HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Kölcsey Ferenc – Kazinczy Ferenchez
Álmosd, 1813. november 14.
[Álmosd, 1813. nov. 14.]
Tekintetes Kazinczy Ferencz Úrnak
Kölcsey Ferencz forró tiszteletét!

Édes Uram Bátyám szeret engem. Ezen közelebbi levél mennyei gyönyörrel öntött-el, olly mennyeivel, millyet itt a’ földön elhordozhatúnk. Hálát Nemes férjfiú, forró hálámat! A’ ki nékem szerelmét nyújtja, az nagyobbat, szebbet, szentebbet nem nyújthat, ’s olly férjfiúnak szerelme ki szenvedett és vérzett, ki nemeseket szeretett, és nemesektöl szerettetett, mindenek felett van. Egy illyen ember mondhatja telyes büszkeséggel, a’ mit az Isten a’ szép, kedveltt Tyrónak mondott: Menj haza, ’s ne mond e’ titkot senkinek, én Poseidon vagyok.
Mint hevűltem, gondolván útamat Széphalom felé! de Uram Bátyámnak testvére oda mostanában nem megyen. Majd csak Januar’ végével, ’s akkor talán Én is megyek, addig megtartom a’ csomót magamnál. Hogy Uram Bátyám tőlem tanúljon? Soha sem pirultam ezen complimentért úgy mint most. Mit tudok én, mit tudhatok én, itt a’ falun? Kitöl kapni könyvet? kitöl egy intést, egy új-mutatást? Debreczen is felette szegény. Mi itt csak a’ XVIdik száz philologiai tudományával bírúnk, ’s az újabb könyveknek csak nevét halljuk.
Sz[ő]Demeter egy kicsiny falu Közép Szolnok Vmegyének szélében itt szült engem az Anyám nagy anyjának Büdöskúti Sigmondnénak házában 1790. August’ 8dik. Imé a’ mit Uram Bátyám tudni kivánt. És így huszonhárom évet éltem, mint az élni szót közértelemben mondják. Boldog a’ ki igazán él, a’ ki az erőt mellyet a’ Természettöl veszen munkára fordítja! Mert a’ kinek erő jutott, és még is űl, az rabbá teszi magát, ’s nyúgalma hasonlít a’ lelánczoltatáshoz, mellynek érzése olly kínzó, olly tompító!
Cons[iliárius]. Péchy Úr a’ múlt hónap végével, vagy ennek elejével (jól nem jut eszembe) ment-el Pestre, vele mentek gyermekei, vele Medicus is. Az*
is. az [th. emend.]
egy igen mívelt lelkü Lyány, ’s társaságában szép órákat töltöttem. Egyedül könyveim maradtak a’ télre, ’s talán némellykor Úzának társasága, ki a’ telet itt Almosdon fogja tölteni. Szúnyogdon a’ közelebbi szüret alkalmatosságával beszélltem ezen igen becsűletes emberrel ’s Uram Bátyámrol folyt a’ beszéd. Hevülettel szollott: „Én azon embert, úgymond, véghetetlenül szeretem, ’s nem lehetne életem boldogabb, mintha közel hozá tölthetném-el. Mívelt Lélek, igen, Hérószi Lélek az melly őtet eleveníti. Én Ő róla, szóllt továbbá, ’s munkáirol most csak igen keveset tudhatok, ’s azt is mások által. Esküszöm, hogy ha nem gondolatim, ’s tetszésem szerént volnának is azok írva tisztelném még is őket, mint emlékét a’ legjobb, legkedveltebb barátnak –” Örültem hallván a’ szép érzésü embert, ’s kötelességemmé tettem ezt Uram Bátyámmal tudatni, mert nem lehet, hogy ez által öröm ne szálljon Édes Uram Bátyámra. Én azt hittem, hogy az az ember hideg, de ekkor tapasztaltam, hogy szívét azon kegyetlen évek sem fagylalhatták-el, ’s van elég pillantat mellyben az emberiségért forrón vér.
Lehetetlen, hogy Palinak Sonettójárol ne írjak.*
neírjak [th. emend.]
Ez mindenek elött nagy kedvességet talált, mert Pali hozám küldött leveleiben, minden róla tett ítéleteket közlött velem. Nem perlek sem Palival, sem Uram Bátyámmal. Egy barátja Palinak azt írja, hogy a’ munka nagyon szép, de némellyeket szeretne bene corrigálni, ’s íme így corrigalta ’s Palinak helybe hagyást végett így küldötte-meg:

Szelíden, mint a’ szép esttűnemény,
Bibor szin fényeiddel, mint Aurora,
Sütöttél rám setét sohajtozóra,
’S megenyhűlt sorsom, a’ vad, a’ kemény,

Mért most nem tünsz-fel nékem Remény?!
A’ Végezet Páromtol messze szóra,
Faggat, gyötör, remegtet minden óra,
Küzd hév keblemben minden érzemény.

Áh jőjj, ringasd-el e’ nagy kínokat,
’S Endymionként a’ szent rózsaberken,
Hagyd éljek boldog isten álmokat.

’S ha lelkem e’ varázs létböl felserken,
Mint Kedvesét Chitóne’ lángjai,
Lepjék orczámat hölgyem csókjai.


Mit mond erre Uram Bátyám? Nem tudom a’ criticus nevét. Pali két levelet közlött velem, ’s olly gonosz volt, hogy az író nevét mindenik mellett elhallgatta.
Hogy ezen kis üret betöltsem íme egy dal még Septemb’ 14dikéröl.

A’ Schvärmer – (magyarúl Édes Uram Bátyám!)

Halljad fényszekeredben
Lúna, dalom.
Fellengve szálljak én,
De, mint te szelíden
Tekintetem.
’S mint csendes Aédon’
Éneke lengjen
Az Isteni Hymnusz
Fellegeimböl
Szárnyain alá.

A’ Parca kinek
Vérző szívet adott
Égi kebelben,
Dúrva panaszra,
Sem pajkos örömre
Nem ömlik-el az.
Mert egy anyának
Nőttek ölében
A’ bánat ’s öröm,
A’ Sorsnak ölében.
Borongó képpel ’s remegö
Könnyel szemeikben
Ölelik egymást
A’ hervadatlanok.
Szállongva feléjek
Rozsalepelben
Arany Phantasia,
Jössz ’s kebeledben
Tünnek el ök,
De Te hű karodon
Messze mosolygván
Ismét fel hozod őket
Sz[ent]. emlékezet:
Mint Fellegeken az
Éji szivárvány.

O Sors, hála neke[d]
E’ gyermeki szívért
Mellyet adál.
Fannym’ kebelébe[n]
És Cyprusok’ aljá[n]
Sírnom olly édes,
Olly édes mosolygno[m!] *
A []-ben levő betűk kötési hiba miatt nem olvashatók.

Ajánlom magamat Edes Uram Bátyám!
Álmosd. Novemb. 14d. 1813