Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

Tegnap vevém Uram Bátyámnak September’ 28dikán írt levelét, ’s válaszolok.

Ha Uram Bátyáméknak leveleik nem mindég kedvesek voltak-e nekem? csudálnám honan vette magát ezen gyanú, ha nem szoktam volna szívemnek minden mozdúlatit szemmel tartani, ’s nem tudnám, minő vonások képemen azok, mellyek sokszor a’ figyelmes nézőt nem akarva csalják-el valami ollyannak hívésére mellyröl ezen szív nem tud semmit is.

Nekem a’ Sors csapongó phantasiával vérző keblet adott együtt. Köszönöm a’ Sorsnak ajándékát, de úgy mint a’ Nő Férjének kezéböl köszöni az óhajtott halált, hogy a’ rablánczokat elkerülhesse. Mert szenvedek én, mint senki itt körűlem nem szenved; egy szó, egy tekintet, egy távol sejdités lever engem, ’s nem sokára elemésztődöm én. Tizen kilenczedik évemet töltém midőn Debreczent elhagyám, ismeretlen a’ világgal, ismeretlen önnmagammal csak azon körben álmodozhattam mellyet^* könyveim között vontam magamnak, ’s ezt végetlennek ’s álthághatatlannak tartottam. Kiléptem végre. Gyermeki, de szép planumok lettek semmivé; nem volt ember ki értse a’ forró ifjút; úgy tanítottak-meg engemet mint Tassót Antonio, látám hogy sohol magamat fel nem lelhetem, öszvevonúltam, ’s külsöm, mellyet azelött a’ belső láng úgy öntött-el mint a’ tánczoló lyány arczát az öröm, komoly lett és hideg. Eltompúlva tértem-meg Peströl mintegy három évvel ezelött, ’s hová? – Uram Bátyám ért engemet, ’s látja mi bántott engem a’ múlt években, ’s ha szinte nem volnék csak az is a’ mi vagyok, fog szeretni szánakozásbol is, mert én barátaimban nem kerestem soha sem a’ Litteratort, sem a’ dícséröt, egyedül szerelmet kerestem én ő nálok, tisztát és forrót, mert nekem egyébre szükségem nincsen, és ezen szükség olly nehezen pótolható!

Nekem a’ történet nagy gazdagságot ugyan nem adott, de szegény a’ köznépnek szemeiben sem vagyok. Azonban az én lakom ollyan, hol a’ körűlem lévökröl azt kell kiáltoznom magamra nézve a’ mit Phryne Xenokratesröl magára nézve mondott. ’S ki az ki helyemben azt nem kiáltozná? Én férjfi, én Ifjú ’s kötelékek nélkül vagyok, ’s mi az a’ mi engem itt lelánczolva tart? Érzem a’ fátumnak nyomását, érzem hogy nem vagyok szabad bár mit mondjanak philosophjaink. Nem csak az bánt engem a’ mi itt körűlem van, annak a’ ki engem egészen érthet Goethenek szavait mondom-el:

O a’ Schilleri lelket! de a’ ki azt adta csak messzéröl mutatta-meg a’ pályát, ’s mászúnk mint ki a’ Fejedelemnek híntója mellett a’ sárban jár. Ki az Litteratorink közűl, ’s még azok közűl is kik úgy feláldozták életeket mint Kazinczy, hogy el ne mondhatná, a’ mit Achilleusz mondott Agamemnon’ küldöttjeinek:

De ki parancsol a’ Sorsnak? ki vonja-el a’ felleget ha jő?

Tudom én, mit mond Wilhelm Meisternek az Idegen, midőn ő a’ sorsot veszi palástúl beszédében; de engemet nem a’ Scena tett először mozgásba, ’s gyermek koromnak legszebb évét a’ görög philosophiának virágai között töltöttem-el. A’ Tóthtal kezdett theologiai per jön eszembe. Én a’ Keresztyének’ vallását egyedűl az Evangeliumokbol, ’s Klopstocknak Messiasábol ismerem. Ollyan az egészen mint az Eleusisi Mysterionok, vagy a’ Sibyllának barlagja, tele sejdítésekkel, bámúlattal, elfogódással. Ha választanom kellene a’ Secták között bizonyoson én is annak adnék pálmát melly magát Romárol nevezi, ’s ha kérdenék miért? nem felelnék semmit is, hanem Schillernek tragoediájit nyitnám-fel a’ kérdező elött. A’ gondolat melly Uram Bátyámat vezérli nagyon szép. Villersnek munkáját a’ Reformatiórol hogy elolvassam mind eddig reá nem vehettem magamat. Félek, hogy köz ídeákkal van eltelve, ’s nem jutalmazza-meg a’ vele elfoglalt időt. Ha egyszer elolvasom, gyönyörködve fogom ezen újonnan felébresztett gondolatokkal egybe vetni.

Helmeczinek Sonettóját (a’ Reményhez), megvallom, hogy én nem találhatom szépnek. Elbámúltam Uram Bátyámnak róla tett ítéletét olvasván. Lehetetlen, hogy a’ szépnek Ídeája ennyire subiectiva lenne, ’s curiosus vagyok ezen külömbböző érzésnek okait magamban kitapogatni. Tizszer is elolvastam egymás után, ’s utóljára is kéntelen vagyok megvallani, hogy szépségét sem nem értem sem nem érzem. Tompának kell lennem, ’s Genius nélkül valónak. ’S ha csak ugyan szép, idő múlván ismét előveszem még egyszer ’s meglátom mire megyek.

Hosszú a’ levél, ’s szükség, hogy jutalmazva hagyja-el olvasóját. – Az agendarius készen van. A’ hatodik Fragmentum, melly másonnan vevődött hozá, ’s csak négy levélböl áll, maradtt még hátra, ezt is várom a’ napokban. Egy olly szép Copia van kezem közt, mellynél szebbet gondolni sem lehet. Az Originál’ külömbböző írásai felette jól vagynak követve, ’s a’ SZ. Catharina legendája is, melly rossz tollal íratott, a’ bámúlásig jól van kinyomva. Örvendjen Édes Uram Bátyám, nem csak kezemben van az Agendarius, de fel vagyúnk a’ titkolózás alól is oldva, ’s Publicum’ elébe mehet midőn Uram Bátyámnak tetszeni fog. Az utólsó kivétel a’ Bibliotheca Praefectusának Prof. Tatai Sándornak akaratjával^* esett, ’s a’ mi Tótúnknak Recepisse mellett volt az írás általadva. Csak most oszlottak-el félelmei, de eloszlottak örökre. O, ha futnom lehetne, ’s szerencsés volnék önnkezeimmel adni-által az óhajtottat! Mondja meg Uram Bátyám mi móddal veszi legbizonyosbban kezéhez? Én ezt csak igen biztos kézbe szeretném adni. Mert két évnek munkája, ’s az^* első évben félelmek között! – Eljen szerencsésen Édes Uram Bátyám, ’s higyje-el, hogy szerelmére ’s leveleire felette nagy szükségem van.

Lángolván olvastam az írást (volt egy szép kora stbb.) Én a’ Romai és Görög nyomokat imádva szemlélem, akarmit mondjon Wieland. Én Néki a’ Görög ideálokrol írt munkácskáját nem köszönöm.