Széphalom Jan. 18d. 1813.
Kedves barátom,
Prónayhoz ma indúl levelem felséges szányallásu Ódáddal. Véle neved’ kivívtad mély porából, ’s általadád maradékaidnak. Csudálom ezt a’ mívedet is, ’s még néked is – néked, kit kimondhatatlanúl szeretek – irígylem. Kénytelen valék Prónay előtt a’ megtapsol és megzeng neologismusokat menteni, mert, a’ mint hallom, ez a’ barátunk a’ neologismusoknak nagy ellenségévé tétetett, ’s azt hiszi, hogy nyelvünkön változtatni semmit nem szabad. Kifáradtam bajlódni ízeveszett Purisztáinkkal, de azért valahol módom van, velek újra megvívok. A’ balgatagok! Kisnek felséges Oratióját (a’ Báró Prónay László felett mondott halotti Predikatziót) megcorrigálták, mert, úgy hitték, magyarsága néhol hibás volt. Tűrje e az ember az effélét? ’S a’ corrigatiót – ez Pataki szó, ’s szépen festi a’ lelketlen Correctorok’ igazításaikat – Báthori Gabor Pesti Kálvinista Pap tevé, ki azt hiszi, hogy csak Kalvinista tudhat magyarúl. – – De hagyjuk ezt most; ’s itt még csak azt mondom, hogy Prónayhoz írt Ódádat Szemerének és Horvátnak külön levélben megküldém. Csudáljanak téged ők is új érdemednél fogva.
Engedd-meg, hogy némelly botlásaidra – ha ugyan azok – figyelmessé tehesselek. – Achája nem dactylus hanem Amphibrachys. Hogy a’ vers jó légyen, Achája helyett Græciának kell állani. – A’ Hérók’ ragyogó szobraikat ’s halált. – bért nyert, kedvetlen öszvejövetele két ízben két syllabában az rt hangnak. – czombjaim és fürtjeim, nem czombaim és fürteim, mint csókJaim csontJaim. Osztán arra kérlek, hogy az Asclepiászi sort ne elegyítsd az Alcéuszi sorok közzé, mert nem eggy természetű a’ kettő. Itt hadd álljon.
Én Bécsbe Octób. 7dikén indultam eggy szekeren Vay Abrahámmal, ’s Nov. 5dikén jövék haza. Alig pihentem meg magamat kedves fészkemben, ’s íme Nov. 17dikén veszem a’ tudósítást, hogy az Anyám Biharban megholt. Oda repűltem-le, ’s mivel Testamentomának eggyik executora Pestről későn tért haza, Dec. 23dikáig múlattam ott. Most osztályunk készűletei minden időmet elfogják. 54dik eszt[en]dejében életemnek emancipálódtam nem az én jó Anyámnak, hanem eggy gonosz és alacsony lelkű öcsémnek, ki hogy ne bántathassék, az Anyám leple alá vonta magát, Sklávságából. Heten vagyunk, ’s jószágaink mind itt Abaujban, mind Zemplényben, Szabolcsban, Biharban és Hevesben férjfit és leányt eggyeránt illetnek. Én vagyok a’ legidősbb, de Majoratusunk nincs; a’ második szülött fiú, Dienes, (eddig Bihari Subs. Vice-Ispán most Consiliár[ius]) nőtelen, és úgy élt a’ szép nem körül, hogy többé nem házasodhatik, kivált hogy házi szépjének férje van; és így nem sokára a’ 7dik résszel is osztozunk. – Gazdaggá az Anyám halála nem tett, de legalább nagyon megkönnyűl terhem, és valamit kezdhetek. Ezeket azért írom, mert tudom, hogy részt vészesz benne.
Már fogják lovaimat, ’s leveledet eltevém valahová, és így annak némelly czikkelyeire másszor válaszolok. Most hadd dicsekedjem fel azon szerencsémmel, hogy Szent Miklósi Aloyz Egri Lyceumban Törvényt tanúló Ifjú, Gömöri fényes ház tagja, eggy igen szép folyamatú verssel tísztele-meg. Le van írva, és így ide zárom. Örvendek ismeretségének, ’s kérem, hogy dolgozó társunk legyen. Élj szerencsésen, halhatatlan férjfi, kedves, igen kedves barátom!