Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

Máj. 23dikán írt régen óhajtott leveled tegnap érkezett-meg. Lehetetlen vala akkor mingyárt felelnem: de a’ posta csak holnap indúlván, Te később nem veszed levelemet mint ha akkor mingyárt válaszolhattam volna. Csak én vesztettem a’ haladással. Lelkem alig tűrte, hogy azokra mingyárt nem felelheték a’ mik a’ levélben állanak.^* Hozzád szóllván, a’ hév nem fog elmaradni válaszomból. –

Papirosod rútúl ivott, ’s kénytelen valál minden lapnak hátulsó felét üresen hagyni. Ezt annál inkább sajnálom mivel leveleid felette ritka vendégeim. Még azt sem tudom, ha vetted e a’ Religióról írt Munkád’ Apographját tőlem, mellyet postán ezelőtt talán 3 holnappal indítottam-el Recepisse mellett. Ujra elmondom itt a’ mit már nem eggyszer mondottam neked; a’ te leveleid felérnek mindég eggy Ódával, eggy dallal; e’ szerént nem vévén leveledet, annyit vesztek, mintha eggy szép dalt, eggy szép ódát vesztenék.^*

Felette kedves előttem az a’ hír hogy Kisfaludy tudott valamit a’ Mondolat felől még minekelőtte az sajtó alá ment; felette kedves azt tudnom hogy ő a’ felől előre szóllott. Gyanítottam azt mindég, ’s szeretem hogy gyanum meg nem csalt. Ennyire viszi az embert a’ dölyf. Meg nem tudta emészteni az Annalisokban megjelent német Recensiót, mellyet én ővele még minekelőtte lenyomtattatott, barátságosan közlöttem, ’s soha azolta engem levelére nem méltóztata. Bánása megbántott, ’s az épen azt a’ magasztalást épen azt a’ gáncsot mondó Epigrammám jelene-meg a’ Tövisekben és Virágokban, ’s szerencsémre Döbrentei az Annálisokban megjelent Recensióját a’ Himfy Szerelmeinek magyarra is fordítatá általam a’ nélkül hogy én őtet azzal megkínáltam volna, ’s íme már most Kisfaludy Magyarban is olvashatja magasztalását és gáncsát, mind ezt mind azt teljes érdeme szerént – mert az Erdélyi Muzéum’ első füzete megjelent és én azt Máj. 21dikén már postán vettem. – Utolsó levelem olta mellyet hozzád írtam, nekem is érkeztek tudósításaim a’ Mondolat felől. – Kapitány Kún László, fija az Első AlIspánnak Veszprém V[árme]gyében, Pesten megszálla eggy fogadóban, ’s Szemerénk szomszédja leve. Megtudván ez, hogy a’ Kapitány Veszprémi eredetű, által méne hozzá, ’s épen asztalán lelé a’ Mondolatot. Csak hamar szó esett a’ könyvről közöttök, ’s Kún elbeszéllte Szemerének, hogy Somogyi Gedeon meg sem álmodta hogy Kazinczy vele perbe eredni nem fog, ’s készen tartja a’ Kazinczy által írni gondolt válaszra is feleletét. – Melly igen örvendek tehát, édes barátom, hogy a’ galád ember’ szidalmait csak nevettem! – Egyéb eránt Kún azt beszéllé Szemerének Somogyi felől, hogy az Pápai Dókás diák volt, szeret olvasni,¹ de korhely, részeges, hecticus, ’s goromba.

Más úton ezen tudósításom van Somogyi és Mondolatja felől: Somogyi Gedeon fija a’ volt Tóth-Vázsonyi és Köves-Kali Predikátornak, ’s az ő testvérét elvevé a’ mostani Tóth-Vázsonyi Préd[ikátor] Fabián Jósef. Maga Somogyi nőtelen, 32 esz[ten]dős, Toth Vázsonyban lakik; Pápai Dókás diák korában imposturáji miatt ki akarák csapni, de megkegyelmezének neki Prof. Láczainak mentségéért, a’ ki eggy tréfával tartotta-meg. „Eggy túróért az ebet nem ütik agyon.[”] Innen ment Pákozdiba Rectornak. A’ nép nem tűrheté gorombaságát ’s zabolátlan életet, ’s kiadtak rajta. Patvarista leve Kúnnál.

