Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

Válaszodot örömmel vettem. Szívembűl sajnálom, hogy Makkjaid neked is vannak. Bosszút állani rajtok, kicsiny-szívűség, de ellenben, a’ magunkét rajtok nem követni, és őköt más jó emberekkel meg nem ösmerkedtetni a’ végbűl, hogy tőllök magokot ójják, úgy látszik, alacsonyság és embertelenség volna. Ezer gonosz köztt allig lelsz eggy jót, ’s még ezt is akarattyokra hagyni, ’s ellenségeit szegénykével meg nem ösmertetni… mi lenne a’ világbúl? Édes Barátom! Epictetus és a’ többi efféle Urak nagyon szépen beszéllenek ugyan, és tanáccsaik szembe tünvén, még ragyogni is látszanak; de ha vallyon az emberségnek közönséges előmozdítására hasznosak-e vagy sem? válasszák meg az egek. Mi jobb vallyon, a’ rossz embereknek kezekben hagyni a’ fegyvert, vagy az eleven szén alatt értett jótétemények által kezekbe új fegyvert adni-e a’ jámborok ellen? vagy ellenben olly tehetetlenekké tenni, hogy senkinek se árthassanak? Úgy de az utolsó nem történhetik károk nélkűl? Igaz, de lehet-e azt kárnak mondani, a’ mi csak azért támad a’ gonosz embernél, mivel ő másnak kárt nem okozhat? De errűl elég! Csak azt teszem még hozzá, hogy én nagyon rendes ember lettem. Akármelly arany sententiának nem hiszek többé, hanem jól szeme közé nézek előbb, ha megeggyez-e a’ józan ésszel, mellyel az ég minden embert megáld, a’ ki vele élni akar.

  Hogy képemet Kiadóm munkáim’ elejébe tegye, nem csak nem kívánhatom, de meg sem engedhetném. Okát neked meggyónom, de úgy, hogy közttünk maradgyon. Nekem a’ tudományos dolgokra nézve különös vélekedéseim támadtak a’ múltt 9 esztendő alatt, mellyek Országunkban ha nem egészen újjak is némellyeknél, legalább még nagyon ösmeretlenek. Ha ezek’ elejébe képemet vagy csak nevemet is oda függeszteném, személyem ellen kelne az egész tudós világ. E’ czégér nélkűl ellenben, legfellyebb, ha eggy két Tudós áll ki a’ végbűl, hogy vélekedéseimet ostromollya; mert vélekedést sokkal nehezebb ám ostromolni, mint személyt gyalázni. – A’ melly Darabokot neked a’ minap elküldöttem, nem fognak közre bocsátatni, legalább még élek. Ösmerem én a’ Magyarnak érzékenységét; noha jól tudom ellenben azt is, hogy a’ magyar is csak ember, és hogy az embert sokkal könnyebb játszva oktatni, feddeni és jobbítani, mint ránczos homlokkal mondott prédikátziók által.

  Kívánságod szerint, ime itt vannak a’ szabadúlásoknak napjai. Landerer 28. Septembris 1803. – Tancsics 7. Maji 1804. – Szén 30. Maji 1804. – én 27. Augusti 1804.

  Munkáidnak előre örvendezek. Válogatott Darabok. De originalis munkáidrúl leveledben semmit sem szóllasz? El nem hitethetem pedig magammal, hogy eggy ollyan Elme, mint a’ tiéd, csak arra határozza repteit, hogy fordításokkal küszködgyön. Ezen versekrül:

 engedd meg, hogy eggy syntaxisbéli regulánkra megemlékeztesselek. Az efféle esetekben a’ mi lessz verbumunk Dativust kíván. Resolváld prosaice: az isteni kéz’ eszközének, ’s az Egész’ eggy nem haszontalan tagjának lenni, gyönyörű jútalom ez férjfinak. A’ nominativus verseidben germanizmus. A’ deák illyen esetben accusativussal él. Bocsáss meg merészségemnek.

  A’ mi ortografiám iránt való kérdéseidet illeti, ezekre valóban nem felelhetnék a’ nélkül, hogy eggy két árkust öszve ne irják; [!] úgy tudnillik, hogy convincálni reméllyelek. Ha a’ Tiszta Magyarság nevű munkám, melly 22 esztendőbéli nyomozásaimnak gyümölcse, közre bocsátatik, minden betűmnek okát kitanúlhatod belőlle. Sírva fakadok, valahányszor meggondolom, hogy szegény nyelvünk annyiféleképen íratik majd nem, valahány Tudósaink vannak, és hogy eggyik sem keresi az igaz ortografiát a’ józan észnek leányaiban, az analogyiában, etimologyiában, és eufoniában, hanem mind csak a’ régi vagy új auctoritásokban.

  Kulcsár Urat én tisztelem és szeretem. De ő olly Úrnál lévén, a’ ki nagyon csiklandós, tartok tőlle, ne hogy kárának itéllye, ha neve^* az enyimmel öszvefüggesztetik. Ő ugyan olly emberséges lessz, ha ez iránt megszóllítod, hogy szándékodot helyben haggya; de nem tudom, ha titkon nem fogja-e még is fájlalni. Hadd el tehát inkább az én nevemet. Én a’ te puszta szereteteddel megelégszek. Sőt talán még neked is, nekem is jobb, ha munkáidban nem csak nem dicsírsz, hanem még nem is emlegetsz. Én a’ mi Auctoraink között úgy is csak ollyan vagyok, és akarok is lenni, mint a’ hanga a’ czédrusok között. Egyéb tekintetben pedig semmi sem vagyok egyéb, hanem eggy szerencsétlen, a’ ki hajótörése utánn nyugodalmas homályt keres.

  Kik róllam körűlötted barátságosan emlékeznek, azokat nevemmel, kérlek, tiszteld.

  Most már azt, a’ mi sorsomnak változását illeti! Nem tudom, megirtam-e már, hogy előbbeni pensiom, melly 350 f[orint]búl áll, a 27. 10bris 1803. Visszaadatott. De azt meg nem irtam, tudom, hogy minek utánna Ő Herczegségénél, Palatínus Urunknál, voltam, pensiómért köszönetet mondani, egynehány nap múlva Ő Excellentiája, Gróf Szapáry, Ő Herczegségének Főudvarmestere^* magához hivatott, és Kisasszonyának tudománybéli nevelésével megkínált. Én a’ hivatalt elfogadtam, ’s azonnal tellyesiteni is elkezdettem. Könnyebbségemnek okáért Szent György’ napjára a’ várba költözök, mert a’ királyi palotába a’ vizi várasbúl naponkint feljárnom, lehetetlen volna. Szállásom Odlitzer^* Kereskedőnek a’ házában lessz, melly a’ fő piarcz’ [!] mellékénn fekszik, és a’ Paráda-piarczra [!] néz.

  Maradgy jó egésségben. Ezt minden egyéb jókkal szívbűl kivánnya