Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

Edes Uram Bátyám! Hogy Uram Bátyámnak Aprilisban írt levelére még csak most megyen válaszom, onnan van, mivel környűlményimben változások estenek, ’s én elég erős vagyok ugyan változásokat szenvedni, nem csak, hanem örömet is lelek benek, de mindannyiszor midőn egyet közelítni látok bepakkolom könyveimet ’s írásaimat, ’s a’ kifejtődésig úgy űlök, mint Epicurnak boldog isteni, nyúgalomban.

Testvér Öcséim közűl az idősbbik megházasodott, az ifjabbak odahagyták Debreczent ’s készülnek Pozsonyba. Mennem kell velek, és örömest megyek, mert Pozsonybol Bécsbe ’s Kállaimhoz futok-el. Ezen út, mellynek már nehány hetek előtt megkellett volna történni, ’s egyszer kevés napok alatt már meg is történ, okozta hogy Uram Bátyámat és Palimnak lakadalmát nem láthatám. Senkinek sem fáj az inkább mint nekem, de én nem lehetek addig magamé, mig ezektöl itt nem isolálom magamat, és ez is megtörtén majd nem sokára.

Bécsben hónapokat^* fogok tölteni, ’s talán még tovább fogok ott maradni, mint most előre írni merem. Itt nem jó, nekem nem lehet jó. Érzem, hogy én keveset tudok már e’ világon tenni^* a’ tanúláson kívül, ’s ezen egy az a’ mit itt tennem lehetetlen.

Uram Bátyám azt véli, hogy egy szeretere méltó leány boldogíthatni fogná sorsomat. Sokan mondák nekem azt a’ mit itt Uram Bátyám mond. A’ férjfiú, ki érez magában erőt, többet tehetni mint a’ mit minden közember tehet, keres magában és magán kívűl nem-ismertt, ’s talán hamis Ideálokat, ’s álmainak áldozza-fel a’ napokat, mellyekben az égnek minden boldogságát fogta volna bírhatni. Érzem, tudom én mit kellene csinálnom, de ki magyarázhatja-meg magát önnmagának, midőn a’ jó órát, mellyet önként ’s keresetlen nyújt a’ Sors vissza-taszítja, ’s a’ bizonytalan jövendőnek dől^* elébe?

Egyszer bene vagyok, ’s hagyom folyni dolgaimat mint jőnek. Boldog az, kinek sok köteléki^* vagynak az életben, kinek sok kicsinység azok által fontos leszen, ’s sok a’ mit a’ Stoának, vagy a’ Religiónak bölcsei hijábanvalóságnak kiabálnak, ő előtte a’ legmagáhozvonszóbb alakban jelenik-meg. Igaz hogy nehezebben fogja majd a’ sors’ viszontságait ’s egykor az elválást szenvedni de élt, de élt ’s egy pillantatnyi keserv, mi az évekig tartott boldogsághoz képest? Nekem nincsenek kötelékim, ’s ez az Epicurusi Cynismus, vagy Cynicusi Epicureismus, melly a’ kényt és fájdalmat, a’ jelenlétet és jövendőt csudálatos egybeolvadással tartja előttem, elvette még könnyeimet is, az öröm^* és szenvedés’ könyűit egyeránt. Én az Uram Bátyám’ Ifjuságának historiáját csak félig tudom, ’s nem ítélhetem-meg^* ha érzette-e valaha magát ílly környűlményekben, ’s érthet-e engemet úgy, a’ mint csak az érthet a’ ki hasonlókat tapasztalt. Tudok én még most is szeretni, de mennyire külömbbözik a’ 24 éves férjfinak szerelme a’ tizennyólcz évesnek lángjátol? Ha szívemet a’ legkeményebb vizsgálatra vonom, kéntelen vagyok megvallani hogy szeretem mostani Lyányomat is, forrón ’s az epedésig. ’S mi az még is hogy örömmel megyek innen? Mi az, hogy a’ hely’ kedvetlenségeit még jobban érzem azolta? O ez a’ fő, ez a’ fő! nehezen leszek én valaha okos.

Én nagyon megcsalatkozom, ha engem Uram Bátyám levelezésünknek első évétöl fogva nem ollyannak tartott, a’ ki a’ szívre tartozó articulusokat nem örömest közli barátjaival. Segíthetném ezen részben Uram Bátyámnak emlékezetét. De én nem vagyok ollyan; ’s ezen gyanúnak czáfolására lett az előbbi paragraphus olly hosszassá.

Azt a’ mit Tót Mihályrol írni fogok, csak Uram Bátyám sok sürgetéseire cselekszem. Tót Mihálynak nem tartozik Uram Bátyám egyébbel^* köszöneten kívűl szolgálni készségéért, melly szerént a’ Kézíratot a’ Bibliothecábol kivette ’s leíratásárol^* gondoskodott. A’ Leirót én fizettem-ki. ’S nem azért hallgattam-el eddig mintha idétlenűl adakozó akartam volna lenni, hanem mivel azon pénzre nekem akkor ’s ezután is szükségem nem volt, ’s kevesbb volt mint sem magában hasznát vehettem volna. Tótnak jutott eszébe, hogy ezen fizetés Uram Bátyámat nyughatatlanítni fogja, ’s egy Quietantiát vett az Irótól melly megmutassa, hogy a’ leiratás nem valami nagy summáért tétetett mint talán Uram Bátyám gondolná.^* Megvan-e még papirosaim közt ez az quietantia nem tudom, de semmivel inkább nem fogna Uram Bátyám leverni, mint sem annak előkérésével. Én a’ ms.t úgy^* néztem akkor mint tulajdonomat, ’s úgy adtam-által mint a’ mit magam nem tudtam volna eléggé használni. ’S esküszöm, hogy ha Uram Bátyám azon Kézíratrol nem tudott volna, vagy tudni nem akart volna, minden kérés nélkűl Horvátnak küldöttem volna-meg. Esküszöm arra is, hogy soha messzebb nem voltam egy gondolattol is mint attol, hogy ez jótétnek vagy adakozásnak vagy minek? fog magyaráztatni.^* Én érzem, hogy az a’ ki velem jótéteményt akarna közleni, engem igen könnyen megsérthetne, és hogy ha nekem jó téteményt kellene valakivel tenni, sokszor pirúlnék. – Semmit sem akartam volna inkább, mint azt, hogy ezen dologrol három sorban eleget mondhattam, vagy mindent elmondhattam volna.

Pesten fogok lenni barátainkkal, ’s Bécsböl írok majd Uram Bátyámnak. Ha van Uram Bátyámnak valami útmutatása, vagy kérdése hozám, annak örűlök, ’s ezen esetre méltóztassék Uram Bátyám mindjárt ezen levél vételével^* Bécsbe írni. Adressem leszen – À M. François de Kállay Advocat Hongrois et Auditorrat Practiquant au Bureau de Stube. Schottenthor Nro 113. erster Stock. – A’ tudományos levelet, mellyet Édes Uram Bátyám kívánt onnan fogom küldeni.

Könyörögjön értem Uram Bátyám, hogy józanabb fővel térjek-meg, mint most elmegyek, ’s légyen egyszer az óhajtás valósággá, hogy nékem is adjon Hymen boldogságot, és ha azt nem adhat, inkább soha se tünjön-fel.

Majus 31dikén végzem ezen levelet, ’s félbe-szakadását az Öcsém’ lakadalma okozta. Holnap índúlok. Éljen szerencsésen Édes Uram Bátyám, ’s ne szünjön-meg szeretni. Uram Bátyámnak szeretete boldogság nekem még akkor is, mikor egyebet mindent elvesztettem.