Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

Itt küldöm vissza Erdélyi Leveleit és a Prozódiáról szóló tanulmányát. NB. Az elsőről, melyet nagy figyelemmel és élvezettel olvastam, most őszintén és világosan mondom el Önnek véleményemet, remélem, hogy aggályaimat, melyek fordítóként fölmerültek bennem, majd eloszlatja. Magáról a műről, ahogyan itt előttem fekszik, nincs is több megjegyzésem, csak amelyeket már korábban közöltem Önnel.Belátom, hogy a gyakran előforduló személyleírások igen alkalmasak arra, hogy a magyar közönség fokozott érdeklődését felkeltsék a mű egésze iránt, és a siker nem lehet más, mint briliáns, de éppen itt rejlik a nehézség a fordító számára, hisz a német olvasóknak Naláczi úr és a többi erdélyi urak teljesen közömbösek, nem ébresztenek bennük sem történelmi, sem emberi érdeklődést. A mi személyes érintettségünk idegen számukra, mi érdekeset találhatnának tehát ezekben a portrékban? és hogyan járjon el ez esetben a fordító? Annyival nehezebb még a helyzet, hogy az erdélyiek érzékeny emberek, s aki magyarul dicsérve látja magát, az németül is dicsérve szeretné tudni magát, a személyes portrék elhagyása tehát ismét csak nem lehetséges. Ehhez jön még, hogy a levelekben nagyon sok az általános érték, amit a német olvasók szívesen vennének, történelmi események, a Meszes ábrázolása stb. ezért kár lenne nem az egészet lefordítani. Mit tegyek? Nem tudom, mit döntsek. Már eszembe jutott, hogy jó lenne az általánosabb leírást tartalmazó leveleket a portrészerűektől elválasztani, és részleteiben a legolvasottabb újságokban megjelentetni. Eltekintve attól az emberi hiúságtól, hogy mint Ön is szívesen veszi, ha egy portréfestő megfesti, még az is hozzá jön, hogy a portrék elhagyása a teljes mű egyharmad részének elhagyását eredményezné, méghozzá azét a részét, amely a mű magját képezi, s a többi, mint egy ruha simul köréje. Adjam rá a kabátot és a mű lényegét hagyjam el? Dolgozzam át az általános részt, vagyis egy másik szálra fűzzem fel? Nem fog erre nekem esni a recenzensek hada, s mit válaszolja akkor nekik? Amit itt most bizalmasan megírok Önnek, azt elmondhatom-e önigazolásként az előszóban? Mint látja, a helyzet nehéz, sokkal nehezebb, mint gondoltam, vagy mint az olvasás első perceiben érzékeltem. Kérem a tanácsát, útmutatását.

A prozódiáról szóló tanulmányával nagyon lekötelezett, kitűnő iránymutatást adott. A 12. pontot szóról szóra megtartottam, nem fűzhetném hozzá azt a megjegyzést, hogy ez Öntől származik?

Salustiust és Cicero Catilinariaját rendben megkaptam és nagyon köszönöm. Járjon közben, hogy minél előbb ki legyenek nyomtatva. Azt írja, hogy Sallustius és Cicero a latin szöveggel együtt lesznek kinyomtatva. Miért? Ez megnehezíti a kiadónak az értékesítést, hiszen megdrágítja a művet.

Azt kérdezi, miben vagyok más véleményen Kisfaludyról, mint Ön? Ön olyan szempontból kifogásolja a költemények nagy számát, hogy az egyharmada szebb, mint a többi. Ez minden esetre igaz és minden olvasó érzi is ezt, de sosem lesz két azonos olvasó, aki ugyanazt a száz dalt választaná. A szubjektív költők, mint Kisfaludy az érzelmeket a végsőkig viszik el, s ezzel a bánattal a szívekbe találnak, mert az érzés, mely ezt kiváltja, alapvetően emberi, minden kebelben ott lakik, s a szubjektív költőnek nincs csak a szó és az érzelmek e sokfélesége. A szubjektív költő egy prizmára hasonlít, egy érzelem kelti életre, de ezer sugárra bomlik. Mondaná, hogy a piros vagy a kék szebb? Csodálkozom, hogy Kisfaludy nem írt még pár száz dalt. Meg vagyok győződve, hogy tudott volna és azok is olyan jók lennének, mint az előttünk lévők. Hasonló az esete Petrarcával. Nem találja, hogy nála is felével több van? Én minden esetre igen; mégis nagy merészség lenne egyetlen szonettet is kihagyni, mert bizonyára adódik egy rokon szív ennek védelmére, és mi jót állhatunk-e magunkért, hogy 8 nap múlva nem éppen az a szonett fog tetszeni nekünk, amelyik most hidegen hagyott? elég, ha csak egy szunnyadó, rokon húrt megpendít bennünk, vagy a már megszólalót másként hangolja. Íme, az én Öntől eltérő véleményem Himfiről.

