Mindig igaz örömmel fogok azokra a szép és ritka pillanatokra emlékezni, amikor olyan szerencsés lehettem, hogy megismerhettem azt a férfit, akit már annak előtte oly sok szempontból nagyra becsültem, és akit most már nem csupán nagy műveltségéért, hanem a szentségeshez való szent ragaszkodása miatt is nagyon kell tisztelnem. Fogadja, kérem, Gróf Úr, ismételt köszönetemet a látogatása adta megtiszteltetésért és boldogságért, és szánjon nekem mindig egy csöppnyi helyet az emlékezetében. Legbuzgóbb igyekezetem lesz méltónak lenni az Ön jóindulatú érzületéhez. És ha valamely intéznivalója újra a közelembe vezérli, úgy részesítsen ismét ebben a szerencsében, és engedjék nekünk a körülmények, hogy mindezt hosszabban élvezhessük.
A magyar prozódia két szabályból áll: 1/ minden hangsúlyos szótagot írásban egy hangsúllyal jelölünk, magánhangzók hosszúk, és mind, amely nincs hangsúllyal jelölve, rövid marad. van, vala, feje, keze rövidek; száj, bú hosszúak. – 2 / Ha egy rövid magánhangzó után két mássalhangzó áll, hosszúvá válik – úgy, mint a latinban – vannak némellyek, a következők miatt hosszúvá válik van|nak, vannak| némellyek.
Ezen kívül érvényes még nálunk, amit a latin prozódia tanít: Si mutam liquidamque simul brevis una praeibit, Contrahet orator, variabit carmine vates.
lyánykă ke | blĕmbe röpülj –
A keblembe szóban az első e, ha úgy tartja szükségét a költő, a második szabály szerint hosszú lesz; ha azonban a metrum úgy parancsolja, hogy rövid legyen, akkor az is lehet, mivel a szónak voltaképp így kellene hangzania:
ke-be-lem-be,
és rövidüléssel
ke-b’lem-be.
A dialektika némely szavunkat kétértelművé teszi, úgy olvassuk őket, ahogyan a költő írásban jelölte. Berzsenyinél a 16. lapon:
Nézzd, a’ Ság’ tetejét hófuvatok fedik.
fuvat voltaképp fúvat kellene, hogy legyen, mivel az u az igetőben fúni, fúttam, fúvás, fúvat hosszú. De neki úgy tetszett, hogy dunántúliasan röviden ejtse, és hangsúly nélkül úgy is jelölje: és mi tartozunk ezt így hangsúlyozni.
A patrióta dal miatt szeretnék írni Gyulai bárónak, és remélem, hogy rendeléseit végre tudom hajtani.
Ezzel szemben megkérhetném Önt, Gróf Úr egy szívességre? Sisak kapitány elküldte nekem az arab közmondást Dezsőffy József gróf fordításában. Az minden szempontból kitűnő, nincs semmi kifogásolni való rajta. Csupán a pentaméter félsorát Élj, hogy | holtod | kor szeretném erre változtatni: Élj, hogy halálodkor. A két spondeus nehézkes és a h-t mássalhangzónak venni botorság. A „h” – érzésem szerint – köztes hang a magán- és mássalhangzó között; ennek a h-nak olyan keményen kellene hangzania, mint a leglágyabb együtthangzójának, az l-nek? vagy még inkább, mint egy k, t, r, n, m, p és így tovább? Bizonyosan nem! A H-nak csak a szó belsejében van költői pozíciója: adhatok, láthat, verhet persze kemény.
Szeretném tudni, ki a szerzője ennek az arab kétsorosnak, és ki szólította fel Németországban a nyelvtudósokat, hogy ugyan ennyi sorban fordítsák le, hogy Dezsőffy fordítását az arab eredetivel és erről a felszólításról szóló híradással együtt beküldhessem a Tudományos Gyűjteménynek vagy az Erdélyi Múzeumnak. Nagyon kérem tehát, Gróf Úr.
Íme, egy tizenegy szavas, rímes fordítása:
Midőn sírva levél, azok nevettenek:
Élj, hogy vígan halhass, ők keseregjenek.
Egy gnóma lehet kissé sötét, ugyanúgy titokzatos. Itt van hat szóban:
Sírva lettél: vígadtanak;
Halj vígadva: búsuljanak.
vagy:
Hal-meg vígan: búsúljanak.
Feleségem a tisztelet minden érzésével ajánlja magát Önnek, Gróf Úr, kérem, hogyajánljon a barátja emlékezetébe, akinek az ismeretségét szerencsémnek tartom.
Gróf Úrnak
Kazinczy Ferencz.
Széphalom, 1817. október 16.