A’ Mondolat másokkal eggyütt készűlt; hihető Fabián Jósef Sógorával. Eggy Tóth-Vázsonyban lakos Assessor Oroszi Pál, a repudiált Horváth Ádámnénak talán testvére, körüljárá Veszprémben a’ Statusokat, úgy szedtek pénzt valamelly Magy[ar] Munka kiadása eránt. Igy jelene-meg a’ Mondolat. – Sokan adtak reá pénzt, a’ nélkül hogy tudták volna, mi lesz az a’ mi ígértetik.

Én Somogyihoz magamat tenni nem fogom. Szemere írni fog ellene. Készül Horvát is: de az utólsón annyi a’ munka hogy erre nehezen fog reá érni. Szemerét kértem hogy válasza ne veszekedés legyen, hanem oktatás. Kérlek, megolvassd a’ Báróczy’ életét. Abban a’ Te neved is előfordúl, még pedig úgy hogy eggyik levelednek tartalékját – (azt a’ hol tartottál neved’ fényének elhúnyásától mert Verseid közönséges tapsolást nyertek) – eloszlatni akarám a’ név’ említésével. –

Igen is, barátom, hagyjuk-meg nekik az ő Publicumokat. De azért ne legyünk hűségtelenek ügyünkhez, ’s mondjuk-el a’ Publicumnak a’ mit annak végre értenie szükség. Bízvást írhatnak ellenem Mondolatokat, bízvást haraghatik Kisfaludy, és azok a’ kiket az Annálisokban érdeklettem. A’ világ látni fogja hogy senkit nem magasztaltam senkit nem csapkodtam érdeme nélkül, és hogy lelkemhez az irígység soha nem járúlt. Kisfaludyt ott a’ hol ő érdemli a’ tisztelést, senki nem tiszteli inkább nálamnál: akarja e hogy mindenét becsűljem? – Döbrentei eggy jegyzést vete Recensiom mellé, – hogy a’ Géniusz nem minden míveinkben sugallgat eggyeránt. Igen is; nem kívánom én hogy minden míveink eggy érdeműek legyenek. Horátznak Ódáji, Epistoláji köztt is nagy a’ külömbség. Egyedűl azt kívánom, hogy a’ Poeta a’ maga virágai közzé ne szedje-fel a’ szemetjeit is. De lehetnek esetek a’ mellyekben még az sem rossz. Schiller a’ maga apró (Gedichte) versezetei közzé minden darabját felvette: Gőthe sokat kihányt a’ maga régibb kiadásabeliek közzül, midőn verseit Cottánál újra kiadta.

Én régolta prózai életet élek ’s semmit nem verseltem. Úgy hiszem hogy ha veled voltam volna, Te sem írtad volna a’ mit utólsó leveledben velem közlesz. Az ember kénytelen végre útálni az embereket, ’s magát az emberiséget, mert az emberi nép tele van istentelenekkel, hazugokkal, ámítókkal. Tűröm szívesen ha a’ Nagyoknak, igazán nagyok[na]k vannak gyengéjik; ők is emberek. De mit mondjak arra, midőn a’ gonoszság eléggé ravasz még a’ Nagyot is úgy nézettetni velem mint kicsinyt? –

Elj szerencsésen, kedves barátom. Köszönöm hogy valaha ismét hallatál magad felől valamit. Melly igen óhajtanám hogy ne írj olly igen ritkán. – Szemere Pál Máj. 15dikén ébrede-fel^* Kriskájának oldala mellett. Akkor nap 102 vendég űlt az ebéd mellett ’s estve táncz vala virradtig. Eddig Péczelen van ismét. – Élj szerencsésen, ismét kívánom ezt.

Majd elfelejtém jelenteni, mert e’ levelemet is kapkodások köztt írom: B. Wesselényi Miklós, ’s a’ Nevelője Pataky Mózes, ’s barátjok Döbrentey Gábor, az Erdélyi Muzéum’ kiadója, Juliusban hozzám jőnek; innen Bártfára, Pestre, Miklára, Keszthelyre, Füredre, Bécsbe fognak útazni. Mihelytt tőlem elmennek, azonnal tudósítlak felőlök.