HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Kazinczy Ferenc – Kölcsey Ferenchez
Széphalom, 1817. május 15.
Széphalom Máj. 15d. 1817.

Ez a’ levél valóságos ύσ[τ]ερον πρότερον. A’ mit legelébb írtam-meg benne, az az idezárt vers volt. Annak végében áll levelem’ kezdete. Olvassa tehát ott Uram Öcsém.
Rátkay Nánit ma dél után temetik; tegnapelőtt holt-meg épen annyi esztendővel mint a’ Krisztus. Forró hideg volt gyilkosa. – Pósáné Assz[ony]. eggy idő olta Felső Regmeczi lakos.
Nékem Máj. 6dikra virradóra Anna Iphigénia leányom leve. Feleségem éjjel felkölt hogy Emílt befedje, vagy más fekvést adjon a’ gyermeknek; elfelejtette hogy az előtt való estve eggy ládát tétettem a’ gyermek ágya elébe; megbotlott a’ setétben, ’s a’ veszedelmes helyen magát a’ láda’ szegletébe igen nagyon megütötte, ’s így a’ gyermek meglett. Azt elébb a’ bába ’s még az nap a’ Plebánus is megkeresztelék. Anya ’s gyermek veszedelmen kivül vannak: de a’ gyermek gyenge.
Hol fog múlatni Uram Öcsém? Bár csak magányában az lenne múlatsága hogy nekem írjon ’s tudósítson minden dolgozásai felől. A’ Berzs[enyi]. Recensióját az ErdMuz[éum]. felvenné nagy örömmel. Annak kár volna megszűnni a’ Tudományos Gyűjtemény miatt. Nem árt az, hogy két Journálunk lesz továbbá is. Hadd vetekedjék a’ kettő. –
Engem nem szűnnek-meg térítgetni. Pápay után még Vitkovics is térít. Ne sokat. ezt kiáltozzák. – Jót kiáltoznak. – De hisz én is azt kiáltozom. Az a’ kérdés mi a’ sok? –
Olvasta Uram Öcsém, úgy hiszem, Palinál a’ Horvát Endre*
Horvát <Istv> Endre
és a’ Kisfaludi Ruszekhez írt engem illető Levelét. Ez az én új dolgozásaimat grimasznak mondja ’s megengedi, hogy engem minden Magyar, tanquam reum criminis laesae Nationis öljön. Ő is azt tenné, ugy mond, de ő szelíd lelkű, és nem Literator hanem Hazafi. – Látom hogy végre belé csömörlöm a’ hazafiúságba, ha az az, a’ minek ezek akarják nézetni. Éljen szerencsésen édes Uram Öcsém, ’s tudassa velem hogy szeret.

Prof. Vályi-Nagy Ferenczhez, 1817.

