Széphalom, 1818. január 15.
Az a gondolat, hogy összeállítja a magyar költők antológiáját a németek számára, patriotizmusának becsületére válik. Az Ön ízlésétől elvárható, hogy nem vesz fel olyat a gyűjteményébe, ami nem figyelemre méltó; csak arra kérném, hogy a lefordított darabok eredetijét és a költők életrajzát nyomtattassa hozzá. Antológiája még a mi költőinknek és verselőinknek is jótékony lesz; meg fogják látni a fordításokból, hogy minek van tartalma és mi az, ami üres szalma. Hisz hányan vannak köztük, akik, egy dal vagy óda megírása után vennék a fáradtságot és föltennék a kérdést, hogy hangzana ez fordításban? Az én Nyelvrontások c. munkám nagyrészt abból áll össze, hogy amit prózában vagy versben megcsináltam, azt papíron vagy csak magamban németre fordítottam és minden sort, szót, fordulatot, kifejezést mérlegre tettem, és így, amit jónak tartottam, meghagytam, amit nem, töröltem. Nem kell, hogy németekké legyünk: de ami nekünk szép, az legyen szép a többi nemzet, a németek, franciák, olaszok, angolok, rómaiak és görögök számára, különben nem mondhatjuk, hogy szép. Amit ezzel mondok, azt félre is lehet értelmezni, ha az ember úgy akarja: de bizonyosan igaz.
Újabb költőink munkái közül nem ismerek szebbet, mint Daykától a Homályos bánat dúlja lelkemet és Szemere szonettjét: a’ Reményhez és Az Emlékezet. Aztán következik Kis nekem szóló epithalamiuma, az ő szépen fordított vagy Mattisont utánzó éneke Szerettim’ édes honja stb. és még talán francia ódája Nagy István püspökkel közösen előadva. Itt csak rímes darabokról beszélek; de mondja meg nekem, Méltóságos Gróf, még a legjobb dal is mit ér, ha nem lehet skandálni. Bizonnyal alig ér többet, mint a próza. Berzsenyinek van egy Psyche-je, amely irodalmunk legszebb darabjai közé tartozik. Olyan, mint egy tájkép, amelyben a tinta egy nyári naplementét fest; semmi nem valódi, megfoghatatlan, de istenien szép. Az Amors Liebschaft mit Psychetörténete misztikusan megfejthetetlen. Ezt a dalt jobban irigyelném az én Berzsenyimtől, mint súlyos ódáit, ha ez a sor: Repdez, mint Noe galambja, nem lenne benne; ha rímei jobbak (galambja láthatja, ideálját, bálványát, szárnyakon, gyujtson), elegánsabbak (mint Szemerénél a berken – serken = im Haine; aufwacht) volnának; és ha az utolsó sor jelentését érteném. E hiányosságok ellenére nagyon kedves nekem ez a szép vers, már a mágikus tinta is, amely írta, s hogy egy igazi költői régióba varázsol. Berzsenyi poétikai qualitása az erejében van, finomságában, a szép megérzésekben, fantáziájában és varázslatos nyelvében. Amit sokan csodálnak benne, azt én nem csodálom, és Helmeczinek nem válik dicsőségére, hogy a 4. oldalon a Melancholia-t tette második darabnak. Berzsenyi verseit saját kezűleg írtam le nyomtatásra, s ezt a verset oda soroltam, ahol jobban el van rejtve. – De minderről, Gróf Úr, egy másik alkalommal majd többet írok. Adjon csak időt rá. Most annyira el vagyok foglalva, hogy ehhez a sebtében írott levélhez is valóban csak úgy elcsentem az időt.
Kis szuperintendens rímes sorokban fordította le Horátius leveleit. Az első rész 1811-ben jelent meg, s most mindkét részt együtt adják ki. Horatius leveleit 12 szótagos nem időmértékes alexandrinusokban fordítani, absurd ötletnek nevezhető. Horatius így megszűnik Horatius lenni, még akkor is, ha Kis a fordítója. Darüs francia fordítása mégis Horatiust adja: akkor Kis fordítása miért nem, aki pedig legszebben ír közülünk nem mértékes rímes verseket? Kis évekkel ezelőtt (talán 1814-ben) elküldte nekem átolvasásra kéziratát, s én mostanáig visszatartottam a művet. A nemes lélek megbocsát nekem, én azonban nem tudok magamnak megbocsájtani. – Ha én valaha valamit ismertem és értettem, akkor az Horatius, s Horatiusban semmit sem szeretek úgy, mint az episztoláit. Azt csodálom benne, ahogyan a nagy költő, az igazán nagy szókratészi bölcs, a levitézlett világfi és a nagy nyelvész eggyé olvad. Kis fordításához hozzá teszi Wieland megjegyzéseit, és itt megkönnyítette magának a munkát: lerövidítette – s nem találok egyetlen sort se, amely elmardhatna, s az ő összefonódó szakaszai királyi áramlatként mennek előre, hömpölyögve, mindent elárasztva (de úgy, ahogy a Nílus, nem rombolva, hanem megtermékenyítve), jó franciásan több részre tagolta, hogy könnyebben olvasható legyen. Wieland megjegyzéseit most hát inkább szigorúbban fordítottam, minthogy ezt felhigítva tolmácsoljam, egy hónapja ezzel foglalkozom, s a munka 9 ívnyi terjedelemben készen van, november 1. óta több mint 900 negyedrét oldalt írtam össze.
Ersch Lipcséből arraösztökél, hogy írjam meg a magyar irodalom történetét Encyklopédiája számára. És én még a tollat sem emeltem fel. Erdélyi leveleimet, amelyeket tegnapelőtt Dezsőffy gróf visszaküldött nekem, még szintén ki kellene dolgoznom és németre fordítanom, hisz valamivel több erőfeszítéssel, mint amivel a leveleimet írom, még ez is menne. Ez minden, amit Önnek, mondani akartam, Méltóságos Gróf, hogy bocsánatában részesüljek, ha a kívánságait késlekedve teljesítem. –Vegye még hozzá, hogy a mellett, hogy Baldovszki úr, akit Ön Mosóczról ismer, itt van a házamban a gyermekeim mellett, még leckéket adok magyar nyelvből és földrajzból az Ön zenész kollégájának (ahogyan Ön nevezte). Az utóbbit jobban tudja, mint három pataki diák.
Vályi-Nagynak nézőid-et kellene oda tenni/szedni (?), nem barátid-at, mert a metrum ezt úgy akarta, ahogy én azok (so wie ich azok)??. A jelentése ezzel, ha nincs is kimerítve, de megközelíti azt; hisz ez annyi, mint Umstehende. (körülállók) – Egyáltalán nem helyezek súlyt a fordításomra. Két rímes, nem időmértékes sor annyi, mint a semmi, azt még lányok is meg tudják csinálni.
Őszinte nagyrabecsüléssel vagyok
Gróf Úrnak