illy fiút hagya házának ’s honjának.
Sírj, és ha barátod’ intését tűrheted,
Szeressd a ragyogást, ’s valld-meg hogy szereted.*)
Igy sirt, ’s nem titkolta nagy Szíve sírását,
Ki a’ Marathoni Vezér’ ragyogását,
’s a’ ragyogásban a’tettet irigylette,
’S később élte ’s veszte által érdemlette.
Két út viszen oda, a’ hova szíved vágy;
Ne nézzd a’ vakító példát: nézzd ez mit hágy.
Homály is adhat fényt, és a’ házi-élet,
Ha érdemek védik és a’ köz ítélet.
Felejtve lesznek majd korunksok Nagyjai:
Nem soha Festetics, sohanem Ráday.
Néked osztályrészül az a’ fényes juta,
Mellyen sok rossz kényén, sok jó vésszel futa.
Járd, de a’ Szírenek ellen óvdfüledet,
Ne tagadd meg soha ál fényért tisztedet.
Bukj, ha kell, ’s kívánja Szíved’ szent érzése –
Atyádnak, kit siratsz, erre hív intése.
*) Die bezeichnete Stelle ist Voltairn abgeborgt:
Romains, j’aime la gloire et ne veux point m’en taire.
Megbocsátja az apának. Leányom Kassán van
zongoratanáránál, és tetszést arat a játékával.
Nem tudtam ezt elhallgatni.
AZ ŐSZ.
Eltűntek a’ föld’ ifju álmai,
A’ kis virágok. Hőbb tájakra költ
A’ szós pacsirta. Búsan állanak
’S lomb nélkül a’ kérgestölgy’ ágai.
Fakó levél zúg végig a’ mezőken,
Elkapva, majd letéve, a’ szél’ kezéből;
’S a’ fáradott föld nyugtan várja, míg
A’ tél’ halálpallástja béfedi
Vándorlott légyen már el a’ pacsirta;
Bár álljon dísze nélkül rét ’s mező:
Ősz nékem kedvelt évszakom te vagy.
Nyár és Tavasz kérkedjék dúzs kecsében:
Te ránk mennybeliek’ kegyét hozod.
Szelíd vágy a’ Tavasz; a’ Nyár’ hevéből
A’ szenvedelmek’ lángjai gyúladoznak;
’S mi könnyen vérzi-el itt a szív magát!
Az Ősz hontérő hattyúkhoz hasonlít,
’S a’ hegyszemek’ varázs zajgásihoz.
Zöld mint a’ pálmák ’s az olaj’ sudarja;
Eggy Angyal lépeget-fel a’ mezőben;
Lehellte lélek, érzelmi szelídek.
A’ csillagok tisztábban tündökölnek,
Komoly tüzökben lépve a’ szent kapukból;
És a’ mi fojtott szívvel méne-ki,
Sietve térnyugodt honjába vissza.
Gyűl a’ biztos kerek, ’s helyet fog a’
Tűzpad körül; kezdődnek a’ regék
A’ láng borzasztó perczegési mellett.
Ti Kedvesim! ha engemet közétek
Az Ősz visszá vezérl e? nem tudom.
Oh, bár a’ Vándorpálczát ellökhessem!
De éljetek ti boldogúl, s’ nevem’
Hagyjátok ollykor nyájasan zenegni.
E’ szív, mint a’ szent Lyánypap’ lombjai,
Bár szél kapdossa, csak valót beszéll.
–––
A két epigramma fordításakor, Gróf Uram, nem csak a hajlong szóval lesz nehézsége, hanem a buggyant-tal is. A nyelv isteni volna, ha az ember javíthatna rajta.
Türelmetlenül várom az értesítését, hogy két, novemberi csomagom kezébe került-e már. Az Erdélyi Levelek leírása, olyan formában, ahogy elküldtem, nincs meg még egy példányban. Az megint csak munka lenne, ha a kézirat elkallódna. Sallustius és Cicero levelei ebben az évben meg kell, hogy jelenjenek, ha kiadót találok. Éljen boldogúl, méltóságos Gróf. – Mennyire elégedett Martinuzi érsekről írott apológiámmal? Pest jól fogadta, és felhívást kaptam több hasonló megjelentetésére. – A’ Tisztúlás innepét a következő levélben kapja meg befejezve. A főpap egy jelenést lát. Szent István, I. Lajos, Mátyás, Theresia, Ferenc és a Nádor.
Itt van a két epigramma, amit parancsolt.
Mint hajlong a’ gyermek alatt a’ gyapjas oroszlán!
’S mennyei zengzetinek vad tüze mint mosolyog!
’S oha’ büszke, miként érezteti véle hatalmát,
És hogy egen földön ő egyedűl az erős!
Vélem is ezt érezteti most, szép Nícse, miolta
Elfogva ajkaidon, durva bilincsre vetett.
–––
EGGY FERDŐBEN. Váradon.
E’ liget árnyai köztt ége a’ Szép Náisz Apollért,
Asszonya vette nyilát, ’s a’ szeretőre lövé.
Szemtelen, égj, úgy monda, de vessz! A’ Nympha vesz és ég,
Hév habokat buggyant, ’s hirdeti keble’ tüzét.
–––