Farsangi alak járúl hozzád Jó férjfi, vedd e’ parolát. Te őtet, úgy e? nem ismered; Pedig ő neked jó embered. ’S ha érzed a’ hív kézszorítást, Helyébe, tudom, nem kívánsz mást.
Orczám, úgy a’ hogy látod, viaksz; de én magam eggy új Hans Sachs. Csizmákat, mint ő, még nem varrtam. De verset halmokkal faragtam, ’S tán nem rosszabbakat mint ő, Mikor a’ jó kedv rám néha jő. Csak hogy engem versre édes tűz ’S a’ szárnyas Isten’ kis nyila űz. Őt inkább az a’ kegyelem, Melly a’ Susterektől nem idegen,*
idegen, <..> Melly
Melly világítja a’ Jakob Bőhméket, Látni Angyalkákat ’s ördögcséket. Őt gyúlaszták vastag Postillák: Engem piros pozsgás Fringillák.
Van nékem is eggy Postillám, De meg nevét nem mondom ám. Mikor elhamvadzik tüzem, ’S haszontalan töröm az eszem, Fejem’ haszontalan’ rágcsálom, ’S ki belőle a’ rímet még sem vájom, Előveszem kis könyvemet, ’S mingyárt fellelem rímemet, ’S a’ verset nagy halommal szórom, Pedig sem ráspolyom sem srófom. Derék könyv! jobb mint Smétius! Nem t’dt annyit Horátius; Ő a’ ki öltözve fényességbe, Úgy ment-fel, mint hattyú, az égbe.
’S mit is akartam mondani? Úgy! – hogy más alakba szállani Okos emberhez nem illetlen. Ember nem lehet az szűnetlen’. Illyet magok a’ nagy Istenek Igen is gyakorta miveltenek. Ki szép bikává változott, ’S a’ teng’ren eggy lyányt álthozott; Ki galambbá vált, ki gerliczévé, Ki farkassá, ki rút tevévé, Csak hogy czéljához elérjen, És keresett jutalmat végyen. Én egyebet nem keresek Mint hogy víggá tehesselek. Ruhád miatt te nem mégy bálba: Engem betegség vága az ágyba. Igy a’ farsang jó napjaiban Mind a’ kettőnknek részűnk van.
Hallád te hírét Jupiternek? Az atyja volt az első embernek, ’S úgy osztán a’ többinek is. Van eggy könyv – Homerusnak hívják, Az úgy mondja hogy ez a’ buják Ada új lakókat az égnek is. ’S azért őt ekként titulázza: „Istenek’ és halandók’ atyja.” E’ fajtalan Isten egyszer Látni akarta volt hogy az ember Ez árnyékföldön mit csinál, ’S mint hajdan a’ jó Mátyás k’rály, Elfedve királyi méltóságát, Ál névvel járta be országát, Merkuriusnak eggyet*
Merkuriusnak <int meg> eggyet
int, Találjon eggy kis csínyt megint, Hogy az ő szerelmes házas-társa Elillantásokat meg ne lássa.
Merkúr az illyekre magát Nem kéreté soká, tehát Fels[éges] atyám*
atyám [az „a” jav.]
’s királyom! mond, Az a’ te fiadnak nem nagy gond. Felséged várja kis békével, Merkúr mindent felér eszével.
Már itt van, ’s vállán eggy csomót hoz ’S így szóla’ mennyei királyhoz Öltse csak magára Felséged E’ megkopott kék köpenyet. Vonja-fel e’ málybőr csizmát,*
csizmát, <Markolja kezébe> Itt
Itt e’ nadrág is; e’ nádpálczát Markolja a’ jobbik kezébe, ’S e’ sinkót nyomja-bé fejébe. Én e’ gubát vetem magamra, ’S szőrös bocskorkát fűzök lábamra, ’S Uram így szegény legény nemes-embör, Jó-magam pediglen tót sühedör.
Júnó assz[ony]. néz az ablakon Meglátá őket az udvaron, ’S ők az egek’ királynéjának Nagy mélyen főt és térdet hajtnak. Hé Sára, e’ két idegen Tőlem talán éhen megyen. Menj tudakozzd meg Mihály Mestert, Jól tartotta e ezt a’ két embert. A’ Kultsár nyisson komorát, Ne szánjon kenyeret, szalonát.
De míg a’ királyné beszél, A’ két idegent elhordta a’ szél. Szépen kiérének a’ várból ’S a’ csinytalan ficzkó így szól: Gazd Uram ne nyissak e lyukat? Mert Kóly ide még jó falat; Kóly, a’ világnak közepe. Legjobb lesz ottan szállani le. Te lássd jó szolga, monda az Úr, ’S az az ég’ boltján eggy*
boltján <hogy> [f.í.: eggy]
lyukat fúr. A’ lyuk naggyá lesz hirtelen, ’S a’ két útas a’ földön terem.
Merkúr rosszúl furta a’ lyukat, ’S az ég boltja nem jól szakadt. Acsád ’s Adony köztt estek földre Eggy sürü puszta nyírligetbe. Sohol nem látszott semmi ház, Az ég setétűlt, zúzmaráz Fagylalta öszve ruhájokat, Szakálokat és bajuszokat. Megadjuk árát a’ tréfának. Csak boldog a’ ki otthon űl Azsagja*
Azsagja<ban>
mellett kuczikban fűl! Éj, mond Kroníon, kis veszélybe Illik e esni legott kétségbe?
’S messzére eggy rossz viskót meglátnak, ’S útasaink szemet szát tátnak. Merkúr duzzog: Lesz éjszakánk, Eggy szelet rozskenyér egész vacsoránk. Bohó, mond Zeusz, az illy viskóba’ Drágább gyémánt van hébe’ hóba’ Mint a’ millyennel nőm dicsekszik Ha szépségétől elrészegszik.
’S eggy 80 esztendős gyémánt Kire a’ nagy kor sok ránczokat hányt, Elébe jő a’ 2 embernek, ’S Isten hozttát mond Jupiternek. Merkúr kaczag ’s bosszankodik. Ked csak maga van? kérdezik – Az Uram itt lesz nem sokára. – Adna ked szállást éjszakára? Szívesen, édes Uraim, De nincs mivel szolgáljak semmim.
Sürög forog a’ jó Öreg ’S a’ tűzhöz széket tesz nekiek. Kifordúl, ’s hozzá lát dolgához, ’S Zeusz ígyen szól légér fijához: Szép, szép az ég, de e’ kis ház, Ámbár falán vagyon csak máz, ’S ámbátor ezt a’ szükség lakja, ’S sem nektárja nincs, sem arakja, ’S kávét puncsot soha sem lát, A’ mire sok Isten nagy szát tát, Szebb volna mint az ég ha velem Az éjt itt töltné a’ Szerelem.
’S midőn az Isten ígyen szól, Rózsaszag terjed, az ágy alól, Szokott gyémántunk mellyen hálni, Turbékolva eggy galamb sétál-ki, ’S addig teszi forgásait, Addiglan űzi hév csókjait, Hogy a’ két Isten jól értette, Ezt a’ galambbal ki tétette.
Legott a’ 80 évű gyémánt Szép szűzzé válva bepillant, ’S karján hoz eggy kis gyermeket, Kit meztelen a’ ligetbe’ lelt.
Ki vala a’ gyermek ’s mi lőn tovább, Azt neked nem szükség beszéllnem. Mint a’ mai bálban sok láb, Elfáradtam a’ rímelésben. Nekünk ’s nekik kívánj tehát Alkmenai jó éjszakát.