Kérdezi véleményemet Szemeréről, Vitkovicsról, Horvát Istvánról, Virágról, Thaissról, Jankovicsról. Az első egy igen költői alkat (az Ön hozzá írott levelét be fogom szerezni), ártatlan, mint egy gyermek, igazán gyermeki, egészen ritka jelenség korunkban. Mint költő vonzó, de szubjektív. Kritikusnak nem erős. Mindig az érzései vezetik, és ami az érzelmek körén kívül van, az idegen számára. Tóth László utolsó ódája hidegen hagyta. Vitkovics jó ember, több finomsággal, mint azt egy epigrammaszerzőnél sejthetnénk. Mint költő, figyelemre méltó. Horváth tudósság tekintetében magasan fönt áll mindnyájunk között, Virág íróként sima, mint a márvány, de hideg is, mint a márvány, ahogy valaki Goethe természetes lányáról mondta. Különben kevéssé ismerem, egyszer voltam nála. Részletesen megtalálja a véleményemet róla a Magyar költészet története című munkámban. Thaiss tele van buzgalommal, de mégis valahogy túl magyar. Vagyis a külföldet nem eléggé becsüli. Jankovics egy ultratudós, mint ahogy ma mindenféle ultráink vannak. Amikor csak hallom őt emlegetni, Kotzebue vígjátékából (magyar cím) a háztartási alkalmazott Frau Linse két mondása jut eszembe. Azt mondja szerelmének, magiszter Schundriannak, amikor ez éppen Plautust idézi, „Íme a tudós, aki nem tud mást, csak amit másvalaki már kétezer évvel ő előtte mondott.”

És egy másik alkalommal: „Hogyhogy a tudósok olyan buták.”

A Magyar Verseken keresztül kapcsolatba kerültem a magyar költőkkel, de Ön után „qui mihi carus caeteros super omneis” Döbrentei a legkedvesebb nekem. Van ízlése, ami a legtöbb honfitársunknak hiányzik és társalgási műveltsége, ami a magyar tudósok közt egynek sincs. Ezen kívül egyenes és nyílt, őszintén megmondja a véleményét, úgyhogy, amit írok, szívesen bocsájtom a ítélete elé, mégpedig bizalommal, mert a hibáimat világosan feltárja. – Holnap elutazik a rokonaihoz. Az áldatlan megosztottságot a hazai írók között nem sajnálja senki, csak én. Mivel átléptem a magyarul írók táborába, minden módon meg fogom magam tartóztatni, hogy állást foglaljak. Az irodalom terén kitűzött célomat mindenképp törekszem elérni, nem törődve azzal, mit mondanak mások.

– Mellékelek Önnek két írást a gyűjteménye számára. Heinrich van der Hagen nekem címzett levele Breslauból. Az ónémet kutatók között ő a legnagyobb tudású. A címzés a bajor koronaherceg kezétől való. Megkértem, hogy egy művemet neki ajánlhassam. Ez itt az igenlő válaszát tartalmazó boríték a saját kézírásával.

Annak, aki még tegnap ágyban feküdt, és még mai is köszvényes fájdalmai vannak a jobb vállában, túl hosszúnak érzi ezt a levelet, s az írást elég csúnyának. Egyik miatt sem kérek elnézést, mert tudom, hogy kedvel engem. Köffinger éppen itt van nálam, és ajánlja magát. Az Ön Majláthja.