Epistoláim 2dik Könyvének ez lesz első darabja:

A’ MÚZÁHOZ

Lányka, dalt! de ne mint eddig dallál, – –
Becsületet azzal sokat nem vallál.
Gajdolj, ha kell, de úgy, hogy mindenek,
Tudósok ’s nem-Tudósok, értsenek.
Nem élünk mi Athénben, nem Rómában:
Mit dúdolsz hát görög ’s deák szchémában?
Az a’ kűlszín, hidd-el, csak flosculusCH;
Partúriunt, ’s lesz ridiculuSCH muSCH.

Vallj igazat, te is vágysz tetszeni,
Költőink köztt szeretnél fényleni,
Akard, ’s megvan; légy újra az a’ mi voltál,
Szólj a’ szerént a’ hogy ifjonta szoltál,
Uj szót ne gyárts, a’ régit ne keressd,
A’ francziát, a’ deutschot ne kövessd,
Beszédednek adj bájt, adj könnyüséget,
Adj rendjeidnek hasonló hangú véget.
Kap a’ manó, nem más, a’ verseken,
Ha nehezek, ’s rím nem cseng végeken.

De te pirulsz megfutni a’ könnyű pályát
Hol Poocs szedett koszorujába – zsályát.
Jó: verd tehát bilincsekre magad’,
’S a’ verselés’ dühe ha megragad,
Zsongásidban*
<....> Zsongásidban
vedd Rádayt vezérnek,
Mérd a’ mit az olasz ’s francz ’s német mérnek,
Cserélj nehéz és könnyű tagokat,
A’ rímekben hím ’s nő hangzásokat,
Igy lesz neved, Muzsácskám, a’ Parnasszon,
– Örülj neki – Tekintetes Tudós Kisasszony.